Kezdetben az amerikai társadalom támogatta a vietnámi háborút. De annál inkább növekedett a kétség az elérhető sikerben, minél inkább eszkalálódott a háború, minél több drámai fotó és filmfelvétel került nyilvánosságra, és minél több koporsó érkezett haza. Végül az erőszak elérte a hátországot.

 Egy esemény sem osztotta meg olyan mértékben a polgárháború óta az Egyesült Államokat, mint a vietnámi háború. Sohasem voltak korábban az észak amerikai földrészen ilyen erős háborús ellenes tüntetések, nem volt ilyen nagy a gyűlölet a kormány és a felső réteggel szemben és ekkora véleménykülönbség a polgárok között. Ez már nem csak a délkelet ázsiai háborús konfliktusról szólt, hanem a világnézetről, a morálról, a generációk és az etnikai csoportok közötti viszonyokról, valamint a nemzetről, Amerika jövőjéről. A vietnámi háborúnak komoly következményei voltak. Az országot önmagával taszította mély konfliktusba. És mindennek a felgyűlt feszültségnek egyszer ki kellett robbannia. Ez a pillanat 1968. augusztus 28-án este jött el. „Peace now!” – békét most - kiabálják az emberek. Több ezer torok alkotta kórus. Türelmetlenül és lázadón emelkednek a kezek magasba és formálnak a mutató és a középső újukkal „v” betűt. A legtöbbjük fiatal, iskoláskorú, hosszú hajjal, hippi öltözetben. Néhányan sisakban kezükben kővel, vagy betondarabbal. Itt, ott a vietkong vörös kék zászlóját lengeti a szél. Megközelítően 7000 ember tömörül a chicagói Hilton Szálloda előtti kereszteződésben. Nem mindegyikük békés. A szállodában a Demokrata Párt tartja az elnökválasztó konvencióját. Az augusztus 26-án kezdődött eseményt 86 millió tévénéző követi élőben. Egész Amerika Chicagóra figyel. De a hotel előtt demonstráló tömeg nem azért jött, hogy a demokratákat ünnepelje, ellenkezően; ők meg akarják zavarni a gyűlést. Békerontók akarnak lenni, mert maguk is nagyon zavartak. Fel vannak háborodva azon, amit az amerikai katonák Vietnámban a szabadság és a demokrácia nevében tesznek. Számukra Vietnám neve szégyenbélyeg Amerika testén. Délután a szomszédos Grant Parkban szónokok beszédeit hallgatták végig. Mindegyikük a háború ellen volt, de a tüntetés további menetéről megosztottak voltak az elképzelések. Az ötvenes évei közepén járó David Dellinger az ország legismertebb pacifistája felszólította a tömeget a chicagói vágóhíd közelébe fekvő kongresszusi központhoz menjenek, és ott folytassák békésen a demonstrációt. A baloldali radikálisok képviselője Tom Hayden ezzel szemben az erőszakos fellépést szorgalmazta. Sokan vannak a parkban, de még sincs tele. Az államhatalom minden esetre felkészült. A rendőrség kék fehér autói láthatók mindenfele, a nemzeti gárda tagjai pedig a parkhoz vezető utat zárták le. Háborús felvonulás fegyverekkel, könnygázvetőkkel. A nemzeti gárda dzsipjei előtt szögesdrót. Senkinek sem szabad a vágóhídhoz menni. 19 órakor sokan elindultak a Hilton Szálloda felé. Ez ugyanis az egyetlen út, amit a rendőrség szabadon hagyott. A hotel környékét erősen biztosították. Hubert Humphrey alelnök a demokraták rezignált jelöltje a 22. emeleten a lakosztályában tartózkodik. A szálloda előtt a három nagy országos tévécsatorna állította fel a kameráit. És ott vannak a rendőrök felsorakozva kék rövid ujjú ingben, sisakban, kezükben gumibottal. Feszültek, túlterheltek, 12 órája vannak folyamatosan szolgálatban. A főnökük Richard Daley Chicago polgármestere, a demokrata párt prominense, aki már hónapokkal korábban értésére adta mindenkinek nem fogja hagyni a pártja rendezvényét tönkretenni. 12000 rendőrt és 7600 nemzeti gárdistát küldött az utcára a rendet fenntartani. Rajtuk kívül még készenlétbe áll a hadsereg 7500 katonája, akiket a texasi Fort Hoodból külön hoztak ide. Szokatlanul nagy készültség. Három napja tart a pártkongresszus, azóta düh és erőszak uralkodik a városon. Napok óta folynak a demonstrációk, amelyek résztvevőire esténként a rendőrök vadásznak. De a tüntetőket sem kell félteni, kövekkel dobálják, meg a rendfenntartókat miközben azt kiabálják rájuk, hogy disznók. A város forrásban van. Este nyolc óra. A televízió csatornák fényszórói a Hilton Szálloda előtti teret világítják meg. A demonstrálók és a rendőrök farkasszemet néznek egymással. Egyes tüntetők kövekkel, üvegekkel, szeméttel mindennel, ami a kezük ügyébe kerül, dobálják a rendőröket. A rend őrei még nyugodtak, de amikor eltalálja valami társukat nő bennük a düh. A demonstrálók többsége leül az aszfaltra. „The whole world is waching!” – skandálják. Kihívóan hangszik ugyanakkor a félelemről tanúskodik. Várják, mi következik. Azután a rendőrök vezetője kiadja a parancsot a tömegoszlatásra. Pillanatokon belül a rendfenntartók a tömegre vetik magukat. Záporoznak az ütések, a könnygáz maró savanyú szaga tölti meg a levegőt. A rendőrök hajuknál fogva húznak embereket a rabszállítók felé. A Hilton Szálloda éttermének üvege betörik, mert a rendőrök neki szorítják a tömeget. „Olyan jelenetek zajlottak le ezen az estén” – mondja jegyzőkönyvbe később az egyik szenátor – „amelyeket csak a középkori pokolábrázolásokon láthatunk.”   

1968 traumákkal teli év volt az Egyesült Államok számára. Csapást csapás követett. Először januárban a TET offenzíva, amikor kommunista gerillák lerohanták az amerikai csapatokat, amelyek csak veszteségek árán tudták kivédeni a támadást. Aztán március végén Lyndon B. Johnson váratlan bejelentése, hogy nem jelöli ismét magát az elnöki posztra. Az elnök Vietnámban a háborút még több katonával akarta megnyerni. De érezte ehhez nincs meg a támogatottsága sem a társadalom se a kongresszus részéről. Napokkal később Martin Luther King polgárjogi vezetőt és háborúellenes aktivistát gyilkolták meg. King éveken át harcolt a rasszizmus ellen és a nemzet lelkiismeretének számított. 110 város fekete negyedében törtek ki lázadások. Végül merénylet Robbert Kennedy JFK öccse ellen, aki a háborúellenes mozgalmak reménye volt egy újfajta politikára. És most itt Amerika második legnagyobb városában a televízió kamerák előtt verik a tüntetőket, akik be akarják fejezni a háborút a távol keleten. Minthogyha az indokínai háború megérkezett volna Amerikába. Éppen négy éve, hogy az amerikaiak többsége Vietnámról hallott. Johnson ekkor tudatta, hogy a Tonkini öbölben egy vietnámi őrhajó megtámadta az amerikai haditengerészet egy hajóját. Az Egyesült Államoknak elrettentő csapást kellett mérnie a kommunistákra. Pár hónap múlva megtartották az első háborúellenes tüntetést. 1965 februárjában egy női csoport 300 aktivistája tüntetett a Fehér Ház előtt. Megjelent az első háborúellenes hirdetés egy újságban. Rövid időre rá a Michigani Egyetem 3000 diákja, tanára és professzora jött össze. Egy éjszakán keresztül beszélgettek, előadásokat és szemináriumokat tartottak a háborúról. A tiltakozás új formája, a diskurzus, elnevezése „teach-in”. A háborúelleneseknek kellett meggyőzniük a háborút támogatókat. Hamar követőkre talált a módszer. Egyedül 1965-ben 100 különböző felsőoktatási intézményben tartottak „teach-in”-t. Húsvét vasárnap a legnagyobb diákszervezet az SDS megszervezte az addig legtöbb embert megmozgató háborúellenes tüntetést. 20 ezer ember vette körül a Fehér Házat, Bob Dylan pedig előadta „The time they are a changing” című dalát, az új idők himnuszát. Az ország mozgásba jött. Amerikában tradíciója van a pacifizmusnak, a háborúellenes mozgalmaknak. A kvékerek – egy 17. századi protestáns csoport – vallási okok miatt megtagadták a katonai szolgálatot. A hidegháború idején az ötvenes évek elején értelmiségiek felemelték a szavukat a fegyverkezései verseny ellen. De az, hogy tömegesen tiltakozzanak a háború ellen ez újdonság. Csaknem 25 millió amerikai 25 évnél fiatalabb és soha nem tanultak közülük ilyen sokan. Viszont az ország sem volt még ennyire polarizált. Polgárjogi harcosok kényszerítik ki a rasszizmus felszámolását, a nők küzdenek az egyenlő bánásmódért, diákok és fiatalok keresik az alternatív életformát. Egy eddig ismeretlen átalakulási láz lett úrrá Amerikán.

A legtöbb fiatalnak a háború és a béke közötti választás morális döntés. Úgy látják a kormányuk a távol keleten belekeveredett egy polgárháborús konfliktusba, amelyben fiatal amerikai katonák vesztik életüket. Ez a háború a korábbiaktól abban különbözi, hogy nem a fasizmus ellen vívják és nem egy nagyhatalom agresszióját védik ki, hanem Dél Vietnám korrupt vezetését támogatják. Nincs még egy téma, ami ennyire foglalkoztatná az amerikai társadalmat. A probléma az egész társadalmat áthatja. Ez a téma, amikor a háziasszony kávéval kínálja szomszédját és arra bíztatja, mobilizálja férjét a háború ellen. Amikor a költő a Fehér Ház meghívását visszautasítja, mert a kormány politikáját megveti. Vagy amikor a háborús veteránok a gettysburgi emlékműnél a háború ellen tiltakoznak. A frissen behívottak elégetik behívóparancsukat. Ezrek teszik ezt és börtönbe is hajlandók menni a tettükért. Hívő keresztények vonulnak a védelmi minisztérium elé és virrasztást tartanak. Diákok osztanak röplapokat a regrutáknak: „Morális az unmorális háború ellen védekezni, és a háborús gépezetet megbénítani. Unmorális egy erkölcstelen állam parancsait követni.” És a sokkoló ellenállás a háború ellen: 1965 novemberében a kvéker Norman Morrison a védelmi minisztérium előtt leöntötte magát benzinnel, majd felgyújtotta magát. Pár nappal később egy katolikus békeaktivista tette ugyanezt az ENSZ amerikai képviselete előtt. Kezdetben a tiltakozások elszigeteltek voltak, de egyre többen figyeltek fel rájuk a médiának köszönhetően. A háború támogatottsága fokozatosan csökkent. 1965 végén még 65 százaléka az amerikaiaknak támogatta a küzdelmet. De ez megváltozott 1968-ra. Ekkor már többségben voltak a háborúellenesek. A tiltakozás elérte a középosztályt.

