Ki vagy mi ölte meg kegyetlen módon 1959-ben kilenc tapasztalt hegymászót a Gyatlov hágón?  Az oroszországi Urál hegységben lezajlott dráma mai napig foglalkoztatja az embereket és a kutatókat. A hegymászókat a jeti vagy földönkívüliek végezték ki? Egyik sem? Inkább egy félresikerült KGB manőverről van szó? Bizonyos jelek ez utóbbira utalnak egy a témában jól informált bennfentes szerint. De valóban ez a megoldás?

 A képeket mintha egy horrorfilmből vették volna. Behavazott hegyi tájon, távol minden civilizációtól, egymástól száz méterre kilenc holttest fekszik szétszóródva. Mindegyik borzalmas állapotban. A bőrük feketés barna az arcuk alig felismerhető. Az egyik halott nőnek hiányzik a nyelve egy másik áldozatnak a két szemgolyója. Ugyan a tél közepén történt az eset a halottakon alig volt ruha, néhányuk csak alsó neműt és zoknit viselt. A ruhájuk egy részén radioaktív szennyeződést mutattak ki, mint ez később kiderült. Mind a mai napi rejtély mi történt azon az 1959 február eleji napon ezer méter magasban az Urál hegységben. Az egész feltételezhetően privát síkirándulásnak indult. A csoporthoz többnyire a szverdlovszki műszaki főiskola diákjai tartoztak és az Otortyen hegyet akarták megmászni. Mindannyian a legjobb hegymászó minősítéssel rendelkeztek. Összesen tízen indultak el 1959 január 25-én Igor Gyatlov vezetésével, akiről később a szerencsétlenség helyét elnevezték. A csapathoz tartozott Zinajda Kolomogrova, Ludmila Dubinyina, Alexandre Kolovatov, Rustem Szlobodin, Georgij Krivonicsenko, Jurij Dorosenko, Nikloaj Thibeaux-Brignolle, Szemjon Zolotarjov és Jurij Jugyin. Ez utóbbinak betegség miatt az indulásnál fel kellett adnia a túrán való részvételt. Reumától szenvedett és olyan nagy fájdalmat érzett az ízületeiben, hogy visszafordult. Így kilencen vágtak neki az útnak. A sítúrát eredetleg a rádiómérnök hallgató Igor Gyatlov szervezte. Az volt a terv, hogy sítalpon mennek fel Otortyen hegyre. Vonattal utaztak Ivgyelbe, ahonnan teherautóval mentek tovább a világtól elzárt kis faluba Vizsajba. Itt vettek élelmiszert az útra és még az éjszakát is itt töltötték. Ekkor tért haza Jugyin. Másnap kezdték meg a túrát. Naplójuk szerint január 31-én érkeztek a hegyvidék pereméhez, ahol rosszra fordult az idő. Sok bolyongás után a Halat Szlaj lábánál táboroztak le, aminek a neve lefordítva „Halálhegyet” jelent. Úgy állapodtak meg, hogy a túra végén Gyatlov táviratot küld a főiskolára. Azzal számoltak ez február 12 körül fog megtörténni. De nem jött üzenet. 

 A borzalmas felfedezés

Miután a csoport a várt időben nem tért vissza keresőcsapatot küldtek ki előszőr a főiskola, majd a katonaság. A mentőcsapat a túrázók nyomait követve bukkant rá Halat Szjal lábánál a hóba süppedve az elhagyott táborukra. A sátor már cafatokban lógott, benne az egész csapat téli felszerelése a bakancsokkal. A nyomok innen a hegyoldalon lefelé vezettek egy közeli erdőhöz. A mentőcsapat sejtette valami szörnyű dolognak kellett történie. Pár száz méterrel odébb egy kihűlt tűzrakóhelyre találtak és itt kerültek elő az első holtestek. Mindkettő mezítláb volt és csak alsóruhát viseltek magukon. Valamivel arrébb további három holtest feküdt: Gyatlov, Kolmogorova és Szlobodin.  A kutatók riasztották a rendőrséget. Két hónappal később találták csak meg a további négy holttestet, amelyek mélyen a hóban feküdtek egy patak medrében az erőben. Valaki, vagy valami vitte őket oda. Időközben egy igazságügyi orvos szakértő megvizsgálta az első öt holttestet. Megállapította, hogy mindegyikükön volt könnyebb sérülés, de a kihűlés okozta a halálukat. Egy másik szakértő megállapította, hogy Thibeaux-Brignolle súlyos koponyasérüléssel rendelkezik, Dubinyina csakúgy, mint Zolotarjov bordatörést szenvedett. A sérüléseket egy masszív erő behatásának kellett okoznia. A patológusok további rémísztő eredményre is jutottak. Két holtestnek hiányoztak a szemgolyói, Ludmilla Dubinyinának pedig a fél feje és a nyelve is. A vizsgálat a csonkításokat vadharapásnak és rothadási folyamatnak tudta be. Ennek ellenére az eset vizsgálói tanácstalanok voltak. Ez minden volt csak nem szokásos fagyhalál. 1959. május 28-án a vizsgálat vezetője Lev Ivanov mégis ismertette a „Gyatlov baleset” vizsgálatának végső eredményét. „Abból a tényből kiindulva, hogy semmi harcra, verekedésre utaló külsérelmi nyomot nem találtunk, és a csoport összes értéke meg volt, valamint az igazságügyi orvosi vizsgálat szerint a halál a természet erejének köszönhetően következett be, ami ellen a kirándulók nem tudtak védekezni mi is csak azt tudjuk megerősíteni a természet okozta a tragédiát.” A vizsgálat ezzel lezárult.

Spekulációk az orosz 51-es körzetről

Az ellentmondásos és hiányos vizsgálati eredmény miatt a Halat Szjal lábánál lezajlott drámai esemény mind a mai napig foglalkoztatja az oroszokat. Az orosz újságírók egymás között a Gyatlov átjárót orosz 51-es körzetnek hívják. Számtalan kutató, író, újságíró foglalkozik a témával főleg Kelet Európában. Az interneten, a közösségi médiában, fórum oldalakon írnak az esetről, sokszor egymásnak, vagy még önmaguknak is ellent mondva. Létezik Gyatlov Alapítvány és Gyatlov múzeum is. Alexander Popov bolgár író könyvében összegyűjtötte az eddig megjelent téziseket a borzalmas tragédiáról. Ezek a lavina katasztrófától az orkánon át, a szovjet hadsereg titkos fegyver és rakéta tesztjéig terjednek. Közöttük vannak olyan elméletek, amelyek aranyásókkal való összetűzésről, drogozásról, hallucinogén anyag által kiváltott hisztériáról, a csoporton belül veszekedésről, légikatasztrófáról, UFO-ról, sámánista rituáléról, vagy jetiről beszélnek. A legelterjedtebb teória az UFO jelenséghez kapcsolódik, amiről állítólag a hivatalos jelentés is említés tesz. A bolgár író végül arra a következtetésre jut, ahány szerző, annyi elmélet. Valószínűleg soha nem tudjuk meg mi történt azon a távoli helyen az Urálban. 

Szoros kapcsolat a KGB-hez

Teljesen más megközelítésben látja az esetet a „Gyatlov hágó halottjai” című 700 oldalas könyv szerzője. Az Alexej Rakitin álnév alatt megjelent mű írója látszólag nagy szakértelemmel feldolgozta az ügyben keletkezett iratokat, tanúvallomásokat, vizsgálati eredményeket.  Ráadásul átnézte részletesen a túrázók életrajzát. Érdekes módon közülük háromnál megállapított katonai és titkosszolgálati kapcsolatot. Az életrajzok azt mutatják, hogy ketten a KGB-vel voltak szoros viszonyban – írja Rakitin. Zolotarjov jól illik egy ügynök hálózat irányítójának szerepébe, Kolovatov pedig lehetséges, hogy Moszkvából Szverdlovszkba való átköltözése után lett ennek a hálózatnak a tagja. Rakitin vastag könyvében vizsgálat alá veszi az eddigi teóriákat és megállapítja: „Itt nem volt földönkívüli erő, vagy természeti katasztrófa. Inkább emberek, akik a túrázókat kiszolgáltatva a fagynak a sátrukból kikergették. Gonosz, célirányos logika által vezetett kortársak tetté ezt, akik a tragédia kimenetelével tisztában voltak. Se gömbvillám, se egy amerikai ballon kosara, se sámán átka, vagy hóvihar nem játszott szerepet a túrázók halálában.” A látszólag beavatott Rakitin érdekesen és logikailag jól felépítve írja le, hogy a tragédia sokkal inkább egy zátonyra futott titkos KGB akció volt. Ugyanis ebben az esetben radioaktív anyagoknak úgynevezett „kontrolált szállítása” történt besugárzott ruhadarabokkal nyugati titkosszolgálatok részére. Ismert, hogy ez az időszak az atom fegyverkezés a hidegháború kora, a különböző titkosszolgálatok megpróbálták kideríteni a másik fél hol tart a fejlesztésben. A könyv szerint a KGB a Majak nevű kutatóintézetből származó hamísított anyaggal akarta a nyugati ügynököket leleplezni és kettős ügynököket beépíteni a másik oldalra. Az átadást az „ellenséggel” úgy beszélték meg, hogy olyan helyen történjen, ami távol van minden megfigyelhető helytől. Gyatlov és a legtöbb túrarésztvevő erről mit sem tudott. Zolotarjov, Kolovatov és még lehetséges Krivonicsenko, mint ahogy már említettük a szovjet titkosszolgálat fedett ügynökei lehettek, akik egy ok miatt csatlakoztak a csapathoz, hogy radioaktív porral szennyezett ruhadarabokat a megbeszélt helyen átadják a nyugati ügynököknek. Ezt az átadást már korábban megbeszélték tehát nem volt véletlen Halat Szjal lábánál a táborozás.

