Az ötvenes évek Kubájában az amerikai gengszterek Mayer Lansky vezetésével több millió dollár értékben hozták létre a szerencsejáték szerelmeseinek Eldorádóját. A karibi sziget nagy vonzerővel bírt exkluzív hoteljeivel, éjjeli szórakozóhelyeivel és játékbarlangjaival. Batista kubai diktátora hatalmas összegeket keresett az amerikaiak üzletén. Ugyanakkor a szigetország hegyeinek nehezen járható részein már gyülekeztek az elszánt, hadra kész gerillák a rendszer megdöntésére Fidel Castro vezetésével.

A Malecón Havanna pompás tengerparti útján fekvő hotel tizenkilencedik emeleti lakosztályának minden feltűnést kerülő lakója visszahúzódott szobájába. A gyomor fájdalmai újultak ki megint, legalább is ez terjesztette a Riviéra Hotelben, ami a környék legnagyvilágibb épületeként díszelgett. De ez csak kifogás volt. Mayer Lansky vékony testalkatú ötvenes éveinek közepén járó, mély ráncokkal teli barna arcú férfi becsülte a diszkrációt. Az egyetlen felismerhető különcsége a jobb kezén hordott platina foglalatba zárt zafírköves gyűrű volt, valamint a balkezén a bársony szíjas lapos platina óra. Egyébként maga volt a szerénység. Egész életében kifizetődött a visszahúzottsága. Havannában is, ahol egyébként hangos és féktelen életöröm uralkodott. Általában ezen a napon szinte izzott a város a tőle megszokott forró hangulattól. Szilveszter éjszaka volt. És ez régóta a legnagyobb és legígéretesebb party időszak a csillogó metropoliszban. De mégis, ezen az éjszakán más valami is okozott feszültséget. A városon kívül az éjszakában a „barbudosok” Fidel Castro szakállas gerillái ólálkodtak. A legutóbbi időkben a harcosok elgondolkodtató sikereket értek el. A forradalom közeledett és az emberek érezték ezt. De azt, hogy valójában milyen közel vannak kevesen sejtették. Mégis ezen a baljóslatú éjszakán, mintha mi sem történ volna az emberek mambót táncoltak. Mayer Lansky a következő órákat harminc évvel fiatalabb kubai szeretőjével akarta eltölteni. Titokban hagyta el hoteljét és oldalán barátnőjével a város egyik legelegánsabb hoteljében a „Plázában” tűnt fel, amely Havanna zsúfoltságtól mentes részén található. Itt akart pezsgővel koccintani az 1959-es évre, az új sikerekre. Az ünneplésre Lanskynak mindenesetre jó oka volt. Az 1958-as év kiemelkedően sikeres volt számára és üzletfeleinek. Havanna a karibi vidék Monte Carlójává vált. Csillogó és élettel teli. Exotikus és erotikus. A város nagy sztárokat vonzott. Frank Sinatra itt töltötte a mézesheteit Ava Gardnerrel. Marlon Brando kongán játszott a város éjszakai mulatóiban. Errol Flyn itt forgatta élete utolsó filmjét. És a sztárokkal együtt jöttek a turisták tömegei északról. A trópusi metropolisz egzotikus éjszakai élete vonzotta őket a szex, a kaland, valamint a nagy szerencse ígéretével. A kaszinók tele voltak vendégekkel és némelyik 20, 30 ezres csekket állított ki egy-egy éjszakai adóságuk kiegyenlítésére. Havanna sztriptíz táncosnői híresek voltak a szigorú erkölcsű Észak Amerikában: Elvira Padovana „olyan kiszámíthatatlan, mint egy trópusi vihar” írta róla egy amerikai magazin, vagy Tybee Afra, akinek a képe ott díszelgett számos havannai gyufásdobozon. A brazil táncosnő Naja Kajamura kígyóval lépett fel, ami az igen kevéssé fedett testét körbe fonta. A kubai főváros lett a nagyvilági életet élők fellegvára új hotelekkel 2-3 órányi repülőúttal New Yorktól és Chicagótól. A bevételek ömlöttek, mint a nagyhozamú folyók vize a vendégek tömegeinek jóvoltából. Havanna éjszakai élte úgy működött, mint egy pénzgyártó gép és az ellenőrző kart az amerikai maffia tartotta a kezében. Mindenek elött Mayer Lanksy a feltűnést kerülő pénzügyi vezető.

Valószínűleg egy pénzzel teli bőrönddel kezdődött minden, körülbelül egy negyed évszázaddal korábban. 1933-ban Fulgencio Batista a kubai hadsereg őrmestere az országban uralkodó káoszt kihasználva egy katonai lázadás következtében a hadsereg élére került. Ugyan volt egy elnöke a szigetországnak, de a tényleges irányítás Batista kezében volt. Az ellenállást a hadsereg vezetése az amerikai nagykövet támogatásával felszámolta, ugyanis félő volt, hogy Kuba már nem a legjobb protektorátusa lesz az Egyesült Államoknak. A tizenkilencedik század végén, ami után a spanyol gyarmatosítókat elüldözték amerikai segítséggel, Kuba alkotmányába befoglalták az USA minden esetben beavatkozhat, ha érdekei ellen történik valami az 1902 óta elvileg független országban. A Karib tengeri sziget az 1920-as években kezdett az amerikai turisták kedvenc célpontjává válni. Havanna éjszakai élete a forró ritmusok és a szex olyan keveréket jelentettek, ami ellenállhatatlanul vonzotta a Florida partjaitól 150 kilométerre fekvő országba a jenkiket. No meg az alkohol. A prohibíció az alkohol tilalmi időszaka ez. Nem csak szabadon lehetett itt fogyasztani az otthon tiltott italokat, hanem csempészni is lehetett. Az amerikai maffia jól kiismerte itt magát. Nagy mennyiségben csempészték a rumot északra. Amikor a káoszon úrrá lett, Kuba új ura és Mayer Lansky óriási lehetőséget látott arra, hogy a szervezett bűnözés itt fektesse be a pénzét. A szerencsejáték már a 20 évek eleje óta sok reménnyel kecsegtetett, és most Batista megteremtette a lehetőséget, hogy ebből nagy pénz legyen. Mayer Lansky nem akárki volt az amerikai alvilágban. Az 1902-ben Fehéroroszországban született New York East Side részén felnőtt zsidó származású gengszter hamar megtanulta a túlélés szabályait. Már fiatalon benne volt az illegális szerencsejátékban és a megvesztegetésben. Barátságot kötött Charles „Lucky” Lucianoval egy utcai banda főnökével, aki verekedésből és védelmi pénzek beszedéséből élt. Mind a ketten az ifjú gengszterek világából jöttek, akik hamar helyet követeltek maguknak a nap alatt. Az alkoholtilalommal jött el a nagy üzlet időszaka. 1931-ben még érvényben volt a prohibitio, amikor Luciano a new yorki alvilági háborúból úgy került ki, hogy ő lett az amerikai gengszterek egyik vezetője. Lansky volt a jobb keze a szervezett bűnözés szürke eminenciása. Tudatosan távol tartotta magát az erőszaktól és a gyilkosságoktól. A befolyásos bandafőnökök pénzügyi tanácsadója lett. Országos hálózatot működtetett és hatalmas összegekre tett szert, természetesen illegálisan és adómentesen. Mint egy igazi konszern pénzügyi vezetőjeként mindent jól megtervezett.   1933 elején mielőtt még Batista hatalomra került és még mielőtt az USA-ban az alkoholtilalmat enyhítették volna és amikor az alkohol csempészés már nem akkora hasznot hozott Lansky megosztotta terveit a maffia főnökökkel. Egy teljes államot akart meghódítani pénzzel. Miért nem vásárolnának be a főnökök Kubában? 26 millió dollárt hagynak ott minden szezonban külföldi turisták. A legjobb lehetőség, hogy a szerencsejáték ipart kiépítsék az amerikai hatóságok szeme elött, de a hozzáférhetőségük nélkül. Az Egyesült Államokban a rulett a póker és más fajtája a szerencsejátékoknak kevés kivételtől tilos. Lucky Luciano nyomására a főnökök gyűlése megszavazta Lansky javaslatát. De nem csak megszavazták, hanem fél millió dollárt a rendelkezésére bocsátottak. Lansky elrepült Kubába, ahol egy hotelszobában egy teli bőrönd zöldhasút tett le Kuba új erős embere elé. Így néz ki a közös jövő. Az, hogy ki kapcsolta össze Lanskyt Batistával nem teljesen tisztázott. A találkozót Lansky kisérője Genove Joe „Doc” Stacher írta le. Az üzlet hamar megkötetett: Batista egy ideig bámulta a pénzkötegeket, majd kezet rázott. Rövidesen a részletekről is megegyeztek. Batista átruházta a szerencsejáték monopóliumot Kubában a maffiára cserebe öt-hat millió dollárért évente plusz nyereségrészesedés. De aztán nem történt semmi. Beköszöntött a világgazdasági válság és nem jöttek a turisták. Csak lassan indult újra az üzlet. Nagy profitról szó sem volt. Lansky Saratoga Springsben New Yorktól nem messze északra és Dél Floridában hozott létre illegális kaszinókat. Az itteni hatóságok kenőpénzért elnézőek voltak. A közösségi kasszába befizetett pénzeket lejáró bírósági kaucióként deklarálták.

Aztán kitört a második világháború. A maffia más üzletei mellett feltételezett német szabotőrök vadászatával volt elfoglalva New York és Chicago kikötőiben. 1944-ben Batista az egykori kereskedelmi partner elhagyta Kubát és az USA-ba ment, hogy a gondtalan életet élvezze Daytona Beach és a new yorki Waldorf Astoria között. Csak évekkel később szenátusi meghallgatásoknak köszönhetően szembesült azzal az amerikai közvélemény, hogy a maffia és Mayer Lansky milyen jó kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Ekkor derült fény a saratogai és a dél floridai ügyekre. Lanskynak két hónapra börtönbe is kellett mennie tiltott szerencsejáték szervezése miatt. A büntetése 1953-ban járt le. A karibi szerencsejáték birodalom álma ekkor nagyon távolinak tűnt. De épp 1952-ben kezdtek megváltozni a dolgok. Éppen a karnevál közepén tért vissza Batista egy puccsal a hatalomba. Előszőr mint „El Presidente”, majd teljes hatalmú diktátorként. A túrizmus és a szerencsejáték úgy tűnt ismét nagy üzletet jelenthet Kubának, Lanskynak és a maffiának. Mindenesetre Havanna kaszinói erre az időre a legsötétebb játékbarlangokká züllöttek. „Razzle-Dazzle” -nak hívták a leggyorsabb és leglehúzóbb nehezen átlátható szabályokkal rendelkező kockajátékot. A játékosokat azzal szédítették, hogy ezen nem lehet veszíteni, amíg megduplázzák a tétet, persze a végén mindig a krupié nyert. Egy ügyvéd Los Angelesből Dana Smith átverve érezte magát, amikor 4200 dollárt veszített. Dühösen panaszkodott republikánus szenátor barátjánál a későbbi amerikai elnöknél Richard Nixonnál. Nixon azonnal írt a külügyminisztériumnak. A külügy rögtön vizsgálatot rendelt el, miszerint Havannában mit sem sejtő amerikai turistákat fosztanak ki. Hatalmas botrány lett. „Ha Kuba nem akar a bűn és a korrupció melegágya lenni gyorsan tenni kell valamit!” - írta a Batistához hű „Diario de la Marina” című újság. És Batista egyet értet ezzel. Hamar eszébe jutott régi barátja Mayer Lansky, akit visszahívott az országba. Az az ember, akit az amerikai szenátusban a maffia egyik háttér emberének neveztek az elnök tanácsadója lett a szerencsejáték megreformálásában. Lansky éves fizetése 25 ezer dollárra rúgott, ami 173 szerese volt egy átlag kubai jövedelmének. Lansky bekvártéjozta magát az egyik legelőkelőbb hotelbe a „Nacional” -ba. Végre a céljához ért. Megkezdődött az amerikai maffia fénykora Kubában.

