Elszántan küzdöttek a bolsevizmus ellen. Kozákok, ukránok és más népek csatlakoztak a Wehrmachthoz, hogy hazájuk felszabadításáért harcoljanak. A vereség után a nyugati hatalmak az ősellenségnek a Szovjetuniónak kiszolgáltatták őket. Frontot megjárt brit és skót katonák érezték úgy, hogy a rájuk bízott feladat véres és szégyenteljes volt. De a parancs az parancs. Végre kellett hajtani.

A béke még csak 24 órája lépett életbe. Az orosz Nikolajev főhadnagy tovább haladt nyugat felé. A célja az amerikai és a szovjet vezetés által megállapított demarkációs vonal elérése volt. Ez meghatározta, hogy Csehország melyik részén tartózkodhatnak az amerikaiak és melyiken a szovjetek. A vonal Karlsbad, Pilsen, Budweis mentén haladt. Ettől nyugatra lehettek az amerikaiak. Nikolajevet a hadosztálya számára életbevágó feladattal bízták meg. Az amerikaiakkal kell tárgyalnia arról, hogy egységeik a demarkációs vonaltól nyugatra hova települhetnek át. Az amerikai kapitány, akivel előszőr találkozott csodálkozott. Szívélyesen, de bizonytalanul köszöntötte a főhadnagyot, majd megkérdezte: „Tudja, hogy Sztálin marsall a háborút befejezetnek nyilvánította?” Nikolajev bólintott, de ragaszkodott hozzá, hogy egységei nyugat felé tovább menjenek. Ez nem tetszett az amerikai kapitánynak és kapcsolatba lépett parancsnokával. Hosszas tárgyalás után ismét az oroszhoz fordult. Rendben van a parancsnokság engedélyezte a tovább vonulást. Ezen kívül közölte, hogy a parancsnoka másnap 1945 május 11-én szívesen látja reggelire. Az orosz főhadnagyot kisérő német elött világos lett, hogy itt félreértésről van szó. Amikor Nikolajev főhadnagy egy másik amerikaival szót váltott, aki őt a „mi nagy orosz szövetségesünknek hívta” minden világos lett. Az amerikaiak sohasem hallottak a „1. orosz Vlaszov hadtestről”. Annak ellenére, hogy az orosz német egyenruhában volt, egy előretolt szovjet egység katonájának tartották. Az első a két hadtest közül, amelyet Vlaszov tábornok irányítása alatt álló orosz önkéntesek alkották és a Wehrmachttal együtt a Vörös Hadsereg ellen harcolt, alig volt egy hónapos. Miután Münsigen gyakorló terén kiképezték és felszerelték őket a parancsnokuk Bunjatcsenkó 1945 február 11-én az egységet Vlaszov tábornok rendelkezésére bocsátotta. De a hadosztály alig került harci helyzetbe. A német parancs miszerint az Odera menti fronton vetik be őket nem volt végrehajtható. Ehelyett Párgától 30 kilométerre fekvő Beraun körzetébe vezényelték a katonákat. Bunjatcsenkó hadtestparancsnok ekkor került kapcsolatba a cseh ellenállási mozgalom nemzeti szárnyával. Varsóhoz hasonlóan a cseh nemzeti és polgári ellenállás ki akarta űzni a német megszállókat a cseh fővárosból mielőtt a szovjet csapatok oda érnek. Az antikommunista oroszok és a cseh polgári ellenállás között szövetség jött létre. Május 6-án az oroszok benyomultak Prágába és 3000 német katonát ejtettek fogságba, akiket átadtak a cseheknek. Csakhogy időközben a felkelésben a kommunisták átvették a vezetést és a német uniformisban levő oroszok segítségét visszautasították. Félő volt, hogy az előre nyomuló Vörös Hadseregnek kiszolgáltatják őket. Nem maradt más választása Vlaszovnak, mint hogy az 1. hadtest elinduljon nyugat felé az amerikaiakhoz. Menedékre számított emberei és saját maga számára. Az egyik pilótája, aki mellesleg a „Szovjetunió hőse” volt felajánlotta Vlaszovnak, hogy Spanyolországba menekíti, de ezt a tábornok visszautasította. „Egy parancsnok, aki a katonáit a döntő pillanatban magára hagyja később is alkalmatlan lesz az irányításra. Végig kell járnom az utamat, bármi is lesz a vége.” – mondta. Május 9-én követte az 1. hadtestet. Abban az időpontban, amikor Nikoajev főhadnagyot összekeverték az amerikaiak, Vlaszovnak is segített egy félreértés. Szovjet tábornoknak nézték és Pilsenbe az amerikai főhadiszállásra szállították. De ők sem hallottak a Vlaszov hadseregről és tovább küldték hátra egy magasabb parancsnokságra. Schlüsselburgi kastélyban a tábornokot egy amerikai megbízott várta, Donaque kapitány. Mint, ahogy könyvében Jürgen Thorwald írja: gyermeki tudatlansággal és arrogáns felsőbbrendűséggel beszélt hozzá. „Na most mindennek vége tábornok. Feleslegesen cserélt urat, rossz lóra tett.” Vlaszov erre csak azt válaszolta: „Ő egész életében csak egy urat szolgált, az orosz népet.” A tábornoknak csak egy követelése volt, embereit és önmagát amerikai hadifogságba vegyék. De ezt hosszas tárgyalás után az amerikai hadsereg végeredményben Eisenhower tábornok parancsára elutasította. Vlaszovot és stábját visszaküldték Pilsenbe az amerikai főhadiszállásra. Útközben az amerikai konvojból a tábornokot egy szovjet egység szabályosan elrabolta. Az amerikai parancsnok szó nélkül nézte, hogy a védelmére bízott tábornokot betuszkolják egy szovjet katonai járműbe. Az őt elrabló szovjet komisszárt Vlaszov felszólította, hogy lője főbe, de erre ő azt válaszolta: „Nem én hanem Sztálin elvtárs fog maga fölött ítélkezni.” Bunjatcsenkó is tudta, hogy hadteste semmi jóra nem számíthat. Az amerikaiak egységét május 10-én lefegyverezték. Május 12-én amerikai tisztek közölték vele, hogy ők visszahúzódnak nyugat felé, de az oroszokat nem veszik hadifogságba. A felszabaduló területre szovjet egységek fognak bevonulni.

