Elszántan küzdöttek a bolsevizmus ellen. Kozákok, ukránok és más népek csatlakoztak a Wehrmachthoz, hogy hazájuk felszabadításáért harcoljanak. A vereség után a nyugati hatalmak az ősellenségnek a Szovjetuniónak kiszolgáltatták őket. Frontot megjárt brit és skót katonák érezték úgy, hogy a rájuk bízott feladat véres és szégyenteljes volt. De a parancs az parancs. Végre kellett hajtani.

A béke még csak 24 órája lépett életbe. Az orosz Nikolajev főhadnagy tovább haladt nyugat felé. A célja az amerikai és a szovjet vezetés által megállapított demarkációs vonal elérése volt. Ez meghatározta, hogy Csehország melyik részén tartózkodhatnak az amerikaiak és melyiken a szovjetek. A vonal Karlsbad, Pilsen, Budweis mentén haladt. Ettől nyugatra lehettek az amerikaiak. Nikolajevet a hadosztálya számára életbevágó feladattal bízták meg. Az amerikaiakkal kell tárgyalnia arról, hogy egységeik a demarkációs vonaltól nyugatra hova települhetnek át. Az amerikai kapitány, akivel előszőr találkozott csodálkozott. Szívélyesen, de bizonytalanul köszöntötte a főhadnagyot, majd megkérdezte: „Tudja, hogy Sztálin marsall a háborút befejezetnek nyilvánította?” Nikolajev bólintott, de ragaszkodott hozzá, hogy egységei nyugat felé tovább menjenek. Ez nem tetszett az amerikai kapitánynak és kapcsolatba lépett parancsnokával. Hosszas tárgyalás után ismét az oroszhoz fordult. Rendben van a parancsnokság engedélyezte a tovább vonulást. Ezen kívül közölte, hogy a parancsnoka másnap 1945 május 11-én szívesen látja reggelire. Az orosz főhadnagyot kisérő német elött világos lett, hogy itt félreértésről van szó. Amikor Nikolajev főhadnagy egy másik amerikaival szót váltott, aki őt a „mi nagy orosz szövetségesünknek hívta” minden világos lett. Az amerikaiak sohasem hallottak a „1. orosz Vlaszov hadtestről”. Annak ellenére, hogy az orosz német egyenruhában volt, egy előretolt szovjet egység katonájának tartották. Az első a két hadtest közül, amelyet Vlaszov tábornok irányítása alatt álló orosz önkéntesek alkották és a Wehrmachttal együtt a Vörös Hadsereg ellen harcolt, alig volt egy hónapos. Miután Münsigen gyakorló terén kiképezték és felszerelték őket a parancsnokuk Bunjatcsenkó 1945 február 11-én az egységet Vlaszov tábornok rendelkezésére bocsátotta. De a hadosztály alig került harci helyzetbe. A német parancs miszerint az Odera menti fronton vetik be őket nem volt végrehajtható. Ehelyett Párgától 30 kilométerre fekvő Beraun körzetébe vezényelték a katonákat. Bunjatcsenkó hadtestparancsnok ekkor került kapcsolatba a cseh ellenállási mozgalom nemzeti szárnyával. Varsóhoz hasonlóan a cseh nemzeti és polgári ellenállás ki akarta űzni a német megszállókat a cseh fővárosból mielőtt a szovjet csapatok oda érnek. Az antikommunista oroszok és a cseh polgári ellenállás között szövetség jött létre. Május 6-án az oroszok benyomultak Prágába és 3000 német katonát ejtettek fogságba, akiket átadtak a cseheknek. Csakhogy időközben a felkelésben a kommunisták átvették a vezetést és a német uniformisban levő oroszok segítségét visszautasították. Félő volt, hogy az előre nyomuló Vörös Hadseregnek kiszolgáltatják őket. Nem maradt más választása Vlaszovnak, mint hogy az 1. hadtest elinduljon nyugat felé az amerikaiakhoz. Menedékre számított emberei és saját maga számára. Az egyik pilótája, aki mellesleg a „Szovjetunió hőse” volt felajánlotta Vlaszovnak, hogy Spanyolországba menekíti, de ezt a tábornok visszautasította. „Egy parancsnok, aki a katonáit a döntő pillanatban magára hagyja később is alkalmatlan lesz az irányításra. Végig kell járnom az utamat, bármi is lesz a vége.” – mondta. Május 9-én követte az 1. hadtestet. Abban az időpontban, amikor Nikoajev főhadnagyot összekeverték az amerikaiak, Vlaszovnak is segített egy félreértés. Szovjet tábornoknak nézték és Pilsenbe az amerikai főhadiszállásra szállították. De ők sem hallottak a Vlaszov hadseregről és tovább küldték hátra egy magasabb parancsnokságra. Schlüsselburgi kastélyban a tábornokot egy amerikai megbízott várta, Donaque kapitány. Mint, ahogy könyvében Jürgen Thorwald írja: gyermeki tudatlansággal és arrogáns felsőbbrendűséggel beszélt hozzá. „Na most mindennek vége tábornok. Feleslegesen cserélt urat, rossz lóra tett.” Vlaszov erre csak azt válaszolta: „Ő egész életében csak egy urat szolgált, az orosz népet.” A tábornoknak csak egy követelése volt, embereit és önmagát amerikai hadifogságba vegyék. De ezt hosszas tárgyalás után az amerikai hadsereg végeredményben Eisenhower tábornok parancsára elutasította. Vlaszovot és stábját visszaküldték Pilsenbe az amerikai főhadiszállásra. Útközben az amerikai konvojból a tábornokot egy szovjet egység szabályosan elrabolta. Az amerikai parancsnok szó nélkül nézte, hogy a védelmére bízott tábornokot betuszkolják egy szovjet katonai járműbe. Az őt elrabló szovjet komisszárt Vlaszov felszólította, hogy lője főbe, de erre ő azt válaszolta: „Nem én hanem Sztálin elvtárs fog maga fölött ítélkezni.” Bunjatcsenkó is tudta, hogy hadteste semmi jóra nem számíthat. Az amerikaiak egységét május 10-én lefegyverezték. Május 12-én amerikai tisztek közölték vele, hogy ők visszahúzódnak nyugat felé, de az oroszokat nem veszik hadifogságba. A felszabaduló területre szovjet egységek fognak bevonulni.

Hajsza az elhagyottak után

Bunjatcsnkó feloldotta a katonáit az esküjük alól, hogy azok saját felelőségükre nyugat felé elindulhassanak. A főhadnagya, aki előszőr találkozott az amerikaiakkal keserűen jegyezte meg: „Az amerikaiak nem akartak nekünk segíteni, adja az isten, hogy ezt ne kelljen megbánniuk!” Százak lettek öngyilkosok, sokan kis csoportokban próbáltak eljutni nyugatra kevés sikerrel. Legfeljebb 2000 mentették meg átmenetileg az életüket azzal, hogy eljutottak a nyugati zónába. Az, hogy a többivel mi történt Sven Steenberg Vlaszov életrajz írója örökítette meg. „Már éjszaka elkezdődött a hajsza az elhagyottakra. Különösen a Vörös Hadsereg kommandói keresték őket. A csehek, akik korábban felszabadítóként üdvözölték Prágában Vlaszov katonáit most agyonverték őket, vagy átadták a szovjeteknek. 10000 katonát lőttek le, vertek halálra, vagy kerültek a szovjetek kezébe. De azokat is, akik elérték az amerikai zónát később átadták a szovjeteknek. Hasonló sorsra jutott a Vlaszov hadsereg 2. hadosztálya, amely Budweis és Strakonitz körzetében tartózkodott. Május 11-ről 12-re virradó hajnalban jelentek meg a szovjet egységek és szabályosan mindenkit lemészároltak. Miközben a Vlaszov hadsereg végzete beteljesedett egy másik orosz hadtest Jugoszláviában próbálta magát átküzdeni a német visszavonulás káoszában észak felé. A XIV. kozák lovassági hadtest, amelyet az SS két divízióba fogott össze az 1. és 2. kozák divízióba egy Oroszországot jó ismerő német tábornok parancsnoksága alatt állt. A Pannwitz vezette csapatok május 8-án érték el Varasd környékét és itt köszöntött rájuk a világháború vége. Egy titoista tiszt közölte velük, hogy aznap 23 órától kezdve semmilyen német haderőmozgás sem engedélyezett. Pannwitz tudta, ha engedelmeskednek ki lesznek szolgáltatva a kommunista partizánoknak és az előre nyomuló szovjet egységeknek. Asszonyokkal és gyerekekkel együtt, akik a kozákokkal jöttek 35 ezer ember sorsa volt rábízva. Ezért május 9 -én meghozta az egyetlen értelmes parancsot zárt egységekben tovább haladni Karintia felé és elérni a Lord Alexander parancsnoksága alatt álló angol csapatokat. Súlyos veszteségek árán – lefőképpen a 2. kozák divízió vesztett sok embert – elérték az osztrák határt. Előszőr 11. brit páncélos hadtesttel kerültek kapcsolatba. Pannwitz megadta magát az angoloknak. Mindkét fél fellélegzett. Megkönnyebbülten írta egy angol tiszt a naplójába: „Végeredményben egy harci alakulat volt, amivel, ha nem adja meg magát meg kellett volna küzdenünk.” A kozákok reményekkel telve kifogástalan rendben vonultak Lavamündtől Volkermarkt felé, amikor május 10 -én hírtelen egy gépkocsioszlop állta útjukat. A legelső autóban Pannwitz volt, mögötte angol tisztek. A kozákok úgy érezték megmenekültek. Pannwitz is úgy gondolkodott, hogy ők, akik sohasem harcoltak a nyugatiak ellen biztonságban lesznek, nem adják át őket a szovjeteknek. Az angol tisztekkel együtt Pannwitz megszemlélte a 1. kozák lovasság hadosztályt, amely tagjai fegyelmezett módon vonultak el elötük. Egymás után az első doni kozák regiment, a második szibériai kozák regiment, majd a negyedik kubáni kozák regiment. Még aznap letették a fegyvert. A kozákok életre halálra ki voltak szolgáltatva az angoloknak. Ezek többnyire korrekten viselkedtek velük. Klagenfurt környékén helyezték el a kozák egységeket. A szovjeteknek való átadásról szó sem volt. Pannwitz és tisztjei biztonságban érezték magukat.