Izotóppór a hátizsákban

Konkrétan Krivonicsenko volt az, aki a hátizsákjában az izotópporos ruhát szállította. Ez a radioaktív anyag már kis mennyiségben is szakembereknek visszakövethető. Ezért volt a titkosszolgálatoknak, mint a CIA fontos. Zolotarjovnak és Kolovatovnak valószínűleg az volt a feladatuk, hogy kollegájuknak fedezéket biztosítsanak egy nem várt incidens esetén. A találkozásra meghatározott időhatár lett kijelölve. Zolotarjov kapta a feladatot, hogy a nyugatiakkal a találkozót lefotózza. Ezért volt nála két fényképezőgép. Egy normál, amit a sátorban meg is találtak és egy speciális filmes, amit a kutatók a vizsgálati anyagból és a szemtanúk vallomása alapján mutattak ki. A mentőcsapat minden esetre a speciális kamerát nem találta meg. Lehet, hogy a másik csoport magával vitte? A Gyatlov csapatból, amikor a „nyugati” turistákkal találkoztak csak három ember tudta, hogy ez nem a véletlen műve. A „nyugati” csapat valószínűleg átállt oroszokból állt, hogy ne legyen olyan feltűnő a jelenlétük az Urál közepén. A két csoport egy bizonyos időre elvált egymástól, hogy Gyatlovék sátorozó helyet találjanak maguknak. Az idegen turisták, akik még nem kapták meg a kívánt ruhadarabokat visszatértek a táborukba, ami a Halat Szjal tetején volt. Valószínűleg a három idegen ügynök a táborukban a találkozóról beszéltek egymással és elemezték a helyzetet. Minden esetre valami miatt bizalmatlanok lettek. Talán a fiatal sportoló a másik csoportból túl sokat fotózott. Minden idegen ügynöknek ez a legnagyobb veszély, hiszen bizonyíték ellene. Egy szó, mint száz a KGB titkos akciója lelepleződött. A „nyugatiak” elhatározták, hogy az egész csoportot likvidálják nem csak az ügynököket. Lövő és szúró fegyverek szóba se jöhettek, pedig volt náluk mindegyikből. Balesetnek kell látszódnia lehetőleg minél kevesebb nyomot hagyva. Gyatlovék már aludtak, amikor rájuk támadta. Fegyverrel kényszerítették őket a mínusz 20 fokba alsóneműben menjenek ki a sátorból. Tumultuózus jelenet játszódhatott le, Gyatlovék megpróbáltak védekezni, de az ügynökökkel nem bírtak. Amikor a leszámolás megtörtént átkutatták a holmijukat felvágták a sátorlapokat, mintha szélvihar tépte volna szét. De a nyugati ügynökök észrevették, hogy egy páran egy fenyő alatt tüzet raktak, hogy melegedjenek. Ludmilla Dubinyinát és Grigorij Krivonincsenkót kegyetlenül megkínozták. A lánynak kitépték a nyelvét és kinyomták a szemét. Milyen információkat akartak kiszedni belőlük nem ismert. Talán a még elbújt társaik után érdeklődtek? Őket is hamar megtalálták. Kegyetlen módon megölték őket, majd a patakmélyedésbe dobták a holttesteiket. Rakitin története elég kalandosnak tűnik. Mind, ha a nyugattal nem éppen jó viszonyt ápoló Putyin kormányzat megrendelésére készült volna. A nyugat ellenességet nem nehéz benne észrevenni. A szegény orosz túrázók, akiket a gonosz nyugati ügynökök lemészárolnak. Igaz a KGB sincs a helyzet magaslatán, de ők legalább a dolgukat végezték. Jó egy ügynökük lelepleződött, de ez nem a szervezet hibája. Gyatlov rejtély megoldásához nem visz közelebb a könyv. Inkább egy újabb teória az eddigiek mellé. Amiből van bőven. Hiszen ezeknek a megalkotásához elég rejtély szolgál alapanyagul. Például a következő:

Újabb rejtélyek

1959 március 31-én a Gyatlov drámával kapcsolatban újabb szokatlan dolog történt. A február elején eltűnt csapat után kutató mentőcsapat több tagja is UFO-t látott. Valentij Jakimenko a visszaemlékezésében így írt az eseményről: „Korán reggel még sötét volt. Az éppen szolgálatban levő társunk elhagyta a sátrat és világító golyót látott, ami mozgott az égen. A szolgálatos felébresztett mindenkit. Húsz percen keresztül figyeltük meg hogyan mozog a fénylő golyó, míg az eltűnt a hegyvonulat mögött. Ez a jelenség mindenkit felizgatott. Mindannyian meg voltunk győződve, hogy ez kapcsolatban áll a Gyatlov tragédiával.” Az UFO jelenség nem várt irányba vitte a vizsgálatot. Valaki emlékezett arra, hogy korábban megfigyelt tűzgolyókat a vidéken. De voltak olyanok, akik a tragédia idején láttak azonosítatlan repülő tárgyat. Egy azon a vidéken túrázó másik csoport tagja így emlékezet vissza: „A Gyatlov csoport halálával kapcsolatban el kell mondanom, azt, amit 1959 február 17-én a túránk idején Severnaja-Tosemka folyó és a Visaj vízválasztójánál megfigyeltünk. A reggelit készítő szolgálatos kiáltására ébredtünk: Nézzétek emberek, milyen egy ritka jelenség! Kiugrottam a sátorból és az égen fényes foltot láttam. Észak keletről délnyugati irányban mozgott. A föld felé zuhan majd az erdő magasságában eltűnt fényes csíkot hagyva maga után.” Az UFO jelenségeken kívül kapcsolódik egy másik rejtély a Gyatlov csoporthoz, pontosabban az egyik tagjához. Ki volt Szemjon Zolotarjov a csoport legidősebb tagja? Mert az, aki ilyen néven szerepelt a csoportban nagy valószínűséggel nem. 2014-ben exhumálták a holtestét, miután személyazonosságával kapcsolatban kételyek merültek fel. A holtest DNS-eit összehasonlították Zolotarjov család tagjainak DNS-vel és nem egyeztek! Vajon ki volt ő és miért váltott személyazonosságot?

A Gyatlov hágó rejtélye az amerikai filmeseket is megihlette. Remy Harlin rendezésében a „Halálhegy” címmel bemutatott film mondjuk úgy nem segítette az ügy tisztázását. Mint az orosz főügyészség 2019 februárjában indított nyomozása sem győzött meg sokakat. Az uráli szövetségi járás főügyész helyettese, a vizsgálatról elmondta nem történt gyilkosság lavina áldozatai lettek a diákok. Amint a mostani úgy a korabeli vizsgálat is több kérdést vet fel, mint, amit megválaszol. Az áldozatok miért voltak ruha nélkül, miért hagyták el sátrukat, a természetellenes póz, amiben némelyiket találták olyan kérdések, amik válaszra várnak. Biztosak lehetünk benne a Gyatlov hágó rejtélye még egy darabig foglalkoztatni fogja az embereket.            

 A múlt század húszas éveiben Edward L. Barneys lett a Public Relations egyik atyja. Sigmund Freud unokaöccse ismerte a tudatalatti hatalmát és azt, hogyan kell az embereket manipulálni. Mind a mai napig az ő befolyása alatt élünk.

 Nevetnie kellett, amikor 1929. április elsején a New York Timest a kezébe vette. Az első oldalon a következő szöveg volt vastag betűkkel nyomtatva: „Nők a szabadságért cigarettáznak”. De ez nem volt vicc és ezt Edward Louis Bernays pontosan tudta. Ugyanis ő szervezte a nők cigarettázását és ez a lehető legjobban sikerült neki. Talán ír egy levelet „Uncel Siggi”-nek – így hívta Sigmund Freud nevű nagybátyját- hogy az ő pszichoanalitikus felismerései milyen jól jöttek a PR kampányához. A reklámszakember elégedett volt. A megbízója Georg Hill az American Tobacco Company igazgatója szintén az lehetett. „Hogyan lehetne rávenni a nőket, hogy az utcán dohányozzanak?” – tette fel a kérdést pár héttel korbábban Hill Bernaysnak, amikor irodájában felkereste. „Otthon dohányoznak, de az idejük felét a szabadban töltik. Hogyan lehetne meggyőzni őket, hogy itt is dohányozzanak? Ezzel legalább megduplázhatnánk az eladásokat!” Bernays elgondolkodott a feladaton. Hogyan lehetne az emberek elfojtott ösztöneit befolyásolni, amiről nagybátyja mindig is beszélt? Korábbi kampányaiban PR stratégiaként használta már a tömegpszichológia ismereteit. De most Bernaysnak egy pszichiáter segítségére volt szüksége. Ezért Abraham Brillel, Freud tanítványával és barátjával konzultált. „Mit jelent a nőknek a cigaretta?” – kérdezte a pszichiátert. Brill válasza: „A cigarettát a férfiakkal azonosítják. Ha a nők a cigarettához nyúlnak a szabadság fáklyáját gyújtják meg.” Megvolt a szlogen és kampány lényege: „Gyújts rá a szabadságért!”; ifjú nőjogi aktivisták dohányoznak New Yorkban a női egyenjogúságért. Bernays úgy hitte ezzel egy lavinát indít el. De előtte Bertha Huntot kellett felkészíteni. Bernays titkárnőjének egy időre el kellett felejtenie a munkáját. Nő jogi aktivistának kellett kiadnia magát és társakat összetrombitálni a „Gyújt rá a szabadságért” kampányhoz. Mindezt úgy, hogy ne derüljön ki, hogy a megbízó az American Tobacco. „A nemek egyenlőségéért fogok társaimmal New Yorkban a Fifth Avenue-n rágyújtani!” – így kezdődött a távirat, amit, Bertha Hunt a High - Society lányainak elküldött. 1929. március 31-re esett az akció napja. Bernays maga nem volt a helyszínen. De mindenről jól értesült. Tíz ifjú nő a Fifth Avenue-n fel alá sétált előhúztak egy-egy cigarettát és rágyújtottak. Az újságírók jó storyt írtak belőle. Bertha Hunt, mint az akció jól felkészített szócsöve bátran nyilatkozott. Például a New York Evening Post kérdésére honnan jött az ötlet az utcán dohányozni, azt felelte: „Nem régen rágyújtottam az utcán, de a kísérőm azt mondta nyomjam el a cigarettát, mert neki kellemetlen egy dohányzó nő. Ezt elmeséltem a barátnőmnek, aki azt mondta ideje tenni valamit.” Tucat újság beszámolt a „Gyújts rá a szabadságért!” akcióról. Voltak, akik reklám gegnek tartották – joggal. De voltak, akik komolyan vették. Minden esetre Bernays és az American Tobacco nevét sehol sem említették, hiszen az a legjobb PR stratégia, ami nem tűnik annak.

