1950 nyarán amerikaiak által vezetett ENSZ csapatok érkeztek Dél Koreába, hogy az észak koreai kommunisták előre nyomulását megállítsák. Mao veszélyben érezte magát ezért csapatokat küldött a szomszédos országba.

 A vállapjukról a vörös csillagot eltávolították csakúgy, mint a rangjelzést és a névfeliratot az uniformisukról. Mindent, ami a Kínai Néphadseregre utalt. Sötétség borította a Yalu nevű határfolyót, amikor lovakkal, teherautókkal és ágyukkal átkeltek a folyón átívelő hídon Észak Koreába. Tízezer katona vonult teljes csöndben; egyetlen hangos parancs vagy szóváltás nélkül. A határ mindkét oldalán a fényeket ki kellett kapcsolni, a helyieknek megtiltották, hogy házaikat elhagyhassák. Kína ezen a napon nem vonult háborúba – minden esetre ezt a látszatot próbálták kelteni. A naptár 1950 október 19-t mutatott. Ezek a harcosok önkénteseknek tűntek, de valójában mindegyik a kínai reguláris hadsereg tagja volt. Kínai Önkéntes Hadsereg hivatalosan, amelyet Mao Ce Tung küldött kommunista diktátortársa Kim Ir Szen megsegítésére. Ezen az októberi estén a kínai legfőbb vezető egy világhatalmat hívott ki maga ellen, mivel az „önkéntesek” nem csak koreaiakkal harcoltak, hanem az Egyesült Államok hadserege ellen is.

A második világháború vége óta Korea megosztott volt. A 38. szélességi foktól északra fekvő területet a szovjet csapatok szállták meg, az ettől délre fekvő részt pedig az amerikaiak. A 1945 utáni években mind két rész a megszálló hatalma által képviselt társadalmi rendet vezetett be. Koreai Népi Demokratikus Köztársaság néven északon kommunista ország jött létre, délen Koreai Köztársaság elnevezéssel antikommunista irányultságú állam alakult. Hamar az államalapítás után Kim Ir Szen az északiak vezére elhatározta, hogy egész Koreát a saját irányítása alatt egyesíti. Rövid hezitálás után a szovjet és a kínai diktátor Sztálin és Mao Ce Tung is beleegyezett az invázióba. Mao, ahogy Kim Ir Szen sem hitte, hogy az Egyesült Államok katonákat küld a dél megsegítésére. Végül is az amerikai külügyminiszter Dean Acheson úgy nyilatkozott, hogy az amerikai védelmi vonal Ázsiában Japán nyugati partjainál húzódik, Koreát meg sem említve. Így 1950 június 25-én az északi csapatok megindultak dél ellen. Két nappal később Mao és Kim rájött, hogy rosszul mérték fel a helyzetet. Herry S. Truman amerikai elnök attól félve, hogy a kommunisták túl közel kerülnek Japánhoz kiadta a parancsot a dél megvédésére. Még ugyanazon a napon az ENSZ biztonsági tanácsa elítélte az északiak támadását és 15 ország katonáiból álló csapatokat küldött Dél Koreába. Mivel a szovjetek éppen bojkottálták a biztonsági tanács munkáját nem tudtak élni a vétójogukkal.

Mielőtt az ENSZ csapatok megérkeztek volna - ez 90%-ban amerikaiakból állt - Kim csapatai elfoglalták a déliek fővárosát Szöult és a déli terület nagy része a kezükbe került. Az ENSZ csapatokat a második világháborús hős Douglas McArthur irányította. Ő volt, aki térdre kényszerítette a Japán császárságot. Az első hetekben katonái nem sokat tettek az kommunisták ellen.  McArthur csapatai ugyanis elszoktak a harcoktól és eddig élvezték a nyugalmas megszállók életét Japánban. Ráadásul az északiak számarányban is fölényben voltak és egészen a koreai félsziget déli részéig nyomultak előre. A fordulat 1950 szeptemberében állt be, amikor is egy látványos partraszállási akcióval McArthurnak sikerült az északiak hátába kerülnie. Most fordult a kocka és az ENSZ csapatok kerültek előnybe az északiak pedig menekültek hazafelé. A kommunista hadsereg közel került a megsemmisüléshez. Amerikaiak és szövetségeseik október 9-én felszabadították Szöult és átlépték a 38. szélességi vonalat. Közeledtek a kínai határhoz. Mao provokálva érezte magát, abban a hiszemben, hogy az USA nem sokáig tűri a kommunista Kína létezését. Félelmeire ráerősített, hogy Truman a Dél Koreát támogató bejelentésével egyidőben hadihajókat vezényelt a népi Kínát és Tajvant – hivatalosan Kínai Köztársaság – között fekvő tengerszoroshoz. Ha már az amerikai kínai összecsapás elkerülhetetlen Mao akarta megtenni az első lépést, ezért küldött csapatokat Koreába. A koreai háború elején már 250 ezres hadsereget vont össze a két ország határán. Mao nem akarta Amerikát és az ENSZ-t egy közvetlen támadással provokálni. Ezért egy trükköt eszelt ki. „Önkéntes hadsereg” megy a testvéri nép megsegítésére. Persze teljesen spontán. Az egykori partizán Mao tudta azt, hogy mit jelent a meglepetésszerű támadás. Ezért szépen csöndben keltek át katonái a határon.

