Prostituált, titkárnő, ápolónő. Foglalkozások, amik mögött egy kém is rejtőzhet. Amennyire különbözők az álcák, annyira különbözők lehetnek az okok, amik miatt egy nő arra vállalkozik, hogy a titkosszolgálatok veszélyes világában szerepet vállaljon. Ezek lehetnek kalandvágy, szerelem, politikai meggyőződés és természetesen anyagi haszonszerzés.

Hűvös volt a reggel 1917. október 15-én, amikor Margaretha Geertrudia Zelle-t közismertebb nevén Mata Harit Párizsban kivégzőosztag elé állították. Három éve tartott a világháború és rengeteg áldozatot követelt. A francia hadvezetés szerint a kémek miatt nem lehetett eddig győztesen lezárni a harcokat. Egyiküket elfogták és végre megkapja a megérdemelt büntetését. Az egzotikus táncairól elhíresült holland származású kurtizán állítólag a németeknek adott át fontos információkat. Most a biztos halál vár rá.  Mata Hari csak egy a sok asszony közül, akiknek a nevéhez hozzákapcsolódott a kaland és az erotika. Ezek a nők a különleges adottságaikat és képességeiket használták arra, hogy szokatlan módon szerezzenek információkat. Gátlástalanul előadtak olyan valótlan történeteket, amelyeket igaznak állítottak be. Elcsábítottak férfiakat, hogy fontos információkat szerezzenek meg tőlük. A foglalkozásuk veszélyes volt, olykor keveset jövedelmezett, viszont életveszéllyel járt. De mi készteti a nőket, arra, hogy a hírszerzés világában veszélyes küldetésekben vegyenek részt? A motiváció lehet a szerelem, hit egy jobb világban, vagy remény a gazdagságra és a hatalomra. Bátornak, vakmerőnek, intelligensnek, fegyelmezettnek kell lennie azoknak a nőnek, aki többek között a hálószobákban, irodákban, bárokban, királyi udvarokban, vagy szalonokban kettős életre vállalkoznak. A legjobbakról valószínűleg semmit tudnunk, de azért voltak közöttük, akik nyomot hagytak a történelemben.

Az első ügynöknő, akiről tudunk Istent szolgálta, no meg annak ellenségeit. Ráháb a prostituált, aki elrejtette az izraelita Józsua kémjeit Jerikó királyának katonái elől. Hazudott a jerikói uralkodó embereinek, megvédve Isten harcosait. Halott a zsidók csodálatos egyiptomi megmeneküléséről és ez meggyőzte őt, hogy Jahve az igaz Isten. Ezért segített a zsidó kémeknek. Hálából az izraeliták a város bevételekor megkímélték őt és családja életét. A másik oldalnak dolgozott Delila a filiszteus asszony. Sámson egy rendkívüli erővel rendelkező izraelita beleszeretett a nőbe. Amit viszont nem tudott: Isten úgy intézte, hogy az filiszteusok viszályba keveredjenek az izraelitákkal. A filiszteus hercegek, megbízták Delilát tudja, meg miben rejlik Sámson ereje. Jutalomként sok pénzt ígértek neki. A nő háromszor kérdezte meg a zsidó férfit, honnan származik az ereje, de ő mind háromszor hazudott neki. Végül mégis elárulta, hogy a hajából, ha azt levágják teljesen átlagos ember lesz. Sámson, amikor elaludt a nő levágta a haját. De ezzel nem elégedtek meg a filiszteusok, kiszúrták még a szemét és börtönbe zárták. Ott viszont újra megnőtt Sámson haja, és bosszút esküdött. Megvárta a filiszteusok istenének ünnepét és az uralkodóra és annak, házának népére döntötte a palotáját. Több ezren meghaltak, közöttük Delila és maga Sámson is.

Az antik Görögország történetében is szerepet kaptak az ügynöknők. Nagy Sándor felsőosztálybelieket kiszolgáló művelt prostituáltakat úgynevezett hetérákat alkalmazott tábornokai terveinek, gondolatainak kifürkészésére. Egy különlegesen ravasz kémkedési rendszert épített ki jóval később Teodóra bizánci császárnő. Több száz kémet és kémnőt alkalmaztak ellene és férje Jusztiniánusz császárral szembeni intrikák felderítésére. Akit szervezkedésen kaptak  szigorúan megbüntették. Talán azért is tudta a népet hatékonyan kontrolálni, mivel maga is alacsony társadalmi osztályból származott. Prokopiusz bizánci történetíró szerint Teodóra egy medvetáncoltató lánya volt és eredetileg színésznőnek tanult, ami abban az időben a prostituálttal volt egyenértékű.

De a messzi Kínában is kémkedtek asszonyok, sőt volt közülük egy, aki még Teodórát is megelőzte a hatalomban. A neve Wu Chao volt és a VII. század második felében élt. A kereskedő családból származó lány 12 évesen került a császári udvarba. Hamarosan a trónörökös Kao-tsung ágyasa lett. Kitartó intrikákkal sikerült elérnie, hogy az időközben császárrá koronázott Kao-tsung első asszonya legyen. 660 körül a császár egyre gyakrabban lett rosszul, Wu Chao lassan ugyanis megmérgezte férjét. A fia szintén mérgezésben halt meg. Anyja ölte meg őt is, mivel nem nézte jó szemmel, hogy szembe merészelt szállni vele. Miután a császári családba csempészet kurtizánokat, hogy a családtagjairól adatokat gyűjtsenek, titkosrendőrséget hozott létre. Mindenről akart információkat, ami az országban történt. Az ő találmánya volt a bronzurna, amelybe anonim üzeneteket lehetet helyezni, ha valakinek valakivel baja volt. Megszületett a névtelen feljelentés. 660 után Wu Chao császárnő lett, első és egyetlen Kínában. De a titkosrendőrsége sem tudott rajta segíteni, 15 évvel később megdöntötték a hatalmát. És most nagyot ugrunk az időben és a térben. Franciaországba, a napkirály udvarába. Az elragadó Louise de Kérouaille két unokatestvérének is dolgozott egyszerre: szeretetője volt II. Károly angol királynak és kémkedett XIV. Lajosnak. Mind a két uralkodó bőségesen megfizette. Azért, hogy Anglia szövetkezzen Franciaországgal Hollandia ellen madame Kérouaille, megzsarolta II. Károlyt: ha azt akarja, hogy vele maradjon a doveri szövetséget meg kell kötnie. 1670-ben Károly aláírta a szerződést és kinevezte barátnőjét Portsmouth hercegnőjévé, ugyanakkor pedig a francia király neki adományozta Aubigny hercegi címét. A franciáknál más érdekességek is előfordultak. 1756-ban Lia de Beaumont Oroszországba utazott, mint Franciaországnak dolgozó kém. Gyönyörű női ruhákat viselő ügynök, hamar elérte I. Erzsébet orosz cárnénál, hogy a két ország kapcsolatai javuljanak. A dolog érdekessége, hogy Beaumont egyik barátja és életrajzírója azt állította, hogy Beaumontot apja fiúként anyakönyveztette, hogy a családi birtokot örökölhesse. Csak 1810-es halála után derült ki, hogy élete végéig csodás női ruhákban járó Beaumont tényleg férfi volt. Gyakrabban kémkedtek viszont nők férfiruhában. Nymphe de Roussel de Préville 1804-ben Leclerck abbénak kezdett dolgozni, aki egy királyhű kémhálózatot tartott fent, amely információkkal látta el az angolokat. Egy fiatal férfi ruhájában hozta vitte az üzeneteket de Préville, akinek a fedőneve Dubuisson volt. Amikor Napóleon titkosrendőrsége az abbé hálózatának nyomára jutott, az ifjú Dubuissonnak nyoma veszett. Napóleon bírósága távollétében halálara ítélte, mialatt ő Oroszországon keresztül Angliába szökött. Itt halálig életjáradékot kapott Napóleon ellenes cselekedeteiért.

A legtöbb női ügynök a színfalak mögött dolgozott. Elemzőként, vagy kódolóként tevékenykedtek. Háborúk idején a nőket sokszor alkalmazták futárként, vagy megfigyelőként a front mögött, mert kevésbé voltak feltűnőek. Edith Cavell, aki 1865-ben született egy angol lelkész lányaként a nagyháború idején az ellenséges front mögött dolgozott. Még 1907-ben Belgiumba ment, hogy ápolónőnek tanuljon és olyan legyen, mint Florence Nightingale. Az első világháború kitörése után a legtöbb külföldi ápolónőt hazaküldték, de Cavell ott maradhatott a németek megszállta Belgiumban. Sikerült neki sebesült brit katonákat Antant csapatok által ellenőrzött területre csempésznie. Egy menekülő útvonalat hozott létre. De Edith Cavell súlyos morális dilemma elé került. Mint a Nemzetközi Vöröskereszt alkalmazottja semlegesnek kellett maradnia, de ugyanakkor a honfitársait is szerette volna megmenteni. 1915 augusztusában a németek letartóztatták, mint idegen ügynököt. Nem tagadta a tetteit. Halálra ítélték. Utolsó szavai ezek voltak: „Most, hogy Isten és az öröké való elé állok, tisztán látom, hogy a patriotizmus nem elég. Én megbocsátok ellenségeimnek, nem érzek gyűlöletet és keserűséget senkivel szemben!” Október 12-i kivégzése után a nyugati szövetségesek soraiban nagy volt a felháborodás. Edith Cavell német kegyetlenség mártírja lett. Bármilyen nemesen is viselkedett Carvel, messze nem ismerik annyian a nevét, mint annak a nőnek, akit majdnem pontosan két év múlva a franciák végeztek ki Párizsban. Ő talán a világtörténelem leghíresebb kémnője. A misztikus szépsége és tragikus élete rabul ejtette a férfiak fantáziáját. Életéről könyvek és filmek készültek. Ő nem más, mint Mata Hari, polgári nevén Margaretha Geertrudia Zelle. De ki volt ez a legendás kémnő? A végzet asszonya 1876. augusztus 7-én született a hollandiai Friesland Leeuwarden nevű településén. Apja kalapkészítő volt. Anyja fiatalon meghalt, apja pedig csődbe ment. A gyereket a rokonoknál helyezték el. Margaretha, akit Grietjenek is neveztek 21 éves korában hozzáment egy nála sokkal idősebb férfihez John McLoad gyarmati tiszthez. A házaspár két gyermekükkel Jáva és Szumátra szigetén élt. Grietje itt nem csak a Távol Kelet csodálatos kultúráját fedezte fel, hanem vonzerejét is, amivel férje tisztásaira hatatott. Ugyanebben az időben tragédia is érte, fiát a házi személyzet megmérgezte. A család 1902-ben visszatért Hollandiába, ahol a házaspár elvált egymástól. A lány gyermek az apjánál maradt. Grietje 1904-ben Párizsba ment, ahol a publikumot egzotikus és erotikus táncával bűvölte el. Nagy mesemondó volt, és a történeteit az újságok megjelentették. Azt állította, hogy ifjúságát Indiában töltötte, ahol a templomtáncot elsajátította. 1905 óta nevezte magát Mata Harinak. Exkluzív szalonokban lépett fel, de vendégszerepelt Madridban, Monte Carloban, Milánóban és Bécsben is. De, amilyen gyors volt a felemelkedése, olyan hamar jött a feledés is. Fiatalabb táncosnők hódították el tőle a színpadot. Megélhetésként nem maradt más csak a régi férfi kapcsolatai. Szexuális szolgáltatásaiért Európa szerte jól fizettek. A világháború kitörése a kozmopolita asszony számára egy katasztrófával ért fel, mert lezárultak a határok és nem utazhatott. Mindenre hajlandó volt, hogy mozgási szabadságát visszanyerje. 1916. áprilisában megismerkedett a hágai német konzullal Karl Cramerrel, aki kapcsolatban állt a német titkosszolgálattal. Ő felajánlotta, hogy Mata Hari adóságait kiegyenlíti, és cserébe azt kérte: „Ön csak utazzon és hozzon információkat.” Talán már ekkor megkapta a kódnevét: H21. Az, hogy Mata Hari milyen lehetőségekkel rendelkezett tényleg fontos információk megszerzésére nem tisztázott. Mindig is nagytehetsége volt hozzá, hogy történeteket kitaláljon. A gyakori utazásai felkeltették a Deuxiéme Bureau a francia titkosszolgálat és annak vezetőjének George Ladoux kapitány figyelmét. Két ügynököt állított rá, akik 1916 júniusától és 1917 januárjáig dossziét vezettek róla. Az iratok szerint prostituáltként élt. A kuncsaftjai kizárólag katonatisztek voltak a lekülönböző országokból, akik csapatmozgásokról árultak el neki titkokat. Az ellene lezajlott perben erről így vallott: „Mindig is szerettem a katonatiszteket. Szerettem eltölteni velük az időt, anélkül, hogy a pénzre gondoltam volna. Azon kívül ezek az urak rólam gondoskodtak. Tőlem mindig elégedetten távoztak. Soha a háborúról egy szót sem ejtettünk.” Aztán Mata Hari beleszeretett egy 21 éves főhadnagyba. A sebesült katonával Vittelben egy kórházban ismerkedett meg. Mata Hari egy igazolványt kért Ladouxtól, amit meg is kapott, viszont a franciáknak kellett dolgoznia. 25 ezer frankhoz jutott minden általa leleplezett kémért cserébe. Ladoux szerint ez csak egy csapda volt, hogy leleplezzék a németeknek dolgozó kémnőt. A francia titkosszolgálat vezetője ezen kívül tagadta, hogy hivatalosan Mata Hari nekik dolgozott volna. Ennek ellenére a belgiumi kontaktszemélyek listáját megkapta, hozzá pedig egy speciális tintát jelentések írásához. Mata Hari 1916 őszén Madridba utazott, ahol rendkívül sok férfi kapcsolatra tett szert. Az egyikük Arnold von Kalle őrnagy a német katonai attasé, aki a német tengeralattjárók mozgásáról árult el neki titkokat. A megszerzett információt Mata Hari továbbította Ladouxnak. Kalle ezen kívül arról is mesélt, hogy a francia csapatok harci morálja rossz. Ezt egyébként a madridi újságokból szedte. Ezzel egy időben Mata Hari szexuális kapcsolatba került a francia katonai attaséval, aki a kémelhárításért is felelt. Őt is tájékoztatta Kalle tevékenységéről. Csakhogy von Kalle azon rejtjeles táviratát, ami a belgiumi kontaktszemélyek listáját tartalmazta, és amiben több pénzt kért a H21-es ügynöknek Párizsban megfejtették. 1917 januárjában Mata Hari visszatért a francia fővárosba és rövid idő múlva február 13-án letartóztatták kémkedésért és az ellenséges titkosszolgálatokkal való együttműködésért. Mata Harinak az a kijelentése, hogy ő egy nemzetközi személy, akit semmilyen lojalitás nem köt Franciaországhoz és, hogy olyan államokban is vannak barátai, amelyekkel a franciák hadban állnak felért egy provokációval. A vádló André Mornet szerint, az a tény, hogy több nyelven közöttük franciául nagyon jól beszél, a számtalan férfi kapcsolata volt és az a rafinált mód, ahogy viselkedni tudott valamint intelligenciája és az ehhez kötődő romlottsága tette őt gyanússá. A bíróság Mata Harit halálra ítélte és október 15-én ki is végezték. A német sajtó azonnal kijátszotta Edith Cavell ügyét. Egyik oldalon az ápolónő a másikon a naiv művésznő. Mata Hari története a világháború után tovább élt. Hollywood a végzet asszonyaként mutatta be, aki hidegvérrel behálózza a férfiakat és saját céljaira felhasználja őket. Következő szereplőnk is az amerikai film fővárosában kezdte karrierjét. Tina Modotti filmszínésznőként dolgozott, de miután kapcsolatba került Edward Weston fotográfussal maga is fényképész lett. Egy mexikói kirándulásuk alkalmával megismerkedtek forradalmár művészekkel közöttük Diego Riveraval, és Xavier Guerreroval. Nem csak Westonnak tetszett meg az attraktív hölgy. Miután az amerikai fotós visszatért családjához Tina elmélyítette kapcsolatát Guerreroval, aki a mexikói kommunista párt tagja volt. A férfit hamarosan Moszkvába hívták a Komintern központjába. Tina ezután ismerkedett meg Vittorio Vidalival, aki a GPU, a szovjet titkosszolgálat operatív ügynökével. Az olasz férfi a továbbiakban meghatározta a sorsát. A szerelem viszont újra elérte Tina Modottit, egy 27 éves kubai személyében, aki hazájában igyekezett a forradalom ügyét előmozdítani. A neve Julio Antonio Mella volt. Csak hogy a kubai férfi Trockijjal szimpatizált. Nehéz ügy olyan időszakban, amikor a Szovjetunió első számú ellenségének számított az 1917-es októberi oroszországi puccs előkészítője. Hogy, hogy nem 1929-ben Mellát a nyílt utcán lelőtték. A nő bánatában ki sietett segítségére? Természetesen Vittorio Viadali. 1930 mindkettőjüket kiutasították Mexikóból. Különböző európai országokban éltek, végül Moszkvában kötöttek ki. Tina 1933-tól fogva hivatalosan is a szovjet titkosszolgálat tagja lett, és 1935-ben Vidalival együtt Spanyolországba küldték őket. Mivel a spanyol polgárháborúban sok trockista harcolt a köztársasági oldalon, ez Moszkvát bizalmatlanná tette. Ezért küldték őket, hiszen jól ismerték a trockista köröket. Tinát egy női zászlóaljban kiképezték a puska és a kézigránát használatára. Maria fedőnév alatt dolgozott ápolónőként és propagandistaként is. Közben küldte Vidalival együtt a Szovjetunióba a híreket. A köztársaságiak bukása után Tina és Vidali elesett amerikaiak útlevelével az USA-ba, majd Mexikóba utaztak.  Ebben az időben még valaki a közép amerikai országba tartott: a férfi, aki meggyilkolja Trockijt. Az orosz hivatalos forradalmár, Sztálin legnagyobb ellenfele nem sokkal korábban kapott politikai menedékjogot Mexikóban. A moszkvai vezér úgy döntött meg kell halnia. Az első merénylet kísérlet, amelynek az előkészítésében Tina Modotti és Vittorio Vidali is részt vett sikertelenül zajlott le. Most Ramon Mercader de Rion volt a sor. Neki sikerült a gyilkosság. Egy jégcsákánnyal ölte meg Trockijt. Ennek a merényletnek az előkészítésben már nem akart részt venni Tina, ezért elutazott. A merénylet után újra találkozott Vidalival egy vacsora kertében. Másnap holtan találták. Hivatalos jelentés szerint szívinfarktusa volt. Mialatt Tina Modotti a Kominternek dolgozott Erika Assmus a németországi Usedom félszigeten nevelkedett. Az 1925-ben született asszony a gyermekkorát a III. Birodalomban töltötte. A háború után tanítónő lett és a CIC-nak (Central Intelligence Corps) dolgozott. Az amerikai kémelhárító szervezet megbízásából kellett a Német Szocialista Egységpártba (SED) beépülnie és belülről informálni az amerikaiakat. Ezrét cserébe a titkosszolgálat fizette rákbeteg édesanyja gyógykezelését Nyugat Berlinben. Miután anyja meghalt tovább dolgozott az amerikaiaknak. 1951-ben, amikor már majdnem lebukott sikerült Nyugat Berlinbe menekülnie. Egyet sajnált, hogy néha a kisemberek bizalmával vissza kellett élnie, de azt soha sem bánta meg, hogy a SED a kelet német állampárt ellen tevékenykedett. Nyugat Németországban Carla Stern néven, mint szerkesztő és író dolgozott. 2006-ban halt meg. A kelet német titkosszolgálat egyébként Nyugat Németországban úgynevezett „Rómeókat” alkalmazott, olyan férfiakat, akik fontos emberek titkárnőit hálózták be és szereztek tőlük információkat. Ma már nők nem csak titkosszolgálati ügynökök, hanem vezetők is lehetnek. Az Egyesült Királyság és Németország titkosszolgálatát is irányították már nők is.