 Sokáig úgy tekintett Bernays PR akciójára, mint, ami elősegítette a női egyenjogúságot. De ma már ez a megközelítés gyenge lábakon áll. Kommunikációkutatók elemezték Bernays akciójáról szóló újsághíreket. Bernays nem csak a „Gyújt rá a szabadságért” mítoszát teremtette meg, hanem a sajátját is. Ezzel elérte, hogy mind a mai napig a PR tankönyvekben mérföldkőként mutassák be az általa kitalált megoldást. Ennek ellenére az akciójának messze nem volt, akkora hatása, mint azt később neki tulajdonítottak. Legalább is a női egyenjogúságra. Az 1891-ben Bécsben született reklámszakember nem az első volt a szakmában, akinek eredeti ötletei voltak. Például ott volt Ivy Lee a modern krízis PR megalapítója, aki szintén szerepelhetne a PR atyaként. De Bernays az éppen felfutó pszichológia használatával egyedi volt egy darabig a PR világában. Annak ellenére, hogy a külső szemlélő számára ő láthatatlan maradt sokat hozzátett a tömegmanipuláció tudományához. „Mind a mai napig Bernays énekeskönyvéből énekelünk.” – állítja Harold Burson a világ egyik legnagyobb PR cégének tulajdonosa. Bernays a nagybátyjának köszönhetően, akivel rendszeres kapcsolatban állt, felfogta a tudatalatti jelentőségét, az ösztönök erejét, az egyetemes vágyak és érzelmek fontosságát. És ezeket alkalmazta az eladási kampányaiban. Mindegy volt, hogy mit kellet értékesíteni, gramofont, művirágot, politikust, vagy ideológiát. Bármi is volt, amit el kellett adni Bernays a saját dramaturgiája alapján dolgozott. Hogy mi volt ez? Nem bonyolult. A szisztéma a következő volt: generált egy eseményt, ez generált egy hírt, ami generálta a szükséges keresletet. Bernays ezt úgy hívta a „körülmények megteremtése”. A látszólag spontán eseményt megrendezték és a nyilvánosságnak a megrendelő kívánsága szerint bemutatták. Ez teljesen új módszer volt. Addig a szabály az volt, beszélj az áru előnyeiről. Bernays ezzel szemben a tudatalattit célozta meg és az indirekt módszerekben bízott. „Mi billiárdot játszunk. Ha egy golyót mozgásba akarsz hozni, lökd meg mandinerrel.” – mondta egyszer a módszere lényegéről.

Bernays egy nap kapcsolatba került Bartlett Arkellel Amerika legnagyobb szalonna előállító vállalatának a Beech-Nut Packing Company igazgatójával. A vállalata eladási számai nem éppen jól alakultak. Bernays meggyőzte Arkellt, hogy ne a szokásos reklámkampányt alkalmazzák. Ehelyett építsenek az emberek legalapvetőbb szükségletének egyikére, az egészségre. Ezzel tudnak fenntartható hatást elérni az eladásokban. Egészségügyi szükséglet? Akkor orvos kell. Bernays felkereste a leghíresebb New yorki orvost doktor Goldwatert – anélkül, hogy a szalonnáról és Beech-Nut Packing Companyról egy szót is ejtett volna és megbízta, hogy készítsen felmérést 5000 kollegája bevonásával. A kérdés a következő legyen: „Kedves kollegák meg tudják-e erősíteni a tapasztalatomat, hogy egy kiadós reggeli egészségesebb, mint egy könnyű pirítós, kávéval vagy narancslével” A válasz az volt, hogy igen, egészségesebb. 4500 orvos válaszolt így. Bernays ezt akarta hallani. A médiában elterjesztette, hogy a kiadós reggeli egészségesebb az orvosok szerint persze hozzátette még, szalonnával és tojással. Az egészségtudatos fogyasztók megfogadták a tanácsot és rögtön megemelkedett a szalonna eladás. Bernays mottója az volt: „Ne az árut ad el, hanem változtass a szokásokon, úgy hogy a fogyasztó úgy gondolja, magától teszi ezt.” A Freud unokaöcs azt vette észre, ha a tudatalatti vágyakra és félelmekre játszik rá és szimbólumokat alkalmaz, akkor működik a módszere. Az egészség bőséges reggelivel érhető el, ami a szalonnát is tartalmazza. Ez Dr. Goldwater és 4500 másik orvos is így gondolja. A cigaretta az egyenlőség szimbóluma, nem egy termék, ami profitot hoz. Ezt pedig a női aktivisták garantálják. Ezt a módszert hívják „harmadik személy” technikának. A függetlennek tűnő harmadik oldal látszólag garantál valamit, természetesen a megbízó érdekének megfelelően. Bernays tovább tökéletesítette a módszerét. Nem csak függetlennek tűnő szakértőket alkalmazott, hanem szervezeteket is. Ezek többnyire olyan szervezetek voltak, amelyeket Bernays hozott létre PR célból: például a Higiénia és Élelembiztonsági Kutatóintézet. Az olyan vállalatok vezetői, mint a United Fruit Company, Procter & Gamble vagy a General Electric le voltak nyűgözve. Hatalmas összegeket tettek az asztalra különböző varázs trükkökért. Az első világháború a múlt volt, de az 1929-es gazdasági válság komoly gondokat okozott. A legtöbb ember csak annyit vásárolt amennyire feltétlen szüksége volt. Paul Mazur megtalálta a megoldást. A Wall Street-i bankár ez írta a Harvard Business Review című újságban: „Az embereknek meg kell tanítani mire, van szükségük. Az új dolgok kellenek nekik a régivel szemben.” Bernays láthatólag tudta ez hogyan működik. A stratégiai PR-t megtanulta az első világháború idején, amikor a kormány propaganda osztályán dolgozott. 1917-re sikerült meggyőzni az elzárkózás párti amerikaiakat a háborús részvételről. „Ha propaganda háborús időkben működik, békében miért ne működne?” – tette fel a költői kérdést.

A csak 1méter 62 centiméter magas vastag fekete bajszot viselő Bernays megosztó személyiség volt. Népszerűnek nem lehetett nevezni az biztos. Egyesek szidták kétes módszerei miatt, mások elismerték éles elméjét. Mindenek előtt a PR szakmában dolgozó kollegái ítélték meg ellentmondásosan a terménykereskedő családból származó reklámszakembert. Sokaknak, erőszakosnak és arrogánsnak tűnt. A titkárnőit rendszeresen butácskáknak hívta. A kudarc szót nem ismerte. Minden lehetőséget megragadott a PR-ban a saját érdekeinek érvényesítésére. Gyakran a látszattal felülírta a valóságot. Arról, hogy a kollegái mennyire nem szerették egy a 30-as évekből származó anekdota mesél. A befolyásos PR vállalkozók körében nem volt szabad említeni a nevét. Ha valaki mégis megtette negyeddolláros büntetést kellett fizetnie. Az így összejött pénzt év végén elitták. Bernayst ez egyáltalán nem érdekelte. A munkájára koncentrált. Megpróbálta az első világháborúban lejáratott propaganda kifejezést rehabilitálni. 1928-ban egy könyvet is írt „Propaganda” címmel. Ebben olvasható, hogy „az intelligens embereknek be kell látniuk, a propaganda egy modern eszköz ahhoz, hogy vele a szükséges dolgokért harcoljunk és a káoszba rendet vigyünk.” Sigmund Freudnak tetszett az „okos könyv”. Nem is sejtette, hogy az unokaöccse által írt mű milyen hatással lesz a náci propaganda miniszterre, Joseph Goebbelsre. „Megdöbbentett”- írta Bernays egy évtizeddel később - „de minden dolgot lehet jóra és rosszra is használni.” Számára a PR a jól működő demokrácia részét jelentette. „A tömegek” – mint ahogy mondta képesek racionális döntéseket hozni. A tudatos és intelligens manipuláció és annak hatása a viselkedésre és a véleményekre részei a demokráciának. A lánya Anne Bernays a BBC-nek adott interjúban ennek részben ellentmondott: „Az apám számára a demokrácia csodálatos koncepció volt elméletben, de a gyakorlatban nem bízott az emberek értékítélő képességében.” Ezzel az elképzelésével Bernayst a korszak gyermeke volt. A 20-as évek elitje úgy gondolta, hogy a közvélemény túl irracionális és így veszélyes és minden a közhangulattól függ. Bernayst a PR technikáját a „közvélemény előállításának” nevezte. Az, hogy ez a módszer mennyire hatásos és elterjedt legjobb példája egy 1990-es eset.

1990 októberében az amerikai kongresszus előtt a 15 éves kuvaiti segédápolónő tanúvallomást tett. Arról mesélt, hogy az iraki katonák az újszülötteket kivették az inkubátorból és agyonverték őket. Hétszáz tévé csatorna közvetítette a meghallgatást és a közvéleményt sokkolta az itt elhangzottak. Az emberek meg lettek győzve katonai eszközökkel kell fellépni Irak ellen. Három hónap múlva elindult a „Sivatagi vihar” hadművelet. Csakhogy az inkubátoros történet hazugság volt. A segédápolónő nem volt segédápoló, hanem a kuvaiti nagykövet lánya. Mint ahogy az 1992 októberében kiderült az egész mögött a Hili & Knowlton PR ügynökség állt. A cég helyettes vezetője tanította be a történetet a 15 éves lánynak. A megrendelő maga a kuvaiti követség volt. A cél a közvélemény meggyőzése a háború szükségességéről. A „közvélemény előállításának” Bernays által kidolgozott technikája. Bernays ekkor 98 éves volt és aktív, de ebben a kampányban nem vett részt. De a módszer az övé volt: létrehozni érzéseket, együttérzést, félelmet, dühöt egy szavahihetőnek előállított szemtanú segítségével, a 15 éves segédápoló lány és mindezt becsomagolni egy hiteles környezetbe a szenátusi meghallgatásba.  Hozz létre eseményt, az esemény létrehozza a hírt, a hír befolyásolja az embereket. A nagy manipulátor 1995. március 9-én 103 éves korában halt meg Massachusettsben. 80 éven át tartó munkássága életünk nagy részére még ma is kihatással van. A valóság és a látszat összemosása ma talán még inkább működik, mint bármikor máskor. A fake news, az álhírek korszakát éljük, amelyben nehéz megkülönböztetni az információt a manipulációtól. Bernays úgy gondolta, hogy egy intelligens kisebbség irányítani tudja a befolyásolható többséget. Csak az a kérdés ki dönti el milyen irányba teszi ezt! 

 Kezdetben az amerikai társadalom támogatta a vietnámi háborút. De annál inkább növekedett a kétség az elérhető sikerben, minél inkább eszkalálódott a háború, minél több drámai fotó és filmfelvétel került nyilvánosságra, és minél több koporsó érkezett haza. Végül az erőszak elérte a hátországot.