Még megérkezésük éjszakáján a parancsnokaik a kínai katonákat a frontra irányították. Azért, hogy az amerikai felderítő gépek ne vegyék észre őket éjszaka mentek és nappal pihentek. Október 25-én támadták meg az első dél-koreai egységeket. Az ellenfél alig tanúsított ellenállást gyorsan feladták a Szöultól 350 kilométerre fekvő állasaikat. Mao egységei pár nap múlva az amerikaiakat is meglepte. Ennek ellenére a fölényüket meg tudták tartani. Az első csaták után a kínaiak visszahúzódtak a hegyekbe abba a hitben hagyva az ENSZ csapatokat, hogy a legrosszabbon már túl vannak és közel a győzelem. Csak november végén, amikor a kínaiak offenzívát indítottak vált világossá az amerikaiaknak a kínai beavatkozás nagysága. Peng Dehuai a kínai önkéntes hadsereg parancsnoka értett hozzá, hogy az embereit a leghatékonyabb módon vesse be. Mao katonai útmutatása alapján járt el: „Az emberek a döntő tényezők és nem a tárgyak.” Amennyire a haditechnikában a kínaiak le voltak maradva azt a nagylétszámú hadseregükkel egyenlítették ki. A folyamatos kommunista propagandának köszönhetően, amivel átmosták az agyukat a lelkesedés sem hiányzott. Mao folyamatos utánpótlást küldött a veszteségek ellensúlyozására. 1950 novemberében 250 ezer kínai volt Koreában később ez a szám 750 ezerre emelkedett. Mao 28 éves fia Anying, mint igazi önkéntes is Koreába ment és meghalt az ENSZ csapatok november 25-i légitámadásánál. A kínaiak kerülték a széles frontvonalon a támadásokat, inkább a hegyekben sáncolták el magukat megvárva míg az ENSZ csapatok oda mennek és akkor támadtak rájuk. A vonuló csapatokat csapdába csalták úttorlaszokkal és lőni kezdték őket ágyúkkal. Kisebb kommandók kitapasztalták az amerikai egységek gyengéit és utána támadtak. Lesből addig géppuskázták az amerikaiakat ameddig nem sikerült az áttörés. Az ENSZ csapatokat sokkolta a kínaiak gerilla taktikája és elszántsága. A masszív amerikai bombázások ellenére, amelyek több ezer kínai életébe került az önkéntes hadsereg elkezdte visszaszorítani az ENSZ csapatokat déli irányban. Amerikai hadsereg történetének leghosszabb visszavonulására került sor. Majdnem két hónapon keresztül szorították vissza a kínaiak az amerikaiakat. 1951 január elsején a kínaiak átlépték a 38. szélességi fokot. Ez meglepetés volt. Ráadásul szétrombolt Szöul harmadszor cserélt gazdát. Az elhúzódó offenzíva a veszteségek egyre demoralizáló hatással voltak az ENSZ csapatokra. A kínaiak ráadásul régi elavult fegyverekkel érték el sikereiket. Még többnyire a japánoktól zsákmányolt harci eszközöket használták. Lenből készült lábbelit hordtak még a téli hidegben is. Mégis az amerikaiaknak a technikai fölényüket sikerült kihasználni, sőt a novemberi sokkot, ami a kínaiak megjelenése okozott is lassan feldolgozták. 

1951 elején a frontvonal körülbelül ott helyezkedett, ahol a háború egy évvel korábban elkezdődött. MacArthur ismét vissza akart térni északra. Sőt Kína megtámadását szorgalmazta. Azonban az amerikai közvélemény belefáradt a háborúba. A tábornok ragaszkodott a terveihez és Truman visszahúzódó politikáját nyilvánosan kritizálta. Az elnöknek nem maradt más választása, mint elbocsátani a világháborús hőst. 1951 júliusában a két oldal képviselői egy lehetséges fegyverszünetről kezdtek tárgyalni. De nem tudtak megegyezni a demarkációs vonal helyéről. A hadifogoly kérdésben sem jutottak megegyezésre. Truman nem akarta visszaengedni Kínába a kínai hadifoglyokat. Mialatt folytak a tárgyalások a háború kegegyetlen állásháborúvá alakult át. Kínaiak a hegyekben építették ki erős bázisaikat alagutakkal, aknákkal. Kis csoportokban támadtak éjszakánként majd visszahúzódtak a menedékükbe. Annak ellenére, hogy alig jutottak előre az amerikaiak 16 ezer katonát vesztettek, ugyan annyit, mint egy évvel korábban az előre nyomuláskor, majd a visszavonuláskor. Csak 1953 nyarán jutottak megegyezésre az észak koreaiak, a kínai önkéntes hadsereg és az ENSZ. Fegyverszünetet kötöttek a Szöultól 60 kilométerre fekvő kis faluban Panmunjeomban. A határ döntően észak kárára módosult. Ott maradt, ahol a háború kitörésekor volt. Amerikai részről 37 ezer katona vesztette az életét, a kínaiaknál ez a szám lényegesen nagyobb volt: 600 ezer ember. Ugyan a kínaiak mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra saját veszteségeiket a nyugati becslések közel állnak a valósághoz. Mao győztesnek érezte magát, hiszen visszaszorította az amerikaiakat. Persze az eredeti célról már nem beszéltek. Nem lett egységes kommunista irányítású Korea. Dél pedig hihetetlen fejlődést futott be, míg északon nyomorban élnek az emberek atomfegyvereket fejleszt az országot uraló Kim dinasztria.                  

 680-ban egymással rivalizáló muzulmánok csaptak össze a mai Irak területén található Kerbelánál. Nem kisebb volt a tét, mind a próféta öröksége.

 A férfiak vérrel szennyezett fehér ruhát viselnek. Úgy vonulnak végig a tömött utcákon mintha transzban lennének. Ökölbe szorított kezükkel a mellüket verik, vagy ütemesen a fejüket ütik. Némelyik veszélyesen a kardját lengeti és közben „Haidar! Haidar! (oroszlán, oroszlán) skandálják hangosan. A fejükön keletkezett sebből vér csorog az arcukra és a ruhájukra. Mindez nem a középkorban, hanem a napjainkban történik a dél libanoni Nabatiyában. A siíták tartják így legszentebb megemlékezésüket az Ashura ünnepet. Az Ashura arabul azt jelenti tízedik. Egész pontosan muharram hónapjának 10-ik napja. Ezen a napon emlékeznek a shíták történetük legtragikusabb napjára a 680-ban lezajlott kerbelai csatára. Akkoriban a siíta Husein ibn Ali 70 követője harcolt Jazid ibn Moávia kalifa állítólag 4000 katonájával. Muszlim, muszlim ellen. A siítákat szabályosan lemészárolták, Huszein ibn Alit, aki nem volt hajlandó megadni magát kivégezték. Kerbelai sírja Mekka mellett a shíták másik legfontosabb zarándokhelye. A siíta az iszlám második legjelentősebb irányzata. Maga az elnevezés az arabul pártot jelent. Rövidített formája a „Schi’at Ali” arab kifejezésnek, ami annyit tesz Ali pártja. Az elnevezés már az iszlám történetének elején meg volt. Ma a 1,3 milliárd muzulmán 10-15%-a tartja magát shítának. Az iszlám többség a szunnita irányzathoz tartozik. Ők a szunna (a próféta nem kanonizált beszédgyűjteménye), a tradíció követői. Az 1979-es iráni forradalomig a nem muszlimok többsége nem is tudta kik azok a shíták. Aztán egyre többet lehetett hallani róluk. Például Irakban, amikor a szunniták merényleteket hajtottak végre siíta szenthelyek ellen, vagy Szaddám Husszein siítákkal szembeni elnyomásáról. De a médiában folyamatosan beszámoltak a libanoni siíta terrorszervezet a Hiszbollah akcióiról és a legnagyobb siíta lakosságú ország Irán atomprogramjáról. A siíta irányzat majdnem olyan idős, mint maga az iszlámvallás. A shíták és a szunniták megkülönböztetése egy férfi történetéhez kapcsolódik szorosan. A neve Ali ibn Abi Talib. Ő a próféta unokaöccse, illetve a lányának, Fatimának a férje. Mohamed 632-ben úgy halt meg, hogy nem jelölte ki az utódját. A követőinek kellett kiválasztani azt, aki a jövőben vezetni fogja a vallási közösséget. De ebben nem tudtak megegyezni. Két jelölt volt a kalifa (utód) személyére: Abu Bakar, Mohamed apósa, és Ali ibn Abi Talib. A többség Abu Bakart választotta kalifának. Ali pártja viszont nem fogadta el a választást. Ali követői szerint a kalifának Mohamed vérrokonait kell megválasztani. Azt állították Mohamed Ghaidr Chum sivatagi város meglátogatásakor azt mondta: „Aki engemet vezetőnek elfogad, az elfogadja Alit is vezérének.” De az érveik és a tiltakozásaik hatástalanok maradtak.    

