Girolamo Savonarola 1492 és 1498 között átalakította Firenzét Új Jeruzsálemmé, azaz Isten államává. Ennek a végén a lázadó fanatikusan prédikáló szerzetes máglyán végezte életét. 

1497-ig firenzeiek ilyen karnevált még nem éltek át. Január óta a „gyerek rendőrség” félelmetes rohamosztagosai járták a várost és kerületről kerületre, mindent házat átkutattak. Mindenhol elátkozott tárgyakat kerestek, amelyek a vétkeket és bűnöket szolgáltak. És a 12 és 20 éves kor közötti fiúk jelentős zsákmányra tettek szert. Lefoglalásra kerültek például tükrök, smink dobozok, „erkölcstelen” festmények, valamint Boccaccio és Ovidius könyvei. A fiatalok fanatikus rajongói voltak egy magát prófétának tartó Firenzét saját oldalára állító embernek: Girolamo Savonarolának. Több ezren, közöttük gyermekek özönlöttek a prédikációira. Így történt  ez 1497 február 7-én, a Palazzo della Signiora téren a város vezetésének székhelyén. Itt halmozták fel azokat a tárgyakat, amelyeket lefoglaltak. Ezeket a „gyerek rendőrség” négy tagja lángra lobbantotta. Az összegyűlt tömeg hangosan ünnepelt. „Szent idő” köszöntött be, mint, ahogy ezt egy krónikás lejegyezte. Alig tizenöt hónap múlva 1498-ban magát Savanarolát, mint eretneket felakasztották, és holttestét máglyán elégették. De kivolt ez a domonkos barát, aki Firenzét, Itália egyik leggazdagabb városát az anarchiába taszította?

A szerzetes 1452 szeptember 21-én Ferrarában született. A szülei azt akarták, hogy gyermekük orvos legyen, de Girolamo magasabb célt akart elérni, emberi lelkek orvosa szeretett volna lenni. 1457 április 24-én az akkor 22 éves ifjú belépett a domonkos rendbe. Az elhatározását az olyan emberi bűnökkel elterjedésével indokolta, mint a házasságtörés, rablás vagy istenkáromlás. Nem sokkal ezután Savanarola felfedezte magában a prófétai hangot. Arra a következtetésre jutott, hogy muszáj az egyháznak megújulnia, mielőtt Isten nagy megpróbáltatás elé állítja. A végítélet közeleg jósolta a szerzetes, amelyet 1487 után, mint prédikátor hirdetett. Úgy érezte az Isten kiválasztotta őt, hogy erre a megpróbáltatásra felhívja a figyelmet. Ezért a Mindenható őt Firenze városába a San Marco kolostorba küldte. Firenze – gondolta - Itália közepén fekszik így innen fog elindulni a kereszténység nagy megújulási mozgalma.        

Valójában a nagyhatalmú Lorenzo Medici Firenze titkos ura volt az, aki elintézte, hogy a szerzetes a Mediciek házi kolostorába kerüljön. Lorenzo a szerzetesben, aki az ő segítségével a kolostor priorja lett ösztönzőt látott, arra hogy a népben felhalmozódott elkeseredést a felső réteg ellen fordítsa, amelyet így életmódváltásra kényszerít. Ugyanakkor a saját lelki üdvösségéért is aggódott, hiszen a szerzetest halálos ágyhoz hívatta. Két nappal Lorenzo halála után 1492 április 8-án Savanarola a dómban új katasztrófa jóslattal döbbentette meg az ott összegyűlt híveket.  Azt hirdette, hogy hamarosan az Alpoktól északra egy világi úr „új Cyrus” kell útra, hogy az isteni büntetést bevégezze. Savanarola a bibliai Kyros perzsa uralkodóra utalt hasonlatában, akinek a támadását a zsidó nép ellen szintén megjósolták. A XV. század végén hatott a bibliai hasonlat. Ugyanis volt egyfajta várakozás, hogy a VIII-IX. században élt Nagy Károly után egy második Károly jön északról, aki egyházi reformokat vezet be és Firenzéből második Jeruzsálemet csinál.