 Egy esemény sem osztotta meg olyan mértékben a polgárháború óta az Egyesült Államokat, mint a vietnámi háború. Sohasem voltak korábban az észak amerikai földrészen ilyen erős háborús ellenes tüntetések, nem volt ilyen nagy a gyűlölet a kormány és a felső réteggel szemben és ekkora véleménykülönbség a polgárok között. Ez már nem csak a délkelet ázsiai háborús konfliktusról szólt, hanem a világnézetről, a morálról, a generációk és az etnikai csoportok közötti viszonyokról, valamint a nemzetről, Amerika jövőjéről. A vietnámi háborúnak komoly következményei voltak. Az országot önmagával taszította mély konfliktusba. És mindennek a felgyűlt feszültségnek egyszer ki kellett robbannia. Ez a pillanat 1968. augusztus 28-án este jött el. „Peace now!” – békét most - kiabálják az emberek. Több ezer torok alkotta kórus. Türelmetlenül és lázadón emelkednek a kezek magasba és formálnak a mutató és a középső újukkal „v” betűt. A legtöbbjük fiatal, iskoláskorú, hosszú hajjal, hippi öltözetben. Néhányan sisakban kezükben kővel, vagy betondarabbal. Itt, ott a vietkong vörös kék zászlóját lengeti a szél. Megközelítően 7000 ember tömörül a chicagói Hilton Szálloda előtti kereszteződésben. Nem mindegyikük békés. A szállodában a Demokrata Párt tartja az elnökválasztó konvencióját. Az augusztus 26-án kezdődött eseményt 86 millió tévénéző követi élőben. Egész Amerika Chicagóra figyel. De a hotel előtt demonstráló tömeg nem azért jött, hogy a demokratákat ünnepelje, ellenkezően; ők meg akarják zavarni a gyűlést. Békerontók akarnak lenni, mert maguk is nagyon zavartak. Fel vannak háborodva azon, amit az amerikai katonák Vietnámban a szabadság és a demokrácia nevében tesznek. Számukra Vietnám neve szégyenbélyeg Amerika testén. Délután a szomszédos Grant Parkban szónokok beszédeit hallgatták végig. Mindegyikük a háború ellen volt, de a tüntetés további menetéről megosztottak voltak az elképzelések. Az ötvenes évei közepén járó David Dellinger az ország legismertebb pacifistája felszólította a tömeget a chicagói vágóhíd közelébe fekvő kongresszusi központhoz menjenek, és ott folytassák békésen a demonstrációt. A baloldali radikálisok képviselője Tom Hayden ezzel szemben az erőszakos fellépést szorgalmazta. Sokan vannak a parkban, de még sincs tele. Az államhatalom minden esetre felkészült. A rendőrség kék fehér autói láthatók mindenfele, a nemzeti gárda tagjai pedig a parkhoz vezető utat zárták le. Háborús felvonulás fegyverekkel, könnygázvetőkkel. A nemzeti gárda dzsipjei előtt szögesdrót. Senkinek sem szabad a vágóhídhoz menni. 19 órakor sokan elindultak a Hilton Szálloda felé. Ez ugyanis az egyetlen út, amit a rendőrség szabadon hagyott. A hotel környékét erősen biztosították. Hubert Humphrey alelnök a demokraták rezignált jelöltje a 22. emeleten a lakosztályában tartózkodik. A szálloda előtt a három nagy országos tévécsatorna állította fel a kameráit. És ott vannak a rendőrök felsorakozva kék rövid ujjú ingben, sisakban, kezükben gumibottal. Feszültek, túlterheltek, 12 órája vannak folyamatosan szolgálatban. A főnökük Richard Daley Chicago polgármestere, a demokrata párt prominense, aki már hónapokkal korábban értésére adta mindenkinek nem fogja hagyni a pártja rendezvényét tönkretenni. 12000 rendőrt és 7600 nemzeti gárdistát küldött az utcára a rendet fenntartani. Rajtuk kívül még készenlétbe áll a hadsereg 7500 katonája, akiket a texasi Fort Hoodból külön hoztak ide. Szokatlanul nagy készültség. Három napja tart a pártkongresszus, azóta düh és erőszak uralkodik a városon. Napok óta folynak a demonstrációk, amelyek résztvevőire esténként a rendőrök vadásznak. De a tüntetőket sem kell félteni, kövekkel dobálják, meg a rendfenntartókat miközben azt kiabálják rájuk, hogy disznók. A város forrásban van. Este nyolc óra. A televízió csatornák fényszórói a Hilton Szálloda előtti teret világítják meg. A demonstrálók és a rendőrök farkasszemet néznek egymással. Egyes tüntetők kövekkel, üvegekkel, szeméttel mindennel, ami a kezük ügyébe kerül, dobálják a rendőröket. A rend őrei még nyugodtak, de amikor eltalálja valami társukat nő bennük a düh. A demonstrálók többsége leül az aszfaltra. „The whole world is waching!” – skandálják. Kihívóan hangszik ugyanakkor a félelemről tanúskodik. Várják, mi következik. Azután a rendőrök vezetője kiadja a parancsot a tömegoszlatásra. Pillanatokon belül a rendfenntartók a tömegre vetik magukat. Záporoznak az ütések, a könnygáz maró savanyú szaga tölti meg a levegőt. A rendőrök hajuknál fogva húznak embereket a rabszállítók felé. A Hilton Szálloda éttermének üvege betörik, mert a rendőrök neki szorítják a tömeget. „Olyan jelenetek zajlottak le ezen az estén” – mondja jegyzőkönyvbe később az egyik szenátor – „amelyeket csak a középkori pokolábrázolásokon láthatunk.”   

1968 traumákkal teli év volt az Egyesült Államok számára. Csapást csapás követett. Először januárban a TET offenzíva, amikor kommunista gerillák lerohanták az amerikai csapatokat, amelyek csak veszteségek árán tudták kivédeni a támadást. Aztán március végén Lyndon B. Johnson váratlan bejelentése, hogy nem jelöli ismét magát az elnöki posztra. Az elnök Vietnámban a háborút még több katonával akarta megnyerni. De érezte ehhez nincs meg a támogatottsága sem a társadalom se a kongresszus részéről. Napokkal később Martin Luther King polgárjogi vezetőt és háborúellenes aktivistát gyilkolták meg. King éveken át harcolt a rasszizmus ellen és a nemzet lelkiismeretének számított. 110 város fekete negyedében törtek ki lázadások. Végül merénylet Robbert Kennedy JFK öccse ellen, aki a háborúellenes mozgalmak reménye volt egy újfajta politikára. És most itt Amerika második legnagyobb városában a televízió kamerák előtt verik a tüntetőket, akik be akarják fejezni a háborút a távol keleten. Minthogyha az indokínai háború megérkezett volna Amerikába. Éppen négy éve, hogy az amerikaiak többsége Vietnámról hallott. Johnson ekkor tudatta, hogy a Tonkini öbölben egy vietnámi őrhajó megtámadta az amerikai haditengerészet egy hajóját. Az Egyesült Államoknak elrettentő csapást kellett mérnie a kommunistákra. Pár hónap múlva megtartották az első háborúellenes tüntetést. 1965 februárjában egy női csoport 300 aktivistája tüntetett a Fehér Ház előtt. Megjelent az első háborúellenes hirdetés egy újságban. Rövid időre rá a Michigani Egyetem 3000 diákja, tanára és professzora jött össze. Egy éjszakán keresztül beszélgettek, előadásokat és szemináriumokat tartottak a háborúról. A tiltakozás új formája, a diskurzus, elnevezése „teach-in”. A háborúelleneseknek kellett meggyőzniük a háborút támogatókat. Hamar követőkre talált a módszer. Egyedül 1965-ben 100 különböző felsőoktatási intézményben tartottak „teach-in”-t. Húsvét vasárnap a legnagyobb diákszervezet az SDS megszervezte az addig legtöbb embert megmozgató háborúellenes tüntetést. 20 ezer ember vette körül a Fehér Házat, Bob Dylan pedig előadta „The time they are a changing” című dalát, az új idők himnuszát. Az ország mozgásba jött. Amerikában tradíciója van a pacifizmusnak, a háborúellenes mozgalmaknak. A kvékerek – egy 17. századi protestáns csoport – vallási okok miatt megtagadták a katonai szolgálatot. A hidegháború idején az ötvenes évek elején értelmiségiek felemelték a szavukat a fegyverkezései verseny ellen. De az, hogy tömegesen tiltakozzanak a háború ellen ez újdonság. Csaknem 25 millió amerikai 25 évnél fiatalabb és soha nem tanultak közülük ilyen sokan. Viszont az ország sem volt még ennyire polarizált. Polgárjogi harcosok kényszerítik ki a rasszizmus felszámolását, a nők küzdenek az egyenlő bánásmódért, diákok és fiatalok keresik az alternatív életformát. Egy eddig ismeretlen átalakulási láz lett úrrá Amerikán.

A legtöbb fiatalnak a háború és a béke közötti választás morális döntés. Úgy látják a kormányuk a távol keleten belekeveredett egy polgárháborús konfliktusba, amelyben fiatal amerikai katonák vesztik életüket. Ez a háború a korábbiaktól abban különbözi, hogy nem a fasizmus ellen vívják és nem egy nagyhatalom agresszióját védik ki, hanem Dél Vietnám korrupt vezetését támogatják. Nincs még egy téma, ami ennyire foglalkoztatná az amerikai társadalmat. A probléma az egész társadalmat áthatja. Ez a téma, amikor a háziasszony kávéval kínálja szomszédját és arra bíztatja, mobilizálja férjét a háború ellen. Amikor a költő a Fehér Ház meghívását visszautasítja, mert a kormány politikáját megveti. Vagy amikor a háborús veteránok a gettysburgi emlékműnél a háború ellen tiltakoznak. A frissen behívottak elégetik behívóparancsukat. Ezrek teszik ezt és börtönbe is hajlandók menni a tettükért. Hívő keresztények vonulnak a védelmi minisztérium elé és virrasztást tartanak. Diákok osztanak röplapokat a regrutáknak: „Morális az unmorális háború ellen védekezni, és a háborús gépezetet megbénítani. Unmorális egy erkölcstelen állam parancsait követni.” És a sokkoló ellenállás a háború ellen: 1965 novemberében a kvéker Norman Morrison a védelmi minisztérium előtt leöntötte magát benzinnel, majd felgyújtotta magát. Pár nappal később egy katolikus békeaktivista tette ugyanezt az ENSZ amerikai képviselete előtt. Kezdetben a tiltakozások elszigeteltek voltak, de egyre többen figyeltek fel rájuk a médiának köszönhetően. A háború támogatottsága fokozatosan csökkent. 1965 végén még 65 százaléka az amerikaiaknak támogatta a küzdelmet. De ez megváltozott 1968-ra. Ekkor már többségben voltak a háborúellenesek. A tiltakozás elérte a középosztályt.

