A második világháború után a Szovjetunió lett a legerősebb katonai hatalom Európában. Ugyan a szovjetek nagy veszteségeket szenvedtek el, de katonáik a Távol Kelettől az Elbáig mindenütt ott voltak. Amikor az amerikaiak felrobbantották 1945 júliusában az első atombombát a Szovjetunió hatalmas páncélos egyégei elveszítették jelentőségüket. Ezt felismerve Sztálin kiadta a parancsot saját bomba építésére.

 1945 július 24- e. A győztes nagyhatalmak már egy hete tárgyaltak zárt ajtók mögött Postdámban a Cecilienhof nevű kastélyban a legyőzött ellenség jövőjéről és a még mindig tartó Csendes óceáni háborúról. Sztálin ezen az ülésen őzbarna uniformisában jelent meg, amelyen még az Egyesült Államok elnöke és Nagy Britannia miniszterelnöke vettek részt. Láthatóan élvezte a győzelem diadalát. Annak ellenére, hogy a harcokban 26 millió szovjet ember halt meg és az ország városai, valamint az ipara romokban hevert. De a Vörös Hadsereg ott állt az Elbánál és uralta egész Kelet Európát és páncélosaival a legerősebb haderőt képviselték a kontinensen. Hitler legyőzésével Sztálin a világ egyik legerősebb embere lett. Az amerikaiak és a britek már nem tudnak nélküle dönteni a világ sorsáról. Ezen a napon este fél nyolckor értek véget a tárgyalások. Sztálin épp elhagyni készült a termet, amikor Harry S. Truman amerikai elnök hozzálépett. A brit miniszterelnök Winstson Churchill és a többi jelen lévő a szemüksarkából figyelték a történteket. „Egy teljesen új fegyverünk van rendkívüli pusztítóerővel” – mondta Truman csak úgy mellékesen Sztálinnak. A megszólított alig láthatóan bólintott és hallgatott. A brit külügyminiszter, aki pár lépésre állt hallani vélte még, hogy a generalisszimusz a „köszönöm” szót suttogta. Truman meg volt róla győződve, hogy Sztálin nem teljesen fogta fel mit is mondott neki, pedig ez nem így volt. A szovjet vezér többet is tudott a dologról, de nem akarta, hogy ez látszódjon rajta. A kémjei jelentették neki, hogy nyolc nappal azelőtt az amerikaiak az új mexikói sivatagban felrobbantották az atombombát.

Tizenhárom nappal Truman és Sztálin rövid beszélgetése után felszállt egy Csendes óceáni szigetről Enola Gay nevű amerikai B 29-es bombázó, hogy Hirosimára ledobja a 4000 kilogrammos atombombát. 1945 augusztus 6-át írtunk ekkor. A bomba pusztítóereje megfelelt 13 ezer tonna TNT robbanóanyagnak és kioltott minden életet 500 méteres körzetben. Ekkor több, mint 80 ezer ember vesztette az életét. Sztálint, aki ebben az időben már Moszkvában volt, sokkolta a bomba pusztító ereje és annak szimbolikus hatása: „A hirosimai bomba az egész világot megrázta és megszüntette az erőegyensúlyt” - jegyezte meg. A nukleáris kor beköszöntött. A Szovjetunió hirtelen másodosztályú hatalom lett. Az atom inferno nyilvánvalóvá tette a szovjetek technikai elmaradottságát. Alig három hónappal a berlini győzelem után a Vörös Hadsereg 300 hadosztálya elvesztette a jelentőségét. Az amerikaiaknak már nem volt szükségük a szovjetekre a Csendes óceáni hadszíntéren. A Szovjetunió ugyanis amerikai nyomásra a jaltai találkozó megegyezése értelmében feladta távol keleti semlegességét és hadat üzent Japánnak. A császár azonban látva az atombomba pusztító hatását békét kért azelőtt, hogy Sztálin csapatai érdemben be tudtak volna avatkozni. A Kremlben egyre erősödött az a gyanú, hogy az új fegyver indirekt ellenük irányul: megfélemlítésként és erődemonstrációként. Mindez annak ellenére keltett félelmet Sztálinban, hogy titkosszolgálata jelezte az USA-nak még évekig nem lesz annyi atombombája, hogy háborút indítson ellenük. A diktátor leginkább az nyugtalanította, hogy az amerikaiak kihasználva monopol helyzetüket nyomásgyakorló ezközként fogják használni az atombombát. Sztálin döntött minél hamarabb helyre kell állítani az erőegyensúlyt. 1945 augusztus 20-án megbízást adott a szovjet atombomba kifejlesztésére. A titkosszolgálat főnökét Lavrentyíj Beriját bízta meg az atom projekt koordinálásával és irányításával. Hetente egyszer jelentenie kellett a tudósok eredményeiről és fejlesztés előre haladásáról Sztálinnak. Ugyanakkor olyan légkört kellett teremteni, ami félelmet okoz az új fegyvertől és így gyorsítja a fejlesztést. Kiegyenlítetlen verseny indult egy olyan ország részvételével, amit világháború amúgy is tönkre tett és amelynek a rivális hatalom évtizedes előnyét kellet behoznia.

