A 19. század második felében, egy időben Olaszország nemzeti egységének kezdetével, az ország déli részén több bűnöző titkos társaság alakult ki: a maffia Szicíliában, a Camorra Nápolyban és környékén, valamint a ’Ndrangheta Kalábriában.

 Ha a maffia kezdeteinek történetét csak egy szerelmesregény kellékeivel lehetne megírni: Egy szélfútta domb. Fáklyák égnek az éjféli ég alatt. Köpenybe burkolózott, árnyszerű alakok rejtőzködnek az éjszakában, hogy letegyék az első és egy életre szóló baljós esküjüket. Így mesélnek az olasz alvilág tagjai testvériségeik kezdetéről. Kalábriában azt mondják, hogy ez a különleges céh, a zsarolók és drogcsempészek testvérisége, a távoli múltban gyökerezik: amikor három spanyol nemes, Osso, Mastrosso és Carcagnosso testvérek megérkeztek Favignana szigetére, Szicília partjainál. Spanyolországból menekültek, miután megbosszulták nővérük megerőszakolását. Az évek során a testvérek megalkották azokat a szabályokat és rituálékat, amelyeket „tiszteletreméltó társaságnak” neveztek. Később elhagyták a szigetet, hogy három új ágat alapítsanak: Osso Palermóba ment, és megalapította a maffiát; Mastrosso Nápolyba ment, és megalapította a Camorrát; Carcagnosso Kalábriába ment, és létrehozta az ’Ndranghetát. Ezek a történetek mind legendák, amelyek nyilvánvalóan irodalmi forrásokból és mítoszokból származnak. Körülbelül annyi közük van a valósághoz, mint Hamupipőke meséjének. Ami azonban megóvja őket attól, hogy pusztán nevetségesek legyenek, az az, hogy néhány fontos felismerést nyújtanak számunkra. Az első: hiba „olasz maffiáról” beszélni. Olaszországban három nagy bűnözői testvériség létezik: a Cosa Nostra, a szicíliai maffia, amelynek hírneve a „maffia” szicíliai szavát általános, egyetemes fogalommá tette a szervezett bűnözésre; a Camorra, Nápoly és környékének maffiája; valamint az ’Ndrangheta, Kalábria maffiája. A második felismerés: a három szervezet minden különbségük ellenére osztozik egy mesterséges, pszeudo elit nyelvezetben, amelynek központi fogalma a „tisztelet”. A szicíliai maffiózók önmagukat „a tisztelet embereinek” nevezik. Minden maffiózó, legalább történetük egy részében, „tiszteletreméltó társaságnak” nevezi szervezetét. A harmadik felismerés: hogy a történelem – vagy annak állítólagos története – az olasz maffiózók számára fontos. A hit abban, hogy az ember egy ősi és nemes szervezethez tartozik – bármennyire is felszínes legyen ennek az alapja –, erős támasza a kollektív identitásuknak. A maffialegendák azoknak a férfiaknak, akik veszélyes mindennapokban élnek, folytonosság- és biztonságérzetet adnak: minden probléma elmúlik, és a régi gyökerek hosszú jövőt ígérnek. Az olyan történetek, mint Osso, Mastrosso és Carcagnosso legendája, részei annak a kulturális eszköztárnak, amelyet a maffiaszervezetek azért hoztak létre, hogy biztosítsák hosszú távú fennmaradásukat. Ezek a legendák egyike azoknak az okoknak, amiért a maffia, a Camorra és az ’Ndrangheta nem tűntek el, hogy átadják a helyüket más bűnszervezeteknek. Röviden: a legendák alátámasztják a valóságot, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a maffia másfél évszázaddal létrejötte után még mindig létezik. De hogyan is alakultak ki valójában ezek a szervezetek? Mikor kezdték el a maffiózók azokat a történeteket kitalálni, amelyekben ma is hisznek?