Különösen érzékenyen érintette Johnson elnököt azok a támadások, amelyek személye ellen irányultak. 1966 márciusában a Waldorf Astoria szállodában egy a Demokrata párthoz közeli alapítvány tüntette ki a béke megteremtésért tett erőfeszítéseiért. A hotel bejárata előtt 4000 ember demonstrált, mert cinizmusnak tartották az elismerést. Egy aktivistának sikerült bejutnia a rendezvényre és hangosan kiabálta: „Békét Vietnámban elnök úr!” Ezután az elnök minden szereplését incidensek zavarták meg. Ezek egyre agresszívebbek lettek. „ Hány embert öltél meg ma LBJ?” – kiabálták a tüntetők. A háborús szkeszpszis elérte a politikusokat. William Fullbirght szenátor, Johnson párttársa a szenátus külügyi bizottságának elnöke meghallgatásokat tartott Vietnám ügyében. Itt a hadsereg vezetésének és a kormányzat tagjainak kellett magyarázkodni tetteik miatt. Fullbirght meg volt győződve arról, hogy Amerikának nincsenek érdekei Vietnámban ezért a háború ellen volt. A meghallgatásokat a televízió is közvetítette. Itt láthatták a nézők, hogy a háborúval szembeni kétségek elérték a hatalmi centrumot. A tiltakozások most már nem csak egy elszigetelt kisebbség ügye lett. 1966 júniusában történt meg először, hogy a háború támogatottsága 50 százalék alá esett. Johnson elnök meg is jegyezte, „most már a probléma nem Ho Shi Min, hanem az itthoni helyzet.” Az elnöknek leginkább nem a tüntetőkkel volt a baja, hanem a stratégáival, akik kételkedtek abban, hogy a csapatok létszám növelésével megoldható lenne a háború megnyerése. Az év végén újabb típusa jelent meg a demonstrálóknak. Ifjú emberek színes tarka ruhákban, nevetve, hangoskodva gyakran kábítószer hatása alatt. Ők voltak a hippik, de „virággyerekeknek” is hívták őket, mert az erőszakot a szeretet erejével akarták legyőzni és az erőszakmentességük szimbóluma a virág volt. A politikusok között is egyre erősebb lett a háborúellenes hangulat. 1967. március 29-én a fekete polgárjogi aktivista Martin Luther King kijelentette: „A háború ellen vagyok, mert szeretem Amerikát.” A béke Nobel díjas emberjogi harcos erkölcsi tekintély az országban. „Azért emeltem fel a szavam, hogy szeretett hazám ismét morális példaképe legyen a világnak, és katonái ne gyújtsák fel szegény rizstermelő parasztok házait a demokrácia jegyében.”    

 King a háborút és a faji megkülönböztetést hozta összefüggésbe. Ugyanis az elesett katonák között arányaiban nagy számban voltak feketék, akik a rossz iskolázottságuk miatt kerültek ki a frontra. Így olyan szabadságért kellett harcolniuk – állította King – amelyben nem volt részük bőr színük miatt. Sok fehérnek is a háború a szegények és a gazdagok közötti különbséget reprezentálta. A gazdagabb családok, akik megengedhették maguknak, hogy gyermekeik tovább tanuljanak jobb helyzetben voltak, mint a szegény családok. A továbbtanulóknak rengeteg lehetősége volt, hogy kibújjanak a katonai szolgálat alól. A frissen sorozottak egy negyede viszont a szegény fehér családokból került ki. Martin Luther King a háborúellenes bejelentésével a legismertebb béke aktivista lett. De volt más híres színes bőrű, aki elítélte a háborút. A boksz világbajnok Muhhamad Ali. Ő megtagadta a katonai szolgálatot. „Soha sem volt konfliktusom a vietkonggal. Egyikük sem hívott niggernek.” – nyilatkozta. Híres emberek ítélték el a háborút. Linus Pauling kémiai Nobel díjas, Norman Mailer író, vagy a nagy tiszteletnek örvendő rochesteri katolikus püspök. Martin Luther King és Harry Belafonte énekes vezetésével 1967. április 15-én 300 ezer ember tiltakozott New Yorkban – ez volt az amerikai történelem eddigi legnagyobb tüntetése. Sokaknak viszont már nem volt elég a békés tiltakozás. 1967. október végén a washingtoni Memorial emlékműnél tízezrek gyűltek össze békés tiltakozásra. Egy negyedük tovább ment a védelmi minisztériumhoz. Az ide vezető utat viszont a katonaság lezárta. A demonstrálók leültek és a környező utcákat blokkolták. Csaknem egy napon keresztül sikerült elszigetelni a hadsereg főparancsnokságát. 800 embert tartóztattak le. Közben a Johnson elnök népszersége tovább csökkent. A háború folytatását pedig már csak a lakosság 31 százalék támogatta. A háború kettéosztotta Amerikát. A háborút ellenezték a kelet és nyugati parti nagyvárosok lakosai, az egyházak, a főiskolák, egyetemek tanárai, diákjai, valamint az etnikai kisebbségek. A háborút támogatták Amerika középső vidékén élő konzervatív fehérek, a Nagy Tavak környéki ipar munkásai és a kisvárosok lakói a közép nyugaton. Az agresszív retorikát és a lázadást ezek az emberek elítélték. Sokuk számára a hippik nagyvárosi mihaszna, elkényeztetett gyerekek voltak.

1968 elején jött a TETT offenzíva. A kommunisták meglepő támadása, ami sokkolta a dél vietnámiakat és az amerikaiakat egyaránt. A média kész katasztrófának állította be a történéseket, pedig az amerikai katonák keményen visszavágtak. Ennek ellenére otthon a fejekben az a kép alakult ki, hogy a háború nem csak véres és piszkos, hanem lehetetlen megnyerni. Ez a benyomás döntően a televíziók által sugárzott képek hatására alakult ki. Ebben az időben az amerikai háztartások 95 százalékában van televíziós készülék. Az esti híradók az újságok és a rádió mellett a legfontosabb információforrás. 1964 óta a televíziók színesben sugároznak. A vietnámi háború az első televízió által közvetített háború. A helyszínen forgatott anyagokat még a helyszínen előhívják és szállítással együtt 30 óra múlva adásba kerülhetnek. Kezdetben az amerikai média pozitív képet sugárzott a háborúról. Az amerikai fiúkat akció közben mutatták, de nem voltak véres jelenetek. A veszteségeket és a rombolást a háborúval szükségszerűen együtt járó dolgokként jelentek meg. Ezt változtatta meg a TETT offenzíva. A tudósítások egyre szkeptikusabbak lettek. Egyre kevesebb lett a győzelmi jelentés. A legnagyobb hatást a közvéleményre Walter Cronkite a CBS televízió műsorvezetője gyakorolta. A bajszos újságíró nemzeti intézmény, már már apa típus. 1968. február végén Cronkite Dél Vietnámba utazott. Rohamsisakban és golyóálló mellényben tudósított. „Patt helyzet alakult ki.” – mondta amerikai nézők millióinak. „Amerikának tárgyalnia kell a háború befejezéséről, és nem, mint győztes”- teszi hozzá. Johnson elnök tudja az ilyen tudósítás mit jelent. Cronkite tudatosította az elnökkel „Amerika közepét” a bázisát elvesztette. A háborúellenes hangulat egyre nő, már csak minden negyedik amerikai hiszi, hogy megnyerhetik a háborút. Ezért is vonja vissza 1968. március 31-én jelöltségét az elnök. A háborúellenesek csalódtak, a legnagyobb ellenségük tűnt el. De egy új lehetőséget látnak a Demokrata Párt augusztusi elnökjelölő konvenciójában. „Nagy hiba lenne azt feltételezni, hogy a háború elleni harcot az szavazóurnáknál meg lehet nyerni. Ezt csak az utcán lehet kiharcolni.” – írja a békeaktivista Dellinger. Chicago polgármestere Daley nem nevezhető Johnson barátjának, még a vietnámi háború feltétlen támogatójának sem, egy konzervatív demokrata, aki szereti a rendet. Áprilisban a rendőrséggel veretett szét egy béketüntetést. Az üzenet egyértelmű volt: a radikális tüntetéseket meg kell büntetni, a békéseket pedig el kell riasztani. A demokrata párti háborúellenes aktivistákat felszólították maradjanak távol a rendezvénytől. A helyzetet bonyolította, hogy a háborúellenes csoportok megosztottak voltak így nem lehetett egy egységes felhívást kibocsátani. Augusztus 23-án a pártrendezvényt megelőző pénteken „szelíden” indultak az események. Egyes hippik a disznót futattak végig a városon, mondván őt jelölik elnöknek. A rendőrség végig gumibotozta őket. A folytatás egyre erőszakosabb lett, már a tüntetők azt kiabálták „az utca a miénk!”. Ezt sem nézték jó szemmel a rendőrök. Ez még s Lincoln parkban történt a delegátusoknak szállást adó hoteltől hét kilométerre. Augusztus 28-án viszont a tömeg a Grant parkban gyűlt össze nem messze a Hilton Hoteltől, ahol a delegátusok és a jelöltek laktak. Ez már veszélyesen közel volt.

