Minimum 50 atomrobbanó fej fekszik a tengerfenéken ismeretlen helyen. Ezek 1950 és 1989 között süllyedtek el bombázógépek lezuhanásakor, vészesetben történt bomba kioldásakor, vagy tengeralattjárók elsüllyedésekor. A számuk viszont nagyobb is lehet. Mennyire veszélyesek a környezetre és az emberekre a katonai szaknyelv szerint csak „Broken Arrows”-nak hívott eltűnt atomrobbanófejek?

 A hidegháború korszaka. A szovjetek és az amerikaiak több tízezer nukleáris robbanó töltettel fenyegették egymást. Egymásra szegezett atomrakéták, nukleáris meghajtású és atomrobbanó töltettel felszerelt tengeralattjárók, atombomba szállításra alkalmas bombázógépek állattak hadrendben készen egy nukleáris háború megvívására. Az egyik bombázógép pilótája a ma 70 éves John Haug százados volt. Ő 1968 január 21-én szállt fel B 52-es bombázógépével a fedélzeten hat fős személyzettel, hogy a Szovjetunió északi partjai mentén Murmanszk és Vlagyivosztok között ellenőrző repülést hajtson végre. A „Stratofortress” típusú gépükön négy hidrogénbomba, mindegyiknek egyenként 300-szor nagyobb robbanó ereje volt, mint a Hirosimára, vagy Nagaszakira ledobott atombombáknak. „Ez egy normális repülésnek számított.” – emlékszik vissza Haug százados. „Erődemonstráció volt a szovjetek számára. Soha sem hittem volna, hogy a küldetésünk lezuhanással végződik.” Röviddel a Grönlandon található Thule légitámaszponton történt felszállás után jelentkeztek az első problémák. A gép elkezdett dülöngélni. A fedélzeten jéghideg volt ezért a turbina meleg levegőjét a pilótafülkébe vezette a legénység. Rövidesen tűz ütött ki, amit nem tudtak eloltani. A tűz tönkretette a fedélzeti elektronikát és így már vészleszállásra sem volt lehetőségük. Ráadásul a futómű sem működött. „Ilyen esetekre azt az utasítást kaptuk a bombákat dobjuk a tengerbe és utána katapultáljunk. Így megkönnyítjük a mentési munkálatokat, mert tudjuk hol estek a bombák a vízbe.” – meséli Haug. Az, hogy a bombák így felrobbanjanak a szakértők nem tartották valószínűnek. A nem élesített bomba gyújtószerkezete ugyan felrobban, de a bombában található plutóniumot öt-hat biztonsági kapcsoló védi, így az nem tud kiszabadulni. A személyzet hat tagja tudott időben katapultálni, viszont Leonard Szvitenko másodpilóta beszorult a gépbe és meghalt. A B 52-es széttört, és darabjai több négyzetkilométeren szétszóródtak a jeges vízben. A becsapódásnál, mint, ahogy a szakértők előre jelezték három hidrogénbomba gyújtószerkezete felrobbant, a negyedik bomba Nr. 78252-es valahol Grönland jegébe fúródott. Először egy tucat eszkimó jelent meg a gép lezuhanásának helyén, amikor hazatértek állapították meg, hogy a fókabőr kabátjuk radioaktív. Felmerült a kérdés mégis csak kiszabadult a plutónium? Az amerikai hadsereg felvásárolta az eszkimók kabátjait és megsemmisítették.

A katonai zsargonban „Broken Arrows”-nak hívott rendkívül komolynak minősített atomfegyver baleset elhárítására hatalmas erőket mozgósítottak. Ötezer amerikai katona mellett 1200 grönlandi munkás vett részt a kárenyhítésben. 60 millió liter radioaktív havat és jeget szállítottak speciális konténerekben Texasba, ahol elásták őket. Hónapokon keresztül kereste az elveszett bombát egy tengeralattjáró, eredménytelenül. Edward B. Giller tábornok egy titkos állásfoglalásban elismerte, hogy a negyedik bombát nem találják, csak az ejtőernyője került elő. Hivatalosan sohasem vallották be, hogy a Nr. 78252-es bombát elvesztették volna. A Pentagon szerint a negyedik bomba a becsapódásnál megsemmisült. Az egyik segítő a zuhanás helyén dolgozó dán kikötői munkás Jeffrey Carswell volt. Ő 1971-ig az amerikaiaknak dolgozott. A gép lezuhanása után munkája során az italába egyik fjord vizéből kivett jégdarabot tett. Senki sem mondta neki, hogy radioaktív. A 80-as években gyomorrákot diagnosztizáltak nála. Nyolcszor operálták. Sok munkatársa járt így. Shaun Gregory a Bradford Egyetem professzora 1986-ban vizsgálatot végzett 800 a baleset helyén dolgozott munkáson. 500 volt közülük krónikus beteg, 90-en voltak rákosok, vagy halottak. A sugárzás még a lezuhanás helyétől nem messze fekvő településen Quannaqban is kimutatható volt. A helyi eszkimók nem tudták megérteni, miért halnak meg sokan közülük olyan betegségben, ami korábban nem sújtotta őket. Ami a politikát érinti, úgy állnak a dolgokhoz, aminek nem szabad, hogy bekövetkezzen az be sem következik. A rákbeteg Jeffrey Carswell, aki most már Ausztráliában él hiába kereste az igazát a bíróságon. Itt kimondták, hogy a Thule bázis munkásai között nem találtak nagyszámú rákbeteget, vagy kiugróan magas halálozást. Az amerikai kormányzat állásfoglalásában kifejtette, hogy a rádióaktivitás alacsony, mert nagy távolságban oszlik meg. William Kammern a los alamosi nukleáris laboratórium munkatársa szerint az atombombáknak nem rossz hely tengerfenék. Tényleg? Otfried Nassauer a nukleáris fegyverkezés szakértője ezt másképp látja. „Az elveszett atomfegyverek veszélyesek tudnak lenni.  Arról, hogy a tengerbe került bombák felrobbantak volna, nincs értesülés. A veszélyt teljesen más okozza. Egy idő után a bomba anyaga elmállik. A sós tengervíz annyira károsíthatja, hogy a radioaktív anyag kiszabadulhat. Ez nagy területet meg tud fertőzni. Ha mindez partközelben történik az ivóvíz bázist is beszennyezi. A következmények leukémia, rák és különböző örökletes betegségek lehetnek.   

Ettől rettegnek az amerikai szövetségi állam Georgia part menti lakói. Több mint hatvan éve rejtőzik valahol az Atlanti óceán mélyen 200 kilogramm robbanóanyaggal és uránnal egy „Mark 15” típusú hidrogénbomba. 1958 február 5-e reggel volt. Egy B 47-es és egy F 86-os elfogó vadászgép ütközött Savannah közelében. A bombázógép olyan súlyosan sérült, hogy a vészleszállás lehetetlen volt. Howard Richardson pilóta és Bob Lagerstrom másodpilóta kidobták 2149 méter magasból a három tonna súlyú bombaszállítmányukat célzottan a tengerbe. Ezek aztán eltűntek. A nyilvánosság sokáig semmit nem tudott meg a „Broken Arrows Savannah”- nak elnevezett esettről. A dokumentációja ugyanis titkos volt. Először 2004-ben számolt be egy part menti lakó, valamikori alkalmazottja a légierőnek, hogy egy nagy objektumot fedezett fel, amiből radioaktív sugárzás érzékelhető. A CNN is beszámolt az ügyről. Több éve próbálják kiemelni a megtalált robbanószereket, de időközben a költségek 11 millió dollárt is elérték. A bombák viszont tovább veszélyeztetik Georgia partjait.