Ez a kérdés visszavezet bennünket a 19. század közepére, arra a forradalmakkal teli időszakra, amelyből a modern olasz állam megszületett. 1860-ig az olasz-félsziget politikailag széttagolt volt. Északkeletet az Osztrák Császárság uralta, középen a pápa volt a hatalom feje. Ne feledkezzünk meg a Szardíniai Királyságról sem, amely magába foglalta a nyugati Szavoját és Piemontot. Az ország déli része és Szicília a Két Szicília Királyságát alkotta, a Bourbon-dinasztia uralkodója alatt. E fő hatalmi blokkok között számos hercegség és különféle rezsim is létezett. Az adott uralkodók számára az egységes ország álma árulás vagy eretnekség volt. Az egyszerű nép azonban egy ilyen jövőről álmodott, még ha a hazafiak ritkán értettek is egyet abban, hogyan nézzen ki az ő egységes Olaszországuk. Ennek következményeként gyakran alakult ki politikai instabilitás a különböző régiókban.

A Két Szicília Királyságában ez különösen érezhető volt. Legkésőbb 1815 körül, Napóleon lemondásával egy időben, forradalmi összeesküvések kezdődtek. Tagjaik hajlamosak voltak titkos testvériségekbe szerveződni, amelyeket a szabadkőművesség inspirált: rítusok, félelmetes eskük és nemesi származásukról szóló legendák kötötték össze őket, így szubverzív terveiket könnyebben titokban tarthatták. A leghíresebb ezen testvériségek közül a Carbonari – a „szénégetők” – volt, akik 1820-ban felkelést robbantottak ki Nápolyban. Hamarosan elterjedt a konspiratív testvériségek divatja a Két Szicília Királyságának leginstabilabb területén: Szicíliában, a forradalom valódi melegágyában. Minden forradalom erőszakos, ezért az összeesküvők, mint a Carbonarik, gyakran verőlegényeket is beszerveztek: bandatagokat vagy börtönfrakciók vezetőit. Ezek az emberek a szicíliai felkelések során annyit fosztogathattak, amennyit csak akartak. Ráadásul rájöttek, hogy egy titkos társasághoz tartozni további előnyöket jelentett. Az eskü, rítus és mítosz kombinációja növelte a bandavezérek tekintélyét, és erősítette a követőik engedelmességét. Miután e titkos hálózaton keresztül megismerkedtek egymással, a különböző szicíliai régiók nagy bűnözői együtt tudtak működni. Például valaki az egyik szigetrészről lopott el szarvasmarhát, és a másikon adhatta el – ahol senki sem ismerte fel a bélyegeket. És ami a legjobb volt: ezekben a konspiratív testvériségekben a banditák gazdag és befolyásos hazafiakkal találkoztak. Ha működőképes meghatározást keresünk a maffiára, akkor ez az: egy szigorúan hierarchikus férfiközösség, amely úgy tesz, mintha a szabadkőművesekhez hasonlítana, de valójában a legdurvább bűnözőket és a közélet legambiciózusabb és legkíméletlenebb embereit hozza össze. 1860-ban a hazafias hős, Giuseppe Garibaldi, ezer vörösinges katonájával Szicíliába hajózott. Ő indította el azt a felkelést, amely végül megdöntötte a Bourbon-monarchiát, és egyesítette az ország déli részét az északon formálódó Olasz Királysággal. Szicíliában a konspiratív hazafiak bejutottak az új állam vezető rétegébe. Innen aztán munkát adtak bandita barátaiknak – legfőképpen a rendőrségnél. Hiszen ki tudna jobban rendet tartani az alvilágban, mint azok a kemény fickók, akiket már jól ismertek? A történészek sikeresen azonosították a szicíliai maffia első capijait (főnökeit). Olyan embereket, mint Antonino Giammona, aki Palermo közelében, Uditore falujából származott. Vagy Salvatore Licata, San Lorenzóból, a szicíliai főváros szomszédságából. Vagy a túloldalon, a déli hegyeken túl, a szarvasmarha tolvaj és Burgio polgármestere, Pietro De Michele. Mindegyikük részt vett az 1860-as forradalomban. A legtöbbjük később állást kapott a rendőrségnél vagy a nemzeti gárdánál. Gyakran olyan ágazatban is tevékenykedtek, amely döntő jelentőségű volt a szicíliai maffia kialakulása szempontjából: a citromtermesztésben.