Joggal merül fel a kérdés mi a helyzet a magyar ügynöknőkkel. Arról Ungváry Krisztián írt tényfeltáró tanulmányában, hogy a szocializmusban Budán a Hegyalja úton működött egy szórakozóhely, ahol könnyűvérű ügynöknők nyugati diplomatákat és üzletembereket kompromittáltak, hogy a magyar titkosszolgálat zsarolni tudja őket. Az épület ma is meg van és szórakozóhelyként működik. Az akkor ott dolgozó lányok neve nem került nyilvánosságra. Viszont egy személy neve ismert, aki a szocialista titkosszolgálat kurtizánja volt. Staller Ilona ismertebb nevén Cicciolina, 2007-ben vallotta be, hogy a Kádár korszak hírszerzése alkalmazta. Az egykori pornószínésznő erről 2007-ben „Per amore e per forza” címen megjelent könyvében írt. Cicciolina lényegében a hírszerzést okolja azért, hogy luxusprostituált lett. Az MTI fotómodelljeként dolgozó könnyűvérű nőt ugyanis már tizenhét évesen beszervezték, és egy év múlva már Katicabogár fedőnéven tevékenykedett Budapest akkori legdrágább hotelében az Intercontinentalban. Cicciolina azt írja, hogy kéjnőként jutott be arab üzletemberek és amerikai politikusok szobáiba, ahol titokban például fotókat készített a tárcájukban talált névjegyekről. Könyvében azt állítja addig folytatott ügynöki tevékenységet, amíg egy olasszal kötött házassága révén a napfényes Itáliába nem költözött. Cicciolina történetéből mi igaz, vagy mi nem az, mint mondani szokás további kutatást igényel. Annyi biztos, hogy a két ősi mesterség a kémkedés és a prostitúció kéz a kézben járt, ami nem jelenti azt, hogy ez minden kémnőre igaz volt, vagy igaz lenne.

1934 elején az ifjú náci rezsim mély válságba került belső intrikák, valamint hatalmi harcok miatt, és még ehhez jött a nép egyre növekvő rossz kedve.  Elsősorban az SA a „Sturmabteilung” (rohamcsapat) veszélyeztette Hitler hatalmát. Egy feltételezett SA puccs megelőzésének indokával a Führer eddig példátlan vérengzést hajtott végre.