Nem egészen 500 kilométerre, éjszakra egy másik atombomba is található. 1961 január 24-én egy B 52-en robbanás következett be a meghibásodott üzemanyag vezeték miatt az észak karolinai kisváros Goldsboro felett. Azért, hogy a legrosszabbat elkerüljék, a két egyenként négy megatonna robbanóerővel rendelkező hidrogénbombát kioldották. Az egyik 50 méter mélyen egy mocsárba fúródott, a másik az ejtőernyőjén fogva fennakadt egy fán. A nyilvánosság azért szerzett tudomást az esetről, mert az egyik bomba még mindig a talajban található. A hely ma is szigorúan lezárt katonai terület. Elveszett atombombák Európát is veszélyeztetik. 1956 március 10-én egy B 47-es fedélzetén két atombombával elindult Floridából a Földközi tenger vidékére. Az Atlanti óceán felett a bombázót először tankolták fel. Mikor a Földközi tenger felett a második tankolásra is sor kellett volna kerülnie, de a B 47-es eltűnt. Valószínűleg az európai partok közelében lezuhant. A személyzet és a két atombomba feltételezhetően a Földközi tenger mélyén található ma is. Tíz évvel később Európa éppen elkerülte az atomkatasztrófát. A déli államok védelmében amerikai B 52-ek köröztek a Földközi tenger felett. 1966 január 17-én James Wendorf százados bevetésen volt Spanyolország déli partjainál. A B 52-es gépét minden nyolcadik órában a levegőben meg kellett tankolnia egy KC 135-ös Stratotanker segítségével. „Tíz kilométer magasan voltunk. Láttam már a tanker repülőt. Hírtelen a gépünk imbolyogni kezdett. Aztán bekövetkezett a robbanás. Még láttam a törmelékeket és aztán minden elfeketedett előttem. Valószínűleg a gép hátsórésze levált.” – emlékezik a százados. Még az utolsó pillanatban a legénység katapultálni tudott. A B 52 a hidrogénbombákkal lezuhant Palomares falu közelében Costa Calidánál. Két bomba gyújtószerkezete felrobbant, a harmadik kibírta a becsapódást. A negyedik a tenger felszínén úszott egy ideig az ejtőernyőjének köszönhetően, majd lemerült. Paco Orts egy helyi halász társaival látta, ahogy a bomba a tengerbe esett. Ők mentették ki a gép személyzetét is. Palomares paradicsom ültetvényei plutóniummal szennyeződtek. Az amerikai kormány 1500 tonna terményt semmisített meg, 33 hadihajó biztosította azt a helyet, ahol Paco a bombát a vízbe esni látta. 80 napi keresés után a bombát 760 méter mélyen megtalálták és egy mini tengeralattjáróval a felszínre hozták.

Nem csak a légierő vesztett el nukleáris fegyvereket. A haditengerészettel is jó párszor előfordult ilyen eset. A „Broken Arrows Ticonderoga” eset mutatja, miért titkolódzik a kormányzat. 1965 december 5-én az amerikai repülőgép hordozó az USS Ticonderogával történt baleset. A hadihajó úton volt Vietnám partjaitól a japán Yokusuka felé. Egy B 43-as bombázót rakterében hidrogénbombával, egy hatalmas lifttel a fedélzetre emelték. De az akcióba hiba csúszott és a gép a tengerbe esett, bombával és a személyzettel együtt 5000 méterre süllyedt. Soha se tudták a felszínre hozni. A balesetet eltusolták. Az eset rendkívül kellemetlenül érintette az Egyesült Államokat. Ugyanis itt látszott, hogy a vietnámi háborúban opció volt az nukleárisfegyver bevetése. Három évvel később a haditengerészet egy atom tengeralattjárót vesztett. 1968 május 21-én kaptak utolsó életjelet USS Scorpionról. A tengeralattjáró 640 kilométerre tartózkodott délnyugatra az Azori szigetektől. Épp hazatartott Virginiába. Minden kommunikáció megszakadt vele. Az atommeghajtású és atomrobbanófejekkel felszerelt tengeralattjáró 99 fős személyzettel süllyedt el az Atlanti óceánba. Az amerikaiak a szovjeteket gyanúsította szabotázzsal, miután az amerikai Mizar nevű kutatóhajó egy mélytengeri szondája 3000 méter mélyen rátalált.

A Greenpeace és a norvég Bellona Alapítvány szerint ötven atomrobbanófej és kilenc atomreaktor fekszik a tengerek mélyén. Az amerikaiak eddig tizenegy atombomba elvesztését ismerték el. Az oroszok hallgatnak. Mégis a Bellona Alapítvány egy sor ilyen esetet ismer. Például Hawaiitól 1200 kilométerre, északnyugatra 1968 április 11-én egy K 129-es típusú tengeralattjáró két atomtöltettel ellátott torpedóval elsüllyedt. 1974-ben a CIA megpróbálta kiemelni a hajótestet, de az kettétört. A titkos akció neve „Broken  Arrow K 129 volt. A „Broken Arrow K 278”-as esetre talán még sokan emlékeznek. 1989 április 7-én a nukleáris meghajtású K 278-as típusú „Kozmolez” nevű tengeralattjáró az északi sarknál a Medve szigeteknél hajtott végre manővereket és elsüllyedt. Égési sérülésekbe, kihűlésbe és fulladásba a legénység 42 tagja meghalt. A halott legénységről készült képek bejárták a világsajtót. Most a magreaktor és két atomtöltettel felszerelt torpedó 1685 méter mélyen feküsznek Norvégia partjaitól 480 kilométerre. A Greenpeace és a norvég Bellona Alapítvány szerint ezek az esetek csak a jéghegy csúcsai. A titkos akták több mint 1200 esetet rejtenek feltételezések szerint. Hajókatasztrófákat, tengeralattjáró és repülőgép baleseteket. Olyanokat, amelyek nukleáris fegyverekkel voltak felszerelve.   

 A második világháborúban Hitler csapatai nem csak országokat támadtak meg, hanem aranyat is raboltak. Mai napig számos legenda szól arról hol, találhatók ezek a kincsek.