Húsz percig tartott az erőszakos oszlatás a Hilton Hotel előtt. De ez a húsz perc örökkévalóságnak tűnt. Több száz embert vertek össze gumibottal a tüntetés résztvevői közül, de ártatlan járókelőket is. Maró szagú könnygáz töltötte meg a levegőt, ami ellen a rendőrök gázmaszkkal védekeztek. Voltak demonstrálók, akik erőszakosan léptek fel a rendőrökkel szemben köveket dobáltak, ütötték, rugdosták a velük szemben fellépő hatósági embereket, bűzös folyadékkal öntötték le őket. 20 óra 10 perckor csendesedett a harc a szállodánál. A város többi részén még voltak elszigetelt összecsapások a rendőrök és a demonstrálók között. A nap végére 1000 ember sérült meg közülük 129 rendőr. 662 tüntetőt tartóztattak le. A televíziós hírekben vért, erőszakot és könnyeket lehetett látni. A konvención az egyik szenátor Daley polgármestert gestapós módszerekkel vádolta. Richard Daley dühösen utasította vissza a vádakat. A háború megosztotta a demokratákat, mint ahogy megosztotta az országot. „Mialatt mi tönkre tesszük Vietnámot, háború tönkre teszi az országunkat.” – írta Izzy Stone újságíró. Erőszakkal reagált az utca. Nem csak Chicagóban és Amerika más városaiban, hanem az egész világon. A külügyminisztérium 29 országban regisztrált vietnámi háborús ellenes tüntetéseket. Londonban 1967-ben már utcára mentek az emberek és megpróbálták megostromolni az amerikai nagykövetséget. Franciaországban az amerikai alelnököt tojással és kövekkel dobálták meg. Amikor 1968 elején Párizsban a rendőrség a háborúellenes tüntetést feloszlatta, a történelem legnagyobb tiltakozás sorozata indult el. Az ötödik köztársaság az összeomlás szélre került. Japánban és Olaszországban is voltak tiltakozások. Németország nyugati felén a háború kezdeti támogatása hamar az elutasításába fordult át. Maga Konrad Adenauer kancellár követelte az amerikai csapatok kivonását Vietnámból. 1967-ben a tiltakozások radikálisabbak lettek. Főleg Berlinben. A diákok megalapították az APO-t a parlamenten kívüli ellenzéket. A tüntetéseken azt kiabálták „Ho, Ho, Ho Shi Min!”. Ahogy Amerikában, Európában is a baloldali háborús ellenes mozgalmak összefonódtak a demokratikus kapitalizmus kritikájával, vagy egyenesen az elutasításával, aminek a megtestesítője az amerikai imperializmus volt.

Magában az Egyesült Államokban is vízválasztónak számított mindaz, ami Chicagóban történt. Johnson a háborút kiterjeszteni akaró politikája vállalhatatlan lett. Annak ellenére, hogy sem a demokrata, sem a republikánus elnökjelölt 1968 őszén nem akart azonnali csapat kivonást. De mind a kettő csökkenteni akarta a részvételt. Az amerikaiak többsége 53 százalék elutasította a háborút, sőt úgy tartották hiba volt oda küldeni csapatokat. Chicago nagy hibának bizonyult. Az amerikaiak nem jó szemmel nézték, hogy az erőszak eluralta az utcákat. Ezért a militáns tüntetőket tették felelősé. 56 százalékuk egyetértett Daley polgármester intézkedésével. A háború elutasítása ellenére a tüntetések is ellenérzéseket váltottak ki a lakosságból. A többség a háborúból való kilépést akarta, de nem azonnal, hanem fokozatosan. 1968 novemberében a republikánus Richard Nixon nyerte a választást a demokrata Hubert Humphreyvel szemben. Csak 1969-re több lépcsőben csapatkivonásokat jelentett be. Ez összesen 100 ezer katonát érintett. Ezzel egy időben erőteljesebben léptek fel a radikális tüntetőkkel szemben. 1969 márciusában a chicagói tüntetés nyolc vezetője ellen emeltek vádat, közöttük David Dellinger és Tom Hayden ellen. Kettőjüket felmentették. A növekvő nyomás hatására a radikálisabb aktivisták illegalitásba vonultak. „Weathermen” csoport tudatosan akarta a háborút Amerika utcáira vinni és 1969 őszére újabb tüntetést szerveztek Chicagóba „a harag napja” címmel. Rendőrségi emlékművet, üzleteket és autókat tettek tönkre. Később épületeket és irodaházakat robbantottak fel.november 3-i televíziós beszédében Richard Nixon megerősítette a további csapat kivonást. A „csendes többség” nevében beszélt a „hangos kisebbséggel” szemben.

1969. november 13-án megjelentek az első képek a My Lai-i mészárlásról, amely során amerikai katonák 500 civilt öltek meg. Az amerikai társadalom megdöbbent. Két nappal később Washingtonban félmillió háborúellenes tüntető ment ki az utcára. A tüntetések újabb csúcspontja jött el, amikor 1970. április 30-án Nixon a háború Kambodzsára való kiterjesztését jelentette be. A legsúlyosabb incidensre az ohiói Kent Állami Egyetemen került sor. A kormányzó a nemzeti gárdát rendelte ki, amelynek tagjai máig nem tisztázott okok miatt tüzet nyitottak 15 demonstrálóra. Négy fiatal meghalt. Tíz nappal később Mississippi államban lőttek le két diákot. 21 egyetemre vezényelték ki a nemzeti gárdát válaszul 30 toborzó irodát gyújtottak fel. De úgy tűnt 1970 őszére elfáradtak a tiltakozók. Nixon elnök további 190 ezer katona kivonását jelentette be. Ugyan 1971 áprilisában voltak ismét tüntetések, de ahogy a csapatkivonás előre haladt úgy csökkent a tüntetések száma. De azért még egyszer komolyan felháborodott az amerikai társadalom. 1971. június 13 – án a New York Times lehozta az úgynevezett „Pentagon papírokat”. Daniel Ellsberg a védelmi minisztérium munkatársa által nyilvánosságra hozott dokumentáció szerint Truman óta az elnökök elhallatták a vietnámi háború valódi okát. Nixon megpróbálta megakadályozni a papírok nyilvánosságra hozatalát, de ezt a legfelsőbb bíróság megakadályozta. A „Pentagon papírok” nyilvánosságra kerülésével tovább nőtt az amerikaiak bizalmatlansága a kormányukkal szemben. Megerősítette azt az érzést, hogy a vezetés átveri őket és hazudozik. Újabb következménye a vietnámi háborúnak.                                            

Az elszabadult erőszak

Több mint 200 háborús bűncselekményt hajtottak végre amerikaiak Vietnámban. A legismertebb ezek közül a My Lai-i vérengzés

1968 március 16.-án Son May faluban követték el amerikai katonák a vietnámi háború talán legborzalmasabb bűntettét. A szomszédos település rész neve után az amerikaiak által My Lainak hívott incidens még két közvetlen közelben levő dél vietnámi falut érintett Xom Langot és Binh Tayt. A helyszínen 250 vietkong jelenlétét feltételezték, pedig csak 10 gerilla bujkált ott. Ezen a napon 99 amerikai katona érkezett helikopterrel a falvakhoz. Az egység, amelyet Ernest Medina százados irányított, három szakaszra volt felosztva. Az első szakaszt William L. Calley Jr. vezette. Az amerikaiak és dél vietnámi szövetségesük már korábban is követtek el kegyetlenségeket a környéken, mint ezt egy memorandumban egy tábornok le is írta, de nem lett következménye. Medina százados megparancsolta, hogy a házakat rombolják le, az állatokat öljék le, a kutakat tegyék tönkre. De ugyanakkor arra nem volt utasítás, hogy a foglyokkal mi legyen. A vérengzés reggel 7 óra 25 perckor kezdődött tüzérségi tűzzel illetve a helikopterekről leadott lövésekkel. A katonák a helikopterekről már akkor lőttek, amikor még el sem érték az első házakat. Az akció már a kezdetétől fogva egy válogatás nélküli öldöklés volt. Lőttek mindenre, ami mozgott: asszonyokra, gyerekekre, aggastyánokra. A legtöbb bűntettet az első szakasz követett el. A vezetőjüket Calley hadnagyot Medina százados többször az emberei előtt megalázta. Például többször „kicsikémnek” szólította és nem titkolta, hogy balfácánnak tartja. Most a megaláztatását kompenzálandó a hadnagy személyesen lőtt le asszonyokat és gyerekeket és kényszerített hasonló cselekedetre olyan katonákat is, akik ebben nem akartak részt venni. De a legtöbb katona magától is szisztematikusan és hidegvérrel ölt. A falusiakat bekergették egy bunkerbe, amit aztán rájuk robbantottak. Asszonyokat a kivégzés előtt megerőszakolták, a holtesteket pedig megcsonkították. Xom Langban 350 civil halt meg, Binh Tayyban 50. Egy közelben fekvő településen egy másik szakasz hasonló vérengzést hajtott végre. Ezen a reggelen összesen 500 ártatlan falusit öltek meg. Hugh Tompson az egyik helikopter pilótája, amikor látta mi folyik a földön leszállt gépével és jó pár falusit kimentet a vérengzésből. Amikor egyre több helikopter pilóta jelentette, hogy a földön vérengzés folyik Medina százados leállította az öldöklést. „A partinak vége!” - mondta a rádióba. Az esetet eltusolták. 128 vietkong harcos halálát jelentették. Csak 1969 márciusában számolt be egy az eseményben részt nem vevő katona a vérengzésről. Végül 1969 novemberében került nyilvánosságra a botrányos eset. A hadsereg csak az eset kapcsán keletkezett felháborodás hatására vizsgálta ki az ügyet. 44 katona ellen emeltek vádat gyilkosságért és nemi erőszak miatt. Közöttük csak négy tiszt volt, hármójukat felmentették. Egyedül a legkisebb rangú Calley hadnagyot ítélték életfogytiglani börtönre. 1974-ben Nixon viszont megkegyelmezett neki.