Lansky először az öreg kaszinókat tisztította meg. A „Montmartre Clubbal” kezdte, amely egyike volt Havanna öt legnagyobbikának és csak pár utcányira feküdt a „Nacionaltól”. Mindezt a maga módján tette: feltűnés és egyetlen lövés nélkül. Előszőr a többségi tulajdont szerezte meg, majd kicserélte a személyzetet megbízható embereire, akikkel a Floridában az illegális kaszinókban dolgozott. Ugyanakkor jelezte a vendégeknek, hogy itt becsületesen játszanak. Például a Black Jack-nél minden alkalommal paklit cseréltek, mutatva nem cinkelt lapokkal játszanak. Alkalmazottak figyelték, hogy minden asztalnál rendben mennek-e a játékok. Más kaszinókba tovább folyt a trükközés, de Lansky üzletpolitikája kifizetődött. Néhány hónap múlva megjelent a „Saturday Evening Post” című new yorki magazinban egy cikk, amelyben lesújtó véleményt írtak a karibi szerencsejáték barlangokról egyedül Lansky „Montmarte Clubját” dicsértek, mint olyat, amelyben becsületesen játszanak. Batista gyorsan reagált és a gyanús krupiékat letartóztatta. Katonák álltak feltűzött bajonettel a bejáratok elött erődemonstráció gyanánt. Mayer Lansky győzött, Batista elintézte neki a piszkos munkát. A csalókat sikerült elkergetni. Más kaszinókban is Lansky szabályai szerint kezdtek játszani; becsületesen. És ez kifizetődött. A pénz nagyértékben folyt be a kasszába. Az amerikai alvilág sok szabályt ismert. Az egyik: nem ontjuk feleslegesen egymás vérét. Mindenki megkapja a maga részét az osztozkodásnál. Egymás után érkeztek Kubába a főnökök: New York, Cleveland, Buffalo, Pittsburgh, Kansas City, New Orleans, Miami és Tampa. Mayer Lansky segítségével felosztották a piacot egymás között. Havannában ők lettek az urak. Két módon profitált a maffia a kubai üzletből: az Amerikában és Kubában szerzett illegális pénz fehérre tudták mosni, ugyanis legális üzletekbe fektettek be. Például olyan hírneves cégekkel szálltak be a hotel építésbe, mint a Pan Am vagy a Hilton. Kubai bankokon keresztül szereztek bennük részesedést. Olya pénzmosás volt ez, ami három szájegyű milliókat fialtak. A másik módszer a szerencsejátékból befolyó haszon lefölözése volt, amik a főkönyvekben nem jelentek meg. A kaszinók pénztár szobáiban számolták a befolyó pénzt fegyveres őrök védelme mellett távol tartva a kíváncsiskodókat. Ez a kaszinó legfontosabb része, mint ahogy Santo Trafficante Havanna második legbefolyásosabb maffia főnöke monda ügyvédjének. Itt csinálod a nyereséget vagy a veszteséget. Két könyvelő egymást ellenőrizve kezeli a bevételt, az egyik számolja a másik írja. Kiszámítják a kiadásokat és összehasonlítják a bevételekkel. Ami marad az a haszon. Ennek egy része kerül a pénztárgépbe másik része formás barna borítékokba. Ez a mellékes, ami semmilyen főkönyvben ne jelenik meg. Ennek egy része megy a rendszer olajozására. El Presidente minden hónapban 1,3 millió dollárt kapott. Minden hétfőn vitte egy futár az elnöki palotába a pénzt és átadta Batista egyik rokonának. Mindenki megkapta a részét a magas rangú katonatisztektől, a rendőrökön át a politikusokig. A különösen befolyásos emberek külön kaptak pénzt például Batista veje Roberto Fernandez Miranda. Ő nála volt az egykarú rablók monopóliuma az egész szigeten. Ezek a gépek nem csak a kaszinókban voltak jelen, hanem bárokban, kocsmákban. Miranda bérleti díjat szedett a Chicagóból importált gépek után. Minden egyes dollár után ötven centet.

Közben a Hotel Nacional úszómedencéjénél találkoztak a maffia főnökök: gengszterek, akikből egy korrupt rendszer egy éjszaka alatt tiszteletre méltó úriemberket csinált. Pókereztek egy kicsit - soha se játszottak nagy tétben, csak egy centes alapon – és Lanskyval az üzletmenetről beszéltek. Ő volt kétségtelenül a mastermind, aki a háttérből irányított és mindig figyelt arra, hogy mindenki a részét megkapja. A veszekedés nem vezet jóra ezt Lansky a húszas években megtanulta. Erőszak kerülő volt -kivéve egy gyilkosságot, amelyben a részvételét soha nem tudták bizonyítani, amikor is a brooklyni főnököt Albert Anastasiát egy fodrász szalonban megölték New Yorkban. Anastasia korábban Kubába látogatott és zajosan adott hangot elégedetlenségének a részesedését illetően. És ez nem csak Lansky köreit zavarta. Lansky vezetése idején a maffia tudatosan csak a szerencsejátékra koncentrált Havannában. A prostitúció kubai bűnözők kezében volt. De a kábítószer kereskedelemtől is távol tartották magukat. Pedig Kuba a kábítószer tranzitállama volt Dél Amerika és az USA között. A kábítószercsempészek Peruból és Kolumbiából részesedés fejében valószínűleg még katonai repülőtereket is használtak. Mayer Lanksy viszont a hálózatával ebben nem akart részt venni. Pár millió plusz nem hiányzott nekik, amely csak veszélyeztette volna az amerikai hatóságok elött a jól menő üzletet. Rövid időn belül megkétszereződött a havannai hotelágyak száma és minden évben több turista jött. Ez volt a maffia aranykora a prohibíció óta.

Ők csak a híres énekesnél akartak tisztelgő látogatást tenni. Ezért a kubai cserkészek egy apáca vezetésével felkeresték a Hotel Nacionalt. Felvezették őket a sztár lakosztájához, amelyben össze vissza hevertek a női alsóneműk és üres pezsgősüvegek. Közöttük a híres énekes Frank Sinatra. Csak egy fürdőköpenyt és selyemsálat viselt. Megpróbálta menteni a helyzetet, de hirtelen négy meztelen nő került elő a hálószobából. A cserkészek és a nővér döbbenten elmenekültek. A kubai főváros botrányai egyre csak szaporodtak. A Hollywood sztár Robert Mitchum egy partyn letépte magáról a ruhát, bekente magát ketchuppel és azt kiabálta ő Havanna legjobb hamburgere. Néhányan az amerikai irodalmi életből Kubában leltek második hazára. Graham Green ki be járkált a „Casa Marinába”, amely egy luxus bordély volt. Az irodalmi Nobel díjas Ernest Hemingway Havanna egyik elővárosában lakott. De leginkább Frank Sinatra hírnevének ártott a kubai főváros. Régóta beszéltek a maffiához való kapcsolatáról, amit ő mindig tagadott. Luciano ugyanabból a szicíliai faluból származott, mint Sinatra nagyszülei. A Hotel Nacionalban tartott partykra az énekest, Luciano hívta meg és amelyekre call girlöket az USA-ból hozták. Az énekes meghálálta ezt a hotel alkalmazottak szerint egy exkluzív koncerttel a Hotel Nacional báltermében. Havanna éjszakai életében ezen kívül is volt elég botrány legalább is a prűd Amerikából nézve. A Tropicanaban, vagy a San Souciban a táncosnők igen hiányos öltözetben léptek fel. Diosas de Carne a „hús királynői” csak így hívták őket a kubai képeslapokban. Más szórakozóhelyeken például a „Shanghai Theaterben” még live show is volt a színpadon. A fellépés után például a Montnmarton a táncosnők a játékasztalokhoz ültek így is nagyobb tétekre ösztönözve a játékosokat. A számtalan éjszakai lokálban világhírű italokat árultak, mint például a daiquiri, a mojito, cuba libre. Ezekhez a zenekarok mambot, cha-cha-cha-t, afro amerikai jazzt játszottak gyakran reggelig. És ezekhez a vezetőség további sztárokat szerződtetett a USA-ból. A fekete énekesnő Eartha Kitt a „Parisiénben” lépett fel. Nat King két héten át játszott telt ház elött a „Tropicanaban” a kaszinó nagy színpadán. A koncert elején a táncosnők bikiniben és sombreróban rótták a táncukat Konga dobok ritmusára. Maga Cole fehér szmokingban játszott fekete zongorán. A jazz diva Ella Fitzgerald is vendég volt Havannában, akárcsak Johnny Mathis. A téli szezonban Frank Sinatra heti rendszerességgel tervezett fellépni a Hotel Monte Carlo de la Habana színpadán. A tervekben élő közvetítés is szerepelt az Államokban. A Monte Carlo a legnagyobb befektetése volt a maffiának 656 szobával éjszakai klubbal és természetesen kaszinóval. Az építkezés 1958 augusztusában kezdődött. A befektetői tásaság igazgató tanácsában ott ült Sinatra. És ez nem az egyedüli üzleti kapcsolat volt az énekes és a maffia között. A nevadai szerencsejáték fellegvárban Las Vegasban is voltak Sinatra érdekeltségek, amelyet a barátainak reklámozott. 1953 óta két százaléknyi részesedése volt a Sands kaszinóban és rendszeresen fel is lépett megkapva az elnöki lakosztályt saját úszómedencével. A bűnöző barátai már jó párszor korábban is kisegítették. Az évtized elején amikor nem ment úgy a szekér ezek a barátok tartották víz felett fellépési lehetőségeket biztosítva neki. A maffia telefonja nélkül sohasem kapta volna meg a filmszerepet Harry Cohn film mogul 1954-es Oscar díjas filmjében az „Életen át elátkozottban”.

 Las Vegas a maffia második legnagyobb szerencsejáték befektetése. A kezdeteket itt Benjamin „Bugsy” Siegelnek köszönhetjük, aki rengeteg hollywoodi sztárt tudott a barátai között, és még New Yorkból a Lower East Sideről ismerte Lucky Lucianot és Mayer Lanskyt. Ő építette őrületes összegért a nevadai sivatagban kaszinó hotelt a Hotel Flamingót: hatmillió dollárért. Itt is Mayer Lansky volt az agy, aki már Kubában bizonyított. A 40-es évek elején, amikor a poros sivatagi úton arra felé autóztak Lansky megkérdezte tőle: „miért nem építünk ide egy kaszinót, hiszen Nevada az egyetlen állam, ahol legális a szerencsejáték?” Amikor pár év múlva megkezdődek az építkezések Lansky tíz százalék részesedét kapott. Siegel mindenre figyelt. A legértékesebb alapanyagokból építkezett. 1946-ban megnyílt a Flamingó mintaképe a többi hasonlónak így a Sandnak is Las Vegas főutcáján. Siegelnek szomorú vége lett. A jelentős összeget, amit rá bíztak állítólag fekete számlára utalta, amiről senki sem tudott. 1947 június 20-án barátnője Bevery Hills-i otthonában megölték. A tetteseket máig nem találják. Flamingó ennek ellenére hasznosnak bizonyult luxus kivitelével együtt. Az egyik legkedveltebb játékhely lett a városban. Ahogy Havannában itt is egymás után nőttek ki a kaszinók a földből, és ahogy a kubai fővárosban úgy Las Vegasban is a maffia irányított. 1958 elején azonban a sikereknek egy időre befellegzett. A Sand megnyitása már nem hozott olyan jelentős hasznot. Las Vegas érezte a kubai konkurencia hatását. A válasz nem sokáig váratott magára. A nevadai szerencsejáték komisszió mindenkitől megvonta az engedélyt, akinek két helyen is volt befektetése. Persze azoktól, akikről tudta. Néhány befektetőt, mint például a clevelandi maffia főnököt Thomas „Blackjack” McGintyt bíróság elé állították. Végén ő beadta a derekát feladta a karibi befektetését. Később legalább nem bánta meg döntését. Nem veszítette el mindenét.          

Az 1958-as téli szezon volt az addigi legjobb üzleti időszak Kubában. A szerencsejáték gyors ütemben nőtt. Azelőtt soha nem látott tömegben érkeztek a turisták a szigetországba. A Pan Am légitársaság 39 dollárért kínált jegyet Miamiból oda vissza. Akár saját autóval is lehetett utazni, ugyanis a „West Indies Fruit and Streamship Company” átépítette két kompját a cél érdekében. A hotelek telt házzal működtek. A tengerparti húsz emeletes „Riviera” saját úszómedencével sem volt kivétel. Ez is Lansky tulajdona volt. Hivatalos kubai iratokban a gengszter, mint a hotel konyhájának vezetője szerepelt 36 500 dolláros éves fizetéssel. Ennek ellenére mindenki tudta, hogy ki a hotel tulajdonosa de a papírokon strómanok szerepelnek. 1958 elején a „Riviera” közkedvelt showműsorát élőben közvetítették az Államokban. A műsorvezető Steve Allan a következő módon köszöntötte a nézőket: „Itt vagyunk Havannában Mayer Lansky otthonában, és örülünk, hogy itt lehetünk.” Pár évvel azután, hogy illegális szerencsejátékért elítélték Lanskyt egy milliós nézőszámot produkáló műsorban, mint tisztességes üzletembert mutatták be. A maffia és Mayer Lansky sikereinek csúcspontján volt. De ez már nem sokáig tart. A viharfelhők már gyülekeztek a maffia által pénzelt rezsim felett. Mialatt a gazdag turisták élvezték az édes életet Havannában az ország lakosainak a többsége szegénységben élt. 1952-es Batista puccs óta felfegyverzett gerillák támadták a kormány intézményeit. Kezdetben a diktátor minden támadást a rettegett titkos rendőrségével próbált kivédeni, valamint cenzúrával, börtönnel, kínzásokkal. 1956 végén baloldali gerilláknak az ország keleti részében Fidel Castro vezetésével sikerült megszilárdítani helyzetüket. Háromszáz harcos a hegyekben egy szabad zónát hozott létre. 1958 elején a gerillák offenzívát kezdtek a hatalom ellen. Cukorfinomítókat robbantottak fel és ezzel olyan iparágat támadtak, amely az ország bevételeinek egyharmadát adta. De a főváros kapujában egy kőolajtárlót is felgyújtottak. Fidel Castro emberei az iskolákban és egyetemeken sztrájkokat szerveztek olyan sikerrel, hogy 1958 februárjában be kellett zárni az összes oktatási intézményt. Márciusban egy éjszaka alatt száz bomba robbant Havannában. A gerillák megtámadták a Nemzeti Bankot, ahol csekkeket éget el, de egy centet sem vittek magukkal. Castro és csapatai egyre erősödtek, már háromezren voltak és egyre közelebb kerültek Santiagóhoz és Havannához. 1958 nyarán az ország permanens szükségállapotban élt. „A szakállasok közel vannak a győzelemhez.” – jósolta meg szilveszter estéjén Lansky, sofőrje visszaemlékezése szerint. De ez milyen konzekvenciákkal jár rá és a hálózatára nézve Lansky maga sem sejtette. Őt is felkészületlenül érte a Batista rendszer bukása.