Pontosan fél év telt el azóta. A barátja ezt írta neki: Mennyire hálás lehet a sorsnak, hogy olyan ember, mint ő a harcostársa lett. Milyen maradandó szolgálatot tett a mozgalomnak. „Kedves Ernst Röhmöm”-nek szólította akkoriban a levélben. Most 1934 július 1-én ez a barát, a birodalmi kancellár Adolf Hitler megparancsolta a kivégzését. Röviddel 18 óra elött SS emberei közelednek a 474-es cella felé a müncheni Stadelheim börtönben, ahová Ernst Röhmöt röviddel ezelőtt még az SA parancsnokát, Hitler kabinetjének miniszterét bezárták. Nyitva hagyják a cella ajtót és a rabnak odaadnak egy pisztolyt, valamint átnyújtják neki a Völkischer Beobachter különkiadását. Az újság szalagcíme: „Röhmöt letartóztatták, átfogó tisztogatás az SA soraiban”. Közlik vele 10 percet kap, hogy végezzen magával, aztán rázárják az ajtót. De nem hallani lövést. Amikor a megadott idő lejárt egy börtönőr kinyitja az ajtót, az aztalon érintetlenül fekvő pisztolyt magához veszi. Két SS tiszt felhúzott fegyverrel belép a szűk cellába, amelynek közepén ott áll a 46 éves Röhm meztelen izzadt felsőtesttel, egy első világháborús sebbel az arcán, amelyen a bajusz dominál. Megpróbál valamit mondani, de a SS tisztek jelzik minden próbálkozás felesleges. Röhm nyugodt, nem izgatja fel magát és a börtönőr visszaemlékezése szerint dacosan néz maga elé. Röviddel ezután elhangoznak a lövések. Három darab, kettő a mellbe egy a nyakba. A náci rezsim egyik leghatalmasabb embere halott. „Kivégeztetett”, ahogy Hitler mondta, mert nehéz időben teherré vált, veszélyes konkurensé, aki csak elégedetlenséget szított. Ugyan a rezsim tucat elhajlót, riválist eltüntetett a soraiból, mégis Röhm számított a két napig tartó vérengzés legprominensebb áldozatának. Ugyanakkor egy sor fontos konzervatív vezetőt, tábornokot, magas állású hivatalnokot, vagy Reichstag képviselőt is megöltek. Amilyen kicsapongó, olyan kaotikus is volt ez a leszámolás. Teljesen ártatlanok is áldozatául estek neki. Egy lehetséges puccs ürügyén Hitler leszámolt a hatalom minden intrikusával, akik válságba taszították náci rendszert. A végén a hatalma erősebb lett, mint elötte volt. Félreérthetetlen üzenetet küldött: nem fog semmitől, és főleg senkitől sem visszaretteni, hogy hatalmát biztosítsa. Egy évvel korábban 1933 nyarán vált világossá, hogy a két harcostár Hitler és Röhm elsodródtak egymás mellől. Ekkor jelentette ki a birodalmi kancellár fontos hivatalnokok elött, hogy a forradalom elszabadult áramlatát, biztos mederbe kell terelni. Ezzel azt akarta mondani: az ellenséggel szembeni nyílt terrort, egy nyugalmasabb hatalom építésnek kell felváltania. Hitler, aki a korábban a jogtalan erőszakot maga is szorgalmazta, sőt elősegítette, taktikusan gondolkodott. A rezsimjét a konzervatív elittel együtt, katonákkal, gyárosokkal, hivatalnokokkal akarta kiépíteni és nem velük szemben. És pontosan ebből a körből bírálták egyre többen a náci verőembereket. Hitler tehát rendet, nyugalmat és mérséklődést ígért. Röhm viszont teljesen mást hangoztatott. Csak pár héttel Hitler erőszakot lezáró beszéde elött, egy náci újságban, arról értekezett, hogy nem fogja hagyni, hogy a német forradalmat elaltassák, és a fele úton elárulják. Lelkesen kelt ki a nyárspolgárok ellen, és kijelentette: „Tetszik, vagy nem tetszik nekik, mi a harcunkat tovább folytatjuk. Remélem felfogják, vagy velük, vagy nélkülük, de ha kell velük szemben is.” Nyíltabban nem is lehetett állást foglalni a konszolidációt kívánókkal szemben. Ezt a kijelentést nem más tetette, mint Ernst Röhm az SA a náci párt magánhadseregének első embere. Az SA-t ő tette naggyá, 1933 nyarán egymillió ember tartozott a szervezethez. Az SA-t (Sturmabteilung; magyarul rohamosztag) az 1920-as évek elején hozta létre a náci párt (NSDAP), mint paramilitáris egységet, amely valójában verőcsapata volt a mozgalomnak. Először a párt rendezvények védelmére vetették be őket. A weimári köztársaság vége felé propaganda célokra is felhasználták, azzal, hogy az SA felvonulásokat, erődemonstrációkat tartott. Rendszeresen összetűztek a városok utcáin baloldali csoportokkal. 1933 január 30.-a után a barna ingesek buzgólkodtak azon, hogy terrorral az új rezsimet megszilárdítsák. A „Bosszú napja” így hívták ezt az akciót. De hát Hitler a „forradalmat” értsd alatta az ország erőszakos átalakítását befejezetnek nyilvánította az SA feladat nélkül maradt. Feleslegesnek tűntek. A propagandát és a terrort állami intézmények vették át, mint például az állami titkos rendőrség ismertebb nevén a Gestapo. Az egyszerű SA emberek, akik eddig a náci mozgalom élcsapatának tartották magukat csalódtak. Kispolgárok, középosztály béliek, munkanélküliek sokszor nem a náci ideológia miatt csatlakoztak az SA-hoz, hanem mert az közösséget teremtett, otthont és ha kellett meleg levest adott. Mindenek elött reményt a jövőre nézve. De most a legtöbbjük még mindig munkanélküli. A jól fizető állások a katonaságnál, a rendőrségnél, vagy a közigazgatásban elmaradtak. Pedig naivan ezekben reménykedtek sokan. Kisegítő munkát is nehezen lehetett kapni, pedig 1933 nyarán a náci párt megígérte nekik, hogy a felvételnél előnybe részesítik az SA tagokat. De a munkáltatóknak rossz tapasztalataik voltak: az egykori utcai harcosok pontatlanok voltak, gyakran be se mentek dolgozni, és a munkájuk minősége is kívánni valókat hagytak maguk után. Így egyetértően fogadták azt, amikor Röhm kijelentette a harc folytatódik tovább, változásoknak még nincs vége, egy második forradalomra van szükség. Ugyan Röhm retorikája szocialistának tűnt és polgár pukkasztónak, abszolút nem volt baloldali. Sokkal inkább arról volt szó, hogy reményt adjon a jövőre a kilátásba helyezett zsákmánnyal és így összetartsa a csapatot. Ezen a módon akart nyomást gyakorolni a rendszerre, hogy az SA és ezáltal ő is nagyobb hatalmat kapjon. Röhm nagyra törő tervet ápolgatott, amivel az SA hatalom központjába kerül: a rezsim új hadseregévé akarta tenni a szervezetet, olyan hadsereggé, amely megvédi a külső és a belső ellenséggel szemben. Az öreg Reichswehrt, aminek a létszámát a versailles-i béke 115 000 főben maximálta az új hadseregbe kell beépíteni a katonák kiképzésére. Magának a háborús miniszteri posztot, a náci Németország katonai vezetőjének szerepét szánta. Ez lenne karrierjének csúcsa. A müncheni vasúti ellenőr fia első sorban katonaként tekintett magára. Számára a politika a hadseregnek van alárendelve és a nácizmus egy katonai projekt. A 26 éves Röhm, mint hivatásos katona a legnagyobb lelkesedéssel ment a harctérre az első világháború idején. Mint századparancsnok teljesített szolgálatot és ezt az időszakot élete legszebb időszakának nevezte. A lövészárokban kezdte gyűlölni a civileket ezen belül is a polgári világot és annak konvencióit. Ezt kötötte össze az antiszemitizmussal, a weimári köztársaság és a kommunisták megvetésével. 1919-ben elsők között lépett be az NSADP-be, lett Hitler bizalmi embere és támogatója a hatalomhoz vezető úton. 1933-ban az SA vezetőjeként kényes stratégiába kezdett. Minden hatalmát igénybe véve növelte a szervezete létszámát, hogy politikai nyomáshoz fel tudja használni és ezáltal a célját el tudja érni. Új tagokat toborzott, jobboldali félkatonai szervezeteket integrált az SA-ba. Röviden elérte a létszám az egy milliót és még tovább növekedett. Hamarosan átlépte a náci párt létszámát. Úgy tűnt Röhm taktikája beválik. December elsején Hitler birodalmi miniszternek nevezte ki, igaz komolyabb feladat nélkül, de Röhm úgy érezte bekerült a hatalom centrumába. Egy hónappal később írja neki Hitler a korábban idézett levelet, hat hónappal később pedig példátlan módon eltávolítják a hatalomból és kivégzik. 1934 február 28-án a birodalmi védelmi minisztérium előadótermében Reichswehr és az SA vezetői gyűltek össze. Adolf Hitler egy döntést akar közölni velük. A Reichswehr lesz az egyedüli fegyverviselője a nemzetnek. Egy hosszú beszédben, amelyben az újra felfegyverkezés szükségességéről és új területek meghódításáról is szót ejt az SA, mint fegyveres milícia ellen foglal állást. De -teszi hozzá - a szervezet arra jó, hogy katonai kiképzéseket tartson és segélyfeladatokat elláson. Valószínűleg Hitler már sokkal korábba eldöntötte, hogy a Reichswehrre építve hajtja végre a felfegyverkezést és a háborús előkészületeket. Túl értékes a tudásuk, ahhoz, hogy a vezetőit ellenségé tegye. Most hozott előszőr, az amúgy tétovázó kancellár egyértelmű gyors döntést. A feladatmegosztást a két szervezet vezetőjének Erns Röhmnek és a birodalmi védelmi miniszernek Werner von Blomberg tábornoknak alá kell írnia. Az eseményhez kötött pezsgős reggelin a dühös és csalódott Röhm igyekezett a nyugalmát megőrizni. Sőt Blomberggel kezet is fogott. De, amikor a Reichswehr tisztjei távoznak elkezd szitkozódni emberei elött. „Milyen nevetséges az örveztő. Nekünk nem számít semmit. Hitlernek szabadságra kellene mennie. Ha nem vele, akkor nélküle csináljuk végig a dolgot.” Drasztikus sőt felségáruló szavak nem maradnak meg a négy fal között. Egy jelen levő SA vezető Viktor Lutze tovább adja egy kevéssel később Rudolf Hessnek, Hitler párt béli helyettesének. Nemsokára a pártvezető is értesült róla. Valószínűleg Hitler ekkor döntötte el, hogy Röhmöt falhoz szorítja. Egy hónappal korábban a Gestapo vezetője azt az utasítást kapta, hogy titkokban gyűjtsön információkat az SA-ról. Március 9-én kódolt rádiótáviratokat küldtek a tartományokba. A feladó a birodalmi belügyminiszter. Információk vannak arról, hogy titkos fegyverszállítmányok érkeztek német kikötőkbe külföldről. A szállítmányokat le kell foglalni. A szállítmányok között - amelyek közül végül keveset foglaltak le - a nyomozók szerint SA által vásárolt kis és nagy kaliberű, valamint könnyű és nehéz fegyverek voltak. A február végi egyezmény ellenére ugyanis Röhm el kezdte felfegyverezni az SA-t. Hamarosan az SA-nak 200 ezer fegyver állt rendelkezésére a legtöbbjük öreg rossz állapotú, de voltak közötte gyári újak is. Röhm egységeit demonstratívan felvonultatta és manővereket hajtatott velük végre. A katonai hatalmát akarta végre kikényszeríteni. A Reichswehr vezetői idegesek voltak a riválisuk aktivitása miatt. Mindenek elött, mert Hitler látszólag semmit sem tett Röhmmel szemben.
Március 22-e. A gazdasági számok rosszabbak a vártnál. Hitler egy pártvezetőknek tartott konferencián kijelentette a gazdasági katasztrófát megkell akadályozni. A rezsim kezdetén tapasztalt fellendülés elmúlt. Az alapanyaghiány fékezi az ipart. Miközben az import egyre nő az export csökken. Akárcsak a birodalmi bank deviza tartalékjai. A tanácskozáson Hitler kritizálja az SA-t. A saját szakállukra végre hajtott bojkott akciók – amilyet már korábban a nácik az idegen érdekeltségek ellen szerveztek – akadályozzák a gazdasági javulást. Egyre gyakrabban provokálnak birodalom szerte verekedéseket az SA tagjai. Megrohannak kabarékat, gyalogosokat molesztálnak, alkoholos állapotban összeverekednek a rendőrökkel és a Reichswehr tagjaival. A rezsim, amely egyre inkább nyugalmat és rendet akar elítéli ezeket az akciókat, még akkor is, ha a rendszer ellenségei ellen irányulnak. A lakosság körében az SA akcióit egyre többen nézik rosszallóan. Röhmnek és az SA vezetőinek egyre nehezebben megy a milliós taglétszámú SA-t fegyelmezni. Nagy, erőszakos és hatalom éhes. Az SA egyre komolyabban veszélyezteti Hitler államát.
Április 18-a, Berlin. Röhm úgy szerepel diplomaták és újságírók elött, mintha önálló államférfi lenne. Azért hívta őket össze, hogy kifejtse miért fontos Németország számára az SA. A forradalom továbbviteléről beszél. „Mindenkinek, aki a korábbi reakciós magatartását nem vetkezi le a nyakát törjük” - jelenti ki. Az esemény provokáció, csak úgy, mint a „bonzó arisztokraták”, a párt felső vezetésében ülő funkcionáriusok bírálata. Az SA vezetője már régóta távolságot tart a pártól, de most nyílt támadást indított. Játék a tűzzel. Röhm biztonságban érzi magát. Lojálisnak, de egyben egyenrangúnak tartja magát Hitlerrel, aki az eltérő véleményét kimondhatja. 1933 őszén tartott pártnapon legprominensebb nácinak tartották. A személyes kultusza az SA-n belül majdnem egyenrangú Hitlerével. A „Sieg Heil” köszöntés Hitler mellett neki is szól, legalább is az SA-n belül. De az önfejűsége és hatalmi játékai miatt egyre nő az ellenségeinek a száma. És valami sebezhetővé teszi: a homoszexualitása. Legkésőbb 1931 ősze óta az SA vezető homoszexualitása nyílt titok. Miután a szociáldemokrata Münchener Post című újság „Meleg barátság a Barna Házban” címmel cikket közölt róla, hangulatot keltve Röhm és más homoszexuális náci párttagokkal szemben politikai ellenfelei privát levelet hoztak nyilvánosságra, amelyben az egyébként nős SA vezető egy melegek emancipációjáért küzdő aktivistának megvallja vonzódását saját neméhez. Azonkívül Röhmöt a müncheni homoszexuális fiú prostituáltak közötti feltűnése miatt a bajor főváros rendőrsége kihallgatta, de a 175-ös paragrafus alapján, ami tiltotta az ilyen kapcsolatokat nem ítélték el. Rendszeresen mondták a náci párt funkcionáriusai, hogy Röhm a mozgalom számára vállalhatatlan. De Hitler mindig kiállt Röhm mellett mondván ez magánügy.
Április 20-a, Berlin. Heinrich Himmler átveszi a porosz titkos rendőrség felett az irányítást. Csak Hitler sürgetésére adja át Hermann Göring a vezetést. Valójában nem szereti Himmlert. De bízik benne, hogy Röhm és csapatát visszaszorítja Poroszországban. Eredetileg Göring szerződtette őket, mint segédrendőrséget, de túl nagy teret nyertek az SA különleges komisszárok által, akiket a hatóságok tanácsadóként szerződtettek, vagy egyes SA vezetőknek köszönhetően, akik akár a rendőrkapitányságig is eljutottak. Göring számára ők a gyűlölt konkurencia, akiket el kell tüntetni. Röhm és Himmler sokáig szoros kapcsolatban voltak. Az SS az SA-nak volt alárendelve, mint annak az elit egysége. Formálisan tehát Röhm Himmler főnöke volt. De most Himmler Göringnek köszönhetően kiléphet a főnöke árnyékából. Ha az SA meggyengül, akkor az SS lehet a náci párt legbefolyásosabb szervezete. Amint közösen az SS tag Reinhard Heydrichel átveszik a Gestapo irányítását szoros megfigyelésbe vették Röhm és csapatának tevékenységét. Göring és Himmler lett a náci párt Röhm ellenes csoportjának központi magja, bár eltérő motivációkkal. Rudolf Hess és a párt szürke eminenciása Martin Bormann is csatlakozik hozzájuk, akik félnek attól, hogy Röhm és az SA hatalmi ambíciói alapjaiban rázzák meg a pártot, vagy azt esetleg maga mögé utasítja. Mindenek elött Heydrich viszi szisztematikusan a Röhm ellenes akciót előre. Célja okot találni, ami miatt lecsaphat az SA-ra. Parancsot ad a Gestapo hivatalnokoknak és az SD (Sicherheitdienst – az SS belső biztonsági szolgálata) tagjainak, hogy az SA gyanús tevékenységéről híreket és tényeket szolgáltassanak. Felveszik a kapcsolatot a Rechswechrrel, ami időközben szintén az SA támadható pontját keresi. Közben birodalom szerte kampány indul a „kötekedők és mindenben hibát találók” ellen. Beszédekkel, sajtóközleményekkel, rádióadásokkal próbálja Göbbels a nép elégedetlenségét leszerelni. No meg az intézmények és a hatóságok „gleichschaltung”jával, mivel Hitler és rendszere még nem olyan népszerű, mint ahogy szeretnék. Még mindig hatmillió munkanélküli van. Sok munkás pedig kiábrándult a nácikból. A bizalmi tanácsok választásán, amelyeket a régi szakszervezti üzemitanácsok helyett vezettek be, olyan rossz eredmény született a nácikra nézve, hogy nyilvánosságra sem hozták. Kereskedők arról panaszkodnak, hogy nincs elég vásárló. A parasztok pedig a felesleges szabályok békjójáról beszélnek. Sok német az NDSDAP vezetőinek luxus életvitelén szörnyülködik. Adolf Hitler mindennek ellenére népszerű, de Göbbels propaganda hadjárata sokakban megerősíti az érzést, hogy válság van.
Június 4-e Neudeck. A birodalmi elnök Paul von Hindenburg ezen a nyáron korábban visszavonult vidéki birtokára a szokásosnál. A 86 éve férfi beteg. Az államfő esetleges halála a krízis közepén újabb hatalmi kérdéseket vetett fel. Ki lesz az utódja? Hitler számára a válasz egyértelmű. Ő akarja Hindenburg pozícióját megörökölni, ezzel is biztosítva hatalmát. De ehhez meg kell szerezni a tábornok környezetének támogatását. Eddig ők híven követték a világháborús veteránt, aki egyben a hadsereg főparancsnoka. Viszont szívesen lennének lojálisak Hitlerhez is. Hiszen a birodalmi kancellár felfegyverkezést és terjeszkedést akar. Ezenkívül a kancellár politikája azt ígéri, hogy a hadsereg visszanyeri a weimári köztársaság idején megfogyatkozott hatalmát. Viszonzásul a tábornokok bevezetik a hadseregben is a már hivatalnokokra és más foglalkozás ágakra vonatkozó árja paragrafust. Ennek következtében elbocsátják a zsidó származású tiszteket. A hadsereg vezetői viszont csak akkor adják a támogatásukat, ha biztosítják számukra a fegyvermonopóliumot és a renitens SA-t megfegyelmezik. A tábornokok támogatása más okból is jelentős lenne. Egy jobboldali konzervatív kör azt tervezte, hogy Hindenburg után egy autoriter államot hoznak létre. Minél jobban közeleg a tábornok halála, annál inkább aktivizálódik ez a csoport. Ráadásul a kancellárhelyettes Franz von Papen az egyik támogatójuk. Azon a napon, amikor a birodalmi elnök kelet poroszországi birokára utazik Hitler egy hosszú beszélgetésre találkozik Röhmmel. Több, mint négy órát tárgyalnak, jegyzőkönyv nem készült. Semmi sem utal arra, hogy a két fél eltávolodott volna egymástól, vagy hogy Hitler Röhmöt fegyelmezni, esetleg fenyegetni akarná. A megbeszélés eredménye egy megállapodás, ami enyhülést ígér. Az egész SA – négymillió fő – júliusban szabadságra megy egy hónnapra. Maga Röhm is egy kúrán venne részt.