Különösen érzékenyen érintette Johnson elnököt azok a támadások, amelyek személye ellen irányultak. 1966 márciusában a Waldorf Astoria szállodában egy a Demokrata párthoz közeli alapítvány tüntette ki a béke megteremtésért tett erőfeszítéseiért. A hotel bejárata előtt 4000 ember demonstrált, mert cinizmusnak tartották az elismerést. Egy aktivistának sikerült bejutnia a rendezvényre és hangosan kiabálta: „Békét Vietnámban elnök úr!” Ezután az elnök minden szereplését incidensek zavarták meg. Ezek egyre agresszívebbek lettek. „ Hány embert öltél meg ma LBJ?” – kiabálták a tüntetők. A háborús szkeszpszis elérte a politikusokat. William Fullbirght szenátor, Johnson párttársa a szenátus külügyi bizottságának elnöke meghallgatásokat tartott Vietnám ügyében. Itt a hadsereg vezetésének és a kormányzat tagjainak kellett magyarázkodni tetteik miatt. Fullbirght meg volt győződve arról, hogy Amerikának nincsenek érdekei Vietnámban ezért a háború ellen volt. A meghallgatásokat a televízió is közvetítette. Itt láthatták a nézők, hogy a háborúval szembeni kétségek elérték a hatalmi centrumot. A tiltakozások most már nem csak egy elszigetelt kisebbség ügye lett. 1966 júniusában történt meg először, hogy a háború támogatottsága 50 százalék alá esett. Johnson elnök meg is jegyezte, „most már a probléma nem Ho Shi Min, hanem az itthoni helyzet.” Az elnöknek leginkább nem a tüntetőkkel volt a baja, hanem a stratégáival, akik kételkedtek abban, hogy a csapatok létszám növelésével megoldható lenne a háború megnyerése. Az év végén újabb típusa jelent meg a demonstrálóknak. Ifjú emberek színes tarka ruhákban, nevetve, hangoskodva gyakran kábítószer hatása alatt. Ők voltak a hippik, de „virággyerekeknek” is hívták őket, mert az erőszakot a szeretet erejével akarták legyőzni és az erőszakmentességük szimbóluma a virág volt. A politikusok között is egyre erősebb lett a háborúellenes hangulat. 1967. március 29-én a fekete polgárjogi aktivista Martin Luther King kijelentette: „A háború ellen vagyok, mert szeretem Amerikát.” A béke Nobel díjas emberjogi harcos erkölcsi tekintély az országban. „Azért emeltem fel a szavam, hogy szeretett hazám ismét morális példaképe legyen a világnak, és katonái ne gyújtsák fel szegény rizstermelő parasztok házait a demokrácia jegyében.”    

 King a háborút és a faji megkülönböztetést hozta összefüggésbe. Ugyanis az elesett katonák között arányaiban nagy számban voltak feketék, akik a rossz iskolázottságuk miatt kerültek ki a frontra. Így olyan szabadságért kellett harcolniuk – állította King – amelyben nem volt részük bőr színük miatt. Sok fehérnek is a háború a szegények és a gazdagok közötti különbséget reprezentálta. A gazdagabb családok, akik megengedhették maguknak, hogy gyermekeik tovább tanuljanak jobb helyzetben voltak, mint a szegény családok. A továbbtanulóknak rengeteg lehetősége volt, hogy kibújjanak a katonai szolgálat alól. A frissen sorozottak egy negyede viszont a szegény fehér családokból került ki. Martin Luther King a háborúellenes bejelentésével a legismertebb béke aktivista lett. De volt más híres színes bőrű, aki elítélte a háborút. A boksz világbajnok Muhhamad Ali. Ő megtagadta a katonai szolgálatot. „Soha sem volt konfliktusom a vietkonggal. Egyikük sem hívott niggernek.” – nyilatkozta. Híres emberek ítélték el a háborút. Linus Pauling kémiai Nobel díjas, Norman Mailer író, vagy a nagy tiszteletnek örvendő rochesteri katolikus püspök. Martin Luther King és Harry Belafonte énekes vezetésével 1967. április 15-én 300 ezer ember tiltakozott New Yorkban – ez volt az amerikai történelem eddigi legnagyobb tüntetése. Sokaknak viszont már nem volt elég a békés tiltakozás. 1967. október végén a washingtoni Memorial emlékműnél tízezrek gyűltek össze békés tiltakozásra. Egy negyedük tovább ment a védelmi minisztériumhoz. Az ide vezető utat viszont a katonaság lezárta. A demonstrálók leültek és a környező utcákat blokkolták. Csaknem egy napon keresztül sikerült elszigetelni a hadsereg főparancsnokságát. 800 embert tartóztattak le. Közben a Johnson elnök népszersége tovább csökkent. A háború folytatását pedig már csak a lakosság 31 százalék támogatta. A háború kettéosztotta Amerikát. A háborút ellenezték a kelet és nyugati parti nagyvárosok lakosai, az egyházak, a főiskolák, egyetemek tanárai, diákjai, valamint az etnikai kisebbségek. A háborút támogatták Amerika középső vidékén élő konzervatív fehérek, a Nagy Tavak környéki ipar munkásai és a kisvárosok lakói a közép nyugaton. Az agresszív retorikát és a lázadást ezek az emberek elítélték. Sokuk számára a hippik nagyvárosi mihaszna, elkényeztetett gyerekek voltak.

1968 elején jött a TETT offenzíva. A kommunisták meglepő támadása, ami sokkolta a dél vietnámiakat és az amerikaiakat egyaránt. A média kész katasztrófának állította be a történéseket, pedig az amerikai katonák keményen visszavágtak. Ennek ellenére otthon a fejekben az a kép alakult ki, hogy a háború nem csak véres és piszkos, hanem lehetetlen megnyerni. Ez a benyomás döntően a televíziók által sugárzott képek hatására alakult ki. Ebben az időben az amerikai háztartások 95 százalékában van televíziós készülék. Az esti híradók az újságok és a rádió mellett a legfontosabb információforrás. 1964 óta a televíziók színesben sugároznak. A vietnámi háború az első televízió által közvetített háború. A helyszínen forgatott anyagokat még a helyszínen előhívják és szállítással együtt 30 óra múlva adásba kerülhetnek. Kezdetben az amerikai média pozitív képet sugárzott a háborúról. Az amerikai fiúkat akció közben mutatták, de nem voltak véres jelenetek. A veszteségeket és a rombolást a háborúval szükségszerűen együtt járó dolgokként jelentek meg. Ezt változtatta meg a TETT offenzíva. A tudósítások egyre szkeptikusabbak lettek. Egyre kevesebb lett a győzelmi jelentés. A legnagyobb hatást a közvéleményre Walter Cronkite a CBS televízió műsorvezetője gyakorolta. A bajszos újságíró nemzeti intézmény, már már apa típus. 1968. február végén Cronkite Dél Vietnámba utazott. Rohamsisakban és golyóálló mellényben tudósított. „Patt helyzet alakult ki.” – mondta amerikai nézők millióinak. „Amerikának tárgyalnia kell a háború befejezéséről, és nem, mint győztes”- teszi hozzá. Johnson elnök tudja az ilyen tudósítás mit jelent. Cronkite tudatosította az elnökkel „Amerika közepét” a bázisát elvesztette. A háborúellenes hangulat egyre nő, már csak minden negyedik amerikai hiszi, hogy megnyerhetik a háborút. Ezért is vonja vissza 1968. március 31-én jelöltségét az elnök. A háborúellenesek csalódtak, a legnagyobb ellenségük tűnt el. De egy új lehetőséget látnak a Demokrata Párt augusztusi elnökjelölő konvenciójában. „Nagy hiba lenne azt feltételezni, hogy a háború elleni harcot az szavazóurnáknál meg lehet nyerni. Ezt csak az utcán lehet kiharcolni.” – írja a békeaktivista Dellinger. Chicago polgármestere Daley nem nevezhető Johnson barátjának, még a vietnámi háború feltétlen támogatójának sem, egy konzervatív demokrata, aki szereti a rendet. Áprilisban a rendőrséggel veretett szét egy béketüntetést. Az üzenet egyértelmű volt: a radikális tüntetéseket meg kell büntetni, a békéseket pedig el kell riasztani. A demokrata párti háborúellenes aktivistákat felszólították maradjanak távol a rendezvénytől. A helyzetet bonyolította, hogy a háborúellenes csoportok megosztottak voltak így nem lehetett egy egységes felhívást kibocsátani. Augusztus 23-án a pártrendezvényt megelőző pénteken „szelíden” indultak az események. Egyes hippik a disznót futattak végig a városon, mondván őt jelölik elnöknek. A rendőrség végig gumibotozta őket. A folytatás egyre erőszakosabb lett, már a tüntetők azt kiabálták „az utca a miénk!”. Ezt sem nézték jó szemmel a rendőrök. Ez még s Lincoln parkban történt a delegátusoknak szállást adó hoteltől hét kilométerre. Augusztus 28-án viszont a tömeg a Grant parkban gyűlt össze nem messze a Hilton Hoteltől, ahol a delegátusok és a jelöltek laktak. Ez már veszélyesen közel volt.

Húsz percig tartott az erőszakos oszlatás a Hilton Hotel előtt. De ez a húsz perc örökkévalóságnak tűnt. Több száz embert vertek össze gumibottal a tüntetés résztvevői közül, de ártatlan járókelőket is. Maró szagú könnygáz töltötte meg a levegőt, ami ellen a rendőrök gázmaszkkal védekeztek. Voltak demonstrálók, akik erőszakosan léptek fel a rendőrökkel szemben köveket dobáltak, ütötték, rugdosták a velük szemben fellépő hatósági embereket, bűzös folyadékkal öntötték le őket. 20 óra 10 perckor csendesedett a harc a szállodánál. A város többi részén még voltak elszigetelt összecsapások a rendőrök és a demonstrálók között. A nap végére 1000 ember sérült meg közülük 129 rendőr. 662 tüntetőt tartóztattak le. A televíziós hírekben vért, erőszakot és könnyeket lehetett látni. A konvención az egyik szenátor Daley polgármestert gestapós módszerekkel vádolta. Richard Daley dühösen utasította vissza a vádakat. A háború megosztotta a demokratákat, mint ahogy megosztotta az országot. „Mialatt mi tönkre tesszük Vietnámot, háború tönkre teszi az országunkat.” – írta Izzy Stone újságíró. Erőszakkal reagált az utca. Nem csak Chicagóban és Amerika más városaiban, hanem az egész világon. A külügyminisztérium 29 országban regisztrált vietnámi háborús ellenes tüntetéseket. Londonban 1967-ben már utcára mentek az emberek és megpróbálták megostromolni az amerikai nagykövetséget. Franciaországban az amerikai alelnököt tojással és kövekkel dobálták meg. Amikor 1968 elején Párizsban a rendőrség a háborúellenes tüntetést feloszlatta, a történelem legnagyobb tiltakozás sorozata indult el. Az ötödik köztársaság az összeomlás szélre került. Japánban és Olaszországban is voltak tiltakozások. Németország nyugati felén a háború kezdeti támogatása hamar az elutasításába fordult át. Maga Konrad Adenauer kancellár követelte az amerikai csapatok kivonását Vietnámból. 1967-ben a tiltakozások radikálisabbak lettek. Főleg Berlinben. A diákok megalapították az APO-t a parlamenten kívüli ellenzéket. A tüntetéseken azt kiabálták „Ho, Ho, Ho Shi Min!”. Ahogy Amerikában, Európában is a baloldali háborús ellenes mozgalmak összefonódtak a demokratikus kapitalizmus kritikájával, vagy egyenesen az elutasításával, aminek a megtestesítője az amerikai imperializmus volt.

Magában az Egyesült Államokban is vízválasztónak számított mindaz, ami Chicagóban történt. Johnson a háborút kiterjeszteni akaró politikája vállalhatatlan lett. Annak ellenére, hogy sem a demokrata, sem a republikánus elnökjelölt 1968 őszén nem akart azonnali csapat kivonást. De mind a kettő csökkenteni akarta a részvételt. Az amerikaiak többsége 53 százalék elutasította a háborút, sőt úgy tartották hiba volt oda küldeni csapatokat. Chicago nagy hibának bizonyult. Az amerikaiak nem jó szemmel nézték, hogy az erőszak eluralta az utcákat. Ezért a militáns tüntetőket tették felelősé. 56 százalékuk egyetértett Daley polgármester intézkedésével. A háború elutasítása ellenére a tüntetések is ellenérzéseket váltottak ki a lakosságból. A többség a háborúból való kilépést akarta, de nem azonnal, hanem fokozatosan. 1968 novemberében a republikánus Richard Nixon nyerte a választást a demokrata Hubert Humphreyvel szemben. Csak 1969-re több lépcsőben csapatkivonásokat jelentett be. Ez összesen 100 ezer katonát érintett. Ezzel egy időben erőteljesebben léptek fel a radikális tüntetőkkel szemben. 1969 márciusában a chicagói tüntetés nyolc vezetője ellen emeltek vádat, közöttük David Dellinger és Tom Hayden ellen. Kettőjüket felmentették. A növekvő nyomás hatására a radikálisabb aktivisták illegalitásba vonultak. „Weathermen” csoport tudatosan akarta a háborút Amerika utcáira vinni és 1969 őszére újabb tüntetést szerveztek Chicagóba „a harag napja” címmel. Rendőrségi emlékművet, üzleteket és autókat tettek tönkre. Később épületeket és irodaházakat robbantottak fel.november 3-i televíziós beszédében Richard Nixon megerősítette a további csapat kivonást. A „csendes többség” nevében beszélt a „hangos kisebbséggel” szemben.