2008 február 26-án úgy tűnt a világháború utáni évek egyik nagy rejtélye oldódik meg. A német cseh határ mentén fekvő Deutschneudorf településen mérnökök nehéz munkagépeket állítottak fel. Egy fúrógép hatolt be mélyen a földbe, mialatt a fúrófej mellett hatalmas por szállt fel. Érdeklődők tucatjai próbáltak meg a kutatómunka helyszínéhez közel jutni, televíziós stábok rögzítették az eseményt. Számos újságíró volt kíváncsi az eseményre közöttük külföldi tudósítók is. A helyi lakosok és a média képviselői egy szenzációs eseményre vártak. Két héttel korábban geológiai mérések azt mutatták, hogy azon a helyen ahol a fúrásokat megkezdték, pontosabban 20 méterrel alatta járatok vannak, amelyek egy nagy üregben végződnek. A fúrást végző szakemberek abban a hitben kezdtek neki a munkának, hogy a sokat keresett náci aranyra bukkannak. „Kincskeresők több tonna aranyra találhatnak!” – szelőztette meg elhamarkodottan a hírt a „Spiegel” német magazin. Több történelmi dokumentum utalt arra, hogy a szászországi faluban a nácik aranyat rejthettek el. A geológiai mérések pedig a már említett járatokat mutatták ki. Vajon ide rejtették a nácik a világháború végén a különböző országokból elrabolt aranyat a szövetségesek elől? Bármi is volt található Deutschneudorfban nem akadtak nyomára. Sem az üreget, sem a nemesfémmel teli ládákat nem sikerült megtalálni. A kincskeresők, a média ismét – ahogy mondani szokták – lyukra futott. A náci arany utáni keresés – nem először és nem is utoljára - zsákutcába jutott. Aki a nácik kincsei után kutat nem teljesen bolond. Ugyanis a háború vége felé jó pár értékes szállítmány indult útnak dél felé, az úgynevezett „Alpesi Erőd” irányába, megrakodva ékszerekkel, műtárgyakkal, devizával és aranyrudakkal. Ezek aztán eltűntek használaton kívüli bányák tárnáiba, kastélyok pincéibe, rohamtempóban megásott gödrökben. A nagy kérdés mind a mai napig, mi történt ezekkel a háború után és egyáltalán mennyi kincset rejtettek el a nácik?1938 és 1945 között a nácik tizenegy nemzeti bankot raboltak ki. Mihelyst valamelyik országot elfoglalták egy speciális kommandó ment be a pénzintézetbe és lefoglalta az ott található értékeket, majd elszállították Berlinbe, a Birodalmi Bankba. Az első áldozat 1938-ban az osztrák nemzeti bank volt Bécsben és ez követte egy évvel később a prágai társa. Amint a második világháború Lengyelország lerohanásával megkezdődött Németországnak megnőtt az igénye az ipari alapanyag importra. Semleges államok, mint Portugália, Spanyolország és Svédország hajlandók voltak kereskedni a náci Németországgal, de ellentételezésként a birodalmi márkát nem nagyon akarták elfogadni. Inkább aranyat vagy svájci frankot kértek a leszállított árukért cserébe. Itt jött Svájc a képbe. Míg az alpesi köztársaság körül dúlt a háború az országban béke honolt. A német hódítók az országot megkímélték a megszállástól cserébe a svájci bankok és különösen a svájci nemzeti bank semmi kifogást nem talált abban, hogy a német bankokkal és a Rechsbankkal üzleti kapcsolatban maradjanak. 1940 január 14-én érkezett az első arany szállítmány Bernbe a svájci nemzeti bank központjába. Az elkövetkezendő években teherautó konvojok keltek át értékes rakománnyal a svájci német határon berni úti céllal. A svájci bankárok fogadták a szállítmányokat és az aranyért cserébe svájci frankkal fizettek, amit a náci Németország összes kereskedelmi partnere elfogadott. Azért, hogy ne derüljön ki, hogy lopott aranyról van szó a németek a zsákmányukat beolvasztották és az így keletkezett aranyrudakat a saját azonosítóikkal látták el. Így úgy tűnt, mintha a saját tartalékukat használták volna fel. Ugyanakkor semmi kétség nincs afelől, hogy a svájciak tudtak az arany eredetéről. 1942 júniusában egy szállítmány érkezett, amelyen a holland nemzeti bank jelzése volt látható. Különösen tragikus fejezete a történetnek a zsidóktól eltulajdonított arany. A megszállt területeken a zsidóktól nem csak az értéktárgyaikat vették el, hanem a koncentrációs táborokban az aranyfoguktól is megfosztották őket. Ezeket beolvasztották és aranyrudakat készítettek belőlük. Ezek felértékelésével a SS gazdasági főhivatalának a vezetője Bruno Melmer SS Hauptstrumführer volt megbízva. Csak 1942 augusztusában 76 szállítmány tele lezárt ládákkal érkezett Berlinbe, bennük zsidóktól eltulajdonított ékszerek, deviza, érmék és fogakból kinyert arany.       

A Birodalmi Bank fent maradt irataiból a világháború után az amerikai vizsgálók megállapították, hogy ezekből a szállítmányokból 120 kilogramm arany 582 ezer svájci frank értékben került Svájcba. Érdekessége a dolognak, hogy a csak „Melmer aranynak” hívott és az SS gazdasági főhivatalának kezén átment arany nagy részével, 2582 kilogrammal nem a Birodalmi Bank kereskedett, hanem egy magán pénzintézet a Dresdner Bank. A „normál” rabolt arannyal együtt a pénzügyi transzfer hatalmas összegekre rúgott. Az arany értéke, amit a Birodalmi Bank Svájcba szállított 1,7 milliárd svájci frankot ért. A svájci nemzeti bank szerint ma már nem találhatók náluk ebből a korból származó aranyrudak. Mivel a szövetségesek is a pénzügyi manővereikhez Bernben tárolták az aranyrúdjaikat nehéz megmondani, hogy melyik kihez tartozik – legalábbis a svájciak szerint. Valószínűleg a nácik által elrabolt arany világszerte elszórva megtalálhatók. Csak a pénzügyi nyilvántartásokat kellene átnyálazni, ami nagy munka lenne. Svájc a háború végén a „washingtoni egyezményben” vállalta, hogy a nyugati szövetségeseknek 250 millió svájci frankot fizet, cserébe nem nagyon feszegették azt, hogyan működött a náci pénzmosó automata.

De az amatőr kincskeresőket kevésbé érdeklik a trezorokban található aranyrudak. Sokkal inkább azok, amelyek a második világháború utolsó napjaiban rejtettek el és még mindig a rejtekhelyükön találhatók. A háború utolsó heteinek káoszában sok náci funkcionárius menekült Dél Németországba és Ausztriába. Közöttük volt Ernst Kaltenbrunner az SS birodalmi biztonsági hivatalának vezetője. Ő 1945 áprilisában az ausztriai Altausseebe érkezett Salzkammergut vidékére. Kaltenbunner hatalmas csomagokkal utazott. Ötven doboz 2000 kilogrammnyi arannyal, ötdoboznyi briliánssal és nemesfémmel, valamint milliós nagyságrendű devizával. Amikor az amerikaiak 1945 május 12-én letartóztatták 76 kilónyi aranyrudat, 10 ezer darab aranyérmét, 15 ezer dollárt és 8000 frankot találtak nála. De a többi meneküléskor magával vitt értékes dolog eltűnt. Ötvenhat évvel később búvárok az Altaussee mellett található tóban megtalálták Kaltenbrunner SS hivatalának pecsétnyomóját. Sokan ezután feltették a kérdést az elveszet kincs esetleg a tó iszapos fenekén található? Nem messze innen a 900 méter magasban található Blaa-Almon az SS biztonsági főhivatalának egy másik tisztje a rabolt zsákmányát rejtette el. Mialatt az amerikaiak felfedezték a rejtekhelyül szolgáló barlangot 22 láda arany és ékszer eltűnt. Adolf Eichmann SS Oberstrumbannführer Bad Ischl felé való menekülése közben ásta el valószínűleg a havasi legelő közelében. De Altaussee az ott található sóbánya miatt lett híres. 1945 májusában az amerikaiak itt találták meg a legnagyobb gyűjteményét a nácik által ellopott műkincseknek. A legérdekesebb felfedezés a türingiai Merkers település nevéhez fűződik. 1945 április 4-én érkeztek meg az amerikai csapatok a kis városba, amiről a háború utolsó heteiben olyan hírek terjedtek el, hogy ott jelentős mennyiségű kincset rejtettek el. A katonák már a megérkezésük másnapján elkezdtek kérdezősködni a helyieknél. A nyomok Kaiseroda káliumbányájához vezettek. Az amerikaiak felrobbantották a bejáratot és 60 méter mélyen meg is találták, amit kerestek. Csomagokban és ládákban 4500 rúd aranyat, érméket, papírpénzt és műkincseket. Ezek között volt a világhírű egyiptomi fáraó feleség Nofretete mellszobra is. Az amerikai katonák a nemzeti szocialisták legnagyobb arany és deviza rejtekhelyére bukkantak. 1997-es dokumentumban az úgynevezett „Eizenstat jelentésben” írták le mit találtak pontosan Merkersben. Ez a jelentés Stuart E. Eizenstatról kapta a nevét, aki egy történészbizottságot vezetett, amely az eltulajdonított javak visszaszolgáltatását tűzte ki célul. E szerint a bányában 400 millió birodalmi márka értékben volt arany. Ez a Birodalmi Bank arany és deviza tartalékának 80 %-ának kellett lennie a háború végén.  1945 április 17-ig az amerikaiak kiürítették a bányát és Frankfurt am Mainba szállították az ott talált értékeket. De nem mindegyik érkezett meg. Ugyan a katonai konvojok jól voltak biztosítva három teherautónak nyoma veszett. A Frankfurtba megérkezett arany sorsa se teljesen tisztázott. Az, hogy a szövetségesek ezt teljes egészében visszaadták volna, eredeti tulajdonosainak többen kétségbe vonják. És mi lett a Birodalmi Bank maradék aranyával? 1945 április végén 9,1 tonna aranyrudat szállítottak Ausztria irányába. Vele együtt magukkal vittek még 164 zsák érmét és devizát. Garmisch-Partenkirchen közelében fekvő Mittenwaldban az ottani hegyivadász iskola vezetője fogadta a szállítmányt. Biztonságos helyet keresett az értékek elrejtéséhez és ezt meg is találta Walchenseenél lévő gyakorlótéren. A tó felett található bunkerben helyezték el az értékes rakományt. Júliusban az amerikaiak és az angolok lefoglalták az egészet.