Június 17-e Marburg. Fritz von Papen az egyetem aulájában a pódiumra lép. Vele szemben 600 egykori diák, professzor, tiszteletbeli vendégek, valamint néhány újságíró. Papen az ünnepi szónoka az egyetemi szövetség 14. közgyűlésének. A szónoklat, amit tart felér egy szenzációval. A kancellárhelyettes nyilvánosan kritizálja a rezsimet. Papen formálisan a kormány második vezetője. Haszonlesésről, karakternélküliségről, álnokságról és elbizakodottságról beszél. Ostorozza a propaganda minisztérium által irányított sajtót, és kijelenti, hogy az egy párti uralom átmeneti állapot a terrorhoz és egy pártok nélküli államhoz. Megvetendő azt hinni, hogy terrorral a népet meg lehet nyerni. Rossz személyi kultuszra panaszkodik, és figyelmeztet, hogy nem lehet összekeverni a vitalitást a brutalitással. Soha többé nem bírálta ezután a náci rezsimet ilyen éles szavakkal a rendszer egyik prominense sem. A beszéd a teremben hatalmas sikert aratott. Göbbels ugyan igyekezett amilyen gyorsan csak lehetetett a beszéd terjesztését megakadályozni, de ennek ellenére a szöveg leirata elterjedt. Papen szavai feltűnést keltetettek az elégedetlenkedők körében. Az alkancellár viszont csak szócső volt, nem ő írta a szöveget és csak az oda út alatt olvasta először. A szöveg a jobboldali konzervatív publicistától Edgar Jungtól Papen munkatársától származott. Jung Herbert von Boseval Papen sajtó titkárjával együtt egy Hitler ellenes konzervatív csoport létrehozásán dolgozott, aminek meg akarták nyerni a rendszer kritikus tábornokokat. „Mi vagyunk a felelősek, hogy ez a fickó hatalomra került” - mondta Jung bizalmasainak – „nekünk is kell eltávolítani őt a hatalomból.” A legtöbb konzervatív 1933 végére belátta, hogy Hitler nem „szelídíthető”. Papen emberei egy autoriter államot akartak, amelyben a régi elitnek van szava. Legszívesebben a monarchiát hozták volna vissza. Már azt tervezték ki milyen minisztériumot kap. Valójában ennek a kis csoportnak a siker kilátásai csekélyek voltak a beszéd jó fogadtatgatása ellenére legalábbis addig, amíg a Reichswehr tábornokai Hitler oldalán állnak. Hitler érzékelte a veszélyt. Minden áron meg akarta akadályozni, hogy a konzervatívok összefogása létre jöjjön a hadsereggel. Meg kellett ezért szüntetnie az SA és a Reichswehr közötti konfliktust, akár az SA kárára. Végleg eldöntötte, hogy csapást mér az SA-ra. Hitler ördögi érzékkel felismerte, hogy akkor jár a legjobban, ha két felé üt. Az SA mellett a konzervatív ellenállást is ellehetetleníti. Az SA ellenes akció egyben eltereli a figyelmet a Papen féle ellenzékről, és őt az elitek szemében, akik esetleg a konzervatív áldozatokkal szimpatizálnának elfogadhatóvá teszi. Az, hogy ebben a pillanatban a birodalmi kancellárnak milyen tervei voltak nehéz rekonstruálni. Bizalmasainak beszélt arról, hogy Röhmöt le kell váltani és le kell tartóztatni. Későbbre nem voltak sem tervek, sem konkrét parancsok kiadva. A folyamatoknak sajátos dinamikája lett. Improvizációk és a különböző szereplők egymásra hatása érvényesült. Június 25. Rudolf Hess hangja recsegett a birodalmi adó kölni hullámhosszán: „Jaj annak, aki a hűségét megszegi, abban a hitben, hogy egy lázadással a forradalmat szolgálja!” Ez a Hitlerhez hűek figyelmeztetése volt az SA számára. Az SS vezető és Röhm ellenfél Reinhard Heydrich már hetek óta azon dolgozik, hogy egy SA puccs rémét fabrikálja meg, számtalan szóbeszéd, feltételezés, hamis jelentés és SA titkos parancs alapján. Az emberei dokumentumokat manipuláltak, hogy átfogó fegyverkezést bizonyítsanak, kivégzési listákat kreáltak, amelyeken magas rangú Reichswehr tisztek nevei szerepeltek, az SA-ba beépített ügynökök újabb forradalom előkészületéről írtak jelentéseket, olyan módon, hogy már a Gestapo is hitelt adott nekik. Himmler és Heydrich az egész birodalomból Berlinbe rendelte az SS és SD vezetőket és közölték velük, hogy az SA a közeljövőben lázadásra készül. Ennek elhárítására intézkedéseket kell tenni. Esetleges SA lázadás réme elérte a Reichswehrt is. Egy feltehetően hamisított parancs jutott el hozzájuk, amit Röhm nevével adtak ki. A Rechswehr elrendelte a legmagasabb készültséget. Határozatot hoztak, hogy a hadsereg és az SS közösen lép fel az SA-val szemben és támogatják egymást. Közben sok SA tagnak feltűnt, hogy valami nem stimmel. Pletykák terjedtek el arról, hogy Röhm kegyvesztett lett és eljárás indul ellene. Himmler már június 25-én letartóztatja Edgar Jungot Papen beszédének íróját. Az alkancellár tiltakozik, de Hitlernek sikerül leszerelnie azzal, hogy közösen keresnek a krízisből kiutat.
Június 28-a, Berlin. Az SS és a Rechswehr előkészülete lezárultak, de még mindig nincs konkrét terv az akcióra. Hitler valószínűleg még augusztus elseje elött akar cselekedni, mielőtt négymillió kipihent és megerősödött SA tag visszatér az üdülésből. A Reichswehr egy későbbi dátummal számol. Úgy gondolják az akció ősszel lesz. Viszont már vannak halállisták a kivégzetendők neveivel. Több náci vezető készített ilyen névsorokat a nem kívánatos személyekről. Heydrich a Gestapot és az SS-t bízta meg a lista elkészítésével, Göring is készíttetett ilyet, meg a bajor gauleiter is. A listák élén elsősorban SA vezetők állnak, de a névsor állandóan változik. Ha van valakinek befolyásos támogatója kikerülhet a halálra ítéltek közül. Mielőtt a rezsim lecsapott volna kiderült, hogy milyen önkényesen választották ki az áldozatokat. Egy júniusi nap délutánján felgyorsultak az események. Hitler Essenbe ment, ahol részt vett a helyi körzetvezető esküvőjén. Még az ünnepi esemény idején telefonhívást kapott. A hír nyugtalanító. Oscar von Hindenburg az államelnök fia megígéri a Papen körhöz tartozóknak, hogy megszervez egy találkozót nekik az apjával. Még utoljára Papen megpróbálja Hindenburgot a maga mögé állítani Hitler hatalmának korlátozása érdekében. Hitler a közvetlen környezetével többek között Hessel és Göringgel visszavonul az esseni Hotel Kaiserhof egyik szobájába. Most eldöntik a pontos időzítést. A csapásnak még Hindenburg és Papen találkozója elött meg kell történnie. Hitler felhívja Röhm adjutánsát telefonon a felső bajorországi Bad Wiesseeben. Az SA főnöke a Teegern tónál reuma kezelésen fog részt venni. Hitler kiadja a parancsot, hogy az összes magasrangú SA vezető június 30-án jelenjen meg Röhms lakóhelyén. Göring még aznap este visszarepül Berlinbe, ahol koordinálni fogja az ottani akciókat az SA és Papen emberei ellen.
Június 29-e, Bad Godesberg. Hitler a Rheinhotel Dreesenben foglaltat magának szobát folyóra néző ablakokkal. A szálloda nagyon kedvelt az államférfiak és a prominens emberek körében. Nyugodt és diszkrét. A náci párt vezére megbeszéléseket tart és telefonál. Rádion magához rendeli a Leibstandarte-SS Adolf Hitler nevű egység vezetőjét. Ez az ő személyes elit őrcsapata. Eközben híreket kap arról, hogy nő a nyugtalanság az SA köreiben. Például a berlini SA gruppenführer riadóhelyzetet rendelt el az embereinek. Hitler kedve egyre romlik. Az, hogy a hír igaz-e nem ellenőrizteti. Több más SA vezető is mobilizálja ezekben a napokban egységeit. Így reagálnak arra a hírre, hogy csapás készül az SA ellen. De a tiltakozások és védelmi intézkedések mégse egy puccs előkészületei. Sem Röhm – aki még naivan úgy érzi Hitler még becsüli őt – sem más SA vezető ekkor nem tervezett lázadást. De a hazugságok a felkelésről egyre valóságosabbnak tűnnek. Valószínűleg Hitler is egyre inkább helyt ad ezeknek az agyrémeknek. Göbbels, aki elsősorban a konzervatívok elleni csapásra koncentrál megérkezik Bad Godesbergbe és egy összeesküvés elméletet ad elő a Führernek. Szerinte bizonyítékok vannak arra, hogy Kurt von Schleier Hitler elődje a kancellári székben, Gregor Strasser Hitler korábbi pártriválisa és a francia nagykövet összeesküvést szerveznek a Führer ellen. A propagandaminiszter úgy tűnik hisz a történetben, legalább is erről ír naplójában, meg még arról, hogy „Szombaton cselekszik (már, mint Hitler) Röhmmel és az ő lázadóival szemben. Vérrel!” Amint a Leibstandarte parancsnoka megérkezik a hotelbe Hitler kiadja a parancsot, az egységnek Münchenbe kell mennie és ott jelentkeznie.
Június 30-a, szombat, Berlin. Röviddel éjfél után az SS-Leibgarde két egysége összesen 1300 ember teherautókon száguld a Lichterfeldi laktanyából Ahnhalter pályaudvarra. Ott lefoglalnak egy nyaralókat szállító vonatot és elindulnak Bajorország felé. Ezzel egy időben a Leibstandarte parancsnoka jelentkezik Münchenből Hitlernél. Parancsot kap, hogy fogadja a Berlinből érkező SS egységet és induljanak azonnal a felső bajorországi Bad Wiesseebe Röhm tartózkodási helyére. Hajnali 2 óra. Hangelar. A Bonnhoz közeli repülőterén Göbbel és Hitler beszáll egy két motoros Ju 52-be és elindulnak München felé. Hajnali 3 óra 30 perc. Közvetlen az oberwiesenfeldi leszállás után Hitlert tájékoztatja a müncheni NSDAP körzetvezetője, hogy éjszaka szitokszavakat kiabálva SA tagok randalíroztak az utcákon. Azt kiabálták, hogy „a Führer ellenük, a Reichswher ellenünk, SA ki az utcára!” Hitler ebben újabb bizonyítékát látja Röhm tábor árulásának. „Ez az életem legsötétebb napja!”- mondja. Spontán elhatározza, hogy nem vár délelőttig, hanem azonnal cselekszik. Autókonvojával a bajor belügyminisztériumhoz hajtat. Ott Hitler már-már hisztérikus állapota kerül. Jelentést kér az SA esti randalírozásáról és magához hívatja a helyi SA két vezetőjét. A két ember semmiről sem tud, úgy keltik fel őket 4.30-kor az ágyukból. Hitler nem hagyja, hogy bármit is mondjanak, letépi róluk a rangjelzéseket és ordítva mondja: „Le vannak tartóztatva és le lesznek lövetve!” A két foglyot a müncheni Stadelheim börtönbe viszik, Hitler pedig rögtön elindul Röhmhöz.
Reggel 6 óra 30 perc, Bad Wiessee. Egy forró nyári nap kezdete. Három limuzin benne Hitler, Göbbels és kíséretük - többségük a bűnügyi rendőrség tagja – megérkezik a Hanselbauer panzió elé. A három emeletes hagyományos bajor stílusban épült ház pár méterre a Tegern tótól fekszik. Az SA főnök Röhm, aki előző nap délelőtt érkezet a Hitler által elrendelt találkozóra még alszik. Este sokáig mulatott és sokat ivott. A Hitler vezette csoport beront a panzióba a tulajdonos felesége nagy ámulatára, ugyanis nem várt ilyen magas rangú vendéget. Az egyik rendőr kopog Röhm ajtaján. A 7-es szoba lakója álmosan nyitja ki az ajtót. Meglepetten veszi észre, hogy egykori harcostársa Adolf Hitler áll vele szemben kibiztosított pisztollyal. „Áruló!” – mondja az NSDAP első embere a halóruhában előtte állónak, majd ráparancsol, hogy öltözőn fel, mert le van tartóztatva. Eközben a bűnügyi rendőrség emberei letartóztatják a többi SA vezért. Egy szobában a breslaui SA főnököt egy fiatalemberrel találják közös ágyban. A letartóztatottakat a panzió pincéjébe zárják be. Később egy busszal a müncheni börtönbe szállítják őket. Még a letartóztatások idején forró helyzet alakult ki. Egy teherautónyi müncheni SA tag érkezett meg Bad Wiesseebe felfegyverezve és dühösen, hogy nem találkozhatnak Röhmmel a főnökükkel. Hitler beszélt velük és közölte átvette az SA irányítását. Az SA tagok értették a helyzetet és engedelmeskedtek Hitlernek. A vissza úton Hitler autókonvoja Münchenhez közeledve egyre több a megbeszélésre érkező SA vezetővel találkozott. Egy részüket letartóztatták, a többieket felszólították csatlakozzanak a konvojhoz. Eközben a müncheni pályaudvaron a bajor politikai rendőrség tagjai tartóztatták le a vonattal érkező SA vezéreket. Délben a Barna Házban az NSDAP központjában Hitler beszédet tartott a még szabadon levő SA vezetők, valamint a párt irányítói elött. Kijelentette: Ez a világtörténelem legnagyobb árulása. Röhm tizenkét millió birodalmi márkát kapott, hogy őt (már, mint Hitlert) megölje és Németországot az ellenségeinek kiszolgáltassa. Most Röhmöt és bandáját példásan meg fogják büntetni. Az SA új főnökének Viktor Lutzet tette meg, aki március elején Röhm bíráló szavait Hitlernek elárulta. A beszéde után Hitler a letartóztatott SA vezetők listáján bejelölt hat nevet, akiket az SS Leibstandarte parancsnoka azzal a felkiáltással, hogy „Önt a Führer halára ítélte. Heil Hitler!” helyben lelőtte. Röhm nem volt közöttük. Mindeközben délután Berlinben. Az SS, az SD és a Gestapo kommandói járják a várost. Még délelőtt 10 órakor telefonált Münchenből Göbbels Göringnek megadva az akciót indító jelszót. Az egész birodalomban megkezdődtek a letartóztatások és kivégzések. A kivégzendők listáján még utoljára előző este átfutott Heydrich, ellenőrizve, hogy a Papen kör tagjai is szerepelnek-e rajta. Göring rosszalotta, hogy Hitler korábban kezdte az akció, mint tervezték és kegyetlenebben járt el az előre megállapodottal szemben. Berlinből úgy tűnt Münchenben improrzatívan és embertelen elszántsággal léptek fel az SA-val szemben. Berlinben elsőként 30 SS katona, valamint a Gestapo emberei rontottak be az alkancellár hivatalába és Papen sajtófőnökét Boset leszúrták. Őt tartották a „reakciós” ellenzék vezetőjének. A pár nappal korábban letartóztatott Junge holtestét július elsején találták meg egy útszéli árokban. Papen elkerülte a halált nem utolsó sorban azért, mert Hindenburg protezsáltja volt, valamint Hitlerék nem akartak diplomáciai gondokat. Mégis alkancellár. Ő háziőrizetbe került. Számos ellenfelet öltek meg ezen a napon. Közéjük tartozott Kurt von Schleier tábornok és felesége. Schleier 1932 decemberétől volt rövid ideig kancellár és megpróbálta Hitlert távol tartani a politikától. Neubabelsbergi villájában lőtték le. Délután a Gestapo George Strassert letartóztatta. Ő hosszú ideig, mint birodalmi szervező második embernek számított az NSDAP-ban. Szembe került Hitlerrel ezért 1932-ben minden hivatalától megfosztották. Göring és Himmler bosszújának áldozata lett, mert féltek, hogy ha kibékül Hitlerrel az ő pozíciójukat fogja veszélyeztetni. Strassert a Gestapo központjában lőtték agyon. És még egy régi számla lett kiegyenlítve ezen a napon. Gustav Ritter von Kahr egy őskonzervatív bajor politikussal számoltak le, aki az 1923-as Hitler féle puccsot leverte. Erőszakos halállal végezte Dachau közelében. 22 órakor érkezett meg Hitler Berlinbe. Himmler és Göring fogadta. A Führer fáradt volt és borostás. Göring közölte vele nemsokára befejezik az akciót, mire Hitler azt válaszolta ez nincs így mert még sokakat kell lelőni.
Július 1-e, vasárnap. Hitler sokáig hezitált mi legyen Röhmmel. Visszarettent az egykori barát megölésétől? Kirakatpert akart? Himmler és Göring sürgette végezzen vele. Végül egy kormánytagok és feleségeinek adott fogadáson adta ki a parancsot a kivégzésére, de kikötötte előszőr fel kell neki ajánlani az öngyilkosság lehetőségét. Röhm délután hatórakor halt meg. Minél tovább tartott az akció annál inkább vált kontrolálhatatlanná. Például elhurcoltak egy Schmidt nevű zenekritikust mert a neve azonos volt egy SA vezetőjével. Az SS tagjai inkább lelőtték, mintsem a félreértést tisztázzák. Senki sem tudta miért, de kivégeztek egy náci ideológust, aki Hitlernek segített a Mein Kampfot megírni. A két napig tartó vérengzésnek 90 nevesített áldozata volt, közöttük 50 SA tag. Becslések szerint viszont 200 áldozat vagy ennél több is lehet. A pontos számokat nem ismerjük. A „Hosszú kések éjszakája” mint, ahogy később az akciót nevezték a közvélemény elött rejtve maradt, legalább is a részletei. De ugyanakkor azért nem lehetett eltitkolni, hogy a náci rendszer leszámolt jó néhány SA vezetővel, meg befolyásos politikussal. A német társadalom nem félelemmel vagy dühhel fogadta a történéseket, hanem megkönnyebbüléssel és egyetértéssel. A propaganda olyan jól működött, hogy sokan elhitték komoly veszély állt fent. És még ott volt a homoszexualitás és a korrupció, mint vád az SA ellen. Másrészt az emberek örültek, hogy az SA verőlegényei eltűntek az utcáról. Hitler tekintélye ráadásul erősödött. A kabinet július 3-án törvényesítette az akciót egy veszélyhelyzetről szóló törvénnyel. Az új SA vezető Viktor Lutze neki kezdett a szervezetet átalakítani és a sorait megtisztítani. 1938-a a taglétszám egy millióra csökkent. Az SA ezután a hadi szolgálatra való felkészítéssel, sporttal, díszszemléken való szerepléssel foglalkozott. Természeti katasztrófák esetében pedig kisegítő erő lett. Az SA elveszítette politikai befolyását és gyakorlatilag úgy működött, mint egy önvédelmi sport klub. A játszma legnagyobb nyertese, mint, ahogy remélte Himmler és Heydrich az SS lett. Nemsokára az egész államvédelem és a rendőrség alá lett rendelve. Olyan kisegítő hadseregévé vált Hitlernek, amelynek a nevéhez a legsúlyosabb bűnök köthetők. A Rechswehr vezetői pezsgővel ünnepelték az SA feletti győzelmet. A hadsereg később Wehrmacht (véderő) néven a náci rendszer támasza lett, annak ellenére, hogy voltak a soraiban olyan tisztek, akik nem támogatták teljes mellszélességgel Hitlert, sőt a náci rendszer végnapjaiban fel is lázadtak ellene. 1934 augusztus 3-án meghalt Paul von Hindenburg. A hivatalát Hitler örökölte, de nem úgy nevezte magát, hogy államelnök, hanem a párt megszólítást vette át; a vezér azaz Führer.