Kiszolgáltatás a halálnak

Még nem tudták, hogy pár nappal korábban Alexander tábornok Bécsben találkozott a szovjet haderő balkáni főparancsnokával és szerződést írtak alá. A kozákokat az „SS banditák speciális egységeként” és „német zsoldban harcoló fehér ellenforradalmi bandaként” jellemezték, akiket a szovjet speciális egységeknek kell átadni. Az akciót május 28-án kell lebonyolítani. Wagner őrnagy az első kozák hadosztály parancsnoka az angoloktól azt a parancsot kapta május 27-én, hogy költözzenek át egy Weitonsfeld melletti táborba. A katonatiszt tudta ez mit jelent. Így összegezte véleményét Aucher brit tábornoknak: „Első lépés a hadifogolytábor, utána a szovjeteknek való kiszolgáltatás és a legvégén kényszermunka egy szibériai bányában.” Wagner azt mondta a hadosztály tagjainak tegyenek saját belátásuk szerint. E mellett azt javasolta, hogy néhány német és kozáktiszttel induljanak el az Alpokon át észak felé. Az orosz Sukalo őrnagy vette át az irányítást, de ő is rábízta katonáira hogyan cselekednek: mennek vagy maradnak. A reggeli gyülekezőnél a hadosztály teljes létszámban megjelent. Wagner őrnagy is végül maradt, sőt ő vezette a kozákokat a hadifogolytáborba. Pannwitz sem ment el. „A szerencsés időkben a kozákjaimmal voltam most a bajban sem hagyom el őket” - mondta. Még aznap letartóztatták és Judenburgnál más német tisztekkel együtt átadták a szovjeteknek. Az első hadosztály szerencsétlen katonáira, akiket a weitonsfeldi táborba szállítottak másnap került sor. A brit katonák erőszakkal teherautókra rakták és Grazba vitték őket, hogy átadják a szovjeteknek. Kétségbe esésükben néhány asszony és gyerek a teherautók elé vetették magukat. Csak kevesek tudtak útközben a járművekről leugrani és elmenekülni. A legrosszabb események Lienztől nem messze egy másik táborban játszódtak le. Ott táborozott az Észak Olaszországból jött Domanov csoport, mint egy 20 ezer embere. Domanov tábornok nagy számú kozák menekültet gyűjtött össze, akik a Szovjetunió kozák autonóm területéről származtak és a németek oldalán harcoltak, majd velük együtt menekültek nyugat felé. Csak egyharmaduk volt harcos a többiek civilek asszonyok és gyerekek. Ők elhitték „Rusty” Davies őrnagynak, hogy senkit sem adnak át a szovjeteknek.

„Ez már a népírtás határát súrolja!”

 Május 28-án Alexander marsall a kozáktiszteket magához rendelte megbeszélésre. A marsall becsületszavát adta, hogy néhány óra múlva visszatérhetnek katonákhoz. Néhány szkeptikust a régi 1917-es emigránsokhoz tartozók kinevették: „Őfelsége egyik tisztje sem szegi meg az adott szavát.” Így fordulhatott elő, hogy 2200 tiszt közöttük tábornokok, mint Krassnov, Domanov, Silkin, Solomahin, és Sultan Keletcs ellenállás nélkül felszálltak a már előkészített teherautókra. Útközben a konvojt páncélosok vették körül és átadták a szovjeteknek. Csak kevesen menekültek meg. Eközben a táborban maradottak hiába várták vissza a tisztjeiket. A következő napon Davies őrnagy tájékoztatta őket mi történt előjáróikkal. „Most mindenki szabadon elmondhatja a véleményét” – mondta öntelten. „Mindenkinek jogában áll hazatérnie hazájába.” -tette hozzá. A kozákok némán megmerevedve álltak. A következő transzportot május 31-re tervezték, de a katolikus ünnepnap miatt elhalasztották. Végül június 1-re tették át az időpontot. Ami ekkor történt részletesen megírta Nicholas Bethell „Az utolsó titok” című könyvében. 1945 június elsején kora reggel a Dráva völgyének hosszában felsorakoztatták a deportálandókat. A foglyok kétségbe esett cselekedetre ragadtatták magukat. Öngyilkosságok és menekülés közbeni kivégzések napi renden voltak. Megdöbbentő jelenet zajlott le Lienzben. Itt az Argyll and Sutherland Highlanders katonái voltak megbízva a foglyok közöttük 4000 asszonyok és 2500 gyerekek elszállításával. „Ami itt történt határos volt a népírtással” – jegyzi meg az angol Bethell. Amikor a brit katonák a Peggetznél levő táborhoz érkeztek a kozákok éppen istentiszteletet tartottak a szabad ég alatt. Senki sem gondolta közülük, hogy védtelen embereket kiragadnak az istentisztelet közben a tömegből. Ami után felszólították a kozákokat az istentisztelet befejezésére kegyetlenül puskatussal és bajonettel nekirohantak a tömegnek. Az emberek egymás hegyén hátán menekültek. Sok embert eltapostak. Naumienko kozák tábornok így írta le az itt történteket: „A brit katonák miután véresre verték a kozákokat a félholt embereket feldobálták a teherautókra. Amint megtelt egy jármű máris vitték őket a pályaudvarra, ahol bevagonírozták őket.” A brit katonákat a kozákok passzív ellenállása még jobban feldühítette. A papot, aki az istentiszteletet tartotta kezében a kereszttel verték meg. Sokan a Drávának rohantak. Előbb a gyerekek majd az anyjuk vetették magukat a habok közé. Az első nap 1858 másnap pedig 1467 embert adtak át a szovjeteknek. Június 7-énn Knightley tábornok jelentette a feletteseinek, hogy a kozákokat átadták a szovjeteknek. Kivéve azokat, akik „szétszóródtak”, ezeket még el kell fogni. A „szétszóródottak” száma körülbelül 5000 fő lehetett. Ennek a felét kapták el a keresésükre küldött angol kommandó. Ezzel beteljesedett a kozákok sorsa. 37 tábornokot többségük 17-es emigráns, akik sohasem voltak szovjet állampolgárok, 2200 tisztet és 30 000 katonát szolgáltattak ki a szovjet bosszújának. A tábornokokat közöttük a német Pannwitzet, aki hű maradt kozákjaihoz Moszkvában 1947-ben felakasztották, csak úgy, mint Vlaszov tábornokot és tisztjeit. A kozákokat marhavagonokban Szibériába szállították, ahol Sztálin munka és haláltáboraiban végezték.  De nem csak az oroszokból álló „vlaszovistákat” és kozákokat szolgáltatták ki a Szovjetuniónak a nyugati hatalmak. Így jártak türkmének és kaukázusiak is, akik a 162-es Türk Hadosztályban harcoltak és az angoloknak adták meg magukat, vagy az I. Ukrán Hadosztály, amely az amerikaiak elött tette le a fegyvert. Még 1945 augusztusban is Kemptemben oroszokat rángattak ki templomból miséről és adták át a szovjet hatságoknak. Itt sebesültek voltak és e mellett a templom belseje is megrongálódott. 1946 február 23-án 2000 oroszt szállítottak el a Plattling melletti natternbergi táborból. Egy szemtanú beszámolója szerint: „Három zászlóalj és hat páncélos vett részt az akcióban, hogy 2000 fegyvertelen oroszt hóhérainak kiszolgáltassanak. Sokan közülük nem nézték tétlenül, ahogy elbánnak velük. Voltak, akik átvágták az ütőerüket, felakasztották magukat. Akik ennek ellenére életben maradtak azokat kórházi kezelés után adták ki a szovjet hatóságoknak. De voltak olyan sebesültek is, akiket véresen teherautókra tettek és a pályaudvarra vittek és berácsozott marhavagonokba rakták őket.”

Méltósággal fogunk meghalni.

2000 oroszt elszállították a Szovjetunióba. Az akció csak egy napig tartott. Sztálin szövetségesei elvégezték a vállalt munkát. Meandrov kozák tábornok egy levelében ezt jövendölte, miután Dachauból 300 szovjeteknek átadandó katona közül 40 öngyilkos lett 100 pedig az amerikaiakkal szembe szállva megsérült: „A demokráciák támogatásával vér folyt. Ezt a szovjethatalom megpróbálja elhallgatni, de a vér át fog ütni, és a szabad népek demokratikus jelszavait bemocskolja. Mi viszont méltósággal fogunk meghalni!”

