A katharok történetét kutatta, mert úgy gondolta a segítségükkel megtalálja a Grált. Igyekezetében a nácik kiszolgálója lett, ami viszont megpecsételte a sorsát.

 „Mindenki olvassa el ezt a nagyon érdekes könyvet, mert elmesélni azt, hogy miről szól, csak gyenge próbálkozás lenne a könyvhöz képest!” Így dicsérte a „Nemzetiszocialista Tanárok Újsága” 1933 őszén a 29 éves Otto Rahn „Keresztes hadjárat a Grál ellen” című könyvét, amivel a szerző ezoterikus és okkult náci körökben nagy ismertségre tett szert. Az 1904 február 18-án az odenwaldi Michelstadtban született Rahn már gyerekkorában érdeklődött a mondák iránt. Különösen tetszett neki a részben Odenwaldhoz tartozó Burg Wildenbergben Wolfram Eschenbach által 1200 körül írt Grál kereső Parzivál története. A mítoszok és a misztika iránti érdeklődését felnőtt korára sem nőtte ki. Nagy hatással volt rá gimnáziumi hittantanára, aki nem csak az ezotériába és a faji felsőbbrendűségbe vezette be, hanem megismertette a középkori eretnek mozgalmakkal, többek között a katharokkal. Emellett megnyerte tanítványát a német népi mozgalomnak is.  1929-ben Rahm kénytelen volt megszakítani jogi és filológiai egyetemi tanulmányait, mivel apja látván a bukdácsolását nem finanszírozta tovább azokat. Ezek után Berlinben tűnt fel homoszexuális közegben. Egyik itteni svájci művész partnere úgy emlékezett, hogy ebben az időben Rahm segédtanító, eladó, illetve fordító volt, ha éppen nem munkanélküli. Később, amikor belépett az SS-be úgy jellemezte ezt az életszakaszát „harc a túlélésért.”  1931-ben kezdett dolgozni könyvén. Dél Franciaországba utazott a katharok egykori vidékére, mert a legenda szerint egy ideig náluk volt a Grál. Ezoterikus körökben, amelyben mozgott megerősítették ezt az elképzelését. Az útját Myrianne de Pujol-Murat grófnő finanszírozta egy idősebb asszony az okkult „Polaires” csoport tagja. Neki az volt a meggyőződése, hogy a kathar királynő Esclarmonde de Foix leszármazottja és a német ifjúban hűséges segédet látott a múlt kutatásában. Rahm felkereste Pamiert, Foixt, Carcassonet, és Montségurt a 13. századi katharok nyomát kutatva. Sok időt eltöltött Albi városában az albigensek, a katharok egyik csoportjának székhelyén. A szekta hitének a központjában a fény és a sötétség örök harca állt. A fény volt számukra a teremtő erő, a nap állt a vallásuk középpontjában. Rahm úgy sejtette, hogy a Grál Mountségurban található, itt rejtették el egy földalatti járatban az erődítmény 1244-es eleste után. A szenttárgy kutatatás során felkeresett és átkutatott jó pár földalatti járatott és lemásolt minden olyan iratot, amely a Grál feltételezett helyével kapcsolatba hozható volt. A sikertelen kutatásából azt a következtetést vonta le, hogy a Grál megtalálásához nagyobb áldozatot kell hoznia. Időközben azonban az idős grófnő támogatása elapadt. 1932-ben letelepedett Ussat-les-Bainsban, ahol egy hotelt vezetett, de hamar csődbe vitte. De ez nem riasztotta vissza a további kutatástól, amit kiterjesztett a trubadúrokra. Úgy tartotta ők őrizték meg és adták tovább a katharok eretneknek nyilvánított tudását. A számos Grál legendában az ősi gnosztikus tudás elemeit vélte felfedezni. Rahm kutatásainak eredményét 1933-ban könyv formájában is megjelenttette. Ez volt a „Keresztes hadjárat a Grál ellen” címet viselő alkotása. A könyvében élesen elítélte a középkori egyházat és annak tetteit a szerinte előremutató katharok által vallott hittel szemben. A művében részletesen írt a katharok vallásáról és az ellenük alkalmazott inkvizíciós módszerekről. A könyv valahogy ráérzett a korszellemre, mert nagy sikert aratott. A túl technikalizált, vallásból kiábrándult világ fogékony volt az okkult dolgokra.

Rahm pillanatok alatt ismerté vált, rádióadók és újságok készítettek vele interjúkat. A hirtelen népszerű lett Grál kutató Berlinbe költözött, ahol bekerült Karl-Maria Wiligut körébe. A náci okkultista és szélhámos Heinrich Himmler a SS vezetőjének volt a személyes tanácsadója. Ő készítette Wewelsburg várának SS kultikus központjává átalakító terveket, sőt a SS becsületgyűrűje is a nevéhez köthető. Ez utóbbit csak magas rangú SS vezetők kapták. Rahm Wiligut villájában ismerte meg személyesen Himmlert és adta elő neki teóriáját. Az SS főnök érdeklődve hallgatta Rahm előadását. Rögtön eszébe jutott a náci főideológus Alfred Rosenberg, aki mint sok más nemzeti szocialista, aki elhagyta az egyházát a végső győzelemhez egy régi-új német vallást tartott szükségesnek. Himmler is osztotta ezt a nézetet és bíztatta Rahmot az ősi germán hit kutatására a SS és az Ahnenerbe keretében. 1935 szeptember végén Rahm Himmler személyes stábjához csatalakozva körutat tett Hessent, Bajorországot és Westerwaldot érintve, középkori eretnekek nyomait kutatva. Régi misztikus helyeket keresett fel, a Grálra utaló jeleket keresett. Himmler úgy gondolta Rahmban eszmei társra talált. 1936-ban Rahm felvételét kérte az SS-be. „A könyvem megjelenése óta a nemzetiszocialista kultúrörökség része” – írta szerénytelenül jelentkezésében. A SS Unterscharführer feladata az SS birodalmi vezető személyes szolgálatában az őskutatás lett. A friss SS tag nagyon sajnálta, hogy őseit csak 100 évre tudta visszavezetni, igaz ezen felmenői között nem találtak zsidó származásút. Rahm Wiliguttall együtt olyan ősi germán pogány vallást keresett, amelyet fel lehetett volna éleszteni. Elkeseredett kitartással kutatta az olyan eretnek rítusokat, amelyeket az idők folyamán a keresztény egyház elnyomott. Kutatásait az SS nagystílűen finanszírozta. Elutazott Izlandra, ahol az Edda mondakör ősi törvényszerűségeit vizsgálta. Ezen északi „kutató útja” után 1937-ben jelentette meg új könyvét „Lucifer udvartartása” címmel. Az egyhangú izlandi tartózkodás után ismét a katharok történetének szentelte magát. Dicsérte az önfeláldozásukat, az idealizmusukat, tisztaságukat és természet szeretetüket. Nem a könyve miatt került végül bajba Rahm, azt senki sem merte kritizálni, hiszen Himmlernek nagyon tetszett. Alkoholizmusa miatt állították 1937-ben pártbíróság elé. Büntetésként az SS Totenkopf hadosztály felső bajorországi egységében kellett szolgálnia négy hónapig Dachauban, mint fegyőr. Az itt tapasztalt állapotok nagyon megviselték. Bizalmasai és barátai előtt nem titkolta homoszexualitását.  De amikor Himmler egyik közeli bizalmasával Hans Riedweggel konfliktusba került, mivel az el akarta lehetetleníteni a további Grál kutatást, hogy mentse a látszatot bejelentette, hogy eljegyezte magát, ami persze nem volt igaz. A nagy nyomás alatt Rahm depressziós lett és még többet ivott, ami újabb büntetéshez vezetett. Ezúttal Buchenwaldba került őrszolgálatra. Himmler, ami után kiderült védence homoszexualitása levette róla a kezét, így oda lett a Grál kutatási lehetősége is.  1939 februárjában maga kérte az SS-ből való elbocsátását. Márciusban Tirolba utazott, ahol Kufstein és Sölln közötti túrája idején egy fa alatt öngyilkos lett. Nagymennyiségű altatót vett be. A holtestére egy hónap múlva találtak rá kiránduló gyerekek. A „Schwarze Korps” az SS lapja megemlékezett haláláról, igaz nem azt írta, hogy öngyilkos lett, hanem egy hóviharban életét vesztette a magas hegyekben. Azt, hogy ezt Himmler intézte-e így nem tudni. Minden esetre a háború után halálának körülményei spekulációkra adtak okot. Sokan azt állították azért kellett meghalnia, mert megtalálta a Grált. Mondjuk meg őszintén ennek nem nagy a valószínűsége. Inkább rájött a koncentrációs táborbeli tapasztalataiból, hogy szomorú jövő várna rá az általa is támogatott Harmadik Birodalomban.       

 A második világháború után a Szovjetunió lett a legerősebb katonai hatalom Európában. Ugyan a szovjetek nagy veszteségeket szenvedtek el, de katonáik a Távol Kelettől az Elbáig mindenütt ott voltak. Amikor az amerikaiak felrobbantották 1945 júliusában az első atombombát a Szovjetunió hatalmas páncélos egyégei elveszítették jelentőségüket. Ezt felismerve Sztálin kiadta a parancsot saját bomba építésére.