1936-ban a sztálini terror elérte az emigráns kommunistákkal teli moszkvai szállodát a Hotel Luxot. A lakói között jó pár némettel. Egyiküket Herbert Wehnernek hívták, aki 1937-ben érkezett a szovjet fővárosba, mint a Németországi Kommunista Párt vezető kádere.

A rettegés háza

Amikor beköszöntött éjszaka elkezdődött a rettegés a moszkvai Lux Hotelben. A szűk szobákban a lakók sakkoztak, vagy dominóztak, hogy a félelmüket kicsit oldják. Voltak, akik egész éjszaka felalá járkáltak, miközben az egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, mellettük az összekészített bőröndjük, arra az esetre, ha menni kell a börtönbe. Szinte senki sem aludt nyugodtan. Sokan ruhában feküdtek le, hogy a letartóztatásnál legalább a méltóságukat megőrizzék. Hatszáz emigráns kommunista elvtársnak telt így hosszú időn keresztül az éjszakája. Idegesen feküdtek az ágyukban, a csöndben a patkányokat is lehetett hallani, ahogy a szálloda folyosóin átsuhantak. Ha a lift motorja felbúgott, megreccsent a parketta a nehéz csizmák súlyától, és kopogtak valakinek az ajtaján a lakók rögtön fülelni kezdtek. Ugyanis megékeztek az NKVD az állambiztonság emberei. A Hotel Lux lakói 1937-ben a sztálini terror idején már rég nem szállóvendégek voltak, hanem foglyok. Egyik közölük a harminc éves Herber Wehner a Németországi Kommunista Párt vezető kádere. A hatodik emeleti 252-es számú szobájában vívódott az éjszakával. Kívülről zajt hallva feszülten ült fel a könyvespolc melletti ágyában. Arca szürke a volt a félelemtől. Wehner tudta, hogy a letartóztatások után az NKVD emberei az ajtót egy papírdarabbal leragasztják. Azt is tudta, hogy az épület málló hátsószárnyába száműzik a letartóztatottak asszonyait és gyerekeit. Nem csak a rettegés, ami kétségeket ébresztett benne, hanem a hozzátartozók miatti aggódás, ami ezt kísérte. Mindezek közrejátszottak abban, hogy a Hotel Lux a rettegés helye lett.

A szálloda

Amikor 1911-be a szállodát megnyitották a legelőkelőbbek közé tartozott. Méltóságosan emelkedett ki Moszkva központjában a Tverskaja utcán, a bejáratnál hatalmas oszlopokkal, vörös márvány előcsarnokkal, aranyozott keretű tükrökkel. Tíz évvel egy forradalom és egy puccs után az új elit képviselői költöztek az államosított Hotelbe. A világ összes részéről érkező kommunista funkcionáriusok. Jöttek Kínától Mexikóig tanácskozni, eszmét cserélni és mind itt a Hotel Luxban kaptak szállást. De jöttek olyanok is, akiknek menekülniük kellet és itt menedékre találtak. Például későbbikommunista pártvezetők, mint Csu Enlaj, Walter Ulbricht, vagy Joszip Broz Tito. Mindnyájan a szovjet vezetés és a Komintern a kommunista pártok nemzetközi szövetsége látta vendégül. Egyre többen jöttek családostúl és költöztek be egy szállodai szobába. Az új jövevények közül sokan a Kominternél dolgoztak, mint fordító, referens, írnok vagy titkár. 1933-tól sok német jött a Gestapo elől menekülve és a hat emeletből kettőn ők rendezkedtek be. A ház a 300 szobájával hamar megtelt. Luxus hotelnek már rég nem lehetett nevezni. Meleg víz csak kétszer volt egy héten, pénteken a férfiak fürödtek, szombat este a nők. Gyakran egy tus alatt négyen állak, csak a kiváltságosoknak jutott önálló fürdőszoba. A közös konyha gáztűzhelyén főztek és mialatt krumplit pucoltak, vagy gyerekeket pólyáztak vitatkoztak a kommunizmus jövőjéről. Egy szolidáris csoport, ha valakinek valami kellett egyszerűen bekopogott a szomszédhoz.

Egy német Moszkvában

1937 januárjában érkezett Herbert Wehner Moszkvába. Wilhelm Pieck a Németországi Kommunista Párt a KPD elnöke kérette a szovjet fővárosba, ahol, de facto egy éve a német mozgalom ügyeiről döntöttek. Wehnernek be kellett számolnia milyen lehetőségei vannak a pártnak a szociáldemokratákkal és szocialistákkal együtt működni a népfront keretében, ami Hitler ellen szerveződött. Wehner 1935 óta tagja a párt vezető körének. Szakértője a szocialista csoportosulásoknak és ő koordinálta a KPD külföldi emigráns irodáit Koppenhágában, Prágában, Párizsban, Brüsszelben és Amszterdamban. Abban a hitben élt pár hetet tölt Moszkvában és utazik tovább Párizsba. Addig is a Hotel Luxban lakik. Jól ismerte a szállodát, lakott már itt 1935-ben, amikor Prágában letartóztatták és a csehek a Szovjetunióba utasították ki. Pár hónapot töltött itt, többek között részt vett a Komintern VII. kongresszusán, ahol a KPD küldöttje volt. De az épület, ahova Wehner megérkezett megváltozott. Automatikusan záródott a bejárati ajtó mögötte, az előcsarnok hideg volt, szürke színű, nem voltak fotelek, ahová le lehetett volna ülni, a lift mellett egy üveg kalitkába őr gubbasztott, aki ellenőrizte a papírokat. De főleg a hangulat változott meg. Félelem és aggodalom ülte meg a folyosókat és a szobákat. Pár hónapja a lakók veszélyben voltak. A sztálini kirakatperek elérték a szállodát. Sehol másutt Moszkvában nem élt olyan sok külföldi egy helyen, mint itt. Sztálin számára nehezen kontrolálható emberek, akikben potenciális kémeket látott. A Kominternt, amúgy is lenézte. Már a szocializmus felépítése volt a cél a Szovjetunióban és nem a világforradalom. Wehner Sztálin üldözési mániájának a malomkövei közé került. A központi bizottság egyik tagja a Komintern káderosztályát tájékoztatta, hogy Wehner egyik közeli barátját trockista összeesküvőnek tartják. Egy rendkívül veszélyes információ, ugyanis Wehner egy időben valóban szoros munkatársi kapcsolatban volt a fogvatartottal. Ez elég lehetett egy Komintern vizsgálathoz és egy NKVD-s letartóztatáshoz. Ráadásul további terhelő akták kerültek elő Wehner elvtársainak köszönhetően. A KPD vezetése nem vette egy darabig figyelembe ezeket, de arra jók voltak, hogy Wehnert kizárják a vezetésből. Wehner egy február 28-i KPD vezetői ülés után szerzett mind erről tudomást. Az egész akció mögött valószínűleg Walter Ulbricht állt, aki ifjabb energikus társában konkurenst látott. Amíg a vizsgálat tartott Wehner a szálloda fogja volt. A következő hónapokban minden este megélte, hogy a környezetéből tűnnek el az emberek. Még a folyosó szomszédokat sem merte megkérdezni miért viszik el a lakótársakat. Ez ugyanúgy érintette a lengyeleket, mint a jugoszlávokat. Senki sem kapott választ a miértre. Hamarosan kezdtek a szobák kiürülni. A legtöbb elhurcoltat nem látták újra. Aki pedig visszatért NKVD-s besúgónak tartották. A korábbi évek szolidaritása eltűnt. Ahogy lakók is a folyosóról, ha egy idegen feltűnt. Ritkán ültek le a konyhai közös asztal mellé, már alig beszéltek egymással. Reggel egy busz vitte őket a dolgozni a Komintern központba. Ha valaki nem jelent meg tudták elvitték az este, nem kérdezősködtek, sőt tagadták, hogy ismerték volna. A párt összejöveteleken egymást figyelték, ki fogja a másikat beártani. Wehner elsáncolta magát a hatodik emeleti szobájában, ahol május óta feleségével Charlotte Treuberrel lakott. Kelletlenül fogadta a kizárását a pártvezetésből. Referensként dolgozott a Komintern német szekciójában. A német sajtó híreit értékelte, emellett a pártsajtóba írt cikkeket. Wehner megpróbált írásaival bizonyítani, hogy az ellene folyó eljárás alaptalan. Ezek egy író munkái tele hevülettel, pedantériával és gyűlölettel. Vonalasnak akart tűnni, talán osztotta a sztálini dogmákat. Mint egy megszállott polemizált a trockistákkal szemben: kártevők, terrorcsoportok írta róluk gyakran. Ugyanakkor dicshimnuszokat zengett Sztálinról és a Szovjetunióról. Már röviddel megérkezése után 1937 februárban írt egy jelentést a Kominternek „Összefoglaló a trockista felforgató munkáról az antifasiszta mozgalomban” címmel. Részletesen ír ebben a KPD-n belüli elhajlókról, idegen összeesküvésekről, amelyek kapcsolatban vannak Szovjetunióban tartózkodó politikai emigránsokkal. Jelentés, amelyben Wehner nem áldozat, hanem tettes és amely rendkívül érdekli az NKVD-t.

A besúgó

Valószínűleg senki sem tudta, hogy még februárban Wehnert az NKVD ügynökei elvitték. Késő este csöngött a telefon a szobájában. A szálloda parancsnoka hívta. Azt mondta Wehnernek azonnal öltözőn fel és menjen az irodájába. Ott azt mondták a németnek, hogy a titkosrendőrség akar vele beszélni, kint várja egy autóban egy NKVD-s tiszt vele kell mennie. Az NKVD központjában a Lubjankán két tiszt ült vele szemben. Ami következett nem egy átlagos kihallgatás volt. Nem verték meg és nem is kínozták, hogy vallomást csikarjanak ki belőle. Ehelyett jegyzőkönyvet vettek fel arról, amiről Wehner beszámolt. Beszélt az emigrációban működő trockista csoportokról, az elhajlókról, megemlített ellenforradalmárokat, akik a Szovjetunióban élő emigránsokhoz közel állnak. Rövidesen megjelent egy húsz oldalas jelentés a nyugat európai trockistákról és a Szovjetunió béli kapcsolataiknak a likvidálásáról. Wehner háromszor járt az NKVD-nél, mind három alkalommal elengedték. Hány ember életét követelte Wehner beszámolója nem tisztázott. Az viszont biztos, hogy a beszélgetések után újabb hulláma kezdődött a terrornak. Ezúttal a német emigránsok voltak a célkeresztben. A NKVD-ek éjszaka jöttek. A berlini kommunista Heinz Neumann ajtaján kopogtak. A felesége reszketve nyitott ajtót. Három NKVD-s körbe állta Neumann ágyát és felszólították keljen fel. „Van fegyvere?” kérdezték tőle. Neumann tiltakozott az eljárás ellen, de azt a választ kapta, hogy ezt később is megteheti, most velük kell mennie. Az NKVD-ek gondosan behúzták a függönyt és könyveket, írásokat, fotókat foglaltak le. Reggel aztán a többi lakó észrevette, hogy lepecsételték az ajtót. A letartóztatottnak volt-e pere, vagy nem lényegtelen volt, az ítélet így is meg volt. Hosszú kényszermunka, vagy kivégzés. A letartóztatottnak a felesége és gyermeki is a nép ellenségének számítottak. Nekik az eddigi szobájukból az omladozó hátsó udvarba kellett költözniük. Ha az eddigi ismerőseikkel találkoztak azok elfordították tekintetüket és átmentek az utca másik oldalára. Sok hotel lakó bebeszélte magának, hogy a letartóztatás a szükséges rossz, hogy a jó barátjuk szomszédjuk ellen felhozott vádak igazak, tovább írták a leveliket a csoda szép Szovjetunióról, amit „éljen Sztálinnal” fejeztek be. Akár csak Wehner. A kommunisták őrült üldözési mániája - vagy őt adják fel, vagy ő jelent fel valakit - teljesen felőrölte az idegeit. Ahogy a hotel klausztrofóbiás világa. Néha kitört rajta az őrület, a gitárja húrjait verte, közben összefüggéstelen strófákat kiabált. Majd újra leült az írasztala mögé és dicsőitő szövegeket írt a Szovjetunióról. 1938 júniusában enyhült először a rá nehezedő nyomás, leállították az ellene indított Komintern vizsgálatot. Pár hónap múlva eltűntek az NKVD-sek a Hotelból. Ez valószínűleg összefüggésben volt azzal, hogy Nikolaj Jezsovot leváltották a szervezet éléről és helyét Lavrentyij Berija vette át. Sztálin kurzusváltást hajtott végre. 1938 egy német kommunista funkcionárius nyilvánosságra hozta, hogy a Szovjetunióban élő 1300 német kommunista 70 százalékát letartóztatták. Kevesen élték túl a meghurcoltatást. „Amit a Gestapo meghagyott az NKVD elintézte.” -suttogták a hotel folyosóin. Herbert Wehner 1941-ben elhagyta a szállodát és Stockholmba ment újra szervezni a pártot. Bár a gyanútól nem tudott megszabadulni, visszakerült a KPD vezetésébe. Ugyan a németekkel együttműködő svédek 1942-ben letartóztatták, de 1944-ben szabadon engedték. 1941-ben a Lux Hotelt evakuálták két év múlva pedig Sztálin feloszlatta a Kominternt. 1945 április 30-án a szálló bejáratánál egy német csoport várakozott a hazatérésre. Az úgynevezett Ulbricht csoport, akik az NDK irányítását átvették. 1954-ben véget ért a Lux Hotel, mint a világforradalom központjának története. Újra közönséges szálloda lett Centrál Hotel néven. Ekkora már Wehner szakított a kommunizmussal és szociáldemokrataként a Bundestag képviselője lett. De arról, hogy milyen szerepet játszott Moszkvában a KPD történetében 1990-es haláláig mélyen hallgatott