Amikor 1483-ban VIII. Károly a francia trónra került, ez az elképzelés újra megerősödött. Egyre valószínűbbnek tűnt, a 1490-es évek elején a „második Károly” eljövetele. Végül 1494 szeptember 3-án Károly a csapataival Itália földjére lépett. Piero ’de Medici, Lorenzo fia és utóda Károly elé utazott és sok kedvezményt tett . Átengedett neki számos erődítményt, a pisai citadellát, a livornoi kikötőt, és nagy összegű hadi sarc megfizetésében állapodott meg a francia uralkodóval. Ezeken kívül megengedték a franciáknak, hogy megnyitva Firenze kapuit 40000 katona vonulhat át a városon. Ezen a firenzeiek annyira felháborodtak, hogy elűzték Pierot és a Medicieket, valamint kifosztották a család palotáját. Firenzében ugyanakkor féltek a hóditoktól. A városi tanács kijelölt öt küldöttet, akiknek Károly kiengesztelése volt a feladata. Az egyik küldött Girolamo Savonarola volt.  

A próféta ideje úgy látszott elérkezett. Háromszor járult a király színe elé, és mindannyiszor elmondta ő megjósolta az eljövetelét. „Isten lovagjának” nevezte és arra kérte nagylelkűen adja át Firenze irányítását. Károly november 28-án felkerekedett csapataival és hadvezérei javaslatára elvonult. Ez a firenzeiek számára felért egy csodával. Savanarolára úgy néztek, mint egy szentre. A szerzetes meggyőzte a város lakóit, hogy Isten megóvta őket a franciáktól, mert az a célja, hogy Firenze a keresztény megújulás központja legyen. Ráadásul Savanarola, aki mindig is szerény volt és a szegények oldalán állt, most gazdagságot ígért minden firenzeinek! A domonkos szerzetes valószínűleg tényleg hitt az „új Jeruzsálem” eljövetelében. Teljesen tudatosan avatkozott a város ügyeibe, a törvényhozásba és az alkotmányozásba. Először is a megbánásnak és a bűnöktől való megszabadulásnak kell jönnie. Csak az lehet jó polgár, aki bűntelen. Ezért a városi tanács olyan szabályokat hozott, amely megtiltott minden lélekre káros dolgot. Ebbe beletartozott a szodómiától, a költeményeken, a játékokon, a kocsmán és a nők ruházatán át sok minden. Savanarola javaslatára egy nagy tanácsot hoztak létre, tehát nem csak a felső réteg irányított. 3000 polgárnak volt helye a testületben és szavazati joga. Signoria városi palotájában egy hatalmas termet kellett kialakítani. Úgy látszott, hogy a városi rétegek között megszűnt a különbség.       

Minden társadalmi csoportot sikerült Savanarolának megnyernie. Még az értelmiségieket, művészeket is. Utóbbiakat annak ellenére is, hogy a szerzetes nyíltan ellenük fordult. Savanarola a világi tudományokat, valamint a filozófiát nem sokra tartotta, hiszen úgy gondolta a blaszfémiát erősítik. Hasonlóan gondolkodott a festészetről is. Ugyanakkor kétségtelen, hogy 1494 és 1498 között ő uralta Firenzét. Eközben egy hangos kisebbség dolgozott ellene. Befolyásos családok és a Medici klán tagjai. A merénylőktől állandó testőr védte, a San Marco kolostor kapujában pedig mindig őrség állt. A legveszélyesebb ellenfele viszont Rómában volt: VI. Sándor pápa. Savanarola az 1492-es pápaválasztást illegitimnek tartotta. Az önjelölt próféta és a Róma püspöke között a külpolitikában volt a legnagyobb ellentét. Ugyanis Firenze után Károly csapatai Róma felé indultak, hogy onnan Nápolyt meghódítsák. Ezzel egy időben viszont Róma Milánóval, Velencével, Nápollyal és a Német Római Császársággal szövetkezet a franciák ellen.