A bombát egy 42 éves az Urál déli vidékéről származó orosznak kellett megépítenie. Igor Kurcsatov az ország egyik vezető nukleáris fizikusa volt. A hosszú szerzetes szakállú férfi szívesen parancsolgatott. Amúgy munkamániás és hallgatag volt, ideális egy titkos projekthez. Már a harmincas évek elején kutatta a rádióaktivitást. 1939 elején olvasott arról egy szakfolyóiratban, hogy Berlinben sikerült tudósoknak az uránmagot megosztaniuk. Nyugati tudóstársaival ellentétben nem hitt abban, hogy ezt egy új fegyver kifejlesztésére fel lehetne használni. Ezért nem is tájékoztatta a hírről sem titkosszolgálatot, sem más vezetőket. A szovjet vezetést máshonnan riasztották. 1941 őszén egy informátor jelentkezett a londoni szovjet nagykövetségen. Klaus Fuchs egy meggyőződéses kommunista német fizikus, aki 1933-ban Angliába menekült és ott a britek atomprogramján dolgozott. Fuchs tájékoztatta összekötő tisztjét, hogy az amerikaiak a britekkel együtt egy korábban nem létező fegyver kifejlesztésébe kezdek. A szovjeteknek ekkor sürgősebb dolguk is akadt, mint hogy egy utópisztikusnak tűnő jelentéssel foglalkozzanak; a Wehrmachtot kellett megállítaniuk még Moszkva elött. 1942-ben az NKDV értesült arról, hogy a németek atombomba kifejlesztésén dolgoznak. A Vörös Hadsereg egy Wehrmacht tiszt feljegyzéseihez jutott, amiben egy bombához szükséges anyagok listáját olvashatták, ami hatalmas energiát szabadít fel és rettentő pusztítóerővel rendelkezik. De mégis csak 1943-ban a sztálingrádi győzelem után nevezték ki Kurcsatovot az atomenergia használhatóságának kutatására alapított intézet élére. Egy atombomba építése még ekkor haszontalannak és főleg drágának tűnt. Különben is Sztálin nem hitt abban, hogy ez fogja eldönteni a világháború menetét. Ráadásul egy szovjet ügynök azt jelentette Moszkvának Berlinből, hogy a németek kevés előre jutást mutattak fel kutatásaik során. Kurcsatov sem tudott figyelemre méltó eredményeket produkálni. Leginkább azért, mert hiányzott az uránmag. Irigykedve kellet olvasnia Klaus Fuchs jelentéseit, amelyekben a Manhattan Projekten dolgozó tudós összekötőjének beszámolt az amerikaiak erőfeszítéseiről. 1945 áprilisában az előre nyomuló Vörös Hadsereg német területen 100 kubik tonna elrejtett uránoxidot foglalt le, ami az atombomba előállításához kellett. A német tudósokért folyó harcban a szovjetek viszont lemaradtak, az amerikai speciális egységek az összes vezető magfizikust letartóztatták és Angliába internálták. A szovjetek kezébe csak másod osztályú tudósok kerültek.