Egy júliusi meleg szerdai napon Patrick Piccard arról mesélt a csoportnak, hogy pár nappal korábban öngyilkos akart lenni. Előtte Steven Schuyler a válásáról beszélt. A felesége két ügyvédje arról értesítette, hogy a maine-i nyaralót, amit ő épített a neje kapja meg. Két jól felkészült ügyvéd, akik tudják a katona feleségek mire képesek. Patrick Piccard mint mindig az asztalfőn ült közel a bonbonos üveghez hintázott a székén, mint mindig és mosolygott. Senki sem tudja mit talált mulatságosnak az elhangzottakból. Allen Gaskell megkérdezte tőle: „És veled mi újság Pat?” Patrick Piccard erre válaszolta, hogy öngyilkos akart lenni. Nyugodtan hátradőlt az irodai széken, de a lábai halkan és ütemesen az asztalnak ütődtek, az ujjaival a bonbonos papírral játszott, amiből nem régen vette ki az édességet. Egyszerre tűnt nyugodtnak és idegesnek. „Öngyilkos?” - kérdezi Allen Gaskell a csoport vezetője nem annyira megdöbbenten, mint inkább érdeklődve. „Na igen”- válaszolja Patrick – „ismét tartalékos kiképzésre akarnak behívni, pedig ismerniük kell az orvosi leleteimet. Nem tudom miért csinálják.” „Mert idióták!” – feleli valaki a csoportból. „Igen” – folytatja Patrick – „minden rendben van, de ha én fegyvert kapok főbe lövöm vele magam. Értitek, láttam, hogy csinálják.” „Milyen fegyver?” – kérdezi Dan Birmingham. „M16-os” – vágja rá Pat és fel tolja szemüvegét az orrnyergén – „M16-os” – ismétli meg mintha kezében lenne a fegyver. M16-os az amerikai katonák legelterjedtebb fegyvere. Dan bólint, ő is megjárta Irakot az első öbölháború a Sivatagi Vihar idején. Tíz éven át viaskodott az öngyilkosság gondolatával. A többiek sincsenek nagyon meglepve. Peter Gailes és Steven Schuyler Vietnamban voltak, Allen Gaskell szintén, Ray Ferguson a második világháborúban, Mark Yeblonski Irakból tért haza nem régen, ahol Patrick Piccard is volt. Hét férfi, négy háború, egy amerikai évszázad. Piccard 23, Ferguson 83 éves. A férfiak jó kiismerik magukat a fegyverek terén. Nem kell nekik sokat magyarázni róluk, itt a Massachusetts állambeli Beverly közösségi házában, ahol minden szerda este találkoznak. „Fogtam a fegyverem és a tiszthelyetteshez vittem” - meséli Patrick Piccard – „Azt mondtam neki veszélyes vagyok. Egyébként elég jól fogadta. Elvitt a gyengélkedőbe, majd Bostonba a veterán kórházba kerültem. Három napig vizsgáltak.” „És mit állapítottak meg?” – kérdezi valaki. „Posttraumatikus szindróma” - feleli és ismét feltolja szemüvegét. A csoport közömbösen néz, mindannyiuknak posttraumatikus szindrómája van. Ezért vannak itt. A szimptómák: alvászavar, függőség, kapcsolati gondok a házastárssal, az előjáróval, depresszió, vágy a nyugalomra, magány. Patrick Piccard igazából semmi újat nem mondott. Dan utána még a derékfájdalmairól beszél, Steven Schuyler a kegytelen felségéről, Ray a halálos beteg fiáról. Mivel a hónap negyedik szerdája volt Allen Gaskell a foglalkozás végére lazító tréninget javasolt, ami jógából és meditációból áll. Leoltották a villanyt és lefeküdtek a szőnyegpadlóra. Este nyolcat mutatott az óra. 2005 utolsó júliusi szerdáján a Fox csatornán új sorozat indult. Címe „Over There” és Irakban szolgáló amerikai katonák csoportjáról szólt. Az amerikai televíziózás történetében ez volt az első alkalom, hogy egy tévécsatorna még zajló háborúról filmsorozatot mutatott be. Az első részben az egyik katona elveszti a lábát, amikor a teherautója aknára fut. Ötmillió amerikai nézte a műsort. A sorozat kritikái jók voltak. Az iraki háború valódi háború volt, ami addig a bizonyos júliusi estéig 1789 amerikai katona életét követelte. A lazítógyakorlat után Allen Gaskell elbúcsúzott a csoportól, még elintézte a papírmunkát a veteráncentrumnak, amely finanszírozza az összejöveteleket, majd beült Volvójába és a keskeny új angliai utakon haza ment Marbleheadben található otthonába. Feleségével Mary Annal él itt egy három emeletes házban. Az út idáig Boston körüli kis városokon vezet keresztül fehérre meszelt faházakkal, jó éttermekkel, strand promenádokkal és jacht kikötőkkel olyan nevekkel, mint Peabody, Salem, Essex és Melrose. Itt kezdődött az amerikai álom. A kavics halkan ropogott a kerekek alatt, amikor Gaskell a házuk előtti felhajítóra állt. Mary Ann Gaskell nyugdíjas alsótagozatos tanárnő, aki éppen azzal tölti szabadidejét, hogy lapos kövekből kerítést épít a ház köré. Apja a második világháborúban harcolt, tehát van tapasztalata a veteránokkal. A házaspár minden este a nagy pasztellszínűre festett nappaliban vacsorázik. Itt nincs televízió. Újságok sem járnak, Allen Gaskell egy szóbában él visszahúzódva, ahová a világ zaja nem hallatszik. Vacsora után a garázsba ment meditálni, ahogy ezt minden este és reggel teszi. Allen Gaskell 1946-ban született New Yorkban. Apja korán elhagyta a családot, anyja kollégista korában halt meg. Rövidesen jelentkezett a hadseregbe. Hazafinak tartotta magát, arra generációra akart hasonlítani, akik a második világháborúban harcoltak. 1966-ban ment Vietnámba. Egy hat főből álló speciális egység tagja volt, akiket az ellenség háta mögé dobtak le. Long Range Patrol, távolsági felderítők. Előfordult, hogy harminc napig voltak egyedül a dzsungelben. Szerette ezt, mondja. Készült róla egy fotó az őserdőben, amelyen közömbösen néz a kamerába se nem dühösen se nem ijedten, mint egy élőlény a megszokott környezetében. Kétszer hosszabbította meg a szolgálatát, a hat fős csapat parancsnoka lett. Összesen két évet töltött a dzsungelben. „A második évben már depressziós voltam, egyedül érzetem magam ellenséggel körül véve. Üldözési mániám volt. Úgy éreztem a csoportom hátba támad, nem tudtam tisztán gondolkodni. Felrobbant közelemben egy bomba véreztem, de nem tudtam hol sérültem meg. Feküdtem és vártam a végső golyót. Már nem gondoltam arra, hogy a nagy eposzi háborúban vagyok. Teljesen lényegtelen figura voltam egy játékban, ami nem az enyém volt. Aztán mentem addig míg megtaláltam az egységemet. Visszavittek az államokba. Este jött a repülőgép. A halottakat és a sebesülteket mindig este szállították haza.”- meséli Allen Gaskell vietnámi történetét. Egy New Jerseyben lévő katonai kórházba került, ott látta a háború ellenes tiltakozásokat. Egyedül érezte magát. Kilépett a hadseregből és visszatért New Yorkba. Long Islanden beiratkozott egy főiskolára. Alacsony volt és vékony senki sem gondolta róla, hogy Vietnámban harcolt. Egyszere a menzán hallotta, hogy két lány és egy fiú azon háborodtak fel, hogy a vietnámi veteránok ösztöndíjat kapnak. Kiiratkozott az iskolából és Kaliforniába ment, ahol egy kőolaj finomítóban dolgozott, de volt tanácsadó Washingtonban, és erdészetet is tanult Vertmontban. Sokat ivott, kipróbálta a kábítószereket az LSD-t, a mescalint, speedet. Sok, de rövid ideig tartó kapcsolata volt, új vallásokat próbált ki. Eredetileg protestáns volt, kísérletezett a buddhizmussal végül katolikus lett. Egy barátnőjével Mainbe költözött, ahol farmon dolgozott, majd, amikor a lány Washingtonba ment jogot tanulni nem volt ereje követni őt. Gyakran részeg volt, előfordult, hogy az állatok között aludt a pajtában. Három nappal az 1978-as új év után abba hagyta az ivást beiratkozott a bostoni egyetemre, ahol pszichoterápiát tanult. Egy kis főiskolán Salemben tanácsadói állást kapott. Nyugodt hely négy hónap szabadsággal, egyet ebből egy kolostorban tölt meditációval. Allen Gaskell még mindig a Ho Shi Min ösvényen jár, ahol megsebesült. Rosszul alszik, maximum 5 órát egy nap. De nem szed antidepresszánsokat. Az első és a második iraki háború közötti időben alapította meg csoportját posttraumától szenvedő veteránok részére. A szakasz, amely a Fox sorozatában szerepelt egy „All American Team”. Van benne egy csinos 19 éves széles vállú fiú, nyílt tekintettel, aki a főiskolán hátvéd volt, két nő, egy intelligens szakaszvezető, egy muszlim Detroitból, egy dühös és egy gyengéd afro amerikai és egy őrmester, akinek „Scream” a neve. Allen Gaskell csoportja is reprezentálja Amerikát, csak kicsit másként. Ray Ferguson 83 éves özvegy nyugdíjas, Steven Schuyler szemüveges a Harvardon diplomázott. Dan Birmingham 34 éves útépítőmunkás derékproblémákkal, Peter Gailes túlsúlyos jó kedélyű vietnámi veterán, akinek mindenről van véleménye, harmadik feleségével és öt kutyájával él együtt. Patrick Piccard még a szüleinél lakik, a szoftver ügynök Mark Yeblonski pedig úgy gondolja vele minden rendben van. De persze nincs így. A következő hét szerdáján Yeblonski háromnegyed órával korábban érkezett, mint a többiek a Beverly közösségi házba. Fél éve a rendőrség New Hampshireben megállította, mert ittasan vezetett. Azért, hogy visszakapja a jogosítványát Allen Gaskellnhez kell járnia külön tanácsadásra. Yeblonski 2001 szeptember 11-e után jelentkezett a tengerészgyalogsághoz, mert úgy érezte tennie kell valamit. Az apja 30 éve menekült el Lengyelországból a reménység földjére, a szabad világba. Yeblonski hálás azért, hogy amerikai lehet. De az unalmas kiképzés a kaliforniai sivatagban és utánpótlási szállítmányok őrzése Irakban frusztrálttá tette. A szolgálatának időzőjeles csúcspontja 2003 július 4-én volt, amikor a parancsnokságuk amerikai zászlóval Diwaniján keresztül masíroztatta az egységét a függetlenség napját megünnepelni. Mozgó célpontok voltak. Rendkívül dühös lett, és sokszor elvesztette az önkontrolját is. Amióta visszatért az államokba sokat ivott. De 70 000 dollárt keres évente szoftverek eladásával. Rövidre nyírt hajat, gondosan kiborotvált szakállat és mindig frissen vasalt inget visel. Úgy tervezi később talán jogot tanul. Azt gondolja véletlenül került a csoportba. „Mi újság?” – kérdi Allen Gaskell a foglalkozás elején a csoport tagjaitól. Steven Schuyler arról mesél, hogy a válóperi tárgyalását ismét elhalasztották, Dan Birmingham pedig arról, hogy azon az elővárosi vonaton, amivel Bostonba jár a nemzeti gárda fegyveresei járőröznek. Röviddel korábban történt a második londoni merénylet a metróban. „Milyen fegyverrel?” -kérdezi Patrick Piccard, aki múlt héten öngyilkos hajlamairól beszélt. „Többnyire M16-sal.” – válaszol Dan. „Fogadok, hogy nem merik használni a vonaton” - fűzi hozzá Patrick Piccard, miközben mint mindig hintázik a székén. „Londonban megtették.” – kapcsolódik a beszélgetésben Peter Gailes vietnámi veterán. „El is találtak egy ártatlant.” -folytatja – „De elkapták a terroristát. Mi ehhez túl hülyék vagyunk. Mert a nemzeti gárda, abba az idióta háborúban ragadt, pedig itthon lenne rá nagy szükség.” Allen Gaskell megpróbálja a beszélgetés menetét elterelni a politikáról, sikertelenül. Bush, Cheney, Rumsfeld meg az olaj továbbra is a téma, mintha egy talkshowban ülnének. Gaskell azt javasolja a csoport tagjainak, hogy ne nézzenek híreket, és lapozzák át az újságok első oldalait. Szerinte a katasztrófákról szóló hírek csak rontanak a helyzetükön. Az internet és a szenzációhajhász hírcsatornák a káoszt hozzák vissza az életükbe. Ebben a teremben a külvilágtól elvágva, mintha egy kapszulában lennének. Nincs ablak, csupán az amerikai, a koreai, a vietnámi, valamint a hadifogolyszövetség zászlói állnak a fal mellett, illetve két üveg edényben bonbonok az asztalon no meg a székek és két polc rajtuk ismeretterjesztő anyagok alkoholistáknak, munkakeresőknek. Eredetileg a veterániroda vezetőnője, aki Massachusetts állam megbízásából dolgozik kis kereszteket ragasztott egy tablóra az Irakban elesett katonák nevével, de Gaskell kérte távolítsa el, mert rosszat tesz a terápiának, így ez átkerült a szomszédos irodába. Mielőtt a foglakozás véget ér Gaskell megkérdezi Dan Birminghamet mit akar a belgyógyászától megtudni. „Borzasztó fájdalmaim vannak, amelyek nem akarnak csillapodni” - feleli Dan – gyomor és végbéltükrözésen vagyok túl, valamint komputertomográfos vizsgálaton. Nem találtak semmit. De én minden este kénytelen vagyok felkelni, mert olyan fájdalmaim vannak.” „Gondolod, hogy köze van a háborúhoz?”- kérdezi Gaskell. „Egészen biztos” —feleli Birmingham – „Három hónapig voltam az iraki égő olajkutak mellet. Beszívtuk azt az anyagot, ami a levegőben terjedt. Bogyókat kaptunk Hussein gáztámadása ellen. Nem voltak kellően tesztelve, de alá kellett írnunk, hogy az esetleges mellékhatások miatt nem perelünk. Az elmúlt tíz évben 40 cisztát vágtak ki belőlem, mindenütt volt belőle. A golyóim feldagadtak, mint két baseball labda, véreset vizeltem, rendszeresen fáj a fejem, hasam és a hátam. Éjszaka ordítani tudnék a fajdalomtól.” A találkozó után Birmingham beül a vörös pick up-jába és haza indul. A kocsi platójának hátsó részén még ott a 2001 szeptember 11-e után felragasztott matrica: „Büszke amerikai vagyok” felirattal. Azóta már nem tudja ezzel mit is akart mondani. Peabodyban él feleségével és három gyermekével. Egy katolikus templom és egy baseball pálya között van a házuk. Az épület kicsi, inkább bungaló, de mögötte ezer négyzetméteres kert helyezkedik el. Dan Birmingham az utóbbi két évét itt töltötte. Teraszt épített, kaland játszóteret a gyerekeknek, grill sütő helyet, dísznövényeket ültetett, és felállított egy medencét trambulinnal. Kis kert oázis a végtelen pusztában. Dan Birmingham 35 éves. 18 volt, amikor a hadseregbe jelentkezett. Négy évet írt alá. Nagyapja az első világháborúban harcolt édesapja pedig Koreában. Oklahomai és németországi kiképzés után az első iraki háborúba küldték. Emlékszik, 1991 januárjában repültek a Közel Keletre, de hogy pontosan hová nem tudták. Egy poros vidéken masíroztak, már-már unalmasnak tűnt az egész, amikor hirtelen felszólították őket, hogy lőjenek. Nem tudta hol vannak, nem tudta mire lőnek, majd rövidesen az idő múlásáról is elfeledkeztek. „Négy napon át lőttünk és nem tudtuk milyen okból. Kicsit előre mentünk újra lőttünk. Így ment ez. Egy M109-es tarackkal mentünk. Ha mozgásban voltunk a járműveknek nem szabadott megállniuk, még ha emberek kerültek elénk, akkor sem. Nem tudtuk ki kivel van. 75 perc alatt 62 gránátot lőttünk el, mindegyik 120-tól 200 font súlyú volt. Már gondolkodni sem tudtunk, csavar voltunk egy gépezetben.” Négy napon és éjszakán tartott a csata. Utána látták a következményeket. Kráterek, kiégett járművek, holttestek és vér. A rövid háborúskodást követte az égő kőolajkutaknál a szolgálat. Olyan sötét volt nappal is mint télen Alaszkában. Nem érzett megbánást, dühöt, félelmet, amiatt, ami történt vele, vagy amiatt, amit átélt. Akkor sem, amikor visszatért Németországba. Viszont szomjas volt. Fél évig nem ihatott alkoholt. Ezt bepótolta. 5000 dollárt ivott el, a megtakarítását. Miután egy riadónál nem kelt fel az ágyból és a vérében alkoholt és marihuánát találtak, idő előtt elbocsátották a seregből. Ez 1991 decemberében történt. Visszatért Massachusettsbe. A kaszárnya falain túl ismét előjöttek az emlékek. A fegyvertelen férfiak és nők, akiken átgázoltak, emberek, akiket lelőttek, miután megadták magukat, a foglyok átkai, a véres sár a bombatölcsérben és a fekete égbolt. Nem tudott aludni. Nem tudta az életét rendezni. Egyedül volt. Egy útépítőcégnél dolgozott hosszabb ideig, de csak azért, mert a főnöke tudta háborús veterán. Ivott és agresszív lett. Egy drogériában ráordított valakire, mert arab kinézete volt. Mindez a nap közepén történt, minden ok nélkül. Tíz alkalommal volt elvonókúrán a bostoni veteránkórházban. 2001-ben a felesége elhagyta és a gyerekekkel másik városba költözött. Birmingham tovább ivott, az autójában lakott és nem láthatta a gyerekeit. Összeveszett a főnökével is, aki mindig kiállt mellette és az utcára került. Szó szerint. Hajléktalan lett. 2003 januárjában járt előszőr Birmingham Allan Gaskellsnél, de ekkor hazaküldték, mert részeg volt. A csoportban egy szigorú szabály van, csak józanon lehet az összejövetelen részt venni. 2003 február 25-én kezdődött Dan Birmingham utolsó elvonó kúrája, azóta nem iszik. Megmaradtak viszont a fájdalmas emlékek, a szörnyűségek, amik történtek vele és emberek arcai, akik a páncélosa elött álltak. Reggel átizzadva kell fel, dohányzik és nagyokat sétál a kertjében. Minden nap antidepresszánst szed, Celexát. Ez hiperaktívvá teszi és szexuálisan megbízhatatlanná. A felesége visszatért hozzá, de nem teljesen elégedett. Munkát még nem talált a fájdalmai miatt, mint mondja. Az orvosi kezelések visznek a hétköznapjaiba rendszert és a hét csúcspontja foglalkozás Allan Gaskellnél. 2005-ben 25 millió veterán élt az Egyesült Államokban, ez a népesség kilenc százaléka. Nyolc millióan szolgáltak Vietnámban, négy és fél millióan a második világháborúban. Tíz millióan 65 évnél idősebbek. Ray Ferguson az egyikük. Általában a különböző háborúkat megjárt veteránoknak nem sok közük van egymáshoz. Nem nagyon beszélnek a háborús élményeikről egymással. Pedig, mint ahogy azt Ferguson mondja a fiatalok az öregek tapasztalataiból tanulhatnának. Nyáron keveset volt a foglakozásokon. A fia Buck Ferguson halálos beteg volt. Rákban szenvedett. Augusztus második hetében halt meg. Peabodyban ravatalozták fel. Allen Gaskell azon a héten azt javasolta, hogy az összejövetel maradjon el, és helyette részvétlátogatást tegyenek Fergusonnál. Mindenki rábólintott, de csak Allan Gaskell, Peter, Gailes és Steven Schuyler voltak ott a koporsónál. Mindannyian vietnámi veteránok. Buck Ferguson szintén Vietnámban harcolt. Ferguson koporsója amerikai zászlóval volt letakarva. A koporsó fejrészénél a tengerészgyalogság zászlója állt mellette a gyászoló apa, holt fehéren. A teremben ötven ember, a Fergusonok megbecsült tagjai Peabody közösségének. Ray a szertartás végén kezet fogott a terápiás csoport megjelent tagjaival és megköszönte, hogy eljöttek. Peter Gailes egy pólót viselt, amelyen a következő felirat állt: „Biztos a menybe jutok, mert a pokolban már jártam. Vietnám.” „Buck az átkozott napalmtól halt meg.” – súgta Gailes. „Fogadok, hogy Khe Sanhban járt. Ismerek egy csomó srácot, akik ott voltak és rákban haltak meg.” Schuyler és Gaskell hallgatnak. Még húsz percet maradnak, majd búcsúként biccentenek a fejükkel Ray felé, aki még mindig a koporsónál áll egyenes derékkal, mint egy igazi katona. Allan Gaskell már kint a parklóban mondja, hogy a világháborús veteránok küzdenek a legnagyobb nehézséggel, ha érzéseikről kell beszélniük. Hősként tértek vissza egy gyorsan fejlődő országba. Jó ügyért harcoltak egész életükben hősök maradtak. Ennek ellenére többen haltak meg a háború okozta pszichológiai okok miatt, mint más konfliktusokban harcolt amerikaiak. Ray Ferguson 1942-ben a japánok Pearl Harbor elleni támadásának hatására jelentkezett a légierőhöz. 1944-ben került Olaszországba San Pancrazio nevű helyre. Egy B-24 „Liberator“, személyzetének tagja volt, fedélzeti lövész. Ötven bevetésen kellett részt vennie, mire hazatért. Szófia volt az első város, amit bombáztak. Ray a gép orrában ült egy üvegkalitkában, ami olyan kicsi volt, hogy ejtőernyőnek sem volt hely. Szófiáig repültek, majd vissza Olaszországba. Nyugodt tiszta idő volt ideális a bevetéshez. A következő cél Steyer városa volt Ausztriában. Egy lőszergyárat bombáztak. Erős légvédelmi tűz fogadta őket. Ray kiszolgáltatottnak érezte magát a golyózáporban. Mellettük robbantak a légvédelmi gránátok. Amikor késő délután visszatértek a bázisra úgy gondolta nem fogja túl élni a háborút. Ekkor 1944 április 2-át írtak. Ray Ferguson pontosan tudta kivel repül a kötelékben, kikkel indultak el és kik nem tértek vissza. Tudta hova repülnek, milyen erős légelhárításra számíthatnak, milyen hosszú lesz a bevetés és hány bombát dobnak le. Öt éve egy mikrofilm bukkant fel Washingtonban az ő repülőszázadának bevetési adataival. Ray másolatot készítetett róla, amit beköttetett és gyakran lapozgatja a könyvet. Most minden adat a fejében van. Szófiát, Bukarestet, Budapestet, Pozsonyt és Münchent bombázták. Ült a kis üvegfülkéjében látta az alattuk elterülő városokat, hegyeket, folyókat. 24 ezer láb magasan repültek. Előfordult, hogy 29 órát tartott egy bevetés, de az is, hogy olyan mélyen repültek, hogy látta a menekülő embereket. A bevetés végén lefeküdt a sátrában és újra megjelentek előtte az aznapi bevetés képei. A barátnőjének küldött levelekben ezekről és a félelmeiről nem írhatott. Minden levelet cenzúráztak. Gyakran két három üveg bort megivott, hogy aludni tudjon. Reggel aztán jött a következő bevetés. 1944 június 21-én jött el az utolsó küldetés. Az ausztriai Hörsching felé repültek. Azt hitte túl van mindenen, és haza mehet. Mégis ezen a bevetésen érte az összeomlás. Már nem ugyanaz az ember volt, mint aki önként jelentkezett. Amikor visszaérkezett Amerikába azonnal tovább akarták küldeni egy B29-sel a Távol Keletre a japánok ellen harcolni. Ő inkább fölmondott a légi erőnél; élni akart. Ez egy igazságos háború volt; állítja jó ügyért harcoltak. Szívesen írt volna egy könyvet a tetteiről, hagy ismerjék meg a fiatalok mit élt át. Ők mindig házakra céloztak emberekre nem – nyugtatja magát. Jó ügy volt ismétli magának, de gyakran ez sem segít. „Ha becsukom a szemem még mindig az égő eget látom, a mellettünk lezuhanó gépeket.” - meséli. Háború vége óta gyakran álmodik az akkor történtekkel. Az alkohol és a tabletták sem segítenek. „Azt hittem néha, hogy megőrültem.” De miért hagyta, hogy fia Vietnámba menjen? - merül fel a kérdés. „Mindenkinek meg kell szereznie saját tapasztalatát.” – válaszolja röviden. Miután a fiát augusztusban eltemették, megint járni kezdett a terápiára. Arany színű Cadillac-el a mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóhelyre állt, közvetlen a bejárat elé. Fogta a botját és az elmaradhatatlan dobozos Pepsijét és felment a második emeletre a terápiás terembe. A kocsija ütközőjén két matrica van: az egyiken „Bush” felirat a másodikon „Liberator” – megszabadító- a gép neve, amelyen repült. Ray Ferguson számára ez a kettő összetartozik. A második világháború, az arany színű Cadillac és Georg W. Bush. Ezek mind részei az amerikai állomnak, amelyért az amerikai fiúk harcba vonultak. Ha rossz híreket hall Washingtonból, azt mondja: „néha nagy árat kell fizetni azért, hogy az ember a világ legjobb országában élhessen”. Az első szeptemberi találkozón Steven Schuyler arról beszélt, hogy még mindig nem vált el, mert javítani akar két lányához fűződő kapcsolatán. Schuyler az intellektuel a csoportban. A Harvardon és Berlinben tanult germanisztikát. Antik könyvekkel kereskedik és sokat utazik. A világ majdnem minden pontján vannak barátai. Sokat törte a fejét, míg sikerült vietnámi emlékeit feldolgoznia. Legalább is így gondolta. De az iraki háború, az elesettek száma és házassági krízise ismét előhozták a Vietnámban történteket. A házassági tanácsadáson a felesége, aki szintén germanisztikát tanult szemére vetette, hogy soha se beszélt neki Vietnámról. Nem talált szavakat, amellyel az ott töltött másfél évről beszélni tudna – állítja. Kafkáról bármikor, bármennyit beszél, de Vietnámot hogyan mesélje el, például a robbanásokat, amit ott átélt? Valahol olvasta a vietnámi veteránok között nagy a válási ráta. Ezzel akarta bizonyítani magának, hogy nincs egyedül. „A lányok a válással kapcsolatban inkább az anyjuk oldalán állnak, de dolgozom rajta, hogy engem is megértsenek.”- mondja Steven Schuyler. Idéz egy költeményből, amelyet idősebb lánya angol órára írt. Ez róla szól. Egy vietnámi történet, amikor aknára lépett, de az csodával határos módon nem robbant fel. „Beszéltél a lányaiddal Vietnámról?” – kérdezi Allen Gaskell Steventől. „Egy este kérdeztek róla. Én mindig is bántam, hogy apám korábban nem mesélt háborús élményeiről, amikor fiatalabb voltam. Talán jobban megértettem volna.” – mondja Schuyler. „A haditengerészetnél szolgát, a Fülöp szigeteken harcolt a japánok ellen. Amikor hazatért elkezdett inni és rövidesen lelépett. Anyámnak egyedül kellett négy gyermeket felnevelnie. Ezért gyűlöltem őt. De röviddel a halála előtt mesélt a háborúról. Szörnyű eseményekről és képekről, amiktől nem tudott megszabadulni. Arról többek között, hogy a tengerben úszó japán halottak úját, hogyan vágták le, hogy megszerezzék a gyűrűjüket. Utána én meséltem Vietnámról. Egy dolog, amiben megértettük egymást a háború volt. Furcsa, de igaz!” „Te beszéltél a fiadnak halála elött a háborús élményeidről Ray? – kérdezi Gaskell Fergusont. „Ezek különböző háborúk voltak.” – feleli Ray Ferguson, miközben kezével a Pepsi Colás dobozt forgatja az aztalon. „Nehezedre esik sírni?” – kérdi Gaskell. „Nem akartam sírni, amikor meghalt. Nem akartam rossz példát adni.” Patrick Piccard a gyűrűjét birizgálja az ujján, amibe „Military Police” felirat van begravírozva. Ez az egyetlen gyűrűje. Patrick Piccard 23 éves a még nem sokat tapasztalt meg az életből. Egyszer volt külföldön, Irakban. A helyiek nyelvén csak pár szót tanult meg. Olyan angol kifejezésekét, mint: „fuck you“, „eat shit“ és „thank you“. Patrick Piccard a közösségi ház közelében lakik. Amikor visszatért a háborúból szüleihez költözött és egykori gyerekszobájában rendelkezett be. Nem ül szívesen a közelükben levő étteremben inkább McDonaldsba jár a belvárosba és ott is jobban szeret kint ülni. Nem bírja a bezártságot, a zárt tereket. Megpróbált dolgozni, mint biztonsági ember egy bevásárló központban, de idegesítették az emberek és főleg a hangoskodó gyerekek. Azt mondja mindig katona akart lenni, talán azért, mert apja harcolt Vietnámban. Már a középiskolában jelentkezett tartalékosnak. 2001 novemberében kezdődött az alapkiképzése, és amikor végzett vele a szülei küldték neki a gyűrűt rajta a felirattal „Military Police”. Mindig magának való gyerek volt, és a kiképzés után büszke volt magára, hogy lesz belőle valaki. 2003 februárjában repült Irakba a háborúba. Patrick Piccard és társai sokat várakoztak Kuvaitban, míg katonai szállítmányok biztosítására vetették be őket. Piccard egy Jeeppel furikázott, csak egy ponyva volt a feje felett. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem tudta valójában ebben az országban mit is védenek. Szerinte nincs semmi szép Irakban. Járt Szaddám palotájában, és a Baath-Párt egyik nyaralójában Falludzsában. Ősszel röviddel a hálaadás elött apja szívinfarktust kapott, ezért haza utazhatott. Az a katona, aki a katonai rendészetnél helyettesítette, abban a dzsipben halt meg, amellyel ő is járt. Ezután már nem volt hely, ahol biztonságban érezte volna magát. Amikor lejárt a szolgálata visszatért Beverlybe, beköltözött gyerekkori szobájába és autókereskedésekbe próbált elhelyezkedni. Szereti az autókat. Beadta a jelentkezését, de sehonnan sem hívták vissza. Egy éve munkanélküli, 20 kilót hízott. Nem iszik alkoholt, nem dohányzik, de éjszaka nem tud aludni. A számítógépe elött ül és várja a reggelt. Mostani találkozón az újaival az asztalon kopog a kiképzőhelyének pólóját viseli. Fején terepszínű sapka. Még most is a katonaság ruháit viseli, de nem tudja istenigazából miért. A második szeptemberi összejövetelen Piccard arról mesélt, hogy hallotta, hogy New Orleansban a Kathrina hurrikán után a Nemzet Gárda egyik tagjától a fosztogatók elvették M16-át és azzal lőtték le. Senki más nem halott az esetről. Allan Gaskell óvatosan témát vált. Nem akar olyan konfliktust, ami miatt valaki esetleg nem jönne el ismét a foglalkozásra. Volt már jó pár ilyen téma. Szeptember 11-ei miatt Ray Ferguson azt javasolta, hogy Mekkát bombázzák. Amikor kitört a második iraki háború a csoportban arról vitatkoztak vajon Jessica Lynchet Száddám egyik háremébe rakták-e. Peter Gailes mind a mai napig úgy gondolja vannak amerikai foglyok Vietnámban. Jane Fondát pedig legszívesebben lelövetné. Allan Gaskell a mérsékelt republikánus John McCaint nem tartja elnöknek alkalmas politikusnak, mert Vietnámban hagyta magát foglyul ejteni. A katonák mind a mai napig nem hagyták abba a harcot. Egy szeptember végi összejövetelen Peter Gailes arról beszélt, hogy egész életében azt az érzést akarja újra élni, amikor Vietnám felett repült helikopterével és az emberek menekültek előle, mint a megriadt vadak. Egy jelentős része, annak a 21 milliárd dollárnak, amit az Egyesült Államok a hadseregére költ pszichológiai tanácsadásra megy el. A vietnámi veteránok 30 százaléka szenved posztraumatikus szindrómától. Az esetek nagy része krónikus. Ezt akarták megelőzni. Az Irakból visszatérő katonákkal kérdő ívet töltettek ki. Ha a szindróma jeleit mutatta valamelyikük a helyi veterán kórházba utalták terápiára. Allen Gaskell csoportjához hasonló csoport több ezer működik Egyesült Államok szerte. Sok amerikai katona a szindróma áldozata. Azt mondják ez az ára az amerikai életforma, az amerikai álom megvédésének. Október végén befejeződött az iraki háborúról szóló „Over There” sorozat. Nem tervezett a csatorna újabb évadott a 13 rész után, mert csökkent a nézőszám. Az utolsó rész hetében 220 amerikai katona halt meg Irakban. Ezen az október estén Peter Gailes egy könyvet hozott az összejövetelre. Címe „Ambush Alley“. Egy amerikai egységet ért támadás történetét meséli el, ami Nassirijában Irakban történt. Gailes azt mondja jó olvasni a könyvet. Bizonyítékot lát benne, hogy milyen rosszul előkészített volt a háború. „Az amerikai hadsereg minden háborút elrontott!” – állítja a könyvben olvasottak alapján. „Minden háború káosz” - teszi hozzá Allan Gaskell. Steven Schuyler ehhez kapcsolódóan arról beszél, hogy Vietnámban milyen gyakran elveszítette a kontrolt, ha lövöldözésbe kerültek. Dan Birmingham arról a négy napról és éjszakáról mesél, amikor nem tudta hol is vannak. Ray Ferguson egy történetbe kezd bele a romániai Pitestiről, amit bombáztak, majd rövidesen az összes elbeszélő története egy nagy háborúvá olvad össze, sokszor ugyanazokkal a szereplőkkel bordélyokkal, drogokkal, alkohollal, hadifoglyokkal. Nagy háborúvá, ahova az amerikai hadvezetés küldte őket a világot megmenteni. Aztán hirtelen változik a téma. Abu Ghureib jön szóba, a kínzások. „Azt hiszem a közvéleményt ez nem nagyon érdekli, legalább is a részletek.”- mondja Allen Gaskell, majd hozzá teszi „Nem Amerika harcol odaát, hanem amerikai fiúk.” „És azt sem tudjuk miért harcolnak” állapítja meg Dan Birmingham az öböl háborús veterán. „Én minden esetre nem tudom”. „Én sem!” - erősít rá Steven Schuyler vietnámi veterán. „Nektek a kommunistáknak kellett visszavágnotok!” – reagál a második világháborút megjárt Ray Ferguson Steven Schuyler szavaira. „Talán, de nem volt egy jó háború, más volt mint a világháború.”- kontrázik Schuyler. És a háborúk folytatódnak. Ahogy nagyapáikat követték apáik, úgy követik őket fiaik a harcokba. Dan Birmingham nagyapja az első világháborúban volt, Steven Schuyler apja a második világháborúban a Fülöp szigeteken, Patrick Piccard apja Vietnámban, ahogy Ray Ferguson fia is. Nem volt más példakép. De mindig volt egy elnök, aki veszélyben látta a szabadságot. Talán a veteránok nem látták annak idején pontosan miért harcolnak, de ott volt a háború, amit túl kellett élni. És ez sem kis feladat vagy lényegtelen cél. „Ellenségtől körül véve egyedül éreztem magam.” – mondja Allan Gaskell vietnámi éveiről. Ez az érzés pedig nagyon amerikai. Október végén elköszöntött az indián nyár Új Angliától. A csoport, mint eddig is ezután is összejött. Pár alkalmat kihagyott Patrick Piccard. Már aggódtak érte, hogy valóra vált félelme és öngyilkos lett. Felhívták és kiderült, nem. Valami közbe jött. Piccard ismét ott ül az asztalfőn bonbont eszik és mint mindig hintázik a székén.

