Az Andok foglyai
1972-ben egy repülőgép lezuhant az Andokban. A hideggel és az éhséggel folytatott harcban a túlélőknek olyan döntéseket kellett hozniuk, amelyek mind a mai napig heves vitákat váltanak ki.
Karácsonyig már csak pár nap volt hátra, de nem volt idő a csodára várni. Gyorsan kellett cselekedni a hó, a hideg, a fáradság, a halál fehér poklában. A két férfi - inkább halottak, mint élők – lassan vonszolták magukat előre, mígnem egy alakot pillantottak meg a távolban. Nem hittek a szemüknek! Délibáb, vagy tényleg ott van? Egy csoda? Egy csoda! Egy pásztor! Két nap volt még karácsonyig 1972-ben, amikor ez megtörtént. 2016-ban aztán az egész világ ismét erről a katasztrófáról beszélt, annak kapcsán, amely szintén Dél Amerikában zajlott le. Ekkor a Lamia légitársaság 2933-as járata zuhant le Kolumbiában, fedélzetén Associaçăo Chapecoense de Futebol nevű futball csapattal a brazíliai Chapecó városából. De vissza 1972-hez. Ebben az évben az uruguayi Montevideoból repült az 571-es járat a chilei Santiagoba. Az utasok szintén sportolók voltak. 45 rugby játékos és kísérőik. Mind a két esetben a tragédia sok halottal és kevés túlélővel járt. Mégis a több mint negyven évvel korábbi katasztrófáról beszélni mindmáig tabunak számít.
Az egész úgy kezdődött, mint egy nagy parti. Az egyik túlélő José Luis Inciarte, aki mindenki csak Chochénak hívott, így emlékezett az október 13-i napra: „Mind a mai napig nem láttam olyan sok vidám embert egy repülőgép fedélzetén. Senki nem ült a helyén, mindenki állt. A rugby labda röpült a repülő elejéből a hátuljába és vissza. Felhőtlen volt a hangulat, amikor az első turbulencia jelentkezett. A léglökések egyre erősebbek lettek. A gép személyzete vissza akart fordulni, a csapat viszont nem. A gép 4000 méter magasságban repült az Andok felett, de nem lehetett tudni, hogy milyen messze van az úti cél. Egy fatális navigációs hiba. Chohe így emlékezik: „A turbulencia még erősebb lett. A Fairchild F-27-es irányíthatatlanná vált. A légörvények fel és le dobálták. A baloldali hajtómű egy sziklának ütközött. Végül a gép becsapódott a havas talajba. Jéghideg levegő és kerozin szag csapta meg az arcomat. Vártam a halált. Csend volt. Ami körült vett az az abszolút káosz volt. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt túlélem.” 45 utasból 12-en rögtön meghaltak. Öten a rá következő éjjel vesztették életüket a mínusz 40 fokban. A többiek megpróbálták magukat menteni, a hidegtől, a széltől és az éhségtől. A repülőgép lezuhanását észlelő hatóságok azonnal kereső akciót indítottak. De kutatást hamar leállították. A chilei gépek nem tudták megtalálni a lezuhant gép roncsait. Nyolc nap múlva feladták a keresést. A média beszámolt erről és a túlélők értesültek erről. Számukra ez a halálos ítéletet jelentette. Egy világossá vált mindnyájuknak: napról napra fogy a túlélési esélyük, ezzel együtt az élelmiszeradagok. Végül két tucat maradt ebből nekik. Már a fogkrémet is megették. A legkisebb adagokat osztották ki. De elfogyott minden ehető dolog. Coche így idézi fel magában a történteket: „A szükség leleményessé tesz. Mindenhol hó vett körül bennünket. Úgy gondoltuk, legalább szomjan nem halunk. Havat ettünk. De néhány nap múlva mindenkinek fájni kezdett a torka. Reménytelennek tűnt minden. Sokat szenvedtünk, leginkább az éhségtől.” Közben többen is meghaltak. Volt, akit a lavina rántott magával. Amikor értesültek arról, hogy már nem keresik őket döntést kellett hozniuk. Ekkor már nem volt mit enniük. Elkezdtek a halott társaik húsából enni. Amikor nincs más lehetőség és a túlélésről van szó, megszűnnek az erkölcsi határok. Pár nappal korábban páran elindultak segítséget hozni. Az egyik csoport nem volt messze egy elhagyott hoteltől, de a nagy hó miatt nem jutottak el odáig. Vissza kellett fordulniuk. Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintin két hónap után megkísérelték újra az utat. Egy sziklás hegygerinc mellett mentek, hogy később a többiek követni tudják őket. Sokáig haladtak a havas hegyek között, de nem találkoztak senkivel. Végül feltűnt a távolba egy csúcs, ami relatív hó mentes volt. Fogják odáig bírni? Vizintint visszaküldték utánpótlásért. Ketten vágtak neki az útnak. Tíz napi küzdöttek, mire a hóhatárt elérték. De még itt sem volt nyoma civilizációnak. December 22-én végre feltűnt valami a távolban. Egy távoli alak, egy pásztor. Sergio Catalánnak hívták. Ő segített a félholt embereken és értesítette a chilei légierőt. Végül sikerült a megmaradt 14 embert kimenteni. „Csoda az Andokban”, címmel számolt be a világsajtó az eseményről.