1945 augusztus 22-én két nappal azután, hogy Kurcsatov megkapta a megbízatást az atombomba megépítésére távirat ment az Atlanti óceán túloldalára. A katonai hírszerzés küldte az ügynökeinek: „Intézkedéseket kell foganatosítani, hogy az atombombáról dokumentációkat beszerezzünk! Műszaki rajzokat, technikai és folyamat leírásokat.” Moszkvának sok informátora volt, akik a Manhattan projekt munkatársaiként dolgoztak. Ezek legtöbbje a Szovjetunió titkos csodálója volt, mint az ifjú David Greenglas, aki amerikai hadsereg kötelékében technikusként dolgozott az új mexikói Los Alamos egy laborjában és nővére és annak férje szervezte be. Ethel (született Greenglas) és Julius Rosenberg rábeszélte, hogy a bombaépítésről rendelkezésére álló információkat továbbítson, hogy a „szövetségesek háborús erőfeszítéseit támogassák.” Az NKDV külföldi részlege a házaspárt már a harmincas évek elején beszervezte. De a legértékesebb forrás továbbra is Klaus Fuchs volt, aki 1945 szeptemberében újabb információkat szállított összekötőjének; régebbi beszámolókkal együtt átadta a bomba építésének tervét, aminek minden részletét a szovjet tudósok átvizsgálták. Kurcsatov úgy döntött, hogy megépítik az amerikai teszt bomba pontos mását. Ekkor már a szovjetek rendelkeztek uránlelőhelyekkel Csehszlovákiában és Szászországban. Emellett geológusok utaztak Közép Ázsiába újabb lelőhelyek után kutatni. Azért, hogy a bombát valóban meg tudják építeni Kurcsatovnak egészen új ipart kellett létrehoznia. 1945 végén Moszkvától 70 kilométerre gyárkomplexumot hoztak létre, ahol német specialisták vezetésével uránércből használható alapanyagot gyártottak. Ez az uránüzem első volt a sorban. Mellette még tucatnyi gyárat létesítettek az egész országban sokszor egymástól több ezer kilométer távolságban. Közel fél millió ember dolgozott a bomba előállításán. 360 ezer munkás termelt ki uránércet csehszlovák és kelet német bányákban. 60 ezer ember csak az új üzemek építésével foglalkozott. Kurcsatov pedig közvetlen 10 ezer tudóst és labortechnikust irányított. Senki sem ismeri a projekt költségeit. Az biztos hatalmas volt: az USA a saját bombájába 2 milliárd dollárt invesztált, ami 30 milliárd rubelnek felel meg. Csaknem a negyede az utolsó háborús év szovjet katonai kiadásainak. Mégis amikor Sztálin 1946 januárjában Kurcsatovot fogadta szokatlanul kegyesnek mutatkozott. Kurcsatov beszélgetésre így emlékezett: „Sztálin elvtárs azt mondta, nem kell a kedvező költségeket keresni!” Kurcsatov ezek után tudta bármit megkap. A fizikusnak a láncreakcióra kellett kontrolálnia. Ezért 1946-ban egy moszkvai speciális épületben kísérleti reaktort hoztak létre. Az épületet vastag betonfalakkal vették körül és minden hova mérőműszereket telepítettek nehogy a radioaktivitás kijusson. 45 tonna uránt és 400 tonna grafitot rétegeztek egymásra. A radioaktív nehézanyagnak egy meghatározott mennyiségű neutront kellett felszabadítania, ami elég az uránmag széthasításához, ez önmaga részéről újabb neutronokat bocsát ki újabb uránmag szétválasztásához és így tovább… De ez a folyamatot csak meghatározott mennyiségű hasítható urán esetén lehet mozgásba hozni. 1946 december 25-én minden készen állt: Egy önmagát fenntartani képes láncreakció beindult. A reaktor 100 Watt energiát produkált, amíg Kurcsatov le nem állította. „Az atomenergia meghajolt a szovjet ember akarata elött!” – jegyezte meg diadalmasan a tudós. Ez döntő lépés volt az atombomba felé. A működő reaktor ugyanis nem csak a bomba pusztítóerejét jelentő láncreakció tanulmányozását tette lehetővé, hanem előállította a szükséges radioaktív robbanó anyagot, amelyet Kurcsatov az első bombájánál akart felhasználni. Ezután egy sokkal nagyobb reaktort építetett 70 ezer Gulág rabbal mélyen az Urál hegységben. Sok kényszermunkás azért nem szabadulhatott soha, mert ezen a titkos projekten dolgozott és túl sokat tudott. 1948 júliusától már plutóniumot állított elő a reaktor. Pár hónappal később két másik létesítmény is elkészült, ahol technikusok a bombához szükséges anyagot tisztították és bevehető képessé tették. Millió kubikméter radioaktív szemetet öntöttek a folyókba nem tájékoztatva erről az ott élőket.