1967 végén az amerikai kormányzat bejelentette, hogy nemsokára a vietnámi konfliktust győzelemmel fogja lezárni. De a kommunista gerillák Észak Vietnám tervei alapján és támogatásával egy addig lehetetlennek tartott támadássorozatot indítottak. Az amerikai közvélemény megdöbbent. Többé nem hitt a kormány optimista győzelmi jelentéseinek. 

Saigon. 1968 január 31-én, éjfél körül George D. Jacobson úton volt autójával Dél Vietnám fővárosában. Jacobson egy kicsit ideges - Plymouthját balról és jobbról robbanások rázzák meg. A nyugállományú ezredes azok közé az amerikai katonák közé tartozik, akiket 1954-ben a franciákhoz küldték tanácsadónak. Most diplomata státuszban, mint úgynevezett „Misson Coordinator”, azaz tanácsadó a nagykövet Ellsworth Bunker mellett. A vietnámi újév kezdődik ezen az éjszakán. Petárdák zajával kergetik el a gonosz szellemeket Tet Nguyen Dan, a majom év kezdetén. A fasorokkal szegélyezett sugárutakon és az utcákon mindenhol emberek. A háború elött az őserdővel és mocsarakkal körülvett fővárosban kétmillió ember élt, most három. Nap mint, nap özönlenek a menekültek a háború sújtotta vidékről Saigonba, földművesek, halászok és kézművesek. Azt hiszik Saigonban béke van. Innen a palotájából irányítja az országot Nguyen Van Thieu elnök. Egy hatalmas légitámaszponton, amelyen csillagos sávos lobogó leng, található William C. Westmoreland tábornok a Vietnámban állomásozó amerikai hadsereg főparancsnokának főhadiszállása. Ha egy biztonságos város van valahol Dél Vietnámban, akkor ez a hely az. És ha egy biztonságos nap van, akkor az a Tet napja. Eddig mind a két fél betartotta, hogy ezen a napon nem szólnak a fegyverek, ugyanis ekkor a vietnámiak nem csak az új évet ünneplik, hanem hazatérnek és felkeresik őseik sírhelyeit. Senki sem lövöldözik, hacsak nem petárdát. És mégis: Jacobson úgy érzi magát, mintha egy vihar közepén lenne. Nyugtalanul autózik két órája fel alá a városban. Az ünnep, mintha hangosabb lenne, mint eddig volt, több robbanás, több tűz, de ezeken kívül semmi. Nincsenek harcok, nincsenek tüntetések. Hallgatja a diplomáciai adóvevőt, de ott sem említenek semmi különöset. Éjfélkor elhatározza visszatér a nagykövetségre, ami úgy néz ki, mint egy erőd. Az amerikai külképviselet hatemelet magas kolosszus, betonból, acélból, és üvegből. A Thong-Nhut sugárúton, egy helikopter leszállóhellyel ellátott bunker. Az amerikai hatalom építészeti szimbóluma. Két és félméteres betonkerítés veszi körbe a területét. Félköríves őrbódékban állnak a délvietnámi biztonsági erők tagjai és a kapuknál az amerikai tengerészgyalogosok. Belül egy tér választja el a kerítést a főépülettől. Egytelen dísze egy beton virágtartó, mintha az amerikaiak még díszítésnek sem tűrnék a lágyságot, a bájt. Csak egy épületnek van emberi mértéke: a gyarmati korból, a francia időkből származó villának. Itt van a felső emeleten Jacobson szállása. A tanácsadó megmutatja papírjait a kapunál két tengerészgyalogosnak, leparkol a villa elött és végre lefekszik. A diplomáciai képviselet kihalt és csendes. A legtöbb munkatárs valahol a városban ünnepel, vagy mint Bunker nagykövet a követségen kívüli szállására húzódott vissza. Csak 13 amerikai van az követség területén: Jacobson egy másik diplomatával, öt katona őrségben, kettő a kapuban, egy a tetőn, egy a földszinten, valamint az új épületben Ronald W. Harper őrmester küzd a fáradsággal. A titkosszolgálati részlegben két CIA ügynök dolgozik, a rádiósszobában pedig két dekódoló. Hozzájuk jönnek még a délvietnámiak: a négy őrbódéban egy-egy rendőr posztol, ha lehet ezt mondani, hiszen minimum az egyik alszik, a másik szellemileg instabilnak számít ezért nincs fegyvere, egy pedig körbe járja az épületet. Egy délvietnámi alkalmazott a rádiósszobában dolgozik a két sofőr pedig az épületben alszik. Az éjszakai szolgálat vezetője (a nagykövetség ügyeletese) E. Allen Wendt diplomata és közgazdász, aki négy hónapja van Dél Vietnámban, és eredetileg a rizs termelés számaihoz ért. Az ügyeletesszobában fekszik, ez az első szolgálata. Valószínűleg senkinek sem tűnt fel, hogy a harmadik sofőr, Nguyen Van De hiányzott. Pedig 1951 óta dolgozott a nagykövetségen és karizmatikusab, mint többi társa. „Annyival értelmesebb, mint a többi sofőr” - viccelődött egyszer a nagykövet – „biztos Vietkong.” Mint, ahogy az is volt. Nguyen Van De minden jel szerint ahhoz a húsz férfihoz tartozott, akik éjfélkor a nagykövetségtől nem messze egy autószerelőműhelyben gyülekeztek. Az épület egy nőé, aki vietkong tagja és a dél vietnámi rendőrség többször megbüntette, mert támogatta a kommunista gerillákat. De senki sem figyelte garázst, és így az sem tűnt fel, hogy ott két napja kosarakat és bambuszdobozokat pakolnak, amelyek a látszat szerint rizst és paradicsomot tartalmaztak. Pontosan abban az időben, amikor Jacobson aludni ment és Harper őrmester a fáradsággal küzdött, a garázsban a rizs és paradicsom alól a férfiak AK 47 géppisztolyokat, páncélöklöket és robbanóanyagokat vettek elő. Gerilla harcosok, a vietkong egy titkos egysége, amely évek óta Saigonban tevékenykedett. Az egyikük Nguyen Van Sau egy rizstermesztő földműves, aki a főváros közelében lakott. Eddig egy gumiültetvényen rejtőzködött körülbelül 50 kilométerre északra a fővárostól, most a fegyveresekkel tartott. Egy rizstermesztő, aki az ellenség nagykövetségét, akarta elfoglalni. Leo E. Crampsey a nagykövetség biztonsági főnöke. Amikor a Tet tűzijáték alábbhagyott, felkereste az ügyeletes CIA ügynököket. „Minden rendben?” -kérdezte. „Saigon csendes.” – válaszoltak az ügynökök. Crampsey, mint, aki jól végezte dolgát haza ment Rue Pasteur alatti lakásába és lefeküdt aludni. Jó 45 perc múlva két autó tűnt fel a követségnél, egy taxi és egy normál személyautó, mind kettő világítás nélkül. Egy a követségnél szolgálatot teljesítő rendőrnek feltűntek a gépjárművek, de nem foglalkozott velük. A taxi az esti bejárathoz gurult és a benne ülők tüzet nyitottak a két tengerészgyalogos őr irányába. A golyózápor az acélkapúra zúdult a két katona pedig a követség területén belül a betonfal mögé húzódott fedezékbe. Nem láthatták, hogy kint az utcán teherautó közelít a nagykövetséghez, amiből több vietkong ugrott ki és robbanóanyagot rögzítettek a kerítés falához. „Signal 300”; a támadást jelző kódot jelentette rádión az egyik tengerészgyalogos. Mielőtt részleteket mondhatott volna robbanás rázta meg a környéket. Gomolygó füst, por és törmelék. Körülbelül egy négyzetméter nagyságú lyuk keletkezett a falon. Árnyékok tűntek fel benne. A két tengerészgyalogos azonnal lőtt. Az első töltények a támadók két vezetőjét ölte meg. Merész, de nem elég okos harcosok. Ugyanis az akció elején a vietkong kommandó elvesztette vezetőit, akik részletesen ismerték a támadás egész tervét. A többek nem nagyon tudták, mit tegyenek. Ennek ellenére folyamatosan tüzeltek és átmentek a lyukon. „Jönnek be! Jönnek be!” – kiáltotta a két tengerészgyalogos a rádiójukba. „Segítsetek nekünk! Segítsetek!” – aztán elhallgattak.
Az amerikai nagykövetség elleni támadás jel volt, nem egy kis incidens. Egy nagy offenzíva elejét jelentette. A Tet ünnep elején 80 ezer dél vietnámi gerilla és észak vietnámi katona támadta meg Dél Vietnám hat legnagyobb városát, 44-ből 36 tartományi fővárost, 242-ből 64 kerületi központot, 50 falut. Csaknem mindegyik tartományban dúltak harcok. Katonai támaszpontok, a saigoni elnöki palota, amerikai főparancsnokság mind-mind célpont volt, csak úgy, mint Hue az egykori császári főváros. A támadás kiterjedt az észak vietnámi határtól, a Mekong deltán át egészen a Kambodzsával határos felföldig. Egy nyugati megfigyelő úgy írta le a helyzetet, hogy úgy robbant fel az ország, mint egy sor petárda. A Tet offenzíva a legdrámaibb esemény volt, amit az amerikaiak Vietnámban átéltek. Semmikor máskor nem halt meg mindkét oldalon ilyen rövid idő alatt ilyen sok ember. 48 óra alatt teljes ezredek tűntek el, városok semmisültek meg. Palotákat, bunkereket rohamoztak meg, civileket gyilkos egységek temetek el élve. Az az egész történet paradoxona: sohasem verték meg ilyen nagy mértékben a vietkongot, mint ekkor, soha se volt ekkora győzelme az amerikaiaknak, mint ezekben a napokban. Mégis a végén Hanoi jött ki győztesen az egészből; Washingtonnak pedig ezzel kezdődött a katasztrófa. A hadjárat döntő fordulatot jelentett a vietnámi konfliktusban. Ekkor vált egyértelművé, hogy az amerikaiak nem tudják megnyerni a háborút. 1967 óta a konfliktus húsdarálóvá vált, anélkül, hogy bármit is elért volna az Egyesült Államok. 486 ezer jól felfegyverzett katona, akik 3000 helikopterrel az ország minden részét elérték. Mellettük a szövetségeseik, Ausztrália, Dél Korea, Új Zéland katonái. Ehhez jött még 750 ezer dél vietnámi katona. Az amerikai átlag katona csak egy évet töltött az országban, így kezdőnek számított ebben a konfliktusban. És kiért harcolt? A dél vietnámi hadsereg vezetése korrupt volt. A tábornokok a katonai segélyt a saját zsebükbe rakták. A besorozott dél vietnámi katonákat második világháborús amerikai tankönyvekből oktatták, és nem készítették fel őket a gerilla háborúra. Az amerikaiak 60%-a úgy gondolta, hogy dél vietnámiak alkalmatlanok a harcra. Ezzel szemben az ellenség extrém módon harcképesnek bizonyult. 200 ezer vietkong küzdött Dél Vietnámban és őket támogatta még 50 ezer észak vietnámi katona. A kézi fegyvereik jók voltak. Az Ak47-es felül múlta az amerikaiak M16-osát. Ellenben más tekintetben alul maradtak az ellenséggel szemben. Az utánpótlási vonalak Kambodzsa és Laosz őserdőin keresztül vezettek. 1967-ben úgy saccolta az amerikai vezetés, hogy Dél Vietnám lakosainak egyharmada a vietkong ellenőrzése alatt állt. Főleg az ország elzárt részein az őserdőkben és a Mekong deltában. A városokat viszont a dél vietnámi kormány irányította. Egyik oldal sem tűnt arra képesnek, hogy saját javára döntse el a konfliktust. Az amerikaiak helikoptereikkel a leglehetetlenebb helyeket is el tudták foglalni, de mihelyst elhagyták a területet visszajött az ellenség. A vitkongnak sikerült az ügynökeiket a városokba becsempészni, de az esetleges támadás az amerikai tűzerő fölényén elbukott. Patthelyzet. Mindkét oldalon a döntő fordulat kikényszerítésén gondolkodtak.
Hanoiban a védelmi minisztérium élén Vo Nguyen Giap tábornok állt. Egy rutinos gerillaharcos. Lesből támadni és gyorsan visszavonulni – ez volt a taktikája. Mindezt addig csinálni, amíg ez az amerikaiakat megtöri és visszavonulnak. De milyen hosszan fog ez tartani? Úgy tűnt Észak Vietnámban néhány politikust és tábornokot ez a technika jobban megviselte, mint az amerikaiakat. Új stratégiát követeltek, mivel 1965 óta minden éveben 500 ezer - 1 millió délvietnámi menekült a városokba. Félő volt, hogy a vietkongnak elfogynak a segítői. Ha a vidéki települések elnéptelenednek, akkor elfogynak a támogatók, akik figyelmeztetnek, ha jönnek az amerikaiak, embereket és utánpótlást rejtenek el és a célpontokról felvilágosítást adnak. Észak Vietnámban minden évben 200 ezer fiú ünnepelte a 18. születésnapját. Hatalmas számú utánpótlás. Az északvietnámi hadsereg minden évben 200 ezer főt veszthetett és még mindig ott voltak, ahonnan elindultak. Csak elég cinikusnak kell lenni, és ügyesen kell elfogadtatni a veszteséget. 1967 áprilisában az északvietnámi kommunista vezetés elfogadott egy titkos „13-as határozatnak” nevezett új stratégiát. Nem egy klasszikus gerilla háborút kell a győzelemig megvívni, amelyben a veszteségek viszonylag alacsonyak, hanem „spontán” felkelést kell kirobbantani Dél Vietnámban. Giap, aki a klasszikus gerillaharcot akarta tovább folytatni, kénytelen volt meghajolni a pártvezetés akarata elött. Egy hibrid hadviselést dolgoztak ki, amelyben a gerilla háborút elegyítették a klasszikus hadviseléssel. Ehhez a szükséges utánpótlást a Ho Si Min ösvényen juttatták el a délvietnámi célpontokhoz. A legfontosabb búvóhely Cu Chi kerületben volt a Saigon folyónál a fővárostól észak nyugatra. Itt még a franciák elleni harcok idején építettek ki egy alagútrendszert, egy gigantikus hangyavárat, méter széles folyosókkal, elsősegélyhelyekkel, kórházzal, legénységi hálótermekkel, raktárakkal. Csónakokon és ökör karavánokkal vitték a futárok a szállítmányokat – fegyvereket és robbanóanyagot -Cu Chibe. Itt összegyűjtötték a szállítmányokat és a vietkong vezetők megtervezték az akciókat. Ehhez asszonyok hozták az információkat Saigonból, hol húzódnak az ellenséges védelmi vonalak. 1967 végén harcosokat és fegyvereket csempésztek például a Saigonhoz közeli Michelin gumiültetvényre, onnan pedig többek között a nagykövetség közeli autójavítóba. Ilyen módon a vietkong 100 tonna fegyvert és lőszert csempészet csak a fővárosba. A harcosoknak az ország különböző részein ugyanazon a napon kell támadásba lendülniük. Giap eddig egy hatalmas gerilla támadást szervezett. Lesből támadni és utána visszavonulni. Csak hogy most változott a felállás. Nem csak a méretek voltak nagyobbak, hanem a stratégia is megváltozott. Most nem lehetett visszavonulni, hanem ott kellett maradni. Városokat, katonai támaszpontokat elfoglalni és addig tartani, amíg megérkezik a reguláris hadsereg. Giap tervének három célja volt:
Meglepetés támadással az amúgy is demoralizált délvietnámi egységeket megsemmisíteni.
A lakosság ezen felbátorodik – legalább is a kommunisták ebben reménykedtek- és népi felkelés tör ki az amerikaiak ellen.
Az amerikai hadseregnek, akkorák lesznek a veszteségeik, hogy kénytelenek lesznek kivonulni Dél Vietnámból.
A konfliktust, amely Vietnám feletti hatalom megszerzéséről szólt és már 20 éve tartott, egy végső körben gerillaharcból, hagyományos hadviselésből, és népfelkelésből álló hibrid offenzívával kell döntésre vinni. Giap úgy számolt ez nyolc hónapig fog tartani. És melyik időpont lenne erre a legmegfelelgetőbb, mint a Tet ünnep. Az újévi ünnepekor nem csak fegyverszünet van, hanem a délvietnámi katonák fele otthon tartózkodik, az amerikaiak pedig a bázisaikon. Tehát a Tet. A holdnaptár azt mutatja, hogy az ünnep január utolsó napjára esik. Ezért Giap erre a napra teszi a támadás időpontját. A visszaszámlálás megkezdődött.
Westmoreland tábornok is egy végső csapásról álmodik. Az amerikai erők főparancsnoka Lyndon B. Johnson elnök személyes protezsáltja frusztráló harcot vív két fronton. Vietnámban a helyzetét kell megvédenie olyan támadókkal szemben, akiket nem tud megragadni. Ugyan az amerikai katonák mániákusan számolják a megölt ellenséget, a vietkong és Észak Vietnám ember utánpótlása kifogyhatatlannak tűnik. Egyszer, csak egy alkalommal – reménykedik Westmoreland tábornok – a túlvilágra kellene bombázni az összes ellenséget. Hol lehetne ezt a megsemmisítő csapást megtenni? A tábornok Khe Sahn mellet döntött. Észak nyugat Vietnámban fekvő faluban megközelítően ezer tengerészgyalogos van beásva: bunkerek, tűzérség, gránátvetők és egy repülőtér. Khe Sahn Laosztól tíz kilométerre a demilitarizált zónától pedig húsz kilométerre fekszik. A tengerészgyalogosok Khe Sahnból erőteljesen zavarják az északvietnámiak utánpótlását. A hatalmas bázis provokatívan az ellenséges területhez közel fekszik. 1967 augusztusától Westmoreland megnagyobbíttatta a bázist. A hanoi tervezőket ez arra fogja ingerelni - így reméli a tábornok – Khe Sahnból egy második Dien Bien Phut csináljanak. Arra készteti őket, hogy körül vegyék és kiéheztessék, mint a franciákkal tették és ehhez minél több katonát egy helyen összegyűjtsenek. Westmoreland tábornok meg van győződve arról, hogy az ellenség lenyelte a csalit. 1967 végén a felderítők azt jelentették, hogy jelentős csapat mozgásokat hajtanak végre az északvietnámiak. Ezért 1968 januárjában titokban 2000 harcigépet helyez készenlétbe közöttük B52-es bombázókat különböző repülőtereken. Ha az ellenség Khe Sahn körül fogja összevonni az erőit őt ez nem zavarja. Ha a bázist körül veszik Giap katonái ő szabadjára engedi erőit. Vadászgépekkel, helikopterekkel, tűzérséggel szétveri őket és amikor felszáll a füst Giap hadserege megszűnik létezni. A második front Washingtonban húzódik. A vezetés fél az otthoni tiltakozástól és ezért egy PR kampányt szervez. „El kell adni az árunkat!” -jelenti ki Johnson elnök. A veteránok napján – amikor a különböző háborúkban résztvevőkre emlékeznek – Johnson egy repülőgépanyahajón tart beszédet. „Ez a háború nem fog több álmatlan éjszakát okozni nekünk” – mondja magabiztosan. Westmorelandot hazarendelik. A tábornok tart egy pár optimista beszédet. 1967 november 21-én befolyásos újságírók elött kijelenti: „Lényeges ponthoz érkeztünk, amikor is az ellenség a végét járja. Egészen biztos vagyok benne, hogy az ellenfél veszít. Az ellenséges reményeknek vége!” Csak hogy a tábornok, aki az ellenségnek akart csapdát állítani maga esett csapdába. Ugyanis az északvietnámiak nem rögtön Khe Sahnt támadták és így nem lehetett őket megsemmisíteni ezért Westmoreland később az amerikai nyilvánosság elött nagyotmondónak, sőt hazugnak tűnt.
Annak a híre, hogy Vietnámban valami készülődik 1967 tavaszán elért az amerikaiakhoz. Májusban egy textilgyár igazgatóját tartóztatták le, aki kommunista volt. A férfinél kapcsolati listát találtak neves délvietnámi hivatalnokok, mérnökök, jogászok neveivel. Az igazgató kijelentette a vietkongokkal nemsokára megalakuló koalíciós kormányt készít elő. Júniusban egy informátor jelentette, hogy vezető diplomatát hívtak vissza Párizsból Hanoiba. Nemsokára kiderült, hogy Kínából, és Indonéziából is az északvietnámi nagyköveteket hazarendelték. A londoni Times arról cikkezett, hogy esetleg Észak Vietnám békeszerződést készít elő. Valójában a diplomatákat a készülő offenzíváról értesítették titokban. Októberben a délvietnámi hadsereg egy őrjárata lefoglalta a helyi vietkong vezetés háromoldalas szövegét, amelybe év elejei kampányról írtak. De ez mi pontosan nem derült ki. Kilenc nappal később az amerikai hadsereg kezébe került egy dokumentum Tay Ninh provinciában „Új szituáció, új feladatok” címmel, ami praktikusan a Tet offenzíva taktikai céljait írta le. November 6-án az amerikai katonák újabb utasítást foglaltak le „egy nagy jelentőségű harcihelyzet esetére”. November 19-én pedig egy jegyzetfüzet került hozzájuk „Offenzíva és népfelkelés” címmel 1967 tele és 1968 tavaszra, valamint nyárra vonatkozóan. Ennek a híre még az amerikai nagykövetség sajtóközleményébe is belekerült. És ezek nem csak jelzések maradtak. Október 29-én Loc Ninh tartományban a fővárost támadták meg a vietkong erői, és nem vonultak vissza, hanem megpróbáltak kitartani, de a veszteségeik olyan nagyok voltak, hogy végül inkább mégis visszavonultak. Az amerikai tisztek azt kérdezgették egymástól mind ez miért történt? Mi volt a célja a támadásnak? A válasz erre az volt, hogy a dzsungel harcosok Loc Ninhben gyakorolták a városi harcot, a ház ostromokat. De ez értékelés nem jutott el a főhadiszállásra. Néhány amerikai megközelítően sejtette mi folyik a felszín alatt. 1967 november végén CIA ügynökök megjelentettek egy elemzést jó pár okot figyelembe véve – nem utolsó sorban a kommunista dezertőrök számának visszaesését. Ezt a vietkongok abbéli meggyőződédéhez kapcsolták, hogy közel a győzelem. De pontosan mit tervez az ellenfél az ügynökök sem tudták. Azt viszont sejtették, hogy a stratégiájuk megváltozott. És Westmoreland tábornok? Ment a saját feje után. Azt a felderítők által küldött jelentést, miszerint a Ho Shi Min ösvényen a teherautó forgalom megháromszorozódott figyelmen kívül hagyta. 1968 január másodikán amerikai tengerészgyalogosok Khe Sahnnál északvietnámi katonákra csaptak le, ötöt megöltek, egyet elfogtak. Az ellesettek egy ezred kommandójának tagjai voltak, akik az amerikai állásokat akarták kikémlelni. Az amerikai őrjárat egy új erdei úton bukkant rájuk, igen egy közönséges nyílt útszakaszon. Az incidens ellenére semmi jel nem mutatott egy nagyobb arányú támadásra a támaszpont ellen. Ennek ellenére az amerikai főparancsnok örült. Khe Sahn végre! Westmoreland parancsainak és csapatösszevonásainak végre értelme lett. A tábornok úgy gondolta az északvietnámiak Khe Sahn felé masíroznak. Mégis lesz egy második Dien Bien Phu egy mindent eldöntő csata. És valóban rejtőzködő északvietnámiak 1968 január 21-én aknatűz alá vették a Khe Sahn-i bázist. Westmoreland a Dél Vietnám északi felén tartózkodó amerikai haderő felét Khe Sahnhoz rendelte, hogy az ellencsapást előkészítse. 1968 január 28-án délvietnámi ügynökök teljesen máshol Qui Nonh városnál vietkong funkcionáriusokat kaptak el, hangfelvétellel, amelyen propaganda szöveg volt: „A nép felkelésre kész. Saigon, Hue, Da Nang és más helyek népei szabadítsátok fel magatokat!” Egy felhívás a népfelkelésre. Az északvietnámi a Tet offenzíva három céljának egyikére. A kádereknek a rádió elfoglalása után ezt a szalagot kellett volna lejátszani a népfelkelés kirobbantása érdekében. Az amerikaiak és a délvietnámiak kezében ott a bizonyíték, ha nem is papíron hangszalagon, megnevezve az offenzíva célhelyeit. Westmoreland mégsem ezzel törődik, hanem Khe Sahnra figyel. Még 48 órája van a támadásig és az egész országban elszabadul a pokol, főleg a fővárosban.
