A 19. század második felében, egy időben Olaszország nemzeti egységének kezdetével, az ország déli részén több bűnöző titkos társaság alakult ki: a maffia Szicíliában, a Camorra Nápolyban és környékén, valamint a ’Ndrangheta Kalábriában.

 Ha a maffia kezdeteinek történetét csak egy szerelmesregény kellékeivel lehetne megírni: Egy szélfútta domb. Fáklyák égnek az éjféli ég alatt. Köpenybe burkolózott, árnyszerű alakok rejtőzködnek az éjszakában, hogy letegyék az első és egy életre szóló baljós esküjüket. Így mesélnek az olasz alvilág tagjai testvériségeik kezdetéről. Kalábriában azt mondják, hogy ez a különleges céh, a zsarolók és drogcsempészek testvérisége, a távoli múltban gyökerezik: amikor három spanyol nemes, Osso, Mastrosso és Carcagnosso testvérek megérkeztek Favignana szigetére, Szicília partjainál. Spanyolországból menekültek, miután megbosszulták nővérük megerőszakolását. Az évek során a testvérek megalkották azokat a szabályokat és rituálékat, amelyeket „tiszteletreméltó társaságnak” neveztek. Később elhagyták a szigetet, hogy három új ágat alapítsanak: Osso Palermóba ment, és megalapította a maffiát; Mastrosso Nápolyba ment, és megalapította a Camorrát; Carcagnosso Kalábriába ment, és létrehozta az ’Ndranghetát. Ezek a történetek mind legendák, amelyek nyilvánvalóan irodalmi forrásokból és mítoszokból származnak. Körülbelül annyi közük van a valósághoz, mint Hamupipőke meséjének. Ami azonban megóvja őket attól, hogy pusztán nevetségesek legyenek, az az, hogy néhány fontos felismerést nyújtanak számunkra. Az első: hiba „olasz maffiáról” beszélni. Olaszországban három nagy bűnözői testvériség létezik: a Cosa Nostra, a szicíliai maffia, amelynek hírneve a „maffia” szicíliai szavát általános, egyetemes fogalommá tette a szervezett bűnözésre; a Camorra, Nápoly és környékének maffiája; valamint az ’Ndrangheta, Kalábria maffiája. A második felismerés: a három szervezet minden különbségük ellenére osztozik egy mesterséges, pszeudo elit nyelvezetben, amelynek központi fogalma a „tisztelet”. A szicíliai maffiózók önmagukat „a tisztelet embereinek” nevezik. Minden maffiózó, legalább történetük egy részében, „tiszteletreméltó társaságnak” nevezi szervezetét. A harmadik felismerés: hogy a történelem – vagy annak állítólagos története – az olasz maffiózók számára fontos. A hit abban, hogy az ember egy ősi és nemes szervezethez tartozik – bármennyire is felszínes legyen ennek az alapja –, erős támasza a kollektív identitásuknak. A maffialegendák azoknak a férfiaknak, akik veszélyes mindennapokban élnek, folytonosság- és biztonságérzetet adnak: minden probléma elmúlik, és a régi gyökerek hosszú jövőt ígérnek. Az olyan történetek, mint Osso, Mastrosso és Carcagnosso legendája, részei annak a kulturális eszköztárnak, amelyet a maffiaszervezetek azért hoztak létre, hogy biztosítsák hosszú távú fennmaradásukat. Ezek a legendák egyike azoknak az okoknak, amiért a maffia, a Camorra és az ’Ndrangheta nem tűntek el, hogy átadják a helyüket más bűnszervezeteknek. Röviden: a legendák alátámasztják a valóságot, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a maffia másfél évszázaddal létrejötte után még mindig létezik. De hogyan is alakultak ki valójában ezek a szervezetek? Mikor kezdték el a maffiózók azokat a történeteket kitalálni, amelyekben ma is hisznek?

Ez a kérdés visszavezet bennünket a 19. század közepére, arra a forradalmakkal teli időszakra, amelyből a modern olasz állam megszületett. 1860-ig az olasz-félsziget politikailag széttagolt volt. Északkeletet az Osztrák Császárság uralta, középen a pápa volt a hatalom feje. Ne feledkezzünk meg a Szardíniai Királyságról sem, amely magába foglalta a nyugati Szavoját és Piemontot. Az ország déli része és Szicília a Két Szicília Királyságát alkotta, a Bourbon-dinasztia uralkodója alatt. E fő hatalmi blokkok között számos hercegség és különféle rezsim is létezett. Az adott uralkodók számára az egységes ország álma árulás vagy eretnekség volt. Az egyszerű nép azonban egy ilyen jövőről álmodott, még ha a hazafiak ritkán értettek is egyet abban, hogyan nézzen ki az ő egységes Olaszországuk. Ennek következményeként gyakran alakult ki politikai instabilitás a különböző régiókban.

A Két Szicília Királyságában ez különösen érezhető volt. Legkésőbb 1815 körül, Napóleon lemondásával egy időben, forradalmi összeesküvések kezdődtek. Tagjaik hajlamosak voltak titkos testvériségekbe szerveződni, amelyeket a szabadkőművesség inspirált: rítusok, félelmetes eskük és nemesi származásukról szóló legendák kötötték össze őket, így szubverzív terveiket könnyebben titokban tarthatták. A leghíresebb ezen testvériségek közül a Carbonari – a „szénégetők” – volt, akik 1820-ban felkelést robbantottak ki Nápolyban. Hamarosan elterjedt a konspiratív testvériségek divatja a Két Szicília Királyságának leginstabilabb területén: Szicíliában, a forradalom valódi melegágyában. Minden forradalom erőszakos, ezért az összeesküvők, mint a Carbonarik, gyakran verőlegényeket is beszerveztek: bandatagokat vagy börtönfrakciók vezetőit. Ezek az emberek a szicíliai felkelések során annyit fosztogathattak, amennyit csak akartak. Ráadásul rájöttek, hogy egy titkos társasághoz tartozni további előnyöket jelentett. Az eskü, rítus és mítosz kombinációja növelte a bandavezérek tekintélyét, és erősítette a követőik engedelmességét. Miután e titkos hálózaton keresztül megismerkedtek egymással, a különböző szicíliai régiók nagy bűnözői együtt tudtak működni. Például valaki az egyik szigetrészről lopott el szarvasmarhát, és a másikon adhatta el – ahol senki sem ismerte fel a bélyegeket. És ami a legjobb volt: ezekben a konspiratív testvériségekben a banditák gazdag és befolyásos hazafiakkal találkoztak. Ha működőképes meghatározást keresünk a maffiára, akkor ez az: egy szigorúan hierarchikus férfiközösség, amely úgy tesz, mintha a szabadkőművesekhez hasonlítana, de valójában a legdurvább bűnözőket és a közélet legambiciózusabb és legkíméletlenebb embereit hozza össze. 1860-ban a hazafias hős, Giuseppe Garibaldi, ezer vörösinges katonájával Szicíliába hajózott. Ő indította el azt a felkelést, amely végül megdöntötte a Bourbon-monarchiát, és egyesítette az ország déli részét az északon formálódó Olasz Királysággal. Szicíliában a konspiratív hazafiak bejutottak az új állam vezető rétegébe. Innen aztán munkát adtak bandita barátaiknak – legfőképpen a rendőrségnél. Hiszen ki tudna jobban rendet tartani az alvilágban, mint azok a kemény fickók, akiket már jól ismertek? A történészek sikeresen azonosították a szicíliai maffia első capijait (főnökeit). Olyan embereket, mint Antonino Giammona, aki Palermo közelében, Uditore falujából származott. Vagy Salvatore Licata, San Lorenzóból, a szicíliai főváros szomszédságából. Vagy a túloldalon, a déli hegyeken túl, a szarvasmarha tolvaj és Burgio polgármestere, Pietro De Michele. Mindegyikük részt vett az 1860-as forradalomban. A legtöbbjük később állást kapott a rendőrségnél vagy a nemzeti gárdánál. Gyakran olyan ágazatban is tevékenykedtek, amely döntő jelentőségű volt a szicíliai maffia kialakulása szempontjából: a citromtermesztésben.