1969. november 13-án megjelentek az első képek a My Lai-i mészárlásról, amely során amerikai katonák 500 civilt öltek meg. Az amerikai társadalom megdöbbent. Két nappal később Washingtonban félmillió háborúellenes tüntető ment ki az utcára. A tüntetések újabb csúcspontja jött el, amikor 1970. április 30-án Nixon a háború Kambodzsára való kiterjesztését jelentette be. A legsúlyosabb incidensre az ohiói Kent Állami Egyetemen került sor. A kormányzó a nemzeti gárdát rendelte ki, amelynek tagjai máig nem tisztázott okok miatt tüzet nyitottak 15 demonstrálóra. Négy fiatal meghalt. Tíz nappal később Mississippi államban lőttek le két diákot. 21 egyetemre vezényelték ki a nemzeti gárdát válaszul 30 toborzó irodát gyújtottak fel. De úgy tűnt 1970 őszére elfáradtak a tiltakozók. Nixon elnök további 190 ezer katona kivonását jelentette be. Ugyan 1971 áprilisában voltak ismét tüntetések, de ahogy a csapatkivonás előre haladt úgy csökkent a tüntetések száma. De azért még egyszer komolyan felháborodott az amerikai társadalom. 1971. június 13 – án a New York Times lehozta az úgynevezett „Pentagon papírokat”. Daniel Ellsberg a védelmi minisztérium munkatársa által nyilvánosságra hozott dokumentáció szerint Truman óta az elnökök elhallatták a vietnámi háború valódi okát. Nixon megpróbálta megakadályozni a papírok nyilvánosságra hozatalát, de ezt a legfelsőbb bíróság megakadályozta. A „Pentagon papírok” nyilvánosságra kerülésével tovább nőtt az amerikaiak bizalmatlansága a kormányukkal szemben. Megerősítette azt az érzést, hogy a vezetés átveri őket és hazudozik. Újabb következménye a vietnámi háborúnak.                                            

Az elszabadult erőszak

Több mint 200 háborús bűncselekményt hajtottak végre amerikaiak Vietnámban. A legismertebb ezek közül a My Lai-i vérengzés

1968 március 16.-án Son May faluban követték el amerikai katonák a vietnámi háború talán legborzalmasabb bűntettét. A szomszédos település rész neve után az amerikaiak által My Lainak hívott incidens még két közvetlen közelben levő dél vietnámi falut érintett Xom Langot és Binh Tayt. A helyszínen 250 vietkong jelenlétét feltételezték, pedig csak 10 gerilla bujkált ott. Ezen a napon 99 amerikai katona érkezett helikopterrel a falvakhoz. Az egység, amelyet Ernest Medina százados irányított, három szakaszra volt felosztva. Az első szakaszt William L. Calley Jr. vezette. Az amerikaiak és dél vietnámi szövetségesük már korábban is követtek el kegyetlenségeket a környéken, mint ezt egy memorandumban egy tábornok le is írta, de nem lett következménye. Medina százados megparancsolta, hogy a házakat rombolják le, az állatokat öljék le, a kutakat tegyék tönkre. De ugyanakkor arra nem volt utasítás, hogy a foglyokkal mi legyen. A vérengzés reggel 7 óra 25 perckor kezdődött tüzérségi tűzzel illetve a helikopterekről leadott lövésekkel. A katonák a helikopterekről már akkor lőttek, amikor még el sem érték az első házakat. Az akció már a kezdetétől fogva egy válogatás nélküli öldöklés volt. Lőttek mindenre, ami mozgott: asszonyokra, gyerekekre, aggastyánokra. A legtöbb bűntettet az első szakasz követett el. A vezetőjüket Calley hadnagyot Medina százados többször az emberei előtt megalázta. Például többször „kicsikémnek” szólította és nem titkolta, hogy balfácánnak tartja. Most a megaláztatását kompenzálandó a hadnagy személyesen lőtt le asszonyokat és gyerekeket és kényszerített hasonló cselekedetre olyan katonákat is, akik ebben nem akartak részt venni. De a legtöbb katona magától is szisztematikusan és hidegvérrel ölt. A falusiakat bekergették egy bunkerbe, amit aztán rájuk robbantottak. Asszonyokat a kivégzés előtt megerőszakolták, a holtesteket pedig megcsonkították. Xom Langban 350 civil halt meg, Binh Tayyban 50. Egy közelben fekvő településen egy másik szakasz hasonló vérengzést hajtott végre. Ezen a reggelen összesen 500 ártatlan falusit öltek meg. Hugh Tompson az egyik helikopter pilótája, amikor látta mi folyik a földön leszállt gépével és jó pár falusit kimentet a vérengzésből. Amikor egyre több helikopter pilóta jelentette, hogy a földön vérengzés folyik Medina százados leállította az öldöklést. „A partinak vége!” - mondta a rádióba. Az esetet eltusolták. 128 vietkong harcos halálát jelentették. Csak 1969 márciusában számolt be egy az eseményben részt nem vevő katona a vérengzésről. Végül 1969 novemberében került nyilvánosságra a botrányos eset. A hadsereg csak az eset kapcsán keletkezett felháborodás hatására vizsgálta ki az ügyet. 44 katona ellen emeltek vádat gyilkosságért és nemi erőszak miatt. Közöttük csak négy tiszt volt, hármójukat felmentették. Egyedül a legkisebb rangú Calley hadnagyot ítélték életfogytiglani börtönre. 1974-ben Nixon viszont megkegyelmezett neki.

Szépségének nem volt párja, a hatalomból is kijutott neki bőségesen, mégsem tudott élni az élet adta lehetőséggel. Vallási és politikai fanatizmusa okozta vesztét. Tragikus életút az övé. Madame Nhu, Trần Lệ Xuân néven született 1929. április 15-én Hanoiban. A leánykori neve „szép tavaszt” jelent, ami gyönyörű, rabul ejtő külseje hűen tükrözött. Gazdag buddhistavallású arisztokrata családból származott. Anyai ágon Đồng Khánh császár ükunokája volt. Édesanyja 14 évesen hozta a világra második gyerekként. Nővére két évvel korábban szültetett. Apja Trần Văn Chương első volt a vietnámiak között, aki francia diplomával jogászi képesítést szerzett. Később Dél Vietnám nagykövete lett az Egyesült Államokban. A család a jelentős vagyonát a francia gyarmati időben szerezte. Trần Lệ Xuân közepes tanuló volt az iskolában, de még a záróvizsga előtt félbeszakította tanulmányait. Jól beszélt franciául és angolul, de például vietnámiul nem tanult meg írni. A szülei hanoi-i házában élt és húsz szolga leste minden kívánságát. 1943-ban, 14 évesen házasodott meg. Férje Ngô Đình Nhu irodalmár és könyvtáros, akivel a vietnámi felső osztály kedvelt találkozó helyén Madame Vesak (Madame Chuong) szalonjában ismerkedett meg. Nhu apja, de Nhu maga is a felesége mellett számos szeretőt tartott. Ez akkoriban bevett szokás volt a gazdag vietnámi férfiak között. Nu családja a 17. század óta katolikus vallású volt. Madame Nhu házasság kötése után maga is áttért a katolikus hitre. Ez aztán döntően meghatározta életét. A házasságából négy gyereke született, két fiú és két lány. Három évvel a házasságkötése után kezdődött az indokínai háború a franciák és a Việt Minh között. Madame Nhu egyik sógorát (Diệmet) a Việt Minh letartóztatta a másikat pedig élve eltemette. Ő magát is kislányával együtt elrabolták a kommunista gerillák egy távoli faluban tartották fogva, míg a franciák ki nem szabadították. A Nhu házaspár Dél Vietnámba Đà Lạtba költözött egy villanegyedbe, ahol a gazdagok éltek. Ngô Đình Nhu bátyja  Ngô Đình Diệm időközben bekapcsolódott a Vietnám függetlenségéért küzdő antikommunista ellenállásba és el kellett hagynia az országot. 1950-ben előbb az Egyesült Államokba, majd Franciaországba ment, ahol kapcsolatba lépett a függetlenségért harcoló emigrációval, majd megalapította  Cần -Lao pártot. Miután 1954 márciusában a Viet Minh csapatai   Điện Biên Phủ-i csatában megverték a franciákat a párizsi Indokínai Konferencia két részre osztotta Vietnámot, északi és déli részre. Madame Nhu sógora Ngô Đình Diệm amerikai segítséggel előbb Dél Vietnám miniszterelnöke majd egy referendum után az ország elnöke lett. Bao Dai császár lemondott a trónról és Párizsba ment. A Ngô család ezek után úgy irányította Dél Vietnámot, mintha saját tulajdonuk lett volna. Ngô Đình Nhu például a titkosrendőrség főnöke és bátyja legfontosabb tanácsadója lett. Madame Nhu akárcsak a férje részt kapott a hatalomból, mégpedig nem is keveset. A nőtlen elnök mellett ő töltötte be a nem hivatalos first lady szerepét. És valóban ő volt a legelső asszony Dél Vietnámban, nem annyira szépsége, hanem jelentős befolyása miatt. Mindenbe beleszólt, pedig hivatalosan csak a női ügyek, a kultúra és egy női hadsereg irányítása tartozott hozzá. Az államelnök Diệm rettegett tőle. Egy amerikai diplomata és újságíró John Mecklin szerint úgy viselkedet, mint egy „clinically mad“ beteges megszállott. Saját testvérét öngyilkosságba kergette miután barátját letartoztatta. Buddhista szüleivel megszakította a kapcsolatot. Viselkedése miatt a háta mögött sárkány ladynek hívták. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a vallási fanatizmus. Egy döntően buddhista országot akart katolikussá tenni.