Hajsza az elhagyottak után

Bunjatcsnkó feloldotta a katonáit az esküjük alól, hogy azok saját felelőségükre nyugat felé elindulhassanak. A főhadnagya, aki előszőr találkozott az amerikaiakkal keserűen jegyezte meg: „Az amerikaiak nem akartak nekünk segíteni, adja az isten, hogy ezt ne kelljen megbánniuk!” Százak lettek öngyilkosok, sokan kis csoportokban próbáltak eljutni nyugatra kevés sikerrel. Legfeljebb 2000 mentették meg átmenetileg az életüket azzal, hogy eljutottak a nyugati zónába. Az, hogy a többivel mi történt Sven Steenberg Vlaszov életrajz írója örökítette meg. „Már éjszaka elkezdődött a hajsza az elhagyottakra. Különösen a Vörös Hadsereg kommandói keresték őket. A csehek, akik korábban felszabadítóként üdvözölték Prágában Vlaszov katonáit most agyonverték őket, vagy átadták a szovjeteknek. 10000 katonát lőttek le, vertek halálra, vagy kerültek a szovjetek kezébe. De azokat is, akik elérték az amerikai zónát később átadták a szovjeteknek. Hasonló sorsra jutott a Vlaszov hadsereg 2. hadosztálya, amely Budweis és Strakonitz körzetében tartózkodott. Május 11-ről 12-re virradó hajnalban jelentek meg a szovjet egységek és szabályosan mindenkit lemészároltak. Miközben a Vlaszov hadsereg végzete beteljesedett egy másik orosz hadtest Jugoszláviában próbálta magát átküzdeni a német visszavonulás káoszában észak felé. A XIV. kozák lovassági hadtest, amelyet az SS két divízióba fogott össze az 1. és 2. kozák divízióba egy Oroszországot jó ismerő német tábornok parancsnoksága alatt állt. A Pannwitz vezette csapatok május 8-án érték el Varasd környékét és itt köszöntött rájuk a világháború vége. Egy titoista tiszt közölte velük, hogy aznap 23 órától kezdve semmilyen német haderőmozgás sem engedélyezett. Pannwitz tudta, ha engedelmeskednek ki lesznek szolgáltatva a kommunista partizánoknak és az előre nyomuló szovjet egységeknek. Asszonyokkal és gyerekekkel együtt, akik a kozákokkal jöttek 35 ezer ember sorsa volt rábízva. Ezért május 9 -én meghozta az egyetlen értelmes parancsot zárt egységekben tovább haladni Karintia felé és elérni a Lord Alexander parancsnoksága alatt álló angol csapatokat. Súlyos veszteségek árán – lefőképpen a 2. kozák divízió vesztett sok embert – elérték az osztrák határt. Előszőr 11. brit páncélos hadtesttel kerültek kapcsolatba. Pannwitz megadta magát az angoloknak. Mindkét fél fellélegzett. Megkönnyebbülten írta egy angol tiszt a naplójába: „Végeredményben egy harci alakulat volt, amivel, ha nem adja meg magát meg kellett volna küzdenünk.” A kozákok reményekkel telve kifogástalan rendben vonultak Lavamündtől Volkermarkt felé, amikor május 10 -én hírtelen egy gépkocsioszlop állta útjukat. A legelső autóban Pannwitz volt, mögötte angol tisztek. A kozákok úgy érezték megmenekültek. Pannwitz is úgy gondolkodott, hogy ők, akik sohasem harcoltak a nyugatiak ellen biztonságban lesznek, nem adják át őket a szovjeteknek. Az angol tisztekkel együtt Pannwitz megszemlélte a 1. kozák lovasság hadosztályt, amely tagjai fegyelmezett módon vonultak el elötük. Egymás után az első doni kozák regiment, a második szibériai kozák regiment, majd a negyedik kubáni kozák regiment. Még aznap letették a fegyvert. A kozákok életre halálra ki voltak szolgáltatva az angoloknak. Ezek többnyire korrekten viselkedtek velük. Klagenfurt környékén helyezték el a kozák egységeket. A szovjeteknek való átadásról szó sem volt. Pannwitz és tisztjei biztonságban érezték magukat.