Szépségének nem volt párja, a hatalomból is kijutott neki bőségesen, mégsem tudott élni az élet adta lehetőséggel. Vallási és politikai fanatizmusa okozta vesztét. Tragikus életút az övé. Madame Nhu, Trần Lệ Xuân néven született 1929. április 15-én Hanoiban. A leánykori neve „szép tavaszt” jelent, ami gyönyörű, rabul ejtő külseje hűen tükrözött. Gazdag buddhistavallású arisztokrata családból származott. Anyai ágon Đồng Khánh császár ükunokája volt. Édesanyja 14 évesen hozta a világra második gyerekként. Nővére két évvel korábban szültetett. Apja Trần Văn Chương első volt a vietnámiak között, aki francia diplomával jogászi képesítést szerzett. Később Dél Vietnám nagykövete lett az Egyesült Államokban. A család a jelentős vagyonát a francia gyarmati időben szerezte. Trần Lệ Xuân közepes tanuló volt az iskolában, de még a záróvizsga előtt félbeszakította tanulmányait. Jól beszélt franciául és angolul, de például vietnámiul nem tanult meg írni. A szülei hanoi-i házában élt és húsz szolga leste minden kívánságát. 1943-ban, 14 évesen házasodott meg. Férje Ngô Đình Nhu irodalmár és könyvtáros, akivel a vietnámi felső osztály kedvelt találkozó helyén Madame Vesak (Madame Chuong) szalonjában ismerkedett meg. Nhu apja, de Nhu maga is a felesége mellett számos szeretőt tartott. Ez akkoriban bevett szokás volt a gazdag vietnámi férfiak között. Nu családja a 17. század óta katolikus vallású volt. Madame Nhu házasság kötése után maga is áttért a katolikus hitre. Ez aztán döntően meghatározta életét. A házasságából négy gyereke született, két fiú és két lány. Három évvel a házasságkötése után kezdődött az indokínai háború a franciák és a Việt Minh között. Madame Nhu egyik sógorát (Diệmet) a Việt Minh letartóztatta a másikat pedig élve eltemette. Ő magát is kislányával együtt elrabolták a kommunista gerillák egy távoli faluban tartották fogva, míg a franciák ki nem szabadították. A Nhu házaspár Dél Vietnámba Đà Lạtba költözött egy villanegyedbe, ahol a gazdagok éltek. Ngô Đình Nhu bátyja  Ngô Đình Diệm időközben bekapcsolódott a Vietnám függetlenségéért küzdő antikommunista ellenállásba és el kellett hagynia az országot. 1950-ben előbb az Egyesült Államokba, majd Franciaországba ment, ahol kapcsolatba lépett a függetlenségért harcoló emigrációval, majd megalapította  Cần -Lao pártot. Miután 1954 márciusában a Viet Minh csapatai   Điện Biên Phủ-i csatában megverték a franciákat a párizsi Indokínai Konferencia két részre osztotta Vietnámot, északi és déli részre. Madame Nhu sógora Ngô Đình Diệm amerikai segítséggel előbb Dél Vietnám miniszterelnöke majd egy referendum után az ország elnöke lett. Bao Dai császár lemondott a trónról és Párizsba ment. A Ngô család ezek után úgy irányította Dél Vietnámot, mintha saját tulajdonuk lett volna. Ngô Đình Nhu például a titkosrendőrség főnöke és bátyja legfontosabb tanácsadója lett. Madame Nhu akárcsak a férje részt kapott a hatalomból, mégpedig nem is keveset. A nőtlen elnök mellett ő töltötte be a nem hivatalos first lady szerepét. És valóban ő volt a legelső asszony Dél Vietnámban, nem annyira szépsége, hanem jelentős befolyása miatt. Mindenbe beleszólt, pedig hivatalosan csak a női ügyek, a kultúra és egy női hadsereg irányítása tartozott hozzá. Az államelnök Diệm rettegett tőle. Egy amerikai diplomata és újságíró John Mecklin szerint úgy viselkedet, mint egy „clinically mad“ beteges megszállott. Saját testvérét öngyilkosságba kergette miután barátját letartoztatta. Buddhista szüleivel megszakította a kapcsolatot. Viselkedése miatt a háta mögött sárkány ladynek hívták. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a vallási fanatizmus. Egy döntően buddhista országot akart katolikussá tenni.

Ugyanakkor az amerikai sajtó 1 méter 55 centiméter magas karcsú szépséget eleganciájáért dicsérte. Kétség nélkül kora legcsinosabb asszonya volt, bátran vehette fel a versenyt Kennedy elnök feleségével. Larry Burrows a Life magazin fotósa készített róla egy képet az általa irányított nő katonai egységének tagjai között, ahogy egy pisztollyal gyakorol lőni. Amerikai PR tanácsadói megpróbálták megakadályozni a kép megjelenését, mondván nem tesz jó az imázsásnak. Pedig ez a kép mindennél jobban jellemezte őt. A céltudatos könyörtelen szépség. Az igazi nő, aki nem hagyja magát a férfiak uralta világban. Valóban sokat tett a vietnámi nők jogaiért, ha bizonyos dolgokat el is túlzott. Betiltatta a többnejűséget, engedélyezte a válást, támogatta a születésszabályozást. A Life magazin, mint a távol kelet vezető feministáját ünnepelte. Pedig voltak népszerűtlen intézkedései is. Betiltotta a szerencsejátékot, a prostitúciót, kakasviadalt, a bokszot, sőt a táncot is! De mindez nem volt elég, nekiment a buddhistáknak. Narancssárga kommunistának tartotta őket, akik összejátszanak az északiakkal. Pedig csak a jogaikért harcoltak. Dél Vietnámban ugyanis egyre több kulcspozíciót katolikusok töltöttek be, tetté ezt egy olyan országban, amelynek 90 százaléka buddhista volt.  A buddhisták türelme aztán 1963-ban fogyott el az úgynevezett zászló krízis idején, amikor a vallási felvonulásaikon megtiltották egyházi zászlók használatát. Titkozásoktól volt hangos az ország, sok demonstrációt erőszakosan vertek le. Buddhista papok és szerzetesek gyújtották fel magukat, de ez Madame Nhut nem hatotta meg. David Halberstam amerikai újságíró szerint Madame Nhu eufórikus állapotba került úgy örült az eseményeknek, mint egy első bálozó kislány, amikor felkérik táncolni. Az amerikaiak egyre nagyobb aggodalommal nézték a történteket. Nekik már amúgy is kellemetlen volt a Nhu házaspár. 1959-ben  Elbridge Durbrow amerikai nagykövet megpróbálta meggyőzni Diệm elnököt, hogy távolítsa el a „seemingly toxic family members“, ami alatt a Nhu házaspárt értette. De nem történt semmi. Az amerikaiaknak az sem tetszett, amikor 1947 óta Vietnámban többek között a Newsweek magazinnak dolgozó neves francia újságírót  François Sully kiutasították, mert állítólag megsértette Madame Nhut. Dél Vietnámban az elégedetlenséget az is mutatta, hogy egymást követték a katonai puccskísérletek 1960-ban és 1962-ben. 1963. szeptember 10-én Madame Nhu európai és amerikai körútra indult a Diệm rezsim megsegítésére. De ez már késő volt. A Kennedy kormányzat megvonta a támogatást Diemtől. Madame Nhu árulásról beszélt. 1963. november elsején katonai puccs döntötte meg Ngô Đình Diệm rendszerét. Az elnököt és fivérét Madame Nhu férjét kivégezték. A puccs Madame Nhut Beverly Hillsben érte. Az amerikaiak által felajánlott menedékjogot elutasította. Pedig számára nem volt visszaút. Misem mutatatta ezt jobban, mint az, hogy a vietnámi történelem hős testvérpárjának a Trunk nővéreknek állított szobrot a saigoni kikötőben ledöntötték, mert állítólag Madame Nhuról formázták őket. 1964 januárjában az ENSZ-től azt követelte vizsgálják ki a 1963. novemberi puccs körülményeit. Úgy gondolta férjét nem ölték meg, hanem fogságban tartják. Még ugyanebben az évben beutazási vízumot kért az Egyesült Államokba, de ezt elutasították. Ezután Rómában élt sógorával Ngo Dinh Thuc püspökkel egy 15 szobás villában. 1975 tavaszán, amikor Saigon elesett azt nyilatkozta mindez nem történt volna meg, ha a családja marad hatalmon. Madame Nhu hátra levő éveiben felélte vagyonát, ami többnyire egy bőröndben magával vitt ékszerekből és bundákból állt. 1971-ben ráadásul kirabolták. 32000 dollárjától szabadították meg. Egyik lánya Ngo Dinh Le Thuy 1967-ben autóbaleset áldozata lett. 1986-ban fivérét Tran Van Khiem azzal vádolták, hogy megölte a szüleit. Beszámíthatatlanak ítélték és pszichiátriai gyógykezelésnek vetették alá. Madame Nhu 1978-ban bejelentette Vietnám történelméről ír könyvet, de ez sohasem készült el. 2005-ben Monique Demery Brinson amerikai író felkereste, hogy könyvet ír róla, ami meg is jelent „Finding the Dragon Lady” címmel. Madame Nhu „a csodálatos tavasz” 87 éves korában 2011-ben halt meg Rómában.

Egy évvel a második világháború kitörése előtt Heinrich Himmler az SS vezetője rezsim hű kutatókat küldött Tibetbe. Ott sejtette ugyanis az isteni eredetű uralkodófaj leszármazottait, akiket szerinte szoros rokonság köt a germánokhoz.

 1939 március 1, öt hónappal a Lengyelország lerohanása, a második világháború kitörése előtt Ernst Schäfer 28 éves SS-hauptsturmführer Tibet fővárosában, Lhászában Adolf Hitlernek szóló ajándékot vett át a Dalai Lámától. Tibetben éppen hagyományoknak megfelelően, díszes körülmények között az újévet köszöntötték, a nyugati időszámítás szerint négy évig tartó föld-nyúl évnek a kezdetét. Az ünneplés hetekig tartott. Az ajándék „a fenséges Adolf Hitlernek, a németek királyának” három részből állt: selyem vállszalag, vörös és fehér színű teáscsésze valamint egy kutya figura. A tibeti államfő, a ma több mint ötven éve száműzetésben élő Dalai Láma, akkoriban alig három éves volt. Schäfer az ajándékot egyik régensétől vette át. Az, hogy Hitler látta-e egyáltalán az ajándékot kérdéses. Az viszont biztos, hogy Heinrich Himmler érdeklődést mutatott iránta. Hitler bizalmasa a faji kérdés fanatikusa, több millió zsidó elpusztítója rajongott a germán kultuszokért és az árja faj őseit sejtette a tibeti fennsíkon. Himmler volt az, aki 1938 áprilisában Ernst Schäfer vezetésével egy kutatócsoportot küldött Tibetbe. Az utat német iparosok finanszírozták. A hat fős expedíciós csapatnak Schäfer mellett tagja volt a 26 éves Bruno Berger az SS Faj és Telepítés Főhivatalának antropológusa, valamint 38 éves Karl Krause rovarkutató és operatőr.

Az angol védnökség alatt álló vidék, amit mérőműszerekkel, SS jelvényekkel és horogkeresztes zászlókkal a csomagjukban vizsgálni akartak, ebben az időben alig volt ismert. A Brit Birodalom katonái 1904-ben vonultak be az országba, mert egy ütköző államot akartak létrehozni India és Oroszország között.  Francis Edward Younghusband vezetésével véres mészárlást rendeztek. Több száz tibetit öltek meg a britek, akik a megszállókkal szemben lándzsákkal, kardokkal és varázsszavakkal védekeztek. A külvilágtól elzárt ország mindig is vonzotta a külföldieket. A titokzatos szokásaikról az első beszámolókat a 16. században írták misszionáriusok. A buddhizmus lámaizmus irányzatától lenyűgözve sok utazó próbált bejutni Tibetbe. Mivel külföldieknek tilos volt a beutazás jó pár kalandor álruhában kísérelte meg a határátlépést. Az európai nagyhatalmak azon versenyeztek melyikük fogja előbb elérni Lhászát. Az angolok a bevonulásuk előtt indiaiakat küldtek az ország felmérésére. A nemzetiszocialisták által nagyra értékelt svéd felfedező Sven Hedin már 1900 körül bejutott Tibetbe, de nem tudott elmenni Lhászáig, a fővárosig. 1920-ban a francia útikönyvírónő Alexandra David-Néel eljutott a szentvárosba, igaz több évi előkészület és álruha segítségével. Vándor apácának öltözött. Schäfer és csapata voltak az első németek, akik a teokratikus állam fővárosát felkereshették.