Még alig köszöntött be az 1959-es új év, amikor Mayer Lanksy asztalához lépett egy amerikai és valamit súgott a fülébe. Pontosan 1 óra 30 percet mutattak az órák. A maffia főnök felállt a „Plaza” Hotel asztalától és a terem oszlopos részén folytatta a beszélgetést a férfival. Amikor asztalához visszaért Lansky nyugodtnak tűnt. „Mindennek vége” mondta barátnőjének, Batista elhagyta Kubát és Dominikába ment. A forradalom győzött. Lansky barátnőjét Carment a sofőrjével hazavitette ő meg elindult körbejárni a kaszinóit. Az emberek még táncoltak a játékasztaloknál még megrakták tétjeiket. Lansky utasította sofőrjét, hogy a hotel garázsából hozzon el egy nem túl feltűnő autót a krém színű kabriolet most túl veszélyes lenne. Hajnali három órakor átszáguldottak a városon felkeresve a „San Soucit” a „Nacionalt” és a „Rivierát”.  Legalább a szilveszter esti bevételt megpróbálta biztos helyre vinni. „A legokosabb, amit tehetünk” – javasolta a „San Souci” tulajdonosának Santo Trafficantenak - visszahúzódni és láthatatlannak maradni.” Nemsokára ez sem segít.

Hajnali négy órakor új tánc kezdődött. Amikor az emberek megtudták, hogy Batista elmenekült az utcára vonultak. Énekeltek és ünnepeltek. Autódudáktól volt hangos a város. Aztán reggel kilenckor elszabadult a pokol. A sok évnyi elnyomás és félelem megbosszulta magát. Először a parkolóórákat fosztották ki. Ennek a bevétele, akárcsak az egykarú rablóké Batista veje zsebébe vándorolt. Azután a kávézókat és éjszakai lokálokat dúlták fel. Az egykarú rablókat az utcán verték szét. Végül a kaszinókat támadták meg. Ezek a korrupt rezsim szimbólumai lettek. „Deauville”-nek csak a üveg ablakait törték be, de „San Souci” már lángokban állt. A „Plaza”, ahol néhány órával korábban még Mayer Lansky tárgyalt égett és törmelékkel volt tele. A gerillák is bemerészkedtek a városba és a rendőrséggel keveredtek tűzharcba. Január elsőnapjának végén a gerillák járőröztek autókkal és a régi rendszer hívei elbújdostak. Megkezdődött a leszámolás. Már az új év hajnalán azt kiabálták az emberek halál a kollaboránsokra és amerikai gengszter haverjaikra. Castro kijelentette mi nem fogjuk a gengsztereket deportálni, hanem lelőljük őket. Az első dekrétumban betiltották a kaszinókat, mint a korrupció melegágyát. A maffia főnökök még sem hitték, hogy elveszett volna minden. Az első újsághíreket miszerint elhagyták a szigetet, cáfolták. Ugyanakkor az amerikai turisták tömegei menekültek. A gengszterek abban bíztak minden képlékeny Castro nem látja át a helyzetet és be fogja látni a kaszinóknak meg kell maradniuk, hogy Kuba gazdasága tovább működjön. Valóban Kuba új diktátora a szakszervezetek és a dolgozók nyomására – akik féltették a megélhetésüket - újra kinyitatta a kaszinókat, de azok már nem hozták a korábbi hasznot. Nem jöttek a turisták és a játékosok így eltűntek. Sok maffia tagot letartóztattak, de később kiutasították őket. Santo Trafficante úgy hitte 1959-ben a kivégzendők listáján szerepelt.

Az okos Mayer Lansky ekkor már rég lelépett. Amikor Castro bevonult Havannába repülőre szállt és valószínűleg egy bőrönd pénzzel Miamiba repült. Ugyan 1959 márciusában még visszatért Kubába, de hamar rájött itt nem lehet pénzt csinálni. Visszatért az USA-ba és ott folytatta üzleteit Las Vegasban, a Bahamákon és Michiganben. Az amerikai rendőrség folyamatosan figyelte, de még egy adócsalást sem tudtak rábizonyítani. Nyolcvan éves korában halt meg Miami Beachen. Havannai impériumának elvesztését igazából sohasem heverte ki. 1960-ban Castro az amerikai tulajdonokat államosította ezek között a kapitalista dekadencia szimbólumait a kaszinókat. Ezzel a maffia végképp kiűzetett a paradicsomból. A karibi birodalmuk végképp elsüllyedt.             

Dzsingisz kán egy szétaprózódott népből egységes nemzetet teremtett, amely szomszédjait egymás után hódította meg. A mongolok pár évtized alatt a valamikor is létezett legnagyobb birodalmat hozták létre. Ezt a nyugati uralkodók sem tudta megakadályozni.  Miért? 

 Batu kán döntő csatára készült. Serege a Sajó és a Hernád összefolyásánál ütötte fel táborát. Ilyen messze nyugatra még egyik mongol hadvezér sem jutott el. 1241. április 10-ét írtak a keresztény naptárak, amikor Észak Magyarországon közel a muhi pusztához Batu kán imájában elődei segítségét kérte a folyó másik oldalán gyülekező ellenség legyőzéséhez. Több ezres - lovagokból és gyalogos katonákból álló - haderő állt vele szemben IV. Béla a magyarok királyának vezetésével. Batu kán elsősorban Tenger az egek istenéhez fohászkodott valamint őseihez közülük legfőképpen Dzsingisz kánhoz. Nélküle ugyanis a mongol hadak nem lettek volna képesek Európát megostromolni és csak egyike lennének Közép Ázsia számos nomád népének. 74 évvel korábban a Bajkál tótól délkeletre az Onon folyónál Burkan Kaldun hegy lábánál egy jurta táborban Ünsin, Jiszügej a mongol néphez tartozó kijádok nemzetségfőjének felesége világra hozta első fiát Temüdzsint. A mongolok Közép Ázsia sztyeppéinek tipikus népe volt. Állattenyésztő lovas nomádokként éltek. Ott állították fel jurtájukat, ahol lovaiknak, marháiknak és tevéiknek a legjobb legelőt találták. A harc, a háború ezeknek a népeknek a mindennapjaikhoz tartozott, mivel meg kellett védeni az állatokat a rablóktól és az ellenségtől. Ebbe a világba született bele Temüdzsin. Nyolc éves volt, amikor apját a tatárok megmérgezték. Ifjúként Toghril a kerátájok urának vazallusa lett. Katonai tehetségének köszönhetően gyorsan megbecsült hadvezér vált belőle. Hamarosan a klán főnökök a mongol törzsek kánjává (kán = úr) választották. Ezután jött a sztyeppe feletti hatalomért folyó harc. A mongol kán sok nomád törzsre kiterjesztette hatalmát: 1202-ben a tatárokat, 1203-ban kereideket, 1204-ben a najmanokat és a dzsadzsiradokat, 1205-ben pedig a merkideket hódoltatta meg. 1206-ban a pusztai népek törzsi gyűlésen a kurultájon nagy kánnak választották. Dzsingisz kánnak – tengernyi hatalommal rendelkező úrnak - nevezték az alattvalói. 30 különböző törzset mintegy két millió embert egyesített a mongol nemzetben.

Az új kán nagyravágyó terveket dédelgetett. Kötelező katonai szolgálatot vezetett be és a haderejét decimális szisztéma alapján szervezte át: a legkisebb egység tíz főből állt, a legnagyobb a tumen 10 ezer főből. Dzsingisz kán nem csak a hadseregét alakította át, hanem a sztyeppei népek szociális viszonyait is. Most már nem csak a vérségi rokonság számított, hanem, hogy milyen katonai egységhez tartozott az illető. Aki karriert akart csinálni, annak teljesítményével a kánt is meg kellett győznie. A haderő megreformálása mellett a jogot is újra szabályozta. Új törvényeket vezetett be. A klánok közötti konfliktusok megoldását szabályozta, hogy véget vessen a rendszeres törzsi háborúknak és a belső békét biztosítsa, de ugyanakkor a törvények megszegőit szigorúan megbüntesse. A birodalma belő békéje egy célt szolgált, a további hódításoknak a feltételeinek megteremtését. Kevesebb, mint húsz év alatt Dzsingisz Kán meghódította Közép Ázsia népeit, Kína nagy részét. A nyugati hódítások a selyem út egy részét ellenőrző Hvárezmi Birodalom elfoglalásával indult. Virágzó kereskedő városok – Otrár, Buhara, Szamarkand, Herát, Merv, Nisapur – egymás után kerültek mongol kézre. Iszlámforrások részletesen beszámoltak a mohamedán birodalom elestéről és a mongolok tetteiről. Ez a hadjárat vitte először nyugatra a mongol hadak hírét. Akik megpróbáltak ellenállni nekik, azoknak nem volt pardon. A terror a mongol hadviselés fontos részét képezte. A sztyeppei lovasok egész vidékeket néptelenítettek el. A férfiakat megölték, a nőket és a gyerekeket rabszolgának adták el. Dzsingisz kán meg volt győződve arról, hogy az egek ura az egész földkerekséget napkelettől napnyugatig neki adományozta. Halálának körülményei nem teljesen tisztázottak. Egyesek szerint 1227. augusztus 18-án lesett a lováról és a sérüléseibe halt bele. Erről a „Mongolok titkos történetében” olvashatunk. Más, perzsa források szerint viszont betegségben halt meg. Erről Rasíd al-Din írt „Krónikák” című művében. Harmadik változat szerint, amiről Marco Polo tudósít hadjáratban érte a halál. Sírjának helyét különböző hagyományok különböző helyekre teszik. Egyik szerint Mongólia Hentí megyéjében ott, ahol született helyezték örök nyugalomra, az Onon és Kerülen (ma Herlen) folyók környékén. Másik változat szerint Ordosz területén van a sírja. A kívánsága szerint legtehetségesebb fia Ögödej örökölte hatalmát. Amíg Dzsingisz kán a mongol nemzetet hozta létre, addig Ögödej a mongol államot, ami egy több nemzetiségi államalakulat volt. „A világot lóhátról meghódíthatod, de lóhátról irányítani nem tudod!”- mondta neki kínai tanácsadója Yelü Chucai. Ögedej megfogatta a tanácsot és államigazgatási és adózási szakértőket alkalmazott és az alávetett népeket hivatali apparátussal igazgatta. Az államirányítás biztosította az igazságszolgáltatást és a rend fenntartását is. A mongolok szállásvidékén négy főtábora volt. 1235-ben parancsára kezdték kiépíteni a fővárost, amit már Dzsingisz kán tervbe vett, Karakorumot. Az 1,6 négyzetkilométer nagy település csak a kereskedelmi karavánoknak köszönhette fennmaradását. 15 ezer ember élt itt. Tizenkét taoista és buddhista imahellyel, két mecsettel, és egy keresztény templommal rendelkezett és az akkori világban példanélküli vallási tolerancia valósult meg itt. A mongolok maguk kezdetben természeti isteneket tiszteltek, amelyek például a folyókban és növényekben nyilvánultak meg. Sámánok közvetítették az istenek akaratát, akiknek nagy befolyásuk volt a törzsfőkre. Később vették fel a buddhista vallást. A világhódító terveikben a mongolok kevésbé voltak nagylelkűek. Ögedej konzekvensen folytatta apja politikáját. Unokaöccse, Batu kán Dzsingisz kán unokája 1229-ben Perzsia, Grúzia és Örményország ellen folytatott hadjáratokat. 1230-ban a mongolok elfoglalták a kínai birodalom utolsó részét is. 1235-ben a birodalmi gyűlésen úgy döntöttek, hogy Batu kán folytassa nyugati irányú hadjáratát. Két évvel később 60 ezer lovasuk megérkezett a Volga folyóhoz. Következő lépésben Batu kán megverte a bolgárokat és meghódította az orosz fejedelemségeket. De Batu még tovább akart menni nyugat felé és a harcosai készek voltak követni őt. A mongol hadakat eddig senki sem tudta megállítani. Nagyon erős harci szellem és összetartás jellemezte őket. Kimagasló teljesítménnyel még egy egyszerű harcosból is lehetett vezető. Az önfeláldozás, folyamatos harckészültség és a fegyelem jellemezte a mongol harci ethoszt. Már nem az a vad horda voltak, mint korábban. „Halkan mozognak és halkan harcolnak.” – számolt be róluk egy szemtanú. A fegyverek használatát és a harci manővereket rendszeresen gyakorolták. A mongolok már gyerekkorukban megtanultak lovagolni, illetve a nyíllal bánni. Ezek voltak harci technikájuk alapjai. A lovaik szívósak és igénytelenek voltak. Száz kilométert tudtak egy nap megtenni. Mindem lovas három állatot vitt magával. Speciális húskoncentrátumuknak köszönhetően, amit vízben kellett felmelegíteni nem voltak ráutalva az utánpótlásra. Kevés haderő volt náluk mobilabb. A főfegyverük az íjuk volt, ami rendkívüli átütő erővel rendelkezett. A mérete akkora volt, hogy lóról is kényelmesen lehetett lőni vele. Egy jó lövő 300 méterről célba talált velük. 10 ezer ilyen harcossal rendelkezett Batu kán, amikor 1241. április 10.-én Észak Magyarországon Muhi közelében a Sajónál tábort vert. Még nem tudta, hogy inváziós hadserege másik része egy nappal korábban Lengyelországban Liegnitznél II. Henrik sziléziai herceg vezette német és lengyel lovagokból álló haderőt megsemmisítette. Most a folyó túl oldalán álló IV. Béla király által vezetett haderőre koncentrált. Még április 11-re virradó éjszaka a mongolok elfoglaltak egy hidat a Sajón. Ettől északra két egységük átkelt egy gázlón a túl partra. A magyarok szekértáborba húzódtak vissza, amit a mongol hadak körbe vettek. „Katonáinkat, mint a birkákat szűk akolba zárták.” – írta a kialakult helyzetről egy korabeli krónikás.  A szekértábort nyílzáporral árasztották el a mongolok, mire a magyarok soraiban kitört a káosz és a pánik. Ekkor Batu kán egy cselhez folyamodott. Látszólagos menekülési útvonalat nyitott az ostromgyűrűn. A magyarok megpróbáltak menekülni, de többségüket megölték. A védtelenül maradt ország kiszolgáltatva állt a hódítók előtt. Batu kán már a következő csapást tervezte nyugati irányban, amikor híre jött, hogy nagybátyja Ögedej meghalt. „Irány haza!” – volt a parancs, mert az utódlás eldöntésénél ott akart lenni. Magyarország és Európa megmenekült.