A citromtermesztés nagyon jövedelmező lehetett, ugyanakkor jelentős, hosszú távú befektetéseket igényelt. A citromültetvényekhez öntözőrendszerekre, védőfalakra, a termékek kikötőbe szállításához szükséges utakra, valamint tároló- és csomagolóhelyiségekre volt szükség. E költségeket figyelembe véve akár nyolc évbe is telhetett, mire egy újonnan ültetett citromfa elegendő termést hozott ahhoz, hogy nyereséget termeljen a tulajdonosának. Ezen kívül a citromfákat nemcsak a szél és a jégeső veszélyeztette. Szicíliában, ahol a hatóságok – és így a rendőrség is – nem tartották szorosan kézben a társadalmat, a bűnözés állandó fenyegetést jelentett. Egy időszakos vízellátási zavar vagy egy vandalizmus-hullám bármilyen mezőgazdasági befektetést teljesen tönkretehetett. A Palermo környéki első maffiózók nem csupán opportunista forradalmárok voltak, hanem citromültetvények tulajdonosai vagy munkavezetői, citromkereskedők és exportőrök, fuvarosok, akik a termékeket piacra szállították, vagy éppen őrök, akik éjjelente vigyázták az ültetvényeket. Valójában a citromültetvények védelme tette lehetővé a maffia számára, hogy átvegye az irányítást ezen jövedelmező piac felett. A szicíliai maffiát általában kereskedelemmel, főleg kábítószer-kereskedelemmel hozzák összefüggésbe. Valójában azonban a zsarolás sokkal fontosabb szerepet játszik a hatalmukban, abban, amit ők „területi ellenőrzésnek” neveznek – hogy egy maffia kifejezéssel éljünk. A rendszer alapvetően nagyon egyszerű: a maffia védelmet kínál pénzért cserébe – védelmet önmagától. A közvetlen fenyegetések – például „Fizessetek, különben kivágom az összes citromfátokat és elrabolom a gyerekeiteket” – sokkal ritkábbak voltak, mint az a fajta színjátékszerű megfélemlítés, amit alkalmaztak. Egy maffiózó küldött egy levelet durva fenyegetésekkel. Egy másik barátságosan megkereste az áldozatot: „Ne aggódjon, ismerem azokat, akik ezt a levelet írták, tudok velük beszélni, talán csökkenteni tudjuk az árat.” Azok a földtulajdonosok, akik elfogadták ezt az ajánlatot, egy visszafordíthatatlan lejtőn indultak el lefelé. Ez elvezet bennünket a történet gazdasági oldalához. A 19. század közepén Palermo virágzó város volt. A sziget legnagyobb földbirtokosai feladták kopár, elszigetelt birtokaikat a sziget belsejében, hogy palotákat építsenek a fővárosban és annak buja vidéki környezetében. A város körüli földterület – egy medence, amely a hegyek és a tenger között húzódik, és Conca d’Oro („Aranykatlan”) néven ismert – rendkívül termékeny volt, és gyakorlatilag világmonopóliummal rendelkezett a citromokra. Ez egy értékes nyersanyag volt, amelyet például a brit Royal Navy is használt a matrózai skorbut elleni védelmére. Ennek következtében a Conca d’Oro 1860-as becslések szerint Párizs környéke után Európa második legjövedelmezőbb mezőgazdasági térsége volt.

Ezután további ajánlatok következtek: „Megbízható őröket tudok állítani a citromligeteibe, kezelhetem a földjeit, politikai barátaim segíthetnek Önnek, és elintézhetik, hogy megépüljön az a híd, amire vágyik...” Nem telt el sok idő, mire a tulajdonos teljesen elvesztette az ellenőrzést a birtoka felett. Nem meglepő, hogy a klasszikus 19. századi maffiamerénylet egy citromliget falai mögött elkövetett lesből támadás volt, vagy azokon az utakon történt, amelyek a ligetek között kanyarogtak, és a gyümölcsök városba szállítására szolgáltak. A 19. század közepén a szicíliai citromok fő piacát az Egyesült Államok jelentette, különösen New York. A maffiózók hamarosan követték az árujukat, és fiókszervezeteket nyitottak az Újvilágban. Az első maffiagyilkosság az Egyesült Államokban 1888-ban történt New Yorkban, amikor két szicíliai étterem tulajdonosát azzal vádolták meg, hogy meggyilkoltak egy Palermóból származó gyümölcskereskedőt. Az ilyen férfiak alapították meg a szicíliai maffia amerikai testvérszervezetét. De térjünk vissza Olaszországba: A szicíliai maffia, amely sokáig a leghatalmasabb és legismertebb volt az olasz maffiák között, akkor született meg, amikor a titkos politikai összeesküvések világa találkozott a citromkereskedelemmel.