A citromtermesztés nagyon jövedelmező lehetett, ugyanakkor jelentős, hosszú távú befektetéseket igényelt. A citromültetvényekhez öntözőrendszerekre, védőfalakra, a termékek kikötőbe szállításához szükséges utakra, valamint tároló- és csomagolóhelyiségekre volt szükség. E költségeket figyelembe véve akár nyolc évbe is telhetett, mire egy újonnan ültetett citromfa elegendő termést hozott ahhoz, hogy nyereséget termeljen a tulajdonosának. Ezen kívül a citromfákat nemcsak a szél és a jégeső veszélyeztette. Szicíliában, ahol a hatóságok – és így a rendőrség is – nem tartották szorosan kézben a társadalmat, a bűnözés állandó fenyegetést jelentett. Egy időszakos vízellátási zavar vagy egy vandalizmus-hullám bármilyen mezőgazdasági befektetést teljesen tönkretehetett. A Palermo környéki első maffiózók nem csupán opportunista forradalmárok voltak, hanem citromültetvények tulajdonosai vagy munkavezetői, citromkereskedők és exportőrök, fuvarosok, akik a termékeket piacra szállították, vagy éppen őrök, akik éjjelente vigyázták az ültetvényeket. Valójában a citromültetvények védelme tette lehetővé a maffia számára, hogy átvegye az irányítást ezen jövedelmező piac felett. A szicíliai maffiát általában kereskedelemmel, főleg kábítószer-kereskedelemmel hozzák összefüggésbe. Valójában azonban a zsarolás sokkal fontosabb szerepet játszik a hatalmukban, abban, amit ők „területi ellenőrzésnek” neveznek – hogy egy maffia kifejezéssel éljünk. A rendszer alapvetően nagyon egyszerű: a maffia védelmet kínál pénzért cserébe – védelmet önmagától. A közvetlen fenyegetések – például „Fizessetek, különben kivágom az összes citromfátokat és elrabolom a gyerekeiteket” – sokkal ritkábbak voltak, mint az a fajta színjátékszerű megfélemlítés, amit alkalmaztak. Egy maffiózó küldött egy levelet durva fenyegetésekkel. Egy másik barátságosan megkereste az áldozatot: „Ne aggódjon, ismerem azokat, akik ezt a levelet írták, tudok velük beszélni, talán csökkenteni tudjuk az árat.” Azok a földtulajdonosok, akik elfogadták ezt az ajánlatot, egy visszafordíthatatlan lejtőn indultak el lefelé. Ez elvezet bennünket a történet gazdasági oldalához. A 19. század közepén Palermo virágzó város volt. A sziget legnagyobb földbirtokosai feladták kopár, elszigetelt birtokaikat a sziget belsejében, hogy palotákat építsenek a fővárosban és annak buja vidéki környezetében. A város körüli földterület – egy medence, amely a hegyek és a tenger között húzódik, és Conca d’Oro („Aranykatlan”) néven ismert – rendkívül termékeny volt, és gyakorlatilag világmonopóliummal rendelkezett a citromokra. Ez egy értékes nyersanyag volt, amelyet például a brit Royal Navy is használt a matrózai skorbut elleni védelmére. Ennek következtében a Conca d’Oro 1860-as becslések szerint Párizs környéke után Európa második legjövedelmezőbb mezőgazdasági térsége volt.

Ezután további ajánlatok következtek: „Megbízható őröket tudok állítani a citromligeteibe, kezelhetem a földjeit, politikai barátaim segíthetnek Önnek, és elintézhetik, hogy megépüljön az a híd, amire vágyik...” Nem telt el sok idő, mire a tulajdonos teljesen elvesztette az ellenőrzést a birtoka felett. Nem meglepő, hogy a klasszikus 19. századi maffiamerénylet egy citromliget falai mögött elkövetett lesből támadás volt, vagy azokon az utakon történt, amelyek a ligetek között kanyarogtak, és a gyümölcsök városba szállítására szolgáltak. A 19. század közepén a szicíliai citromok fő piacát az Egyesült Államok jelentette, különösen New York. A maffiózók hamarosan követték az árujukat, és fiókszervezeteket nyitottak az Újvilágban. Az első maffiagyilkosság az Egyesült Államokban 1888-ban történt New Yorkban, amikor két szicíliai étterem tulajdonosát azzal vádolták meg, hogy meggyilkoltak egy Palermóból származó gyümölcskereskedőt. Az ilyen férfiak alapították meg a szicíliai maffia amerikai testvérszervezetét. De térjünk vissza Olaszországba: A szicíliai maffia, amely sokáig a leghatalmasabb és legismertebb volt az olasz maffiák között, akkor született meg, amikor a titkos politikai összeesküvések világa találkozott a citromkereskedelemmel.