Hatalmának csúcsán a mongolok birodalma utódlási harcok következtében négy részre szakadt. Az egyes birodalomrészek mongol-török nevükön uluszok önállósodtak. 1260 után négy dzsingiszida mongol birodalmat tartottak nyilván keletről nyugatra tartva: az Arany Hordát, az ilkánok Iránját, a Csangatáj Kánságot és a Yuan dinasztia Kínáját. A mongolok uralta vidék a Csendes óceántól Közép Európái terjedt. Itt a Jassa törvény uralkodott. A kán nagy pecsétjével ellátott rendeleteket mindenhol tiszteletben tartották. A mongol birodalomban fejlett posta rendszer működött. Ennek segítségével a hírek egy nap alatt 500 kilométert tettek meg. Uralkodók, mint Kublaj kán a Yuan dinasztia megalapítója támogatta kereskedelmi utak és a karavánszerájok fejlesztését. Kedvező adókkal és a papírpénz bevezetésével könnyítették meg a mongolok a kereskedést. A kánok védelme alatt közlekedtek a kereskedők a selyemúton és vittek értékes árukat keletről nyugatra. Az utódállamokban a mongol uralkodó réteg többnyire szűk kisebbséget jelentettek. Például Kínában 500 ezer mongol uralkodott 60 millió kínai felett. A hatalmuk első sorban a katonai erejükön nyugodott. A katonai kiadások fedezetét a meghódított területekből préselték ki. De a háborúk, természeti katasztrófák egyes vidékeket el is pusztíthattak. Kínában a mongol uralom elleni felkeléshez vezetett 1351-ben az éhezés és a kényszermunka. 1368 végül a mongol Yuan dinasztiát a kínai Ming dinasztia váltotta fel. De más kánságok is hasonló sorsra jutottak. Az iráni Ilkán Kánságot a muszlim felső réteggel való állandó viszály jellemezte. Mialatt a gazdaságot a korrupció és a rossz gazdálkodás tönkre tette, külpolitikai kudarcok is érték az államot. Palesztinát a mamelukok foglalták el. Az egykori testvér birodalom az Arany Horda időközben iszlám hitre tért. Összefogva a mamelukokkal az Ilkán Kánság ellen fordult. De maga az Arany Horda se járt jobban. Ezt is belső hatalmi harcok szaggatták szét. Végén az orosz fejedelmeknek sikerült megszabadulni a „tatár” uralomtól. A Csangatáj Kánság a 14. század közepén polgárháborúba süllyedt. Tamerlán, akit Timur- Lengnek is hívnak meghódította 1383-ban egy véres hadjárat során Iránt, Örményországot, Grúziát, Kis Ázsiát, Szíriát és Irakot. Dzsingisz kán utódának adta ki magát. De a hatalma csak a félelemre épült. Halála után szétesett a birodalma. „Amit 50 év alatt meghódítottam, 10 ezer évig kell fennállnia!” – mondta állítólag Dzsingisz kán. De már az unokái marakodni kezdtek az örökségén. Az a hatalmas birodalom, ami létre jött nem lehetett egy központból irányítani. A négy darabra eső birodalom részeket is csak ideig-óráig tudta a szűk mongol réteg uralni. Ami ebből megmaradt egy mitikus hős, aki nem csak birodalmat hozott létre, hanem egy nemzetet is a mongolokét, akik később kínai majd orosz uralom alá kerültek. De Dzsingisz kán emléke mindig életben tartotta bennük a reményt az egységre és a szabadságra.                                          

Elszántan küzdöttek a bolsevizmus ellen. Kozákok, ukránok és más népek csatlakoztak a Wehrmachthoz, hogy hazájuk felszabadításáért harcoljanak. A vereség után a nyugati hatalmak az ősellenségnek a Szovjetuniónak kiszolgáltatták őket. Frontot megjárt brit és skót katonák érezték úgy, hogy a rájuk bízott feladat véres és szégyenteljes volt. De a parancs az parancs. Végre kellett hajtani.

A béke még csak 24 órája lépett életbe. Az orosz Nikolajev főhadnagy tovább haladt nyugat felé. A célja az amerikai és a szovjet vezetés által megállapított demarkációs vonal elérése volt. Ez meghatározta, hogy Csehország melyik részén tartózkodhatnak az amerikaiak és melyiken a szovjetek. A vonal Karlsbad, Pilsen, Budweis mentén haladt. Ettől nyugatra lehettek az amerikaiak. Nikolajevet a hadosztálya számára életbevágó feladattal bízták meg. Az amerikaiakkal kell tárgyalnia arról, hogy egységeik a demarkációs vonaltól nyugatra hova települhetnek át. Az amerikai kapitány, akivel előszőr találkozott csodálkozott. Szívélyesen, de bizonytalanul köszöntötte a főhadnagyot, majd megkérdezte: „Tudja, hogy Sztálin marsall a háborút befejezetnek nyilvánította?” Nikolajev bólintott, de ragaszkodott hozzá, hogy egységei nyugat felé tovább menjenek. Ez nem tetszett az amerikai kapitánynak és kapcsolatba lépett parancsnokával. Hosszas tárgyalás után ismét az oroszhoz fordult. Rendben van a parancsnokság engedélyezte a tovább vonulást. Ezen kívül közölte, hogy a parancsnoka másnap 1945 május 11-én szívesen látja reggelire. Az orosz főhadnagyot kisérő német elött világos lett, hogy itt félreértésről van szó. Amikor Nikolajev főhadnagy egy másik amerikaival szót váltott, aki őt a „mi nagy orosz szövetségesünknek hívta” minden világos lett. Az amerikaiak sohasem hallottak a „1. orosz Vlaszov hadtestről”. Annak ellenére, hogy az orosz német egyenruhában volt, egy előretolt szovjet egység katonájának tartották. Az első a két hadtest közül, amelyet Vlaszov tábornok irányítása alatt álló orosz önkéntesek alkották és a Wehrmachttal együtt a Vörös Hadsereg ellen harcolt, alig volt egy hónapos. Miután Münsigen gyakorló terén kiképezték és felszerelték őket a parancsnokuk Bunjatcsenkó 1945 február 11-én az egységet Vlaszov tábornok rendelkezésére bocsátotta. De a hadosztály alig került harci helyzetbe. A német parancs miszerint az Odera menti fronton vetik be őket nem volt végrehajtható. Ehelyett Párgától 30 kilométerre fekvő Beraun körzetébe vezényelték a katonákat. Bunjatcsenkó hadtestparancsnok ekkor került kapcsolatba a cseh ellenállási mozgalom nemzeti szárnyával. Varsóhoz hasonlóan a cseh nemzeti és polgári ellenállás ki akarta űzni a német megszállókat a cseh fővárosból mielőtt a szovjet csapatok oda érnek. Az antikommunista oroszok és a cseh polgári ellenállás között szövetség jött létre. Május 6-án az oroszok benyomultak Prágába és 3000 német katonát ejtettek fogságba, akiket átadtak a cseheknek. Csakhogy időközben a felkelésben a kommunisták átvették a vezetést és a német uniformisban levő oroszok segítségét visszautasították. Félő volt, hogy az előre nyomuló Vörös Hadseregnek kiszolgáltatják őket. Nem maradt más választása Vlaszovnak, mint hogy az 1. hadtest elinduljon nyugat felé az amerikaiakhoz. Menedékre számított emberei és saját maga számára. Az egyik pilótája, aki mellesleg a „Szovjetunió hőse” volt felajánlotta Vlaszovnak, hogy Spanyolországba menekíti, de ezt a tábornok visszautasította. „Egy parancsnok, aki a katonáit a döntő pillanatban magára hagyja később is alkalmatlan lesz az irányításra. Végig kell járnom az utamat, bármi is lesz a vége.” – mondta. Május 9-én követte az 1. hadtestet. Abban az időpontban, amikor Nikoajev főhadnagyot összekeverték az amerikaiak, Vlaszovnak is segített egy félreértés. Szovjet tábornoknak nézték és Pilsenbe az amerikai főhadiszállásra szállították. De ők sem hallottak a Vlaszov hadseregről és tovább küldték hátra egy magasabb parancsnokságra. Schlüsselburgi kastélyban a tábornokot egy amerikai megbízott várta, Donaque kapitány. Mint, ahogy könyvében Jürgen Thorwald írja: gyermeki tudatlansággal és arrogáns felsőbbrendűséggel beszélt hozzá. „Na most mindennek vége tábornok. Feleslegesen cserélt urat, rossz lóra tett.” Vlaszov erre csak azt válaszolta: „Ő egész életében csak egy urat szolgált, az orosz népet.” A tábornoknak csak egy követelése volt, embereit és önmagát amerikai hadifogságba vegyék. De ezt hosszas tárgyalás után az amerikai hadsereg végeredményben Eisenhower tábornok parancsára elutasította. Vlaszovot és stábját visszaküldték Pilsenbe az amerikai főhadiszállásra. Útközben az amerikai konvojból a tábornokot egy szovjet egység szabályosan elrabolta. Az amerikai parancsnok szó nélkül nézte, hogy a védelmére bízott tábornokot betuszkolják egy szovjet katonai járműbe. Az őt elrabló szovjet komisszárt Vlaszov felszólította, hogy lője főbe, de erre ő azt válaszolta: „Nem én hanem Sztálin elvtárs fog maga fölött ítélkezni.” Bunjatcsenkó is tudta, hogy hadteste semmi jóra nem számíthat. Az amerikaiak egységét május 10-én lefegyverezték. Május 12-én amerikai tisztek közölték vele, hogy ők visszahúzódnak nyugat felé, de az oroszokat nem veszik hadifogságba. A felszabaduló területre szovjet egységek fognak bevonulni.

Hajsza az elhagyottak után

Bunjatcsnkó feloldotta a katonáit az esküjük alól, hogy azok saját felelőségükre nyugat felé elindulhassanak. A főhadnagya, aki előszőr találkozott az amerikaiakkal keserűen jegyezte meg: „Az amerikaiak nem akartak nekünk segíteni, adja az isten, hogy ezt ne kelljen megbánniuk!” Százak lettek öngyilkosok, sokan kis csoportokban próbáltak eljutni nyugatra kevés sikerrel. Legfeljebb 2000 mentették meg átmenetileg az életüket azzal, hogy eljutottak a nyugati zónába. Az, hogy a többivel mi történt Sven Steenberg Vlaszov életrajz írója örökítette meg. „Már éjszaka elkezdődött a hajsza az elhagyottakra. Különösen a Vörös Hadsereg kommandói keresték őket. A csehek, akik korábban felszabadítóként üdvözölték Prágában Vlaszov katonáit most agyonverték őket, vagy átadták a szovjeteknek. 10000 katonát lőttek le, vertek halálra, vagy kerültek a szovjetek kezébe. De azokat is, akik elérték az amerikai zónát később átadták a szovjeteknek. Hasonló sorsra jutott a Vlaszov hadsereg 2. hadosztálya, amely Budweis és Strakonitz körzetében tartózkodott. Május 11-ről 12-re virradó hajnalban jelentek meg a szovjet egységek és szabályosan mindenkit lemészároltak. Miközben a Vlaszov hadsereg végzete beteljesedett egy másik orosz hadtest Jugoszláviában próbálta magát átküzdeni a német visszavonulás káoszában észak felé. A XIV. kozák lovassági hadtest, amelyet az SS két divízióba fogott össze az 1. és 2. kozák divízióba egy Oroszországot jó ismerő német tábornok parancsnoksága alatt állt. A Pannwitz vezette csapatok május 8-án érték el Varasd környékét és itt köszöntött rájuk a világháború vége. Egy titoista tiszt közölte velük, hogy aznap 23 órától kezdve semmilyen német haderőmozgás sem engedélyezett. Pannwitz tudta, ha engedelmeskednek ki lesznek szolgáltatva a kommunista partizánoknak és az előre nyomuló szovjet egységeknek. Asszonyokkal és gyerekekkel együtt, akik a kozákokkal jöttek 35 ezer ember sorsa volt rábízva. Ezért május 9 -én meghozta az egyetlen értelmes parancsot zárt egységekben tovább haladni Karintia felé és elérni a Lord Alexander parancsnoksága alatt álló angol csapatokat. Súlyos veszteségek árán – lefőképpen a 2. kozák divízió vesztett sok embert – elérték az osztrák határt. Előszőr 11. brit páncélos hadtesttel kerültek kapcsolatba. Pannwitz megadta magát az angoloknak. Mindkét fél fellélegzett. Megkönnyebbülten írta egy angol tiszt a naplójába: „Végeredményben egy harci alakulat volt, amivel, ha nem adja meg magát meg kellett volna küzdenünk.” A kozákok reményekkel telve kifogástalan rendben vonultak Lavamündtől Volkermarkt felé, amikor május 10 -én hírtelen egy gépkocsioszlop állta útjukat. A legelső autóban Pannwitz volt, mögötte angol tisztek. A kozákok úgy érezték megmenekültek. Pannwitz is úgy gondolkodott, hogy ők, akik sohasem harcoltak a nyugatiak ellen biztonságban lesznek, nem adják át őket a szovjeteknek. Az angol tisztekkel együtt Pannwitz megszemlélte a 1. kozák lovasság hadosztályt, amely tagjai fegyelmezett módon vonultak el elötük. Egymás után az első doni kozák regiment, a második szibériai kozák regiment, majd a negyedik kubáni kozák regiment. Még aznap letették a fegyvert. A kozákok életre halálra ki voltak szolgáltatva az angoloknak. Ezek többnyire korrekten viselkedtek velük. Klagenfurt környékén helyezték el a kozák egységeket. A szovjeteknek való átadásról szó sem volt. Pannwitz és tisztjei biztonságban érezték magukat.