Otthon Sztálin lágereiben

„Hazatérés akciónak” nevezte eufemisztikusan 1945-ben Moszkva azt az intézkedés sorozatot, amelynek a célja a külföldön tartózkodó szovjet állampolgárokat hazavitele volt. Hivatalnokok ezrei, főleg az állambiztonság emberei vettek részt abban, hogy a háború zűrzavarában külföldre – főleg nyugatra - került civileket és katonákat hazatérésre kényszerítsék. Ugyan ez a művelet főleg Moszkva érdekét szolgálta, annál érdekesebb, hogy a nyugati hatalmak előzékenyen segítő kezet nyújtottak a szovjethatalomnak célja elérésében. Magáért beszél az a tény, hogy Szolzsenyicin a „Gulag szigetcsoport” írója, aki látta milyen sors jutott a kényszer hazatelepítetteknek Churchillt és Rooseveltet háborúsbűnösnek tartotta. A nyugati hatalmak annak idején úgy gondolták nincs más választásuk. 1944 szeptember elején Anthony Eden angol külügyminiszter javaslatára határozatot hoztak, hogy az elfogott szovjet polgárokat át kell adni a Szovjetuniónak, akár akarják azok akár nem. Ezt az áldozatott meg kellett hozni, hogy a Hitler ellenes szövetséget egybe tudják tartani és a szovjetek kezébe került angol és amerikai hadifoglyok hazatérhessenek. Az 1944 október végi moszkvai látogatása után Eden azt mondta a szovjetek rendkívül hálásak lesznek, ha mi szovjet polgárok visszatérésében segítünk nekik. „Sztálin lekötelezettünk lesz, ha ezt kérdést szabályozzuk.” – tájékoztatta Eden a kormányát. 1945 februárjában a jaltai konferencián egy titkos jegyzőkönyvben kényszer hazatelepítésről megegyeztek a nagyhatalmak. És ha egyszer elkötelezték magukat a nyugatiak nem lehetett visszalépni. Ha az emberiességet előtérbe állítják Sztálint csak feldühítik és alkalmat adnak neki, hogy a többi megállapodást se tartsa be - okoskodtak a nyugati hatalmak. Ennek ellenére egy sor vállalt kötelezettségét nem teljesítette a szovjet diktátor. Gondoljunk a kelet európai államok szuverenitásának biztosítására, a szabad választásokra. Senki sem tudta vagy akarta szovjet megszállási övezet bolsevizálását megakadályozni. Az akkori politikai klíma ugyanakkor nem teljesen támasztotta alá nyugati engedékenységet. A kényszer szülte náci ellenes szövetség végóráit élte. A közös ellenség megsemmisítése után már nem maradtak azonos célok és érdekek. De még 1945-ben fenn kellet tartani ennek a látszatát. Az Atlanti Karta hangzatos szólamait papíron mindenki elismerte: a szólás - és vélemény szabadságot, lelkiismeret - és vallásszabadságot, az éhezéstől és a szegénységtől való védelmet, csakúgy, mint a terrortól és az üldözéstől … A szovjethatalom valódi arcát elfedték. Sztálint, mint demokratikus államférfit méltatták még nyugaton is. Érdekes módon az érintettek beleegyezését nem kérték. „Mi, akik Oroszországot a saját akaratunkból hagytuk el kijelentjük oda a visszatérést lehetetlennek tartjuk”. – olvasható a kozákok egy petíciójában. „Mi a brit kormány védelmét kérjük megmentésünkben reménykedve. Ha ez a védelem lehetetlen inkább a halált válasszuk a hazatérés helyett abba a szovjet Oroszországba, ahol lassú szisztematikus pusztulásra vagyunk kárhoztattatva.” Nyugati katonai egységeknek és tiszteknek listák alapján csalással és erőszakkal kellett szovjet polgárokat átadni a Szovjetunió képviselőinek. A nagy politikához nem értő amerikai és angol katonák meg voltak döbbenve. Mégis engedelmeskedtek. „Némelyek”- írta Hugh Trevor-Roper történész kollégájának Nicholas Bethell könyvének előszavában – „akik a háborúban megkeményedtek úgy látták csak egy parancsot kell végrehajtani. Voltak, akik úgy gondolták, ha nem ők akkor lesznek más katonák, akik könnyebben engedelmeskednek. Sokan azzal mentegették magukat, hogy parancsot teljesíteni kötelesség a miért megkérdezése nélkül. Erre német katonák is hivatkoztak, amikor felelőségre vonták őket. A háborúban ez örök dilemma. Olyan dilemma, amit akkoriban brutális módon oldottak meg. Ez okozta a tragédiát.”                               

Háttér

A kozákokat a német hadvezetés már az első világháború idején megtanulta becsülni. Elszánt harcosok voltak, akikre a legnehezebb helyzetekben is számítani lehetett. Jelentős részük antikommunista beállítódása miatt szembe került a szovjetrendszerrel. A Wehrmachtnak az 1943-as sorozatos vereségek után jól jött egy ilyen kisegítő haderő. Faji szempontból sem láttak akadályt az alkalmazásukban, mert úgy tartották a kozákok nem szlávok, hanem a keleti gótok leszármazottjai. Persze ez alapvető tévedés volt, hiszen ezt a szláv népességet még az orosz cárok telepítették le birodalmuk határainak védelmére. Ezért különböző kiváltságokban részesültek. Ezeket nagy rész elveszítették a bolsevik uralom alatt. A Vörös Hadseregből dezertáló kozákokat Helmuth Von Pannwitz alezredes gyűjtötte össze, aki nagy csodálója volt a lovas harcosoknak. Pannwitz önkéntesekből és hadifoglyokból állított fel egy hadosztályt, ami több önálló hagyománnyal rendelkező ezredből állt: a doni, a kubáni, a szibériai, kalmük stb. A kozák hadosztályt Mlavában képezték ki és a XV. Lovashadtest elnevezést kapta. Faji jellegüknél fogva az SS védnökségébe kerültek, de a Wehrmacht kötelékében harcoltak. Főleg partizánok ellen vetették be őket Jugoszláviában és Észak Olaszországban.

Az úgynevezett Vlaszov hadsereget viszony későn 1944 őszén kezdték szervezni. Vezetőjük Andrej Vlaszov volt, egy sikeres szovjet tábornok, aki szembe fordult Sztálinnal látva, hogy áldozza fel katonáit értelmetlenül. Fogságba kerülése után elfogadta a németek ajánlatát, hogy szovjet hadifoglyokból szervezzen hatékony egységeket és ezek irányítását vegye át. Sokáig a németek oldalára állt oroszok legfeljebb segédszolgálatosok lehettek, mert nem bíztak bennük és alacsonyabb fajúnak is tartották őket. 1944 második felére már annyira romlott a hadihelyzet, hogy az orosz hadifoglyokra is szüksége volt a németeknek. Vlaszovot két hadosztály felállításával bízták meg, de mire befejeződött a kiképzésük már nem igen tudták bevetni őket. A Vlaszov féle hadsereg hivatalos neve „Orosz Felszabadító Hadsereg” volt, de jobban ismerték a nevük rövidítése alapján: ROA később RNA, vagy csak egyszerűen Vlaszovisták. Ez utóbbi elnevezés az árulás szinonimája lett a Szovjetunióban. A németek a háború végén Vlaszov hadseregét szövetséges haderőnek ismerték el, de ennek döntő jelentősége már nem volt. Rajtuk kívül még működött egy türkmén légió, kaukázusiakból szervezett egységek, illetve ukrán harci csapatok. Ezek közül a legjelentősebb a Galícia SS hadosztály volt, amelynek maradékai még Budapest védelménél is harcoltak és részt vettek az 1945 február 11-i kitörésben.

 Amikor 1917 elején számos tüntetés következtében a cárnak le kellett mondania, úgy tűnt győzött a demokrácia Oroszországban. De ez nem volt elég Vladimir Iljics Leninnek: a baloldali radikális bolsevikok vezére saját pártja diktatúrájának megvalósulásán dolgozott.

Petrograd 1917. október 24. 22 óra

 Vladimir Iljics Uljanov mozgalmi nevén Lenin, felhúzta kopaszodó fejére a parókát. A bolsevikok öntudatos főideológusa nem bírta tovább elviselni az elzártságot és a tétlenséget. Nehezen tűrte, hogy el volt szigetelve a pártjától. Hetek óta az egyik elvtársnőjének a lakásán bujdosott, ugyanis korábban elfogató parancsot adtak ki ellene. A bolsevikok központi bizottsága megtiltotta neki, hogy a pártközpontba menjen. Túl nagy a veszély, hogy letartóztassák. Az elvtársaival csak levelek segítségével tudott kommunikálni, amit az őt bújtató elvtársnője vitt a városon keresztül a központba. Ezen a kedden a szocialista polgári koalíció csapást mért a baloldali radikális ellenfelére. Csapatokat vont össze a városban és betiltott két bolsevik újságot. Lenin biztos volt benne, hogy egész politikai stratégiája veszélybe kerül, ha elvtársai nem cselekednek helyesen. A 47 éves férfi szemei előtt egy azonnali fegyveres felkelés lebegett. De a többi bolsevikvezető bizonytalankodott, például a KB tag Sztálin. Korainak tartották egy hatalomátvételt. Meg akarták várni, míg az egész országból összegyűlt kongresszusi küldöttek a kormány leváltását legitimálják. Addig saját fegyveres erőt kell gyűjteni, fejtette ki Sztálin a párt képviselői előtt. Lenin egész nap kérte, hogy a pártközpontba mehessen, de mindig elutasították a kérését. Elkeseredett felhívásokban hívta fel a figyelmet a harc szükségességére: „A helyzet kritikus. Kérem, fogják fel az elvtársak a mi problémánkra nem a konferenciák, vagy a kongresszusok nyújtják a megoldást, hanem a nép. A felfegyverzett nép! Ezen az estén mindenképpen le kell tartóztatni a kormányt. Nem szabad várunk, mindent elveszíthetünk!” – írta Lenin, de senki sem figyelt rá. Ezért aztán el kellett hagynia a búvóhelyét, hogy a bizonytalankodó elvtársait meggyőzze, és a parancsokat kiadja. De a kinézetét a rendőrök ismerték, még szakáll nélkül is. Ezért vett fel ősz parókát, és a szemüveget. Arcát bekötötte, mintha fájna a foga és egy testőr kíséretében elhagyta a lakást. Tiszta fagyos este volt, északi szél fújt. A két férfi csaknem üres villamossal utazott a városközpontba. A finn pályaudvartól gyalog mentek, átkeltek a Néva folyón, de egy lovas járőr megállította őket. Lenin finn kísérője pánikba esett. Egy hónapja ugyanezen a helyen a katonák szablyával leütöttek egy bolsevikot. Mit fognak tenni, ha felismerik a bolsevikok főnökét? A katonák a bekötött arcú kopott kabátot viselő férfit részegnek nézték és hagyták tovább menni. Éjfél körül Lenin és kísérője elérte a Szmolnij épületét. Korábban az épületben nemesek leányainak nevelőintézete működött, most a munkás és katonatanácsok és a bolsevikok központi bizottsága ülésezik itt. A kormány támadásáról a hír már korábban megérkezett. Az egykori leánynevelő intézett úgy nézett ki, mint egy katonai tábor. Az épület 200 méter hosszú eleje ki volt világítva. Vörös gárdisták gépfegyverrel biztosították a bejáratokat és a mellékutcákat. A katonák a főbejáratnál ellenőrizték a papírokat. Leninnek nem volt igazolványa, de egy nagyobb tömeghez csapódva sikerült bejutnia az épületbe. Végre ott lehetett, ahol ezen az éjszakán a döntéseket meghozták. A Szmolnij volt ugyanis ezen az estén az átalakulás azon központja, amit később csak Nagy Októberi Forradalomnak hívtak, pedig nem volt más, mint pártfunkcionáriusok kicsiny klikkjének puccsa.