 1945 július 24- e. A győztes nagyhatalmak már egy hete tárgyaltak zárt ajtók mögött Postdámban a Cecilienhof nevű kastélyban a legyőzött ellenség jövőjéről és a még mindig tartó Csendes óceáni háborúról. Sztálin ezen az ülésen őzbarna uniformisában jelent meg, amelyen még az Egyesült Államok elnöke és Nagy Britannia miniszterelnöke vettek részt. Láthatóan élvezte a győzelem diadalát. Annak ellenére, hogy a harcokban 26 millió szovjet ember halt meg és az ország városai, valamint az ipara romokban hevert. De a Vörös Hadsereg ott állt az Elbánál és uralta egész Kelet Európát és páncélosaival a legerősebb haderőt képviselték a kontinensen. Hitler legyőzésével Sztálin a világ egyik legerősebb embere lett. Az amerikaiak és a britek már nem tudnak nélküle dönteni a világ sorsáról. Ezen a napon este fél nyolckor értek véget a tárgyalások. Sztálin épp elhagyni készült a termet, amikor Harry S. Truman amerikai elnök hozzálépett. A brit miniszterelnök Winstson Churchill és a többi jelen lévő a szemüksarkából figyelték a történteket. „Egy teljesen új fegyverünk van rendkívüli pusztítóerővel” – mondta Truman csak úgy mellékesen Sztálinnak. A megszólított alig láthatóan bólintott és hallgatott. A brit külügyminiszter, aki pár lépésre állt hallani vélte még, hogy a generalisszimusz a „köszönöm” szót suttogta. Truman meg volt róla győződve, hogy Sztálin nem teljesen fogta fel mit is mondott neki, pedig ez nem így volt. A szovjet vezér többet is tudott a dologról, de nem akarta, hogy ez látszódjon rajta. A kémjei jelentették neki, hogy nyolc nappal azelőtt az amerikaiak az új mexikói sivatagban felrobbantották az atombombát.

Tizenhárom nappal Truman és Sztálin rövid beszélgetése után felszállt egy Csendes óceáni szigetről Enola Gay nevű amerikai B 29-es bombázó, hogy Hirosimára ledobja a 4000 kilogrammos atombombát. 1945 augusztus 6-át írtunk ekkor. A bomba pusztítóereje megfelelt 13 ezer tonna TNT robbanóanyagnak és kioltott minden életet 500 méteres körzetben. Ekkor több, mint 80 ezer ember vesztette az életét. Sztálint, aki ebben az időben már Moszkvában volt, sokkolta a bomba pusztító ereje és annak szimbolikus hatása: „A hirosimai bomba az egész világot megrázta és megszüntette az erőegyensúlyt” - jegyezte meg. A nukleáris kor beköszöntött. A Szovjetunió hirtelen másodosztályú hatalom lett. Az atom inferno nyilvánvalóvá tette a szovjetek technikai elmaradottságát. Alig három hónappal a berlini győzelem után a Vörös Hadsereg 300 hadosztálya elvesztette a jelentőségét. Az amerikaiaknak már nem volt szükségük a szovjetekre a Csendes óceáni hadszíntéren. A Szovjetunió ugyanis amerikai nyomásra a jaltai találkozó megegyezése értelmében feladta távol keleti semlegességét és hadat üzent Japánnak. A császár azonban látva az atombomba pusztító hatását békét kért azelőtt, hogy Sztálin csapatai érdemben be tudtak volna avatkozni. A Kremlben egyre erősödött az a gyanú, hogy az új fegyver indirekt ellenük irányul: megfélemlítésként és erődemonstrációként. Mindez annak ellenére keltett félelmet Sztálinban, hogy titkosszolgálata jelezte az USA-nak még évekig nem lesz annyi atombombája, hogy háborút indítson ellenük. A diktátor leginkább az nyugtalanította, hogy az amerikaiak kihasználva monopol helyzetüket nyomásgyakorló ezközként fogják használni az atombombát. Sztálin döntött minél hamarabb helyre kell állítani az erőegyensúlyt. 1945 augusztus 20-án megbízást adott a szovjet atombomba kifejlesztésére. A titkosszolgálat főnökét Lavrentyíj Beriját bízta meg az atom projekt koordinálásával és irányításával. Hetente egyszer jelentenie kellett a tudósok eredményeiről és fejlesztés előre haladásáról Sztálinnak. Ugyanakkor olyan légkört kellett teremteni, ami félelmet okoz az új fegyvertől és így gyorsítja a fejlesztést. Kiegyenlítetlen verseny indult egy olyan ország részvételével, amit világháború amúgy is tönkre tett és amelynek a rivális hatalom évtizedes előnyét kellet behoznia.

A bombát egy 42 éves az Urál déli vidékéről származó orosznak kellett megépítenie. Igor Kurcsatov az ország egyik vezető nukleáris fizikusa volt. A hosszú szerzetes szakállú férfi szívesen parancsolgatott. Amúgy munkamániás és hallgatag volt, ideális egy titkos projekthez. Már a harmincas évek elején kutatta a rádióaktivitást. 1939 elején olvasott arról egy szakfolyóiratban, hogy Berlinben sikerült tudósoknak az uránmagot megosztaniuk. Nyugati tudóstársaival ellentétben nem hitt abban, hogy ezt egy új fegyver kifejlesztésére fel lehetne használni. Ezért nem is tájékoztatta a hírről sem titkosszolgálatot, sem más vezetőket. A szovjet vezetést máshonnan riasztották. 1941 őszén egy informátor jelentkezett a londoni szovjet nagykövetségen. Klaus Fuchs egy meggyőződéses kommunista német fizikus, aki 1933-ban Angliába menekült és ott a britek atomprogramján dolgozott. Fuchs tájékoztatta összekötő tisztjét, hogy az amerikaiak a britekkel együtt egy korábban nem létező fegyver kifejlesztésébe kezdek. A szovjeteknek ekkor sürgősebb dolguk is akadt, mint hogy egy utópisztikusnak tűnő jelentéssel foglalkozzanak; a Wehrmachtot kellett megállítaniuk még Moszkva elött. 1942-ben az NKDV értesült arról, hogy a németek atombomba kifejlesztésén dolgoznak. A Vörös Hadsereg egy Wehrmacht tiszt feljegyzéseihez jutott, amiben egy bombához szükséges anyagok listáját olvashatták, ami hatalmas energiát szabadít fel és rettentő pusztítóerővel rendelkezik. De mégis csak 1943-ban a sztálingrádi győzelem után nevezték ki Kurcsatovot az atomenergia használhatóságának kutatására alapított intézet élére. Egy atombomba építése még ekkor haszontalannak és főleg drágának tűnt. Különben is Sztálin nem hitt abban, hogy ez fogja eldönteni a világháború menetét. Ráadásul egy szovjet ügynök azt jelentette Moszkvának Berlinből, hogy a németek kevés előre jutást mutattak fel kutatásaik során. Kurcsatov sem tudott figyelemre méltó eredményeket produkálni. Leginkább azért, mert hiányzott az uránmag. Irigykedve kellet olvasnia Klaus Fuchs jelentéseit, amelyekben a Manhattan Projekten dolgozó tudós összekötőjének beszámolt az amerikaiak erőfeszítéseiről. 1945 áprilisában az előre nyomuló Vörös Hadsereg német területen 100 kubik tonna elrejtett uránoxidot foglalt le, ami az atombomba előállításához kellett. A német tudósokért folyó harcban a szovjetek viszont lemaradtak, az amerikai speciális egységek az összes vezető magfizikust letartóztatták és Angliába internálták. A szovjetek kezébe csak másod osztályú tudósok kerültek.

1945 augusztus 22-én két nappal azután, hogy Kurcsatov megkapta a megbízatást az atombomba megépítésére távirat ment az Atlanti óceán túloldalára. A katonai hírszerzés küldte az ügynökeinek: „Intézkedéseket kell foganatosítani, hogy az atombombáról dokumentációkat beszerezzünk! Műszaki rajzokat, technikai és folyamat leírásokat.” Moszkvának sok informátora volt, akik a Manhattan projekt munkatársaiként dolgoztak. Ezek legtöbbje a Szovjetunió titkos csodálója volt, mint az ifjú David Greenglas, aki amerikai hadsereg kötelékében technikusként dolgozott az új mexikói Los Alamos egy laborjában és nővére és annak férje szervezte be. Ethel (született Greenglas) és Julius Rosenberg rábeszélte, hogy a bombaépítésről rendelkezésére álló információkat továbbítson, hogy a „szövetségesek háborús erőfeszítéseit támogassák.” Az NKDV külföldi részlege a házaspárt már a harmincas évek elején beszervezte. De a legértékesebb forrás továbbra is Klaus Fuchs volt, aki 1945 szeptemberében újabb információkat szállított összekötőjének; régebbi beszámolókkal együtt átadta a bomba építésének tervét, aminek minden részletét a szovjet tudósok átvizsgálták. Kurcsatov úgy döntött, hogy megépítik az amerikai teszt bomba pontos mását. Ekkor már a szovjetek rendelkeztek uránlelőhelyekkel Csehszlovákiában és Szászországban. Emellett geológusok utaztak Közép Ázsiába újabb lelőhelyek után kutatni. Azért, hogy a bombát valóban meg tudják építeni Kurcsatovnak egészen új ipart kellett létrehoznia. 1945 végén Moszkvától 70 kilométerre gyárkomplexumot hoztak létre, ahol német specialisták vezetésével uránércből használható alapanyagot gyártottak. Ez az uránüzem első volt a sorban. Mellette még tucatnyi gyárat létesítettek az egész országban sokszor egymástól több ezer kilométer távolságban. Közel fél millió ember dolgozott a bomba előállításán. 360 ezer munkás termelt ki uránércet csehszlovák és kelet német bányákban. 60 ezer ember csak az új üzemek építésével foglalkozott. Kurcsatov pedig közvetlen 10 ezer tudóst és labortechnikust irányított. Senki sem ismeri a projekt költségeit. Az biztos hatalmas volt: az USA a saját bombájába 2 milliárd dollárt invesztált, ami 30 milliárd rubelnek felel meg. Csaknem a negyede az utolsó háborús év szovjet katonai kiadásainak. Mégis amikor Sztálin 1946 januárjában Kurcsatovot fogadta szokatlanul kegyesnek mutatkozott. Kurcsatov beszélgetésre így emlékezett: „Sztálin elvtárs azt mondta, nem kell a kedvező költségeket keresni!” Kurcsatov ezek után tudta bármit megkap. A fizikusnak a láncreakcióra kellett kontrolálnia. Ezért 1946-ban egy moszkvai speciális épületben kísérleti reaktort hoztak létre. Az épületet vastag betonfalakkal vették körül és minden hova mérőműszereket telepítettek nehogy a radioaktivitás kijusson. 45 tonna uránt és 400 tonna grafitot rétegeztek egymásra. A radioaktív nehézanyagnak egy meghatározott mennyiségű neutront kellett felszabadítania, ami elég az uránmag széthasításához, ez önmaga részéről újabb neutronokat bocsát ki újabb uránmag szétválasztásához és így tovább… De ez a folyamatot csak meghatározott mennyiségű hasítható urán esetén lehet mozgásba hozni. 1946 december 25-én minden készen állt: Egy önmagát fenntartani képes láncreakció beindult. A reaktor 100 Watt energiát produkált, amíg Kurcsatov le nem állította. „Az atomenergia meghajolt a szovjet ember akarata elött!” – jegyezte meg diadalmasan a tudós. Ez döntő lépés volt az atombomba felé. A működő reaktor ugyanis nem csak a bomba pusztítóerejét jelentő láncreakció tanulmányozását tette lehetővé, hanem előállította a szükséges radioaktív robbanó anyagot, amelyet Kurcsatov az első bombájánál akart felhasználni. Ezután egy sokkal nagyobb reaktort építetett 70 ezer Gulág rabbal mélyen az Urál hegységben. Sok kényszermunkás azért nem szabadulhatott soha, mert ezen a titkos projekten dolgozott és túl sokat tudott. 1948 júliusától már plutóniumot állított elő a reaktor. Pár hónappal később két másik létesítmény is elkészült, ahol technikusok a bombához szükséges anyagot tisztították és bevehető képessé tették. Millió kubikméter radioaktív szemetet öntöttek a folyókba nem tájékoztatva erről az ott élőket.