Kiszolgáltatás a halálnak

Még nem tudták, hogy pár nappal korábban Alexander tábornok Bécsben találkozott a szovjet haderő balkáni főparancsnokával és szerződést írtak alá. A kozákokat az „SS banditák speciális egységeként” és „német zsoldban harcoló fehér ellenforradalmi bandaként” jellemezték, akiket a szovjet speciális egységeknek kell átadni. Az akciót május 28-án kell lebonyolítani. Wagner őrnagy az első kozák hadosztály parancsnoka az angoloktól azt a parancsot kapta május 27-én, hogy költözzenek át egy Weitonsfeld melletti táborba. A katonatiszt tudta ez mit jelent. Így összegezte véleményét Aucher brit tábornoknak: „Első lépés a hadifogolytábor, utána a szovjeteknek való kiszolgáltatás és a legvégén kényszermunka egy szibériai bányában.” Wagner azt mondta a hadosztály tagjainak tegyenek saját belátásuk szerint. E mellett azt javasolta, hogy néhány német és kozáktiszttel induljanak el az Alpokon át észak felé. Az orosz Sukalo őrnagy vette át az irányítást, de ő is rábízta katonáira hogyan cselekednek: mennek vagy maradnak. A reggeli gyülekezőnél a hadosztály teljes létszámban megjelent. Wagner őrnagy is végül maradt, sőt ő vezette a kozákokat a hadifogolytáborba. Pannwitz sem ment el. „A szerencsés időkben a kozákjaimmal voltam most a bajban sem hagyom el őket” - mondta. Még aznap letartóztatták és Judenburgnál más német tisztekkel együtt átadták a szovjeteknek. Az első hadosztály szerencsétlen katonáira, akiket a weitonsfeldi táborba szállítottak másnap került sor. A brit katonák erőszakkal teherautókra rakták és Grazba vitték őket, hogy átadják a szovjeteknek. Kétségbe esésükben néhány asszony és gyerek a teherautók elé vetették magukat. Csak kevesek tudtak útközben a járművekről leugrani és elmenekülni. A legrosszabb események Lienztől nem messze egy másik táborban játszódtak le. Ott táborozott az Észak Olaszországból jött Domanov csoport, mint egy 20 ezer embere. Domanov tábornok nagy számú kozák menekültet gyűjtött össze, akik a Szovjetunió kozák autonóm területéről származtak és a németek oldalán harcoltak, majd velük együtt menekültek nyugat felé. Csak egyharmaduk volt harcos a többiek civilek asszonyok és gyerekek. Ők elhitték „Rusty” Davies őrnagynak, hogy senkit sem adnak át a szovjeteknek.

„Ez már a népírtás határát súrolja!”

 Május 28-án Alexander marsall a kozáktiszteket magához rendelte megbeszélésre. A marsall becsületszavát adta, hogy néhány óra múlva visszatérhetnek katonákhoz. Néhány szkeptikust a régi 1917-es emigránsokhoz tartozók kinevették: „Őfelsége egyik tisztje sem szegi meg az adott szavát.” Így fordulhatott elő, hogy 2200 tiszt közöttük tábornokok, mint Krassnov, Domanov, Silkin, Solomahin, és Sultan Keletcs ellenállás nélkül felszálltak a már előkészített teherautókra. Útközben a konvojt páncélosok vették körül és átadták a szovjeteknek. Csak kevesen menekültek meg. Eközben a táborban maradottak hiába várták vissza a tisztjeiket. A következő napon Davies őrnagy tájékoztatta őket mi történt előjáróikkal. „Most mindenki szabadon elmondhatja a véleményét” – mondta öntelten. „Mindenkinek jogában áll hazatérnie hazájába.” -tette hozzá. A kozákok némán megmerevedve álltak. A következő transzportot május 31-re tervezték, de a katolikus ünnepnap miatt elhalasztották. Végül június 1-re tették át az időpontot. Ami ekkor történt részletesen megírta Nicholas Bethell „Az utolsó titok” című könyvében. 1945 június elsején kora reggel a Dráva völgyének hosszában felsorakoztatták a deportálandókat. A foglyok kétségbe esett cselekedetre ragadtatták magukat. Öngyilkosságok és menekülés közbeni kivégzések napi renden voltak. Megdöbbentő jelenet zajlott le Lienzben. Itt az Argyll and Sutherland Highlanders katonái voltak megbízva a foglyok közöttük 4000 asszonyok és 2500 gyerekek elszállításával. „Ami itt történt határos volt a népírtással” – jegyzi meg az angol Bethell. Amikor a brit katonák a Peggetznél levő táborhoz érkeztek a kozákok éppen istentiszteletet tartottak a szabad ég alatt. Senki sem gondolta közülük, hogy védtelen embereket kiragadnak az istentisztelet közben a tömegből. Ami után felszólították a kozákokat az istentisztelet befejezésére kegyetlenül puskatussal és bajonettel nekirohantak a tömegnek. Az emberek egymás hegyén hátán menekültek. Sok embert eltapostak. Naumienko kozák tábornok így írta le az itt történteket: „A brit katonák miután véresre verték a kozákokat a félholt embereket feldobálták a teherautókra. Amint megtelt egy jármű máris vitték őket a pályaudvarra, ahol bevagonírozták őket.” A brit katonákat a kozákok passzív ellenállása még jobban feldühítette. A papot, aki az istentiszteletet tartotta kezében a kereszttel verték meg. Sokan a Drávának rohantak. Előbb a gyerekek majd az anyjuk vetették magukat a habok közé. Az első nap 1858 másnap pedig 1467 embert adtak át a szovjeteknek. Június 7-énn Knightley tábornok jelentette a feletteseinek, hogy a kozákokat átadták a szovjeteknek. Kivéve azokat, akik „szétszóródtak”, ezeket még el kell fogni. A „szétszóródottak” száma körülbelül 5000 fő lehetett. Ennek a felét kapták el a keresésükre küldött angol kommandó. Ezzel beteljesedett a kozákok sorsa. 37 tábornokot többségük 17-es emigráns, akik sohasem voltak szovjet állampolgárok, 2200 tisztet és 30 000 katonát szolgáltattak ki a szovjet bosszújának. A tábornokokat közöttük a német Pannwitzet, aki hű maradt kozákjaihoz Moszkvában 1947-ben felakasztották, csak úgy, mint Vlaszov tábornokot és tisztjeit. A kozákokat marhavagonokban Szibériába szállították, ahol Sztálin munka és haláltáboraiban végezték.  De nem csak az oroszokból álló „vlaszovistákat” és kozákokat szolgáltatták ki a Szovjetuniónak a nyugati hatalmak. Így jártak türkmének és kaukázusiak is, akik a 162-es Türk Hadosztályban harcoltak és az angoloknak adták meg magukat, vagy az I. Ukrán Hadosztály, amely az amerikaiak elött tette le a fegyvert. Még 1945 augusztusban is Kemptemben oroszokat rángattak ki templomból miséről és adták át a szovjet hatságoknak. Itt sebesültek voltak és e mellett a templom belseje is megrongálódott. 1946 február 23-án 2000 oroszt szállítottak el a Plattling melletti natternbergi táborból. Egy szemtanú beszámolója szerint: „Három zászlóalj és hat páncélos vett részt az akcióban, hogy 2000 fegyvertelen oroszt hóhérainak kiszolgáltassanak. Sokan közülük nem nézték tétlenül, ahogy elbánnak velük. Voltak, akik átvágták az ütőerüket, felakasztották magukat. Akik ennek ellenére életben maradtak azokat kórházi kezelés után adták ki a szovjet hatóságoknak. De voltak olyan sebesültek is, akiket véresen teherautókra tettek és a pályaudvarra vittek és berácsozott marhavagonokba rakták őket.”

Méltósággal fogunk meghalni.

2000 oroszt elszállították a Szovjetunióba. Az akció csak egy napig tartott. Sztálin szövetségesei elvégezték a vállalt munkát. Meandrov kozák tábornok egy levelében ezt jövendölte, miután Dachauból 300 szovjeteknek átadandó katona közül 40 öngyilkos lett 100 pedig az amerikaiakkal szembe szállva megsérült: „A demokráciák támogatásával vér folyt. Ezt a szovjethatalom megpróbálja elhallgatni, de a vér át fog ütni, és a szabad népek demokratikus jelszavait bemocskolja. Mi viszont méltósággal fogunk meghalni!”

Otthon Sztálin lágereiben

„Hazatérés akciónak” nevezte eufemisztikusan 1945-ben Moszkva azt az intézkedés sorozatot, amelynek a célja a külföldön tartózkodó szovjet állampolgárokat hazavitele volt. Hivatalnokok ezrei, főleg az állambiztonság emberei vettek részt abban, hogy a háború zűrzavarában külföldre – főleg nyugatra - került civileket és katonákat hazatérésre kényszerítsék. Ugyan ez a művelet főleg Moszkva érdekét szolgálta, annál érdekesebb, hogy a nyugati hatalmak előzékenyen segítő kezet nyújtottak a szovjethatalomnak célja elérésében. Magáért beszél az a tény, hogy Szolzsenyicin a „Gulag szigetcsoport” írója, aki látta milyen sors jutott a kényszer hazatelepítetteknek Churchillt és Rooseveltet háborúsbűnösnek tartotta. A nyugati hatalmak annak idején úgy gondolták nincs más választásuk. 1944 szeptember elején Anthony Eden angol külügyminiszter javaslatára határozatot hoztak, hogy az elfogott szovjet polgárokat át kell adni a Szovjetuniónak, akár akarják azok akár nem. Ezt az áldozatott meg kellett hozni, hogy a Hitler ellenes szövetséget egybe tudják tartani és a szovjetek kezébe került angol és amerikai hadifoglyok hazatérhessenek. Az 1944 október végi moszkvai látogatása után Eden azt mondta a szovjetek rendkívül hálásak lesznek, ha mi szovjet polgárok visszatérésében segítünk nekik. „Sztálin lekötelezettünk lesz, ha ezt kérdést szabályozzuk.” – tájékoztatta Eden a kormányát. 1945 februárjában a jaltai konferencián egy titkos jegyzőkönyvben kényszer hazatelepítésről megegyeztek a nagyhatalmak. És ha egyszer elkötelezték magukat a nyugatiak nem lehetett visszalépni. Ha az emberiességet előtérbe állítják Sztálint csak feldühítik és alkalmat adnak neki, hogy a többi megállapodást se tartsa be - okoskodtak a nyugati hatalmak. Ennek ellenére egy sor vállalt kötelezettségét nem teljesítette a szovjet diktátor. Gondoljunk a kelet európai államok szuverenitásának biztosítására, a szabad választásokra. Senki sem tudta vagy akarta szovjet megszállási övezet bolsevizálását megakadályozni. Az akkori politikai klíma ugyanakkor nem teljesen támasztotta alá nyugati engedékenységet. A kényszer szülte náci ellenes szövetség végóráit élte. A közös ellenség megsemmisítése után már nem maradtak azonos célok és érdekek. De még 1945-ben fenn kellet tartani ennek a látszatát. Az Atlanti Karta hangzatos szólamait papíron mindenki elismerte: a szólás - és vélemény szabadságot, lelkiismeret - és vallásszabadságot, az éhezéstől és a szegénységtől való védelmet, csakúgy, mint a terrortól és az üldözéstől … A szovjethatalom valódi arcát elfedték. Sztálint, mint demokratikus államférfit méltatták még nyugaton is. Érdekes módon az érintettek beleegyezését nem kérték. „Mi, akik Oroszországot a saját akaratunkból hagytuk el kijelentjük oda a visszatérést lehetetlennek tartjuk”. – olvasható a kozákok egy petíciójában. „Mi a brit kormány védelmét kérjük megmentésünkben reménykedve. Ha ez a védelem lehetetlen inkább a halált válasszuk a hazatérés helyett abba a szovjet Oroszországba, ahol lassú szisztematikus pusztulásra vagyunk kárhoztattatva.” Nyugati katonai egységeknek és tiszteknek listák alapján csalással és erőszakkal kellett szovjet polgárokat átadni a Szovjetunió képviselőinek. A nagy politikához nem értő amerikai és angol katonák meg voltak döbbenve. Mégis engedelmeskedtek. „Némelyek”- írta Hugh Trevor-Roper történész kollégájának Nicholas Bethell könyvének előszavában – „akik a háborúban megkeményedtek úgy látták csak egy parancsot kell végrehajtani. Voltak, akik úgy gondolták, ha nem ők akkor lesznek más katonák, akik könnyebben engedelmeskednek. Sokan azzal mentegették magukat, hogy parancsot teljesíteni kötelesség a miért megkérdezése nélkül. Erre német katonák is hivatkoztak, amikor felelőségre vonták őket. A háborúban ez örök dilemma. Olyan dilemma, amit akkoriban brutális módon oldottak meg. Ez okozta a tragédiát.”                               