Csakhogy Firenze ettől a szentszövetségtől távol maradt, és ezért Savanarola volt a felelős. Ugyanis Róma támadta őt és megtiltotta, hogy prédikáljon és így a nyilvánosságra hatást gyakoroljon. Firenze város vezetése viszont ezt nem nézte jó szemmel és továbbra is a prédikátort akarta hallgatni. Ezek a prédikációk egyre keményebbek lettek. Rómára nemsokára tűz fog lecsapni, kövek és sziklák fognak rá hullani – jósolta a domonkos barát. Ugyanakkor rontotta Savanarola prófétai szerepét VIII. Károly helyzete. Nem bizonyult a kereszténység megújítójának és nem mellesleg 1496-ban el kellett hagynia Itáliát, miután a Szent Liga csapást mért rá. 1497 februárban kötött fegyverszünet hátrányos volt az elszigetelt Firenzére nézve is. VIII. Károly gyenge helyzete erősítette Savanarola ellenfeleit. VI. Sándor pápa kitagadással fenyegette. Gúnyolódó röplapok jelentek meg róla. Az informális hatalma egyre gyengült. Firenzében éhínség ütötte fel a fejét a rossz termés miatt, és ha ez még nem volt elég pestis járvány is pusztított. Savanarola azonban kitartott. VI. Sándor legkeményebb fegyveréhez nyúlt. 1498 egyházi tilalom alá helyezte Firenzét. Ez súlyos csapásnak számított. Nem lehetett istentiszteletet, keresztelőt, házasságkötést tartani a városban. Minden kereszténynek megtiltották a firenzeiekkel való kereskedést. Ennél rosszabb dolog nem érhetett egy kerekedő várost.

Savanarola megpróbált egy zsinatot összehívni, amely érvénytelenítette volna a 1492-es pápaválasztást. Csakhogy a szerzetestől elfordultak a hívei a pápai intézkedések hatására. 1498 február 17-én a második „hívságok tűzének” idején, amely a Signoria terén zajlott már halott macskákat és egyéb szemetet is szórtak a máglyára. A szerzetes érezte, hogy fogy a levegő körülötte. Teátrális jelenet közepette szólította fel az Istent, hogy küldjön tüzet az égből, ha nem az igazat mondja. Csak ez kellett, ahhoz, hogy a kedélyek felforrósodjanak. A firenzeiek emlékeztek arra, hogy Savanarola egy közeli harcostársa Domenico de Pescia domonkos szerzetes, a gyermek rendőrök vezetője azt mondta tűzbe menne szerzetes főnöke szavaiért. Több se kellett a város polgárainak. 1498 márciusában egy ferences szerzetes azt követelte Domenico vesse alá magát a tűzpróbának. 1498 április 7-én minden készen állt a nagy eseményhez. Már a máglya is elő volt készítve, de a tűzpróbára nem került sor. A város polgárai egymásnak estek. Sok sérültje és halottja volt az összeütközésnek. Megostromolták a San Marco kolostort, és heves harcok árán el is foglalták. Savanarola megadta magát. Kezét összekötözve, útközben megalázva vitték a szerzetest a városházára és ott egy szűk cellába zárták. Nem csak a nép bizalmát vesztette el Savanarola, hanem legnagyobb támogatóját, VIII. Károlyt is. A francia király a tervezett tűzpróba napján halt meg. Április 10-én kihallgatták Savanarolát és kínzással kicsikartak tőle egy vallomást: „Soha sem volt próféta! Sohasem beszélt vele az Isten! Hatalomvágyból akarta Firenzét irányítani.” De mindez nem volt elég. A pápa a domonkos barát halálát akarta. Két nappal a kihallgatás után két társával – az egyik Domenico de Pescia volt – nagy tömeg jelenlétében felakasztották. A pápai követ hármukat eretneknek nyilvánította. Az akasztás után a holtesteket elégették és a hamvakat az Arno folyóba szórták. A világmegváltó próféta élete véget ért.         