Nápolyban, az egykori Két Szicília Királyság fővárosában, a Camorra története ugyanebben az időben, 1860 forradalma körül kezdődik. Kezdetben azonban egészen más közegből származott: a régió lepusztult és veszélyes börtöneiből. 1851. június 4-én Sigismondo Castromediano herceget a 1848/49-es felkelésekben való részvétele miatt bebörtönözték a hírhedt Castello del Carmine nevű börtönbe, Nápolyban. Azonnal megszólította egy rab, aki kitűnt a többi rongyos fogoly közül: fekete bársonynadrágot viselt, amelyen fényes gombok díszelegtek a csípőjénél, színes övet hordott, mellényén óra és lánc függött. A férfi így szólt hozzá: „Éljen Itália! Éljen a szabadság!” Mi, a camorristák, akik osztozunk szomorú, de tiszteletreméltó sorsában, ezennel felmentjük Önt minden kötelessége alól a Camorra felé… Fel a fejjel, uram! Istenre esküszöm, hogy senki nem bántja Önt egy ujjal sem. Én vagyok itt a Camorra feje, én mondom meg, mi történik. Mindenki nekem engedelmeskedik, még a parancsnok és a börtönőrök is.” Ebből csak az utolsó mondat nem volt hazugság. Az udvariasság azonban hamis volt, és nem tartott sokáig. Castromediano herceg már egy órán belül rájött, hogy a camorristák, mint a fekete bársonynadrágos férfi, fenyegetéssel zsarolnak pénzt. Már az első étkezésért is pénzt kértek – rossz ételért jó pénzt. Pontosan ugyanúgy, ahogy mindenkivel bántak, aki vele együtt töltötte a következő hét és fél évét a börtönben. A legkisebb előnyökért – egy sarok a matracnak, egy darab kenyér, egy gyertya – uzsoraáron kellett fizetni a Camorrának. A bűnözők büszkélkedtek: „Még a bolhákból is aranyat sajtoltunk ki!” A kormány, amely komoly likviditási problémákkal küzdött, gyakorlatilag átengedte a börtönök irányítását a legkeményebb raboknak. Ezek a Camorra-tagok saját „tiszteletre méltó társaságukban” szerveződtek. Ahhoz, hogy valakit felvegyenek közéjük, rituális késpárbajt kellett vívnia egy capóval. A rangjelzéseket tetoválások formájában viselték, és ezek lehetővé tették a Camorra-főnökök számára, hogy bármelyik dél-olaszországi vagy szicíliai börtönben, ahová áthelyezték őket, megtartsák a státuszukat. A börtön fontos bölcsője volt a szervezett bűnözésnek Szicíliában is. 1867-ben egy megfigyelő Palermo Vicaria nevű börtönét így írta le. „Olyan, mint egy kormányzati központ a bűnbandák számára.”Az olasz maffiák által osztott „becsület nyelve” végül a börtönrendszerben gyökerezett meg. Ám ellentétben Palermóval, ahol a korai maffiafőnökök gyors pénzüket a citromüzletből szerezték, a nápolyi bűnözők és más területek gengszterei továbbra is a szegények között éltek a városi peremkerületekben.