400 kilométerre Moszkvától keletre időközben egy további atomkomplexum jött létre. A város egyik hivatalos térképen sem szerepelt. A biztonsági erők Arsamas város körül 250 kilométer szögesdróttal körülvett biztonsági zónát létesítettek. Kurcsatov munkatársainak egy elhagyott kolostor cellájában hozott létre laboratóriumot, hogy a bomba gyújtószerkezetét és más alkatrészeit megalkossák. Egy közelben fekvő koncentrációs tábor lakóival pedig házakat és műhelyeket építettek. A titkos városban a tudósok és a családtagjaik szigorú elszigeteltségben éltek. Míg Moszkvában az emberek még mindig éheztek itt nem volt hiány élelmiszerben és fogyasztási cikkekben. Ennek viszont meg volt az ára. Arsamasban az NKVD ügynököket telepített az árulók felkutatására, így senki sem érezhette magát biztonságban. Ez azért is volt így mert a mérnökök Sztálinnak nélkülözhetetlenek voltak az ország iparosításában. Az ő terveik alapján épültek többek között erőművek, repülőgépek így is növelve a Szovjetunió elismertségét. Ugyanakkor a diktátor bizalmatlansága kampányokat hívott életre tudományos diszciplínák ellen, amelyek túl „nyugatinak” tűntek. Egyes patrióta teoretikusok a kvantummechanika és a relativitáselméletről állították – amelyek a bomba építésének fontos területei voltak -, hogy túl idealisták és nem következnek a dialektikus materializmusból. Ez az ideológiai vita a tudósok közötti hatalmi harcra vezethető vissza: egy pár moszkvai fizikus, akik kizárva érezték magukat az atomprogramból úgy látták a szovjet eredményeket nem veszik figyelembe a „nyugatival” szemben. Kiélezte a helyzetet Arsamasban a kozmopoliták elleni hadjárat, ami lényegében a zsidók ellen irányult. Kurcsatovnak áskálódásokkal kellett számolnia, mivel csoportjában zsidó tudósok is dolgoztak. Végül mivel Sztálin rá volt utalva az atomtudósokra utasította a titkosszolgálat vezérét, hogy hagyják nyugodtan dolgozni őket. A tudósok sejtették az életük függ a teszt sikerétől. Négy évre volt szüksége Kurcsatovéknak, hogy elég plutóniumot előállítsanak, hogy két nyolc centiméter átmérőjű félgömböt formáljanak; a bomba magját.

1949 augusztus 29 -e. Arsamastól 2500 kilométerre délkeletre a kazah sztyeppén kezdték a mindent eldöntő tesztet előkészíteni. A technikusok egy harminc méter magas toronyra rögzítették a bombát. Azért, hogy a pusztítóerejét megmérjék faházakat, kecske istállókat, hidakat és alagutat építettek. Mozdonyokat, páncélosokat, tűzérségi fegyvereket és mérő műszereket tettek a bomba hatósugarába. Reggel hatórakor egy a bombától tíz kilométerre fekvő parancsnoki bunkerben Kurcsatov kiadta a parancsot a bomba felrobbantására. Ragyogó villámfény világította meg a tájat, majd 30 másodperccel később a lökéshullámok elérték a parancsnoki bunkert. A fizikusok kirohantak a szabadba, hogy saját szemükkel lássák a porból és hamuból álló gomba alakú felhőt, amit a robbanás hozott létre. Berija átölelte Kuracsovot és homlokon csókolta. A tudósok megmenekültek. Megkönnyebbülést és hazafias büszkeséget éreztek. A hazájuk többé már nem sebezhető, az USA-val szembeni helyzetük megerősödött. Ekkora Moszkva és Washington viszonya alapvetően megváltozott. Az 1945-ig tartó szövetség felbomlott és rivalizálásra változott át: ez már a hideg háború kora. Az egykori szövetségesek ideológiailag és katonailag is szemben álltak egymással. A föld két részre szakadt: keletre és nyugatra. Mind a két fél megpróbálta a felfegyverzésben túl tenni a másikon. Ennek a legfontosabb a része az atombomba lett. Azonnal a teszt után Kurcsatov futárgéppel üzenetet küldött Moszkvába: „a mérési eredmények alapján úgy látjuk, hogy a bombánk erősebb az amerikainál.” A robbanóereje elérte a 20 kilotonnát, ami 7000 tonna TNT robbanóanyagnak felelt meg, tényleg több mint az amerikai. Sztálin lelkesedett. Kurcsatovnak „A szocialista munka hőse” kitüntetést adományozott. Emellett a fizikus autót és egy dácsát kapott a Krímben, ami egy átlag szovjet polgárnak elérhetetlen volt. Mai napig nem lehet tudni hány ember életét követelte az atomprojekt. Számtalan uránbányász, akik védőöltözet nélkül dolgozott betegedett meg rákban. Több tízezer kényszermunkás halt meg, akik életveszélyes körülmények között építettek kísérleti laboratóriumokat és gyártóhelyeket. A szovjet tudósok amerikai társaik után négy évvel építették meg a bombájukat, de két évet spóroltak meg a szovjeteknek a Manhattan projekten dolgozó NKVD spionok, mint Klaus Fuchs. A CIA viszont teljesen alul értékelte a szovjet tudósokat. Úgy számoltak, hogy 1953 elött nem készülnek el vele. Sztálin is inkább elhallgatta egy ideig az 1949-es nyári sikert. Félt ugyanis attól, hogy ezzel felgyorsul az atomfegyver továbbfejlesztéséért folytatott verseny. Truman amerikai elnök a teszt után három és fél héttel bejelentette, hogy információjuk van arról, hogy a Szovjetunióban atomrobbantás történt. Két nappal később kontrázott a TASZSZ szovjet hírügynökség: már 1947-ben a Szovjetunió megfejtette az atomtitkot. Ez a hír elhallgatta az augusztusi tesztet, de azt sugalta, hogy a szovjeteknek korábban is volt atombombája. Sztálin ezzel a játékkal el akarta titkolni, hogy a Szovjetuniónak még időre van szüksége további atomfegyverek előállításához. Az, hogy 1948-ban az USA 56 nukleáris bombával rendelkezett figyelmeztető jel volt. Ráadásul további pénzeket tettek be az atomprogramjukba és Truman 1950-ben bejelentette, hogy utasítást adott egy sokkal nagyobb romboló erővel rendelkező bomba előállítására; a hidrogén bombáéra.

Így elkezdődött egy második versenyfutás, de most a két ellenfél közel azonos időben fogott neki a fejlesztéshez. Két hónappal a sikeres atombomba teszt után Igor Kurcsatov visszatért a laborjába és a munkatársaival a hidrogénbombán kezdtek dolgozni. Ezúttal azonban le kellett mondania legfontosabb információs forrásáról Klaus Fuchsról. 1950-ben Fuchsot letartóztatták Londonban. Az FBI már 1948-ban elfogott egy árulkodó üzenetet, amelyet a new yorki szovjet konzulátus küldött a titkosszolgálatnak Moszkvába, de ezt csak 1949-ben tudták megfejteni. Fuchs teljes beismerő vallomást tett. Egy londoni bíróság 14 év börtönre ítélte, de 1959-ben jó magaviselete miatt korábban szabadult. A híres atomkém 1988-ban halt meg Drezdában. David Greenglasst is lebuktatta az FBI. Vallomása hozzájárult a Rosenberg házaspár halálos ítéletélhez. Greenglass maga 15 évet kapott.