Az átalakulás, ami október vége felé vette kezdetét már a második forradalom volt, amely 1917-ben megrázta Oroszországot. Az év elején munkások sztrájkja és tömegdemonstrációk zajlottak le Petrográdon. Az egyre több embert érintő éhezés és a kemény tél növelte az emberek elégedetlenségét. Februárban Petrográdban az átlag hőmérséklet mínusz 15 fok volt. A fagy és a hóviharok akadályozták a vasúti közlekedést. Ennek következtében alig érkezett élelmiszer a fővárosba. A tiltakozás a háború borzalmainak is szólt, amely már két és fél éve tartott az Osztrák Magyar Monarchia és Németország ellen és rendkívül sok áldozatot követelt. A tüntetések II. Miklós cárral szembeni elégedetlenséget is kifejezték, aki úgy uralkodott, mint egy despota, a tüntetők közé lövetett és az 1906 óta működő, de tényleges hatalommal nem rendelkező parlament – a Duma - döntéseit semmibe vette. 1917. február 23-án sztrájkba léptek a főváros textilgyári munkásnői és acélgyári munkásai. A következő 24 órában 16 ezer, a rákövetkező nap pedig 200 ezer munkás követte a példájuk. Több mint 130 üzemben állt le a munka. Hatalmas tiltakozó tömeg vonult a belváros felé. A demonstrálók kenyeret és a cár lemondását követelték valamint a háború befejezését. II. Miklós a tüntetés feloszlatását rendelte el, de a petrográdi ezredek megtagadták, hogy a saját honfitársaik ellen bevessék őket, végül a teljes a fővárosban állomásozó haderő 170 ezer fő csatlakozott a tiltakozókhoz. Káosz lett úrrá a Petrográdon: lázadó katonák megölték a parancs végrehajtását követelő tisztjeiket, munkások szereztek maguknak fegyvereket és gyilkoltak meg hatalomhoz hű rendőröket, börtönökből szabadították ki politikai és köztörvényes foglyokat. Fegyveres bandák vették át az utcákon a hatalmat. Kifosztottak üzleteket és italméréseket. Gazdagok házait támadták meg. Aki tisztnek, vagy jó módú polgárnak nézett ki, vagy egyszerűen szemüveget, vagy elegánsabb ruhát hordott félnie kellett a támadástól. Ezekben a napokban 1500 ember vesztette életét. Az erőszak mértéke megdöbbentette a Duma liberális és szocialista képviselőit. Egy eszközt láttak a helyzet megoldására a parlament bizottsága vegye át a hatalmat a cár pedig mondjon le. A városban ekkor már a cári szobrokat megrongálták, a cár portréit elégették, a cári címereket leverték. Március 2-án parlamenti küldöttek kérték II. Miklóst mondjon le, ugyanezt tették a tábornokai és tanácsadói is, mert féltek, hogy a lázadás átterjed a harcoló katonákra és a németek áttörik a frontot.  A háború folytatása a németek ellen fontosabbnak tűnt a tábornokoknak, mint a cár hatalmának a megőrzése. Sok arisztokrata már nem tartotta alkalmasnak az uralkodót a háború megnyerésére. II. Miklós, aki a fővárostól 250 kilométerre, délnyugatra privátvonatán tartózkodott, amely nem tudott tovább haladni, mert a felkelők blokkolták az utat engedett a nyomásnak. Még március 2-án lemondott a trónról fia javára, de ezzel nem könnyítette meg a válságból való kiutat. Oroszország, amely 400 évig cárok uralma alatt állt nyolc nap múlva köztársaság lett. Az uralkodó lemondásával a cári rendszer összeomlott. A minisztereket letartóztatták, a rendőrséget feloszlatták polgári milíciák léptek a helyébe. A tábornokok átálltak az új vezetés oldalára és megígérték megnyerik a háborút. Kettős hatalom jött létre. Az egyik hatalmi centrum az ideiglenes kormány lett, amelyet a Duma polgári liberális alkotmányos demokrata pártjának képviselőiből állt. A másik a forradalmár munkások és katonák által létre hozott saját képviseletet: a munkás és katonatanácsok – az úgynevezett szovjetek -, amelyekben ekkor még a mérsékelt szocialisták domináltak, közöttük a forradalmi szocialisták és a szociáldemokrata mensevikek. Gergorij Jevgenij Lvov kormánya csak a petrográdi szovjet hozzájárulásával tudott döntéseket hozni. A szovjet vezetői nem merték maguk a hatalmat átvenni, mert féltek a polgárok, a katonatisztek és a módosabb parasztok lázadásától, egy polgárháborútól, ami szétszakíthatja az országot. A Lvov kormány Oroszországot a világ legszabadabb államává tette, mint azt Lenin észrevette. Gyülekezési, szólás, és sajtószabadságot garantálták. A halálbüntetést eltörölték. Általános választó jogot bevezették, aminek a segítségével alkotmányozó nemzetgyűlést akartak választani. A kormány amnesztiát hirdetett, amit kihasználva a bolsevikvezetők visszatérhettek az emigrációból.     

Szmolnij 1917. október 25. éjfél

Lenin, akinek sikerült az őrség figyelmét kijátszva az épületbe bejutnia, az egykori leánynevelő intézet gyengén megvilágított hosszú boltíves folyosóin sietett végig. Mindenhol alvó katonákba lehetett botlani, szétszórva hevertek a kötegekbe kötött újságok, a kőpadlót elárasztotta a szemét. A levegőben vizelet szaga terjengett, valaki pedig a mindenhova kiragasztott plakátokat próbálta letépkedni. Az ajtókon még olvashatók voltak a régi feliratok, osztályterem, vagy a tanító személyzet szobája rajtuk viszont már új táblák lógtak: a petrográdi szovjet végrehajtó bizottsága, vagy katonai forradalmi bizottság. A bolsevik központi bizottsága az első emelet 36-os szobájában ülésezett. Amikor Lenin a szobába belépett izgalmában a sapkájával együtt a parókáját is levette. Az elvtársait rendkívüli értekezletre hívta és követelte a fegyveres hatalomátvétel megkezdését. Hajnali 2 órakor összeült a párt vezetése. A 37 éves Leo Trockij, kiváló szónok, Lenin távollétében a párt irányítója, a 34 éves mérsékelt állásponton levő Lev Kamenyev, és a 38 éves Josef Sztálin a pártújság szerkesztője. Ő még délután az azonnali akció ellen foglalt állást, este pedig jövendő felesége szüleinek lakásán aludt mit sem sejtve a készülő puccsról.  Lenin hamar meggyőzte a központi bizottságot, amely utasítást adott a vörös gárdának és a hozzájuk átállt helyőrségi katonaságnak az akcióra. Trockij a bolsevik haderő parancsnoka gyorsan összeállított egy tervet a főváros meghódítására. Az egységeket személyesen kell irányítani, mert a kormány elvágta a telefonösszeköttetést a Szmolnijjal. A taktikai változásokat majd hírvivőkkel küldik az egyes egységekhez. Ugyan még a kormány a helyén volt, de a bolsevikok már a jövendő posztokat osztották el. Trockij javaslatára nem miniszterek lesznek, hanem népbiztosok és a kormányt is népbiztosok tanácsának fogják hívni. Lenin jónak tartotta az ötletet, mert forradalminak hangzott. Hajnali 5 órára a bolsevik vezetőnek sikerült keresztül vinni akaratát és pontot tenni egy hat hónapja tartó belső párt vitára.