400 kilométerre Moszkvától keletre időközben egy további atomkomplexum jött létre. A város egyik hivatalos térképen sem szerepelt. A biztonsági erők Arsamas város körül 250 kilométer szögesdróttal körülvett biztonsági zónát létesítettek. Kurcsatov munkatársainak egy elhagyott kolostor cellájában hozott létre laboratóriumot, hogy a bomba gyújtószerkezetét és más alkatrészeit megalkossák. Egy közelben fekvő koncentrációs tábor lakóival pedig házakat és műhelyeket építettek. A titkos városban a tudósok és a családtagjaik szigorú elszigeteltségben éltek. Míg Moszkvában az emberek még mindig éheztek itt nem volt hiány élelmiszerben és fogyasztási cikkekben. Ennek viszont meg volt az ára. Arsamasban az NKVD ügynököket telepített az árulók felkutatására, így senki sem érezhette magát biztonságban. Ez azért is volt így mert a mérnökök Sztálinnak nélkülözhetetlenek voltak az ország iparosításában. Az ő terveik alapján épültek többek között erőművek, repülőgépek így is növelve a Szovjetunió elismertségét. Ugyanakkor a diktátor bizalmatlansága kampányokat hívott életre tudományos diszciplínák ellen, amelyek túl „nyugatinak” tűntek. Egyes patrióta teoretikusok a kvantummechanika és a relativitáselméletről állították – amelyek a bomba építésének fontos területei voltak -, hogy túl idealisták és nem következnek a dialektikus materializmusból. Ez az ideológiai vita a tudósok közötti hatalmi harcra vezethető vissza: egy pár moszkvai fizikus, akik kizárva érezték magukat az atomprogramból úgy látták a szovjet eredményeket nem veszik figyelembe a „nyugatival” szemben. Kiélezte a helyzetet Arsamasban a kozmopoliták elleni hadjárat, ami lényegében a zsidók ellen irányult. Kurcsatovnak áskálódásokkal kellett számolnia, mivel csoportjában zsidó tudósok is dolgoztak. Végül mivel Sztálin rá volt utalva az atomtudósokra utasította a titkosszolgálat vezérét, hogy hagyják nyugodtan dolgozni őket. A tudósok sejtették az életük függ a teszt sikerétől. Négy évre volt szüksége Kurcsatovéknak, hogy elég plutóniumot előállítsanak, hogy két nyolc centiméter átmérőjű félgömböt formáljanak; a bomba magját.

1949 augusztus 29 -e. Arsamastól 2500 kilométerre délkeletre a kazah sztyeppén kezdték a mindent eldöntő tesztet előkészíteni. A technikusok egy harminc méter magas toronyra rögzítették a bombát. Azért, hogy a pusztítóerejét megmérjék faházakat, kecske istállókat, hidakat és alagutat építettek. Mozdonyokat, páncélosokat, tűzérségi fegyvereket és mérő műszereket tettek a bomba hatósugarába. Reggel hatórakor egy a bombától tíz kilométerre fekvő parancsnoki bunkerben Kurcsatov kiadta a parancsot a bomba felrobbantására. Ragyogó villámfény világította meg a tájat, majd 30 másodperccel később a lökéshullámok elérték a parancsnoki bunkert. A fizikusok kirohantak a szabadba, hogy saját szemükkel lássák a porból és hamuból álló gomba alakú felhőt, amit a robbanás hozott létre. Berija átölelte Kuracsovot és homlokon csókolta. A tudósok megmenekültek. Megkönnyebbülést és hazafias büszkeséget éreztek. A hazájuk többé már nem sebezhető, az USA-val szembeni helyzetük megerősödött. Ekkora Moszkva és Washington viszonya alapvetően megváltozott. Az 1945-ig tartó szövetség felbomlott és rivalizálásra változott át: ez már a hideg háború kora. Az egykori szövetségesek ideológiailag és katonailag is szemben álltak egymással. A föld két részre szakadt: keletre és nyugatra. Mind a két fél megpróbálta a felfegyverzésben