Két év múlva, amikor Abu Bakar meghalt újra kalifát kellett választani. A siíták ismét Alit próbálták hatalomra jutatni. De most is más lett a befutó, Umar ibn Chattab, Mohamed népszerű harcostársa. Irányítás idején sikerült az iszlám befolyást lényegesen kiterjeszteni. Umar csapatai olyan területeket hódítottak meg, mint Palesztina, Szíria, Egyiptom, Karthágó és Perzsia. A kalifát viszont 644-ben egy perzsa fogoly megölte. Harmadszor kellett a törzsek vénjeinek utódot választaniuk. A döntésük viszont a hitegységre végzetes hatással volt. Ismét nem Alit választották, hanem Uthman ibn Affant, aki Mohamed követője volt a kezdeti idők óta. Uthman családja Szíriából származott és az Omaijád törzsének tagja volt. Eddig a kalifákat a Mekka környéki nemzetségek tagjai közül választották. Ezután két párt alakult ki: az egyik azt mondta minden muszlim lehet kalifa, a másik pedig azt, hogy csak a próféta vérszerinti rokonai lehetnek azok. Uthman azzal is kiélezte a helyzetet, hogy a vezetői posztokra saját embereit helyezte. Aztán úgy végezte, mint elődei, 656-ban merénylet áldozata lett. Ekkor jött el Ali ideje. Most őt választották kalifának. A hívei által csak „Haidar” „oroszlánnak” hívott 62 éves férfi viszont nem volt, abban a helyzetben, hogy a viszályokat megoldja. Sőt nyílt testvérháború tört ki. Az omaijádok elutasították Ali kalifátusát és saját törzsbeli ellen kalifát állítottak Moávia személyében. 661-ben Ali is merénylet áldozata lett Moávia pedig az egyedüli kalifa. 680-ban Huszein és Abbas, Ali és Fatima két fia az iraki Kufa városába ment, hogy csatlakozzanak az ellenzékhez. Kerbelánál kerültek szembe a kalifa fia Yazid által vezetett csapatokkal. A csatában Yazid kegyetlen módon hagyta lemészárolni Mohamed próféta két unokáját. Kerbela után már nem volt lehetőség a kibékülésre. A siíta irányzat kezdte felvenni azt a formát, ami mind a mai napig jellemzi. Egyik központi eleme ennek a kalifátus, sőt magának a kalifa szónak az elutasítása. Az első általuk legitimnek tartott utódnak Ali számít, akit imámnak (szentnek nyilvánítottnak) neveznek. A fia unokái, sőt az ükunokái is ezt a címet viselték. Az imámok a siíták szerint titkos tudás birtokosai; tévedhetetlenek, mindent tudók és csodákat tudnak tenni. Az idő múlásával Ali követői is több csoportra bomlottak. A legnagyobb ilyen irányzat a 12 imám, amely követői szerint csak 12 törvényes imám volt, Ali 12 törvényes leszármazottja. A 12-ik Mohamed ibn Al-Haszan viszont 874-ben eltűnt, elrejtőzött és az idők végén jön el megváltóként, vagy, ahogy a siíták hívják Mahdiként. A siíták mási jelentős csoportja az izmaeliták, akik Ali hetedik utódát Izmáilt tekintik utolsó legitim imámnak. A siítákkal szemben a szunniták nem hisznek a messiásban, megváltóban. Ma a legtöbb siíta dél Irakban és Iránban él. Ők a 12 imám irányzat követői. Siíták egy másik irányzatának követő élnek Szíriában, az alaviták. A francia mandátum ideje óta ők irányítják a többségben szunniták lakta országot. Irakban ennek a pont az ellenkezője működött Szaddam Husszein hatalmának megdöntéséig. Ott a kisebbségben élő szunniták nyomták el a többségi siítákat. Ennek az alapjait pedig az angolok teremtették meg. Siíta szunnita ellentét nem csak országokon belül figyelhető meg. A közel kelet két regionális nagyhatalma a szunnita Szaúdi-Arábia és a siíta Irán szembenállása hosszú ideje destabilizálja a régiót. Ez leglátványosabban Szíriában és részben Irakban figyelhető meg. Az alavita Asszád szír elnök megbuktatására a szaúdi vezetés nagy pénzeket mozgósított, míg Irán Asszad védelmére katonai segítséget küldött. A világhatalmak így az Egyesült Államok is kihasználja folyamatosan az iszlámvilág vallási megosztottságát. Szíriában a szunnita többséget lázította fel siíta alaviták hatalma ellen. Ilyen következményekkel jár, ha egy vallási csoport nem tud megállapodni az alapító utódairól.   