Nápolyban, az egykori Két Szicília Királyság fővárosában, a Camorra története ugyanebben az időben, 1860 forradalma körül kezdődik. Kezdetben azonban egészen más közegből származott: a régió lepusztult és veszélyes börtöneiből. 1851. június 4-én Sigismondo Castromediano herceget a 1848/49-es felkelésekben való részvétele miatt bebörtönözték a hírhedt Castello del Carmine nevű börtönbe, Nápolyban. Azonnal megszólította egy rab, aki kitűnt a többi rongyos fogoly közül: fekete bársonynadrágot viselt, amelyen fényes gombok díszelegtek a csípőjénél, színes övet hordott, mellényén óra és lánc függött. A férfi így szólt hozzá: „Éljen Itália! Éljen a szabadság!” Mi, a camorristák, akik osztozunk szomorú, de tiszteletreméltó sorsában, ezennel felmentjük Önt minden kötelessége alól a Camorra felé… Fel a fejjel, uram! Istenre esküszöm, hogy senki nem bántja Önt egy ujjal sem. Én vagyok itt a Camorra feje, én mondom meg, mi történik. Mindenki nekem engedelmeskedik, még a parancsnok és a börtönőrök is.” Ebből csak az utolsó mondat nem volt hazugság. Az udvariasság azonban hamis volt, és nem tartott sokáig. Castromediano herceg már egy órán belül rájött, hogy a camorristák, mint a fekete bársonynadrágos férfi, fenyegetéssel zsarolnak pénzt. Már az első étkezésért is pénzt kértek – rossz ételért jó pénzt. Pontosan ugyanúgy, ahogy mindenkivel bántak, aki vele együtt töltötte a következő hét és fél évét a börtönben. A legkisebb előnyökért – egy sarok a matracnak, egy darab kenyér, egy gyertya – uzsoraáron kellett fizetni a Camorrának. A bűnözők büszkélkedtek: „Még a bolhákból is aranyat sajtoltunk ki!” A kormány, amely komoly likviditási problémákkal küzdött, gyakorlatilag átengedte a börtönök irányítását a legkeményebb raboknak. Ezek a Camorra-tagok saját „tiszteletre méltó társaságukban” szerveződtek. Ahhoz, hogy valakit felvegyenek közéjük, rituális késpárbajt kellett vívnia egy capóval. A rangjelzéseket tetoválások formájában viselték, és ezek lehetővé tették a Camorra-főnökök számára, hogy bármelyik dél-olaszországi vagy szicíliai börtönben, ahová áthelyezték őket, megtartsák a státuszukat. A börtön fontos bölcsője volt a szervezett bűnözésnek Szicíliában is. 1867-ben egy megfigyelő Palermo Vicaria nevű börtönét így írta le. „Olyan, mint egy kormányzati központ a bűnbandák számára.”Az olasz maffiák által osztott „becsület nyelve” végül a börtönrendszerben gyökerezett meg. Ám ellentétben Palermóval, ahol a korai maffiafőnökök gyors pénzüket a citromüzletből szerezték, a nápolyi bűnözők és más területek gengszterei továbbra is a szegények között éltek a városi peremkerületekben.

Mivel a rendőrség éppúgy alulfinanszírozott és létszámhiányos volt, mint a börtönök, és inkább a forradalmi hazafiakkal foglalkozott, mint a bűnözőkkel, túl gyakran ruházta át a rendfenntartás feladatát a külvárosokban a Camorrára. Ez a fajta megállapodás Olaszországban „a bűnözés közös igazgatásaként” vált ismertté. A rendőrséggel való együttműködés fejében – az államellenesek elleni harcban – a Camorra szabad kezet kapott, hogy ellenőrzése alá vonjon olyan üzletágakat, mint a szerencsejáték és a prostitúció. Ezenkívül zsarolási hálózatokat működtetett számos területen, például a hajózási és autószállítási szektorban. A Camorra azonban nem volt hűséges partnere a rendőrségnek. Szicíliához hasonlóan a forradalmárok is megpróbálták maguk mellé állítani. Amikor a nápolyi rendőrség feloszlott Garibaldi 1860-as szicíliai bevonulása után, az új rendőrfőnök a Camorra leghírhedtebb capi-jai közül toborzott embereket a parancsnoksága alá. Meglepő naivitással egy torinói újság, az akkori olasz fővárosból, hízelgő cikkeket közölt három ilyen férfiról, akik trikolór kokárdás jelvényekkel voltak ábrázolva. Az újság szerint ezek az egykori bűnözők a hazafias ügy iránti elköteleződésük révén rehabilitálódtak, és immár hősök lettek. Ez a hősi státusz természetesen nem tartott sokáig. A camorristák, rendőri szerepüket arra használták, hogy megerősítsék saját hálózataikat. Az új olasz kormány gyorsan reagált – bár inkább arra használta a „Camorrától való félelmet”, hogy elnyomja az ellenzéket, mintsem hogy valóban rendet teremtsen az utcákon. Így az „együttműködő bűnözés” régi rendszere újraéledt: a börtönökben, a nápolyi külvárosokban és piacokon egyaránt. A kalábriai ’Ndrangheta egyszerre a legfiatalabb és a legidősebb az olasz maffiák közül. A legfiatalabb, mert csak egy generációval a szicíliai maffia és a Camorra után alakult ki. Ugyanakkor a legidősebb is, mert rituáléi és nyelvezete élő múzeuma annak a tiszteletreméltó társasági hagyománynak, amely Dél-Olaszország börtöneiben uralkodott. Az 1880-as évek végén kalábriai helyi újságok olyan bandákról számoltak be, amelyek tagjai tetovált férfiak voltak, és késekkel és borotvákkal harcoltak egymással. A párbajok kocsmákban és bordélyházakban kezdődtek, majd átterjedtek a falvak utcáira. A földesurak már nem mertek fegyvertelenül kimenni a birtokaikra, és kialakultak a szokásos védelmi pénzt követelő struktúrák. Ezt rendőri elnyomás követte: letartóztatások és büntetőeljárások, amelyek bár nem szüntették meg véglegesen ezt az új kórt, de világossá tették annak eredetét. Egy bíró a következő következtetésre jutott: „A szervezet a kerületi börtönökben született, a 'Camorristák szektája' néven. Innen terjedt tovább, amikor vezetői és támogatóik kiszabadultak, és más városokban és falvakban is gyökeret vert, főként fiatal, tapasztalatlan férfiak, volt börtöntöltelékek és kecskepásztorok körében.”

Egy másik per tanúja elmesélte azt a korábban már említett történetet, miszerint a „Camorristák szektáját” három spanyol, név szerint Osso, Mastrosso és Carcagnosso alapította. A tárgyalótermet meghökkent nevetés töltötte be. Az 1880-as évek Kalábriájában a börtönök „tiszteletreméltó társasága” végül kijutott a külvilágba, és azóta sem tűnt el onnan.

Az olaszországi szervezett bűnözés azóta nagyon sokat változott. A gengszterek ma már nem lopott marhával kereskednek, hanem drogokkal világszerte. Nem citromültetvényekből és utcai kereskedőkből élnek, hanem például utak és szélerőműparkok karbantartásából húznak hasznot. A Camorra ma már szétesett bandák egy zavaros gyűjteménye, nincs központi magja. A kalábriai maffia eredetileg volt rabokból és kecskepásztorokból álló szerény testvériség volt. Ma viszont Európa legnagyobb kokainimportőre, és virágzó hálózatai működnek Észak-Olaszországban, Európában, Kanadában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Az idők során az ’Ndrangheta megtanulta, hogy lemondjon a prostitúcióból származó gyors haszonról, és hosszú távra tervezzen: például nőtagjait dinasztikus szövetségek megkötésére használta fel, házasságok révén. De ez már egy másik történet. Mindezen változások ellenére a maffia módszerei lényegében ugyanazok maradtak, és éppoly hatékonyak, mint valaha: területellenőrzés zsarolással, kereskedelem illegális árukkal vagy anyagokkal, valamint befolyásszerzés korrupciós hálózatokon keresztül.