túl tenni a másikon. Ennek a legfontosabb a része az atombomba lett. Azonnal a teszt után Kurcsatov futárgéppel üzenetet küldött Moszkvába: „a mérési eredmények alapján úgy látjuk, hogy a bombánk erősebb az amerikainál.” A robbanóereje elérte a 20 kilotonnát, ami 7000 tonna TNT robbanóanyagnak felelt meg, tényleg több mint az amerikai. Sztálin lelkesedett. Kurcsatovnak „A szocialista munka hőse” kitüntetést adományozott. Emellett a fizikus autót és egy dácsát kapott a Krímben, ami egy átlag szovjet polgárnak elérhetetlen volt. Mai napig nem lehet tudni hány ember életét követelte az atomprojekt. Számtalan uránbányász, akik védőöltözet nélkül dolgozott betegedett meg rákban. Több tízezer kényszermunkás halt meg, akik életveszélyes körülmények között építettek kísérleti laboratóriumokat és gyártóhelyeket. A szovjet tudósok amerikai társaik után négy évvel építették meg a bombájukat, de két évet spóroltak meg a szovjeteknek a Manhattan projekten dolgozó NKVD spionok, mint Klaus Fuchs. A CIA viszont teljesen alul értékelte a szovjet tudósokat. Úgy számoltak, hogy 1953 elött nem készülnek el vele. Sztálin is inkább elhallgatta egy ideig az 1949-es nyári sikert. Félt ugyanis attól, hogy ezzel felgyorsul az atomfegyver továbbfejlesztéséért folytatott verseny. Truman amerikai elnök a teszt után három és fél héttel bejelentette, hogy információjuk van arról, hogy a Szovjetunióban atomrobbantás történt. Két nappal később kontrázott a TASZSZ szovjet hírügynökség: már 1947-ben a Szovjetunió megfejtette az atomtitkot. Ez a hír elhallgatta az augusztusi tesztet, de azt sugalta, hogy a szovjeteknek korábban is volt atombombája. Sztálin ezzel a játékkal el akarta titkolni, hogy a Szovjetuniónak még időre van szüksége további atomfegyverek előállításához. Az, hogy 1948-ban az USA 56 nukleáris bombával rendelkezett figyelmeztető jel volt. Ráadásul további pénzeket tettek be az atomprogramjukba és Truman 1950-ben bejelentette, hogy utasítást adott egy sokkal nagyobb romboló erővel rendelkező bomba előállítására; a hidrogén bombáéra.

Így elkezdődött egy második versenyfutás, de most a két ellenfél közel azonos időben fogott neki a fejlesztéshez. Két hónappal a sikeres atombomba teszt után Igor Kurcsatov visszatért a laborjába és a munkatársaival a hidrogénbombán kezdtek dolgozni. Ezúttal azonban le kellett mondania legfontosabb információs forrásáról Klaus Fuchsról. 1950-ben Fuchsot letartóztatták Londonban. Az FBI már 1948-ban elfogott egy árulkodó üzenetet, amelyet a new yorki szovjet konzulátus küldött a titkosszolgálatnak Moszkvába, de ezt csak 1949-ben tudták megfejteni. Fuchs teljes beismerő vallomást tett. Egy londoni bíróság 14 év börtönre ítélte, de 1959-ben jó magaviselete miatt korábban szabadult. A híres atomkém 1988-ban halt meg Drezdában. David Greenglasst is lebuktatta az FBI. Vallomása hozzájárult a Rosenberg házaspár halálos ítéletélhez. Greenglass maga 15 évet kapott.

A versenyt ismét az amerikaiak nyerték. 1952 november elsején felrobbantották a Csendes óceánon az első hidrogénbombát. A szovjetek két hónap múlva követték őket. A borzalom erőegyensúlya ismét helyre állt. Igor Kurcsatov két évvel a halála elött 1960-ban a kísérleti atomrobbantások felfüggesztését követelte; eredménytelenül. A hidegháború csúcspontján a két nagyhatalomnak az USA-nak és a Szovjetuniónak 60 ezer atom robbanófeje volt. Ezzel többször is el lehetett volna pusztítani a világot.