Ez igazi higiéniai forradalom volt: zsebkendő, amit használat után el lehetett dobni. Az első verzióval egy göppingeni papírgyáros Gottlob Krum állt elő 1894-ben. Egy vékony papírdarabot glicerinnel puhított meg. De ez a megoldás valószínűleg nem jött be annyira, mert 1929-ben a nünbergi Oscar és Emil Rosenfelder új papír zsebkendővel álltak elő, most már glicerin nélkül. A neve „Tempo” volt. A német nyelvterületen ez annyira sikeres volt, hogy úgy összeforrott a papír zsebkendő nevével,  mint az Egyesült Államokban a „Kleenex”. Ez utóbbi 1924 óta volt piacon igaz, mint arctörlő kendő. A „Kleenex” papír zsebkendő csak 1932-ben került a boltokba. A zsidó származású Rosenfelder testvéreknek bár sikeresek voltak, de alig sikerült elmenekülniük a nácik elől. Gyárukat egy fürthi vállalkozónak és NSDAP városi tanácsosnak Gustav Schikedanznak kellett eladniuk nyomott áron. Ő volt az, aki a „Quelle” csomagküldő áruházat alapította és sok úgynevezett árjásításban vett részt.   

1972-ben egy repülőgép lezuhant az Andokban. A hideggel és az éhséggel folytatott harcban a túlélőknek olyan döntéseket kellett hozniuk, amelyek mind a mai napig heves vitákat váltanak ki.

Karácsonyig már csak pár nap volt hátra, de nem volt idő a csodára várni. Gyorsan kellett cselekedni a hó, a hideg, a fáradság, a halál fehér poklában. A két férfi - inkább halottak, mint élők – lassan vonszolták magukat előre, mígnem egy alakot pillantottak meg a távolban. Nem hittek a szemüknek! Délibáb, vagy tényleg ott van? Egy csoda? Egy csoda! Egy pásztor! Két nap volt még karácsonyig 1972-ben, amikor ez megtörtént.  2016-ban aztán az egész világ ismét erről a katasztrófáról beszélt, annak kapcsán, amely szintén Dél Amerikában zajlott le. Ekkor a Lamia légitársaság 2933-as járata zuhant le Kolumbiában, fedélzetén Associaçăo Chapecoense de Futebol nevű futball csapattal a brazíliai Chapecó városából. De vissza 1972-hez. Ebben az évben az uruguayi Montevideoból repült az 571-es járat a chilei Santiagoba. Az utasok szintén sportolók voltak. 45 rugby játékos és kísérőik. Mind a két esetben a tragédia sok halottal és kevés túlélővel járt. Mégis a több mint negyven évvel korábbi katasztrófáról beszélni mindmáig tabunak számít.      