Ugyanakkor az amerikai sajtó 1 méter 55 centiméter magas karcsú szépséget eleganciájáért dicsérte. Kétség nélkül kora legcsinosabb asszonya volt, bátran vehette fel a versenyt Kennedy elnök feleségével. Larry Burrows a Life magazin fotósa készített róla egy képet az általa irányított nő katonai egységének tagjai között, ahogy egy pisztollyal gyakorol lőni. Amerikai PR tanácsadói megpróbálták megakadályozni a kép megjelenését, mondván nem tesz jó az imázsásnak. Pedig ez a kép mindennél jobban jellemezte őt. A céltudatos könyörtelen szépség. Az igazi nő, aki nem hagyja magát a férfiak uralta világban. Valóban sokat tett a vietnámi nők jogaiért, ha bizonyos dolgokat el is túlzott. Betiltatta a többnejűséget, engedélyezte a válást, támogatta a születésszabályozást. A Life magazin, mint a távol kelet vezető feministáját ünnepelte. Pedig voltak népszerűtlen intézkedései is. Betiltotta a szerencsejátékot, a prostitúciót, kakasviadalt, a bokszot, sőt a táncot is! De mindez nem volt elég, nekiment a buddhistáknak. Narancssárga kommunistának tartotta őket, akik összejátszanak az északiakkal. Pedig csak a jogaikért harcoltak. Dél Vietnámban ugyanis egyre több kulcspozíciót katolikusok töltöttek be, tetté ezt egy olyan országban, amelynek 90 százaléka buddhista volt.  A buddhisták türelme aztán 1963-ban fogyott el az úgynevezett zászló krízis idején, amikor a vallási felvonulásaikon megtiltották egyházi zászlók használatát. Titkozásoktól volt hangos az ország, sok demonstrációt erőszakosan vertek le. Buddhista papok és szerzetesek gyújtották fel magukat, de ez Madame Nhut nem hatotta meg. David Halberstam amerikai újságíró szerint Madame Nhu eufórikus állapotba került úgy örült az eseményeknek, mint egy első bálozó kislány, amikor felkérik táncolni. Az amerikaiak egyre nagyobb aggodalommal nézték a történteket. Nekik már amúgy is kellemetlen volt a Nhu házaspár. 1959-ben  Elbridge Durbrow amerikai nagykövet megpróbálta meggyőzni Diệm elnököt, hogy távolítsa el a „seemingly toxic family members“, ami alatt a Nhu házaspárt értette. De nem történt semmi. Az amerikaiaknak az sem tetszett, amikor 1947 óta Vietnámban többek között a Newsweek magazinnak dolgozó neves francia újságírót  François Sully kiutasították, mert állítólag megsértette Madame Nhut. Dél Vietnámban az elégedetlenséget az is mutatta, hogy egymást követték a katonai puccskísérletek 1960-ban és 1962-ben. 1963. szeptember 10-én Madame Nhu európai és amerikai körútra indult a Diệm rezsim megsegítésére. De ez már késő volt. A Kennedy kormányzat megvonta a támogatást Diemtől. Madame Nhu árulásról beszélt. 1963. november elsején katonai puccs döntötte meg Ngô Đình Diệm rendszerét. Az elnököt és fivérét Madame Nhu férjét kivégezték. A puccs Madame Nhut Beverly Hillsben érte. Az amerikaiak által felajánlott menedékjogot elutasította. Pedig számára nem volt visszaút. Misem mutatatta ezt jobban, mint az, hogy a vietnámi történelem hős testvérpárjának a Trunk nővéreknek állított szobrot a saigoni kikötőben ledöntötték, mert állítólag Madame Nhuról formázták őket. 1964 januárjában az ENSZ-től azt követelte vizsgálják ki a 1963. novemberi puccs körülményeit. Úgy gondolta férjét nem ölték meg, hanem fogságban tartják. Még ugyanebben az évben beutazási vízumot kért az Egyesült Államokba, de ezt elutasították. Ezután Rómában élt sógorával Ngo Dinh Thuc püspökkel egy 15 szobás villában. 1975 tavaszán, amikor Saigon elesett azt nyilatkozta mindez nem történt volna meg, ha a családja marad hatalmon. Madame Nhu hátra levő éveiben felélte vagyonát, ami többnyire egy bőröndben magával vitt ékszerekből és bundákból állt. 1971-ben ráadásul kirabolták. 32000 dollárjától szabadították meg. Egyik lánya Ngo Dinh Le Thuy 1967-ben autóbaleset áldozata lett. 1986-ban fivérét Tran Van Khiem azzal vádolták, hogy megölte a szüleit. Beszámíthatatlanak ítélték és pszichiátriai gyógykezelésnek vetették alá. Madame Nhu 1978-ban bejelentette Vietnám történelméről ír könyvet, de ez sohasem készült el. 2005-ben Monique Demery Brinson amerikai író felkereste, hogy könyvet ír róla, ami meg is jelent „Finding the Dragon Lady” címmel. Madame Nhu „a csodálatos tavasz” 87 éves korában 2011-ben halt meg Rómában.

Egy évvel a második világháború kitörése előtt Heinrich Himmler az SS vezetője rezsim hű kutatókat küldött Tibetbe. Ott sejtette ugyanis az isteni eredetű uralkodófaj leszármazottait, akiket szerinte szoros rokonság köt a germánokhoz.

 1939 március 1, öt hónappal a Lengyelország lerohanása, a második világháború kitörése előtt Ernst Schäfer 28 éves SS-hauptsturmführer Tibet fővárosában, Lhászában Adolf Hitlernek szóló ajándékot vett át a Dalai Lámától. Tibetben éppen hagyományoknak megfelelően, díszes körülmények között az újévet köszöntötték, a nyugati időszámítás szerint négy évig tartó föld-nyúl évnek a kezdetét. Az ünneplés hetekig tartott. Az ajándék „a fenséges Adolf Hitlernek, a németek királyának” három részből állt: selyem vállszalag, vörös és fehér színű teáscsésze valamint egy kutya figura. A tibeti államfő, a ma több mint ötven éve száműzetésben élő Dalai Láma, akkoriban alig három éves volt. Schäfer az ajándékot egyik régensétől vette át. Az, hogy Hitler látta-e egyáltalán az ajándékot kérdéses. Az viszont biztos, hogy Heinrich Himmler érdeklődést mutatott iránta. Hitler bizalmasa a faji kérdés fanatikusa, több millió zsidó elpusztítója rajongott a germán kultuszokért és az árja faj őseit sejtette a tibeti fennsíkon. Himmler volt az, aki 1938 áprilisában Ernst Schäfer vezetésével egy kutatócsoportot küldött Tibetbe. Az utat német iparosok finanszírozták. A hat fős expedíciós csapatnak Schäfer mellett tagja volt a 26 éves Bruno Berger az SS Faj és Telepítés Főhivatalának antropológusa, valamint 38 éves Karl Krause rovarkutató és operatőr.

Az angol védnökség alatt álló vidék, amit mérőműszerekkel, SS jelvényekkel és horogkeresztes zászlókkal a csomagjukban vizsgálni akartak, ebben az időben alig volt ismert. A Brit Birodalom katonái 1904-ben vonultak be az országba, mert egy ütköző államot akartak létrehozni India és Oroszország között.  Francis Edward Younghusband vezetésével véres mészárlást rendeztek. Több száz tibetit öltek meg a britek, akik a megszállókkal szemben lándzsákkal, kardokkal és varázsszavakkal védekeztek. A külvilágtól elzárt ország mindig is vonzotta a külföldieket. A titokzatos szokásaikról az első beszámolókat a 16. században írták misszionáriusok. A buddhizmus lámaizmus irányzatától lenyűgözve sok utazó próbált bejutni Tibetbe. Mivel külföldieknek tilos volt a beutazás jó pár kalandor álruhában kísérelte meg a határátlépést. Az európai nagyhatalmak azon versenyeztek melyikük fogja előbb elérni Lhászát. Az angolok a bevonulásuk előtt indiaiakat küldtek az ország felmérésére. A nemzetiszocialisták által nagyra értékelt svéd felfedező Sven Hedin már 1900 körül bejutott Tibetbe, de nem tudott elmenni Lhászáig, a fővárosig. 1920-ban a francia útikönyvírónő Alexandra David-Néel eljutott a szentvárosba, igaz több évi előkészület és álruha segítségével. Vándor apácának öltözött. Schäfer és csapata voltak az első németek, akik a teokratikus állam fővárosát felkereshették.

Az 1938/39-es német Tibet expedíció valódi célja mind a mai napig fejtörést okoz a kutatóknak. Mit kerestek Himmler emberei ilyen röviddel a világháború kitörése előtt a Himalájában?  Ernst Schäfer mindig is azt állította, hogy kizárólag tudományos kutatás vezette őket. Az 1943-ban „Titokzatos Tibet” címmel megjelent könyvében azt írta: „egyszer a szabad vadonban be tudtuk bizonyítani és a külföldnek meg tudtuk mutatni, milyen gyümölcsöző a mi világnézetünk, ha a tudományos kutatásról van szó”. Ez a mondat a megsebzett nemzeti büszkeség kifejeződése volt egy olyan ország kutatója részéről, amely elvesztett egy háborút és vele együtt a gyarmatait és most bizonyítani akart. De mit jelentett a mi világnézetünk? E mögött egy zavaros mítosz és áltudományos kutatás húzódott meg erős rasszista jegyekkel. Ezeken az ember csak nevetni tudna, ha nem lett volna halálosan komoly. Szó szerint halálos! Himmler 1935-ben hozta létre az Ahnenerbe nevű szervezetet, amelynek az volt a feladat, hogy az árja faj különböző népekkel szembeni felsőbbrendűségét bebizonyítsa tudományos eszközökkel. Sok az Ahnenerbe által jól fizetett különböző egyetemen dolgozó kutató foglalkozott például Hitler és Himmler valláspótlékával, a világjég elmélettel. Ez a 19. század végén a bécsi mérnök Hanns Hörbiger által kidolgozott áltudományos elmélet szerint a földön kívül minden bolygót kilométer széles jég vesz körül. Ebből vezette le Himmler a misztikus ideológiáját. Szerinte a germánok a többi fajjal szemben nem a Darwin által sugallt majmoktól származnak, hanem a szuper emberektől. Ezek a szuper emberek a régmúltban a tűz és a jég harcából származtak és az élő csírájukat a világűr jege konzerválta. Egy nap, ahogy azt az Edda mítosz leírta alá szálltak az égből a földre. Himmler lehetségesnek tartotta, hogy árják leszármazottjai, akiknek az ősei így érkeztek a földre a tibetiek között megtalálhatók. Elmélet, amelyet nem csak az ezoterikusak vallottak. Immanuel Kant filozófus is Tibetben sejtette az emberiség bölcsőjét. Himmler arra utasította az expedíció résztvevőit, hogy találják meg az „arya”-nak nevezett tibeti arisztokraták körében az árja faj őseinek utódait. Ezt a feladatot Bruno Berger kapta Hans Günther tanítványa. Günther a jénai egyetem az SS által sokra tartott fajtudományi tanszékét vezette. „Rassengünther”-nek is nevezett oktató a náci Németország rasszista ideológiájának egyik kidolgozója volt. Az tanította, hogy egyes fajok megkülönböztető jegyei testrészek, különösen az arc mérésével megállapíthatók.

Amikor 1938 márciusában az expedíció elindult Bruno Berger magával vitte a mérőműszereit, a színtábláját a haj és szemszín összehasonlítására, és anyagot az arcmaszk készítéséhez. És még egy nagyon fontos dolgot: gyógyszereket, hogy a helyieket meg tudják nyerni az ügyüknek. Genovában szálltak hajóra. Az útjuk a Szuezi csatornán át vezetett, ceyloni megállóval Madrasba, majd Kalkuttába. Innen már szárazföldön folytatták az útjukat Darjeeling, majd Sikkimbe. A kis Himalája állam közvetlen a tibeti határ mellett fekszik, de Indiához tartozott. Az expedíciónak itt kellett 1938 decemberéig várakozniuk, mert a brit hatóságoktól nem kaptak belépési engedélyt Tibetbe. Megunva a várakozást Schäfer és csapata kijátszva a briteket jutottak át a Dalai Láma országába. Kicsivel később kaptak két hetes tartózkodási engedélyt és meghívót a fővárosba. A németeket szívélyesen fogadták a tibetiek. Szárított húst, tsambát, lisztet, rizst, és ló eledelt kaptak tőlük, mint ahogy ezt Berlinbe küldött jelentésükben leírták.

Bárhova is érkeztek meg a németek a horogkeresztes zászlót kibontották, ami a tibetieknek kimondottan tetszett. A szvasztika, a napkerék évszádok óta Ázsiában védelmi szimbólum, kultikus jel. Hivatalos beszédeiben Schäfer az útjukat a keleti és a nyugati horogkereszt találkozásának nevezte a béke és a barátság jegyében. De vannak történészek, akik ennél többet látnak ebben az útban. Sokkal inkább egy a britek elleni egységfront létrehozását sejtik benne, amellyel a tibetiek a függetlenségüket biztosíthatják német segítséggel. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a németek tartózkodási engedélyét a brit ellenkezés ellenére a tibetiek meghosszabbították. Összesen nyolc hónapot maradt Schäfer és csapata Lhászában. Schäfer időjárás viszontagságait tűrő gabona fajtákat és erős lovakat keresett a német hadigazdaság számára. Ernst Krause mindeközben filmezett. Első európaiként megörökítette a tibeti újévi ünnepeket. Az út végén összesen 36 kilométer hosszú filmnyersanyagot vitt haza Németországba. Ebből készült el az 1943-ban Münchenben bemutatott „Titokzatos Tibet” című propagandafilm, amely a háborúba belefáradt német társadalomban valódi Tibet mániát idézett elő. Az expedíció tagjait a film úgy ábrázolta, mint a vad vidékkel megküzdő hősöket. Bruno Berger pedig méréseket végzett, amelyhez a tibetiek szívesen asszisztáltak. Az arcmaszkok készítése okozott némi pánikot, amikor hosszú időt kellett a tibeti alanynak gipsszel befedett arccal eltölteni miközben csak egy szívószálon lélegezhetett. Összesen 376 tibetit vizsgált meg Berger haj és szemszín szerint katalogizálva. Ellentételezésként nemi betegségek elleni gyógyszert kaptak, amelyek elég elterjedtek voltak még a szerzetesek között is. Himmler kétes hírnevű tanácsadójának Karl Maria Williguth kérésére Berger a tibetiek szexuális szokásait is vizsgálta, különös tekintettel a nomád életformában élő nők között szokásos többférjűségre. Röviddel a világháború kitörése előtt Schäfer és csapatának sikerült elhagynia Tibetet. Himmler 1939. augusztus 4-én ünnepélyes keretek között fogadta Münchenben a hazatérő expedíció tagjait. Schäfer és Berger ugyan nem találtak szőke kék szemű árjákat, de arról beszéltek, hogy sikerült kimutatni európai faji elemeket a tibetiek között. Himmler megerősítve látta fajelméletét, és úgy tervezte a közeljövőben új kutató csapatot küld Tibetbe, de ezúttal Arábia Lawrence szerű küldetéssel a tibeti hadsereget felkészítendő a britek elleni harcra. De ez már nem valósult meg. Schäfernek a himalájai expedíció tapasztalatait felhasználva téli felszerelést kellett terveznie a Wehrmachtnak. 1943-tól Ahnenerbe szervezet megbízásából a Sven Hedin Fajkutató Intézetet vezette, ahova meghívta a tibeti expedíció tagjait is. Himmler kérésére többek között tibeti kutyák tenyésztésével is foglalkoztak.