Mivel a rendőrség éppúgy alulfinanszírozott és létszámhiányos volt, mint a börtönök, és inkább a forradalmi hazafiakkal foglalkozott, mint a bűnözőkkel, túl gyakran ruházta át a rendfenntartás feladatát a külvárosokban a Camorrára. Ez a fajta megállapodás Olaszországban „a bűnözés közös igazgatásaként” vált ismertté. A rendőrséggel való együttműködés fejében – az államellenesek elleni harcban – a Camorra szabad kezet kapott, hogy ellenőrzése alá vonjon olyan üzletágakat, mint a szerencsejáték és a prostitúció. Ezenkívül zsarolási hálózatokat működtetett számos területen, például a hajózási és autószállítási szektorban. A Camorra azonban nem volt hűséges partnere a rendőrségnek. Szicíliához hasonlóan a forradalmárok is megpróbálták maguk mellé állítani. Amikor a nápolyi rendőrség feloszlott Garibaldi 1860-as szicíliai bevonulása után, az új rendőrfőnök a Camorra leghírhedtebb capi-jai közül toborzott embereket a parancsnoksága alá. Meglepő naivitással egy torinói újság, az akkori olasz fővárosból, hízelgő cikkeket közölt három ilyen férfiról, akik trikolór kokárdás jelvényekkel voltak ábrázolva. Az újság szerint ezek az egykori bűnözők a hazafias ügy iránti elköteleződésük révén rehabilitálódtak, és immár hősök lettek. Ez a hősi státusz természetesen nem tartott sokáig. A camorristák, rendőri szerepüket arra használták, hogy megerősítsék saját hálózataikat. Az új olasz kormány gyorsan reagált – bár inkább arra használta a „Camorrától való félelmet”, hogy elnyomja az ellenzéket, mintsem hogy valóban rendet teremtsen az utcákon. Így az „együttműködő bűnözés” régi rendszere újraéledt: a börtönökben, a nápolyi külvárosokban és piacokon egyaránt. A kalábriai ’Ndrangheta egyszerre a legfiatalabb és a legidősebb az olasz maffiák közül. A legfiatalabb, mert csak egy generációval a szicíliai maffia és a Camorra után alakult ki. Ugyanakkor a legidősebb is, mert rituáléi és nyelvezete élő múzeuma annak a tiszteletreméltó társasági hagyománynak, amely Dél-Olaszország börtöneiben uralkodott. Az 1880-as évek végén kalábriai helyi újságok olyan bandákról számoltak be, amelyek tagjai tetovált férfiak voltak, és késekkel és borotvákkal harcoltak egymással. A párbajok kocsmákban és bordélyházakban kezdődtek, majd átterjedtek a falvak utcáira. A földesurak már nem mertek fegyvertelenül kimenni a birtokaikra, és kialakultak a szokásos védelmi pénzt követelő struktúrák. Ezt rendőri elnyomás követte: letartóztatások és büntetőeljárások, amelyek bár nem szüntették meg véglegesen ezt az új kórt, de világossá tették annak eredetét. Egy bíró a következő következtetésre jutott: „A szervezet a kerületi börtönökben született, a 'Camorristák szektája' néven. Innen terjedt tovább, amikor vezetői és támogatóik kiszabadultak, és más városokban és falvakban is gyökeret vert, főként fiatal, tapasztalatlan férfiak, volt börtöntöltelékek és kecskepásztorok körében.”

Egy másik per tanúja elmesélte azt a korábban már említett történetet, miszerint a „Camorristák szektáját” három spanyol, név szerint Osso, Mastrosso és Carcagnosso alapította. A tárgyalótermet meghökkent nevetés töltötte be. Az 1880-as évek Kalábriájában a börtönök „tiszteletreméltó társasága” végül kijutott a külvilágba, és azóta sem tűnt el onnan.

Az olaszországi szervezett bűnözés azóta nagyon sokat változott. A gengszterek ma már nem lopott marhával kereskednek, hanem drogokkal világszerte. Nem citromültetvényekből és utcai kereskedőkből élnek, hanem például utak és szélerőműparkok karbantartásából húznak hasznot. A Camorra ma már szétesett bandák egy zavaros gyűjteménye, nincs központi magja. A kalábriai maffia eredetileg volt rabokból és kecskepásztorokból álló szerény testvériség volt. Ma viszont Európa legnagyobb kokainimportőre, és virágzó hálózatai működnek Észak-Olaszországban, Európában, Kanadában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Az idők során az ’Ndrangheta megtanulta, hogy lemondjon a prostitúcióból származó gyors haszonról, és hosszú távra tervezzen: például nőtagjait dinasztikus szövetségek megkötésére használta fel, házasságok révén. De ez már egy másik történet. Mindezen változások ellenére a maffia módszerei lényegében ugyanazok maradtak, és éppoly hatékonyak, mint valaha: területellenőrzés zsarolással, kereskedelem illegális árukkal vagy anyagokkal, valamint befolyásszerzés korrupciós hálózatokon keresztül.