A szövetségesek „aranykereső” csapapatai viszonylag hamar felkutatták, ha bujdosó nácik valami értékeset elrejtettek. Ugyanis a helyiek elől ez nem maradhatott rejtve. Gyorsan híre ment az ilyeneknek és jól irányzott és határozott vallatások hatására mindig volt, aki elárulta a rejtekhelyet. Az elásott aranyat viszonylag hamar meg lehetett találni, hiszen fémdetektorok már abban az időben is léteztek. Azért előfordult az is, hogy a helyieknek sikerült a megszállókat az orruknál fogva vezetni. Főleg elrejtett pénzkötegek landoltak a helyiek zsebében. Aranyrudakat már akkoriban is nehéz volt az egyszerű embereknek értékesítenie. Nagyobb hasznát tudták venni értékes külföldi valutáknak. Amatőr kincskeresők sokszor a legkorszerűbb fémkeresőkkel felfegyverkezve kutatják át ma is a feltételezett helyszíneket. De mindezidáig a legnagyobb ilyen leletre egy öreg lerakatban bukkantak, az is egy nagy halom üvegcserép volt. Mint kiderült 1940-es jófajta Mosel vidéki bor volt az üvegekben, amit az arannyal együtt szállítottak. Persze az aranynak már nyoma sem volt. Történészkutatók abból indulnak ki, hogy ma már elenyésző az esélye, hogy rejtett náci aranyra találna valaki. Szinte mindegyiket a szövetséges hatalmak katonái megtalálták. De például Garmisch környékén ékszerek és devizák fekete piaca alakult ki közvetlen a háború után. Ezeket adták vették a helyi lakosok csak úgy, mint a megszálló katonák. Mindegyikük megpróbált a zsákmányból profitálni. Talán mégis találnak még elrejtett aranyat. Garmisch felé 1945 áprilisában állítólag elindult egy második aranyszállítmány Berlinből. De ennek nem találják semmi nyomát. Az angol szerző Ian Sayer helyi kincskeresőkkel átfésülte a Walchensee környékét egy tévé stábbal karöltve, de nem találtak semmit. Terjednek még történetek más tavakról az ausztriai Salzkammergut környékén. De komoly kutatók kizártnak tartják, hogy valaki egy hegyi tóba rejt nagy mennyiségű kincset. Ennek ellenére erősen tartja magát az a legenda, hogy 1945 április végén egy SS kommandó Toplitz tóban aranyszállítmányt elsüllyesztett. A tó 100 méter mély és iszapos az alja. Tehát a keresést nagyon nehezen lehet megejteni. Mégis búvárok lemerültek kutatásokat végezni. Találtak is egy láda hamis pénzt és rozsdásodó katonai eszközöket. „Mintha a Harmadik Birodalom szemetes ládája lenne.” – mondta az egyik búvár. Bernard Schragl az osztrák szövetségi erdészet vezetője károsnak tartja a tó körül kialakult legendát. Szerinte nem tesz jót a környezetnek, a sok amatőr kincskereső búvár. 1974-ben azért találtak Hallstätter tóban egy 12,5 kilogrammos aranyrudat. Hogy miért éppen ott, mai napig rejtély. A toplitzi tóban elvileg tilos a búvárkodás, mégis sokan megpróbálják. A szövetségi erdészet megállapodott 2009-ben az amerikai kutatóval, Normann Scottal, hogy alaposan átfésülik a tó fenekét, így bizonyítva nincs ott semmi. De a magas költségek miatt nem valósult meg a vállalkozás. Az erdészet azért nem adta fel a reményt, hogy meggyőzze a toplitzi tóhoz látogatókat, hogy itt nem a náci arany az igazi kincs, hanem a gyönyörű természeti környezet.    

Ők csak hazájukat, Oroszországot szolgálták. Különleges szépségük vonzerejét felhasználva férfiakat hálóztak be és szedtek ki belőlük fontos információkat. Az FBI szerint rendkívül veszélyesek voltak az amerikai nemzetbiztonságra. 

 A lányok csak a dolgukat tették. Szépek voltak és szexiek. A férfiakat úgy vonzották magukhoz, mint mézzel teli bödön az ínyencségre vágyó medvéket. Arról, hogy sok kuncsaftjuk nem tudott szabadulni az aranysárga édességgel teli csupor bűvöletétől, nem tehettek. Pontosabban nagyon is tehettek, hiszen erre kaptak kiképzést, nem mástól, mint az orosz FSZB-től a hírhedt KGB utódjától. Tevékenységi helyük pedig hol lehetet máshol, mint a régi – új ellenség területén az Egyesült Államokban. Itt minél több befolyásos férfival kellett megismerkedniük, abból a célból, hogy Oroszország számára fontos információt megtudjanak tőlük, illetve orosz érdekek érdekében cselekvésre bírják őket. Maria Butina és Anna Chapman, született Anna Vasziljeva Kustcsenkó jól végezték a dolgukat, már ami a kapcsolatépítést és az információ megszerzését illeti. Olyan jól, hogy Anna lebukása után az FBI megkérdezte öt legbefolyásosabb partnerét ismét kapcsolatba lépnének-e az akkor 28 éves lánnyal tudatában annak, hogy kinek dolgozott, egyöntetűen azt mondták igen. Hogy miért? Mert a testi kapcsolatban nem ismerte a nem szót! Bármit kérhettek tőle ő benne volt. Mindezt az Oroszország anyácskáért, no meg persze a nagyvilági életrét, amit bőven finanszírozott az orosz hírszerzés. De aztán mindketten lebuktak. Mi volt a banánhéj, amin elcsúsztak csak sejthetjük, pontos információk nincsenek róluk, de az biztos, hogy az FBI a kommunikációs eszközeik figyelésével gyűjtötte be róluk a döntő bizonyítékokat. Mit használtak? Twittert és Facebookot. Mindekét cég amerikai tulajdonban van szorosan beépítve az amerikai hírszerzés és elhárítás köreibe. Úgy látszik, hogy az oroszok erre nem gondoltak, vagy nagyon bíztak ügynöknőik ügyességében illetve az általuk használt titkos kódokban. A két kémnő egyébként is a 21. század gyermekei voltak, nem csak a kommunikációra, de kapcsolatépítésre is a közösségi médiát használták. Itt olyan fotókat posztoltak magukról, amelyek minden egészséges férfi szívét megdobogtatta. De ne szaladjunk ennyire előre. Azért, hogy megértsük, hol futottak zátonyra a dolgok érdemes megismerni két vonzó orosz kémnő történetét.