Lenin, amikor 17 évnyi csaknem megszakítatlan száműzetés után 1917. áprilisában hazatért követelte a kormánnyal a szakítást, a munkások felfegyverzését és a szovjet diktatúrájának a bevezetését. Vele szemben a legtöbb bolsevikvezető viszont a kormánnyal és a többi baloldali párttal való együtt működés mellett állt. Sokan közülük abból indultak ki, hogy Oroszországnak még hosszú polgári fejlődésre van szüksége, és ezért a kormányt támogatni kell. A polgárság a többnyire agrárországot kapitalistává fogja átalakítani. Az így keletkező proletariátus fogja majd az osztályharcot megvívni. Ezzel szemben Lenin azonnali forradalmat követelt. A februári forradalomnak köszönhetően az ország összeomlott. Legfőbbképp a hadsereg. Galíciában a nagy offenzívát visszaverték. 40 ezer katona elesett, 170 ezer dezertált, gyakran teljes egységek. Ez idő alatt a városok ellátása tovább romlott. Hiányzott a tüzelőanyag és az élelmiszer. Az árak folyamatosan növekedtek és a kormány nem tudott ellene semmit sem tenni. Ugyanakkor a vezetés a háború folytatását akarta a győzelemig, de a katonáknak elegük volt a háborúból. A munkások és a katonák újra az utcára mentek és „minden hatalmat a szovjeteknek” követelték. A július 4-i tüntetés után az ideiglenes kormány 800 bolsevikot rövid időre letartóztatott, holott ekkor a pártvezetés nem akart és nem is tervezett felkelést. Lenin Finnországba menekült. Ezzel egy időben új kormány lépett hivatalba a mérsékelt szocialista Alexander Fjodorovics Kerenszkij vezetésével. A népszerű szociálforradalmár politikus a szovjet egyik vezetője volt, emellett a kormány hadügyminisztere. A kormánycsere csak rövid ideig tudta a munkások radikalizációját fékezni. A háború befejezését követelő bolsevikok taglétszáma megnégyszereződött. 360 ezerre nőtt. Ez leginkább Moszkvában mutatkozott meg, ahol a helyi szovjet választásánál leelőzték a szocialistákat, a szociálforradalmárokat és a mensevikeket. A fővárosban, Petrográdban a munkás és katonatanácsban szeptemberben vették át a hatalmat. A végrehajtó bizottság vezetője Trockij lett. Amikor az a hír terjedt el, hogy Kerenszkij a petrográdi katonákat a frontra akarja küldeni és a várost a németeknek akarja átadni, a katonák úgy határoztak nem követik tovább a kormány és parancsnokaik utasításait, hanem egyedül a petrográdi szovjet katonai forradalmi bizottság parancsainak engedelmeskednek. Ennek vezetője is Trockij volt. A siker fényében a bolsevikvezetők úgy gondolták, hogy az október 25-én összeülő Oroszországi Összovjet Kongresszus 400 küldöttje legimitálni fogja a hatalmukat. De Lenin, aki a letartóztatástól félve még mindig bujkált szidta az elvtársait: „a proletariátus árulóinak” tartotta őket, akik „elszalasztnak egy lehetőséget a forradalomra.” „Akik ilyen pillanatban a szovjet kongresszusára vár teljesen idióta!” – írta Lenin elvtársairól. És akkor Kerenszkij lehetőséget adott a tétovázóknak offenzívába menni.  A miniszterelnök október 24-én indított támadást bolsevikok ellen. Betiltotta két újságukat és megpróbált minél több katonát Petrográdba hozni. Kerenszkij biztos volt a győzelmében. Azt mondta egy politikus barátjának nagyobb erők állnak rendelkezésére, mint szükséges. A bolsevikokat úgy számolta fel tudja őrölni. De túlbecsülte az erejét. Csak egy 200 nőből álló zászlóalj, 134 tiszt és 2000 tisztiiskolás állt rendelkezésére a Téli Palota, a kormány székhelyének védelmére.  Ezzel szemben a petrográdi szovjet katonai forradalmi bizottsága több ezer vörös gárdista és kronstadti matróz és a petrográdi helyőrség 20 gyalogos egysége felett rendelkezett.

Petrográd központja 1917. október 25-e reggel hat óra

A bolsevikok hatalom átvétele gyorsan haladt előre. Negyven matrózból álló szakasz elfoglalta az állami bank épületét. Az őrök nem tanúsítottak ellenállást. Egy óra múlva a forradalmi katonatanács parancsára megszállták a telefonközpontot. A kormány székhelyéül szolgáló Téli Palota telefonvonalait elvágták a külvilágtól. Korábban az elektromos művek is a puccsisták kezére került, így részben az áram is megszűnt a kormány székhelyén. Reggel 8 óráig a fontosabb hidakat és állomásokat is ellenőrzésük alá vonták Lenin emberei. Délig kellett megszállni a Mária palotát, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlést előkészítő parlament ülésezett. Ez után kellett Kerenszkij és kabinetjét felszólítani, hogy adja meg magát. Ha ezt nem teszi, megrohamozzák a Téli Palotát és letartóztatják a kormányt. Csakhogy közbe jött valami.                                                                                 

Szmolnij épülete 10 óra

Lenin gyors győzelmet várva egy kiáltványt fogalmazott meg. „Az ügy amiért a nép harcol: azonnali demokratikus béke, a földbirtokosok tulajdonának megszüntetése, a proletariátus ellenőrzése a termelés felet, szovjet kormány létrehozása.” A kiáltványt távírókon az egész országba elküldték. A nyomtatott változatot 11 óra után pártaktivisták kezdték szétosztani a főváros lakosai között.

Téli Palota épülete 11 óra

 Mialatt az utcákon a főváros lakói Lenin röplapját olvasták, Kerenszkij elhagyta a kormány épületét. A városon kívül állomásozó kormány hű egységekhez sietett, hogy velük térjen majd vissza. Petrográdban a puccsisták túlerőben vannak. Mivel a pályaudvarok az ellenségei kezén voltak, autókat foglaltak le. Kettő az amerikai nagykövetségé. A követségi autóval, amelyen az amerikai zászló leng, biztonságban el tudta hagyni a várost. A terveivel ellentétben soha sem fog visszatérni ide. Röviddel azután, hogy Kerenszkij autója elhaladt a Mária palota mellett, páncélautó jelent meg az épületnél. Matrózok és katonák vették körbe az épületet, majd 12 óra után a félelemtől remegő képviselőket kizavarták az épültből.    

Téli Palota épülete 12 óra

Az első emeleti Malachit teremben a kereskedelmi miniszter Alexander Ivanevics Konovalov megnyitotta a kormányülést és tájékoztatta kollégáit a fővárosi helyzetről. A haditengerészeti miniszter megjegyezte, hogy gyakorlatilag semmilyen haderő nem áll rendelkezésükre. Ennek ellenére a legtöbb kormánytag kevésbé pesszimista. Abban reménykednek, hogy sikerül a saját oldalukon haderőt mobilizálniuk, és a soraikból választott diktátorral a rendet helyre állítaniuk. A kétségbe esett próbálkozás, hogy az utolsó megmaradt telefonvonalon, ami egy a hadügyminisztériumba bekötött titkos vonal segítséget hívjanak sikertelen maradt. Órák hosszan tartó viták után sikerült a diktátor személyéről megállapodni, aki mellesleg a népjóléti miniszter szakmáját tekintve pedig orvos. Ő csak annyit tudott tenni, hogy a petrográdi katonai körzet parancsnokát elbocsátotta, ami alkalmat adott arra, hogy több még szolgálatban lévő tábornok lemondjon és haza menjen.

Szmolnij épülete 14 óra 35 perc

Trockij diadalt ült. Rendkívüli ülésre hívta össze az első emeleti bálterembe a munkás és katonatanácsot. Az államcsínyről tájékoztatja az ülés résztvevőit. Elmondta, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlést előkészítő parlamentet szétkergették, a kormány már nem működik, rövidesen elfoglalják a Téli Palotát és a kormány tagjait letartóztatják. Amikor Lenin a terembe lépett felállva tapsoltak. A bolsevikok vezetője bejelentette, új korszak kezdődik Oroszország történetében. A háborút hamar befejezik, gyárak a munkások a földek pedig a parasztok kezére kerülnek. Röviden kormányt alakítanak, amelyben nem lesz már burzsoá. „Éljen a szocialista világforradalom!” – fejezte be a beszédét.

A Téli Palota előtt 18 óra

Másodszor halasztották el a cári palota ostromát, annak ellenére, hogy 10 ezer katona vette körbe az épületet. Az egységek jól fel voltak fegyverkezve. A Néva folyón pedig ott horgonyzott az Auróra cirkáló ágyúcsövét a palotára irányítva. De az ostrom kezdetét jelző lövés eddig elmaradt. Ezt a Péter Pál erődből kellene leadni, de a tüzérek nem voltak készen. Nincs muníció, mert olyan gyorsan jött a parancs. Az ostromlók parancsnoka Vladimir Antonov-Ovsejenko egykori cári tiszt e nélkül nem akarja a rohamra a parancsot kiadni. Abban bízott, elmarad a jelzés és így elkerülhető lesz a vérfürdő. Besötétedett, hideg volt és nedves hó szállingózott. A védők tűzifából emeltek barikádot a bejáratnál. De nincs nagyon ember, aki a barikád mögé beálljon. Az ellenség túl ereje, valamint a rossz ellátás miatt 300 katona dezertált. Petrográd lakosait nem nagyon érdekelte mi folyik a városban. Az éttermek és kocsmák megteltek, a mozi és a színházak működtek, az üzletek nyitva voltak. A Mária Színházban a Borisz Godunov című operát adták elő a világhírű énekes Fjodor Saljapin főszereplésével, a Narodnij Domban pedig a Don Carlos került ezen az estén színre. A legtöbb petrográdi élte hétköznapi életét, a villamosok közlekedtek, egy amerikai újságíró, aki az egyik étteremben vacsorázott arra kérte a pincért, ha az utcán lövöldöznek, kapcsolja le a villanyt, hogy ne legyenek könnyű célpontok.

A Téli Palota épületében 18 óra 30 perc

A kormány tagjai visszavonultak Kerenszkij magán ebédlőjébe a második emeleten. A cári időkből itt maradt személyzet szolgálta fel a levest, és a halat articsókával. Ekkor futott be a forradalmi munkás és katonatanács ultimátuma. Ha 19 óra 10 percig nem kapitulálnak, akkor lőni kezdik az épületet. Arra a kérdésre mi lesz az épületből, ha az Auróra cirkáló lőni kezdi, a tengerészeti miniszter röviden felelt: törmelék. Ennek ellenére a kormány tagok semmibe vették az ultimátumot. Tették ezt mindannak tudatában, hogy segítségre nem számíthattak. A közvéleménynek látnia kell, hogy ők az események fölött állnak. Folytatták a vacsorát és egy darabig nem is történt semmi.

A Néva partján 21 óra 30 perc

Végre találtak a Péter Pál erődben az agyúkhoz szükséges lőszert, amivel leadták az első lövést. Erre felelt az Auróra ágyúja. Mivel ez hangosabb volt, a közeli utcák járókelői a földre vetették magukat. A Téli Palotában a kormány tagjai fedezéket kerestek, a maradék őrség újabb része menekült el. Rövid szünet után a Téli Palotával szembeni a Néva folyó túl oldalán levő Péter Pál erődből újra lőttek, de ez a lövés úgy, mint a korábbiak nem okoztak súlyos károkat. Megszólaltak viszont az utcán felállított géppuskák és ők is lőni kezdték az épületet.