Az 1923-as sikertelen puccs után Hitler Berchtesgaden idilljébe vonul vissza. Nem sokkal később az Obersalzberg zarándokhellyé válik – a helyiek nagy bánatára.

Kezdetben csak kék árnyak voltak a horizonton.  De minél távolabb kerül Herr Wolf Münchentől, annál gyorsabban nőnek a távolban a hegyes csúcsok sorai, lassan túlnőnek a falvak templomtornyain, és végül hegylánccá duzzadnak, amit úgy hívnak Alpok.  Herr Wolf Németország délkeleti csücskébe érkezett, hogy meglátogasson egy barátot. Május van. A tavasz ébredése. Vagy ahogyan Herr Wolf nevezné: „német ébredés.” A 34 éves férfi már régóta megveti a weimari köztársaságot. Hisz a „tőrdöfés” legendában, és úgy érzi, a versailles-i békeszerződés elárulta hazáját. Nem ezért a „szégyendiktátumért” harcolt az első világháborúban. Kemény szavak, amelyek megtalálják a közönségüket.  Amikor Herr Wolf beszél, a szenvedély és a fanatizmus egyvelege olyan hatást kelt, amely a pártjának tagjait figyelmes hallgatókká teszi. Ez a hang, ezek a gesztusok, ez a gyűlölet – messzire fog jutni a Nemzetiszocialista Német Munkáspártban és ez Herr Wolfnak köszönhető. Így gondolkodik Dietrich Eckart, a párt egyik alapítója és publicistája is. Ezért hívta meg 1923 májusában az Obersalzbergre Herr Wolfot.  A legenda szerint itt, az Alpokban a párttársak puccsot terveztek. Talán ezért érkezik Herr Wolf álnéven. Valójában Adolf Hitlernek hívják.

November van. A puccs kudarcot vallott. Hitlert 1924-ben bebörtönzik a landsbergi erődben. Kilenc hónappal később, miután megírta az önéletrajzi könyvét, a „Mein Kampf”-ot, majd kiszabadul, ismét az Alpok felé veszi az irányt. Az 1925-ös nyarat az Obersalzbergen tölti, ahol a „Mein Kampf” második kötete születik. A könyvet Dietrich Eckartnak ajánlja. Vajon Hitler egyfajta apafigurát keresett a nála 21 évvel idősebb Eckartban, és otthont Berchtesgadenben? Hiszen a közeli Ausztriában nőtt fel. „Csak kevés dolog maradt meg az emlékezetemben ebből az időből” – írja emlékirataiban. Családja apja, egy állami tisztviselő munkája miatt gyakran költözött. Az ő nyomdokaiba lépni nem volt opció Hitler számára. Eckart sokkal inkább szellemi mentornak tűnt. Radikális jobboldali írásaival Hitler világnézetét táplálta.  De talán a vidéki táj varázsa is megragadta Hitlert. Az 1920-as években még bőrnadrágot viselt, és ezzel tökéletesen beleillett a bajor vidék idilli képébe.  Obersalzberg ekkor egy festői kis falu volt. 

Az 1923-as sikertelen puccs után Hitler Berchtesgaden idilljébe vonul vissza. Nem sokkal később az Obersalzberg zarándokhellyé válik – a helyiek nagy bánatára.  Hitler igyekezett magát közvetlen, ártalmatlan figuraként bemutatni. Akkoriban a látogatók még azokat a kavicsokat is összegyűjtötték, amelyeken Hitler állt. Maga Hitler is úgy tűnt, hogy egy idő után terhesnek találja ezt a kultuszt. 1938-ban Martin Bormann birodalmi vezető körlevélben közölte, hogy a Führer azt kívánja, „hogy mindenféle látogatástól tartózkodjanak.”  Ettől kezdve már csak államférfiakat fogadtak. Az egyszerű „Haus Wachenfeld” reprezentatív udvarrá nőtte ki magát, környezete pedig az úgynevezett „Führersperrgebiet” (Führer-zárt övezet) lett, amely a második kormányzati központtá alakult. A falusi lakosoknak távozniuk kellett. Eleinte még kaptak kártérítést a házaikért, de aki nem akart menni, azt Bormann nyomás alá helyezte.  A hegy azonban nem sokáig tartozott Hitlerhez: 1945. április 25-én brit bombázók támadták meg az épületeket. Öt nappal később Hitler Berlinben öngyilkos lett. Berchtesgaden lakói visszakapták a hegyüket – és vele együtt a történelmüket. De erre nem kívánják redukálni magukat: „Berchtesgaden már a 19. század óta turisztikai célpont. Az itt megszálló vendégek nem azért jönnek, hogy a Harmadik Birodalom építményeit lássák, hanem a gyönyörű táj miatt” – mondja Franz Rasp, Berchtesgaden polgármestere és a turisztikai régió vezetője.  Ulrich Chaussy évekig készített interjúkat a helyi lakosokkal, és összegyűjtötte őket a „Vom Bergbauernhof zum Führersperrgebiet” című dokumentumfilmben. A film ma is folyamatosan fut az Obersalzberg Dokumentációs Központ egyik képernyőjén. A nézők csendben figyelnek. Azért jöttek ide, hogy többet tudjanak meg arról az emberről, aki demagógként vonult be a történelembe, de az Obersalzberg lakói számára sokáig egyszerűen csak egy szomszéd volt. 

Ezért hozta létre a Müncheni Kortörténeti Intézet ezt a helyet, mint az emlékezés központját. Az első emeleten képek tanúskodnak Hitler kapcsolatáról a heggyel. A földszint a Harmadik Birodalom történetét mutatja be. A birodalomét, amely ezen a hegyen kezdődött.  „Minden alapvetően megváltozott később, egy elérhetetlen ember lett belőle. Sajnos” – mondta Michael Lochner Ulrich Chaussynak. Az 1930-as évek elejétől egyre több náci pártfunkcionárius jelent meg a térségben.  „Ettől kezdve Hitler szomszédságában, az út túloldalán lakó Eichengrün zsidó család fenyegető leveleket kapott” – mondja a film. Arthur Eichengrün kémikus elmenekült – helyette több ezer „népi elvtárs” érkezett, hogy láthassa azt a helyet, „ahol a Führer és népkancellár a szabadságát tölti” – írta az „Illustrierter Beobachter”propagandalap 1934 szeptemberében.

A diktatúrák félnek a befolyásuktól, a botrányhajhász szerzők pedig hasznot akarnak húzni belőlük. Hallgatási fogadalmuk és a kívülállók számára gyakran érthetetlen rituáléik miatt a világszerte tevékenykedő humanitárius mozgalmat újra és újra homályos összeesküvés-vádakkal illetik.