Bruno Berger Schäferrel szemben náci háborús bűnöket is elkövetett. A strasbourgi anatómia professzor August Hirt megbízásából részt vett Auschwitzban zsidók szelektálásában egy koponya gyűjtemény létrehozása céljából. A kiválogatott áldozatokat egy Strasbourg közeli koncentrációs táborba szállították, ahol közülük 86-ot elgázosítottak és lefejeztek majd a koponyájukat a gyűjteménybe helyezték el. Berger saját vallomása szerint Auschwitzban a szovjet foglyokon „mongol kutatásokat” is végezett. A háború után sokáig elkerülte a felelősségre vonást. Tibetbe is sikerült elutaznia. Csak 1970-ben emeltek vádat ellene 86 rendbeli gyilkosságban való bűnrészesség címén. Három évre ítélték, de jó magaviselet miatt ezt is elengedték. A nyolcvanas években többször is meglátogatta a Dalai Lámát. 2001-ben, amikor egy angol történész felkereste még ott voltak a lakása falán a Tibetben készített gipszmaszkok egy része. Berger 2004-ben halt meg 94 éves korában. Ernst Schäfer a háború után több amerikai hadifogolytáborban megfordult. 1948-ban szabadon engedték. Venezuelában egy vadasparkot hozott létre. 1959-ben tért vissza Németországba, ahol nem sikerült neki a tudományos életben érvényesülni. Haláláig az Alsó szászországi Múzeum természettudományos részlegén dolgozott. 1992-ben halt meg elfeledve. A tibeti expedíció hírnevét egy osztrák aratta le, Heinrich Harrer hegymászó. 1938-ban ő elutasította az expedícióban való részvételt. Ehelyett 1939-ben saját Himalája expedíciót szervezett. A háború kitörésekor a britek Észak Indiában internálták. Az ötödik szökési kísérlete sikerült. 21 hónapig tartó gyaloglás után érte el Lhászát, ahol a Dalai Láma tanítója és barátja lett.  1953-ban hazatérése után írta meg a bestsellerét „Hét év Tibetben” címmel.  Negyven évvel később a könyvből sikeres filmet forgattak Bred Pitt főszereplésével. Ekkor tárta fel a német Stern magazin, hogy Harrer az SS tagja volt. Mint oly sokan ő is elhallgatta ez a részét az életének. Azt mondta a vádakra, hogy Schäferhez és Bergerhez semmi köze nem volt. 93 évesen halt meg. Nem lehet tudni mennyit fogadott meg a Dalai Láma tanácsából miszerint az alázatosság, őszinteség és saját hibáink belátása egy sikeres spirituális élet feltétele.                    

»Geheimnis Tibet« – Dokumentarfilm der Deutschen Tibetexpedition Ernst-Schäfer 1938–1939

Az ötvenes évek Kubájában az amerikai gengszterek Mayer Lansky vezetésével több millió dollár értékben hozták létre a szerencsejáték szerelmeseinek Eldorádóját. A karibi sziget nagy vonzerővel bírt exkluzív hoteljeivel, éjjeli szórakozóhelyeivel és játékbarlangjaival. Batista kubai diktátora hatalmas összegeket keresett az amerikaiak üzletén. Ugyanakkor a szigetország hegyeinek nehezen járható részein már gyülekeztek az elszánt, hadra kész gerillák a rendszer megdöntésére Fidel Castro vezetésével.

A Malecón Havanna pompás tengerparti útján fekvő hotel tizenkilencedik emeleti lakosztályának minden feltűnést kerülő lakója visszahúzódott szobájába. A gyomor fájdalmai újultak ki megint, legalább is ez terjesztette a Riviéra Hotelben, ami a környék legnagyvilágibb épületeként díszelgett. De ez csak kifogás volt. Mayer Lansky vékony testalkatú ötvenes éveinek közepén járó, mély ráncokkal teli barna arcú férfi becsülte a diszkrációt. Az egyetlen felismerhető különcsége a jobb kezén hordott platina foglalatba zárt zafírköves gyűrű volt, valamint a balkezén a bársony szíjas lapos platina óra. Egyébként maga volt a szerénység. Egész életében kifizetődött a visszahúzottsága. Havannában is, ahol egyébként hangos és féktelen életöröm uralkodott. Általában ezen a napon szinte izzott a város a tőle megszokott forró hangulattól. Szilveszter éjszaka volt. És ez régóta a legnagyobb és legígéretesebb party időszak a csillogó metropoliszban. De mégis, ezen az éjszakán más valami is okozott feszültséget. A városon kívül az éjszakában a „barbudosok” Fidel Castro szakállas gerillái ólálkodtak. A legutóbbi időkben a harcosok elgondolkodtató sikereket értek el. A forradalom közeledett és az emberek érezték ezt. De azt, hogy valójában milyen közel vannak kevesen sejtették. Mégis ezen a baljóslatú éjszakán, mintha mi sem történ volna az emberek mambót táncoltak. Mayer Lansky a következő órákat harminc évvel fiatalabb kubai szeretőjével akarta eltölteni. Titokban hagyta el hoteljét és oldalán barátnőjével a város egyik legelegánsabb hoteljében a „Plázában” tűnt fel, amely Havanna zsúfoltságtól mentes részén található. Itt akart pezsgővel koccintani az 1959-es évre, az új sikerekre. Az ünneplésre Lanskynak mindenesetre jó oka volt. Az 1958-as év kiemelkedően sikeres volt számára és üzletfeleinek. Havanna a karibi vidék Monte Carlójává vált. Csillogó és élettel teli. Exotikus és erotikus. A város nagy sztárokat vonzott. Frank Sinatra itt töltötte a mézesheteit Ava Gardnerrel. Marlon Brando kongán játszott a város éjszakai mulatóiban. Errol Flyn itt forgatta élete utolsó filmjét. És a sztárokkal együtt jöttek a turisták tömegei északról. A trópusi metropolisz egzotikus éjszakai élete vonzotta őket a szex, a kaland, valamint a nagy szerencse ígéretével. A kaszinók tele voltak vendégekkel és némelyik 20, 30 ezres csekket állított ki egy-egy éjszakai adóságuk kiegyenlítésére. Havanna sztriptíz táncosnői híresek voltak a szigorú erkölcsű Észak Amerikában: Elvira Padovana „olyan kiszámíthatatlan, mint egy trópusi vihar” írta róla egy amerikai magazin, vagy Tybee Afra, akinek a képe ott díszelgett számos havannai gyufásdobozon. A brazil táncosnő Naja Kajamura kígyóval lépett fel, ami az igen kevéssé fedett testét körbe fonta. A kubai főváros lett a nagyvilági életet élők fellegvára új hotelekkel 2-3 órányi repülőúttal New Yorktól és Chicagótól. A bevételek ömlöttek, mint a nagyhozamú folyók vize a vendégek tömegeinek jóvoltából. Havanna éjszakai élte úgy működött, mint egy pénzgyártó gép és az ellenőrző kart az amerikai maffia tartotta a kezében. Mindenek elött Mayer Lanksy a feltűnést kerülő pénzügyi vezető.

Valószínűleg egy pénzzel teli bőrönddel kezdődött minden, körülbelül egy negyed évszázaddal korábban. 1933-ban Fulgencio Batista a kubai hadsereg őrmestere az országban uralkodó káoszt kihasználva egy katonai lázadás következtében a hadsereg élére került. Ugyan volt egy elnöke a szigetországnak, de a tényleges irányítás Batista kezében volt. Az ellenállást a hadsereg vezetése az amerikai nagykövet támogatásával felszámolta, ugyanis félő volt, hogy Kuba már nem a legjobb protektorátusa lesz az Egyesült Államoknak. A tizenkilencedik század végén, ami után a spanyol gyarmatosítókat elüldözték amerikai segítséggel, Kuba alkotmányába befoglalták az USA minden esetben beavatkozhat, ha érdekei ellen történik valami az 1902 óta elvileg független országban. A Karib tengeri sziget az 1920-as években kezdett az amerikai turisták kedvenc célpontjává válni. Havanna éjszakai élete a forró ritmusok és a szex olyan keveréket jelentettek, ami ellenállhatatlanul vonzotta a Florida partjaitól 150 kilométerre fekvő országba a jenkiket. No meg az alkohol. A prohibíció az alkohol tilalmi időszaka ez. Nem csak szabadon lehetett itt fogyasztani az otthon tiltott italokat, hanem csempészni is lehetett. Az amerikai maffia jól kiismerte itt magát. Nagy mennyiségben csempészték a rumot északra. Amikor a káoszon úrrá lett, Kuba új ura és Mayer Lansky óriási lehetőséget látott arra, hogy a szervezett bűnözés itt fektesse be a pénzét. A szerencsejáték már a 20 évek eleje óta sok reménnyel kecsegtetett, és most Batista megteremtette a lehetőséget, hogy ebből nagy pénz legyen. Mayer Lansky nem akárki volt az amerikai alvilágban. Az 1902-ben Fehéroroszországban született New York East Side részén felnőtt zsidó származású gengszter hamar megtanulta a túlélés szabályait. Már fiatalon benne volt az illegális szerencsejátékban és a megvesztegetésben. Barátságot kötött Charles „Lucky” Lucianoval egy utcai banda főnökével, aki verekedésből és védelmi pénzek beszedéséből élt. Mind a ketten az ifjú gengszterek világából jöttek, akik hamar helyet követeltek maguknak a nap alatt. Az alkoholtilalommal jött el a nagy üzlet időszaka. 1931-ben még érvényben volt a prohibitio, amikor Luciano a new yorki alvilági háborúból úgy került ki, hogy ő lett az amerikai gengszterek egyik vezetője. Lansky volt a jobb keze a szervezett bűnözés szürke eminenciása. Tudatosan távol tartotta magát az erőszaktól és a gyilkosságoktól. A befolyásos bandafőnökök pénzügyi tanácsadója lett. Országos hálózatot működtetett és hatalmas összegekre tett szert, természetesen illegálisan és adómentesen. Mint egy igazi konszern pénzügyi vezetőjeként mindent jól megtervezett.   1933 elején mielőtt még Batista hatalomra került és még mielőtt az USA-ban az alkoholtilalmat enyhítették volna és amikor az alkohol csempészés már nem akkora hasznot hozott Lansky megosztotta terveit a maffia főnökökkel. Egy teljes államot akart meghódítani pénzzel. Miért nem vásárolnának be a főnökök Kubában? 26 millió dollárt hagynak ott minden szezonban külföldi turisták. A legjobb lehetőség, hogy a szerencsejáték ipart kiépítsék az amerikai hatóságok szeme elött, de a hozzáférhetőségük nélkül. Az Egyesült Államokban a rulett a póker és más fajtája a szerencsejátékoknak kevés kivételtől tilos. Lucky Luciano nyomására a főnökök gyűlése megszavazta Lansky javaslatát. De nem csak megszavazták, hanem fél millió dollárt a rendelkezésére bocsátottak. Lansky elrepült Kubába, ahol egy hotelszobában egy teli bőrönd zöldhasút tett le Kuba új erős embere elé. Így néz ki a közös jövő. Az, hogy ki kapcsolta össze Lanskyt Batistával nem teljesen tisztázott. A találkozót Lansky kisérője Genove Joe „Doc” Stacher írta le. Az üzlet hamar megkötetett: Batista egy ideig bámulta a pénzkötegeket, majd kezet rázott. Rövidesen a részletekről is megegyeztek. Batista átruházta a szerencsejáték monopóliumot Kubában a maffiára cserebe öt-hat millió dollárért évente plusz nyereségrészesedés. De aztán nem történt semmi. Beköszöntött a világgazdasági válság és nem jöttek a turisták. Csak lassan indult újra az üzlet. Nagy profitról szó sem volt. Lansky Saratoga Springsben New Yorktól nem messze északra és Dél Floridában hozott létre illegális kaszinókat. Az itteni hatóságok kenőpénzért elnézőek voltak. A közösségi kasszába befizetett pénzeket lejáró bírósági kaucióként deklarálták.