Az egész úgy kezdődött, mint egy nagy parti. Az egyik túlélő José Luis Inciarte, aki mindenki csak Chochénak hívott, így emlékezett az október 13-i napra: „Mind a mai napig nem láttam olyan sok vidám embert egy repülőgép fedélzetén. Senki nem ült a helyén, mindenki állt. A rugby labda röpült a repülő elejéből a hátuljába és vissza. Felhőtlen volt a hangulat, amikor az első turbulencia jelentkezett. A léglökések egyre erősebbek lettek. A gép személyzete vissza akart fordulni, a csapat viszont nem. A gép 4000 méter magasságban repült az Andok felett, de nem lehetett tudni, hogy milyen messze van az úti cél. Egy fatális navigációs hiba. Chohe így emlékezik: „A turbulencia még erősebb lett. A Fairchild F-27-es irányíthatatlanná vált. A légörvények fel és le dobálták. A baloldali hajtómű egy sziklának ütközött. Végül a gép becsapódott a havas talajba. Jéghideg levegő és kerozin szag csapta meg az arcomat. Vártam a halált. Csend volt. Ami körült vett az az abszolút káosz volt. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt túlélem.”  45 utasból 12-en rögtön meghaltak. Öten a rá következő éjjel vesztették életüket a mínusz 40 fokban. A többiek megpróbálták magukat menteni, a hidegtől, a széltől és az éhségtől. A repülőgép lezuhanását észlelő hatóságok azonnal kereső akciót indítottak. De kutatást hamar leállították. A chilei gépek nem tudták megtalálni a lezuhant gép roncsait. Nyolc nap múlva feladták a keresést. A média beszámolt erről és a túlélők értesültek erről. Számukra ez a halálos ítéletet jelentette. Egy világossá vált mindnyájuknak: napról napra fogy a túlélési esélyük, ezzel együtt az élelmiszeradagok. Végül két tucat maradt ebből nekik. Már a fogkrémet is megették. A legkisebb adagokat osztották ki. De elfogyott minden ehető dolog. Coche így idézi fel magában a történteket: „A szükség leleményessé tesz. Mindenhol hó vett körül bennünket. Úgy gondoltuk, legalább szomjan nem halunk. Havat ettünk. De néhány nap múlva mindenkinek fájni kezdett a torka. Reménytelennek tűnt minden. Sokat szenvedtünk, leginkább az éhségtől.” Közben többen is meghaltak. Volt, akit a lavina rántott magával. Amikor értesültek arról, hogy már nem keresik őket döntést kellett hozniuk. Ekkor már nem volt mit enniük. Elkezdtek a halott társaik húsából enni. Amikor nincs más lehetőség és a túlélésről van szó, megszűnnek az erkölcsi határok. Pár nappal korábban páran elindultak segítséget hozni. Az egyik csoport nem volt messze egy elhagyott hoteltől, de a nagy hó miatt nem jutottak el odáig. Vissza kellett fordulniuk. Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintin két hónap után megkísérelték újra az utat. Egy sziklás hegygerinc mellett mentek, hogy később a többiek követni tudják őket. Sokáig haladtak a havas hegyek között, de nem találkoztak senkivel. Végül feltűnt a távolba egy csúcs, ami relatív hó mentes volt. Fogják odáig bírni? Vizintint visszaküldték utánpótlásért. Ketten vágtak neki az útnak. Tíz napi küzdöttek, mire a hóhatárt elérték. De még itt sem volt nyoma civilizációnak. December 22-én végre feltűnt valami a távolban. Egy távoli alak, egy pásztor. Sergio Catalánnak hívták. Ő segített a félholt embereken és értesítette a chilei légierőt. Végül sikerült a megmaradt 14 embert kimenteni. „Csoda az Andokban”, címmel számolt be a világsajtó az eseményről.    

A második világháború végén Németország köteles volt jóvátételt fizetni a károsult nemzeteknek. Ezek lehettek  készpénzes kifizetések, de természetbeni juttatások is. Így került a német Elten városa Hollandiához tizennégy évre. 

Nem csak magyarokkal fordult elő, hogy úgy lettek más ország lakói, hogy el sem hagyták a szülőföldjüket. Ez tőlünk nyugatra is megesett, például a németekkel. Igaz ebben az az esetben a végén még ők jártak jól. Hogy miért erről majd később! 1948-ban ült össze a londoni biztonsági konferencia, amelyen a három nyugati győztes – Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország – mellett a második világháború idején német megszállás alá került Benelux államok képviselői is részt vettek. A téma Németország nyugati megszállási övezeteiből, hogyan lehet egy államot létrehozni. Érdekesség, hogy ezt pont a németek nem akarták, mert ők szerették volna, hogy a negyedik – keleti – megszállási övezet is csatlakozna, de ennek - és ezt a nyugatiak tudták - kevés esélye volt. Franciaország azt követelte, hogy biztonságát garantálják azzal, hogy a Ruhr vidék nemzetközi ellenőrzés alá kerül. Ennek végül a megszelídített variációja lett 1951-ben a Montánunió.  Luxemburg  Roth an der Our falut és Kammerforst vidékét összesen 547 hektárt kért magának arra az esetre, ha a németek esetleg nem fizetik ki nekik a 26 milliárd belga frank kártérítést. Belgium is területi korrekciókra tartott igényt első sorban Aachen környékén és Eupen- Malmedy körzetében, amely az első világháború után került a belgákhoz, majd a náci Németország magához csatolta. A legnagyobb területi követeléssel a hollandok álltak elő, Wilhelmshaventől, Oldenburig, és Osnabrückig valamint Münstertől Kölnön át Aachenig terjedő területeket akarták maguknak. A városoknak már a holland nevük is megvolt: pl.: Köln „Keulen“ Osnabrück „Osnabrugge“. De amerikai nyomásra a hollandoknak le kellett tenni nagyratörő terveikről. Kisebb területtel kellett beérniük. A londoni konferencia 1948 december 23-án hirdette ki a tárgyaló felek megállapodását. Ez 1949 április 23-én lépett életbe. Luxemburg megkapta a lakatlan Kammerforst vidékét, Belgium lemondott a kívánt részek többségéről. Lényegében csak Bildchent és Losheim falut csatolták hozzá. Hollandia ezzel szemben átvette a korábban németországi Dinxperlo körzetet (körülbelül 500 lakos), Elten városát és Hüthum település kis részeit (3500 lakos és 18 négyzetkilométer terület). Wyler önkormányzatát (körülbelül 100 lakos, két négyzetkilométer terület). A legfontosabb azonban a Selfkant volt hét közösséggel (összesen közel 5000 lakossal és 38 négyzetkilométernyi területtel). A fő ok: Ennek a mezőgazdasági területnek a felszíne alatt több száz millió tonnás, kihasználatlan szénlelőhelyet gyanítottak.