A 2000-es évek elején az orosz titkosszolgálat elit kémek csoportját küldte az Egyesült Államokba. Illegálisoknak hívják az ilyen ügynököket, mivel nem a nagykövetség hivatalos álcája alatt dolgoznak.  Sokszor új személyazonosságot vesznek fel és kapcsolatokat építenek ki érzékeny információk megszerzése érdekében. A 30 éves Maria Butina Vlagyimir Putyin szövetségesének számító Alexander Torsin asszisztenseként dolgozott. Hallgatói vízum segítségével jutott be az Egyesült Államokba, ahol az amerikai politika legmagasabb köreibe igyekezett bejutni. Leginkább a fegyver lobby zászlóshajójának számító Nemzeti Lőfegyver Szövetség (National Rifle Association NRA) tagjaival épített ki jó kapcsolatokat. Sokan azt állítják a barátságon túl mást is nyújtott. Szexszel és pénzzel igen magas körökben szerzett támogatókat és ezeket a kapcsolatokat próbálta Oroszország érdekében érvényesíteni. Azért, hogy fedőtörténetét erősítse, és több ismerősre tegyen szert, a facebookon olyan erotikus fotókat is közölt magáról, amelyeken fegyverekkel pózolt. A volvográdból származó Anna Chapman szintén a facebookot használta pasi fogónak. Ő is erotikus fotókat posztolt persze fegyverek nélkül. Neki más volt az álcája. Chapman New Yorkban egy ingatlankerekedő cég vezetőjének adta ki magát. Ez tökéletes álca volt a gazdag emberek és a drága ingatlanok városában. Csinos megjelenését és nő báját bevetve szervezte be férfiakat. Így akart bejutni New York és Washington befolyásos köreibe. Számára a szex csak eszköz volt, olyan eszköz, amit bátran és minden erkölcsi fenntartás nélkül használt. Maria Butina „vadászterülete” az amerikai jobboldal volt, első sorban a republikánus párt. Ezért is tűnt fel gyakran a republikánusokhoz közel álló NRA rendezvényein. A vele szemben később eljáró államügyész szerint a csinos ügynöknő 2015 és 2017 között meg nem engedett eszközökkel próbálta az amerikai politikát befolyásolni. Erre az időszakra esett az elnökválasztás és Donald Trump hatalomra jutása. Ez egykori elnököt azzal vádolták, hogy orosz segítséggel nyerte meg a 2016-os választást. Az, hogy ebben milyen része volt Marianak nem lehet tudni, de az biztos, hogy közvetlen a választás után Butina küldött haza egy üzenetet, amit az FBI elcsípett és így hangzott: „Trump győzött, várom az újabb parancsot.” Egyébként üzeneteit kódolt formában privát Twitter fiókok segítségével küldte el moszkvai kapcsolat tartóinak. De valami miatt az FBI-nak gyanús lett és figyelni kezdte a kommunikációját. Egy faképnél hagyott szerető, vagy az orosz származása hívta fel a nyomozók figyelmét Mariara nem tudni. Butina több ezer tweetet küldött otthoni kapcsolat tartóinak, de nem tudta, hogy az FBI figyeli őt. 2017 júliusában tartóztatták le. A vád szerint különböző szervezetekben való pozícióért szexet kínált. Anna Chapmannek is a közösségi média okozta a vesztét. Miután ágyba csalta a férfiakat és megszerezte tőlük az információkat kávézókból és egyéb közösségi helyekről jelentett Moszkvának. Nem bizonyult okos döntésnek ez a nyilvános életmód. Az FBI játszva feltörte nyilvános kommunikációs csatornáját. Anna Chapman egy laptopot használt és elég ügyetlenül bánt a technikával. Ez arra utalt, hogy nem kapott elég alapos kiképzést. Legalább is ezen a téren. De más területeken is voltak hiányosságok. Vagy ő volt óvatlan, vagy Moszkva nem állt a helyzet magaslatán. Ez utóbbi látszik valószínűnek. Annat ugyanis az FBI lépre csalta. Egy magát orosz ügynöknek kiadó FBI ügynök azzal bízta meg, hogy hamis útlevelet adjon át egy másik tisztnek. Anna hiába kérte Moszkva segítségét, nem kapott ellenkező utasítást így elhitte, hogy valódi orosz titkos ügynökkel van dolga. Ez a lebukásához vezetett. Letartóztatták és 2010 július 8-án visszaküldték Moszkvába egy amerikai orosz kémcsere keretében.

Maria Butina nem úszta meg ilyen olcsón. Washingtonban egy szövetségei bíró 18 hónapi börtönre ítélte. A hölgy elfogadta ugyanis a felkínált alkut és bűnösnek vallotta magát abban, hogy az Egyesült Államokban Oroszországnak kémkedett. Tette mindezt, mert ha tagad öt évre ítélték volna. 2019-ben térhetett haza miután leülte büntetését. Moszkvába való megérkezése után nyilatkozott a Russia Today nevű állami televíziós hírcsatornának, ahol az amerikai fogvatartási viszonyokra panaszkodott. „Ez volt életem legszörnyűbb része.” – mondta az interjúban. Kínzásról beszélt azzal kapcsolatban, hogy az előzetes letartóztatása idején 117 napig magáncellában volt. „Meg akarták törni az akaratomat.” - jelentette ki. Butina ügyében maga Vladimir Putyin is megszólalt. „Nem tisztázott, hogy milyen bűncselekményt követett el. Szerintem ez az ügy tipikus példája, hogy a tekintélyét meg akarja védeni valaki. Elfognak egy lányt, aki ellen nincs semmijük. Elítélik 18 hónap börtönre, hogy ne kelljen bevallaniuk, hogy ártatlan.” Az amerikai főügyész azt nyilatkozta Butina esete nem szokványos kémügy. Maga orosz ügynöknő a vizsgálat során azt állította, hogy csak az orosz amerikai kapcsolatokon próbált javítani. Ezért vett részt politikai összejöveteleken és szervezett vacsorákat. Egy ilyenen találkozott Donald Trumppal is. Azt mondta nem tudta, hogy ez olyan lobby tevékenység, amit be kellett volna jelentenie. Tanya S. Chutkan Maria ügyében eljáró bíró az ítélet indoklásban hangsúlyozta Butina nem egy túl motivált gyakornok volt, akinek nincsenek pontos ismeretei az amerikai jogról, hanem egy alaposan megtervezett akciót hajtott végre, aminek célja az volt, hogy mélyen behatoljon amerikai politikai döntéshozatalba és befolyásolja azt. Maria Butina még a vele készült interjúban elmondta, hogy a jövőben fegyverjogi aktivista kíván lenni és harcolni fog olyan emberek jogaiért, akik igazságtalanul ülnek börtönben. Hol? Természetesen az Egyesült Államokban. „Miért pont az ottani rabokért áll ki?”- szegezték neki a kérdést. „Mert ott rendkívül rosszul bánnak velük.” - válaszolta.  