A versenyt ismét az amerikaiak nyerték. 1952 november elsején felrobbantották a Csendes óceánon az első hidrogénbombát. A szovjetek két hónap múlva követték őket. A borzalom erőegyensúlya ismét helyre állt. Igor Kurcsatov két évvel a halála elött 1960-ban a kísérleti atomrobbantások felfüggesztését követelte; eredménytelenül. A hidegháború csúcspontján a két nagyhatalomnak az USA-nak és a Szovjetuniónak 60 ezer atom robbanófeje volt. Ezzel többször is el lehetett volna pusztítani a világot.        

 1314 március 14-én átkoktól volt hangos Párizs. A máglyahalálra ítélt templomos nagymester lángoktól körülvéve jósolta meg hóhérainak közeli halálát. Ez a legnagyobb misztérium, ami a híres lovagrendhez kapcsolódik. Nem véletlenül, hiszen a nagymester átka beteljesedett.

 1307 decemberének hideg reggelén három kardinális lépett be a párizsi börtön egyik cellájába, hogy a legprominensebb rabbal beszéljenek; Jacques de Molay-al. A templomos rend nagymestere több mint ötszáz rendtársával már két hónapja volt fogságban. A vádak: istengyalázás, homoszexualitás, és démonok megidézése. A pápa azért küldte a bizalmi embereit, mert nem hitte el azokat a vádakat, amelyeket a francia király a hetven éves ember ellen felhozott és kételkedett a rendtársainak vallomásaikban is. Amit a látogatók tapasztaltak ezt a kételyt megerősítette: de Molay felhúzta a ruháját és megmutatta sérüléseit. „A kardinálisok arcát könnyek öntötték el a látványtól és nem tudtak megszólalni a döbbenettől” – olvashatjuk egy korabeli beszámolóban. Az ellenvetésüket azonnal jegyzőkönyvbe vették: „sem a nagymester sem a rendi bármelyik tagja nem követhették el azt, amivel vádolják őket.”  És akkor jött a történet legérthetetlenebb része: a pápa V. Kelemen megkönnyebbülten olvasta az embereinek megállapításait mégis kiátkozta a templomos rend tagjait és átadta őket az inkvizíciónak. Évszázadoknak kellett elmúlnia míg fényderült ennek hátterére, no nem mindenre csak néhány dologra. 2005. október 25-én a Vatikán nyilvánosságra hozott egy iratot, amelynek a címe: „Processus contra Templarios“ volt és addig a titkos levéltában őrizték, és amelyben a pápa a lovagokat rehabilitálta. „700 évig azt hittük, hogy a templomosok elátkozva haltak meg, ez a dokumentum viszont ezt cáfolja, sőt felmenti őket!” – írta tanulmányában Barbara Frale levéltáros. Ez sajnos a lovagokon már nem segített. A következő hat évben az egymást érő kihallgatásoknak és „beismeréseknek” az esetek többségében a máglya volt a következménye. Igaz a pokolra jutás a pápai feloldozásnak köszönhetően elmaradt. A pápa tetteinek mozgatórugói - miért árulta el „leghűségesebb szolgáit” - továbbra is talány. Majdnem 200 éven keresztül „Krisztus harcosai”, mint a Szent Szék katonai szárnya a pápaságot szolgálták. Egyik hercegnek vagy királynak sem voltak alávetve. Egész Európában várakat, erődítéseket, nagybirtokokat tudhattak magukénak. A sajátosságuk: a rend 9000 tagja egyszerre volt lovag és szerzetes. A pápa, mint a muszlimok elleni szent háború elit hadseregének maga engedélyezte a rendnek a gyilkolást. II. Celesztin pápa 1144-ben ezt mondta róluk: „Általuk az Isten a keleti Egyház tisztátalan földjét felszabadítja és a keresztény hit ellenségeit legyőzi.” A történetük a Szentföldön kezdődött kereszténység egyik legszentebb helyén, a Templomhegyen szerény körülmények között. Itt volt az első főhadiszállása a kis szerzetesrendnek, amely 20 évvel Jeruzsálem 1099-es meghódítása után II. Orbán pápa alapított a keresztény zarándokok védelmére.  A közvetlen kiváltó ok egy 1119-es esemény, amikor 700 jámbor keresztény volt úton Jeruzsálem felé és a Jordán völgyében a muszlimok megtámadták őket. 300-at közülük lemészároltak a többit eladták rabszolgának. Hugo von Payens, egy 19 éves nemes lovag Champagneban található Troyesból 1119 karácsonyán nyolc barátjával a jeruzsálemi pátriárka elött szerzetesi fogadalmat tett és megesküdtek, hogy karddal megvédik hitetlenektől a zarándokokat. Az egykori jeruzsálemi templom alapfalára épített Al Aksa mecset egyik mellék épületében rendezték be a főhadiszállásukat. Innen a nevük; Templomos Lovagok. Az ifjú lovagok jól végezték munkájukat hamar megnövekedett az igény további rendtársakra és a feladataik is megsokasodtak: a zarándokok védelme mellett a hitetlenek elleni hadjáratokban is részt kellett venniük. Ekkora már négy királyságot alapítottak a Szentföldön, amelyek muszlim támadásoknak voltak kitéve. A 12. század közepén már 500 templomos lovag állomásozott Jeruzsálemben.

Az ifjú harcos szerzetesek hírneve miszerint istenfélők, megfélemlíthetetlenek és mindig harcra készek hamar elterjedt. Ez clairvauxi Szent Bernárdnak is köszönhető, aki „Az új lovagság dicsérete” címmel írt róluk, ami közre játszott abban, hogy Rómában is felfigyeltek rájuk. 1139-ben III. Ince pápa bullát adott ki „Omne datum optimum “ címmel, amelyben a templomos lovagokat közvetlen a Szent Szék hatalma alá rendeli és függetleníti őket a világi hatalmaktól. Nem kell adót fizetniük, nem ítélkezhet felettük világi vagy egyházi bíróság egyedül csak a pápa vonhatta őket felelőségre és csak ő rendelkezhetett velük. A Szentföldön birtokokat kaptak, amelyből jövedelmük lett ugyanakkor a pápa felszólította a keresztény világot, hogy adományokkal támogassák a rendet. Ez óriási visszhangot keltett. Európa szerte szent harcra kész nemes emberek léptek be a rendbe, királyok földibirtokokat, püspökök templomokat adományoztak a lovagoknak. A templomosok, ahogy egyre inkább nevezték őket Franciaországban, Itáliában, Spanyolországban nagybirtokosok lettek. A 13. század közepére több ezer támaszponttal rendelkeztek és „Krisztus szegény lovagjaiból” Európa egyik leghatalmasabb és leggazdagabb csoportjává váltak.

Ehhez azonban más is hozzájárult: pénzügyi szolgáltatást nyújtottak a zarándokoknak. Ők a hosszú út előtt a lovagokra bízták a pénzüket, amit a Szentföldön visszakaptak természetesen kamat fejében. Így nem voltak kitéve annak, hogy utazás közben kirabolják őket. Idővel az üzletet tágították. A pápa engedélyével királyoknak, hercegeknek is kölcsönözhettek. Például az angol király vett fel tőlük hitelt, a francia király pedig, hogy pénze biztonságban legyen a lovagrend erődjében őriztette kincstárát. Száz évvel az alapításuk után a templomosok elérték hatalmuk zenitjét, állam lettek az államban egyház az egyházon belül. A rend nagymestere királyokkal, pápákkal állt kapcsolatban a lovagok kereszteshadjáratokat vezettek, amelyek - persze már nélkülük – a 15. század közepéig tartottak. „Elsők a támadásban, utolsók a visszavonulásban” – hangzott a jelszavuk. Ők voltak a középkor „hightech” fegyvere és a kereszténység elit hadserege. Minden lovagnak három ló állt a rendelkezésére hozzá „Sergeantok”, valamint pajzsos testvérek, akik a harcban gyalog fedezték urukat és a fehér ruhát viselő lovagokkal szemben barna köpenyt hordtak. A templomosok erőssége a zárt formációban történő támadás volt. Emellett elég vadul néztek ki, nem olyan nem olyan nyalkán, mint ahogy a festményeken ábrázolták őket. „Soha nem fésülködtek, ritkán fürödtek, borostás az arcuk, a bőrük pedig barnára sült és poros volt” -írja „A templomosok” című könyvében Jürgen Sarnowski a hamburgi egyetem történésze. A vad külső viszont érző szívet takart. A templomosok felülmúltak minden más rendet a jótékonykodásban, egy héten három alkalommal vendégelték meg a rászorulókat, kórházakat tartottak fent nagycsütörtökön pedig a megalázkodás példájaként megmosták a szegények lábát. A napirendjük a hadjáratoktól függően a szabályzat alapján zajlott: munka és imádság, imádság és munka. „A szórakozástól távol tartották magukat, nem vettek részt lovagi viadalokon” -írja Sarnowski. A templomaik és váraik példamutatóan néztek ki. „Nem ismerek olyan egyházi rendet, amelynek kápolnái és templomai szebb ornamentikával és relikviákkal rendelkeznének.” – mondta büszkén az utolsó nagy mester Jacques de Molay. „Az elszigetelt életük távol a hétköznapi emberek életviteltől, a szűkszavúságuk elbizakodottságnak tűnt sokak szemében. Ez a csodálat mellett dühöt váltott ki.” - írja Martin Bauer történész. A gazdaságuk, aminek eredetéről nem beszéltek spekulációkra adott okot. A templomosok biztos ismerik az alkémia titkait, tudnak aranyat készíteni és még más mágikus képességekkel is rendelkeznek. A lovagok semmit sem kommentáltak és semmit sem cáfoltak. A régi idők titkos tudományának ismeretét tulajdonították nekik. Biztos ásatásokat végeztek a Templomhegyen. Mit találhattak Salamon templomának helyén? – tették fel a kérdést. A szövetségládát, a szent Grált, a megfeszített halotti leplét, a szent lándzsát, amivel a keresztre feszített Jézusnak megadták a halálos döfést? A találgatásoknak nem lehetett határt szabni. Mind a mai napig foglalkoztatják az embereket ezek a kérdések. „A Templomhegyen talált kincseken kívül, amit Európába hoztak, valami olyanra is bukkantak, amivel a pápát zsarolni tudták”- állítják az összeesküvés elmélet hívei. Ez magyarázat lenne arra miért kaptak privilégiumokat a pápától és miért viselkedett úgy V. Kelemen a Templomos per idején. Ezen elmélet szerint a templomosok olyan dokumentumokat ástak ki, amely fejetetejére állította mindazt, amit Jézus életéről addig tudtak. A mai okoskodók szerint Jézus helyett más halt meg a kereszten ő elvette feleségül Mária Magdolnát és Sára nevű lánya született leszármazottjai pedig máig élnek. Ismerős? A történetből Dan Brown gazdagodott meg, amúgy pedig egy gnosztikus evangélium az eredete.