Háttér

A kozákokat a német hadvezetés már az első világháború idején megtanulta becsülni. Elszánt harcosok voltak, akikre a legnehezebb helyzetekben is számítani lehetett. Jelentős részük antikommunista beállítódása miatt szembe került a szovjetrendszerrel. A Wehrmachtnak az 1943-as sorozatos vereségek után jól jött egy ilyen kisegítő haderő. Faji szempontból sem láttak akadályt az alkalmazásukban, mert úgy tartották a kozákok nem szlávok, hanem a keleti gótok leszármazottjai. Persze ez alapvető tévedés volt, hiszen ezt a szláv népességet még az orosz cárok telepítették le birodalmuk határainak védelmére. Ezért különböző kiváltságokban részesültek. Ezeket nagy rész elveszítették a bolsevik uralom alatt. A Vörös Hadseregből dezertáló kozákokat Helmuth Von Pannwitz alezredes gyűjtötte össze, aki nagy csodálója volt a lovas harcosoknak. Pannwitz önkéntesekből és hadifoglyokból állított fel egy hadosztályt, ami több önálló hagyománnyal rendelkező ezredből állt: a doni, a kubáni, a szibériai, kalmük stb. A kozák hadosztályt Mlavában képezték ki és a XV. Lovashadtest elnevezést kapta. Faji jellegüknél fogva az SS védnökségébe kerültek, de a Wehrmacht kötelékében harcoltak. Főleg partizánok ellen vetették be őket Jugoszláviában és Észak Olaszországban.

Az úgynevezett Vlaszov hadsereget viszony későn 1944 őszén kezdték szervezni. Vezetőjük Andrej Vlaszov volt, egy sikeres szovjet tábornok, aki szembe fordult Sztálinnal látva, hogy áldozza fel katonáit értelmetlenül. Fogságba kerülése után elfogadta a németek ajánlatát, hogy szovjet hadifoglyokból szervezzen hatékony egységeket és ezek irányítását vegye át. Sokáig a németek oldalára állt oroszok legfeljebb segédszolgálatosok lehettek, mert nem bíztak bennük és alacsonyabb fajúnak is tartották őket. 1944 második felére már annyira romlott a hadihelyzet, hogy az orosz hadifoglyokra is szüksége volt a németeknek. Vlaszovot két hadosztály felállításával bízták meg, de mire befejeződött a kiképzésük már nem igen tudták bevetni őket. A Vlaszov féle hadsereg hivatalos neve „Orosz Felszabadító Hadsereg” volt, de jobban ismerték a nevük rövidítése alapján: ROA később RNA, vagy csak egyszerűen Vlaszovisták. Ez utóbbi elnevezés az árulás szinonimája lett a Szovjetunióban. A németek a háború végén Vlaszov hadseregét szövetséges haderőnek ismerték el, de ennek döntő jelentősége már nem volt. Rajtuk kívül még működött egy türkmén légió, kaukázusiakból szervezett egységek, illetve ukrán harci csapatok. Ezek közül a legjelentősebb a Galícia SS hadosztály volt, amelynek maradékai még Budapest védelménél is harcoltak és részt vettek az 1945 február 11-i kitörésben.

 Amikor 1917 elején számos tüntetés következtében a cárnak le kellett mondania, úgy tűnt győzött a demokrácia Oroszországban. De ez nem volt elég Vladimir Iljics Leninnek: a baloldali radikális bolsevikok vezére saját pártja diktatúrájának megvalósulásán dolgozott.

Petrograd 1917. október 24. 22 óra

 Vladimir Iljics Uljanov mozgalmi nevén Lenin, felhúzta kopaszodó fejére a parókát. A bolsevikok öntudatos főideológusa nem bírta tovább elviselni az elzártságot és a tétlenséget. Nehezen tűrte, hogy el volt szigetelve a pártjától. Hetek óta az egyik elvtársnőjének a lakásán bujdosott, ugyanis korábban elfogató parancsot adtak ki ellene. A bolsevikok központi bizottsága megtiltotta neki, hogy a pártközpontba menjen. Túl nagy a veszély, hogy letartóztassák. Az elvtársaival csak levelek segítségével tudott kommunikálni, amit az őt bújtató elvtársnője vitt a városon keresztül a központba. Ezen a kedden a szocialista polgári koalíció csapást mért a baloldali radikális ellenfelére. Csapatokat vont össze a városban és betiltott két bolsevik újságot. Lenin biztos volt benne, hogy egész politikai stratégiája veszélybe kerül, ha elvtársai nem cselekednek helyesen. A 47 éves férfi szemei előtt egy azonnali fegyveres felkelés lebegett. De a többi bolsevikvezető bizonytalankodott, például a KB tag Sztálin. Korainak tartották egy hatalomátvételt. Meg akarták várni, míg az egész országból összegyűlt kongresszusi küldöttek a kormány leváltását legitimálják. Addig saját fegyveres erőt kell gyűjteni, fejtette ki Sztálin a párt képviselői előtt. Lenin egész nap kérte, hogy a pártközpontba mehessen, de mindig elutasították a kérését. Elkeseredett felhívásokban hívta fel a figyelmet a harc szükségességére: „A helyzet kritikus. Kérem, fogják fel az elvtársak a mi problémánkra nem a konferenciák, vagy a kongresszusok nyújtják a megoldást, hanem a nép. A felfegyverzett nép! Ezen az estén mindenképpen le kell tartóztatni a kormányt. Nem szabad várunk, mindent elveszíthetünk!” – írta Lenin, de senki sem figyelt rá. Ezért aztán el kellett hagynia a búvóhelyét, hogy a bizonytalankodó elvtársait meggyőzze, és a parancsokat kiadja. De a kinézetét a rendőrök ismerték, még szakáll nélkül is. Ezért vett fel ősz parókát, és a szemüveget. Arcát bekötötte, mintha fájna a foga és egy testőr kíséretében elhagyta a lakást. Tiszta fagyos este volt, északi szél fújt. A két férfi csaknem üres villamossal utazott a városközpontba. A finn pályaudvartól gyalog mentek, átkeltek a Néva folyón, de egy lovas járőr megállította őket. Lenin finn kísérője pánikba esett. Egy hónapja ugyanezen a helyen a katonák szablyával leütöttek egy bolsevikot. Mit fognak tenni, ha felismerik a bolsevikok főnökét? A katonák a bekötött arcú kopott kabátot viselő férfit részegnek nézték és hagyták tovább menni. Éjfél körül Lenin és kísérője elérte a Szmolnij épületét. Korábban az épületben nemesek leányainak nevelőintézete működött, most a munkás és katonatanácsok és a bolsevikok központi bizottsága ülésezik itt. A kormány támadásáról a hír már korábban megérkezett. Az egykori leánynevelő intézett úgy nézett ki, mint egy katonai tábor. Az épület 200 méter hosszú eleje ki volt világítva. Vörös gárdisták gépfegyverrel biztosították a bejáratokat és a mellékutcákat. A katonák a főbejáratnál ellenőrizték a papírokat. Leninnek nem volt igazolványa, de egy nagyobb tömeghez csapódva sikerült bejutnia az épületbe. Végre ott lehetett, ahol ezen az éjszakán a döntéseket meghozták. A Szmolnij volt ugyanis ezen az estén az átalakulás azon központja, amit később csak Nagy Októberi Forradalomnak hívtak, pedig nem volt más, mint pártfunkcionáriusok kicsiny klikkjének puccsa.

Az átalakulás, ami október vége felé vette kezdetét már a második forradalom volt, amely 1917-ben megrázta Oroszországot. Az év elején munkások sztrájkja és tömegdemonstrációk zajlottak le Petrográdon. Az egyre több embert érintő éhezés és a kemény tél növelte az emberek elégedetlenségét. Februárban Petrográdban az átlag hőmérséklet mínusz 15 fok volt. A fagy és a hóviharok akadályozták a vasúti közlekedést. Ennek következtében alig érkezett élelmiszer a fővárosba. A tiltakozás a háború borzalmainak is szólt, amely már két és fél éve tartott az Osztrák Magyar Monarchia és Németország ellen és rendkívül sok áldozatot követelt. A tüntetések II. Miklós cárral szembeni elégedetlenséget is kifejezték, aki úgy uralkodott, mint egy despota, a tüntetők közé lövetett és az 1906 óta működő, de tényleges hatalommal nem rendelkező parlament – a Duma - döntéseit semmibe vette. 1917. február 23-án sztrájkba léptek a főváros textilgyári munkásnői és acélgyári munkásai. A következő 24 órában 16 ezer, a rákövetkező nap pedig 200 ezer munkás követte a példájuk. Több mint 130 üzemben állt le a munka. Hatalmas tiltakozó tömeg vonult a belváros felé. A demonstrálók kenyeret és a cár lemondását követelték valamint a háború befejezését. II. Miklós a tüntetés feloszlatását rendelte el, de a petrográdi ezredek megtagadták, hogy a saját honfitársaik ellen bevessék őket, végül a teljes a fővárosban állomásozó haderő 170 ezer fő csatlakozott a tiltakozókhoz. Káosz lett úrrá a Petrográdon: lázadó katonák megölték a parancs végrehajtását követelő tisztjeiket, munkások szereztek maguknak fegyvereket és gyilkoltak meg hatalomhoz hű rendőröket, börtönökből szabadították ki politikai és köztörvényes foglyokat. Fegyveres bandák vették át az utcákon a hatalmat. Kifosztottak üzleteket és italméréseket. Gazdagok házait támadták meg. Aki tisztnek, vagy jó módú polgárnak nézett ki, vagy egyszerűen szemüveget, vagy elegánsabb ruhát hordott félnie kellett a támadástól. Ezekben a napokban 1500 ember vesztette életét. Az erőszak mértéke megdöbbentette a Duma liberális és szocialista képviselőit. Egy eszközt láttak a helyzet megoldására a parlament bizottsága vegye át a hatalmat a cár pedig mondjon le. A városban ekkor már a cári szobrokat megrongálták, a cár portréit elégették, a cári címereket leverték. Március 2-án parlamenti küldöttek kérték II. Miklóst mondjon le, ugyanezt tették a tábornokai és tanácsadói is, mert féltek, hogy a lázadás átterjed a harcoló katonákra és a németek áttörik a frontot.  A háború folytatása a németek ellen fontosabbnak tűnt a tábornokoknak, mint a cár hatalmának a megőrzése. Sok arisztokrata már nem tartotta alkalmasnak az uralkodót a háború megnyerésére. II. Miklós, aki a fővárostól 250 kilométerre, délnyugatra privátvonatán tartózkodott, amely nem tudott tovább haladni, mert a felkelők blokkolták az utat engedett a nyomásnak. Még március 2-án lemondott a trónról fia javára, de ezzel nem könnyítette meg a válságból való kiutat. Oroszország, amely 400 évig cárok uralma alatt állt nyolc nap múlva köztársaság lett. Az uralkodó lemondásával a cári rendszer összeomlott. A minisztereket letartóztatták, a rendőrséget feloszlatták polgári milíciák léptek a helyébe. A tábornokok átálltak az új vezetés oldalára és megígérték megnyerik a háborút. Kettős hatalom jött létre. Az egyik hatalmi centrum az ideiglenes kormány lett, amelyet a Duma polgári liberális alkotmányos demokrata pártjának képviselőiből állt. A másik a forradalmár munkások és katonák által létre hozott saját képviseletet: a munkás és katonatanácsok – az úgynevezett szovjetek -, amelyekben ekkor még a mérsékelt szocialisták domináltak, közöttük a forradalmi szocialisták és a szociáldemokrata mensevikek. Gergorij Jevgenij Lvov kormánya csak a petrográdi szovjet hozzájárulásával tudott döntéseket hozni. A szovjet vezetői nem merték maguk a hatalmat átvenni, mert féltek a polgárok, a katonatisztek és a módosabb parasztok lázadásától, egy polgárháborútól, ami szétszakíthatja az országot. A Lvov kormány Oroszországot a világ legszabadabb államává tette, mint azt Lenin észrevette. Gyülekezési, szólás, és sajtószabadságot garantálták. A halálbüntetést eltörölték. Általános választó jogot bevezették, aminek a segítségével alkotmányozó nemzetgyűlést akartak választani. A kormány amnesztiát hirdetett, amit kihasználva a bolsevikvezetők visszatérhettek az emigrációból.     

Szmolnij 1917. október 25. éjfél

Lenin, akinek sikerült az őrség figyelmét kijátszva az épületbe bejutnia, az egykori leánynevelő intézet gyengén megvilágított hosszú boltíves folyosóin sietett végig. Mindenhol alvó katonákba lehetett botlani, szétszórva hevertek a kötegekbe kötött újságok, a kőpadlót elárasztotta a szemét. A levegőben vizelet szaga terjengett, valaki pedig a mindenhova kiragasztott plakátokat próbálta letépkedni. Az ajtókon még olvashatók voltak a régi feliratok, osztályterem, vagy a tanító személyzet szobája rajtuk viszont már új táblák lógtak: a petrográdi szovjet végrehajtó bizottsága, vagy katonai forradalmi bizottság. A bolsevik központi bizottsága az első emelet 36-os szobájában ülésezett. Amikor Lenin a szobába belépett izgalmában a sapkájával együtt a parókáját is levette. Az elvtársait rendkívüli értekezletre hívta és követelte a fegyveres hatalomátvétel megkezdését. Hajnali 2 órakor összeült a párt vezetése. A 37 éves Leo Trockij, kiváló szónok, Lenin távollétében a párt irányítója, a 34 éves mérsékelt állásponton levő Lev Kamenyev, és a 38 éves Josef Sztálin a pártújság szerkesztője. Ő még délután az azonnali akció ellen foglalt állást, este pedig jövendő felesége szüleinek lakásán aludt mit sem sejtve a készülő puccsról.  Lenin hamar meggyőzte a központi bizottságot, amely utasítást adott a vörös gárdának és a hozzájuk átállt helyőrségi katonaságnak az akcióra. Trockij a bolsevik haderő parancsnoka gyorsan összeállított egy tervet a főváros meghódítására. Az egységeket személyesen kell irányítani, mert a kormány elvágta a telefonösszeköttetést a Szmolnijjal. A taktikai változásokat majd hírvivőkkel küldik az egyes egységekhez. Ugyan még a kormány a helyén volt, de a bolsevikok már a jövendő posztokat osztották el. Trockij javaslatára nem miniszterek lesznek, hanem népbiztosok és a kormányt is népbiztosok tanácsának fogják hívni. Lenin jónak tartotta az ötletet, mert forradalminak hangzott. Hajnali 5 órára a bolsevik vezetőnek sikerült keresztül vinni akaratát és pontot tenni egy hat hónapja tartó belső párt vitára.