Kiszolgáltatás a halálnak

Még nem tudták, hogy pár nappal korábban Alexander tábornok Bécsben találkozott a szovjet haderő balkáni főparancsnokával és szerződést írtak alá. A kozákokat az „SS banditák speciális egységeként” és „német zsoldban harcoló fehér ellenforradalmi bandaként” jellemezték, akiket a szovjet speciális egységeknek kell átadni. Az akciót május 28-án kell lebonyolítani. Wagner őrnagy az első kozák hadosztály parancsnoka az angoloktól azt a parancsot kapta május 27-én, hogy költözzenek át egy Weitonsfeld melletti táborba. A katonatiszt tudta ez mit jelent. Így összegezte véleményét Aucher brit tábornoknak: „Első lépés a hadifogolytábor, utána a szovjeteknek való kiszolgáltatás és a legvégén kényszermunka egy szibériai bányában.” Wagner azt mondta a hadosztály tagjainak tegyenek saját belátásuk szerint. E mellett azt javasolta, hogy néhány német és kozáktiszttel induljanak el az Alpokon át észak felé. Az orosz Sukalo őrnagy vette át az irányítást, de ő is rábízta katonáira hogyan cselekednek: mennek vagy maradnak. A reggeli gyülekezőnél a hadosztály teljes létszámban megjelent. Wagner őrnagy is végül maradt, sőt ő vezette a kozákokat a hadifogolytáborba. Pannwitz sem ment el. „A szerencsés időkben a kozákjaimmal voltam most a bajban sem hagyom el őket” - mondta. Még aznap letartóztatták és Judenburgnál más német tisztekkel együtt átadták a szovjeteknek. Az első hadosztály szerencsétlen katonáira, akiket a weitonsfeldi táborba szállítottak másnap került sor. A brit katonák erőszakkal teherautókra rakták és Grazba vitték őket, hogy átadják a szovjeteknek. Kétségbe esésükben néhány asszony és gyerek a teherautók elé vetették magukat. Csak kevesek tudtak útközben a járművekről leugrani és elmenekülni. A legrosszabb események Lienztől nem messze egy másik táborban játszódtak le. Ott táborozott az Észak Olaszországból jött Domanov csoport, mint egy 20 ezer embere. Domanov tábornok nagy számú kozák menekültet gyűjtött össze, akik a Szovjetunió kozák autonóm területéről származtak és a németek oldalán harcoltak, majd velük együtt menekültek nyugat felé. Csak egyharmaduk volt harcos a többiek civilek asszonyok és gyerekek. Ők elhitték „Rusty” Davies őrnagynak, hogy senkit sem adnak át a szovjeteknek.

„Ez már a népírtás határát súrolja!”