Szmolnij 22 óra 40 perc  

Az egykori leánynevelő intézet báltermében megkezdte ülését az Összoroszországi Szovjetek Kongresszusa. Nyolc órás késésben voltak és nem akarták tovább húzni az időt. Lenin még várni akart, míg befejeződik a Téli Palota ostroma és a kormány tagjait letartóztatják. A 670 küldött közül csak 300 bolsevik, tehát Leninnek nem volt meg a többsége. Ezért össze kellene fognia a mensevikekkel és a forradalmi szocialistákkal. Nincs fűtés a teremben ennek ellenére forró a hangulat. A terem tömve volt emberekkel. Mialatt az utcáról lövések zaja szűrődött be a terembe a mérsékelt szocialisták az utcai harcok befejezését követelték és a bolsevikok irányította eseményeket elítélték. Mint mondták ők ezért felelősséget nem vállalnak és elhagyták az üléstermet a bolsevikok szitkozódása és fújozása közben. Trockij csak erre várt! Miközben maga is szidta a távozókat örült, mert elérte a célját. Most már a bolsevikok voltak többségben.

Téli Palota épülete 1917. október 26-a hajnali 2 óra

Órák hosszan tartó lövöldözés után elhallgattak a fegyverek. Alig volt már valaki, aki védte az épületet. A palota védtelenül álló keleti szárnyán lévő ablakokon sikerült az első támadóknak az épületbe bejutniuk. Csakhogy 400 szobán és számos lépcsőfeljárón nehezen ismerték ki magukat. Vörös gárdisták és katonák bolyongtak elvesztve az épületben. Az egyes szobákban a védők által hátrahagyott matracok heverek, a pompás aranyozott termek padlói tele szeméttel, cigarettacsikkekkel, ételmaradékokkal, üres borosüvegekkel. A miniszterek munkatársaikkal összesen 18 ember egy első emeleti szobában bújtak el, amelynek az ablakai az udvarra néztek. Azért, hogy az orvlövészeknek ne legyenek célpontjai lekapcsoltak minden villanyt, egyedül az asztali lámpa égett, papírral körbe véve, így tompítva a fényét. A politikusok a fotelben ülve, vagy a heverőn feküdve várták a véget. Egyedül a kereskedelmi miniszter Konovalov jött ment és néha az egyetlen megmaradt telefonvonalon beszélt valakivel vagy dohányozott. Utoljára a polgármestert hívta és tájékoztatta arról, hogy a forradalmi katonatanács egységei behatoltak az épületbe és nem sokára letartóztatják őket. A földszintről kiabálást és lövéseket lehetett hallani, a zajok egyre hangosabbak lettek a támadók közeledtek az ajtóhoz. A miniszterek felvették kabátjukat a konferencia asztalhoz ültek és utasították az őröket, hogy ne tanúsítsanak ellenállást. Az ajtón beözönlő katonák így találtak rájuk. Konovalov felháborodottan kérdezte: „a kormány dolgozik itt, mit akarnak?” Vladimir Antonov-Ovsejenko volt cári tiszt, az ostromlók parancsnoka csak annyit mondott: Le vannak tartóztatva! Antonov-Ovsejenko pár évtized múlva a sztálini terrornak lesz az áldozata.

Szmolnij épülete hajnali 3 óra

Még egyszer összeült az Összoroszországi Szovjetek Kongresszusa. Megünnepelte a kormány letartóztatását. Ezután a bolsevikok egy kiáltványt bocsátottak ki az „összes munkáshoz, katonához és paraszthoz”, amelyben tudata a szovjet hatalomátvételét, meghirdették a földek és a kenyér jogszerű elosztását, valamint a gyors békekötést. De míg Lenin a kiáltvány szövegét felolvasta hangos bekiabálások zavarták meg a beszédét. Utána a proklamációt mégis elfogadták két ellenszavazattal. Ezzel a kongresszus jogszerűnek ítélte az államcsínyt. Október 26-a reggel öt órakor a bolsevikok győztek. A puccs azonban csak kezdete volt az igazi átalakulásnak, amelyet Lenin halála és különböző hatalmi harcok után Josef Sztálin fog majd befejezni. A bolsevikok röviddel a hatalomátvételük után megalakították a kormányukat, amelyet Népbiztosok Tanácsának hívtak. Lenin lett az elnöke, a külügyek irányítója pedig Trockij. Sztálin, akinek a puccs levezénylésében mellékszerep jutott nemzetiségi népbiztos lett. A népbiztosok közül valójában senki sem értett ahhoz, amit csinált. Egyedül a pénzügyekért felelős biztosnak volt némi előképzettsége, egy bankban dolgozott, mint könyvelő. Még aznap este a szovjet kongresszus elfogadta Lenin földről szóló dekrétumát, amelyben a földbirtokosok és az egyházak földjeit átadták a parasztoknak. A gyárak irányítását a munkástanácsok vették át, az üzemeket és bankokat államosították az egyházakat megfosztották minden tulajdonuktól. A bolsevikok eleinte a hatalmukat a nagyobb ipari körzetekre tudták csak kiterjeszteni. A vidék nagy részén és a nemzetiségi tartományokban, mint például Ukrajna, vagy Belorusszia nem volt szavuk. Azután, hogy a szocialista irányzatok elhagyták az Összoroszországi Szovjetek Kongresszusát tudták csak a bolsevikok a határozataikat elfogadni. November 4-e után pedig már rájuk sem volt szükség. A törvényeket és határozatokat a népbiztosok tanácsa hozta. Beköszöntött a diktatúra kora. Rövidesen megalakították az ellenforradalmárok, kémek és szabotőrök elleni népbiztosságot ismertebb nevén a Csekát. Létrejött a rendőrállam. „Háború és harc az ellenség ellen a végsőkig” hirdette a szervezet alapítója Felix Dzserdzsinszkij. A kihallgató szobák falára „halál a burzsoáziára” volt felírva. 1917 őszén alig volt valaki, aki szembeszállt volna a bolsevikokkal. Kerenszkij próbálkozása, hogy hadsereggel tér vissza a fővárosba, kudarcba fulladt. A katonák nem voltak hajlandók harcolni. Moszkvában a tisztiiskolások és a diákok lázadását leverték. Az ellenzéknek már csak egy reménye volt az alkotmányozó nemzetgyűlési választások. November 12-én kezdődött voksolás katasztrofális eredményt hozott a bolsevikoknak. A 44 millió választó közül csak 24 százalék szavazott rájuk. A szociálforradalmárok, akiket a parasztok támogattak 38 százalékot értek el és ukrán társaikkal együtt 380 helyet szereztek a 703-ból. A bolsevikok rögtön választási csalásról beszéltek. Röviddel korábban Trockij ellenforradalmi veszélyről beszélt, aki alatt az alkotmányos demokratákat rövidítve a kadet pártot értette. De ők csak a végén 15 mandátumot kaptak. A párt békés tüntetése után a bolsevikok letartóztatták a párt vezetőit. Ugyanerre a sorsra jutottak a mérsékelt szocialista pártok irányítói is. A börtönökből szabadon engedték a köztörvényes bűnözőket, hogy hely legyen a politikai foglyoknak.  1918. január 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés megnyitó napján a bolsevikvezetés hadiállapotot rendelt el. Minden fajta gyűlést megtiltottak. Ennek ellenére nagyszámú tiltakozó gyűlt össze. A bolsevikok a tömegbe lövettek, tíz ember meghalt. A Tauria palotát, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlés tartotta az ülését katonák foglalták el. A megjelent képviselők az életüket féltették. Az ülés délután kezdődött. Éjféltájban a bolsevikok beterjesztettek egy törvényjavaslatot a szocialista társadalom bevezetéséről, amit a küldöttek többsége elutasított. Lenin sokat mondóan megjegyezte: a helyzet világos. Az egyre több vodkát fogyasztó vörös gárdisták szidalmazták a küldötteket fegyvereikkel a szónokokat fenyegették. Végül 4 óra 40 perckor a vörös gárdisták parancsnoka a szónoki emelvényre lépett és csak annyit mondott a katonák fáradtak mindenki menjen haza. Ezzel az ülésnek vége szakadt. Amikor másnap a küldöttek visszatértek zárva találták a űlésterem ajtaját, amit felfegyverzett vörös gárdisták őriztek. A demokratikusan választott alkotmányozó nemzetgyűlés még egy napot sem élt meg, a bolsevikvezetés feloszlatta. Az ellenzék utolsó reménye egy demokratikus fordulatra elszállt. Nem maradt más lehetőség, mint a polgárháború.                  