A lady mintha egy olcsó hollywoodi treshfilmből szabadult volna: magas sarkú cipő, aranyozott pisztoly, az ajkán égő vörös rúzs, és egy formás fenék, amelyet a szelfi királynő Kim Kardashian is megirigyelne. De ezek nem egy modell, hanem valószínűleg egy rendkívül veszélyes gengsztervezér ismertető jelei. A neve: Claudia Ochoa Félix. A nemzetközi sajtó szerint a 28 éves hölgy jelenleg a mexikói bérgyilkos kommandó a Las Antrax vezetője. Ez a banda a hírhedett Sinaloa kartell utasítására hajt végre gyilkosságokat: értsd alatta olyan ellenfeleket iktat ki, akik veszélyeztetik a kartell érdekeit. Megvesztegethetetlen rendőröket, ügyészeket. Mik a tények a történetben? Claudia Ochoa Félix 2014 körül hirtelen robbant be az internet világába. Szinte naponta posztolgatott magáról fotókat a Facebookon, Instagramon és a Twitteren. A három gyerekes állítólagos gengszternő fura képeket közöl, amelyeken például harcikutyákkal, rózsaszín géppisztollyal látható, vagy gyerekei a drogkereskedelembő származó pénzben fürödnek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy időközben a titkosszolgálatok felfigyeltek a tevékenységére. Ezért kénytelen vaskapuk mögé elbarikádozni magát. Természetesen aranyozott vaskapuk mögé. De ki valójában ez a csodaszép nő? Csak kokettál a „terror lady” szereppel, vagy tényleg nagyon veszélyes? Milyen bűncselekmények köthetők a nevéhez? A kutatás meglepő módon az „antrax császárnőjéhez” vezet. Média értesülések és olyan bennfentes oldalak, mint a „Boderlandbeat” szerint a hölgy szeretője és egyben helyettese a jelenleg börtönben ülő, José Rodrigo Aréchiga Gamboanak más néven „El Chino Antraxnak, aki egy gyilkos banda feje és a Sinaloa kartell tagja. 2013-ban a nemzetközi nyomozó csoport már a nyomában volt Kairótól Rómán, Párizson át Amszterdamig üldözték. „El Chino Antrax“ (User-Name @Commandante57_) 2013 augusztusa óta dicsekedett a Twitteren a gazdagságával, amire valószínűleg bérgyilkosságok elkövetésével tett szert. Hasonlóan, mint most helyettese Claudia, Aréchiga Gamboa képeket töltött fel luxus jachtokról privátrepülőgépekről és drága autókról, valamint a párizsi Hiltonról, ahol megszállt. Meggondolatlan internet és dicsekvés függőség, amely a veszte lett. Bizonyítékok voltak ellene olyan fotók is, amelyeken a kartell főnökökkel szerepelt. Hiába torzította el az arcát a képeken, mert ezeket később felismerhetővé tették. Aztán 2013- szilveszterekor mindennek vége lett. Aréchiga Gamboát az amszterdami repülőtéren letartóztatták. Ezek után az olasz „Corriere della Séra „című újság szerint Claudia Ochoa Félix követte őt a hierarchia élén. Más szóval mióta Aréchiga Gamboát letartóztatták „La Emperatiz” a császárnő – így szólítják Claudiát az emberei - irányítja a „La Antrax” bandát. A szervezet nyakig benne van a heroin üzletben és a legfőbb főnökük Joaquín „El Chapo“Guzmán. Az USA első számú közellenségét 2014 februárjában letartóztatták, de 13 hónap után 2015-ben sikerült megszöknie El Altiplano börtönből. Egy 50x50 centiméter széles 1,5 kilométer hosszú kivilágított és szellőztetett alagúton át jutott ki. Ez azt mutatta, hogy komoly segítői voltak. „El Chapo” elfogására a legrutinosabb szakembereket mozgósították, mint például a korábbi kolumbiai rendőrfőnököt Rosso José Serranot. A 73 éves szakember tisztában volt azzal, hogy korrupt rendőrökkel nem lehet a drogbárókat elfogni.

Egyáltalán van esélye egy nőnek a kegyetlen gengszter világban? Lehetséges, hogy a dekoratív szeretőt beveszik az üzletbe? Az texasi egyetem neves szociológia professzora Howard Campbell szerint igen.  „A mexikói nők az utóbbi negyven évben sok mindent elértek az esélyegyenlőség terén, így a drogkereskedelemben való részvételben is.” – állítja egy 50 drogüzletben résztvevő nő megkérdezése alapján készült felmérésre hivatkozva. Általában az alsóbb osztályokhoz tartozók idealizálják a kartellek női vezetőit, mint például Sandra Ávila Beltránt, aki a Sinaloa kartell logisztikai vezetője volt, amikor a kolumbiaiakkal együtt dolgoztak. Míg Beltrán üzletasszonynak számít, addig Ochoa Félix a durva nő. Hosszú ideig egyáltalán nem voltak biztosak abban, hogy Claudia Ochoa Félix létezik, vagy csak a közösségi média fake news-ja. 2014-ben úgy tűnt tisztázódott az eset. Ochoa Félix tartott egy öt perces sajtótájékoztatót - miután rendszeresen feltűnt Culiacan és Guadalajara diszkóiban és éjszakai mulatóhelyein – ahol tagadta, hogy a Sinaloa kartellel kapcsolata lenne. Amikor a Twitter- és Instagram képekről kérdezték azt mondta mást ábrázol. Skizofrénia? Claudia Ochoa Félix nem tűnt szavahihetőnek. Inkább média szereplés függőnek, aki emellett provokatív posztjaival a közösségi média sztárja akart lenni. Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy gazdagsága - a drága házak, autók az aranyozott pisztoly – honnan származik nem akart választ adni. Extravaganciájához hozzátartozik, hogy leopárdot tart háziállatként. Mi van azokkal a dolgokkal, amelyeket a kartellhez tartozó szeretőitől kapott? Hatalmas summát tesznek ki. Mi a helyzet volt férjével, három gyerekének apjával „El Chavoval” a drogkereskedővel? A válás után Ochoa Félix – a mexikói drogkartellek ügyében jól informált honlap a „Borderland Beat“ szerint - Dorian Trinidad León Angulo kartell taggal jött össze, aki 2011-ben egy mexikói börtönből szökött meg. A kapcsolatuk tragikus véget ért. Autóbalesetet szenvedtek, amelyben Angulo meg halt, Claudia súlyosan megsérült. Vígaszt ebben az időben a később börtönbe került José Rodrigo Aréchiga Gamboa, „El Chino Antrax “nyújtott. Amíg ő börtönben van Ochoa Félix irányítja a bérgyilkos bandáját. Persze Claudia minden kapcsolatot tagad, ami „El Chino Antraxhoz“ fűzi. Mégis érdekes a férfi Facebook oldalán ugyanazzal az aranyozott Kalasnyikovval pózol, amelyet egy másik fotón Claudia tart szépen manikűrözött kezében.  Milyen félelmetes szerepjáték folyik itt? Mexikói jól tájékozott körök szerint Ochoa Félix szereplése a sajtótájékoztatón elterelő manőver volt, amivel gyakran élnek a kartelltagok, ha a nyilvánosság kereszttüzébe kerülnek. Például Griselda Lopez Perez. A szökésben levő drogbáró „EL Chapo” ex neje ugyanígy az újságírók elött tagadta kapcsolatát a drogkartellel. Griseldának mindenesetre pechje volt: azt az állítását miszerint „El Chapoval” hosszú ideje nincs kapcsolata egy Twitteren megjelent friss parti fotó cáfolta.