Anna Chapman hazatérése után teljesen más karriert futott be. Férfi magazinoknak pózolt, divatbemutatókon modellkedett, és valóságshow-t vezetett. Egyik szereplése manökenként rendkívül furcsára sikeredett. Az időközben a sajtóban csak „00SEX” ügynöknőnek hívott egykori kém a kifutón két férfi között jelent meg fekete ruhában és napszemüvegben. Lehetett látni rajta, hogy a túlzott alkoholfogyasztás miatt nem tud egyenesen menni. Ahogy leért a színpadról a mellékhelységbe rohant, ahonnan csak segítséggel tudott kijönni. A modell cég, hogy a helyzetet mentse nagyobb összeget adományozott jótékonyság célokra. Anna pedig cserében fellépett Antalyaban egy show műsorban. Most már józanul. De a „90-60-90” ügynök (Anna másik népszerű neve a sajtóban) rendkívül lenge öltözetben megmutatta bájait a „Maxim” című magazin orosz kiadásában. Ilja Besugli a lap szerkesztője nem árulta el mennyit fizettek a fotókért és, hogy milyen körülmények között készültek a képek. A "Komsomolskaja Prawda" úgy értesült Annaval egy interjú 25 000 dollárba került 2010-ben. De nem csak interjúalanyként jelent meg Anna a médiában. Ren Tv-n saját műsora volt „Chapman titkai” címmel. A csatorna tulajdonosa Putyin elnök egyik barátja. A műsor sajátságos keveréke a tudományos ismeretterjesztésnek és az összeesküvés elméleteknek. Két példa az adás témáiból: hogyan akarta a CIA megmérgezni Lukasenko fehérorosz elnököt, illetve a démonok által megszállt emberek.  Anna Chapman kém karrierje után az orosz pénzvilág munkájába is bekapcsolódott. Az egyik bank igazgatóságának tanácsadójaként dolgozott. A pénzintézet vezetői az űrkutatás területéről kerültek ki és a bank az orosz űrkutatási hivatal a Roskosmos pénzeit kezelte. Az, hogy itt Anna a szépsége mellett mennyire lehetett okos nem lehet tudni. Minden esetre a hazatérés problémákkal is járt. Anna elmondta újságíróknak mennyire zavarta, hogy az utcán mindenki megismeri, a fitnesz stúdióban nem tudott úgy átöltözni, hogy valaki autogramot ne kért volna tőle. Arra a kérdésre, hogy menyire hiányzik Amerika azt felelte: „Az ottani szép férfiak hiányoznak. Nem tudom, hogy az orosz férfiak miért nem sportolnak többet és mennek időben fodrászhoz.”  Chapman a divattervezésbe is belekóstolt. Ez azzal magyarázta, hogy „Oroszország ugyan meghódította a kozmoszt, de egy piacképes ruhamárkát nem tudott létrehozni.

Anna Chapman és Maria Butina két ügynöknő, akiket az FSZB a hírszerzés egyik legősibb eszközeként alkalmazott. Nők, akik a csáberejüket használják férfiak befolyásolására, kompromittálásra, információk megszerzésére mindig is léteztek az emberiség történetében. Az oroszok viszont a két ügynöknő lebukása ellenére profin használják ezt az eszközt. A férfiak természetét megfigyelve a hírszerzésnek ez a módszere még hosszú ideig működni fog. 

 Az elbeszélés egy csodaszép, okos és gazdag nőről, valamint egy nem kevésbé okos, gazdag férfiről szól. Szó van benne még aranyról, drágakövekről, szexről és értékes fűszerekről. A történet teljesen kerek, évszázadokon át megigézte olvasóit és szerepel négy világvallás írásaiban is. Kedvelik egyaránt a túlvilági jelenségek, a feladványok és a mesék szerelmesei. Csak egy gond van vele: valószínűleg nem igaz. Az egész 3000 évvel ezelőtt kezdődött az egykori híres sábai birodalomban a mai Dél Jemen terültén. Annak idején itt uralkodó királynő felszerelkezett, hogy útnak induljon észak felé. A Biblia szerint Jeruzsálembe akart menni, hogy meglátogassa Salamont Izrael királyát, Dávid fiát. Az uralkodó nagyon okos, talán még nála is okosabb, legalább is ezt hallotta a királynő. Sába úrnője ki akarta deríteni az igazságot. Hónapokon át utazott 3000 kilométert gazdagon felmálházott karavánjával hullámzóan baktató tevékkel az arab félsziget sivatagos tájain keresztül. Vitt magával aranyat, drágaköveket, tömjént, mirhát, de legfőképpen feladványokat, hogy próbára tegye Salamon bölcsességét, olvashatjuk az Ószövetségben: „..halván Salamonnak hírét és az Úr nevét, eljőve, hogy megkísértgesse őt nehéz kérdésekkel.” Végül jól sikerült a látogatás. Sába királynője le volt nyűgözve Salamon országának pompájától, gazdagságától, de főleg attól, hogy minden kérdésére választ tudott adni. „A felét nem mondták el a hírhozók a te nagy bölcsességednek” vallotta be a királynő és hódolattal ajándékozott neki kétezer talentum aranyat, hozzá nagy mennyiségű balzsamot, drágakövet. Mielőtt elutazott Salamon ellentételezésként teljesítette Sába királynőjének minden kívánságát.

De valóban mindent? Amit ezalatt érteni lehet azt a késő korok számára egyértelmű volt: közel kerültek egymáshoz, méghozzá olyan közel, hogy kilenc hónappal később megszületett a fiuk Menelik, akit Etiópiában minden ottani uralkodó ősapjának tekintenek. Még az 1974-ben megbuktatott és egy évvel később meggyilkolt utolsó etióp császár Hailé Szelasszié is az ő 225. leszármazottjának tartották. „A leszármazotti vonal egyenesen és töretlenül a Menelik dinasztiára vezethető vissza, Salamon és Sába királynőjének fiának útódaira” – ez állt jó ideig az ország alkotmányában. Elképzelhető, hogy Sába uralkodója a mai Jemennel szemben elterülő Etiópiából jött? Persze ha létezett. Kutatók és régészek keresték nyomait eddig eredménytelenül. Sem Etiópiában, sem az ókori Sába fővárosában a Marib oázisában nem találták nyomát. Uralkodónők élet ebben a korban, sőt az Arab félsziget déli részén Sába királysága is létezett. A gazdagságát a jó öntöző rendszerének köszönhette és a tömjén és mirha kereskedelemnek, aminek a szálai egész Európáig nyúltak. Tömjén és a mirha nagy üzlet volt az Ókorban. A hettiták, az egyiptomiak, a föníciaiak, az asszírok és a görögök mind úgy gondolták, hogy a füstölők elengedhetetlenek az istentiszteleteikhez. Ehhez az alapanyagok kizárólag az Arab félsziget déli részén a mai Omán és Jemen területén őshonosak. Itt nőttek csak tömjén- és mirhafák. Szárított gyantájukat nem csak vallási szertartásokhoz, hanem orvosi célokra, valamint illatszerekhez használták. A tömjén kereskedelem egyik központja a mai Jordániában található Petra volt a Nabateus királyság fővárosa. Karavánok vitték az árukat és ilyen karavánnal utazhatott a királynő is. Az, hogy az Ótestamentum megemlíti annak alapos indoka kell legyen. Egyes ókorkutatók szerint Sába királynője látogatásának szerepeltetése Salamon királyi hatalmának felértékelésére szolgál, mások pedig az idegen hitűek meghódolását látják benne. A Korán 27. surája pedig azt állítja Sába királynője és a népe a naphoz imádkozott míg meg nem tért az iszlámhoz. És ez a következő módon történt: amikor Sába királynője Salamon üvegpadlójú palotájába lépett azt hitte az víz és ezért fölhajtotta a szoknyáját és így szabadon láthatóvá váltak a lábai. Amikor a tévedést észrevette így szólt: „Uram vétkeztem, megadom magam az Istenednek a világ urának.” És megtért. A történet sok arab mítosz és mese középpontjában áll. A középkorban a királynő szex megszállott démonként is feltűnt. Az alakja sok művészt, költőt, festőt, zeneszerzőt megihletett. Ez utóbbi közül a leghíresebb Georg Friedrich Handel, aki „Sába királynőjének bevonulása” címmel írt zeneművet.              