Vitatott, hogy a lovagok bármi után is kutattak volna templomhegyen. Ha találtak is valamit olyan jól elhallgatták és elrejtették, hogy máig sem találják. A titkolózásuk minden esetre érdekesebbé teszi a történetüket. A pápai hatalmat pedig mindig is maguk mögött tudhatták; legalább is letartóztatásukig. 1291-ben már kezdett a befolyásuk gyengülni. Az Egyiptomból betörő mamelukok ennek az évnek május 18. napján majd 200 éves keresztény uralom után elfoglalták Jeruzsálemet a muszlimok részére. A Szentföldért folyó háború utolsó nagy csatájában a templomosok Akko váránál 800 lovagot vesztettek. Ezután Ciprus szigetére vonultak vissza, ahol megválasztották utolsó nagymesterüket Jacques de Molayt. Nem csak ők gondolkodtak a jövőjükről, ha a Szentföld elveszett mi igazolja létüket, hanem az európai uralkodók is. Egyik legelszántabb ellenfelük V. Fülöp francia király volt, aki gyűlölte őket. Eladósodott a templomosoknál, hiszen ők finanszírozták Anglia elleni háborúját, ráadásul elutasították a tiszteletbeli tagságát a rendben. Eljött a bosszú ideje. „A lovagok elvesztették varázserejüket”- írja Fausta Vaghi olasz történész. Sebezhetővé váltak. Az, hogy a vádak mögött eredetileg Fülöp maga állt nehezen bizonyítható. Ezek ugyanis először Montfaucon közösségében tűntek fel, amelynek priorja egy volt templomos Esquieu de Floyrant különösen élenjárt a terjesztésükben: a rend a bűn mocsara, eretnekek hordája, bálványimádók, szodomiták gyűjtőhelye. De Floyrant először II. Jakabhoz Aragónia királyához fordult, aki nem akart hallani a vádakról, majd Fülöphöz, akinél ellenben célhoz ért. A francia királyt felvillanyozták a hallottak és megbízta első miniszterét Guillaume de Nogaretet járjon utána a vádaknak. 1305-ben kezdődött a titkos vizsgálat kémeket építettek be a rendbe és kilépett lovagokat kérdeztek ki. Két évvel később Fülöpnek minden tiszta volt: „Ugyan alig tudjuk elhinni, amit velünk közöltek, de elkeseredetten kellett döntenünk arról, hogy vizsgáló bizottságot állítsunk fel.” -írta Fülöp levelében a pápának. Ez egy merész húzás volt, hiszen hitbeli kérdésekben csak a Szent Szék illetékes. Kelemen pápa kérte ne döntsenek elhamarkodottan, bár tudta, hogy Fülöp a kezében tartja. Nem utolsó sorban azzal a fenyegetéssel, hogy a pápa titkos gyerekinek létét nyilvánoságra hozza. Ami ezután történt minden idők egyik leghatékonyabb akciója volt. 1307 október 13-án péntek kora reggel a templomosok 1000 házára csaptak le egyidőben, a csodálkozó rendtagokat az ágyukból húzták elő. 15000 embert tartóztattak le. Csak kevesen tudtak elmenekülni. Lepecsételt levelekben, amit a letartóztatásokat végrehajtók kaptak a következő állt: „A templomosok rendjét, aminek a tagjai báránybőrbe bújt farkasok azzal gyanúsítjuk, hogy megtagadták Krisztust, a keresztet leköpik, obszcén módon csókolóznak egymással, és a felvételi rituálé alatt odaadják egymásnak magukat.” Egy félévszázaddal korábban IV. Ince pápa idején vezették be a kínzást az inkvizíciónál, jobb hatékonyság érdekében, de úgy hogy a kihallgatottnak ne folyón a vére és ne törjön a csontja. Három eszköz volt általános: feszítőkeret, ostor, sütőrács.

A vádlottaknak a következő lehetőségei voltak. Bevallja a vádakat és megbánja bűneit feloldozást kap és szabadon engedik; aki tagad élethossziglani börtön; aki bevallja majd visszavonja a vallomását azt élve elégetik – mondja Paul Read a cambridge-i egyetem történész professzora. A rend központjában 548 rendtagot fogtak le közöttük Jacques de Molay nagymestert. Csak négyen bírták a kínzásokat és tartottak ki ártatlanságuk mellett, 30-an meghaltak, 135-en pedig mindent bevallottak. Elsőként Gottfried von Charney a normandiai rendház főnöke, aki 56 éves volt. A letartóztatottak átlag életkora 42 év volt. Jeruzsálem elvesztése után ugyanis már nehézkes volt az utánpótlás. A magas koruk miatt a rendtagok nehezen bírták a kínzást. 54-et közülük, akik visszavonták a vallomásukat St. Antoine konviktus elött elégettek.

A háttérben Guillaume de Nogaret első miniszter irányított, akinek az apját régebben a római inkvizíció ítélte halálra. Ő viszont nem élte meg a középkor legnagyobb justis mordjának záróakkordját, szívinfarktust kapott és meghalt. 1314 március 18-án négy rendfőnököt állítottak bíróság elé közöttük a nagymestert. Mindegyik bevallotta a bűneit, de ketten visszavonták azt: Molay és Gottfried von Charney. Őket még az nap este a Szajna Île-de Javiaux nevű szigetén megégették. Molay magas kora ellenére viszonylag jól bírta a megpróbáltatásokat. A megjelentek megdöbbenésére a máglyán a következőt kiáltotta: „Kelemen te szörnyű hóhér! Negyven nap múlva meghívlak a mindenható ítélőszéke elé. Isten megbosszulja halálunkat!” Kelemen 33 nappal később meghalt, rövidesen követte Fülöp is. Az ügyész Raimundus von Lullus 1316-ban halt meg. De a templomosok átkának több szász év múlva is volt következménye: a francia forradalom idején kivégzett XVI. Lajos, amikor a vérpadon állt megkérdezte hóhérját ki ő? „Én egy templomos lovag vagyok, aki bevégzi Jacques de Molay átkát.” - volt a válasz. Az, hogy valóban az volt-e nem teljesen kizárható, hiszen a templomosok egy része elmenekült. Anglia és Skócia volt a legkedveltebb úti cél, de Portugáliába is többen mentek. Itt „Krisztus rendjében” találtak menedéket. Ennek a rendnek a nagymestere Tengerész Henrik sok felfedezőutat finanszírozott, hajóinak vitorláin pedig a templomos kereszt volt látható. Maga Kolumbusz Kristófnak a hajóinak vitorláit a templomos kereszt díszítette, amikor felfedezte Amerikát. A Szent Ágoston kolostor jámbor testvérei, amikor összegyűjtötték de Molay hamvait nem tudhattak még Amerikáról. Ellenben a templomosok igen, de ez egy másik legenda..      

 Ki vagy mi ölte meg kegyetlen módon 1959-ben kilenc tapasztalt hegymászót a Gyatlov hágón?  Az oroszországi Urál hegységben lezajlott dráma mai napig foglalkoztatja az embereket és a kutatókat. A hegymászókat a jeti vagy földönkívüliek végezték ki? Egyik sem? Inkább egy félresikerült KGB manőverről van szó? Bizonyos jelek ez utóbbira utalnak egy a témában jól informált bennfentes szerint. De valóban ez a megoldás?

 A képeket mintha egy horrorfilmből vették volna. Behavazott hegyi tájon, távol minden civilizációtól, egymástól száz méterre kilenc holttest fekszik szétszóródva. Mindegyik borzalmas állapotban. A bőrük feketés barna az arcuk alig felismerhető. Az egyik halott nőnek hiányzik a nyelve egy másik áldozatnak a két szemgolyója. Ugyan a tél közepén történt az eset a halottakon alig volt ruha, néhányuk csak alsó neműt és zoknit viselt. A ruhájuk egy részén radioaktív szennyeződést mutattak ki, mint ez később kiderült. Mind a mai napi rejtély mi történt azon az 1959 február eleji napon ezer méter magasban az Urál hegységben. Az egész feltételezhetően privát síkirándulásnak indult. A csoporthoz többnyire a szverdlovszki műszaki főiskola diákjai tartoztak és az Otortyen hegyet akarták megmászni. Mindannyian a legjobb hegymászó minősítéssel rendelkeztek. Összesen tízen indultak el 1959 január 25-én Igor Gyatlov vezetésével, akiről később a szerencsétlenség helyét elnevezték. A csapathoz tartozott Zinajda Kolomogrova, Ludmila Dubinyina, Alexandre Kolovatov, Rustem Szlobodin, Georgij Krivonicsenko, Jurij Dorosenko, Nikloaj Thibeaux-Brignolle, Szemjon Zolotarjov és Jurij Jugyin. Ez utóbbinak betegség miatt az indulásnál fel kellett adnia a túrán való részvételt. Reumától szenvedett és olyan nagy fájdalmat érzett az ízületeiben, hogy visszafordult. Így kilencen vágtak neki az útnak. A sítúrát eredetleg a rádiómérnök hallgató Igor Gyatlov szervezte. Az volt a terv, hogy sítalpon mennek fel Otortyen hegyre. Vonattal utaztak Ivgyelbe, ahonnan teherautóval mentek tovább a világtól elzárt kis faluba Vizsajba. Itt vettek élelmiszert az útra és még az éjszakát is itt töltötték. Ekkor tért haza Jugyin. Másnap kezdték meg a túrát. Naplójuk szerint január 31-én érkeztek a hegyvidék pereméhez, ahol rosszra fordult az idő. Sok bolyongás után a Halat Szlaj lábánál táboroztak le, aminek a neve lefordítva „Halálhegyet” jelent. Úgy állapodtak meg, hogy a túra végén Gyatlov táviratot küld a főiskolára. Azzal számoltak ez február 12 körül fog megtörténni. De nem jött üzenet. 