 Május 28-án Alexander marsall a kozáktiszteket magához rendelte megbeszélésre. A marsall becsületszavát adta, hogy néhány óra múlva visszatérhetnek katonákhoz. Néhány szkeptikust a régi 1917-es emigránsokhoz tartozók kinevették: „Őfelsége egyik tisztje sem szegi meg az adott szavát.” Így fordulhatott elő, hogy 2200 tiszt közöttük tábornokok, mint Krassnov, Domanov, Silkin, Solomahin, és Sultan Keletcs ellenállás nélkül felszálltak a már előkészített teherautókra. Útközben a konvojt páncélosok vették körül és átadták a szovjeteknek. Csak kevesen menekültek meg. Eközben a táborban maradottak hiába várták vissza a tisztjeiket. A következő napon Davies őrnagy tájékoztatta őket mi történt előjáróikkal. „Most mindenki szabadon elmondhatja a véleményét” – mondta öntelten. „Mindenkinek jogában áll hazatérnie hazájába.” -tette hozzá. A kozákok némán megmerevedve álltak. A következő transzportot május 31-re tervezték, de a katolikus ünnepnap miatt elhalasztották. Végül június 1-re tették át az időpontot. Ami ekkor történt részletesen megírta Nicholas Bethell „Az utolsó titok” című könyvében. 1945 június elsején kora reggel a Dráva völgyének hosszában felsorakoztatták a deportálandókat. A foglyok kétségbe esett cselekedetre ragadtatták magukat. Öngyilkosságok és menekülés közbeni kivégzések napi renden voltak. Megdöbbentő jelenet zajlott le Lienzben. Itt az Argyll and Sutherland Highlanders katonái voltak megbízva a foglyok közöttük 4000 asszonyok és 2500 gyerekek elszállításával. „Ami itt történt határos volt a népírtással” – jegyzi meg az angol Bethell. Amikor a brit katonák a Peggetznél levő táborhoz érkeztek a kozákok éppen istentiszteletet tartottak a szabad ég alatt. Senki sem gondolta közülük, hogy védtelen embereket kiragadnak az istentisztelet közben a tömegből. Ami után felszólították a kozákokat az istentisztelet befejezésére kegyetlenül puskatussal és bajonettel nekirohantak a tömegnek. Az emberek egymás hegyén hátán menekültek. Sok embert eltapostak. Naumienko kozák tábornok így írta le az itt történteket: „A brit katonák miután véresre verték a kozákokat a félholt embereket feldobálták a teherautókra. Amint megtelt egy jármű máris vitték őket a pályaudvarra, ahol bevagonírozták őket.” A brit katonákat a kozákok passzív ellenállása még jobban feldühítette. A papot, aki az istentiszteletet tartotta kezében a kereszttel verték meg. Sokan a Drávának rohantak. Előbb a gyerekek majd az anyjuk vetették magukat a habok közé. Az első nap 1858 másnap pedig 1467 embert adtak át a szovjeteknek. Június 7-énn Knightley tábornok jelentette a feletteseinek, hogy a kozákokat átadták a szovjeteknek. Kivéve azokat, akik „szétszóródtak”, ezeket még el kell fogni. A „szétszóródottak” száma körülbelül 5000 fő lehetett. Ennek a felét kapták el a keresésükre küldött angol kommandó. Ezzel beteljesedett a kozákok sorsa. 37 tábornokot többségük 17-es emigráns, akik sohasem voltak szovjet állampolgárok, 2200 tisztet és 30 000 katonát szolgáltattak ki a szovjet bosszújának. A tábornokokat közöttük a német Pannwitzet, aki hű maradt kozákjaihoz Moszkvában 1947-ben felakasztották, csak úgy, mint Vlaszov tábornokot és tisztjeit. A kozákokat marhavagonokban Szibériába szállították, ahol Sztálin munka és haláltáboraiban végezték.  De nem csak az oroszokból álló „vlaszovistákat” és kozákokat szolgáltatták ki a Szovjetuniónak a nyugati hatalmak. Így jártak türkmének és kaukázusiak is, akik a 162-es Türk Hadosztályban harcoltak és az angoloknak adták meg magukat, vagy az I. Ukrán Hadosztály, amely az amerikaiak elött tette le a fegyvert. Még 1945 augusztusban is Kemptemben oroszokat rángattak ki templomból miséről és adták át a szovjet hatságoknak. Itt sebesültek voltak és e mellett a templom belseje is megrongálódott. 1946 február 23-án 2000 oroszt szállítottak el a Plattling melletti natternbergi táborból. Egy szemtanú beszámolója szerint: „Három zászlóalj és hat páncélos vett részt az akcióban, hogy 2000 fegyvertelen oroszt hóhérainak kiszolgáltassanak. Sokan közülük nem nézték tétlenül, ahogy elbánnak velük. Voltak, akik átvágták az ütőerüket, felakasztották magukat. Akik ennek ellenére életben maradtak azokat kórházi kezelés után adták ki a szovjet hatóságoknak. De voltak olyan sebesültek is, akiket véresen teherautókra tettek és a pályaudvarra vittek és berácsozott marhavagonokba rakták őket.”