Saigon január 31-i 2 óra 47 perc az amerikai nagykövetségnél. A két időközben elesett tengerészgyalogos kapuőr segélyhívása elérte a városban dzsippel járőröző két másik tengerészgyalogost. A követséghez száguldottak segíteni, de a vietkong golyózáporában életüket vesztették. A délvietnámi őröket ekkora már lefegyverezték a gerillák. A nagykövetség épületének környéke védtelenné vált. A kerítés falát áttörték minimum 12 támadó jutott be a követség területére. Az egyikük páncélos elhárító rakétával rálőtt a főépületre. A lövedék az előcsarnokban robbant és megsebesítette az ottani amerikai őrt. Csakhogy Harper őrmester még mozgásképes maradt. A két nagykövetségi sofőr később kereszttűzbe került és meghaltak. Az egyikük hiába lengette segélykérőn igazolványát, nem használt. Harper fedezékbe vetette magát. Egy gépfegyver és egy .38-as pisztoly volt nála. A két rádióadója egy robbanásnál darabokra tört. Hallotta a vietkongok kiabálását az udvaron, és azt gondolta rövidesen meg fog halni. A tetőn őrködő amerikai katona látta az udvaron az árnyakat és lőni akart, de a gépfegyvere tárjában elakadtak a lőszerek, így csak a pisztolya maradt. Elsáncolta magát és ő is várta a halált. Jacobson szobájában az ablak üvegszilánkjai hullottak az ágyára. Az egykori katonatiszt idegesen kutatott fegyver után és az egyik fiókba talált M26-os kézigránátot. A folyosón egyik lakótársába botlott, aki szintén valamikor katona volt, ő csak egy vasalót talált, amiről azt gondolta fegyverként esetleg fel tudja használni. Allen Wendt a nagykövetség ügyeletese az első robbanások után tájékoztatta a helyzetről az előjáróját az éjszakai szállásán. Amikor újabb robbanás rázta meg az épületet és azt hallotta a telefonkagylóban őrizze meg a nyugalmát a tábori ágy alatt keresett menedéket. Röviddel ezután felsietett a negyedik emeleti kommunikációs terembe, mondván ott több telefonvonal van, magával vitt egy pisztolyt, meg a fogkeféjét, felkészülve minden eshetőségre. Ebben a pillanatban a lázadók kezében volt a nagykövetség, csak nem tudták. Az éjszaka nagy rejtélye, hogy a támadók miért nem azt az épületet rohamozták, amelyben kevés, izolált, dezorientált és rosszul felfegyverzett amerikai próbált kitartani. Ehelyett Nguyen Van Sau és harcostársai az udvar hatalmas betonvirágtartói mögé barikádozták el magukat és onnan lőtték a főépületet. Miért? Valószínűleg azért, mert ugyanúgy össze voltak zavarodva, mint a védők, mivel az akció elején elvesztették parancsnokaikat. Nem adott nekik senki egyértelmű parancsot, hogy mi az akció valódi célja és hogyan lehet azt elérni. A vezérnélküli csoport maradt az udvaron és hevesen lövöldözött. Nem próbálták elfoglalni épületet, de visszavonulni sem kíséreltek meg. Ilyen módon a gerillákra a biztos halál várt.
Saigon, Rue Pasteur röviddel 3 óra elött. Leo Crampsey a nagykövetség biztonsági főnöke az első riadó után elhagyta helyettesével együtt a lakását. Teljes a káosz a követség elött. A vietkong egész biztosan a követség területén van. De hogy jutott oda? -törte a fejét a biztonsági főnök. Crampsey pozíciójából nem lehetett jól látni a kerítés falán a lyukat. Az acél kaput akarta berobbantani, hogy a követség területére jussanak. Viszont senkinél sincs kézigránát. Egy katonát a katonai rendészet főhadiszállására küldenek. Semmi. Az amerikaiak, akik naponta ezer tonna robbanószert dobnak Vietnámra a fővárosban nem tudtak felhajtani egy kézigránátot. Ugyanebben az időben a sajtóattasé, aki szintén a követség elött tartózkodott megpróbálta az újágírókat tájékoztatni. De ő sem tudja pontosan mi történt. Felhívja Jacobsont. Ő villaépületben rejtőzködött el a hálószobában, egyik kezében a telefonkagyló másikban a kézigránát. A készülékkel az egész világot eléri, csak groteszk módon a szomszédos épülettel nem tud beszélni. 3 óra 15 perckor jelentette előszőr Associated Press – az AP hírügynökség -, hogy harcok vannak Saigonban. Rövid idő múlva egy tudósító kiegészíti a hírt: egy öngyilkos kommandó tartózkodik a fővárosban és közülük három férfi támadta meg az amerikai követséget. Washington helyi idő szerint 14 óra 15 perc. Az AP híre elérte a Fehér Házat és a külügyminisztériumot, még mielőtt a saigoni diplomaták tájékoztatása befutott volna. Hatalmas a megdöbbenés. A külügyminisztérium egy hivatalnoka felhívta a követséget. Wendt vette fel a kagylót. „Lövöldözés van oda kint!” -jelentette. „Úgy értette, hogy a követség területén?”- kérdezett vissza a mit sem sejtő külügyi hivatalnok. „A követség területén, közvetlen az épület elött.” – erősíti meg Wendt. Nem ez az utolsó szörnyűhír, ami ezen a délutánon eléri Washingtont. Giap támadása előkészületlenül érte az amerikaiakat és a délvietnámiakat. Csak Saigon körzetében 130 támaszpontja volt az amerikaiaknak, ezeket pedig csak 1000 katonai rendész védte. Ráadásul a Tet ünnep miatt kétharmaduk szabadságon volt. A vietkong 4000 harcosa támadta a fővárost és ebből 250 helyi lakos volt, akik minden sarkot ismertek Saigonban. Ezen az éjszakán az elnöki palotát is megtámadta egy vietkong kommandó. Az ünnep miatt olyan kevés délvietnámi őr volt ott, hogy azok megadták magukat. Thieu elnök nem tartózkodott az épületben, a nyaralójában volt, ahonnan az amerikaiak menekítették ki helikopterrel és amerikai főhadiszállásra vitték. Gerillák támadták meg a rádió épületét, de mielőtt elfoglalták volna sikerült a stúdió és az adó között a kapcsolatot megszakítani. Így a propaganda adás nem jutott ki az éterbe. De támadás érte a délvietnámi hadsereg főparancsnokságát, a tengerészgyalogos főhadiszállást, Cho Lon városrészt, Westmoreland főhadiszállását és a Tan Son Nhut légibázist. Halálkommandók járták végig a városnegyedeket, a délvietnámi hadsereg szabadságon levő tisztjeinek nevével, akiket, ha otthon találtak helyben kivégeztek. De előfordult, hogy a támadók csak félszívvel, nem nagyon lelkesen vettek rész az akcióban. Ők a gerilla hadviselés régi módjához voltak szokva, nem tudtak lélekben átállni az új taktikára. Csak nem mindenütt az első csapás után, mint az amerikai követségen egyszerűen leálltak és nem tudták a meglepetés erejét kihasználni. Az elnöki palota támadói sem támadtak tovább, de nem is tűntek el Saigon útvesztőiben, hanem egy szomszédos épületben elbarikádozták magukat, míg a túlerő fel nem számolta őket. Ugyanez történt a rádió épületének ostromlóival is. Az amerikai főhadiszállás támadói ugyan elmenekültek a túlerő elől, de egy gyárépületben, ahová elbújtak egy helikopteres egység rájuk talált. A legnagyobb terület, amit a gerillák, ellenőrzésük alatt tudtak tartani az a kínai negyed a Cho Lon volt. Itt egy napig tartottak ki.
Vidéken viszont a támadások sikeresebbek voltak. Ezen az éjszakán számos falu és város került a vietkong illetve az északvietnámiak kezébe. Meghódították a régi császárvárost Dél Vietnám legpatinásabb helyét Hue-t. A Mekong deltában olyan város került a kezükbe, mint Ben Tre. Az egész delta vidéken összeomlott a délvietnámi hadsereg. Egyik tábornokuk elsáncolta magát a bunkerében és nem csinált semmit. Egy másik bár kitartott a helyén, de az egyenruhája alatt civil ruhát hordott, ha úgy hozza a helyzet menekülni tudjon. Még a hajnal első fényei megjelenése elött Westmoreland tábornok számára tiszta lett, hogy Dél Vietnám tűzben áll, nem utolsó sorban azért is, mert saját főhadiszállását is aknatámadás érte. Mindenhol támadások, halottak, rombolás. De mi az ellenség célja? Nem lehetett tudni. Egyik helyen, mint Hue-ban szabályos hadsereg várost támadott, máshol kis gerilla csoport elszigetet állásokat rohantak le. Nem volt összefüggő terület, amit megszereztek volna maguknak, nem voltak frontvonalak. Egyszerűen az ellenség, mintha a földből nőtt volna ki. A tábornok oda küldte a csapatait helikopterekkel, tankokkal, gyorshajókat, ahol a legégetőbb volt a helyzet. Vadászgépeket és bombázókat rendelt a levegőbe. Egy két órán belül tízezer amerikai katona harcolt.
Saigon, amerikai főparancsnokság, 4 óra 20 perc. Egy diplomata hívta fel Westmoreland tábornokot és követelte a nagykövetség felszabadítását. A főparancsnoknak a nagykövetség épülete stratégiailag nem fontos, más gondjai vannak. Katonai bázisokat, repülőtereket, összekötő utakat értek támadások. Mégis enged, és néhány katonát oda küld. De azok a sötétség miatt, nem mertek bemenni a követség területére. „Senki nem ment be, és senki nem jött ki!” -jelentették rádión a katonai rendészek. Az ellenség nem tud megszökni. Ha kivilágosodik majd támadnak. És Westmoreland? Úgy gondolja felismerte a támadások igazi célját. Figyelemelterelés Khe Sanhról, az igazi célrpontról. Az egész azt a célt szolgálja, hogy az amerikai erőket megosszák és a főcélponttól elvonják a katonákat. De ő ebbe a csapdába nem fog belelépni. Végre az ellenség kimutatta a foga fehérjét, közel a győzelem. Westmoreland továbbra is Khe Sanhra koncentrált miközben Saigon ég. Nem ismerte fel a nagykövetség elleni támadás szimbolikus voltát. Lehet, hogy katonailag egy kis csetepaténak tűnik, de politikailag egy katasztrófa, hogy a vietkong végre tudta hajtani ezt a támadást.
Saigon, Amerikai nagykövetség, 4 óra 30 perc körül. A támadók még mindig az épületet lövik. A követség környékén és a tetőn amerikai katonák. A tetőn lévők magukat elbarikádozva tüzelnek a gerillákra. Helikopter köröz az épület felett, de a káosz miatt nem kockáztatja meg a leszállást, hiába van leszállóhely a tetőn. A követség épületébe szorultak ugyan tudnak beszélni Westmorelanddal, a Fehér Házzal telefonon, de a helikopterrel nem tudják felvenni a kapcsolatot ugyanis más frekvenciát használ a rádiója, mint a követség. Harper őrmester az előcsarnok egyetlen védője. Neki is nehezére esik a kommunikáció. A rádióadóvevője tönkre ment, ugyan mindig csöng a portán levő telefon, akkor viszont kénytelen oda ugrani és felvenni, mert fél, hogy felhívja magára a támadók figyelmét. Félre nem teheti a kagylót, ugyanis ez az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Egyszer Westmoreland segédtisztje hívta érdeklődve a helyzetről. Jacobson telefonja is állandóan csörög a villa épületében. A villát még nem támadják a gerillák. Őt többek között Peter Arnett az AP hírügynökség tudósítója hívta a legújabb fejlemények iránt érdeklődve. Jacobson válasza: „Egy vietkong kommandó ünnepli a Tet újévet sajátságos módon.” Valamivel később Arnett jelenti, miután katonákkal és diplomatákkal beszélt: „mintegy húsz vietkong elfoglalta a nagykövetség földszintjét.” Az ellenség a nagykövetség épületében! A szenzációs hírt azonnal közlik az amerikai televíziós csatornák. Csakhogy a hír nem igaz! A gerillák még nem voltak az épületben. De senki sem tudta ellenőrizni a hír valódiságát. A Fehér Házban és a külügyminisztériumban pánik közeli volt a hangulat. Egy diplomata felhívja Westmoreland tábornokot: „A nagykövetség visszafoglalása priortást élvez!”. A főparancsnokságon egy tiszt őrjöng. Számtalan támadás fontos célpontok ellen van folyamatban, mégis a diplomatáknak a nagykövetség az elsődleges problémája.
Saigon, Amerikai Nagykövetség, reggel hatóra. Végre felkelt a nap! A hajnali fényben az egyik biztonsági ember felfedezi a beton kerítésen a lyukat és ezen keresztül bemennek. Csaknem ugyanebben a pillanatban katonai rendészek dzsipjükkel áttörték a kaput. A tetőre a helikopter segítségével megérkezett 36 ejtőernyős a 101-es Airborne Divízióból. Súlyos tűzharc és kézigránát robbanások. A legtöbb vietkonong rövid időn belül meghalt.
Amerikai Nagykövetség 6 óra 45 perc. Jacobson a villa első emeletén még mindig lövéseket hallott. Amikor a lépcsőházban lenéz a lépcsőn véres lábnyomokat vett észre. Minimum egy sarokba szorított sebesült gerilla bejutott a villába. A hevesen lövöldöző amerikai katonák, akik az udvart akarják megtisztítani csak néhány méterre vannak Jacobsontól. De a tanácsadó nem tudta őket elérni. Felhívja a város másik felén található régi követségi épületet. Egy katona vesz fel a telefont. Ő riadoztatja társait. Az amerikai katonák a villa felé rohannak. Jacobson lépéseket hall a lépcsőházban. A lépcső tetejéről Kalasnyikovval a vietkong tüzel. Jacobson fedezékből figyeli az eseményeket. Amikor a gerilla ellövi az utolsó töltényét közvetlen közelről lelövik. Ő volt az utolsó vietkong. A nagykövetség felszabadult. 19 holttestet számoltak össze. Három közülük a követség sofőrjei. Két ártatlan volt, a harmadik Nguyen Van De mellett találtak egy AK47-est és az övében pisztolyt. Bizonyítékok, hogy sofőr a vietkong tagja volt. Nguyen Van Sau a földműves az egyike a két túlélőnek. Őt letartóztatták és valószínűleg tőle tudtak meg részleteket az éjszaka történtekről. Társával együtt sohasem került elő a délvietnámi hatóságok börtönéből.
Amerikai követség 9 óra 20 perc. Westmoreland tábornok frissen vasalt uniformisában belépett a követség épületébe. Mögötte riporterek. Egyik újságírónő, úgy írta le a helyet, mint a „Paradicsom mészárszéke”. A kapuban a két halott tengerészgyalogos teste még ott feküdt. Az épület homlokzatán lövedék nyomok, a bejárat feletti címert egy robbanás leszakította. A darabjai a törmelék között hevertek. Westmoreland tábornok kezet rázott Harper őrmesterrel, majd rögtönzött sajtótájékoztatót tartott a szétlőtt előcsarnokban. „Az ellenség gondosan előkészített tervei kudarcot vallottak.”- nyilatkozta – „Az épületen pár felületi rongálódás látható.” De ez a támadás is mint a többi elterelő manőver a valódi célról Khe Sahn ostromáról és elfoglalásáról- állítja. „Az ellenség eddig is komoly veszteségeket szenvedett. Mihelyst Thieu elnök felmondja a fegyverszünetet a beleegyezésemmel, megindítjuk az offenzívát.” –teszi még hozzá. Az újságírók nem akarnak hinni a fülüknek. A követség romokban és a főparancsnok arról beszél, hogy minden a legjobban alakult. Hét órával a támadások megindulása után a tábornok még nem fogta fel milyen jelentősége van a támadásoknak, és nem csak ennek.
A Tet offenzívát kigondoló északvietnámi stratégák sem gondolták a tervezésnél, hogy ez a hadjárat éppen úgy a hírek, képek és az írások offenzívája lesz, mint a katonáké. Saigonban az eseményeket az újságírók a „Caravelle” Hotel tetőjéről tudták követni. A riportereket, legalább annyira meglepte és megdöbbentette az offenzíva hevessége, mint a hadsereget és a győzelemmel szemben a tudósításaikban inkább a veszteségeket mutatták és ezzel a vereséget sugalták. A televíziós felvételek a nagykövetség romos épületéről a pusztulás üzenetét küldték, miközben a képernyőkön „Saigon ostrom alatt” felirat jelent meg. Westmoreland mondhatott bármit, ezen képek mellett semmit sem értek a szavai. A vietnámi háború egyik leghatásosabb képe a Tet offenzíva másnapján február elsején készült. A délvietnámi rendőrfőnök Nguyen Ngoc Loan elé vittek egy vietkong harcost, akit minden figyelmeztetés nélkül főbelőtt. Az AP hírügynökség fotósa Eddie Adams és az NBC tévétársaság operatőre Vo Suu megörökítették az eseményt. Képek, amik minden szónál többet mondanak a háború kegyetlenségéről. Egyébként a gerillát azzal vádolták, hogy civileket ölt meg. Nagy valószínűleg az egyik vietkong halálkommandó tagja volt, amelyek listával járták a várost és a délvietnámi rendszerhez hű embereket végeztek ki, csak hogy ezt nem örökítették meg. Így a gonoszság képe a délvietnámiakra és támogatójukra az amerikaiakra ragadt. Nguyen Ngoc Loan rendőrfőnök úgy reagált a kivégzésre, hogy odaszólt a két tudósítónak: „Buddha megérti ezt, és önök?”
Egyetlen egy nyugati tudósító sem próbált meg a vietkonghoz csatlakozni, hogy róluk és tényleges tetteikről számoljon be. Talán ez nem is sikerült volna egy olyan ideológiát képviselő gerillák esetében, ahol a valóságot elnyomta a propaganda. Így kifele maradt az amerikai katonák és délvietnámi tásaikról sugalt kép, ami egyre rosszabb volt. Például, amikor az AP hírügynökség tudósítója tévesen azt közölte, hogy a vietkong elfoglalta az amerikai követség épületét, azt is üzente, hogy az amerikaiak képtelenek megvédeni saját objektumaikat. Csakhogy ez nem volt teljesen így. Végül a gerillák nem foglalták el a követséget, sőt csoportjukat, igaz sok szerencsétlenkedés után felszámolták.
A legszörnyűbb események nem is a fővárosban, hanem Dél Vietnám észak részén az egykori császárvárosban Hue-ben történtek, ahol a harcok majdnem négy hétig tartottak. Hueba, mint mindenütt Dél Vietnámban január 31-e első óráiban nyomultak be a kommunisták. Csaknem 8000 harcos, dupla annyi, mint Saigonba. A háromnegyede volt vietkong a többiek az észak vietnámi reguláris hadsereg tagja. Ha volt egy hely, ahol Hanoi az erőit koncentrálta az császárváros volt, ami most kommunista lett. Csak két bázist tudtak az amerikaiak és a délvietnámiak tartani, ezeken kívül minden a kommunisták kezére került. Utcák, házak, buddhista pagodák, katolikus templomok, mind a támadók ellenőrzése alá került. Az egykori császári palota erődjén a vietkong zászlója lengett. A régi szűk kanyargós utcák, amelyek korábban annyi látogatót elkápráztatott, az amerikai és délvietnámi katonák ezrei számára pokollá változott. Páncélosokkal és helikopterekkel csak néhány métert jutottak előre naponta. A vietkong halál kommandóinak elég idő jutott ahhoz, hogy „kémek és reakciósok” után kutassanak. Erre a célra kivégzendők listáját vitték magukkal. Az egyiken ez állt: „Amerikai személyzet él Truong-Dinh utca 4-ben. --- Pham Tra Dang, tanár, rendkívüli módon reakciós, a címe: Duy-Tan-utca 34. ---Duy-Tan-utca 52 Pham Lien vezető ágyasának háza. Általában nem alszik az ágyasánál.” A vietkong kémeinek elötte hónapokig kellett kutakodnia, míg a listát összeállították. Ennek ellenére sokat tévedtek. Egy özvegy asszonynak, aki szerény jövedelmét cigaretta árusításból szerezte, azért kellett meghalnia, mert a nővérével összetévesztették. A nővérének a bűne az volt, hogy titkárnőként dolgozott az államirányításban, így kollaboránsnak számított. Aki a listán szerepelt a házából kirángatták és az utcán lelőtték. Közöttük voltak délvietnámi civilek, katonák, hivatalnokok. De nem csak kivégeztek, el is raboltak embereket; például papokat, értelmiségieket, orvosokat. Közöttük volt Horst-Günther Krainick Freiburgból, aki, mint orvosprofesszor 1961 óta élt Huéban és a város egészségügyi főiskoláját hozta létre. Pár nappal korábban még a vietnámi újévet ünnepelte feleségével. Két másik orvossal együtt hurcolták el, soha nem kerültek elő. Egy hónappal később fedeztek fel az őserdőben egy tömegsírt. Számos áldozatot lelőttek. De volt, olyan, akit megkötöztek és élve temették el. Ilyen sors jutott egy bencés szerzetesnek. 25 napig tartott a csata Huéért. Ez volt a vietnámi háború leghosszabb csatája. Amikor az amerikai és délvietnámi erők elkergették a támadókat a város épületeinek a 40 %-a elpusztult, a 140 ezer lakosból 116 ezer lett hajléktalan, és 5700-an vesztették életüket. Ki halt meg a harcok miatt, kit végeztek ki a kommunisták, kit a délvietnámiak nehéz volt megmondani. Egy amerikai újságíró úgy becsülte a kommunista tömeggyilkosságnak 2800 áldozata volt.
A Tet offenzíva, amely Giap tábornok elképzelése szerint népfelkelésbe kellett volna torkolnia és nyolc hónap után ki kellett volna kényszerítenie az amerikai csapatok kivonulását teljes kudarcba fulladt. Volt, ahol nem, hogy nyolc hónapig, hanem nyolc óráig sem tartottak ki a támadók. Népfelkelésről szó sem volt. Saigonban négy órával a nagykövetség támadás után az összes támadó vagy halott volt vagy fogoly. A fővárosban a legtöbb objektumot az amerikai és délvietnámi erők rövidesen visszafoglalták. A metropoliszon kívül a harcok csak pár napig tartottak, ez alól csak Hue és Khe Sanhn voltak a kivétel. De Hanoi szempontjából ezek is kudarcnak minősültek. Különlegesen hosszan húzódtak el a harcok Khe Sanhnál. Az első lövéstől a támadók visszavonulásáig tíz hét telt el. De ide még se központosított annyi harcost a támadáshoz az ellenség, mint, ahogy azt Westmoreland gondolta. Ma se tisztázott milyen stratégiát követtek az északvietnámi tábornokok Khe Sanh esetében. De valószínű, hogy szimpla katonai támadás volt, egy a Tet offenzíva támadásai közül. Westmoreland azon feltételezése, hogy ez volt a főcsapás irány minden más elterelés volt hibás elgondolásnak minősült. Egy szempontból viszont teljesült Westmoreland reménye az ellenség megmutatta magát. Az első sokk után az amerikaiak összeszedték magukat és vissza tudtak vágni. De ennek ára volt. 3895 amerikai katona esett el az offenzíva idején, a délvietnámiaknál ez a szám 4954 volt. Giap sokkal nagyobb emberveszteség érte. 80 ezer bevetett harcosának több, mint 50 %-a egyes becslések szerint pedig 90 %-a veszett oda. „A legjobbjainkat vesztettük el” -vallotta be később egy kommunista funkcionárius. A vietkong gerilláknál olyan nagy volt a veszteség, hogy északról reguláris katonákkal kellett pótolni őket.
Egy dolgot Giap offenzívája elért. Komolyan rontott a délvietnámi katonák morálján. 1968-ban 13500 katonájuk dezertált. A délvietnámi lakosságra viszont nem hatott az északi propaganda. Messzebb voltak a népfelkeléstől, mint bármikor. Hue tömegsírja és a halálkommandók megtették hatásukat. A kommunisták népszerűtlenebbek lettek, mint bármikor. Még évekig tartott, amíg a katonai és morális veszteséget a kommunisták kiheverték.
De mi volt az amerikai oldalon? Végeredményben a haderő jól tejesített, úgy járt el, mint ahogy a világ egyik legerősebb hadseregének kell. De a látszat mást mutatott! Az újságokba és az elektronikus médiában főleg a televízió híradókban mást kép jelent meg. A beharangozott közeli győzelem helyett a veszteségek domináltak. A végső győzelem reménye messzire került. Előszőr a háború történetében egy közvélemény kutatás azt mutatta ki, hogy többen akarják az amerikai részvételét befejezni a konfliktusban, mint folytatni. Amikor Westmoreland még 200 ezer katonát kért botrány tört ki. A tábornokot pár hónap múlva visszahívták Vietnámból. Vele bukott a támogatója Lyndon B. Johnson elnök is. Nem jelöltette magát elnöknek az 1968-as választásokon. A 68-as év amúgy is nehéz időszaka volt az Egyesült Államoknak. Faji zavargások, Martin Luther King meggyilkolása, a chicagói demokrata konvenció körüli botrányok, a hippi ellen kultúra csúcspontja. Ebben a légkörben a délkelet ázsiai konfliktus már nem sok jóval kecsegtetett. Amerika otthon vesztette el a vietnámi háborút. Így tényleg úgy tűnt Giap tábornoknak volt igaza: „A Tet offenzíváig az amerikaiak úgy gondolták megnyerhetik a vietnámi háborút, utána tudták, hogy nem.” Ezért ez a győzelem egy vereséggel ért fel!