Hosszú éveken át hallgatott a szovjet propaganda Lenin igazi szerelméről

Senki sem látta még így Vladimir Iljics Lenint. Az orosz birodalom felforgatója, több ezer ember jövendő gyilkosa szerelemtől aléltan botorkált 1910 nyarán Párizs utcáin. Nem úgy ismerte eddig mindenki, hogy a könyvek többet jelentenek neki, mint bármelyik asszony? Nem a forradalom gondolata uralta az életét, hogy az elnyomott proletariátust felszabadítsa? Ezen a nyáron bizony megváltozott, más töltötte be szívét; egy asszony, akinek a vonzerőjétől nem tudott szabadulni. Rövid ideig még a forradalom is másodrangú lett számára. „A mongol szemeit nem tudja levenni a kicsikéről.” – jegyezte fel ekkoriban Charles Rappoport francia szocialista Leninről. A „kicsike” nem volt más, mint Inessa Armand egy francia-skót származású művész házaspár leánygyermeke, aki apja korai halála után Oroszország leggazdagabb vállalkozójának családjába házasodott be. Férje Alexander Armand, akinek a fivérével Inessának viszonya volt, sőt teherbe is esett tőle. Ekkor a lány 17 éves a férfi pedig 11 évvel idősebb. Társadalmi botrány. Inessa 1905-ben csatlakozott a lázadó pétervári munkásokhoz. A felkelés után száműzték. Így ír erről naplójában: „Előszőr Kaff Koidába akartak küldeni, de ez nem tetszett nekem. Ott nincsenek politikusok és az egész falu szifiliszes.” Inessa mindig szerette a lázadást és a férfiakat. Amikor 1910-ben megismerkedett Leninnel 36 éves, de úgy nézett ki, mint egy 26 éves. Nagy igéző szemei voltak és gesztenyebarna haja. Lenin 40 éves zömök, köpcös és kopaszodó. Nem épp a nők férfi ideálja. „Őrült vágy fűtött, hogy közeledjek hozzád” - írta Inessa az első találkozásukról. Pár héttel később Lenin szerzett egy lakást Inessának a Rue Marie-Rose 2 szám alatt, míg ő ugyanebben az utcában a 4 számnál levő házban lakott feleségével és anyósával. Hetven éven át a Szovjetunió legféltettebb titkaihoz tartozott ez a kapcsolat, sőt Lenin publikált leveleiből kivették azokat a részeket, amelyek erre az intim viszonyra utaltak. Ezeket csak a kilencvenes években hozták nyilvánosságra. Nem lehetett a tiszta forradalmárt szerelemtől elvakul emberként bemutatni, ez a gyengeség jele lett volna. Emellett Inessának a történelembe nem, mint Lenin ágyasa, hanem mint harcostársa kellett bevonulnia. Többek között olyan részek maradtak ki a levélváltásból, mint például, amikor Lenin egyik levelében bocsánatot kért Inessától egy róla írt kritika miatt: „Ne legyél haragos én ezt szerelemből tettem.” Vagy amikor Inessát „ezer csókkal” borítaná be. A harcostársai Lenint, mint kérlelhetetlen forradalmárt ismerték. Olyan vezérként, aki a nép éhezését eszköznek, a forradalom szükséges elősegítőjének tartotta. „Lenin felvértezte magát az erős akarattal” – így ír Nikolaj Buharin – „ és ezt a vértet nem tudja semmi átütni.” Mint kiderült csak az életvidám Inessa. Vele szemben sebezhető volt a bolsevik vezér. A barátnő gyakran játszotta Beethoven „„Appassionata“ szonátáját a szerelemtől kábult hivatásos forradalmárnak. Leninnek tetszettek a csinos nő elegáns méreg drága ruhái és extrém kalapjai. Vele szemben felsége Nadesja Krupszkaja szürke egér volt, aki nem törődött a külsőjével. Nadesja ekkor 41 éves, de 50-nek nézett ki. Lenin a száműzetése óta ismeri. Főz és mos rá, a mézesheteket is fordítással töltötte: angol szocialisták műveit ültette át Leninek oroszra. Inessa Armand Lenint nyughatatlanná tette, sőt egyidőre elvonta őt a forradalomtól. 1910 augusztusában a Szocialista Internacionálé koppenhágai kongresszusán Lenin elintézte Inessának a részvételt, hogy 12 felejthetetlen napot tölthessenek együtt a dán fővárosban. 1911 évelején Párizsban létrehoztak egy iskolát a földalatti mozgalom ügynökeinek. Inessa gazdaságpolitikai szemináriumokat tarthatott. Lenin minden nap ott volt az összes szemináriumon a hátsó padban ülve, csak azért, hogy nézhesse a csodált nőt. Amikor Krupszkaja Leninnel Svájcba Bern városába költözött, rövidesen követte őket Inessa, aki lakást vett ki az Uljanovékkal szemben lévő házban és gyakori vendég volt náluk. Krupszkaja tudott a viszonyukról. Sokat mondóan azt prédikálta elvtársainak: „sem szerzetesnek, sem Don Juannak nem kell lenni”. 1917 tavaszán Németországon és Svédországon át Oroszországba menő vonat utasai között ott volt Krupszkaja és Inessa is. Ez a szerelvény vitte haza német segítséggel a bolsevik forradalmárokat, hogy puccsal döntsék meg az ideiglenes kormányt. A hatalomátvétel után Inessa lakást kapott a Kreml közelében és olyan telefont, amihez csak a legmagasabb rangú funkcionáriusok juthattak hozzá. Aztán három év szörnyű polgárháború következett. Éhezések és felkelések országszerte. Lenin intézkedik hova szállítsanak élelmiszert. A vidéket lerabolják, hogy a városok lakosai ehessenek. Inessa ekkor torokfájásra panaszkodik. „Szüksége van gyógyszerre? Intézkedem!” – válaszol Lenin. Aztán Lenin sürgetésére a Kaukázusba utazik egy kúrára. „A szívem halottnak érzi magát …  miután mindenét Vladimir Iljicsnek és az ügynek áldozta. Egy élő hulla vagyok.” írja Inessa ebben az időben naplójába. Aztán három hét múlva meghalt. „Nem sikerült a kolerából kigyógyítani..” – olvassa Lenin újra meg újra a táviratot, amelyben értesítik nagy szerelme haláláról. A temetésen nehezen rejti el könnyeit. Lenin három év múlva követi a halálba. Bebalzsamozott teste máig a Vörös téren a mauzóleumban van. Minden reggel a felkelő nap a Kreml falának árnyékát veti rá, azét a falét amelyben Inessa Armand nyugvóhelye is található.  

 Amikor 1918. április 30-án II. Miklós - pár évvel korábban még minden oroszok cárja - belépett a jekatyerinburgi ház bejáratán megkérdezte az épület nevét. Ipatyev ház - volt a válasz. Miklós a név hallatán rosszat sejtett. Az elnevezés ugyanis nagyon hasonlított, annak a kolostornak a nevéhez, ahol egyik elődje Mihail Fjodorovics 1613-ban egy darabig élt. Ez a ház lesz a cári család végzete? – merült fel benne a kérdés. A ház névadója és tulajdonosa Nikolaj Nikolajevics Ipatyev geológus volt aki, 1908-ban vásárolta meg az akkor 20 éves házat 6000 rubelért Saravjev nevű mérnöktől. Saravjev még 1897-ben vette meg a villát, annak első tulajdonosától Andrej Redikorcevtől, aki szintén mérnökként dolgozott és egy korrupciós ügy miatt pénzre volt szüksége. Az épület rendkívül modernek számított a saját korában. Volt benne elektromos áram, telefon, fürdőszoba és vécé. Ipatyev a családjával az emeleten lakott, a földszinten pedig az irodái helyezkedtek el. A kényelmes ház mögött egy szép kert is húzódott. Amikor 1918. április 27-én a bolsevikok Ipatyevet felszólították a ház elhagyására a pincében egy részt megtarthatott magának raktárként. Egyik pillanatról a másikra ácsok hatalmas fakerítést építettek a ház köré, megakadályozandó, hogy kíváncsi szemek kifürkésszék kik laknak az épületben. Aztán bekövetkezett, amitől II. Miklós félt. Egy nyári este felszólították a családot menjenek le a pincébe. Itt felfegyverzett csekisták várták őket. Felolvasták a halálos ítéletet és megkezdődött a mészárlás. A cári család kivégzésére nem spontán történt, hanem arra Lenin utasítására került sor, mert a fehérek 1918. július közepén Jekatyerinburghoz közeledtek és félő volt, hogy kiszabadítják a cári családot. A gyilkosság után a holtesteket egy közeli erdőben elásták. Rövid időre az Ipatyev család visszatérhetett otthonába, de amikor a fehérek megszállták Jekatyerinburgot lefoglalták a házat a parancsnokság számára. A következő évben a város végleg a vörösök kezére került, de ekkor már Ipatyev érthető módon szabadulni akart a túl „népszerű” házától. A bolsevikok 6000 rubel kártérítést fizettek neki és az épületben a forradalom múzeumát rendezték be. A pince mindenesetre nem volt látogatható. Rövidesen olyan képeslapok kezdtek terjedni az országban, amelyen az Ipatyev ház fotóján a cár utolsó palotája felirat volt olvasható. A múzeumot 1932-ben bezárták és 1938-ig üresen állt az épület. Utána az ateizmus múzeumát hozták létre benne. A második világháború végétől a helyi kommunista párt irodái működtek itt. 1974-ben műemlékvédelem alá helyezték az épületet. De ez nem tűnt jó megoldásnak a pártvezérek szempontjából. Ugyanis minden évben a cári család kivégzésének évfordulóján a monarchia titkos tisztelői virágokat helyeztek az épületnél. 1977-ben a hatvanadik évforduló előtt egy évvel a pártvezetés kiküldte a politikai bizottság tagját Mihail Szuszlovot és a régió pártitkárát, Borisz Jelcint az ügy kivizsgálására. Arra a döntésre jutottak, hogy a házat le kell bontani, ami 1977. július 27-én meg is történt. De a zarándokokat ez sem riasztotta el, hogy a helyet felkeressék. Borisz Jelcin később azzal indokolta a döntését, hogy „Eljön egy olyan korszak, amikor szégyellni fogjuk azt, ami itt történt.”  2003-ban katedrálist építettek oda ahol a cári család kivégezték valamint hivatalosan is zarándokhelynek nyilvánították az egykori Ipatyev ház helyét.     

 Mint nagy nőcsábász és csodagyógyító legendává vált. A cárnéval való kapcsolata volt az oka a sikerének és brutális halálának.