Az 1938/39-es német Tibet expedíció valódi célja mind a mai napig fejtörést okoz a kutatóknak. Mit kerestek Himmler emberei ilyen röviddel a világháború kitörése előtt a Himalájában?  Ernst Schäfer mindig is azt állította, hogy kizárólag tudományos kutatás vezette őket. Az 1943-ban „Titokzatos Tibet” címmel megjelent könyvében azt írta: „egyszer a szabad vadonban be tudtuk bizonyítani és a külföldnek meg tudtuk mutatni, milyen gyümölcsöző a mi világnézetünk, ha a tudományos kutatásról van szó”. Ez a mondat a megsebzett nemzeti büszkeség kifejeződése volt egy olyan ország kutatója részéről, amely elvesztett egy háborút és vele együtt a gyarmatait és most bizonyítani akart. De mit jelentett a mi világnézetünk? E mögött egy zavaros mítosz és áltudományos kutatás húzódott meg erős rasszista jegyekkel. Ezeken az ember csak nevetni tudna, ha nem lett volna halálosan komoly. Szó szerint halálos! Himmler 1935-ben hozta létre az Ahnenerbe nevű szervezetet, amelynek az volt a feladat, hogy az árja faj különböző népekkel szembeni felsőbbrendűségét bebizonyítsa tudományos eszközökkel. Sok az Ahnenerbe által jól fizetett különböző egyetemen dolgozó kutató foglalkozott például Hitler és Himmler valláspótlékával, a világjég elmélettel. Ez a 19. század végén a bécsi mérnök Hanns Hörbiger által kidolgozott áltudományos elmélet szerint a földön kívül minden bolygót kilométer széles jég vesz körül. Ebből vezette le Himmler a misztikus ideológiáját. Szerinte a germánok a többi fajjal szemben nem a Darwin által sugallt majmoktól származnak, hanem a szuper emberektől. Ezek a szuper emberek a régmúltban a tűz és a jég harcából származtak és az élő csírájukat a világűr jege konzerválta. Egy nap, ahogy azt az Edda mítosz leírta alá szálltak az égből a földre. Himmler lehetségesnek tartotta, hogy árják leszármazottjai, akiknek az ősei így érkeztek a földre a tibetiek között megtalálhatók. Elmélet, amelyet nem csak az ezoterikusak vallottak. Immanuel Kant filozófus is Tibetben sejtette az emberiség bölcsőjét. Himmler arra utasította az expedíció résztvevőit, hogy találják meg az „arya”-nak nevezett tibeti arisztokraták körében az árja faj őseinek utódait. Ezt a feladatot Bruno Berger kapta Hans Günther tanítványa. Günther a jénai egyetem az SS által sokra tartott fajtudományi tanszékét vezette. „Rassengünther”-nek is nevezett oktató a náci Németország rasszista ideológiájának egyik kidolgozója volt. Az tanította, hogy egyes fajok megkülönböztető jegyei testrészek, különösen az arc mérésével megállapíthatók.

Amikor 1938 márciusában az expedíció elindult Bruno Berger magával vitte a mérőműszereit, a színtábláját a haj és szemszín összehasonlítására, és anyagot az arcmaszk készítéséhez. És még egy nagyon fontos dolgot: gyógyszereket, hogy a helyieket meg tudják nyerni az ügyüknek. Genovában szálltak hajóra. Az útjuk a Szuezi csatornán át vezetett, ceyloni megállóval Madrasba, majd Kalkuttába. Innen már szárazföldön folytatták az útjukat Darjeeling, majd Sikkimbe. A kis Himalája állam közvetlen a tibeti határ mellett fekszik, de Indiához tartozott. Az expedíciónak itt kellett 1938 decemberéig várakozniuk, mert a brit hatóságoktól nem kaptak belépési engedélyt Tibetbe. Megunva a várakozást Schäfer és csapata kijátszva a briteket jutottak át a Dalai Láma országába. Kicsivel később kaptak két hetes tartózkodási engedélyt és meghívót a fővárosba. A németeket szívélyesen fogadták a tibetiek. Szárított húst, tsambát, lisztet, rizst, és ló eledelt kaptak tőlük, mint ahogy ezt Berlinbe küldött jelentésükben leírták.

Bárhova is érkeztek meg a németek a horogkeresztes zászlót kibontották, ami a tibetieknek kimondottan tetszett. A szvasztika, a napkerék évszádok óta Ázsiában védelmi szimbólum, kultikus jel. Hivatalos beszédeiben Schäfer az útjukat a keleti és a nyugati horogkereszt találkozásának nevezte a béke és a barátság jegyében. De vannak történészek, akik ennél többet látnak ebben az útban. Sokkal inkább egy a britek elleni egységfront létrehozását sejtik benne, amellyel a tibetiek a függetlenségüket biztosíthatják német segítséggel. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a németek tartózkodási engedélyét a brit ellenkezés ellenére a tibetiek meghosszabbították. Összesen nyolc hónapot maradt Schäfer és csapata Lhászában. Schäfer időjárás viszontagságait tűrő gabona fajtákat és erős lovakat keresett a német hadigazdaság számára. Ernst Krause mindeközben filmezett. Első európaiként megörökítette a tibeti újévi ünnepeket. Az út végén összesen 36 kilométer hosszú filmnyersanyagot vitt haza Németországba. Ebből készült el az 1943-ban Münchenben bemutatott „Titokzatos Tibet” című propagandafilm, amely a háborúba belefáradt német társadalomban valódi Tibet mániát idézett elő. Az expedíció tagjait a film úgy ábrázolta, mint a vad vidékkel megküzdő hősöket. Bruno Berger pedig méréseket végzett, amelyhez a tibetiek szívesen asszisztáltak. Az arcmaszkok készítése okozott némi pánikot, amikor hosszú időt kellett a tibeti alanynak gipsszel befedett arccal eltölteni miközben csak egy szívószálon lélegezhetett. Összesen 376 tibetit vizsgált meg Berger haj és szemszín szerint katalogizálva. Ellentételezésként nemi betegségek elleni gyógyszert kaptak, amelyek elég elterjedtek voltak még a szerzetesek között is. Himmler kétes hírnevű tanácsadójának Karl Maria Williguth kérésére Berger a tibetiek szexuális szokásait is vizsgálta, különös tekintettel a nomád életformában élő nők között szokásos többférjűségre. Röviddel a világháború kitörése előtt Schäfer és csapatának sikerült elhagynia Tibetet. Himmler 1939. augusztus 4-én ünnepélyes keretek között fogadta Münchenben a hazatérő expedíció tagjait. Schäfer és Berger ugyan nem találtak szőke kék szemű árjákat, de arról beszéltek, hogy sikerült kimutatni európai faji elemeket a tibetiek között. Himmler megerősítve látta fajelméletét, és úgy tervezte a közeljövőben új kutató csapatot küld Tibetbe, de ezúttal Arábia Lawrence szerű küldetéssel a tibeti hadsereget felkészítendő a britek elleni harcra. De ez már nem valósult meg. Schäfernek a himalájai expedíció tapasztalatait felhasználva téli felszerelést kellett terveznie a Wehrmachtnak. 1943-tól Ahnenerbe szervezet megbízásából a Sven Hedin Fajkutató Intézetet vezette, ahova meghívta a tibeti expedíció tagjait is. Himmler kérésére többek között tibeti kutyák tenyésztésével is foglalkoztak.

Bruno Berger Schäferrel szemben náci háborús bűnöket is elkövetett. A strasbourgi anatómia professzor August Hirt megbízásából részt vett Auschwitzban zsidók szelektálásában egy koponya gyűjtemény létrehozása céljából. A kiválogatott áldozatokat egy Strasbourg közeli koncentrációs táborba szállították, ahol közülük 86-ot elgázosítottak és lefejeztek majd a koponyájukat a gyűjteménybe helyezték el. Berger saját vallomása szerint Auschwitzban a szovjet foglyokon „mongol kutatásokat” is végezett. A háború után sokáig elkerülte a felelősségre vonást. Tibetbe is sikerült elutaznia. Csak 1970-ben emeltek vádat ellene 86 rendbeli gyilkosságban való bűnrészesség címén. Három évre ítélték, de jó magaviselet miatt ezt is elengedték. A nyolcvanas években többször is meglátogatta a Dalai Lámát. 2001-ben, amikor egy angol történész felkereste még ott voltak a lakása falán a Tibetben készített gipszmaszkok egy része. Berger 2004-ben halt meg 94 éves korában. Ernst Schäfer a háború után több amerikai hadifogolytáborban megfordult. 1948-ban szabadon engedték. Venezuelában egy vadasparkot hozott létre. 1959-ben tért vissza Németországba, ahol nem sikerült neki a tudományos életben érvényesülni. Haláláig az Alsó szászországi Múzeum természettudományos részlegén dolgozott. 1992-ben halt meg elfeledve. A tibeti expedíció hírnevét egy osztrák aratta le, Heinrich Harrer hegymászó. 1938-ban ő elutasította az expedícióban való részvételt. Ehelyett 1939-ben saját Himalája expedíciót szervezett. A háború kitörésekor a britek Észak Indiában internálták. Az ötödik szökési kísérlete sikerült. 21 hónapig tartó gyaloglás után érte el Lhászát, ahol a Dalai Láma tanítója és barátja lett.  1953-ban hazatérése után írta meg a bestsellerét „Hét év Tibetben” címmel.  Negyven évvel később a könyvből sikeres filmet forgattak Bred Pitt főszereplésével. Ekkor tárta fel a német Stern magazin, hogy Harrer az SS tagja volt. Mint oly sokan ő is elhallgatta ez a részét az életének. Azt mondta a vádakra, hogy Schäferhez és Bergerhez semmi köze nem volt. 93 évesen halt meg. Nem lehet tudni mennyit fogadott meg a Dalai Láma tanácsából miszerint az alázatosság, őszinteség és saját hibáink belátása egy sikeres spirituális élet feltétele.                    

»Geheimnis Tibet« – Dokumentarfilm der Deutschen Tibetexpedition Ernst-Schäfer 1938–1939