Aztán kitört a második világháború. A maffia más üzletei mellett feltételezett német szabotőrök vadászatával volt elfoglalva New York és Chicago kikötőiben. 1944-ben Batista az egykori kereskedelmi partner elhagyta Kubát és az USA-ba ment, hogy a gondtalan életet élvezze Daytona Beach és a new yorki Waldorf Astoria között. Csak évekkel később szenátusi meghallgatásoknak köszönhetően szembesült azzal az amerikai közvélemény, hogy a maffia és Mayer Lansky milyen jó kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Ekkor derült fény a saratogai és a dél floridai ügyekre. Lanskynak két hónapra börtönbe is kellett mennie tiltott szerencsejáték szervezése miatt. A büntetése 1953-ban járt le. A karibi szerencsejáték birodalom álma ekkor nagyon távolinak tűnt. De épp 1952-ben kezdtek megváltozni a dolgok. Éppen a karnevál közepén tért vissza Batista egy puccsal a hatalomba. Előszőr mint „El Presidente”, majd teljes hatalmú diktátorként. A túrizmus és a szerencsejáték úgy tűnt ismét nagy üzletet jelenthet Kubának, Lanskynak és a maffiának. Mindenesetre Havanna kaszinói erre az időre a legsötétebb játékbarlangokká züllöttek. „Razzle-Dazzle” -nak hívták a leggyorsabb és leglehúzóbb nehezen átlátható szabályokkal rendelkező kockajátékot. A játékosokat azzal szédítették, hogy ezen nem lehet veszíteni, amíg megduplázzák a tétet, persze a végén mindig a krupié nyert. Egy ügyvéd Los Angelesből Dana Smith átverve érezte magát, amikor 4200 dollárt veszített. Dühösen panaszkodott republikánus szenátor barátjánál a későbbi amerikai elnöknél Richard Nixonnál. Nixon azonnal írt a külügyminisztériumnak. A külügy rögtön vizsgálatot rendelt el, miszerint Havannában mit sem sejtő amerikai turistákat fosztanak ki. Hatalmas botrány lett. „Ha Kuba nem akar a bűn és a korrupció melegágya lenni gyorsan tenni kell valamit!” - írta a Batistához hű „Diario de la Marina” című újság. És Batista egyet értet ezzel. Hamar eszébe jutott régi barátja Mayer Lansky, akit visszahívott az országba. Az az ember, akit az amerikai szenátusban a maffia egyik háttér emberének neveztek az elnök tanácsadója lett a szerencsejáték megreformálásában. Lansky éves fizetése 25 ezer dollárra rúgott, ami 173 szerese volt egy átlag kubai jövedelmének. Lansky bekvártéjozta magát az egyik legelőkelőbb hotelbe a „Nacional” -ba. Végre a céljához ért. Megkezdődött az amerikai maffia fénykora Kubában.

Lansky először az öreg kaszinókat tisztította meg. A „Montmartre Clubbal” kezdte, amely egyike volt Havanna öt legnagyobbikának és csak pár utcányira feküdt a „Nacionaltól”. Mindezt a maga módján tette: feltűnés és egyetlen lövés nélkül. Előszőr a többségi tulajdont szerezte meg, majd kicserélte a személyzetet megbízható embereire, akikkel a Floridában az illegális kaszinókban dolgozott. Ugyanakkor jelezte a vendégeknek, hogy itt becsületesen játszanak. Például a Black Jack-nél minden alkalommal paklit cseréltek, mutatva nem cinkelt lapokkal játszanak. Alkalmazottak figyelték, hogy minden asztalnál rendben mennek-e a játékok. Más kaszinókba tovább folyt a trükközés, de Lansky üzletpolitikája kifizetődött. Néhány hónap múlva megjelent a „Saturday Evening Post” című new yorki magazinban egy cikk, amelyben lesújtó véleményt írtak a karibi szerencsejáték barlangokról egyedül Lansky „Montmarte Clubját” dicsértek, mint olyat, amelyben becsületesen játszanak. Batista gyorsan reagált és a gyanús krupiékat letartóztatta. Katonák álltak feltűzött bajonettel a bejáratok elött erődemonstráció gyanánt. Mayer Lansky győzött, Batista elintézte neki a piszkos munkát. A csalókat sikerült elkergetni. Más kaszinókban is Lansky szabályai szerint kezdtek játszani; becsületesen. És ez kifizetődött. A pénz nagyértékben folyt be a kasszába. Az amerikai alvilág sok szabályt ismert. Az egyik: nem ontjuk feleslegesen egymás vérét. Mindenki megkapja a maga részét az osztozkodásnál. Egymás után érkeztek Kubába a főnökök: New York, Cleveland, Buffalo, Pittsburgh, Kansas City, New Orleans, Miami és Tampa. Mayer Lansky segítségével felosztották a piacot egymás között. Havannában ők lettek az urak. Két módon profitált a maffia a kubai üzletből: az Amerikában és Kubában szerzett illegális pénz fehérre tudták mosni, ugyanis legális üzletekbe fektettek be. Például olyan hírneves cégekkel szálltak be a hotel építésbe, mint a Pan Am vagy a Hilton. Kubai bankokon keresztül szereztek bennük részesedést. Olya pénzmosás volt ez, ami három szájegyű milliókat fialtak. A másik módszer a szerencsejátékból befolyó haszon lefölözése volt, amik a főkönyvekben nem jelentek meg. A kaszinók pénztár szobáiban számolták a befolyó pénzt fegyveres őrök védelme mellett távol tartva a kíváncsiskodókat. Ez a kaszinó legfontosabb része, mint ahogy Santo Trafficante Havanna második legbefolyásosabb maffia főnöke monda ügyvédjének. Itt csinálod a nyereséget vagy a veszteséget. Két könyvelő egymást ellenőrizve kezeli a bevételt, az egyik számolja a másik írja. Kiszámítják a kiadásokat és összehasonlítják a bevételekkel. Ami marad az a haszon. Ennek egy része kerül a pénztárgépbe másik része formás barna borítékokba. Ez a mellékes, ami semmilyen főkönyvben ne jelenik meg. Ennek egy része megy a rendszer olajozására. El Presidente minden hónapban 1,3 millió dollárt kapott. Minden hétfőn vitte egy futár az elnöki palotába a pénzt és átadta Batista egyik rokonának. Mindenki megkapta a részét a magas rangú katonatisztektől, a rendőrökön át a politikusokig. A különösen befolyásos emberek külön kaptak pénzt például Batista veje Roberto Fernandez Miranda. Ő nála volt az egykarú rablók monopóliuma az egész szigeten. Ezek a gépek nem csak a kaszinókban voltak jelen, hanem bárokban, kocsmákban. Miranda bérleti díjat szedett a Chicagóból importált gépek után. Minden egyes dollár után ötven centet.

Közben a Hotel Nacional úszómedencéjénél találkoztak a maffia főnökök: gengszterek, akikből egy korrupt rendszer egy éjszaka alatt tiszteletre méltó úriemberket csinált. Pókereztek egy kicsit - soha se játszottak nagy tétben, csak egy centes alapon – és Lanskyval az üzletmenetről beszéltek. Ő volt kétségtelenül a mastermind, aki a háttérből irányított és mindig figyelt arra, hogy mindenki a részét megkapja. A veszekedés nem vezet jóra ezt Lansky a húszas években megtanulta. Erőszak kerülő volt -kivéve egy gyilkosságot, amelyben a részvételét soha nem tudták bizonyítani, amikor is a brooklyni főnököt Albert Anastasiát egy fodrász szalonban megölték New Yorkban. Anastasia korábban Kubába látogatott és zajosan adott hangot elégedetlenségének a részesedését illetően. És ez nem csak Lansky köreit zavarta. Lansky vezetése idején a maffia tudatosan csak a szerencsejátékra koncentrált Havannában. A prostitúció kubai bűnözők kezében volt. De a kábítószer kereskedelemtől is távol tartották magukat. Pedig Kuba a kábítószer tranzitállama volt Dél Amerika és az USA között. A kábítószercsempészek Peruból és Kolumbiából részesedés fejében valószínűleg még katonai repülőtereket is használtak. Mayer Lanksy viszont a hálózatával ebben nem akart részt venni. Pár millió plusz nem hiányzott nekik, amely csak veszélyeztette volna az amerikai hatóságok elött a jól menő üzletet. Rövid időn belül megkétszereződött a havannai hotelágyak száma és minden évben több turista jött. Ez volt a maffia aranykora a prohibíció óta.

Ők csak a híres énekesnél akartak tisztelgő látogatást tenni. Ezért a kubai cserkészek egy apáca vezetésével felkeresték a Hotel Nacionalt. Felvezették őket a sztár lakosztájához, amelyben össze vissza hevertek a női alsóneműk és üres pezsgősüvegek. Közöttük a híres énekes Frank Sinatra. Csak egy fürdőköpenyt és selyemsálat viselt. Megpróbálta menteni a helyzetet, de hirtelen négy meztelen nő került elő a hálószobából. A cserkészek és a nővér döbbenten elmenekültek. A kubai főváros botrányai egyre csak szaporodtak. A Hollywood sztár Robert Mitchum egy partyn letépte magáról a ruhát, bekente magát ketchuppel és azt kiabálta ő Havanna legjobb hamburgere. Néhányan az amerikai irodalmi életből Kubában leltek második hazára. Graham Green ki be járkált a „Casa Marinába”, amely egy luxus bordély volt. Az irodalmi Nobel díjas Ernest Hemingway Havanna egyik elővárosában lakott. De leginkább Frank Sinatra hírnevének ártott a kubai főváros. Régóta beszéltek a maffiához való kapcsolatáról, amit ő mindig tagadott. Luciano ugyanabból a szicíliai faluból származott, mint Sinatra nagyszülei. A Hotel Nacionalban tartott partykra az énekest, Luciano hívta meg és amelyekre call girlöket az USA-ból hozták. Az énekes meghálálta ezt a hotel alkalmazottak szerint egy exkluzív koncerttel a Hotel Nacional báltermében. Havanna éjszakai életében ezen kívül is volt elég botrány legalább is a prűd Amerikából nézve. A Tropicanaban, vagy a San Souciban a táncosnők igen hiányos öltözetben léptek fel. Diosas de Carne a „hús királynői” csak így hívták őket a kubai képeslapokban. Más szórakozóhelyeken például a „Shanghai Theaterben” még live show is volt a színpadon. A fellépés után például a Montnmarton a táncosnők a játékasztalokhoz ültek így is nagyobb tétekre ösztönözve a játékosokat. A számtalan éjszakai lokálban világhírű italokat árultak, mint például a daiquiri, a mojito, cuba libre. Ezekhez a zenekarok mambot, cha-cha-cha-t, afro amerikai jazzt játszottak gyakran reggelig. És ezekhez a vezetőség további sztárokat szerződtetett a USA-ból. A fekete énekesnő Eartha Kitt a „Parisiénben” lépett fel. Nat King két héten át játszott telt ház elött a „Tropicanaban” a kaszinó nagy színpadán. A koncert elején a táncosnők bikiniben és sombreróban rótták a táncukat Konga dobok ritmusára. Maga Cole fehér szmokingban játszott fekete zongorán. A jazz diva Ella Fitzgerald is vendég volt Havannában, akárcsak Johnny Mathis. A téli szezonban Frank Sinatra heti rendszerességgel tervezett fellépni a Hotel Monte Carlo de la Habana színpadán. A tervekben élő közvetítés is szerepelt az Államokban. A Monte Carlo a legnagyobb befektetése volt a maffiának 656 szobával éjszakai klubbal és természetesen kaszinóval. Az építkezés 1958 augusztusában kezdődött. A befektetői tásaság igazgató tanácsában ott ült Sinatra. És ez nem az egyedüli üzleti kapcsolat volt az énekes és a maffia között. A nevadai szerencsejáték fellegvárban Las Vegasban is voltak Sinatra érdekeltségek, amelyet a barátainak reklámozott. 1953 óta két százaléknyi részesedése volt a Sands kaszinóban és rendszeresen fel is lépett megkapva az elnöki lakosztályt saját úszómedencével. A bűnöző barátai már jó párszor korábban is kisegítették. Az évtized elején amikor nem ment úgy a szekér ezek a barátok tartották víz felett fellépési lehetőségeket biztosítva neki. A maffia telefonja nélkül sohasem kapta volna meg a filmszerepet Harry Cohn film mogul 1954-es Oscar díjas filmjében az „Életen át elátkozottban”.