Lenin, amikor 17 évnyi csaknem megszakítatlan száműzetés után 1917. áprilisában hazatért követelte a kormánnyal a szakítást, a munkások felfegyverzését és a szovjet diktatúrájának a bevezetését. Vele szemben a legtöbb bolsevikvezető viszont a kormánnyal és a többi baloldali párttal való együtt működés mellett állt. Sokan közülük abból indultak ki, hogy Oroszországnak még hosszú polgári fejlődésre van szüksége, és ezért a kormányt támogatni kell. A polgárság a többnyire agrárországot kapitalistává fogja átalakítani. Az így keletkező proletariátus fogja majd az osztályharcot megvívni. Ezzel szemben Lenin azonnali forradalmat követelt. A februári forradalomnak köszönhetően az ország összeomlott. Legfőbbképp a hadsereg. Galíciában a nagy offenzívát visszaverték. 40 ezer katona elesett, 170 ezer dezertált, gyakran teljes egységek. Ez idő alatt a városok ellátása tovább romlott. Hiányzott a tüzelőanyag és az élelmiszer. Az árak folyamatosan növekedtek és a kormány nem tudott ellene semmit sem tenni. Ugyanakkor a vezetés a háború folytatását akarta a győzelemig, de a katonáknak elegük volt a háborúból. A munkások és a katonák újra az utcára mentek és „minden hatalmat a szovjeteknek” követelték. A július 4-i tüntetés után az ideiglenes kormány 800 bolsevikot rövid időre letartóztatott, holott ekkor a pártvezetés nem akart és nem is tervezett felkelést. Lenin Finnországba menekült. Ezzel egy időben új kormány lépett hivatalba a mérsékelt szocialista Alexander Fjodorovics Kerenszkij vezetésével. A népszerű szociálforradalmár politikus a szovjet egyik vezetője volt, emellett a kormány hadügyminisztere. A kormánycsere csak rövid ideig tudta a munkások radikalizációját fékezni. A háború befejezését követelő bolsevikok taglétszáma megnégyszereződött. 360 ezerre nőtt. Ez leginkább Moszkvában mutatkozott meg, ahol a helyi szovjet választásánál leelőzték a szocialistákat, a szociálforradalmárokat és a mensevikeket. A fővárosban, Petrográdban a munkás és katonatanácsban szeptemberben vették át a hatalmat. A végrehajtó bizottság vezetője Trockij lett. Amikor az a hír terjedt el, hogy Kerenszkij a petrográdi katonákat a frontra akarja küldeni és a várost a németeknek akarja átadni, a katonák úgy határoztak nem követik tovább a kormány és parancsnokaik utasításait, hanem egyedül a petrográdi szovjet katonai forradalmi bizottság parancsainak engedelmeskednek. Ennek vezetője is Trockij volt. A siker fényében a bolsevikvezetők úgy gondolták, hogy az október 25-én összeülő Oroszországi Összovjet Kongresszus 400 küldöttje legimitálni fogja a hatalmukat. De Lenin, aki a letartóztatástól félve még mindig bujkált szidta az elvtársait: „a proletariátus árulóinak” tartotta őket, akik „elszalasztnak egy lehetőséget a forradalomra.” „Akik ilyen pillanatban a szovjet kongresszusára vár teljesen idióta!” – írta Lenin elvtársairól. És akkor Kerenszkij lehetőséget adott a tétovázóknak offenzívába menni.  A miniszterelnök október 24-én indított támadást bolsevikok ellen. Betiltotta két újságukat és megpróbált minél több katonát Petrográdba hozni. Kerenszkij biztos volt a győzelmében. Azt mondta egy politikus barátjának nagyobb erők állnak rendelkezésére, mint szükséges. A bolsevikokat úgy számolta fel tudja őrölni. De túlbecsülte az erejét. Csak egy 200 nőből álló zászlóalj, 134 tiszt és 2000 tisztiiskolás állt rendelkezésére a Téli Palota, a kormány székhelyének védelmére.  Ezzel szemben a petrográdi szovjet katonai forradalmi bizottsága több ezer vörös gárdista és kronstadti matróz és a petrográdi helyőrség 20 gyalogos egysége felett rendelkezett.

Petrográd központja 1917. október 25-e reggel hat óra

A bolsevikok hatalom átvétele gyorsan haladt előre. Negyven matrózból álló szakasz elfoglalta az állami bank épületét. Az őrök nem tanúsítottak ellenállást. Egy óra múlva a forradalmi katonatanács parancsára megszállták a telefonközpontot. A kormány székhelyéül szolgáló Téli Palota telefonvonalait elvágták a külvilágtól. Korábban az elektromos művek is a puccsisták kezére került, így részben az áram is megszűnt a kormány székhelyén. Reggel 8 óráig a fontosabb hidakat és állomásokat is ellenőrzésük alá vonták Lenin emberei. Délig kellett megszállni a Mária palotát, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlést előkészítő parlament ülésezett. Ez után kellett Kerenszkij és kabinetjét felszólítani, hogy adja meg magát. Ha ezt nem teszi, megrohamozzák a Téli Palotát és letartóztatják a kormányt. Csakhogy közbe jött valami.                                                                                 

Szmolnij épülete 10 óra

Lenin gyors győzelmet várva egy kiáltványt fogalmazott meg. „Az ügy amiért a nép harcol: azonnali demokratikus béke, a földbirtokosok tulajdonának megszüntetése, a proletariátus ellenőrzése a termelés felet, szovjet kormány létrehozása.” A kiáltványt távírókon az egész országba elküldték. A nyomtatott változatot 11 óra után pártaktivisták kezdték szétosztani a főváros lakosai között.

Téli Palota épülete 11 óra

 Mialatt az utcákon a főváros lakói Lenin röplapját olvasták, Kerenszkij elhagyta a kormány épületét. A városon kívül állomásozó kormány hű egységekhez sietett, hogy velük térjen majd vissza. Petrográdban a puccsisták túlerőben vannak. Mivel a pályaudvarok az ellenségei kezén voltak, autókat foglaltak le. Kettő az amerikai nagykövetségé. A követségi autóval, amelyen az amerikai zászló leng, biztonságban el tudta hagyni a várost. A terveivel ellentétben soha sem fog visszatérni ide. Röviddel azután, hogy Kerenszkij autója elhaladt a Mária palota mellett, páncélautó jelent meg az épületnél. Matrózok és katonák vették körbe az épületet, majd 12 óra után a félelemtől remegő képviselőket kizavarták az épültből.    

Téli Palota épülete 12 óra

Az első emeleti Malachit teremben a kereskedelmi miniszter Alexander Ivanevics Konovalov megnyitotta a kormányülést és tájékoztatta kollégáit a fővárosi helyzetről. A haditengerészeti miniszter megjegyezte, hogy gyakorlatilag semmilyen haderő nem áll rendelkezésükre. Ennek ellenére a legtöbb kormánytag kevésbé pesszimista. Abban reménykednek, hogy sikerül a saját oldalukon haderőt mobilizálniuk, és a soraikból választott diktátorral a rendet helyre állítaniuk. A kétségbe esett próbálkozás, hogy az utolsó megmaradt telefonvonalon, ami egy a hadügyminisztériumba bekötött titkos vonal segítséget hívjanak sikertelen maradt. Órák hosszan tartó viták után sikerült a diktátor személyéről megállapodni, aki mellesleg a népjóléti miniszter szakmáját tekintve pedig orvos. Ő csak annyit tudott tenni, hogy a petrográdi katonai körzet parancsnokát elbocsátotta, ami alkalmat adott arra, hogy több még szolgálatban lévő tábornok lemondjon és haza menjen.

Szmolnij épülete 14 óra 35 perc

Trockij diadalt ült. Rendkívüli ülésre hívta össze az első emeleti bálterembe a munkás és katonatanácsot. Az államcsínyről tájékoztatja az ülés résztvevőit. Elmondta, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlést előkészítő parlamentet szétkergették, a kormány már nem működik, rövidesen elfoglalják a Téli Palotát és a kormány tagjait letartóztatják. Amikor Lenin a terembe lépett felállva tapsoltak. A bolsevikok vezetője bejelentette, új korszak kezdődik Oroszország történetében. A háborút hamar befejezik, gyárak a munkások a földek pedig a parasztok kezére kerülnek. Röviden kormányt alakítanak, amelyben nem lesz már burzsoá. „Éljen a szocialista világforradalom!” – fejezte be a beszédét.

A Téli Palota előtt 18 óra

Másodszor halasztották el a cári palota ostromát, annak ellenére, hogy 10 ezer katona vette körbe az épületet. Az egységek jól fel voltak fegyverkezve. A Néva folyón pedig ott horgonyzott az Auróra cirkáló ágyúcsövét a palotára irányítva. De az ostrom kezdetét jelző lövés eddig elmaradt. Ezt a Péter Pál erődből kellene leadni, de a tüzérek nem voltak készen. Nincs muníció, mert olyan gyorsan jött a parancs. Az ostromlók parancsnoka Vladimir Antonov-Ovsejenko egykori cári tiszt e nélkül nem akarja a rohamra a parancsot kiadni. Abban bízott, elmarad a jelzés és így elkerülhető lesz a vérfürdő. Besötétedett, hideg volt és nedves hó szállingózott. A védők tűzifából emeltek barikádot a bejáratnál. De nincs nagyon ember, aki a barikád mögé beálljon. Az ellenség túl ereje, valamint a rossz ellátás miatt 300 katona dezertált. Petrográd lakosait nem nagyon érdekelte mi folyik a városban. Az éttermek és kocsmák megteltek, a mozi és a színházak működtek, az üzletek nyitva voltak. A Mária Színházban a Borisz Godunov című operát adták elő a világhírű énekes Fjodor Saljapin főszereplésével, a Narodnij Domban pedig a Don Carlos került ezen az estén színre. A legtöbb petrográdi élte hétköznapi életét, a villamosok közlekedtek, egy amerikai újságíró, aki az egyik étteremben vacsorázott arra kérte a pincért, ha az utcán lövöldöznek, kapcsolja le a villanyt, hogy ne legyenek könnyű célpontok.

A Téli Palota épületében 18 óra 30 perc

A kormány tagjai visszavonultak Kerenszkij magán ebédlőjébe a második emeleten. A cári időkből itt maradt személyzet szolgálta fel a levest, és a halat articsókával. Ekkor futott be a forradalmi munkás és katonatanács ultimátuma. Ha 19 óra 10 percig nem kapitulálnak, akkor lőni kezdik az épületet. Arra a kérdésre mi lesz az épületből, ha az Auróra cirkáló lőni kezdi, a tengerészeti miniszter röviden felelt: törmelék. Ennek ellenére a kormány tagok semmibe vették az ultimátumot. Tették ezt mindannak tudatában, hogy segítségre nem számíthattak. A közvéleménynek látnia kell, hogy ők az események fölött állnak. Folytatták a vacsorát és egy darabig nem is történt semmi.

A Néva partján 21 óra 30 perc

Végre találtak a Péter Pál erődben az agyúkhoz szükséges lőszert, amivel leadták az első lövést. Erre felelt az Auróra ágyúja. Mivel ez hangosabb volt, a közeli utcák járókelői a földre vetették magukat. A Téli Palotában a kormány tagjai fedezéket kerestek, a maradék őrség újabb része menekült el. Rövid szünet után a Téli Palotával szembeni a Néva folyó túl oldalán levő Péter Pál erődből újra lőttek, de ez a lövés úgy, mint a korábbiak nem okoztak súlyos károkat. Megszólaltak viszont az utcán felállított géppuskák és ők is lőni kezdték az épületet.

Szmolnij 22 óra 40 perc  

Az egykori leánynevelő intézet báltermében megkezdte ülését az Összoroszországi Szovjetek Kongresszusa. Nyolc órás késésben voltak és nem akarták tovább húzni az időt. Lenin még várni akart, míg befejeződik a Téli Palota ostroma és a kormány tagjait letartóztatják. A 670 küldött közül csak 300 bolsevik, tehát Leninnek nem volt meg a többsége. Ezért össze kellene fognia a mensevikekkel és a forradalmi szocialistákkal. Nincs fűtés a teremben ennek ellenére forró a hangulat. A terem tömve volt emberekkel. Mialatt az utcáról lövések zaja szűrődött be a terembe a mérsékelt szocialisták az utcai harcok befejezését követelték és a bolsevikok irányította eseményeket elítélték. Mint mondták ők ezért felelősséget nem vállalnak és elhagyták az üléstermet a bolsevikok szitkozódása és fújozása közben. Trockij csak erre várt! Miközben maga is szidta a távozókat örült, mert elérte a célját. Most már a bolsevikok voltak többségben.