1949-ben Hollandia tehát többek között a németországi Elten városát kapta jóvátételként, amely így holland lett. Ez nagy változást hozott a lakók számára. Például pecsétet kaptak az útlevelükbe: „Wordt als Nederlander”, ami azt jelenti, hogy „hollandként bánnak vele”. Ugyanakkor vízum kellett ahhoz, hogy valaki meglátogassa rokonait a szomszédos Emmerichben. De változásnak voltak előnyei is: a holland gyarmati áruk, például a kávé és a kakaó luxuscikkek kaphatók lettek Eltenben. A város turisztikai mágnessé vált. Hollandiában volt egy 82 méter magas hegy, amely a Rajna völgyére néz. Főleg 1954 és 1955-ben futott fel az idegenforgalom, ami Eltent nagybevételhez jutatta. A település futball csapata a Club Fortuna Elten pedig a holland bajnokságban indulhatott. Ugyanakkor az utca és közlekedési névtáblákat, valamint a postaládákat hollandra cserélték. Az iskolában némettanárok tanítottak, a helyiek pedig német újságot olvashattak. Selfkant főleg a csempészetből profitált. Nem csak élelmiszert csempésztek Németország nyugati felébe, hanem teheneket is, amelyek olcsóbbak voltak Hollandiában.  

De ez a helyzet nem tartott sokáig, csak 14 évig. Ugyanis a Német Szövetségi Köztársaság és a Holland Királyság közötti béketárgyalások részeként Elten és Selfkant  1963-ban ismét német terület lett. A területért 280 millió német márkát fizettek a németek a hollandoknak. Egy nappal azelőtt, hogy Elten újra német lett, az egész város tele volt árukkal a csűrökben, pincékben és az utcákon: kávé, szeszes ital, konzerv, disznóhús és sok vaj. Vajjal teli teherautók érkeztek a kisvárosba Hollandia egész területéről. Eltennel a városon belüli holland áru is német lett éjjel 12 órakor, vám kivetése nélkül. Az 1963. július 31. és augusztus 1. közötti éjszakát az óta is Butternachtnak hívják.  Ha figyelmesen körülnéz az ember, még mindig megtalálja Elten 14 éves, úgynevezett „holland korszakának” nyomait: sok holland építészeti stílusú ház vagy holland nyelvű felirat található.  

Márk, Máté, Lukács és János evangéliuma mellett Tamás apostolhoz is kötnek egy evangéliumot. Igaz ez apokrifnek - szó szerint rejtetnek - az az nem kanonizált evangéliumnak számít, így nem szerepel a Bibliában. Ugyanez a Tamás a hagyományok szerint keresztény közösséget alapított Indiában.