 Félresikerült megtévesztési manőverek, stratégiai balfogások és rossz döntések. A Harmadik Birodalom jó pár titkosszolgálati akciója látványosan megbukott. A szövetségesek valós szándékait és terveit a német hírszerzés nem nagyon tudta feltárni. A zátonyra futott akciók miatt többnyire maga Hitler volt a felelős. 

 Adolf Hitler őrjöngött. Éppen most kapta a hírt, hogy a „Pastorius" akció kudarcot vallott. Ez a német titkosszolgálati vállalkozás azt a célt szolgálta volna, hogy az Egyesült Államokban terrorcselekményeket hajtsanak végre. A szabotázsakciókkal megbízott ügynökök közül kettő közvetlenül a New yorki partraszállás után lebukott a többieket pár nap alatt elfogták. „Nem tudom, hogy miért van titkosszolgálatom, ha ilyen bakot lő?” – ordította Hitler. A diktátor reakciója nem volt alaptalan. Rendszeresen kapott hírt átállított ügynökökről és félresikerült akciókról, amelyek a későbbiekben a háború elvesztésében is közrejátszottak.

A titkosszolgálatok új hatalma

Olyan háborús gépezet született, amelyet a világ korábban nem látott. A Harmadik Birodalom hat évig készült fel a háborúra. A gazdaság, az ipar és a hadsereg mind a háborús célokat szolgálták, revánsot venni az első világháborús vereségért, új európai, sőt világhatalommá tenni Németországot. A náci államigazgatás fogaskerekei jól passzoltak egymáshoz, bürokrácia 1939-re hatékonyan működött. Csakhogy a látszat csalóka volt. A titkosszolgálatoknál komoly gondok voltak. A német ügynökök egymást felülmúlva követtek el hibákat. A náci vezetés későn ismerte fel, hogy egy titkosszolgálati csúcsszervre lenne szükség. A második világháború a modern titkosszolgálatok születésének ideje. Már nem csak a fegyverek erőssége és a hadosztályok létszáma dönti el a harcok kimenetelét. Az ellenség félrevezetése, stratégiájának kikémlelése a vesztes helyzetet is meg tudja változtatni. De ennek fordítottja is igaz. A félresikerült titkosszolgálati akciók az ellenséget hozhatja előnyös helyzetbe. Ez történt a német ügynökök esetében is. Az ő hibáik nagyban hozzájárultak a szövetséges hatalmak győzelméhez. Ennek két okát látják ma a történészek. A különböző náci titkosszolgálatok gyakran egymást kijátszva működtek. Nem csak kommunikációs problémák voltak közöttük, hanem mindegyikük Hitler kegyeit kereste és olyan információkkal szolgáltak, amiket a „vezér” hallani akart. Ehhez jött még az is, hogy a német titkosszolgálatok rendszeresen alábecsülték az ellenfelet. Mint a felsőbbrendű faj képviselői el sem tudták képzelni, hogy bárki jobb lenne náluk. Ezért nem vettek figyelembe számos értékes információt. Például a normandiai partraszállás idején.

Kudarc konkurencia harc idején

1944 június 6-a. 1,5 millió szövetséges katona állt készenlétben, hogy Európát Hitler terrorállamától megszabadítsa. De Franciaország északi partjai jól meg voltak erősítve. Bunkerek, lövészárkok, szögesdrótok állták útját a szövetséges katonáknak. Csak egy meglepetés szerű támadás tudja a győzelmet garantálni. A támadás pontos helyének és erejének ismeretében a szövetséges akció győzelme lehetetlen lenne. Röviddel a támadás előtt az Overlord hadműveleti terveit sikerült a német külügyi hivatalnak megszereznie. Mégsem adták tovább a legfőbb parancsnokságnak. Az ügynökök tudták, a terv nem egyezik Hitler támadásról szóló elképzeléseivel. A német külügyi hivatal, az SS (Schutzstaffel), a titkos államrendőrség (Geheime Staatspolizei, Gestapo), az elhárítás az „Abwehr", sőt a Postaügyi Minisztérium is rendelkeztek ügynökökkel, akik külföldi hírszerzéssel foglalkoztak. De, ahelyett, hogy összefogtak volna, külön-külön dolgoztak Hitler kegyeit keresve. Az „Abwehr” ugyan a Wehrmacht a hadsereg hírszerző részlege, de nem nagyon törődött más hasonló náci szervezettel. A szövetségesek is különböző hírszerző szervekkel rendelkeztek, de felismerték az együttműködés fontosságát. Angliában az MI6-nél futottak össze a szállak, az amerikaiak pedig a háború elején megalapították az Office of Strategic Services –t a CIA elődjét. Tevékenysége nélkül a világháború is másképp alakulhatott volna.

Kudarc az ideológia miatt

 A hamis hírszerzői információk mellett egy másik titkosszolgálati akció is befolyásolta a náci birodalom jövőjét és elősegítette a bukását. 1942-ig a német tengeralattjárók legyőzhetetlenek tűntek és egyre másra süllyesztették el a szövetségesek hadi és szállítóhajóit. A szövetségesek hajói alig tudták a német tengeralattjárók helyét beazonosítani. De ez a helyzet egyszer csak megváltozott. A náci haditengerészet a híres Enigma készüléket használta üzeneteik kódolására. Ez a számítógépek elődje volt. 1942 nyarán hirtelen megugrott az elsüllyesztett tengeralattjárók száma. Olyan nagymértékben, hogy ezt már nem lehetett a véletlennek tulajdonítani. Hitler azonban nem akarta elfogadni, hogy a szövetségesek feltörték az Enigmát.  De nem csak Hitler volt ezzel így. A német titkosszolgálatok is úgy gondolták, a szerkezet kódoló része feltörhetetlen. Ezért tovább küldték rajta az üzeneteket egyenesen a briteknek. Korlátoltság, fanatizmus, ideológiai elvakultság. Ezek a tulajdonságok vezettek ahhoz, hogy a német ügynökök és szolgálataik vezetői hibát hibára halmoztak. Elkövették az a hibát, ami egy háborúban a legjelentősebbnek számít. Alábecsülték az ellenfelet. És ebben hatalmi arroganciában élenjáró Hitler volt a legnagyobb hibás. Az információkat az ő ostoba és gyilkos világnézetéhez igazították. Amikor a Szovjetunió elleni háború idején felhívták a figyelmét a szovjet túlerőre, csak annyit mondott a „Vörös Hadsereg csak egy vicc”. A katonai hírszerzés emberei, ugyan tudták az igazságot, de a főnöküket nem akarták megcáfolni. Az Abwehr keleti frontért felelős hírszerzési vezetője Gehlen, azért úszta meg a második világháborút és hozhatta létre a nyugat német hírszerzést a BND-t (Bundes Nachrichtendienst), mert neki volt a legjobb kelet európai ügynökhálózata. Teljesen tisztában volt az erőviszonyokkal. Ezért is kellett az amerikaiaknak.  De nézzünk pár német titkosszolgálati fiaskót.