Téli Palota épülete 1917. október 26-a hajnali 2 óra

Órák hosszan tartó lövöldözés után elhallgattak a fegyverek. Alig volt már valaki, aki védte az épületet. A palota védtelenül álló keleti szárnyán lévő ablakokon sikerült az első támadóknak az épületbe bejutniuk. Csakhogy 400 szobán és számos lépcsőfeljárón nehezen ismerték ki magukat. Vörös gárdisták és katonák bolyongtak elvesztve az épületben. Az egyes szobákban a védők által hátrahagyott matracok heverek, a pompás aranyozott termek padlói tele szeméttel, cigarettacsikkekkel, ételmaradékokkal, üres borosüvegekkel. A miniszterek munkatársaikkal összesen 18 ember egy első emeleti szobában bújtak el, amelynek az ablakai az udvarra néztek. Azért, hogy az orvlövészeknek ne legyenek célpontjai lekapcsoltak minden villanyt, egyedül az asztali lámpa égett, papírral körbe véve, így tompítva a fényét. A politikusok a fotelben ülve, vagy a heverőn feküdve várták a véget. Egyedül a kereskedelmi miniszter Konovalov jött ment és néha az egyetlen megmaradt telefonvonalon beszélt valakivel vagy dohányozott. Utoljára a polgármestert hívta és tájékoztatta arról, hogy a forradalmi katonatanács egységei behatoltak az épületbe és nem sokára letartóztatják őket. A földszintről kiabálást és lövéseket lehetett hallani, a zajok egyre hangosabbak lettek a támadók közeledtek az ajtóhoz. A miniszterek felvették kabátjukat a konferencia asztalhoz ültek és utasították az őröket, hogy ne tanúsítsanak ellenállást. Az ajtón beözönlő katonák így találtak rájuk. Konovalov felháborodottan kérdezte: „a kormány dolgozik itt, mit akarnak?” Vladimir Antonov-Ovsejenko volt cári tiszt, az ostromlók parancsnoka csak annyit mondott: Le vannak tartóztatva! Antonov-Ovsejenko pár évtized múlva a sztálini terrornak lesz az áldozata.

Szmolnij épülete hajnali 3 óra

Még egyszer összeült az Összoroszországi Szovjetek Kongresszusa. Megünnepelte a kormány letartóztatását. Ezután a bolsevikok egy kiáltványt bocsátottak ki az „összes munkáshoz, katonához és paraszthoz”, amelyben tudata a szovjet hatalomátvételét, meghirdették a földek és a kenyér jogszerű elosztását, valamint a gyors békekötést. De míg Lenin a kiáltvány szövegét felolvasta hangos bekiabálások zavarták meg a beszédét. Utána a proklamációt mégis elfogadták két ellenszavazattal. Ezzel a kongresszus jogszerűnek ítélte az államcsínyt. Október 26-a reggel öt órakor a bolsevikok győztek. A puccs azonban csak kezdete volt az igazi átalakulásnak, amelyet Lenin halála és különböző hatalmi harcok után Josef Sztálin fog majd befejezni. A bolsevikok röviddel a hatalomátvételük után megalakították a kormányukat, amelyet Népbiztosok Tanácsának hívtak. Lenin lett az elnöke, a külügyek irányítója pedig Trockij. Sztálin, akinek a puccs levezénylésében mellékszerep jutott nemzetiségi népbiztos lett. A népbiztosok közül valójában senki sem értett ahhoz, amit csinált. Egyedül a pénzügyekért felelős biztosnak volt némi előképzettsége, egy bankban dolgozott, mint könyvelő. Még aznap este a szovjet kongresszus elfogadta Lenin földről szóló dekrétumát, amelyben a földbirtokosok és az egyházak földjeit átadták a parasztoknak. A gyárak irányítását a munkástanácsok vették át, az üzemeket és bankokat államosították az egyházakat megfosztották minden tulajdonuktól. A bolsevikok eleinte a hatalmukat a nagyobb ipari körzetekre tudták csak kiterjeszteni. A vidék nagy részén és a nemzetiségi tartományokban, mint például Ukrajna, vagy Belorusszia nem volt szavuk. Azután, hogy a szocialista irányzatok elhagyták az Összoroszországi Szovjetek Kongresszusát tudták csak a bolsevikok a határozataikat elfogadni. November 4-e után pedig már rájuk sem volt szükség. A törvényeket és határozatokat a népbiztosok tanácsa hozta. Beköszöntött a diktatúra kora. Rövidesen megalakították az ellenforradalmárok, kémek és szabotőrök elleni népbiztosságot ismertebb nevén a Csekát. Létrejött a rendőrállam. „Háború és harc az ellenség ellen a végsőkig” hirdette a szervezet alapítója Felix Dzserdzsinszkij. A kihallgató szobák falára „halál a burzsoáziára” volt felírva. 1917 őszén alig volt valaki, aki szembeszállt volna a bolsevikokkal. Kerenszkij próbálkozása, hogy hadsereggel tér vissza a fővárosba, kudarcba fulladt. A katonák nem voltak hajlandók harcolni. Moszkvában a tisztiiskolások és a diákok lázadását leverték. Az ellenzéknek már csak egy reménye volt az alkotmányozó nemzetgyűlési választások. November 12-én kezdődött voksolás katasztrofális eredményt hozott a bolsevikoknak. A 44 millió választó közül csak 24 százalék szavazott rájuk. A szociálforradalmárok, akiket a parasztok támogattak 38 százalékot értek el és ukrán társaikkal együtt 380 helyet szereztek a 703-ból. A bolsevikok rögtön választási csalásról beszéltek. Röviddel korábban Trockij ellenforradalmi veszélyről beszélt, aki alatt az alkotmányos demokratákat rövidítve a kadet pártot értette. De ők csak a végén 15 mandátumot kaptak. A párt békés tüntetése után a bolsevikok letartóztatták a párt vezetőit. Ugyanerre a sorsra jutottak a mérsékelt szocialista pártok irányítói is. A börtönökből szabadon engedték a köztörvényes bűnözőket, hogy hely legyen a politikai foglyoknak.  1918. január 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés megnyitó napján a bolsevikvezetés hadiállapotot rendelt el. Minden fajta gyűlést megtiltottak. Ennek ellenére nagyszámú tiltakozó gyűlt össze. A bolsevikok a tömegbe lövettek, tíz ember meghalt. A Tauria palotát, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlés tartotta az ülését katonák foglalták el. A megjelent képviselők az életüket féltették. Az ülés délután kezdődött. Éjféltájban a bolsevikok beterjesztettek egy törvényjavaslatot a szocialista társadalom bevezetéséről, amit a küldöttek többsége elutasított. Lenin sokat mondóan megjegyezte: a helyzet világos. Az egyre több vodkát fogyasztó vörös gárdisták szidalmazták a küldötteket fegyvereikkel a szónokokat fenyegették. Végül 4 óra 40 perckor a vörös gárdisták parancsnoka a szónoki emelvényre lépett és csak annyit mondott a katonák fáradtak mindenki menjen haza. Ezzel az ülésnek vége szakadt. Amikor másnap a küldöttek visszatértek zárva találták a űlésterem ajtaját, amit felfegyverzett vörös gárdisták őriztek. A demokratikusan választott alkotmányozó nemzetgyűlés még egy napot sem élt meg, a bolsevikvezetés feloszlatta. Az ellenzék utolsó reménye egy demokratikus fordulatra elszállt. Nem maradt más lehetőség, mint a polgárháború.                  

Hosszú éveken át hallgatott a szovjet propaganda Lenin igazi szerelméről

Senki sem látta még így Vladimir Iljics Lenint. Az orosz birodalom felforgatója, több ezer ember jövendő gyilkosa szerelemtől aléltan botorkált 1910 nyarán Párizs utcáin. Nem úgy ismerte eddig mindenki, hogy a könyvek többet jelentenek neki, mint bármelyik asszony? Nem a forradalom gondolata uralta az életét, hogy az elnyomott proletariátust felszabadítsa? Ezen a nyáron bizony megváltozott, más töltötte be szívét; egy asszony, akinek a vonzerőjétől nem tudott szabadulni. Rövid ideig még a forradalom is másodrangú lett számára. „A mongol szemeit nem tudja levenni a kicsikéről.” – jegyezte fel ekkoriban Charles Rappoport francia szocialista Leninről. A „kicsike” nem volt más, mint Inessa Armand egy francia-skót származású művész házaspár leánygyermeke, aki apja korai halála után Oroszország leggazdagabb vállalkozójának családjába házasodott be. Férje Alexander Armand, akinek a fivérével Inessának viszonya volt, sőt teherbe is esett tőle. Ekkor a lány 17 éves a férfi pedig 11 évvel idősebb. Társadalmi botrány. Inessa 1905-ben csatlakozott a lázadó pétervári munkásokhoz. A felkelés után száműzték. Így ír erről naplójában: „Előszőr Kaff Koidába akartak küldeni, de ez nem tetszett nekem. Ott nincsenek politikusok és az egész falu szifiliszes.” Inessa mindig szerette a lázadást és a férfiakat. Amikor 1910-ben megismerkedett Leninnel 36 éves, de úgy nézett ki, mint egy 26 éves. Nagy igéző szemei voltak és gesztenyebarna haja. Lenin 40 éves zömök, köpcös és kopaszodó. Nem épp a nők férfi ideálja. „Őrült vágy fűtött, hogy közeledjek hozzád” - írta Inessa az első találkozásukról. Pár héttel később Lenin szerzett egy lakást Inessának a Rue Marie-Rose 2 szám alatt, míg ő ugyanebben az utcában a 4 számnál levő házban lakott feleségével és anyósával. Hetven éven át a Szovjetunió legféltettebb titkaihoz tartozott ez a kapcsolat, sőt Lenin publikált leveleiből kivették azokat a részeket, amelyek erre az intim viszonyra utaltak. Ezeket csak a kilencvenes években hozták nyilvánosságra. Nem lehetett a tiszta forradalmárt szerelemtől elvakul emberként bemutatni, ez a gyengeség jele lett volna. Emellett Inessának a történelembe nem, mint Lenin ágyasa, hanem mint harcostársa kellett bevonulnia. Többek között olyan részek maradtak ki a levélváltásból, mint például, amikor Lenin egyik levelében bocsánatot kért Inessától egy róla írt kritika miatt: „Ne legyél haragos én ezt szerelemből tettem.” Vagy amikor Inessát „ezer csókkal” borítaná be. A harcostársai Lenint, mint kérlelhetetlen forradalmárt ismerték. Olyan vezérként, aki a nép éhezését eszköznek, a forradalom szükséges elősegítőjének tartotta. „Lenin felvértezte magát az erős akarattal” – így ír Nikolaj Buharin – „ és ezt a vértet nem tudja semmi átütni.” Mint kiderült csak az életvidám Inessa. Vele szemben sebezhető volt a bolsevik vezér. A barátnő gyakran játszotta Beethoven „„Appassionata“ szonátáját a szerelemtől kábult hivatásos forradalmárnak. Leninnek tetszettek a csinos nő elegáns méreg drága ruhái és extrém kalapjai. Vele szemben felsége Nadesja Krupszkaja szürke egér volt, aki nem törődött a külsőjével. Nadesja ekkor 41 éves, de 50-nek nézett ki. Lenin a száműzetése óta ismeri. Főz és mos rá, a mézesheteket is fordítással töltötte: angol szocialisták műveit ültette át Leninek oroszra. Inessa Armand Lenint nyughatatlanná tette, sőt egyidőre elvonta őt a forradalomtól. 1910 augusztusában a Szocialista Internacionálé koppenhágai kongresszusán Lenin elintézte Inessának a részvételt, hogy 12 felejthetetlen napot tölthessenek együtt a dán fővárosban. 1911 évelején Párizsban létrehoztak egy iskolát a földalatti mozgalom ügynökeinek. Inessa gazdaságpolitikai szemináriumokat tarthatott. Lenin minden nap ott volt az összes szemináriumon a hátsó padban ülve, csak azért, hogy nézhesse a csodált nőt. Amikor Krupszkaja Leninnel Svájcba Bern városába költözött, rövidesen követte őket Inessa, aki lakást vett ki az Uljanovékkal szemben lévő házban és gyakori vendég volt náluk. Krupszkaja tudott a viszonyukról. Sokat mondóan azt prédikálta elvtársainak: „sem szerzetesnek, sem Don Juannak nem kell lenni”. 1917 tavaszán Németországon és Svédországon át Oroszországba menő vonat utasai között ott volt Krupszkaja és Inessa is. Ez a szerelvény vitte haza német segítséggel a bolsevik forradalmárokat, hogy puccsal döntsék meg az ideiglenes kormányt. A hatalomátvétel után Inessa lakást kapott a Kreml közelében és olyan telefont, amihez csak a legmagasabb rangú funkcionáriusok juthattak hozzá. Aztán három év szörnyű polgárháború következett. Éhezések és felkelések országszerte. Lenin intézkedik hova szállítsanak élelmiszert. A vidéket lerabolják, hogy a városok lakosai ehessenek. Inessa ekkor torokfájásra panaszkodik. „Szüksége van gyógyszerre? Intézkedem!” – válaszol Lenin. Aztán Lenin sürgetésére a Kaukázusba utazik egy kúrára. „A szívem halottnak érzi magát …  miután mindenét Vladimir Iljicsnek és az ügynek áldozta. Egy élő hulla vagyok.” írja Inessa ebben az időben naplójába. Aztán három hét múlva meghalt. „Nem sikerült a kolerából kigyógyítani..” – olvassa Lenin újra meg újra a táviratot, amelyben értesítik nagy szerelme haláláról. A temetésen nehezen rejti el könnyeit. Lenin három év múlva követi a halálba. Bebalzsamozott teste máig a Vörös téren a mauzóleumban van. Minden reggel a felkelő nap a Kreml falának árnyékát veti rá, azét a falét amelyben Inessa Armand nyugvóhelye is található.