Méltósággal fogunk meghalni.

2000 oroszt elszállították a Szovjetunióba. Az akció csak egy napig tartott. Sztálin szövetségesei elvégezték a vállalt munkát. Meandrov kozák tábornok egy levelében ezt jövendölte, miután Dachauból 300 szovjeteknek átadandó katona közül 40 öngyilkos lett 100 pedig az amerikaiakkal szembe szállva megsérült: „A demokráciák támogatásával vér folyt. Ezt a szovjethatalom megpróbálja elhallgatni, de a vér át fog ütni, és a szabad népek demokratikus jelszavait bemocskolja. Mi viszont méltósággal fogunk meghalni!”

Otthon Sztálin lágereiben

„Hazatérés akciónak” nevezte eufemisztikusan 1945-ben Moszkva azt az intézkedés sorozatot, amelynek a célja a külföldön tartózkodó szovjet állampolgárokat hazavitele volt. Hivatalnokok ezrei, főleg az állambiztonság emberei vettek részt abban, hogy a háború zűrzavarában külföldre – főleg nyugatra - került civileket és katonákat hazatérésre kényszerítsék. Ugyan ez a művelet főleg Moszkva érdekét szolgálta, annál érdekesebb, hogy a nyugati hatalmak előzékenyen segítő kezet nyújtottak a szovjethatalomnak célja elérésében. Magáért beszél az a tény, hogy Szolzsenyicin a „Gulag szigetcsoport” írója, aki látta milyen sors jutott a kényszer hazatelepítetteknek Churchillt és Rooseveltet háborúsbűnösnek tartotta. A nyugati hatalmak annak idején úgy gondolták nincs más választásuk. 1944 szeptember elején Anthony Eden angol külügyminiszter javaslatára határozatot hoztak, hogy az elfogott szovjet polgárokat át kell adni a Szovjetuniónak, akár akarják azok akár nem. Ezt az áldozatott meg kellett hozni, hogy a Hitler ellenes szövetséget egybe tudják tartani és a szovjetek kezébe került angol és amerikai hadifoglyok hazatérhessenek. Az 1944 október végi moszkvai látogatása után Eden azt mondta a szovjetek rendkívül hálásak lesznek, ha mi szovjet polgárok visszatérésében segítünk nekik. „Sztálin lekötelezettünk lesz, ha ezt kérdést szabályozzuk.” – tájékoztatta Eden a kormányát. 1945 februárjában a jaltai konferencián egy titkos jegyzőkönyvben kényszer hazatelepítésről megegyeztek a nagyhatalmak. És ha egyszer elkötelezték magukat a nyugatiak nem lehetett visszalépni. Ha az emberiességet előtérbe állítják Sztálint csak feldühítik és alkalmat adnak neki, hogy a többi megállapodást se tartsa be - okoskodtak a nyugati hatalmak. Ennek ellenére egy sor vállalt kötelezettségét nem teljesítette a szovjet diktátor. Gondoljunk a kelet európai államok szuverenitásának biztosítására, a szabad választásokra. Senki sem tudta vagy akarta szovjet megszállási övezet bolsevizálását megakadályozni. Az akkori politikai klíma ugyanakkor nem teljesen támasztotta alá nyugati engedékenységet. A kényszer szülte náci ellenes szövetség végóráit élte. A közös ellenség megsemmisítése után már nem maradtak azonos célok és érdekek. De még 1945-ben fenn kellet tartani ennek a látszatát. Az Atlanti Karta hangzatos szólamait papíron mindenki elismerte: a szólás - és vélemény szabadságot, lelkiismeret - és vallásszabadságot, az éhezéstől és a szegénységtől való védelmet, csakúgy, mint a terrortól és az üldözéstől … A szovjethatalom valódi arcát elfedték. Sztálint, mint demokratikus államférfit méltatták még nyugaton is. Érdekes módon az érintettek beleegyezését nem kérték. „Mi, akik Oroszországot a saját akaratunkból hagytuk el kijelentjük oda a visszatérést lehetetlennek tartjuk”. – olvasható a kozákok egy petíciójában. „Mi a brit kormány védelmét kérjük megmentésünkben reménykedve. Ha ez a védelem lehetetlen inkább a halált válasszuk a hazatérés helyett abba a szovjet Oroszországba, ahol lassú szisztematikus pusztulásra vagyunk kárhoztattatva.” Nyugati katonai egységeknek és tiszteknek listák alapján csalással és erőszakkal kellett szovjet polgárokat átadni a Szovjetunió képviselőinek. A nagy politikához nem értő amerikai és angol katonák meg voltak döbbenve. Mégis engedelmeskedtek. „Némelyek”- írta Hugh Trevor-Roper történész kollégájának Nicholas Bethell könyvének előszavában – „akik a háborúban megkeményedtek úgy látták csak egy parancsot kell végrehajtani. Voltak, akik úgy gondolták, ha nem ők akkor lesznek más katonák, akik könnyebben engedelmeskednek. Sokan azzal mentegették magukat, hogy parancsot teljesíteni kötelesség a miért megkérdezése nélkül. Erre német katonák is hivatkoztak, amikor felelőségre vonták őket. A háborúban ez örök dilemma. Olyan dilemma, amit akkoriban brutális módon oldottak meg. Ez okozta a tragédiát.”                               