Amikor 500 évvel ezelőtt az első karavellák Kerala partjainál feltűntek, köszönhetően  a portugál Vasco de Gamának, aki elsőként kerülte meg Afrikát és hajózott Indiába, a tengerészeknek nagy meglepetést okozott, hogy hinduk és buddhisták mellett keresztényekkel is találkoztak. Ezek az indiaiak sohasem halottak a pápáról, a kereszténység vezetőjéről, és Tamás keresztényeknek hívták magukat. De ki térítette meg őket? – vetődött fel a kérdés. A legenda szerint az egyik apostol, a Jézuskövető tizenkét tanítvány közül, a „hitetlen” is nevezett Tamás. Az, akinek Krisztus feltámadásában nem volt elég a hit, meg is akarta azt tapasztalni. Ezt a pillanatot ábrázolja a reneszánsz festő Caravaggio képe, amikor is Tamás hitéhez Jézus sebeinek megérintése kellett. De vissza a legendához! Amikor a 12 apostol felosztotta egymás között ki merre megy Tamásnak India jutott. Tamásnak nem tetszett a feladat, de miután személyesen Jézus jelent meg neki és emlékeztette a kötelességére Tamás hajón elindult és a mai Keralába ért. Ott prédikált és közösséget alapított majd tovább ment Csennaiba, ahol mártírhalált halt. A legenda még leír varázslatos gyógyításokat és egyéb Istennek köszönhető csodákat. Mai tudósok úgy gondolják Tamás először Alexandriába ment, majd onnan hajón a Vörös tengeren keresztül Jézus kereszthalála után 20 évvel, tehát Kr.u. 50 körül érkezhetett Indiába. Amikor az apostol hirdetni kezdte az igét már 500 éves volt a buddhizmus és 1500 éves a hinduizmus. De ilyen környezetben hogyan tudott sikeres lenni az Izraelből jött örömhír?

A válasz egyszerű: azzal, hogy valami újat hirdetett. A testvéri szeretetet. A régi „passzív” vallásokkal szemben ez a vallás szeretet által aktivitására ösztönzött. Mai napig működő iskolákat, egyetemet, kórházakat és árvaházakat hozott létre. Ezeken kívül viszont kevés hasonlóság van a Tamás kereszténységnek a mai nyugati kereszténység között. Az Isten - Tamás szerint - nem haragvó, büntető, vagy meghódolásra kényszerítő felsőbb lény. Ő jelen van minden teremtményében és nincs szüksége papságra, hogy az embereknek az üzenetét eljutassa, életüket szabályozza. Amit Istennek neveznek, az inkább világlélek: mindenütt jelen van, mint a só a tengerben. „Én vagyok a fény, ami mindenek fölött van, én vagyok a mindenség és mindenség belőlem jött ki. Hasíts ketté egy fát ott vagyok,  emelj fel egy követ és megtalálsz.” Ezeket a mondatokat Buddha is mondhatta volna, de az idézet nem tőle, hanem Jézustól származik, legalább is Tamás evangéliuma szerint. A korai kereszténység vitájában, ahol az Isten helyes megértése és a hit vitázott egymással az előbbi győzött, és a nyugati kereszténységet ez a győzelem határozta meg. Mely könyvek alkotják az Újtestamentumot több évszázad alatt az egyházatyák munkájának köszönhetően alakult ki. Négy evangélium Márk, Máté, Lukács és János írásai, apostolok történetei, és a levelek összesen 27 dokumentum, amelyben az utolsó János kinyilatkoztatása. Az összes többi keresztény irat „apokrifnek” minősült, amelyeket száműztek a kolostorok könyvtáraiból, sőt elégetésre ítéltek Athanáziusz püspöknek köszönhetően 1600 éven keresztül. Mígnem 1945-ben csoda nem történt. Egyiptomi parasztok Nag Hammadi közelében egy barlangban korsókba zárt kopt nyelvű iratokra bukkantak, amelyeket a közeli kolostor szerzetesei rejthettek el, így megmentve őket a megsemmisítéstől. Közöttük volt Tamás evangéliuma!