Ugyanez a sors érheti utol Claudia Ochoa Félixet. Ő sem tud a nyilvános megjelenésekről lemondani. Időközben a Twitter és Instagram posztjai egyre gyakrabban jelennek meg a sajtóban. A megjelenési mánia lesz a végzete? Az internet sztár egyenesen a börtönbe, vagy a temetőbe kerül? 2014 május 7-én már tévedésből közölték halálhírét. Állítólag Claudia holtestét találták meg egy kocsiban lakóhelyén Culiacánban egy edzőterem előtt. Az áldozat testén kínzás nyomai voltak. Csakhogy nem Caludia holtestét találták meg, hanem Yuriana Castillo Torresét „El Chino Antrax“ volt barátnőjét és egyetlen gyermekének anyjáét. A gyilkosságról végül nem sokat beszéltek, hiszen Mexikó a világ egyik legveszélyesebb helye, ahol az emberölés mindennapos. Mindenesetre bloggerek észrevették, hogy Yuriana nagyon hasonlít Claudia Ochoa Félixre. És Claudia ugyanabba az edzőterembe jár, mint Yuriana. Rossz embert öltek meg?  Claudia volt az eredeti célpont, mint sokan gondolják? A mexikói nemzeti női szervezet statisztikája szerint a drogkarttelekhez kötődő nők egyre nagyobb számban esnek gyilkosság áldozatává. Claudia Ochoa Félixet ez úgy látszik nem nyugtalanítja. Még mindig posztolgat az interneten, ahol leírta élet mottóját: „Nincs problémám a morálommal, másoknak van problémája az én morálommal.” Claudia Ochoa Félix úgy tűnik példakép sokak számára. A Twitteren 35.200 követője van, a Facebook oldalának pedig 166 000. A Youtubon a róla készült riportokat is rengetegen nézik főleg olyan tizenévesek, akik ki akarnak törni a nyomorból. Egyikük azt írta: „Pokolba az iskolával drogkereskedő akarok lenni.” Claudia oldalait még nem zárolták, mert a nyomozóknak újabb bizonyítékokat szállítanak. Minden fotó újabb bizonyíték. Ha esetleg Claudiáról kiderülne, hogy mégsem ő az „Antrax császárnője” még lehet a közösségi médiáé. 

 Fanatikusok és terrorizálják az országukat és az egész világot. Miből táplálkozik a hihetetlen ellenálló erejük az Afganisztán szent harcosainak? A feleletet erre a kérdésre nem csak a Koránban, hanem a történelemkönyvekben is fellelhetjük.