Háttér

A kozákokat a német hadvezetés már az első világháború idején megtanulta becsülni. Elszánt harcosok voltak, akikre a legnehezebb helyzetekben is számítani lehetett. Jelentős részük antikommunista beállítódása miatt szembe került a szovjetrendszerrel. A Wehrmachtnak az 1943-as sorozatos vereségek után jól jött egy ilyen kisegítő haderő. Faji szempontból sem láttak akadályt az alkalmazásukban, mert úgy tartották a kozákok nem szlávok, hanem a keleti gótok leszármazottjai. Persze ez alapvető tévedés volt, hiszen ezt a szláv népességet még az orosz cárok telepítették le birodalmuk határainak védelmére. Ezért különböző kiváltságokban részesültek. Ezeket nagy rész elveszítették a bolsevik uralom alatt. A Vörös Hadseregből dezertáló kozákokat Helmuth Von Pannwitz alezredes gyűjtötte össze, aki nagy csodálója volt a lovas harcosoknak. Pannwitz önkéntesekből és hadifoglyokból állított fel egy hadosztályt, ami több önálló hagyománnyal rendelkező ezredből állt: a doni, a kubáni, a szibériai, kalmük stb. A kozák hadosztályt Mlavában képezték ki és a XV. Lovashadtest elnevezést kapta. Faji jellegüknél fogva az SS védnökségébe kerültek, de a Wehrmacht kötelékében harcoltak. Főleg partizánok ellen vetették be őket Jugoszláviában és Észak Olaszországban.

Az úgynevezett Vlaszov hadsereget viszony későn 1944 őszén kezdték szervezni. Vezetőjük Andrej Vlaszov volt, egy sikeres szovjet tábornok, aki szembe fordult Sztálinnal látva, hogy áldozza fel katonáit értelmetlenül. Fogságba kerülése után elfogadta a németek ajánlatát, hogy szovjet hadifoglyokból szervezzen hatékony egységeket és ezek irányítását vegye át. Sokáig a németek oldalára állt oroszok legfeljebb segédszolgálatosok lehettek, mert nem bíztak bennük és alacsonyabb fajúnak is tartották őket. 1944 második felére már annyira romlott a hadihelyzet, hogy az orosz hadifoglyokra is szüksége volt a németeknek. Vlaszovot két hadosztály felállításával bízták meg, de mire befejeződött a kiképzésük már nem igen tudták bevetni őket. A Vlaszov féle hadsereg hivatalos neve „Orosz Felszabadító Hadsereg” volt, de jobban ismerték a nevük rövidítése alapján: ROA később RNA, vagy csak egyszerűen Vlaszovisták. Ez utóbbi elnevezés az árulás szinonimája lett a Szovjetunióban. A németek a háború végén Vlaszov hadseregét szövetséges haderőnek ismerték el, de ennek döntő jelentősége már nem volt. Rajtuk kívül még működött egy türkmén légió, kaukázusiakból szervezett egységek, illetve ukrán harci csapatok. Ezek közül a legjelentősebb a Galícia SS hadosztály volt, amelynek maradékai még Budapest védelménél is harcoltak és részt vettek az 1945 február 11-i kitörésben.