 „Pastorius" akció

Rettegést és terrort kellett volna az Egyesült Államokban elterjeszteniük és az ipart megbénítaniuk. 1942-ben egy nyolcfős szabotázs csoport érkezett az Egyesült Államokba. Nem tellett bele 24 óra és a vállalkozás lebukott. Két kém azonnal feladta magát az FBI-nak a többieket pedig hamar letartóztatták. Hitler magán kívül volt, hogyan tudott az Abwehr az emberek kiválasztásánál ekkorát tévedni. Két ügynök Georg John Dasch és Ernst Peter Burger valójában nem voltak nemzeti szocialisták. Burger még koncentrációs táborban is volt 17 hónapig a Gestaponak köszönhetően. A titkos akció Hitler személyes kérése volt, minél hamarabb keresztül kellett vinni. 18 napig tartott a kiképzés, az ügynökök részletes átvizsgálásra nem került sor. A Vezér akaratának gyors teljesítése blamáshoz vezetett.

 „Mincemeat" akció:

Milyen egy zsákmány! Karl-Erich Kühlenthal őrnagy a német hírszerzés madridi vezetője alig hit a szemének. Az asztalán a szövetségesek szigorúan titkos haditerve feküdt. Az iratokat egy vízbe fúlt ember aktatáskájában találták, aki látszólag a brit haditengerészethez tartozott. A dokumentumok szerint a szövetségesek Szardínián és Görögországban akarnak partra szállni, hogy onnan indítsák meg Olaszország felszabadítását. Hitler megerősített csapatait és Benito Mussolinitől kért segítséget. Csakhogy a Wehrmacht rossz helyen várta az ellenfelet. A szövetségesek Szicíliában szálltak partra. Kühlenthal őrnagy egy elterelő manővernek lett Madridban az áldozata. A neve: Operation „Mincemeat". A holttest valójában Glyndwr Michael egy walesi bűnözőé volt. A dokumentumok és az igazolványok pedig mind hamisítottak voltak. Kühlenthal nem ellenőrizte az információt, mert Hitlernél jó benyomást akart tenni, ezért rögtön továbbította azt. A kémkedés alapszabályát hagyta figyelmen kívül: ne higgy egy hullának, ami nem tud válaszolni a kérdéseidre! Szicília meghódítása Mussolini végét jelentette, a német olasz szövetség végét. Ezek után minden irattal szemben bizalmatlan lett Hitler, még olyanokkal is, amelyek valódiak voltak.

 „Copperhead" akció:

Szaddam Huszeinek három hasonmása volt. De ezzel nem volt egyedül a történelemben. Bernard Montgomery tábornok az európai szövetséges erők brit parancsnoka szintén rendelkezett eggyel. Clifton Jamesnek hívták és színész volt. Ő 1944-ben Montgomery helyett látogatta meg a gibraltári és észak afrikai csapatokat. Ez egy show műsor volt, amit az MI5 szervezett. Mindezt egy ember miatt. Ugyanis Molina Péres spanyol katonai kormányzó annak ellenére informálta folyamatosan a németeket, hogy Spanyolország semleges állam volt. És ezt az információt feltétlenül tovább kell adnia. Ha a németek megtudják, hogy Montgomery Gibraltárban van, abból fognak kiindulni, hogy a szövetségesek Dél Franciaországban szállnak partra egy héten belül. De a valódi tábornok 800 kilométerre északabbra volt. A „D-napot” készítette elő a szövetségesek normandiai partraszállását. Két nap volt a támadásig. Ha a németek megerősítik az ottani csapataikat nehéz lenne a hadműveletet végrehajtani. A gibraltári angol kormányzó ezért meghívta a házába a spanyolt és egy pillanatra magára hagyta, amíg találkozott az ál Montgomeryvel. Molina rögtön tovább adta az információt, hogy a brit parancsnok Gibraltárban van. 20 perc múlva a hír Berlinben volt. Nem erősítették meg a normandiai német csapatokat. Operation „Copperhead" működött.

„Cicero” akció

Az álca perfekt volt. Elyesa Bazna nem csak komornyiknak adta ki magát, hanem komornyik is volt. Az albán férfi Sir Hugh Knatchbull Hugessen az ankarai brit nagykövet szolgálatában állt. Bazna több száz dokumentumot fotózott le és küldött el német kapcsolatának. Olyan sok információt adott át, hogy a Cicero fedőnevet kapta, az egykori római politikus után, aki a szenátusban hosszú beszédeket tartott. Értesülései aranyat értek, közöttük volt például a szövetségesek normandiai partraszállásáról adatok. Olyan érzékeny információk, amelyek a szövetségesek előrenyomulását lassítani esetleg megakadályozni tudta volna. A legfőbb német hadvezetés azonban Hitlerrel az élén viszont bizalmatlan volt. Az ok: az adatok olyan jók voltak, hogy gyanút keltettek. A szicíliai fiaskó után már az is gyanús volt, ami nem volt gyanús! Ráadásul Bazna koszovói albán volt, akikben Hitler nem nagyon bízott. Cicero információit félretették. Ennek ellenére Bazna továbbra is német szolgálatban maradt, akinek a nácik hamis pénzzel fizettek. Amikor a háború után Bazna 300 000 fontját a bankba vitte, rájött, hogy a nácik átverték.

„Bobbi” akció

 Earl Anett szívesen harcolt volna a németek ellen, de ebben a térdsérülése megakadályozta. „Akkor majd német kémeket fogok el!” – viccelődött a kanadai férfi. 1942 november 9-én erre alkalmat kapott. Már elmúlt éjfél, amikor egy idegen a Carlisle Hotel épületébe belépett. Anett az előcsarnokban ült, ő volt ugyanis a hotel tulajdonosa. Az idegen nedves ruhájának enyhe dízelolaj szaga volt és akcentussal beszélt. De nem ez volt, ami Werner von Janowski lebukását okozta, hanem a rossz előkészítés és a pocsék álca. A német ügynöknek a kanadai hadiiparról kellett volna információkat gyűjtenie és egy német tengeralattjáró fedélzetén érkezett a kanadai partokhoz. A megérkezése után vonatra kellett volna szállnia és Montreálba utaznia. Ott kellett volna kapcsolattartójával találkoznia. De a zuhogó eső mindent megváltoztatott. Betért az útjába került első szállodába a Carlisle Hotelba. Kézpénzzel fizetett, de a bankjegyek már elavultak voltak. Azon kívül távozásakor a szobájában hagyott egy belga márkájú cigarettás dobozt, amilyet a háború kitörése óta nem árultak Kanadában. A bizalmatlan Anett értesítette a rendőrséget és a német ügynököt még az állomáson elkapták.