A Hindikusban folytatott szovjet tankora épülő megszálló politika nem működött. Az iszlám ellenállókkal folytatott harc megaláztatással ért véget és hozzá járult a szovjet birodalom bukásához.

A karácsonyi ünnepeknek éppen vége volt, amikor az Egyesült Államokat és Nyugat Európát egy hír sokkolta. 1979 december 27-én csütörtökön 19 óra körül a Szovjetunió hadserege, a titkosszolgálattal együttműködve bevonult Afganisztánba. Kabul központjában egy bomba robbant, ami jel volt a megszállásra. Szovjet speciális egységek benyomultak Kabulba és megszállták a stratégiailag fontos pontokat. Megölték Hafizullah Amin elnököt, aki kiesett a szovjet vezetés kegyeiből. A moszkvai vezetés egy új irányítót nevezett ki és páncélosokat, helikoptereket és repülőket küldött a Hindikusba. A szovjet propaganda azt állította, hogy az afgán vezetés kérésére történt a beavatkozás. Ezt a hazugságot nyugaton nem hitték el. Az Egyesült Államok egy idő után elkezdte támogatnia a magukat mudzsahedinnek hívó ellenállókat.

Ezzel a mai szóhasználattal élve Amerika részéről egy „helyettesítő” háború vette kezdetét valamint véget ért a hidegháború egy viszonylag nyugodtabb időszaka. A nyugat Afganisztánban hadat viselhetett a keleti blokk ellen oly módon, hogy közvetlenül nem kellett katonákat küldenie. Úgy okozhatott veszteségeket Moszkvának, mint annak idején a szovjetek tették a koreai és a vietnami háborúban Amerikának. Az Egyesült Államok egy sor ellátó- és kiképzőtábort épített Pakisztánban, ahonnan fegyverekkel és katonai ismeretekkel látták el az afgán ellenálló csoportokat. A rizikót a gyakran radikális gerillák viselték, akik életüket áldozták az „istentelen” szovjetek elleni harcban. Ők aknavetőkkel és vállról indítható amerikai rakétákkal lőtték a szovjet tankokat és légi járműveket. A szovjet keményen reagáltak és egyre fokozták az afgán nép elnyomását. Egész falvakat irtottak ki, de így sem sikerült megtörni az afgánok ellenállását. A Szovjetunióba több ezer cink koporsó érkezett az elesett szovjet katonák holttesteivel. Minimum 14 ezren estek el és 50 ezren sebesültek meg. Ehhez jött az, amit az amerikaiak jól ismertek Vietnamból: a katonai morál egyre jelentősebb romlása. Sok volt a dezertőr és a drogfogyasztó. A civil áldozatok száma messze meghaladta a katonai áldozatok számát. 1,2 millió afgán civil vesztette életét a majd egy évtizedig tartó konfliktusban. Emellett sok millióan menekültek külföldre.

Mind eközben Oroszországban egyre nőtt a kétség a háború megnyerését illetően. Szinte senki nem hitt már abban, hogy győztesen kerül ki Moszkva a háborúból. A szovjet legfelső vezetés, az öreg káderekből álló politikai bizottság elvesztette a hitelét. A pártfőtitkár Leonyid Iljics Brezsnyev halála után hatalmi harc kezdődött, amelyből két főtitkár Csernyenkó és Andropov halála után Mihail Gorbacsov került ki győztesen, aki kezdetben még tovább folytatta a harcokat a Hindikusban. De a háború egyre emelkedő költségei és a rossz gazdasági helyzet arra kényszerítette, hogy tárgyalásokat kezdjen a szovjet csapatok kivonásáról.  1988 májusában a Szovjetunió, Afganisztán, Pakisztán és az Egyesült Államok megállapodtak arról, hogy a szovjet csapatok fokozatosan elhagyják Afganisztánt. Ekkor már omladozóban volt a szovjet befolyási övezet Európában, a keleti blokk is. Az afgán háború annyira tönkre tette a szovjet birodalmat, hogy a második világháború után megszerzett területeit sem tudta megtartani.

Az afgán háborúnak lényegében egy nagy győztese volt, a radikális iszlám mozgalom. A dzsihádot – szent háborút – folytató mudzsahedinek úgy érezték, hogy ha egy világbirodalmat térdre tudnak kényszeríteni, akkor bármire képesek. A következő nagy ellenfél az eddigi támogatójuk az Egyesült Államok lett. Amit, mint azt a későbbi események mutatták ugyanúgy elűztek hazájukból, mint, ahogy ezt a szovjetekkel tették. De sajnos ezzel az Afganisztánban élőknek még nem lett jobb az életük.