 A borzalmas felfedezés

Miután a csoport a várt időben nem tért vissza keresőcsapatot küldtek ki előszőr a főiskola, majd a katonaság. A mentőcsapat a túrázók nyomait követve bukkant rá Halat Szjal lábánál a hóba süppedve az elhagyott táborukra. A sátor már cafatokban lógott, benne az egész csapat téli felszerelése a bakancsokkal. A nyomok innen a hegyoldalon lefelé vezettek egy közeli erdőhöz. A mentőcsapat sejtette valami szörnyű dolognak kellett történie. Pár száz méterrel odébb egy kihűlt tűzrakóhelyre találtak és itt kerültek elő az első holtestek. Mindkettő mezítláb volt és csak alsóruhát viseltek magukon. Valamivel arrébb további három holtest feküdt: Gyatlov, Kolmogorova és Szlobodin.  A kutatók riasztották a rendőrséget. Két hónappal később találták csak meg a további négy holttestet, amelyek mélyen a hóban feküdtek egy patak medrében az erőben. Valaki, vagy valami vitte őket oda. Időközben egy igazságügyi orvos szakértő megvizsgálta az első öt holttestet. Megállapította, hogy mindegyikükön volt könnyebb sérülés, de a kihűlés okozta a halálukat. Egy másik szakértő megállapította, hogy Thibeaux-Brignolle súlyos koponyasérüléssel rendelkezik, Dubinyina csakúgy, mint Zolotarjov bordatörést szenvedett. A sérüléseket egy masszív erő behatásának kellett okoznia. A patológusok további rémísztő eredményre is jutottak. Két holtestnek hiányoztak a szemgolyói, Ludmilla Dubinyinának pedig a fél feje és a nyelve is. A vizsgálat a csonkításokat vadharapásnak és rothadási folyamatnak tudta be. Ennek ellenére az eset vizsgálói tanácstalanok voltak. Ez minden volt csak nem szokásos fagyhalál. 1959. május 28-án a vizsgálat vezetője Lev Ivanov mégis ismertette a „Gyatlov baleset” vizsgálatának végső eredményét. „Abból a tényből kiindulva, hogy semmi harcra, verekedésre utaló külsérelmi nyomot nem találtunk, és a csoport összes értéke meg volt, valamint az igazságügyi orvosi vizsgálat szerint a halál a természet erejének köszönhetően következett be, ami ellen a kirándulók nem tudtak védekezni mi is csak azt tudjuk megerősíteni a természet okozta a tragédiát.” A vizsgálat ezzel lezárult.

Spekulációk az orosz 51-es körzetről

Az ellentmondásos és hiányos vizsgálati eredmény miatt a Halat Szjal lábánál lezajlott drámai esemény mind a mai napig foglalkoztatja az oroszokat. Az orosz újságírók egymás között a Gyatlov átjárót orosz 51-es körzetnek hívják. Számtalan kutató, író, újságíró foglalkozik a témával főleg Kelet Európában. Az interneten, a közösségi médiában, fórum oldalakon írnak az esetről, sokszor egymásnak, vagy még önmaguknak is ellent mondva. Létezik Gyatlov Alapítvány és Gyatlov múzeum is. Alexander Popov bolgár író könyvében összegyűjtötte az eddig megjelent téziseket a borzalmas tragédiáról. Ezek a lavina katasztrófától az orkánon át, a szovjet hadsereg titkos fegyver és rakéta tesztjéig terjednek. Közöttük vannak olyan elméletek, amelyek aranyásókkal való összetűzésről, drogozásról, hallucinogén anyag által kiváltott hisztériáról, a csoporton belül veszekedésről, légikatasztrófáról, UFO-ról, sámánista rituáléról, vagy jetiről beszélnek. A legelterjedtebb teória az UFO jelenséghez kapcsolódik, amiről állítólag a hivatalos jelentés is említés tesz. A bolgár író végül arra a következtetésre jut, ahány szerző, annyi elmélet. Valószínűleg soha nem tudjuk meg mi történt azon a távoli helyen az Urálban. 

Szoros kapcsolat a KGB-hez

Teljesen más megközelítésben látja az esetet a „Gyatlov hágó halottjai” című 700 oldalas könyv szerzője. Az Alexej Rakitin álnév alatt megjelent mű írója látszólag nagy szakértelemmel feldolgozta az ügyben keletkezett iratokat, tanúvallomásokat, vizsgálati eredményeket.  Ráadásul átnézte részletesen a túrázók életrajzát. Érdekes módon közülük háromnál megállapított katonai és titkosszolgálati kapcsolatot. Az életrajzok azt mutatják, hogy ketten a KGB-vel voltak szoros viszonyban – írja Rakitin. Zolotarjov jól illik egy ügynök hálózat irányítójának szerepébe, Kolovatov pedig lehetséges, hogy Moszkvából Szverdlovszkba való átköltözése után lett ennek a hálózatnak a tagja. Rakitin vastag könyvében vizsgálat alá veszi az eddigi teóriákat és megállapítja: „Itt nem volt földönkívüli erő, vagy természeti katasztrófa. Inkább emberek, akik a túrázókat kiszolgáltatva a fagynak a sátrukból kikergették. Gonosz, célirányos logika által vezetett kortársak tetté ezt, akik a tragédia kimenetelével tisztában voltak. Se gömbvillám, se egy amerikai ballon kosara, se sámán átka, vagy hóvihar nem játszott szerepet a túrázók halálában.” A látszólag beavatott Rakitin érdekesen és logikailag jól felépítve írja le, hogy a tragédia sokkal inkább egy zátonyra futott titkos KGB akció volt. Ugyanis ebben az esetben radioaktív anyagoknak úgynevezett „kontrolált szállítása” történt besugárzott ruhadarabokkal nyugati titkosszolgálatok részére. Ismert, hogy ez az időszak az atom fegyverkezés a hidegháború kora, a különböző titkosszolgálatok megpróbálták kideríteni a másik fél hol tart a fejlesztésben. A könyv szerint a KGB a Majak nevű kutatóintézetből származó hamísított anyaggal akarta a nyugati ügynököket leleplezni és kettős ügynököket beépíteni a másik oldalra. Az átadást az „ellenséggel” úgy beszélték meg, hogy olyan helyen történjen, ami távol van minden megfigyelhető helytől. Gyatlov és a legtöbb túrarésztvevő erről mit sem tudott. Zolotarjov, Kolovatov és még lehetséges Krivonicsenko, mint ahogy már említettük a szovjet titkosszolgálat fedett ügynökei lehettek, akik egy ok miatt csatlakoztak a csapathoz, hogy radioaktív porral szennyezett ruhadarabokat a megbeszélt helyen átadják a nyugati ügynököknek. Ezt az átadást már korábban megbeszélték tehát nem volt véletlen Halat Szjal lábánál a táborozás.