1994 szeptember 20 -a. Egy átlagos nap Afganisztánban. Öt éve tart a polgárháború, kínzások, nemi erőszak és gyilkosság minden napos dolgok. Az is már megszokottnak tűnik, hogy a nagyszámú utazónak legyen az teherautósofőr, vagy a nyáját terelő pásztor útdíjat kell fizetniük mindenfajta útonálló csoportnak. Miden jelentősebb úton és kereszteződésben ott állnak a helyi milíciák fegyveresei. Káosz uralkodik mindenhol, amit a kivonuló szovjet csapatok hagytak hátra. Egy család az ország nyugati felében fekvő Herat városából a tartományi fővárosba Kandaharba tart. Már előkészítették az ellenőrzőpontnál a pénzt, hogy tovább hajthassanak autójukkal. De ezúttal a milicistáknak nem pénz kell. Kirángatják a kocsiból a család két kis korú leányát és magukkal viszik. Az elkeseredett szülők felkeresik a közelben található madrasa-t - magyarul vallási iskolát, ahol a Koránt tanulmányozzák – és segítséget kérnek az ottani tanártól. Ő összegyűjt 53 tanulót és elindulnak felkutatni a gyermekrablókat. Holott csak 16 géppisztolyuk van, a diákok tanáruk vezetésével mégis kiszabadítják a teljesen traumatizált lányokat. A tetteseket egy az oroszok által hátrahagyott páncélos lövegcsövére felakasztják. Hőseposz, amit egész Afganisztánban mesélnek, ha még különböző variációkban is. Alaptörténete a talibánoknak, akiktől az egész világ retteg. De kik is valójában, akiket a nyugati média turbánt viselő terroristáknak ábrázol? Hogyan lehet akkora a hatalmuk a Hindukus országában, hogy olyan nagyhatalom, mint az Egyesült Államok hadserege se tudta őket megzabolázni? Az, hogy megértsük a mai helyzetet történelmi összefüggéseiben kell vizsgálni a dolgokat. Előszőr is az ország stratégiai fekvésével kell tisztában lenni. Három egykori szovjetköztársaság, valamint Pakisztán, Kína és Irán által határolt terület nagy jelentőséggel bír. Már az ókortól fogva egymásnak adták a kilincset a hódítók. A görögök, a perzsák, az arabok után a 19. században az angolok és az oroszok próbálták a befolyásuk alá vonni az országot. Az akkori összeütközéseket „Great Game”-nek „Nagy játéknak” hívták. A végén mindkét nagy hatalomnak ki kellett vonulnia és az ország ismét, mint minden hódítás után polgárháborúba zuhant. Ennek legfőbb oka, hogy nincs homogén afgán nép. Rendkívül különböző népek és törzsek lakják a vidéket. Türk nyelvű üzbégek, perzsa származású tadzsikok, síita vallású hazarák és szunnita pastuk osztoznak a hatalmas hegyek által ölelt termékeny völgyeken. A déli országrészben lakó pastuk teszik ki az ország lakosságának legnagyobb hányadát, 40%-ot. A bátor Korán tanár, aki kiszabadította a lányokat szintén pastu volt. A neve Mullah Mohammed Omar. Az 1994 szeptemberi eset után sok fiatal jelentkezett nála, hogy rendet tegyenek az országban. Ezek nagy része pastu volt, akiket még a szüleik küldtek a szovjet megszállás idején Pakisztánba, hogy biztonságban legyenek. Ugyanis pastuk a briteknek köszönhetően a határ két oldalán is élnek. A britek 1893-ban két afgán háború elvesztése után Mortimer Durand hivatalnok tervei szerint úgy húzták meg a határt Afganisztán és Brit India ma Pakisztán között, hogy a pastu törzsi területeket ketté vágták. 2600 kilométer hosszú többnyire átjárhatatlan hegyek által uralt Durand határvonalat a pastuk sohasem ismerték el. A Pakisztánban védelemre talált afgán-pastu fiatalok vallási iskolákba kezdtek járni, amit a szaúdiak finanszíroztak. Itt a fiatalok a szaúdi államvallás a vahabizmus irányzatával ismerkedtek meg, amely az iszlám szunnita szárnyának radikális irányvonalához tartozik. A pastu menekült gyerekek itt talibánná váltak, ami nem jelent mást, mint Korán tanuló. Az 1994-es eset után a talibánok előtt először jelent meg a politikai és katonai hatalom lehetősége. Az egykori Korán tanulók a korrupció és az anarchia ellen akartak harcolni, valamint egy vallási államot létrehozni. A falusi tanító Mullah Mohammed Omar (közismert nevén Mullah Omar) vált a mozgalom elismert vezetőjévé. Mai napig olyan titokzatos aura veszi körbe személyét, mint egykori harcostársát Bin Ladent. A talibán vezér már a szovjet időkben harcolt a megszállók ellen és félszemét el is vesztette. A mudzsaheddinekhez a szent harcosokhoz tartozott, akik amerikai pénzen és fegyverrel harcoltak a szovjetek kiűzéséért. 1989-ben amikor ezt a célt sikerült elérni a kabuli kormány ellenfordult, amelyet ideig óráig az ENSZ csapatok még hatalmon tartottak. Már 1994 novemberében röviddel az elrabolt kislányok kiszabadítása után Mullah Omar vezetésével a talibánok meghódították Kandahart. Egy évvel később már fél Afganisztán a kezükben volt. A lakosság örült, hogy vége az anarchiának végre visszatért a rend. A nyugat szövetséges arab világ Szaúdi Arábia és Pakisztán is örült, hogy akiket pénzzel és fegyverrel támogattak hatalomra kerültek. Sőt még az Egyesült Államok is elégedet volt. „Ezekkel a fickókkal együtt lehet működni”- nyilatkozta Hank Brow Colorado konzervatív szenátora. „Ezek a fickók mélyen vallásosak és szovjet ellenesek.” Mivel szunniták voltak ideális szövetségest láttak bennük a síita Iránnal szemben. E mellet gazdasági érdekek is szerepet játszottak a talibánok támogatásában. Az amerikai és szaúdi Unocal kőolaj vezetéket tervezett Türkmenisztánból Afganisztánon és Pakisztánon át Szaúdi Arábiába. Ennek az legfontosabb előfeltétele egy stabil kormány lett volna Kabulban. Hamar bejárta a sajtót a Toyota Pick up-kon nehézfegyverekkel rohangászó talibánok képei. Nemsokára meghódították az iráni határnál fekvő Herát városát. A területet uraló helyi hadúr Ismail Khan megpróbálta távoltartani a talibánokat.  Aknazárral vette körül a várost. Sok talibán az aknákra vetette magát és így magukat föláldozva nyitottak utat társaknak. Khan Iránba menekült. A talibán hódítók a városban lefejeztek egy lovas szobrot, mert az iszlám szerint nem csak az emberek ábrázolása tilos, hanem az állatoké is. Betiltották a koedukált oktatást és bevezették a shariát az iszlám törvénykezést. Két éven belül a talibánok uralmuk alá hajtották Afganisztán 90%-át. Amikor 1996-ban ostrom alá vették majd elfoglalták Kabult a fővárost felakasztották az ENSZ védettséget élvező Nadzsibullah elnököt és fivérét. Az eddig világi törvények uralta fővárosban is bevezették a shariát. Például a férfiak számára bűncselekménynek számított a szakál levágása. Akinek nem volt szakálla, annak hat héten belül növesztenie kellett. A televíziót, a videót, a zenét, a táncot betiltották. A lányoknak megtiltották az iskolába járást a nőknek pedig csak otthon lehetett munkát végezniük. Ez alól csak az ápolónők és az orvosnők voltak kivételek, de ők is csak nőket kezelhettek. Férfi rokon kísérete nélkül az asszonyok és a lányok nem hagyhatták el otthonaikat. Ez érvényes volt az orvos- és ápolónőkre is. Akinek nem volt férfi rokona úgy élt mintha börtönben lenne. Az utcán a nőknek a testüket teljesen eltakaró burkát kellett viselnie. Az erkölcsrendészet mindenütt jelen volt. A helyszínen büntethetett. Aki nagyobb bűncselekményt követett el, az súlyos büntetést kapott méghozzá nyilvánosan. Levághatták a kezét lopásért, vagy például a valamikori stadionban felakaszthatták nézők elött. Az utcán nem lehetett a férfiaknak a nőkkel beszélni kivéve, ha a rokonuk volt az illető. Ennek megszegéséért megkövezés, vagy főbelövés járt. Homoszexuálisakat kövek alá temették és buldózerrel keresztül mentek rajtuk, vagy egyszerűen egy magas ház tetőjéről ledobták őket. A nyilvános kivégzések voltak az egyedüli engedélyezett „szórakozási lehetőségek.”  Mialatt Szaúdi Arábia, Kuvait, Pakisztán tovább támogatta a tálibokat az Egyesült Államokban már komoly kétségek merültek fel velük szemben a cselekedeteik miatt. De az afgán nép is kezdett kiábrándulni belőlük. Sokan menekültek Iránba, vagy Pakisztánba. Csak az üzbég és a tadzsik vidékeket nem tudták a talibok megszállni. Mullah Omar keveset mutatkozott a nyilvánosság elött. Fotó is csak alig született róla. Juan Cole amerikai történész tanúja volt egy nyilvános szereplésének. Egy háztetőről prédikált és bemutatott egy ritkán látható iszlám relikviát. Ruhát, amelyet Mohamed próféta hordott. Az üzenet, amit közvetíteni akart egyszerű volt visszatérés az iszlám eredetéhez a kalifátus kihirdetése. A hívei »Amir-ul-Momineen« (a hívők vezére) címmel illették. A nyugat nem nagyon figyelt fel erre. A CIA úgy gondolta Mullah Omár Oszama Bin Ladennel működik együtt. Egész addig a vallási fanatikusokat alábecsülték, míg az UNESCO világörökségét jelentő Bamiyan völgyi Buddha szobrot a levegőbe nem repítették. Drámaian a helyzet 2001 szeptember 11-én változott meg a World Trade Centere elleni támadással. Amikor Mullah Omár megtagadta Oszama Bin Laden kiadatását az amerikaiak támadásba mentek át üzbég és tadzsik szövetségeseikkel. A talibánok visszahúzódtak a biztos hátországukba a pastu vidékre Pakisztán és Afganisztán határára. Innen indítottak támadásokat a nemzetközi biztonsági erők (ISAF) ellen. Mullah Omár úgy tűnt még a helyzet ura és Oszama Bin Ladennel hajt végre közös akciókat. Gondoskodott az utánpótlásról, szegény gyerekek jártak a vallási iskolákba, ahol ételt és italt kaptak. A szaúdi, a pakisztáni és az Emirátusokból jövő pénzek sem hiányoztak. De még feltöltötték a kasszát ópium termelésből és bankrablásokból befolyó pénzekkel. Azt is beszélték még az oroszok is támogatták őket bosszúból, amiért Amerika annak idején fegyverrel és pénzzel támogatta az ellenük folyó háborút. Mullah Omárnak ekkor már nem csak Afganisztán kellett Pakisztánra, mint atomhatalomra is kiakarta terjeszteni a befolyását. Aki Pakisztánban a fundamentalisták ellen felemelte a hangját az életével játszott. A talibánok olyan erős befolyással rendelkeztek mind a mai napig, hogy Mullah Omárhoz legközelebb álló Hamid Gul egy interjújában kijelentette: „Az afgánok 5000 éve saját módszereik szerint oldják meg problémáikat, ezen az amerikaiak mit sem tudnak változtatni.” És igaza lett. Miután az Egyesült Államok hadserege kivonul Afganisztánból, visszatértek a hatalomba a tálibok, bebizonyítva az afganisztániakat egyik nagyhatalom sem tudja legyűrni. Van egy nagy előnyük. Őket a legkorszerűbb hadsereggel sem lehet visszabombázni a középkorba. Miért nem? Mert ott élnek.      