A bolsevikok hatalomátvétele nélküle is megvalósult volna. De Raszputyin nagymértékben hozzájárult a cár bukásához, amit kegyetlen halálának körülményei is előrevetítettek. Az 1916. december 19-én a Néva folyó jegébe fagyva talált holteste arra utalt, hogy élete utolsó óráiban megjárta a poklot: az arca megdagadt, tele volt véraláfutásokkal, a lába össze volt kötözve, a kezei az ég felé nyúltak, mintha a szorító hurokból akart volna szabadulni. Haja és a szakálla vértől volt mocskos. A bal szeme csukva volt a jobb oldalit pedig kiverték. Pont a szemét, amely olyan megigéző volt, hogy legendákat meséltek róla. Mélyen ülő jéghideg szürke szemek, amelyek megdermesztették a vele szemben állót. Raszputyin ezzel a hipnotizáló tekintettel az emberek lelkébe látott; így mesélték azok, akik találkoztak vele. Segítségükkel migrént, lázat, bénulást, idegzavarokat tudott gyógyítani és a jövőbe látni. De legfőképpen Alexej trónörökös hemofíliáját enyhíteni. Alexandra cárné legalább is hit ebben. A merénylőket, akiket Felix Juszupov herceg vezetett szintén ezek a szemek zavarták. Ezért nyomták ki. Juszupov Raszputyint a palotájába hívta és háromszor ölte meg, mint, ahogy azt emlékiratában állítja. Először ciánkálival preparált Petits Fours-t adott a muzsiknak – ahogy ő hívta áldozatát –, majd ezután mérgezett borral itatta, végül szíven lőtte. A szerzetes mégis túlélte mindezt és gyilkosára nézve hörögte, annak nevét: Felix, Felix….  Az ifjú herceg ezután addig ütötte, míg eszméletét vesztette áldozata. A boncolás fulladás miatt beállt halált mutatott ki. A tüdőben vizet és algákat találtak. A gyomorban viszont érdekes módon nem volt nyoma méregnek. Ez azt jelenti Grigorij Jefimovics Raszputyin még élt, amikor a Péter hídról a jeges Névába dobták és teste egy lékbe süllyedt. Csak a víz alatt halt meg, összetört koponyával és három golyóval a testében.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy azzal az emberrel kapcsolatban, aki ilyen körülmények között halt meg rögtön legendák születtek. Ki volt ő? Szent, vagy maga a sátán? Esetleg csodás gyógyító? Egyik sem. Hanem egy rendkívül ellentmondásos személyiség. Raszputyin egy Istent kereső vidéki paraszt ember volt, aki ugyanakkor kicsapongó életet élt. Naiv, szerethető, de buja és hatalommániás. Mária lánya mesélte róla, hogy amikor fiatal volt kétszer megjelent előtte a szűz anya. Kiválasztottnak érezte magát és ezért egyik kolostortól a másikig zarándokolt, hogy „sztarec”, szent életű szerzetes legyen. Raszputyin azonban kudarcot vallott. A szex és az alkohol iránti vágyai legyőzték. És ezen a fantázia dús kifogásai sem tudtak segíteni. Azért, hogy maga elött is leplezze gyengeségét kapcsolatot keresett egy akkoriban ismert szabados életet folytató szektával. Raszputyin azt állította – akárcsak a szekta tagjai -, hogy bűnt kell elkövetnünk, hogy megbánást tanúsíthassunk, és a bűnöktől megszabaduljunk. Magyarán a gyengeségéből erényt kovácsolt. Az asszonyoknak például azt hirdette: feküdj le velem és Istennel találkozol. Raszputyin egy vidéki senki maradt volna a cári család nélkül. De az a kor, amiben élt lehetővé tette, hogy egy ilyen „isten bolondja” bekerüljön a legfelsőbb körökbe. Amilyen ellentmondásos volt Raszputyin személye olyan ellentmondásos volt az ország, amiben élt. Oroszország gazdasági és kulturális virágkorát élte, de ebből kevés szivárgott le vidékre. Itt még elevenen élt a misztikum és az apokaliptikus életszemlélet. A szegénység és nélkülözés táptalaja volt a hamis proféták születésének.

Az asszonyokkal való kapcsolata ellenére egy biztos nem volt Raszputyin; Alexandra cárné szeretője. Alix von Hessen-Darmstadt hercegnőként született cárné Isten emberének tartotta a szerzetest, aki vigyázz fiára Alexejre. Meg volt győződve arról, hogy tekintetével és imájával megállítja a vérzését, de legalábbis enyhíti. Esetenként hipnózissal vagy kézrátétellel megszabadítja a szenvedéstől. Raszputyin miközben „gyógyította” a „kis napsugarat”, ahogy a trónörököst szülei hívták reszketett és izzadság lepte el testét. Egy fajta transzba esett. A cárnénak, aki egy rendkívül ideges természetű hisztériára hajlamos nő volt ez bizonyítékul szolgált arra, hogy szent emberrel van dolga. Raszputyin csodás gyógyító ereje, jövőbe látó képessége biztosította a helyét az udvarban. A szerzetes azokra is hatással volt, akik kritizálták, vagy ellenségesen viselkedtek vele. Maga a gyilkosa vallotta be, hogy nem tudta kivonni magát a hatása alól. Pedig Raszputyin csak egy egyszerű ember volt, különleges adottságokkal. Valószínűleg a tudását – amivel gyakran visszaélt – a Szibériában eleven élő sámáni tradícióból merítette, amelynek története több ezer évre nyúlik vissza. Trükkök egész sorát sajátította el, miközben megismerte a gyógynövények hatását is. Képes volt másokat manipulálni, legfőképpen azokat, akik pszichotikus személyiségek voltak, vagy könnyen befolyásolhatók, mint például egy gyerek. Nem hajtott végre csodákat. A cárevics állaptának ideiglenes javulása mögött is inkább a pszichikai befolyásolás állt, mint a tényleges testi bajok elmulasztása. A tudomány bizonyította, hogy a vérzés hipnózissal csökkenthető, de nem gyógyítható.

Azt mondják, amiben hinni akarunk azt elhisszük. Így volt ezzel a cárné is. Úgy érezte ő a felelős a gyermeke hemofíliájáért. Családjában elég gyakran előfordult ez a betegség. Alexej a trónörökös négy leánygyermek után született. Amikor megállapították, hogy milyen betegséget örökölt a cárné szó szerint elájult. Fia betegsége miatt saját magát okolta. Nem tudott egy egészséges örököst adni az Orosz Birodalomnak. Alexandrának tehát Raszputyin feltűnése és tevékenysége áldásként jött. És ragaszkodott is hozzá. A szerzetes egyszer azt mondta neki, amíg ő él addig él a cárevics és a Romanov dinasztia. Két évet tévedett. A cárné szilárdan meg volt győződve arról, életük és a dinasztia jövője Raszputyintól függ. Arra nem is gondolt, hogy a szerzetes részéről ez a kijelentés csak egy életbiztosítás volt, amivel függő helyzetbe hozta a cári családot. Alexandra annyira ragaszkodott a sztárecéhez, amikor a környezete felhívta a figyelmét Raszputyin szabados életvitelére, nem volt hajlandó erről tudomást venni. Rágalomnak tartotta. Végzetessé Raszputyin és a cárné kapcsolata a nagy háború kitörése után vált. A nép, amúgy sem szerette a „német” cárnét, ráadásul ott volt ez a zavaros múltú, rossz erkölcsű muzsik, aki nagy hatással volt az uralkodó párra. II. Miklós cár ugyan nem volt úgy oda Raszputyinért, mint neje, de azt mondta: „Inkább tíz Raszputyin, mint egy hisztéria Alexandrától!”.

 De hogy került be az udvarba a szélhámos szerzetes? Ez Milica montenegrói királyi hercegnőnek és húgának Anasztáziának volt köszönhető. Ők mutatták be Miklósnak és Alexandrának. Delejes hangja és tekintete rögtön magával ragadta a cárnét. Erre az időre Raszputyin már bejáratos volt Szentpéterváron az előkelő körök estélyeire, mint különleges képességekkel rendelkező egyházi ember. A felsőbb osztályok tagjai úgy tekintettek rá, mint valami kuriózumra, amivel feltűnősködni lehet. Szó sem volt róla, hogy a muzsikot befogadták volna maguk közé. Ezért is okozott megdöbbenést értelmesebb tagjaik között a cárné viselkedése. Persze, ha az uralkodó elnézte felesége ezen szeszélyét, akkor az udvar alkalmazkodott. Alexandra udvarhölgyei meghívták magukhoz a „gyógyítót”. Nemes urak és hölgyek fotózkodtak vele. Ennek ellenére mindig is voltak olyanok, akik megőrizték józan eszüket és megpróbálták eltávolítani a szélhámos szerzetest az udvarból. De ez a cárné miatt nem ment. Így mint megoldás maradt a gyilkosság. Összeesküvők egy csoportja közöttük a cár unokatestvére és egy parlamenti képviselő a Juszupov palotába csalták Raszputyint azzal az ígérettel, hogy találkozhat a cár unokahúgával. De ők nem voltak profi gyilkosok a muzsikot pedig keményfából faragták. Nehéz volt meggyilkolni, de az összeesküvők úgy gondolták a monarchia jövője függött a halálától. Érdekes a cárné is így gondolta, csak ő az életmaradásában látta a jövőt biztosítva. A történelem furcsa dolgokat produkál. A monarchiát sem a szerzetes élete, sem halála nem menthette meg. Egy csoport már készül, hogy átvegye a hatalmat ráadásul a cár unokatestvérének, a német császárnak a pénzén. A bolsevikok nem hittek csodatevő szerzetesekben csak a hatalomban. A jövő az övék volt. Miklós és Alexandra külön sírt adományozott a meggyilkolt szerzetesnek, akinek a hulláját később a bolsevikok kiásatták, hogy ismeretlen helyen temessék el. De a holttestet szállító teherautó lerobbant. A szerzetes földi maradványait az út szélén elégették. A cári család sem járt jobban. Az Ipatyev házi mészárlás után a holttesteiket egy erdőben, titkos helyen temették el, hogy ne váljon zarándokhelyé. Nem véletlenül volt a kommunisták egyik jelszava: A múltat végkép eltörölni…