Ez a szöveg úgy robbant, mint a dinamit. Ugyanis nem úgy szól a messiásról, mint a négy kanonizált evangélium, hogy Jézus életét meséli el, hanem a megváltó szavait írja le, úgy, mint azt Tamásnak mondta. És ez a szöveg teljesen más képet sugall, mint az egyházatyák által jóváhagyott kép. Például János evangéliuma azt írja: „Én vagyok a világ világossága!”, míg Tamás evangéliuma: „Fény van egy fénylény belsejében, és megvilágítja az egész világot”. Ez utóbbi azt mondja, mindenki magában hordozza az isteni fényt, és az a lényeg, hogy ezt a belső fényt felfedezzük magunkban, felélesszük és terjesszük. Nem papok prédikációja segítségével, hanem a saját belsőnk megismerésével. Ez a Jézus nem egy főszakács, aki elmondja a receptet, nem írja elő mit tegyünk és higgyünk, hanem Istent mindenkinek magában kell felismernie. Ez az üzenet a korai egyház számára veszélyes volt. Mert ha mindenki hozzá fér Istenhez, ami benne manifesztálódik, akkor mi szükség van papokra? Nem csoda, hogy ezek a „gnosztikusok” az egyház ellenségei voltak, ami ellen harcolni kellett, majd kiátkozni őket. Egyes történészek szerint Tamás evangéliuma olyan veszélyes szöveg volt, hogy magát az apostolt ezért kellett a „hitetlen” jelzővel illetni. Nem lehetett a szertett vallását szétszakítani. A kereszténység a Római Birodalomban futótűzként terjedt el. A régi görög és római vallással szemben feltűnt egy új fiatal tanítás. A felebaráti szeretet mindenkire vonatkozott. A rabszolgákra csakúgy, mint a szenátorokra. A templomaiban nem kellett drága áldozatokat bemutatni. A keresztények összetartók voltak, fontos volt számukra a család. Segítették a szegényeket, az árvákat, és a betegeket. Egy új erő hajtotta őket Isten és embertársaik szeretete. Tehát nem volt véletlen, gyors sikerük.

 A korai kereszténység nem volt egységes. Minden keresztény irányzat különböző sajátossággal rendelkezett. Évszázadokon keresztül saját maguk határozták meg az istentisztelet módját, vagy a tagok felvételét. Ezért rivalizálás volt a különböző irányzatok vezetői között. Olyan alapkérdésekben voltak ellentétek, hogy ki volt Jézus, hogy hangzott a tanítása, kik az igaz követői? A különböző válaszok vitákat váltottak ki. Egyedül János evangéliuma szólt ellentmondásmentes módon: „Én vagyok az út, az igazság és az élet! Senki sem jut az atyához csak énáltalam.”- olvashatjuk benne Jézus szavait. Hamarosan ez lett a „római” frakció legfontosabb irata, mert egyik evangélium sem írt ilyen dogmatikus módon Jézusról és felelt meg a tanítás egységesítésének vágyának a keresztény mozgalmon belül. Erre lehetett építeni az egységes egyházat. És ez meg is történt. Minden, ami ennek ellentmondott legyőzték és megsemmisítették. Így lehetett 391 után a kereszténység államegyház a Római Birodalomban.

De mi lenne, ha Tamás titkos szavai adták volna vissza valójában Krisztus szavait és nem a négy evangélista? A spekuláció az arámi nyelvre, amit Jézus korában beszéltek Palesztinában vezethető vissza. Méghozzá a „Toma” szóra. Ez a szó ikret jelent. A János evangélium görög változatában is a Didymus – iker – megnevezést használják Tamásra. Hogy ezt mit jelent, ma is vitatott. Volt egy ikertestvére Jézusnak? Vagy egy szoros szövetségese? Esetleg Krisztus nem halt meg a kereszten és Tamás néven élt tovább és ment Indiába? Vadnak tűnő elképzelések. Egy biztos Indiában a hinduk és buddhisták mellett majd ezer évig éltek keresztények, akik Tamás apostol követőinek tartották magukat. Ahogy megjelentek ott a portugálok megpróbálták őket a Pápa fennhatósága alá vonni. A portugál királyok latin rítusú püspököket neveztek ki az egyházuk élére. Ennek ellenére Tamás indiai követői ragaszkodtak régi hitükhöz. Ma a Tamás-keresztények többsége kb. 3,6 millióan Keralában laknak, körülbelül hatszázezren pedig India más részein, vagy külföldön.