 Las Vegas a maffia második legnagyobb szerencsejáték befektetése. A kezdeteket itt Benjamin „Bugsy” Siegelnek köszönhetjük, aki rengeteg hollywoodi sztárt tudott a barátai között, és még New Yorkból a Lower East Sideről ismerte Lucky Lucianot és Mayer Lanskyt. Ő építette őrületes összegért a nevadai sivatagban kaszinó hotelt a Hotel Flamingót: hatmillió dollárért. Itt is Mayer Lansky volt az agy, aki már Kubában bizonyított. A 40-es évek elején, amikor a poros sivatagi úton arra felé autóztak Lansky megkérdezte tőle: „miért nem építünk ide egy kaszinót, hiszen Nevada az egyetlen állam, ahol legális a szerencsejáték?” Amikor pár év múlva megkezdődek az építkezések Lansky tíz százalék részesedét kapott. Siegel mindenre figyelt. A legértékesebb alapanyagokból építkezett. 1946-ban megnyílt a Flamingó mintaképe a többi hasonlónak így a Sandnak is Las Vegas főutcáján. Siegelnek szomorú vége lett. A jelentős összeget, amit rá bíztak állítólag fekete számlára utalta, amiről senki sem tudott. 1947 június 20-án barátnője Bevery Hills-i otthonában megölték. A tetteseket máig nem találják. Flamingó ennek ellenére hasznosnak bizonyult luxus kivitelével együtt. Az egyik legkedveltebb játékhely lett a városban. Ahogy Havannában itt is egymás után nőttek ki a kaszinók a földből, és ahogy a kubai fővárosban úgy Las Vegasban is a maffia irányított. 1958 elején azonban a sikereknek egy időre befellegzett. A Sand megnyitása már nem hozott olyan jelentős hasznot. Las Vegas érezte a kubai konkurencia hatását. A válasz nem sokáig váratott magára. A nevadai szerencsejáték komisszió mindenkitől megvonta az engedélyt, akinek két helyen is volt befektetése. Persze azoktól, akikről tudta. Néhány befektetőt, mint például a clevelandi maffia főnököt Thomas „Blackjack” McGintyt bíróság elé állították. Végén ő beadta a derekát feladta a karibi befektetését. Később legalább nem bánta meg döntését. Nem veszítette el mindenét.          

Az 1958-as téli szezon volt az addigi legjobb üzleti időszak Kubában. A szerencsejáték gyors ütemben nőtt. Azelőtt soha nem látott tömegben érkeztek a turisták a szigetországba. A Pan Am légitársaság 39 dollárért kínált jegyet Miamiból oda vissza. Akár saját autóval is lehetett utazni, ugyanis a „West Indies Fruit and Streamship Company” átépítette két kompját a cél érdekében. A hotelek telt házzal működtek. A tengerparti húsz emeletes „Riviera” saját úszómedencével sem volt kivétel. Ez is Lansky tulajdona volt. Hivatalos kubai iratokban a gengszter, mint a hotel konyhájának vezetője szerepelt 36 500 dolláros éves fizetéssel. Ennek ellenére mindenki tudta, hogy ki a hotel tulajdonosa de a papírokon strómanok szerepelnek. 1958 elején a „Riviera” közkedvelt showműsorát élőben közvetítették az Államokban. A műsorvezető Steve Allan a következő módon köszöntötte a nézőket: „Itt vagyunk Havannában Mayer Lansky otthonában, és örülünk, hogy itt lehetünk.” Pár évvel azután, hogy illegális szerencsejátékért elítélték Lanskyt egy milliós nézőszámot produkáló műsorban, mint tisztességes üzletembert mutatták be. A maffia és Mayer Lansky sikereinek csúcspontján volt. De ez már nem sokáig tart. A viharfelhők már gyülekeztek a maffia által pénzelt rezsim felett. Mialatt a gazdag turisták élvezték az édes életet Havannában az ország lakosainak a többsége szegénységben élt. 1952-es Batista puccs óta felfegyverzett gerillák támadták a kormány intézményeit. Kezdetben a diktátor minden támadást a rettegett titkos rendőrségével próbált kivédeni, valamint cenzúrával, börtönnel, kínzásokkal. 1956 végén baloldali gerilláknak az ország keleti részében Fidel Castro vezetésével sikerült megszilárdítani helyzetüket. Háromszáz harcos a hegyekben egy szabad zónát hozott létre. 1958 elején a gerillák offenzívát kezdtek a hatalom ellen. Cukorfinomítókat robbantottak fel és ezzel olyan iparágat támadtak, amely az ország bevételeinek egyharmadát adta. De a főváros kapujában egy kőolajtárlót is felgyújtottak. Fidel Castro emberei az iskolákban és egyetemeken sztrájkokat szerveztek olyan sikerrel, hogy 1958 februárjában be kellett zárni az összes oktatási intézményt. Márciusban egy éjszaka alatt száz bomba robbant Havannában. A gerillák megtámadták a Nemzeti Bankot, ahol csekkeket éget el, de egy centet sem vittek magukkal. Castro és csapatai egyre erősödtek, már háromezren voltak és egyre közelebb kerültek Santiagóhoz és Havannához. 1958 nyarán az ország permanens szükségállapotban élt. „A szakállasok közel vannak a győzelemhez.” – jósolta meg szilveszter estéjén Lansky, sofőrje visszaemlékezése szerint. De ez milyen konzekvenciákkal jár rá és a hálózatára nézve Lansky maga sem sejtette. Őt is felkészületlenül érte a Batista rendszer bukása.

Még alig köszöntött be az 1959-es új év, amikor Mayer Lanksy asztalához lépett egy amerikai és valamit súgott a fülébe. Pontosan 1 óra 30 percet mutattak az órák. A maffia főnök felállt a „Plaza” Hotel asztalától és a terem oszlopos részén folytatta a beszélgetést a férfival. Amikor asztalához visszaért Lansky nyugodtnak tűnt. „Mindennek vége” mondta barátnőjének, Batista elhagyta Kubát és Dominikába ment. A forradalom győzött. Lansky barátnőjét Carment a sofőrjével hazavitette ő meg elindult körbejárni a kaszinóit. Az emberek még táncoltak a játékasztaloknál még megrakták tétjeiket. Lansky utasította sofőrjét, hogy a hotel garázsából hozzon el egy nem túl feltűnő autót a krém színű kabriolet most túl veszélyes lenne. Hajnali három órakor átszáguldottak a városon felkeresve a „San Soucit” a „Nacionalt” és a „Rivierát”.  Legalább a szilveszter esti bevételt megpróbálta biztos helyre vinni. „A legokosabb, amit tehetünk” – javasolta a „San Souci” tulajdonosának Santo Trafficantenak - visszahúzódni és láthatatlannak maradni.” Nemsokára ez sem segít.

Hajnali négy órakor új tánc kezdődött. Amikor az emberek megtudták, hogy Batista elmenekült az utcára vonultak. Énekeltek és ünnepeltek. Autódudáktól volt hangos a város. Aztán reggel kilenckor elszabadult a pokol. A sok évnyi elnyomás és félelem megbosszulta magát. Először a parkolóórákat fosztották ki. Ennek a bevétele, akárcsak az egykarú rablóké Batista veje zsebébe vándorolt. Azután a kávézókat és éjszakai lokálokat dúlták fel. Az egykarú rablókat az utcán verték szét. Végül a kaszinókat támadták meg. Ezek a korrupt rezsim szimbólumai lettek. „Deauville”-nek csak a üveg ablakait törték be, de „San Souci” már lángokban állt. A „Plaza”, ahol néhány órával korábban még Mayer Lansky tárgyalt égett és törmelékkel volt tele. A gerillák is bemerészkedtek a városba és a rendőrséggel keveredtek tűzharcba. Január elsőnapjának végén a gerillák járőröztek autókkal és a régi rendszer hívei elbújdostak. Megkezdődött a leszámolás. Már az új év hajnalán azt kiabálták az emberek halál a kollaboránsokra és amerikai gengszter haverjaikra. Castro kijelentette mi nem fogjuk a gengsztereket deportálni, hanem lelőljük őket. Az első dekrétumban betiltották a kaszinókat, mint a korrupció melegágyát. A maffia főnökök még sem hitték, hogy elveszett volna minden. Az első újsághíreket miszerint elhagyták a szigetet, cáfolták. Ugyanakkor az amerikai turisták tömegei menekültek. A gengszterek abban bíztak minden képlékeny Castro nem látja át a helyzetet és be fogja látni a kaszinóknak meg kell maradniuk, hogy Kuba gazdasága tovább működjön. Valóban Kuba új diktátora a szakszervezetek és a dolgozók nyomására – akik féltették a megélhetésüket - újra kinyitatta a kaszinókat, de azok már nem hozták a korábbi hasznot. Nem jöttek a turisták és a játékosok így eltűntek. Sok maffia tagot letartóztattak, de később kiutasították őket. Santo Trafficante úgy hitte 1959-ben a kivégzendők listáján szerepelt.

Az okos Mayer Lansky ekkor már rég lelépett. Amikor Castro bevonult Havannába repülőre szállt és valószínűleg egy bőrönd pénzzel Miamiba repült. Ugyan 1959 márciusában még visszatért Kubába, de hamar rájött itt nem lehet pénzt csinálni. Visszatért az USA-ba és ott folytatta üzleteit Las Vegasban, a Bahamákon és Michiganben. Az amerikai rendőrség folyamatosan figyelte, de még egy adócsalást sem tudtak rábizonyítani. Nyolcvan éves korában halt meg Miami Beachen. Havannai impériumának elvesztését igazából sohasem heverte ki. 1960-ban Castro az amerikai tulajdonokat államosította ezek között a kapitalista dekadencia szimbólumait a kaszinókat. Ezzel a maffia végképp kiűzetett a paradicsomból. A karibi birodalmuk végképp elsüllyedt.             

Dzsingisz kán egy szétaprózódott népből egységes nemzetet teremtett, amely szomszédjait egymás után hódította meg. A mongolok pár évtized alatt a valamikor is létezett legnagyobb birodalmat hozták létre. Ezt a nyugati uralkodók sem tudta megakadályozni.  Miért? 