 Ha megkérdezünk egy művelt, felvilágosult embert a nyugati világból, hogy civilizációnk mely értékeire lehetünk különösen büszkék, valószínűleg azt fogja válaszolni: a humanizmusra – abban a meggyőződésben, hogy az emberiség története a haladás története, valamint annak a Szókratész óta a világban kísértő eszmének a története, miszerint az igazság felismerése automatikusan jót eredményez. Ezzel a földi paradicsomot is megvalósíthatnánk, ha nem lennének újra és újra olyanok, akik e szellemi vívmányokat önző céljaikra használják fel: a „személyes szabadságról” beszélnek, miközben szétrombolják a szociális hálókat; a „szabad”, azaz féktelen globális kapitalista piacokat hirdetik, amelyek állítólag egy napon világszerte elhozzák a demokráciát – és ezzel egész nemzedékeket taszítanak létbizonytalanságba és politikai közönybe. 

Ezt a szkeptikus hangnemet már 14 évvel ezelőtt megengedte magának John Gray brit szociálfilozófus a „Der Spiegel” hírmagazinnak adott interjújában. Vajon valaki összeesküdött az emberképünk ellen? Vagy az előrelátó professzor jogosan tapos végig szellemi kiskertjeinken? Hiszen végső soron még a „legcivilizáltabb társadalomban is megtörténhet a legrosszabb […]. Ezért minden haladás kétélű. A tudás gyarapodása növeli az ember hatalmát – jó és rossz értelemben egyaránt –, a természet és más emberek felett” – fogalmazott a kutató az idézett beszélgetésben. A következtetése: a humanizmus és a haladásba vetett hit csupán szép illúziók. Ez a radikális kritika a nyugati ideológiával szemben elgondolkodtató, különösen akkor, ha éppen a „szabadkőművesek” témájával foglalkozunk. A szabadkőművesség olyan szervezet, amelyet az összeesküvés-elméletek hívei újra és újra azzal vádolnak, hogy csupán látszólag hirdeti a humanizmust – valójában azonban egy globálisan működő maffiaként egyik intrikát szövi a másik után, hogy csúcspolitikusokkal, nagyiparosokkal és titkosszolgálatokkal együttműködve a világuralomra törjön. 

Ezért nem árt egy kicsit fellebbenteni a titokzatosság fátylát. 

A szabadkőművesség általánosságban egy világszerte működő polgári mozgalomnak tekinti magát, amelynek humanitárius vezérelve az ember tökéletesedése. Ezt az egyén önmaga folyamatos fejlesztésével kívánja elérni. A francia forradalom eszményei – szabadság, egyenlőség, testvériség –, valamint a humanizmus és a tolerancia a testvériségek alapelvei közé tartoznak.  A totalitarizmus, a fanatizmus, a babona és a kasztrendszer elutasításával minden szabadkőműves kötelessége, hogy egy igazságos társadalomért álljon ki. Ezek magasztos célok. Az emberiség azonban – főként a vallás és politika számtalan hamis prófétájának köszönhetően – ha valamit igazán elsajátított, akkor az az a felismerés, milyen kényelmes „Hü!”-t kiáltani – aztán rosszat cselekedni. Végső soron az önismerethez egy egészséges adag szkepszis is hozzátartozik. Így nem is olyan meglepő, ha a kívülállók összeesküvést sejtenek. Természetesen nem kellett sok idő hozzá, hogy főként a katolikus egyház veszélyeztetve lássa felépített előjogát a lelkek üdvösségének kérdésében: több mint 230 éven keresztül azokat a hívőket, akik csatlakoztak a szabadkőművesekhez, kiátkozás fenyegette. A vádak a blaszfémiától kezdve az orgiákon és mértéktelen ivászatokon át minden elképzelhető formát öltöttek. Már 1738-ban XII. Kelemen pápa egy bullát adott ki, amelyben elítélte a szabadkőműveseket. Eszerint egy „becsületes és bölcs ember nem csatlakozhat ezekhez a társaságokhoz anélkül, hogy ne mocskolná be magát a romlottság és a gonoszság bélyegével […]. Mert ha nem tennének semmi rosszat, akkor nem volna mit rejtegetniük a világosság elől.” Ezzel a pápa a szabadkőműves rituálék szigorú titoktartási szabályaira célzott. Az egyház vezetőinek az sem volt ínyére, hogy a szabadkőművesek szentekre és vallási szimbólumokra is hivatkoztak. Valószínűleg így születtek meg az első összeesküvés-elméletek – bár világi tényezők is hozzájárultak ezek kialakulásához. 

Érdemes ezért egy kis kitérőt tenni a szervezet történetébe: a modern szabadkőművesség „hivatalos” születésnapjának az 1717. június 24-ét, Keresztelő Szent János napját tekintik. Ezen a napon Londonban, a „The Goose and Gridiron Ale House” („A Liba és a Rostély Sörház”) nevű fogadóban négy páholy egyesült egy Nagypáhollyá, és a legidősebb páholymestert, Anthony Sayert választották meg első nagymesternek. 

A „páholy” szó az angol „lodge” kifejezésből származik, amely a középkori dómépítő mesterek céheire utal – egyértelmű utalás a szabadkőművesség ősi gyökereire. A középkorban, ahol templomok vagy más jelentős világi épületek – például városházák – épültek, ott építőcéhek is létrejöttek. Ezek olyan kézműves szövetségek voltak, amelyek kőfaragókból, falazókból és ácsokból álltak, és gyakran titkos rituálékon keresztül kommunikáltak egymással.  A céhek legnagyobb értéke a mesterségbeli tudásuk volt – építészeti és művészeti ismereteik, technikai fogásaik. Ezt az értékes tudást szigorú hierarchia védte: a céhmester felelőssége volt, hogy senki se árulja el a titkokat illetékteleneknek. Minden építőcéh rendelkezett egy könyvvel, amelybe feljegyezték az építési elveket, valamint a minden céhtag számára kötelező magatartási kódexet, beleértve a „belső céh titkát”: rituálékat, jelszavakat és köszöntési formulákat. Ezek segítségével az idegen mesterek felismerhették egymást, és a vándorló inasok számára belépőként szolgáltak egy új munkalehetőséghez. 

A céhmester után a hierarchiában a szobrászok következtek, akik bibliai alakokat, de olykor ezoterikus és alkimista motívumokat is megformáltak. A szobrászok bizonyos szabadságokat élveztek megbízóikkal szemben, mivel művészi munkájuk elengedhetetlen volt. Utánuk jöttek a „szabadkőművesek” – azaz a képzett kőfaragók és templomépítők –, akik a boltozatok bordázatait és díszítőelemeit készítették el a tervek szerint. A hierarchia legalján az inasként dolgozó kőfaragók álltak, akik a nagy kőtömböket faragták meg. 

 A „freemason” (szabadkőműves) kifejezést először 1376-ban említették hivatalos dokumentumban.  Háromszáz évvel később az építőcéhek rendszere nagyrészt elavulttá vált, mivel a céhek fokozatosan felváltották a régi kézműves társulásokat. A „páholy” (lodge) kifejezést ugyan már a 14. században említették – például az angliai York székesegyház építése kapcsán, amely az ország legnagyobb középkori temploma –, ám a kőfaragók céhének megnevezéseként csak a 17. században honosodott meg. 