Izotóppór a hátizsákban

Konkrétan Krivonicsenko volt az, aki a hátizsákjában az izotópporos ruhát szállította. Ez a radioaktív anyag már kis mennyiségben is szakembereknek visszakövethető. Ezért volt a titkosszolgálatoknak, mint a CIA fontos. Zolotarjovnak és Kolovatovnak valószínűleg az volt a feladatuk, hogy kollegájuknak fedezéket biztosítsanak egy nem várt incidens esetén. A találkozásra meghatározott időhatár lett kijelölve. Zolotarjov kapta a feladatot, hogy a nyugatiakkal a találkozót lefotózza. Ezért volt nála két fényképezőgép. Egy normál, amit a sátorban meg is találtak és egy speciális filmes, amit a kutatók a vizsgálati anyagból és a szemtanúk vallomása alapján mutattak ki. A mentőcsapat minden esetre a speciális kamerát nem találta meg. Lehet, hogy a másik csoport magával vitte? A Gyatlov csapatból, amikor a „nyugati” turistákkal találkoztak csak három ember tudta, hogy ez nem a véletlen műve. A „nyugati” csapat valószínűleg átállt oroszokból állt, hogy ne legyen olyan feltűnő a jelenlétük az Urál közepén. A két csoport egy bizonyos időre elvált egymástól, hogy Gyatlovék sátorozó helyet találjanak maguknak. Az idegen turisták, akik még nem kapták meg a kívánt ruhadarabokat visszatértek a táborukba, ami a Halat Szjal tetején volt. Valószínűleg a három idegen ügynök a táborukban a találkozóról beszéltek egymással és elemezték a helyzetet. Minden esetre valami miatt bizalmatlanok lettek. Talán a fiatal sportoló a másik csoportból túl sokat fotózott. Minden idegen ügynöknek ez a legnagyobb veszély, hiszen bizonyíték ellene. Egy szó, mint száz a KGB titkos akciója lelepleződött. A „nyugatiak” elhatározták, hogy az egész csoportot likvidálják nem csak az ügynököket. Lövő és szúró fegyverek szóba se jöhettek, pedig volt náluk mindegyikből. Balesetnek kell látszódnia lehetőleg minél kevesebb nyomot hagyva. Gyatlovék már aludtak, amikor rájuk támadta. Fegyverrel kényszerítették őket a mínusz 20 fokba alsóneműben menjenek ki a sátorból. Tumultuózus jelenet játszódhatott le, Gyatlovék megpróbáltak védekezni, de az ügynökökkel nem bírtak. Amikor a leszámolás megtörtént átkutatták a holmijukat felvágták a sátorlapokat, mintha szélvihar tépte volna szét. De a nyugati ügynökök észrevették, hogy egy páran egy fenyő alatt tüzet raktak, hogy melegedjenek. Ludmilla Dubinyinát és Grigorij Krivonincsenkót kegyetlenül megkínozták. A lánynak kitépték a nyelvét és kinyomták a szemét. Milyen információkat akartak kiszedni belőlük nem ismert. Talán a még elbújt társaik után érdeklődtek? Őket is hamar megtalálták. Kegyetlen módon megölték őket, majd a patakmélyedésbe dobták a holttesteiket. Rakitin története elég kalandosnak tűnik. Mind, ha a nyugattal nem éppen jó viszonyt ápoló Putyin kormányzat megrendelésére készült volna. A nyugat ellenességet nem nehéz benne észrevenni. A szegény orosz túrázók, akiket a gonosz nyugati ügynökök lemészárolnak. Igaz a KGB sincs a helyzet magaslatán, de ők legalább a dolgukat végezték. Jó egy ügynökük lelepleződött, de ez nem a szervezet hibája. Gyatlov rejtély megoldásához nem visz közelebb a könyv. Inkább egy újabb teória az eddigiek mellé. Amiből van bőven. Hiszen ezeknek a megalkotásához elég rejtély szolgál alapanyagul. Például a következő:

Újabb rejtélyek

1959 március 31-én a Gyatlov drámával kapcsolatban újabb szokatlan dolog történt. A február elején eltűnt csapat után kutató mentőcsapat több tagja is UFO-t látott. Valentij Jakimenko a visszaemlékezésében így írt az eseményről: „Korán reggel még sötét volt. Az éppen szolgálatban levő társunk elhagyta a sátrat és világító golyót látott, ami mozgott az égen. A szolgálatos felébresztett mindenkit. Húsz percen keresztül figyeltük meg hogyan mozog a fénylő golyó, míg az eltűnt a hegyvonulat mögött. Ez a jelenség mindenkit felizgatott. Mindannyian meg voltunk győződve, hogy ez kapcsolatban áll a Gyatlov tragédiával.” Az UFO jelenség nem várt irányba vitte a vizsgálatot. Valaki emlékezett arra, hogy korábban megfigyelt tűzgolyókat a vidéken. De voltak olyanok, akik a tragédia idején láttak azonosítatlan repülő tárgyat. Egy azon a vidéken túrázó másik csoport tagja így emlékezet vissza: „A Gyatlov csoport halálával kapcsolatban el kell mondanom, azt, amit 1959 február 17-én a túránk idején Severnaja-Tosemka folyó és a Visaj vízválasztójánál megfigyeltünk. A reggelit készítő szolgálatos kiáltására ébredtünk: Nézzétek emberek, milyen egy ritka jelenség! Kiugrottam a sátorból és az égen fényes foltot láttam. Észak keletről délnyugati irányban mozgott. A föld felé zuhan majd az erdő magasságában eltűnt fényes csíkot hagyva maga után.” Az UFO jelenségeken kívül kapcsolódik egy másik rejtély a Gyatlov csoporthoz, pontosabban az egyik tagjához. Ki volt Szemjon Zolotarjov a csoport legidősebb tagja? Mert az, aki ilyen néven szerepelt a csoportban nagy valószínűséggel nem. 2014-ben exhumálták a holtestét, miután személyazonosságával kapcsolatban kételyek merültek fel. A holtest DNS-eit összehasonlították Zolotarjov család tagjainak DNS-vel és nem egyeztek! Vajon ki volt ő és miért váltott személyazonosságot?

A Gyatlov hágó rejtélye az amerikai filmeseket is megihlette. Remy Harlin rendezésében a „Halálhegy” címmel bemutatott film mondjuk úgy nem segítette az ügy tisztázását. Mint az orosz főügyészség 2019 februárjában indított nyomozása sem győzött meg sokakat. Az uráli szövetségi járás főügyész helyettese, a vizsgálatról elmondta nem történt gyilkosság lavina áldozatai lettek a diákok. Amint a mostani úgy a korabeli vizsgálat is több kérdést vet fel, mint, amit megválaszol. Az áldozatok miért voltak ruha nélkül, miért hagyták el sátrukat, a természetellenes póz, amiben némelyiket találták olyan kérdések, amik válaszra várnak. Biztosak lehetünk benne a Gyatlov hágó rejtélye még egy darabig foglalkoztatni fogja az embereket.            

 A múlt század húszas éveiben Edward L. Barneys lett a Public Relations egyik atyja. Sigmund Freud unokaöccse ismerte a tudatalatti hatalmát és azt, hogyan kell az embereket manipulálni. Mind a mai napig az ő befolyása alatt élünk.

 Nevetnie kellett, amikor 1929. április elsején a New York Timest a kezébe vette. Az első oldalon a következő szöveg volt vastag betűkkel nyomtatva: „Nők a szabadságért cigarettáznak”. De ez nem volt vicc és ezt Edward Louis Bernays pontosan tudta. Ugyanis ő szervezte a nők cigarettázását és ez a lehető legjobban sikerült neki. Talán ír egy levelet „Uncel Siggi”-nek – így hívta Sigmund Freud nevű nagybátyját- hogy az ő pszichoanalitikus felismerései milyen jól jöttek a PR kampányához. A reklámszakember elégedett volt. A megbízója Georg Hill az American Tobacco Company igazgatója szintén az lehetett. „Hogyan lehetne rávenni a nőket, hogy az utcán dohányozzanak?” – tette fel a kérdést pár héttel korbábban Hill Bernaysnak, amikor irodájában felkereste. „Otthon dohányoznak, de az idejük felét a szabadban töltik. Hogyan lehetne meggyőzni őket, hogy itt is dohányozzanak? Ezzel legalább megduplázhatnánk az eladásokat!” Bernays elgondolkodott a feladaton. Hogyan lehetne az emberek elfojtott ösztöneit befolyásolni, amiről nagybátyja mindig is beszélt? Korábbi kampányaiban PR stratégiaként használta már a tömegpszichológia ismereteit. De most Bernaysnak egy pszichiáter segítségére volt szüksége. Ezért Abraham Brillel, Freud tanítványával és barátjával konzultált. „Mit jelent a nőknek a cigaretta?” – kérdezte a pszichiátert. Brill válasza: „A cigarettát a férfiakkal azonosítják. Ha a nők a cigarettához nyúlnak a szabadság fáklyáját gyújtják meg.” Megvolt a szlogen és kampány lényege: „Gyújts rá a szabadságért!”; ifjú nőjogi aktivisták dohányoznak New Yorkban a női egyenjogúságért. Bernays úgy hitte ezzel egy lavinát indít el. De előtte Bertha Huntot kellett felkészíteni. Bernays titkárnőjének egy időre el kellett felejtenie a munkáját. Nő jogi aktivistának kellett kiadnia magát és társakat összetrombitálni a „Gyújt rá a szabadságért” kampányhoz. Mindezt úgy, hogy ne derüljön ki, hogy a megbízó az American Tobacco. „A nemek egyenlőségéért fogok társaimmal New Yorkban a Fifth Avenue-n rágyújtani!” – így kezdődött a távirat, amit, Bertha Hunt a High - Society lányainak elküldött. 1929. március 31-re esett az akció napja. Bernays maga nem volt a helyszínen. De mindenről jól értesült. Tíz ifjú nő a Fifth Avenue-n fel alá sétált előhúztak egy-egy cigarettát és rágyújtottak. Az újságírók jó storyt írtak belőle. Bertha Hunt, mint az akció jól felkészített szócsöve bátran nyilatkozott. Például a New York Evening Post kérdésére honnan jött az ötlet az utcán dohányozni, azt felelte: „Nem régen rágyújtottam az utcán, de a kísérőm azt mondta nyomjam el a cigarettát, mert neki kellemetlen egy dohányzó nő. Ezt elmeséltem a barátnőmnek, aki azt mondta ideje tenni valamit.” Tucat újság beszámolt a „Gyújts rá a szabadságért!” akcióról. Voltak, akik reklám gegnek tartották – joggal. De voltak, akik komolyan vették. Minden esetre Bernays és az American Tobacco nevét sehol sem említették, hiszen az a legjobb PR stratégia, ami nem tűnik annak.