 A „Skull and Bones” nevű társaság tagjai Amerika legöregebb és leggazdagabb családjaihoz tartoznak. Generációk óta belőlük kerülnek ki az amerikai politika az igazságszolgáltatás és a gazdaság irányítói.

A 2004-es elnökválasztás évében történt. Még hónapokkal az első nagy tévé vita elött az NBC sztár riporter Tim Russert interjút készített külön külön a két elnökjelölttel. A republikánus George W. Bush-al és a demokrata kihívójával John Kerryvel. Két férfi nagyon kevés dologban hasonlít egymásra. Amikor Russert egy Yale egyetemi diákszövetségről a „Skull and Bones”-ról (Koponya és csontok) kérdezte őket, mindkettő nagy vehemenciával utasította el a választ: „Ez olyan titkos, hogy nem beszélhetek róla.” Georg W. Bush és John Kerry mégis egy dologban hasonlítanak egymásra. Mindketten a „Skull and Bones” tagjai. A szövetség minden tagja (ahogy hívják magukat: „Bonesman”; csontember) így válaszolt volna, ugyanis hallgatásra vannak kötelezve. Ha egy társaságban erről kezdenek beszélni a szövetség tagjának el kell hagynia a termet. Persze egy tv interjúnál ezt nehéz megtenni. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy a két párt „Bonesman”-jeinek, akik ráadásul elnökjelöltek feltették a kérdést a titkos társasághoz való viszonyukról. Bush 1968 óta, Kerry pedig 1966 óta tagja „Skull and Bones” diákszervezetnek. Alexandra Robbins a titkos társaságokat jó ismerő újságíró, maga is tagja egy ilyenek a Yale Egyetemen működő „Scroll and Kay-nek állítja az Egyesült Államokat a „Skull and Bones” irányítja már jó ideje. Lehet, hogy ezzel egy kicsit túloz, de van benne igazság: a diák szervezetből kinővő rend (ténylegesen úgy működik) Georg W. Bushal ugyan csak a harmadik elnököt adta az Egyesült Államoknak, de kerültek kis a soraiból szenátorok, kongresszusi küldöttek, kormány tagok, legfelsőbb bírók. A legnagyobb számban a titkosszolgálatban a CIA-ben vannak jelen. Gaddis Smith a Yale Egyetem történész professzora szerint a CIA-nak olyan a jellege, mint egy osztálytalálkozónak. 2001-ben ünnepelte a Yale Egyetem 300 éve évfordulóját, ami olyan volt, mint a gazdagok és hatalmasok bemutatója. Természetesen az élen a „Bonesman”-kel. Persze a gyanús hírnevükről első sorban a „Skull and Bones” tagok titkolózása tehet. „A mi erősségünk a titoktartás” – mondja az egyik tag. De ennek van egy másik oldala: Aki titkolódzik, az ideális céltáblája a gyanúsítgatásnak és az összeesküvés elméleteknek. Andreas von Retyi a titkos társaságok német kutatója állítja: „Az USA látható kormánya mögött létezik egy sötét képződmény, amelynek a központjában a „Bonesman”-ek állnak. A találkozóin hozott döntések olyanok, mintha egy világbíróság hozta volna. Ők határozzák meg a történelem menetét.”

1832 eseménydús év volt: Goethe meghalt, Wilhelm Bush megszületett, az utolsó indiánháború véget ért, Black Hawk sziú indiánfőnök fogságba került, Párizsban égtek az utcákon a barikádok, New Yorkban elindult az első villamos. Connecticutban a Yale Egyetem diákja William Huntington Russell megalapította a diákszövetségét Brotherhood of Death néven, egyet a több százból, amely Európában és Amerikában, ebben az időben létrejött. A címerük a kalózzászlóra hasonlít, koponya és keresztbe tett lábszárcsontok: Skull and Bones. Nem sokkal korábban Russell, aki egy rabszolga és ópium kereskedelmen meggazdagodott keleti parti családból származott Németországban tett utazást. Titkos és radikális diákszövetségeket pénzelt, közöttük a „Germania” nevűt, amit a világuralomra törő illuminátusok utódjának tartottak és erősen antiszemita beállítódású volt. Sokan azt állítják, hogy a Skull and Bones a Germanianak volt az alszervezete, ez jelöli a címerükben a 322-es szám (322-es szekció). Minden esetre ez magyarázat lenne a 322-höz való furcsa ragaszkodásra. A második iraki háború kezdetével kapcsolatban felmerült, hogy Bush nem véletlen indította a támadást 2003 március 22-én az amerikai írásmód szerint 3-22-2003. Mint minden diákszervezet Russellé is egy alkalmas helyet keresett magának gyűlései megtartásához. Meg is találták egy elhagyatott sírbolt formájában a 64 High Streeten, New Havenben, ami máig a szervezet központja. A helyet a tagok „Tomb”-nak hívják és gyerekes módon kalózzászlókkal, csontvázakkal, koponyákkal, és titkosírással díszítik. Itt tartják a rituálékat csontok és holtest maradványok között. Lehet, hogy az egész csak egy hátborzongató diáktréfa, egy álarcos mulatság hormon vezérelt fiataloknak, de a nimbuszuk és vonzerejük rendkívül erős a Yale Egyetemen. Mindenki tag akar lenni! A furcsaság, a titokzatosság, de legfőképpen lojalistás imponál sokaknak. A Bonesman-ek rendkívül összetartók. Feltétel nélkül segítik egymást. Ugyanakkor nagyon válogatósak. Minden évben az 1300 első évesből csak 15 új tagot vesznek fel. Már a felvételi rituálé is hátborzongató: késő éjszaka kopog egy kapucnis küldött a kiválasztott ajtaján. Amikor az kinyitja az ajtót csak annyit kérdez az éjszakai látogató: Skull and Bones - you accept?