A szabadkőművesség története szempontjából azonban ennél is fontosabb volt az a tény, hogy ebben az időszakban a páholyok már olyan férfiak előtt is megnyíltak, akik nem voltak kézművesek. Nemesek, neves polgárok és tudósok „elfogadott kőművesekként” csatlakozhattak, és tiszteletbeli tagként jelentős anyagi támogatást biztosítottak a korábban gyakran pénzhiánnyal küzdő építőegyesületeknek. Így fokozatosan háttérbe szorult a gyakorlati építőmunka, és egyre inkább a szimbolikus cselekedetek kerültek előtérbe – ezzel pedig a középkori építőcéhekből végérvényesen társadalmi jellegű klubok alakultak ki. Az ebből következő műveltségi szint növekedése aztán egy olyan szinte kibogozhatatlan mítoszok és legendák hálózatát eredményezte, amely a szabadkőművesség történelmi eredetét a kívülállók számára rendkívül átláthatatlanná tette. 

Ekkor egyszerűen mindent bevetettek, amit a kultúrtörténet kínálni tudott, és olyan szabadkőműves történetírók, mint a skót lelkész James Anderson (1689–1739), olyan eredetlegendát alkottak, amely a mozgalom gyökereit misztikus ősforrásokba helyezte. Különösen a keresztény egyházak számára lehetett ez nehezen elfogadható, hiszen a teremtéstörténetben hirtelen megjelent a „minden világok nagy építőmestere”, Ádám fügefalevele pedig az első szabadkőműves kötényként tűnt fel, míg Káint az első kőművesként ábrázolták.  A szabadkőműves tanok ezek szerint Bábelbe és Egyiptomba jutottak, ahol állítólag Nimród király, majd Mózes, végül Euklidész, a híres görög matematikus (Kr. e. 4. század) terjesztette tovább őket. Ez a hagyományfolyam aztán egészen az angliai középkori kőfaragó testvériségekig vezetett. A szabadkőműves legendák kialakulásának további fontos hivatkozási pontjai közé tartozott az egyiptomi piramisok építése, az ókori Róma kézműves szervezetei (Collegia, ahol rabszolgák és szabad polgárok egyenrangú tagok voltak), a jeruzsálemi templom építése, az ókori görög misztériumközösségek és a templomos lovagok. 

A templomos rendet 1118 körül Hugo de Payens, egy francia nemes alapította azzal a céllal, hogy megvédje a Jeruzsálembe tartó zarándokokat. A szabadkőművesek több rítust és szimbólumot átvettek a templomosoktól, például a nagymester címét és bizonyos beavatási szertartásokat. Az ókori misztériumok bölcsessége és a középkori dómépítő céhek mellett a modern szabadkőművességnek van egy harmadik gyökere is: a felvilágosodás humanista eszmerendszere, annak már említett eszményeivel és erényeivel. Franciaország úttörő szerepet játszott ebben a folyamatban. XV. és XVI. Lajos királyok uralma a 18. században éles ellentétben állt a szabadkőműves testvériségek azon elképzelésével, hogy ne legyenek alattvalók, csak egyenrangú polgárok.  Nem meglepő tehát, hogy a modern szabadkőművesség döntő hatással volt a felvilágosodás eszméire. Ma már széles körben elfogadott nézet, hogy az 1789-es francia forradalom szellemi eszméi, különösen a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszava, jelentős mértékben a szabadkőművesség hatására született meg. Miután 1717-ben megalakult a „Nagy Páholy Londonban és Westminsterben”, James Andersont bízták meg azzal, hogy megfogalmazzon egy minden szabadkőművesre érvényes alkotmányt. Ezt „Ősi Kötelezettségek” (The Charges of a Free-Mason) néven 1723-ban tették közzé, így a szabadkőműves páholyok szabályzata bárki számára hozzáférhetővé vált. 

Az első két kötelezettség a vallásra és az államra vonatkozott: 

- A szabadkőművesek nem kötelezték el magukat egyetlen vallás mellett sem, hanem egy olyan szellemi hozzáállást vallottak, amelyben „minden ember egyetérthet, miközben megőrzi saját meggyőződését”. 

- A második alapelv a békeszeretetet, valamint az állam és törvényei iránti hűséget írta elő. 

 A páholyba csak „szabad születésű, érett és megfontolt férfiakat” vehettek fel. Nők, rabszolgák és rossz hírű férfiak kizárásra kerültek. Ebben természetesen nagy szerepet játszott az, hogy a 18. században a nők társadalmi helyzete hagyományosan alárendelt volt. Ennek ellenére hamarosan vegyes páholyok is létrejöttek, amelyek nőket is felvettek – bár ezeket az Angliai Nagypáholy nem ismerte el hivatalosan.  Mellékesen: a 20. század eleje óta már kizárólag női páholyok is léteznek világszerte. 

 Az „Ősi Kötelezettségek” nyilvánosságra hozatala hozzájárult ahhoz, hogy a szabadkőművesség gyorsan elterjedjen egész Európában, majd a brit gyarmatok révén szinte az egész világon.  Németországban a szabadkőművesség elterjedését II. Frigyes porosz király segítette elő, aki 1740-es koronázásakor nyíltan vállalta szabadkőműves mivoltát.  „Öreg Frigyes” azonban főként nemesek, katonatisztek és az általa kedvelt politikusok felvételét támogatta, ami jelentősen megnövelte a szabadkőműves testvériségek társadalmi befolyását. A 18. és 19. század híres szabadkőművesei közé tartoztak többek között: a zeneszerzők Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart – akinek „A varázsfuvola” című operája a szabadkőművességnek állít emléket; Franciaországban a felvilágosult gondolkodó Voltaire, az államférfi Talleyrand, valamint a forradalmár Jean Paul Marat; Olaszország „első szerelmese”, Casanova, és a szabadsághős Garibaldi; Anglia tengernagya, Nelson; az amerikai természettudós Benjamin Franklin, valamint az első amerikai elnök, George Washington (és 1977-ig további 14 elnök); a német költők és gondolkodók közül Heinrich Heine, Johann Gottfried von Herder, Johann Wolfgang von Goethe és Gotthold Ephraim Lessing.A 20. századból – az összeesküvés-elmélet kedvelőinek ínyencségeként – említsük még: Gustav Stresemann, Mustafa Kemal Atatürk, Winston Churchill, Salvador Dalí – valamint az amerikai művészek közül Louis Armstrong, Duke Ellington, Clark Gable és John Wayne. Mindezek az emberek, akárcsak a mai szabadkőművesek, különböző fokozatokat kellett, hogy teljesítsenek a "tökéletesedés" útján. A tanítások, amelyeket közben átadnak, hagyományosan "fokozatokra" oszlanak. A "klasszikus" változat az építőművesek régi szokásaira épül, ahol egy mester állt az élén, a kivitelező munkákat végző inasok és a képzésben részesülő tanoncok. A tanoncoktól az inasokig való fejlődés során a lógatag a "durva" kőből a "megmunkált" kővé emelkedik. Minden új fokozatba lépés egy rituális beavatással történik.