 Batu kán döntő csatára készült. Serege a Sajó és a Hernád összefolyásánál ütötte fel táborát. Ilyen messze nyugatra még egyik mongol hadvezér sem jutott el. 1241. április 10-ét írtak a keresztény naptárak, amikor Észak Magyarországon közel a muhi pusztához Batu kán imájában elődei segítségét kérte a folyó másik oldalán gyülekező ellenség legyőzéséhez. Több ezres - lovagokból és gyalogos katonákból álló - haderő állt vele szemben IV. Béla a magyarok királyának vezetésével. Batu kán elsősorban Tenger az egek istenéhez fohászkodott valamint őseihez közülük legfőképpen Dzsingisz kánhoz. Nélküle ugyanis a mongol hadak nem lettek volna képesek Európát megostromolni és csak egyike lennének Közép Ázsia számos nomád népének. 74 évvel korábban a Bajkál tótól délkeletre az Onon folyónál Burkan Kaldun hegy lábánál egy jurta táborban Ünsin, Jiszügej a mongol néphez tartozó kijádok nemzetségfőjének felesége világra hozta első fiát Temüdzsint. A mongolok Közép Ázsia sztyeppéinek tipikus népe volt. Állattenyésztő lovas nomádokként éltek. Ott állították fel jurtájukat, ahol lovaiknak, marháiknak és tevéiknek a legjobb legelőt találták. A harc, a háború ezeknek a népeknek a mindennapjaikhoz tartozott, mivel meg kellett védeni az állatokat a rablóktól és az ellenségtől. Ebbe a világba született bele Temüdzsin. Nyolc éves volt, amikor apját a tatárok megmérgezték. Ifjúként Toghril a kerátájok urának vazallusa lett. Katonai tehetségének köszönhetően gyorsan megbecsült hadvezér vált belőle. Hamarosan a klán főnökök a mongol törzsek kánjává (kán = úr) választották. Ezután jött a sztyeppe feletti hatalomért folyó harc. A mongol kán sok nomád törzsre kiterjesztette hatalmát: 1202-ben a tatárokat, 1203-ban kereideket, 1204-ben a najmanokat és a dzsadzsiradokat, 1205-ben pedig a merkideket hódoltatta meg. 1206-ban a pusztai népek törzsi gyűlésen a kurultájon nagy kánnak választották. Dzsingisz kánnak – tengernyi hatalommal rendelkező úrnak - nevezték az alattvalói. 30 különböző törzset mintegy két millió embert egyesített a mongol nemzetben.

Az új kán nagyravágyó terveket dédelgetett. Kötelező katonai szolgálatot vezetett be és a haderejét decimális szisztéma alapján szervezte át: a legkisebb egység tíz főből állt, a legnagyobb a tumen 10 ezer főből. Dzsingisz kán nem csak a hadseregét alakította át, hanem a sztyeppei népek szociális viszonyait is. Most már nem csak a vérségi rokonság számított, hanem, hogy milyen katonai egységhez tartozott az illető. Aki karriert akart csinálni, annak teljesítményével a kánt is meg kellett győznie. A haderő megreformálása mellett a jogot is újra szabályozta. Új törvényeket vezetett be. A klánok közötti konfliktusok megoldását szabályozta, hogy véget vessen a rendszeres törzsi háborúknak és a belső békét biztosítsa, de ugyanakkor a törvények megszegőit szigorúan megbüntesse. A birodalma belő békéje egy célt szolgált, a további hódításoknak a feltételeinek megteremtését. Kevesebb, mint húsz év alatt Dzsingisz Kán meghódította Közép Ázsia népeit, Kína nagy részét. A nyugati hódítások a selyem út egy részét ellenőrző Hvárezmi Birodalom elfoglalásával indult. Virágzó kereskedő városok – Otrár, Buhara, Szamarkand, Herát, Merv, Nisapur – egymás után kerültek mongol kézre. Iszlámforrások részletesen beszámoltak a mohamedán birodalom elestéről és a mongolok tetteiről. Ez a hadjárat vitte először nyugatra a mongol hadak hírét. Akik megpróbáltak ellenállni nekik, azoknak nem volt pardon. A terror a mongol hadviselés fontos részét képezte. A sztyeppei lovasok egész vidékeket néptelenítettek el. A férfiakat megölték, a nőket és a gyerekeket rabszolgának adták el. Dzsingisz kán meg volt győződve arról, hogy az egek ura az egész földkerekséget napkelettől napnyugatig neki adományozta. Halálának körülményei nem teljesen tisztázottak. Egyesek szerint 1227. augusztus 18-án lesett a lováról és a sérüléseibe halt bele. Erről a „Mongolok titkos történetében” olvashatunk. Más, perzsa források szerint viszont betegségben halt meg. Erről Rasíd al-Din írt „Krónikák” című művében. Harmadik változat szerint, amiről Marco Polo tudósít hadjáratban érte a halál. Sírjának helyét különböző hagyományok különböző helyekre teszik. Egyik szerint Mongólia Hentí megyéjében ott, ahol született helyezték örök nyugalomra, az Onon és Kerülen (ma Herlen) folyók környékén. Másik változat szerint Ordosz területén van a sírja. A kívánsága szerint legtehetségesebb fia Ögödej örökölte hatalmát. Amíg Dzsingisz kán a mongol nemzetet hozta létre, addig Ögödej a mongol államot, ami egy több nemzetiségi államalakulat volt. „A világot lóhátról meghódíthatod, de lóhátról irányítani nem tudod!”- mondta neki kínai tanácsadója Yelü Chucai. Ögedej megfogatta a tanácsot és államigazgatási és adózási szakértőket alkalmazott és az alávetett népeket hivatali apparátussal igazgatta. Az államirányítás biztosította az igazságszolgáltatást és a rend fenntartását is. A mongolok szállásvidékén négy főtábora volt. 1235-ben parancsára kezdték kiépíteni a fővárost, amit már Dzsingisz kán tervbe vett, Karakorumot. Az 1,6 négyzetkilométer nagy település csak a kereskedelmi karavánoknak köszönhette fennmaradását. 15 ezer ember élt itt. Tizenkét taoista és buddhista imahellyel, két mecsettel, és egy keresztény templommal rendelkezett és az akkori világban példanélküli vallási tolerancia valósult meg itt. A mongolok maguk kezdetben természeti isteneket tiszteltek, amelyek például a folyókban és növényekben nyilvánultak meg. Sámánok közvetítették az istenek akaratát, akiknek nagy befolyásuk volt a törzsfőkre. Később vették fel a buddhista vallást. A világhódító terveikben a mongolok kevésbé voltak nagylelkűek. Ögedej konzekvensen folytatta apja politikáját. Unokaöccse, Batu kán Dzsingisz kán unokája 1229-ben Perzsia, Grúzia és Örményország ellen folytatott hadjáratokat. 1230-ban a mongolok elfoglalták a kínai birodalom utolsó részét is. 1235-ben a birodalmi gyűlésen úgy döntöttek, hogy Batu kán folytassa nyugati irányú hadjáratát. Két évvel később 60 ezer lovasuk megérkezett a Volga folyóhoz. Következő lépésben Batu kán megverte a bolgárokat és meghódította az orosz fejedelemségeket. De Batu még tovább akart menni nyugat felé és a harcosai készek voltak követni őt. A mongol hadakat eddig senki sem tudta megállítani. Nagyon erős harci szellem és összetartás jellemezte őket. Kimagasló teljesítménnyel még egy egyszerű harcosból is lehetett vezető. Az önfeláldozás, folyamatos harckészültség és a fegyelem jellemezte a mongol harci ethoszt. Már nem az a vad horda voltak, mint korábban. „Halkan mozognak és halkan harcolnak.” – számolt be róluk egy szemtanú. A fegyverek használatát és a harci manővereket rendszeresen gyakorolták. A mongolok már gyerekkorukban megtanultak lovagolni, illetve a nyíllal bánni. Ezek voltak harci technikájuk alapjai. A lovaik szívósak és igénytelenek voltak. Száz kilométert tudtak egy nap megtenni. Mindem lovas három állatot vitt magával. Speciális húskoncentrátumuknak köszönhetően, amit vízben kellett felmelegíteni nem voltak ráutalva az utánpótlásra. Kevés haderő volt náluk mobilabb. A főfegyverük az íjuk volt, ami rendkívüli átütő erővel rendelkezett. A mérete akkora volt, hogy lóról is kényelmesen lehetett lőni vele. Egy jó lövő 300 méterről célba talált velük. 10 ezer ilyen harcossal rendelkezett Batu kán, amikor 1241. április 10.-én Észak Magyarországon Muhi közelében a Sajónál tábort vert. Még nem tudta, hogy inváziós hadserege másik része egy nappal korábban Lengyelországban Liegnitznél II. Henrik sziléziai herceg vezette német és lengyel lovagokból álló haderőt megsemmisítette. Most a folyó túl oldalán álló IV. Béla király által vezetett haderőre koncentrált. Még április 11-re virradó éjszaka a mongolok elfoglaltak egy hidat a Sajón. Ettől északra két egységük átkelt egy gázlón a túl partra. A magyarok szekértáborba húzódtak vissza, amit a mongol hadak körbe vettek. „Katonáinkat, mint a birkákat szűk akolba zárták.” – írta a kialakult helyzetről egy korabeli krónikás.  A szekértábort nyílzáporral árasztották el a mongolok, mire a magyarok soraiban kitört a káosz és a pánik. Ekkor Batu kán egy cselhez folyamodott. Látszólagos menekülési útvonalat nyitott az ostromgyűrűn. A magyarok megpróbáltak menekülni, de többségüket megölték. A védtelenül maradt ország kiszolgáltatva állt a hódítók előtt. Batu kán már a következő csapást tervezte nyugati irányban, amikor híre jött, hogy nagybátyja Ögedej meghalt. „Irány haza!” – volt a parancs, mert az utódlás eldöntésénél ott akart lenni. Magyarország és Európa megmenekült.

Hatalmának csúcsán a mongolok birodalma utódlási harcok következtében négy részre szakadt. Az egyes birodalomrészek mongol-török nevükön uluszok önállósodtak. 1260 után négy dzsingiszida mongol birodalmat tartottak nyilván keletről nyugatra tartva: az Arany Hordát, az ilkánok Iránját, a Csangatáj Kánságot és a Yuan dinasztia Kínáját. A mongolok uralta vidék a Csendes óceántól Közép Európái terjedt. Itt a Jassa törvény uralkodott. A kán nagy pecsétjével ellátott rendeleteket mindenhol tiszteletben tartották. A mongol birodalomban fejlett posta rendszer működött. Ennek segítségével a hírek egy nap alatt 500 kilométert tettek meg. Uralkodók, mint Kublaj kán a Yuan dinasztia megalapítója támogatta kereskedelmi utak és a karavánszerájok fejlesztését. Kedvező adókkal és a papírpénz bevezetésével könnyítették meg a mongolok a kereskedést. A kánok védelme alatt közlekedtek a kereskedők a selyemúton és vittek értékes árukat keletről nyugatra. Az utódállamokban a mongol uralkodó réteg többnyire szűk kisebbséget jelentettek. Például Kínában 500 ezer mongol uralkodott 60 millió kínai felett. A hatalmuk első sorban a katonai erejükön nyugodott. A katonai kiadások fedezetét a meghódított területekből préselték ki. De a háborúk, természeti katasztrófák egyes vidékeket el is pusztíthattak. Kínában a mongol uralom elleni felkeléshez vezetett 1351-ben az éhezés és a kényszermunka. 1368 végül a mongol Yuan dinasztiát a kínai Ming dinasztia váltotta fel. De más kánságok is hasonló sorsra jutottak. Az iráni Ilkán Kánságot a muszlim felső réteggel való állandó viszály jellemezte. Mialatt a gazdaságot a korrupció és a rossz gazdálkodás tönkre tette, külpolitikai kudarcok is érték az államot. Palesztinát a mamelukok foglalták el. Az egykori testvér birodalom az Arany Horda időközben iszlám hitre tért. Összefogva a mamelukokkal az Ilkán Kánság ellen fordult. De maga az Arany Horda se járt jobban. Ezt is belső hatalmi harcok szaggatták szét. Végén az orosz fejedelmeknek sikerült megszabadulni a „tatár” uralomtól. A Csangatáj Kánság a 14. század közepén polgárháborúba süllyedt. Tamerlán, akit Timur- Lengnek is hívnak meghódította 1383-ban egy véres hadjárat során Iránt, Örményországot, Grúziát, Kis Ázsiát, Szíriát és Irakot. Dzsingisz kán utódának adta ki magát. De a hatalma csak a félelemre épült. Halála után szétesett a birodalma. „Amit 50 év alatt meghódítottam, 10 ezer évig kell fennállnia!” – mondta állítólag Dzsingisz kán. De már az unokái marakodni kezdtek az örökségén. Az a hatalmas birodalom, ami létre jött nem lehetett egy központból irányítani. A négy darabra eső birodalom részeket is csak ideig-óráig tudta a szűk mongol réteg uralni. Ami ebből megmaradt egy mitikus hős, aki nem csak birodalmat hozott létre, hanem egy nemzetet is a mongolokét, akik később kínai majd orosz uralom alá kerültek. De Dzsingisz kán emléke mindig életben tartotta bennük a reményt az egységre és a szabadságra.