Az, hogy milyen kritériumok szerint válogatják ki a jelölteket titkos. Kívülről csak az látszik, hogy tettre kész, célorientált, jó családból származó fiatalokat vesznek fel. 1991 óta egyébként már nőket is. Szűk többséggel döntött erről a 800 tag. Bush elnök lánya Barbara is felvételt nyert. A nők felvétele mind a mai napig vitatott. Egykori Yale hallgató szavait idézve: „A nők azok az emberek, akik a hétvégén koktél ruhát hordanak, de semmi keresni valójuk a szervezetben.” A beavatási szertartásról, amelyen az új tagnak keresztül kell mennie sokféle pletyka terjeng: embercsontokkal való megveréstől a közös maszturbációig. Viszont helytálló az az információ miszerint az újoncnak a legszentebb helyen a 322-es teremben meztelenül egy koporsóba kell feküdnie és a patriarchák – legidősebb diákok – legkellemetlenebb kérdéseire is válaszolniuk kell az élete minden kisiklásairól és félrelépéseiről. Ez a rituálé rendkívül fontos. A tagok ennek köszönhetően irányíthatók s befolyásolhatók lesznek. Alexandra Robbins szerint a rend parancsolhat tagjainak és meghatározhatja számukra mi a jó és mi a rossz. Az egykori hadügyminiszter Henry Lewis Stimson (I867-I950), aki öt elnök alatt szolgált és a Japánra az atombomba ledobását megparancsolta azt mondta: „A klubba való felvétel volt életem legmeghatározóbb élménye.” Georg W. Bushal egy időben a rendbe felvett tag így fogalmaz: „A felszín alatt mi testvérek vagyunk. Nincs sehol a világon nagyobb összetartás.” De nagyobb adakozás sincs. A tagok jövedelmük tíz százalékát a rendnek kell adniuk. Ha valaki anyagi nehézségbe kerül, ebből segélyezik. A Bush család kétszer profitált belőle: előszőr az idősebb Bush Zapata-Petroleum cégének megmentésekor, másodszor pedig az ifjabb Bush elnökké választásakor a „Bonesman”-ek adták össze a pénzt a republikánus pártnak. Robbins szerint e nélkül a támogatás nélkül nem lett volna elnök ez az inkompetens ember. Amit a Yale Egyetem egykori titkára Lyman Bagg leírt máig érvényes: „A rendebe való felvétel minden egyetemi kitűntetésnél többet ér.”

A személyiségen kívül a származás is fontos. A keleti parti gazdag családok adják mind a mai napig a gerincét a tagságnak. A régi 17. századi és az „új” 19 századi vagyonos famíliák gyermekei. Ezek a családok azért jöttek Amerikába, hogy nagy vagyonra tegyenek szert. Amilyen gazdag ez a csoport olyannyira áttekinthető a névsoruk. Mindössze harminc család tartozik a pénzarisztokráciához. Páran közülük: Davison, Sloane, Wadforth, Weyershäuser, Payne és Perkins. Ők főleg egymással tartják a kapcsolatot és mint az európai királyi házak tagjai ők is egymás között házasodnak. Még egy különös dolog összeköti őket.  Sohasem szerepelnek az újságok társasági rovataiban. A legkevésbé: Bundy, Phelp, Rockefeller, Taft vagy a Whitney családok. A „Bonesman”- eknél a diszkréció is fontos. A keleti part a gazdagok és a hatalmasok menedékhelye. A turisták is csak megfelelő távolságból készíthetnek fotót a rezidenciájukról. De még ez sem fordulhat elő a Deer szigeten. Ez az üdülősziget csak a „Bonesman”- eknek és családtagjaiknak van fenntartva. A San Lorenz folyónál levő Alexandra öböltől három kilométerre fekszik és csak hajóval megközelíthető. Ha egy „Bonesman” a szigetre akar menni Roger’s Marina nevű jacht kikötő titkos számát kell felhívnia. Érte jön egy hajó és átviszi a szigetre. A sziget maga 16 hektár nagyságú és három kilométer hosszú homokos stranddal és nyaralóházakkal rendelkezik. Ide csak a kiválasztottak juthatnak be. Ha már ott vagy semmit sem kell bizonyítanod. A házak az 1900-as évek elején épültek századfordulós stílusban. 24 kilométer hosszú erdei kiránduló út van a szigeten és egy központi ház, ahol étterem működik. Ezen kívül rendelkezik egy könyvtárral és egy lovagteremmel is. Ha a „Bonesman”-ek üzleti megbeszélést akarnak tartani egy görög mintára épült amfiteátrumban találkoznak a szabad ég alatt. Az, hogy a cégjeik fúziójáró William Averell Harriman és Walther H. Brown itt állapodtak-e meg, itt jött-e létre a Brown Brothers Harriman cég, amely a náci párt felemelkedését támogatta nem bizonyított. Az viszont biztos mindkét üzletember „Bonesman” volt. Az is kérdéses, hogy 1917-es oroszországi puccs finanszírozását Harriman und Rockefeller innen irányították-e, hogy biztosítsák a kaukázusi olaj és mangán lelőhelyeket. William A. Harriman viszont 1943-ban az USA moszkvai nagykövete lett. Minden csütörtökön és szombaton este találkoznak a rend Yale-n tanuló diákjai. A végzett rendtagok pedig fél évente jönnek össze. Arról, hogy egy ilyen találkozón hányan vesznek részt nincs adat. Nem az összes 800 „Bonesman” aktív. A legaktívabb tagok egy belső kőrt alkotnak, amelynek a neve „Jason Society”, amelynek a legfontosabb szívügye a média befolyásolása. Ennek a társaságnak a központja a kancellária, amelynek két tagja irányítja Amerika legnagyobb lapját a New York Times-t. A kulisszák mögött messze nyúlik a kezük. Connie Chung esete mutatja ezt a legjobban. A CNN hírtelevízió „Connie Chung Tonight” című műsorban beharangoztak egy leleplező riportot Skull and Bones-ról, ami helyett érdekes módon egy Floridáról szóló történelmi film ment le. Chung asszony egy időre eltűnt a képernyőről, majd az egykor rendkívül kritikus újságírónő, mint Bush elnök iraki háborújának támogatójaként tért vissza. A „Bonesman”-ok, akiket a külvilág csak barbároknak hív jó kapcsolatot ápolnak a nyugat part, csak úgy, mint az Egyesült Királyság szupergazdagjaival. Egyeseknek ez csak egy szimpla üzleti hálózat, másoknak viszont veszélyt jelent. Két harmada az amerikaiaknak úgy gondolja a kormánya mögött összeesküvők húzódnak meg. El tudják képzelni, hogy a drogüzlet és Kennedy halála mögött a CIA rejtőzött. De 2001 szeptember 11- támadást csak úgy, mint ugyan ebben az évben a floridai választási csalás olyan titkos szervezetek műve, mint a Skull and Bones. Andreas von Retyi meggyőződése ebben a szervezetben az Illuminátusok születtek újjá. Persze ha léteztek Illuminátusok. De ez már egy másik összeesküvés elmélet…