Mozart "A varázsfuvola" című operájában ez a fejlődés zeneileg is megjelenik. Tamino, a "kereső", aki bátran szembenéz minden próbával, végül bekerül a bölcsesség templomának beavatottjai közé. Papageno, a madárfogó, azonban elbukik a magas erkölcsi követelmények miatt, amelyeket a feladatok elé állítanak; bár újra és újra enged az élet örömeinek, de végül mégis részesül egyfajta kegyelemben. Végül Sarastro herceg híres basszusáriájában adja elő a szabadkőműves jelmondatot: „Ezekben a szent falakban nem ismerik a bosszút…”

Az első fokozatba lépéssel a "keresőnek” fogadalmat kell tennie. Ehhez a bal lábán térdel, bekötött szemmel egy oltár előtt, amelyen a három "nagy fény" található: egy szent könyv, egy derékszög és egy körző. A jobb láb lehetőleg derékszögben áll, a bal kezével a körzőt a mellére helyezi, a jobb keze pedig a szent könyvre nyugszik – amely egyébként nem feltétlenül Biblia. Ezt megelőzően a tanonc egy sötétkamrában tartózkodott, ahol lehetősége volt átgondolni döntését, hogy szabadkőműves legyen. Különböző mulandóságot szimbolizáló tárgyakkal szembesült, például egy koponyával, egy homokórával és egy szent könyvvel. Ezeknek az volt a célja, hogy rávilágítsanak léte véges voltára.

Röviden összefoglalva: a szertartás elején az új tanoncnak különböző kérdéseket tesznek fel a szabadkőművességről alkotott felfogásával kapcsolatban; és a végén, amikor az oltár előtt térdel és leveszik róla a szemkötőt, szimbolikusan a tudatlanság sötétségéből a megvilágosodás fényébe vezetik. Az inassá válás során a tanoncnak meg kell fogadnia, hogy teljesíti a rákötött kötelezettségeket és szándékokat. Egy világos szobában bizonyos rituális kérdésekre kell válaszolnia. A páholy templomában végzett jelképes utazások során további szabadkőműves készségeket sajátít el, és az inast figyelmeztetik azokra a kísértésekre, amelyek veszélyeztethetik. A mesteri méltóság elnyeréséhez a "kinevezendőt" hátrafelé vezetik a templomba, majd később a földre fektetik és egy takaróba burkolják – ez egy szimbolikus temetés. Az "ülést vezető mester" a kinevezése során a "titkos mesteri szót" súgja a fülébe. Ennek hátterében a szabadkőműves legenda áll, amely Salamon király legendás építészéről, Hiram Abifről szól. A legenda szerint Hiram vezette Jeruzsálem templomának építését, és három inasa gyilkolta meg – a szabadkőműves belső szemléletben ezek az inasok a becsvágyot, a tudatlanságot és az erőszakot testesítik meg. A mesterré válás rituális aktusával tehát Hiram újjászületik a jelöltben. A rituálék az egyes páholyokban változhatnak. A szabadkőművesség magja alapvetően a valósághoz kapcsolódik, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a rituális élményben kapcsolatban legyen a misztériumokkal. Egy rítuskönyvben ez így olvasható: „A mesterfokozat a kőművesség koronája, és tanítási rendszerének záróköve. A szabadkőművest a földi lét utolsó küszöbéhez vezeti, és a transzcendenciára utal. Nagyon fontos, hogy ezt a mély élményt egyedül tapasztalja meg.

A három bemutatott fokozatot „kék fokozatoknak” vagy „János fokozatoknak” is nevezik. Keresztelő Szent János a szabadkőművességben fontos szerepet játszik, hiszen az erkölcs és az idealizmus megtestesítőjének tekintik. Június 24-e, születésnapja, amely a Lukács evangéliumában szereplő kijelentésből származik, miszerint János hat hónappal idősebb volt Jézusnál (Lukács 1,5–38), a legtöbb loga számára a legnagyobb ünnep. A „János logák” kizárólag a kék fokozatok odaítélésére korlátozzák magukat. Idővel kialakultak a „vörös fokozatok” is. A „magasfokú szabadkőművesség” logái tanításaikat a kék fokozatok mélyítésének és tökéletesítésének tekintik. És ebben az esetben is történt további felosztás, ahol a különböző fokozatok száma és jelentősége az adott rítustól függ. A legismertebb az 1800 körül kialakult „Ó és Elfogadott Skót Rítus”, amely összesen 33 fokozatot számlál. Néhány olyan csoport, amely elszakadt a jánosi szabadkőművészettől és magasfokú rendszereket vezetett be, jelentős politikai és társadalmi befolyásra tett szert. Minden páholy közös jellemzője a hierarchikus felépítés. Minden egyes páholyban választanak egy „tisztségviselői tanácsot”, amelyet egy „vezető mester” irányít, akinek pontosan kell ismernie a rituálékat. Az egyes páholyok a tartományi páholyok alá tartoznak, ezek pedig a nagylogához és annak nagymesteréhez. Minden páholy köteles a nagypáholynak egy bizonyos számú templomi munkát lebonyolítani; rendszeresen tartanak előadásesteket és jótékonysági rendezvényeket.

Ma becslések szerint három-hat millió, az Angol Nagypáholy által elismert szabadkőműves él körülbelül 100 országban; ezek fele az Egyesült Államokban, körülbelül 600 000 Nagy-Britanniában. Németországban a páholytagok száma valószínűleg nem sokkal több 20 500-nál. Azonban számos nem elismert egyesület is létezik – ezek közé tartozik a francia páholyok közel háromnegyede, Belgiumban és Olaszországban pedig akár több mint 90 százalék. Természetesen idővel elkerülhetetlen, hogy szakadások történnek, és akadnak fekete bárányok, akik az testvériségeket saját céljaikra használják – és itt érkezünk vissza a kezdetben említett interjúhoz John Gray szocialista filozófussal.