 Sokáig úgy tekintett Bernays PR akciójára, mint, ami elősegítette a női egyenjogúságot. De ma már ez a megközelítés gyenge lábakon áll. Kommunikációkutatók elemezték Bernays akciójáról szóló újsághíreket. Bernays nem csak a „Gyújt rá a szabadságért” mítoszát teremtette meg, hanem a sajátját is. Ezzel elérte, hogy mind a mai napig a PR tankönyvekben mérföldkőként mutassák be az általa kitalált megoldást. Ennek ellenére az akciójának messze nem volt, akkora hatása, mint azt később neki tulajdonítottak. Legalább is a női egyenjogúságra. Az 1891-ben Bécsben született reklámszakember nem az első volt a szakmában, akinek eredeti ötletei voltak. Például ott volt Ivy Lee a modern krízis PR megalapítója, aki szintén szerepelhetne a PR atyaként. De Bernays az éppen felfutó pszichológia használatával egyedi volt egy darabig a PR világában. Annak ellenére, hogy a külső szemlélő számára ő láthatatlan maradt sokat hozzátett a tömegmanipuláció tudományához. „Mind a mai napig Bernays énekeskönyvéből énekelünk.” – állítja Harold Burson a világ egyik legnagyobb PR cégének tulajdonosa. Bernays a nagybátyjának köszönhetően, akivel rendszeres kapcsolatban állt, felfogta a tudatalatti jelentőségét, az ösztönök erejét, az egyetemes vágyak és érzelmek fontosságát. És ezeket alkalmazta az eladási kampányaiban. Mindegy volt, hogy mit kellet értékesíteni, gramofont, művirágot, politikust, vagy ideológiát. Bármi is volt, amit el kellett adni Bernays a saját dramaturgiája alapján dolgozott. Hogy mi volt ez? Nem bonyolult. A szisztéma a következő volt: generált egy eseményt, ez generált egy hírt, ami generálta a szükséges keresletet. Bernays ezt úgy hívta a „körülmények megteremtése”. A látszólag spontán eseményt megrendezték és a nyilvánosságnak a megrendelő kívánsága szerint bemutatták. Ez teljesen új módszer volt. Addig a szabály az volt, beszélj az áru előnyeiről. Bernays ezzel szemben a tudatalattit célozta meg és az indirekt módszerekben bízott. „Mi billiárdot játszunk. Ha egy golyót mozgásba akarsz hozni, lökd meg mandinerrel.” – mondta egyszer a módszere lényegéről.

Bernays egy nap kapcsolatba került Bartlett Arkellel Amerika legnagyobb szalonna előállító vállalatának a Beech-Nut Packing Company igazgatójával. A vállalata eladási számai nem éppen jól alakultak. Bernays meggyőzte Arkellt, hogy ne a szokásos reklámkampányt alkalmazzák. Ehelyett építsenek az emberek legalapvetőbb szükségletének egyikére, az egészségre. Ezzel tudnak fenntartható hatást elérni az eladásokban. Egészségügyi szükséglet? Akkor orvos kell. Bernays felkereste a leghíresebb New yorki orvost doktor Goldwatert – anélkül, hogy a szalonnáról és Beech-Nut Packing Companyról egy szót is ejtett volna és megbízta, hogy készítsen felmérést 5000 kollegája bevonásával. A kérdés a következő legyen: „Kedves kollegák meg tudják-e erősíteni a tapasztalatomat, hogy egy kiadós reggeli egészségesebb, mint egy könnyű pirítós, kávéval vagy narancslével” A válasz az volt, hogy igen, egészségesebb. 4500 orvos válaszolt így. Bernays ezt akarta hallani. A médiában elterjesztette, hogy a kiadós reggeli egészségesebb az orvosok szerint persze hozzátette még, szalonnával és tojással. Az egészségtudatos fogyasztók megfogadták a tanácsot és rögtön megemelkedett a szalonna eladás. Bernays mottója az volt: „Ne az árut ad el, hanem változtass a szokásokon, úgy hogy a fogyasztó úgy gondolja, magától teszi ezt.” A Freud unokaöcs azt vette észre, ha a tudatalatti vágyakra és félelmekre játszik rá és szimbólumokat alkalmaz, akkor működik a módszere. Az egészség bőséges reggelivel érhető el, ami a szalonnát is tartalmazza. Ez Dr. Goldwater és 4500 másik orvos is így gondolja. A cigaretta az egyenlőség szimbóluma, nem egy termék, ami profitot hoz. Ezt pedig a női aktivisták garantálják. Ezt a módszert hívják „harmadik személy” technikának. A függetlennek tűnő harmadik oldal látszólag garantál valamit, természetesen a megbízó érdekének megfelelően. Bernays tovább tökéletesítette a módszerét. Nem csak függetlennek tűnő szakértőket alkalmazott, hanem szervezeteket is. Ezek többnyire olyan szervezetek voltak, amelyeket Bernays hozott létre PR célból: például a Higiénia és Élelembiztonsági Kutatóintézet. Az olyan vállalatok vezetői, mint a United Fruit Company, Procter & Gamble vagy a General Electric le voltak nyűgözve. Hatalmas összegeket tettek az asztalra különböző varázs trükkökért. Az első világháború a múlt volt, de az 1929-es gazdasági válság komoly gondokat okozott. A legtöbb ember csak annyit vásárolt amennyire feltétlen szüksége volt. Paul Mazur megtalálta a megoldást. A Wall Street-i bankár ez írta a Harvard Business Review című újságban: „Az embereknek meg kell tanítani mire, van szükségük. Az új dolgok kellenek nekik a régivel szemben.” Bernays láthatólag tudta ez hogyan működik. A stratégiai PR-t megtanulta az első világháború idején, amikor a kormány propaganda osztályán dolgozott. 1917-re sikerült meggyőzni az elzárkózás párti amerikaiakat a háborús részvételről. „Ha propaganda háborús időkben működik, békében miért ne működne?” – tette fel a költői kérdést.

A csak 1méter 62 centiméter magas vastag fekete bajszot viselő Bernays megosztó személyiség volt. Népszerűnek nem lehetett nevezni az biztos. Egyesek szidták kétes módszerei miatt, mások elismerték éles elméjét. Mindenek előtt a PR szakmában dolgozó kollegái ítélték meg ellentmondásosan a terménykereskedő családból származó reklámszakembert. Sokaknak, erőszakosnak és arrogánsnak tűnt. A titkárnőit rendszeresen butácskáknak hívta. A kudarc szót nem ismerte. Minden lehetőséget megragadott a PR-ban a saját érdekeinek érvényesítésére. Gyakran a látszattal felülírta a valóságot. Arról, hogy a kollegái mennyire nem szerették egy a 30-as évekből származó anekdota mesél. A befolyásos PR vállalkozók körében nem volt szabad említeni a nevét. Ha valaki mégis megtette negyeddolláros büntetést kellett fizetnie. Az így összejött pénzt év végén elitták. Bernayst ez egyáltalán nem érdekelte. A munkájára koncentrált. Megpróbálta az első világháborúban lejáratott propaganda kifejezést rehabilitálni. 1928-ban egy könyvet is írt „Propaganda” címmel. Ebben olvasható, hogy „az intelligens embereknek be kell látniuk, a propaganda egy modern eszköz ahhoz, hogy vele a szükséges dolgokért harcoljunk és a káoszba rendet vigyünk.” Sigmund Freudnak tetszett az „okos könyv”. Nem is sejtette, hogy az unokaöccse által írt mű milyen hatással lesz a náci propaganda miniszterre, Joseph Goebbelsre. „Megdöbbentett”- írta Bernays egy évtizeddel később - „de minden dolgot lehet jóra és rosszra is használni.” Számára a PR a jól működő demokrácia részét jelentette. „A tömegek” – mint ahogy mondta képesek racionális döntéseket hozni. A tudatos és intelligens manipuláció és annak hatása a viselkedésre és a véleményekre részei a demokráciának. A lánya Anne Bernays a BBC-nek adott interjúban ennek részben ellentmondott: „Az apám számára a demokrácia csodálatos koncepció volt elméletben, de a gyakorlatban nem bízott az emberek értékítélő képességében.” Ezzel az elképzelésével Bernayst a korszak gyermeke volt. A 20-as évek elitje úgy gondolta, hogy a közvélemény túl irracionális és így veszélyes és minden a közhangulattól függ. Bernayst a PR technikáját a „közvélemény előállításának” nevezte. Az, hogy ez a módszer mennyire hatásos és elterjedt legjobb példája egy 1990-es eset.

1990 októberében az amerikai kongresszus előtt a 15 éves kuvaiti segédápolónő tanúvallomást tett. Arról mesélt, hogy az iraki katonák az újszülötteket kivették az inkubátorból és agyonverték őket. Hétszáz tévé csatorna közvetítette a meghallgatást és a közvéleményt sokkolta az itt elhangzottak. Az emberek meg lettek győzve katonai eszközökkel kell fellépni Irak ellen. Három hónap múlva elindult a „Sivatagi vihar” hadművelet. Csakhogy az inkubátoros történet hazugság volt. A segédápolónő nem volt segédápoló, hanem a kuvaiti nagykövet lánya. Mint ahogy az 1992 októberében kiderült az egész mögött a Hili & Knowlton PR ügynökség állt. A cég helyettes vezetője tanította be a történetet a 15 éves lánynak. A megrendelő maga a kuvaiti követség volt. A cél a közvélemény meggyőzése a háború szükségességéről. A „közvélemény előállításának” Bernays által kidolgozott technikája. Bernays ekkor 98 éves volt és aktív, de ebben a kampányban nem vett részt. De a módszer az övé volt: létrehozni érzéseket, együttérzést, félelmet, dühöt egy szavahihetőnek előállított szemtanú segítségével, a 15 éves segédápoló lány és mindezt becsomagolni egy hiteles környezetbe a szenátusi meghallgatásba.  Hozz létre eseményt, az esemény létrehozza a hírt, a hír befolyásolja az embereket. A nagy manipulátor 1995. március 9-én 103 éves korában halt meg Massachusettsben. 80 éven át tartó munkássága életünk nagy részére még ma is kihatással van. A valóság és a látszat összemosása ma talán még inkább működik, mint bármikor máskor. A fake news, az álhírek korszakát éljük, amelyben nehéz megkülönböztetni az információt a manipulációtól. Bernays úgy gondolta, hogy egy intelligens kisebbség irányítani tudja a befolyásolható többséget. Csak az a kérdés ki dönti el milyen irányba teszi ezt!