Egy ilyen komplex rendszer, mint a magasfokú szabadkőművesség, könnyen megérthető, hogy minden korban keringtek összeesküvés-elméletek. De voltak okok is ezek elterjesztésére. Így a szabadkőművészetet 1935-től betiltották. A Hitler-diktatúra nehezen tudta elfogadni, hogy létezett egy olyan szervezet, amely a népek egyenlőségének eszméjét vallotta, és titoktartásra kötelezte magát. Már a Weimari Köztársaság idején is „kitűntek” különösen a porosz tábornok, Erich Ludendorff (1865–1937) és a náci főideológus, Alfred Rosenberg (1893–1946), mint szabadkőműves összeesküvések feltalálói. Ludendorff számtalan írást készített, amelyekben figyelmeztetett a zsidók, szocialisták és szabadkőművesek „nemzetközi hálózata” ellen. Rosenberg pedig még tovább ment, és azt állította, hogy a páholytagok konspiratívan kirobbantották az első világháborút. Természetesen a bosszú és a haszonszerzés is népszerű motívumok voltak: így kerültek piacra 1885-ben Leo Taxil, egykori szabadkőműves „leleplezései”, amelyek szerint a páholytagok sátáni rituálékat tartottak, vad szexorgiákat rendeztek, és még gyilkosságokat is rendeltek el. Taxil könyvei világszerte elkeltek, még akkor is, amikor 1897-ben beismerte, hogy minden vádja csak a képzeletéből származott. A legnagyobb kárt azonban 1981-ben az olasz „Propaganda Due” (P2) loga bűnös üzelmei okozták. 1887-ben Rómában alapították, és egy időre feloszlatták, de a testvériséget 1944-ben Licio Gelli, egy matracgyáros, újraélesztette. A szorgalmas Gelli 1967-től „főmesterként” működött, és sikerült nagyiparosokat, politikusokat, magas rangú katonákat, rendőröket és még hírszerzőket is összehoznia. Célja az volt, hogy visszaszorítsa Olaszország erős politikai baloldalát. Ebben az ügyben még a terror sem volt tabu: valószínűnek tartják, hogy a páholy tagjai részt vettek egy 1974-es gyorsvonat elleni merényletben, valamint egy 1980-as bombatámadásban a bolognai pályaudvaron. Ezeket a bűncselekményeket baloldali csoportokra akarták kenni. 1981 májusában egy házkutatás során, amelyet a már 62 éves Gellinél végeztek, egy valódi összeesküvést tártak fel.

 Ahhoz, hogy a botrány teljes legyen, Richard Brenneke, a CIA és a Mossad ügynöke, még „Uncle Samet” is belevonta a történetbe: Brenneke állítása szerint a „P2” havonta akár tízmillió dollárt is kapott az amerikai kormánytól. És, igen, Gelli „főnök” helyiségeiben találtak egy taglistát, amelyen érzékeny nevek szerepeltek a politika, a gazdaság és a hírszerzés világából – köztük egy híres médiavállalkozó neve is: Silvio Berlusconi. Tehát itt minden összetevő megvan egy valódi összeesküvéshez! Csak egy probléma van: a „Propaganda Due” soha nem volt egy szabályos, elismert szabadkőműves páholy. Alapvetően bárki könnyen tájékozódhat a páholyokról: bejegyzett egyesületek, és tisztségviselőik nyilvánosan elérhetőek. Számos könyv és weboldal foglalkozik a témával, részletezve a logák belső szerkezetét. A testvériségek titoktartását azonban meg kell érteni: hiszen az ókori papok sem akarták, hogy a misztériumokat profán módon leleplezzék. Nem szokás ugyanis a legdrágább bort iszákosoknak ingyen kínálni.       

Ralph Kreuzer

Washington DC. 1867 március 30. Egész éjszaka folytatott tárgyalások után egy aláírt szerződés feküdt William H. Sewardt amerikai külügyminiszter és Eduard von Stoeckl orosz nagykövet között. Egyikük számára a szerződés az évszázad legnagyobb gazdasági tévedése lesz. De melyikük számára? Az orosz nagykövet nevetve nyújtott kezet amerikai partnerének. Elégedett volt, mert teljesítette uralkodójának, II. Sándornak a kérését. Orosz Amerikát eladta az Egyesült Államoknak. A cárnak feltétlenül pénzre volt szüksége az elvesztett krími háború (1853-1856) miatt. Az államkassza üres volt és a távoli gyarmat, amelyen csak bennszülöttek és prémvadászok éltek csak a pénzt vitte. Az amerikai külügyminisztert viszont furcsa érzés fogta el. Megérte a területért adott több millió dollárt? Amikor Johnson elnök tudomást szerzett a 7,2 milliós vételről, viccelődött külügyminiszterével: „Jegesmedve kertet vett sok pénzért” – mondta neki. A szenátus ennek ellenére rábólintott a szerződésre. Nem sokára viszont kiderült kijárt rosszul, és ez nem Amerika volt. A 19. század végén Alaszkában aranyat találtak, méghozzá nem is keveset. Kitört az aranyláz! Nem sokkal ezután kőolajat tártak fel jelentős mennyiségben. Ehhez  jött a szén, a réz, és a vasérc. Alaszka nélkül Amerika ma nem tartana ott fejlettségben, ahol tart. Nem beszélve arról, hogy mit jelentett volna a Szovjetuniónak a hidegháború idején, ha az ő kezébe maradt volna Alaszka.

„Otto Skorzeny, a szolgálatára megjelent! Jelentem a parancsot végrehajtottuk. Mussolini szabad!” Adolf Hitler előtt egy férfi állt SS egyenruhában, arcán hosszú sebhely. Skorzeny Adolf Hitler SS Leibstandarte – hez (erdetileg Hitler félkatonai személyi testőrsége, később elit páncélos egysége) tartozott. Feladata egy speciális SS egység vezetése volt, amely a front mögött hajtott végre különböző akciókat. (Pl: ők rabolták el Horthy Miklós fiát 1944 október 15-én). A második világháborúban Skorzeny végsőkig hű volt Hitlerhez és Európa legveszélyesebb emberének tartották. A második világháború után Spanyolországba menekült. 1962-ben egy gyilkossággal bízták meg. Az érdekes az, hogy ki volt a megbízó! Ugyanis ez a Moszad volt és úgy tűnt ezzel a szervezet mindent elárult, amiért Izrael létrejött. Egy SS háborús bűnöst felbérelni elképzelhetetlen volt Izraelben. Ráadásul ezt a titkosszolgálat teszi, ez biztos hatalmas felháborodást keltett volna a holocaust túlélők között, ha kiderül. De jó darabig erre nem került sor. A Moszadnak pedig csak egy számított Izrael biztonsága. Az ördöggel is szövetkeztek volna ennek érdekében. Skorzeny nem adta olcsón magát. Biztonsági garanciát kért cserébe. Nem vonhatják felelősségre és nem gyilkolhatják meg. És ezt a Moszad garantálta.

De kit kellett Skorzenynek megölnie? Egy német fegyverkereskedőt Dr. Heinz Krugot, aki az egyiptomiaknak dolgozott. Rakéták építéshez ő szerezte be az alkatrészeket. Krug miután rájött, hogy az izraeliek látószögébe került, pont Skorzenyhez fordult segítségért. Ugyanis megbízott benne! És ez az életébe került. 1962 szeptember 11-én találkoztak Münchenben. Skorzeny ekkor lelőtte Krugot, a holttestét savval leöntötte és egy közeli erdőben elásta. Csak 14 évvel Skorzeny halála után 1989-ben derült fény a gyilkosságra, amellyel egy háborús bűnös megvásárolta a szabad életét.

Ugyan ebben a témában itt olvasható egy cikk!