Omar al-Mukhtar egy líbiai korán tudós volt, aki az 1920-as években az olasz megszállók ellen küzdött. Mussolini annak idején terroristának tartotta. Ma az arab világban szabadságharcosként tisztelik.

Amikor 2009 június 9-én Muammar al-Gaddafi hivatalos látogatásra megérkezett a római Ciampino repülőtérre maguk a Gaddafi szakértők is eltöprengtek. Líbia önjelölt forradalmi vezére ugyanis a fantáziadús uniformisán egy képeslap nagyságú fekete fehér fotót viselt. A kép egy öreg szakállas megláncolt embert ábrázolt olasz katonatisztek társaságában. A világ találgatott, mit gondolt ki megint a fura ötleteiről hírhedt sivatagi vezér. Kit ábrázol ez a sok-sok évvel ezelőtt készült fotón szereplő rab? A tipikus beduin öltözetet viselő ember kilétére hamar fényderült többek között a líbiai delegáció tagjainak köszönhetően. Omar al-Mukhtar volt az olaszok ellen vívott szabadságharc vezetője, akit 1931 szeptember 16-án végeztek ki. Berlusconni nem vette figyelembe újdonsült „barátja” szándékos szurkálását. Al-Mukhtar mai napig nemzeti hősnek számít Líbiában a portréja díszíti a líbiai 10 dináros bankjegyet számos utca egyetem viseli a nevét szerte az arab világban. Egy 1983-ban bemutatott amerikai film is róla szólt, amelynek a főszereplője Anthony Quinn volt a címe pedig „Omar Mukhtar a sivatag oroszlánja”. Azért, hogy Omar Mukhtar szerepét megértsük, az olasz történelemben vissza kell mennünk az időben. 1861-ben az addig több államból álló és több uralkodó ház által irányított Itália önálló királyságként egyesült. Az ifjú állam születését beárnyékolta az ország szociális széttagoltsága. Az iparosodott észak uralta a gazdaságot, míg a szegény mezőgazdaságból élő dél alárendelt szerepet játszott. Mégis a Római Birodalom egykori nagyságának emléke fűtötte az egységes nacionalista hevületet. A 19. század végén a szociális problémákat úgy söpörték szőnyeg alá, hogy az egykori dicső kor erejét demonstráló politikát hirdettek. Amit már más európai országok megtettek az olaszok is követni akarták; elhatározták gyarmatokat szereznek. Kimondani ezt könnyebb volt, mint megvalósítani. Ugyanis a torta ekkora már fel volt szeletelve. Afrika szarvánál volt még szabad hely és ezt az olaszok 1890-ben elfoglaltál. Eritrea lett a neve az új gyarmatnak. De ez az első imperialista próbálkozás katasztrófával végződött. 1896-ban az etióp császár Menelik a behatolókra megsemmisítő vereséget mért, ami még évtizedek múltán is Római Birodalom örököseinek nagy traumát jelentett. Na de volt két terület, amely közvetlenül velük szemben a Földközi tenger másik oldalán feküdt: Tripolitánia és Cyrenaika. Ez ugyan az Oszmán Birodalomhoz tartozott, de az rendkívül módon elhanyagolta. Az akkori Törökország belpolitikailag megosztott, külpolitikailag pedig gyenge volt. Úgy is hívták Európa beteg embere. A nagyhatalmak hallgatólagos beleegyezésével (Keleten Egyiptomban az angoloknak volt döntő befolyásuk nyugaton Tunéziában a franciáknak) Olaszország háborút indított a terület megszerzéséért. 1911-ben hadat üzent az Oszmán Birodalomnak és bevonultak az észak afrikai területre. A cél nem csak gyarmatosítás volt, hanem szegény dél olasz parasztok földhöz juttatása is. Először 34 ezer később pedig 100 ezer olasz katona harcolt az új gyarmatért. A partvidéket viszonylag gyorsan elfoglalták, de a belső területeken heves ellenállásba ütköztek. Azzal, hogy az arabok az oszmán uraikkal is összefognak az olasz hadvezetés nem számolt.

Ekkor lépett először színpadra Omar al Mukhtar. Ugyan ez az időszak nem dokumentált, de maga beszélt róla később, hogy húsz éve harcol az olaszok ellen. Al Mukhtar 1862 körül született Cyrenaikaban található faluban egy nagy tekintélyű megbecsült nomád családban. 16 éves volt, amikor apja egy zarándokút idején meghalt. A fiatal Mukhtart karizmatikus egyéniségként írták le, aki környezetére nagy hatást gyakorolt. A Senussi rend tagja lett az iszlám egy irányzatának, amelynek tagjai meditatív aszkétikus életet éltek. A Senussi testvériség központja Cyrenaikaban volt, ahol jelentősen befolyásolták a gazdasági és vallási életet. Mukhtar vallási tanítóként dolgozott, de megválasztották helyi elöljárónak is. Amikor az olaszok megérkeztek Észak Afrikába a Senussi rend szentháborút hirdetett ellenük. A felhívásban fontos szerepet játszott a vallás, de emellett a birtokok és a családok védelme is. Ugyanis a megszállók brutális rendszert építettek ki. Azért, hogy itáliai parasztoknak földet adjanak a helyieket elkergették a birtokaikról ezreket zártak olasz börtönbe. 1912-ben az olaszok békét kötöttek az Oszmán Birodalommal és megkapták Tripolitániát és Cyrenaikát, de a szerződést az ott élő arabok nem ismerték el. Az egyre sikeresebbé váló gerillák elleni harcban az olasz katonai parancsnokság pogromokat rendelt el: a civileket öltek meg, falvakat gyújtottak fel. Az olaszok az arab ellenállókkal szemben egy elég kétséges „dicsőséget” is elkönyvelhettek maguknak: ők vetették be először a repülőgépet harci eszközként „élő célpontok” ellen. Giulio Cavotti hadnagy két oázisban saját kezűleg dobott le 2 kilogrammos bombákat. A harcok nagy véráldozattal jártak. Több tízezer ember esett áldozatul a küzdelmeknek – a csatáknak és a gerillaharcnak. Az áldozatok számát növelte az éhínség, ami a hagyományos kereskedelmi útvonalak tönkretételének is köszönhető volt. Egyedül Cyrenaikában a lakosság száma az 1911-es 300 ezer főről 1915-re 120 ezer főre csökkent. A gyarmatosító álmokból annyi maradt, hogy az olaszok a tengerparti sávot szilárdan a kezükbe tudták tartani míg az ország belsejét nagyrészt az arabok ellenőrizték. A helyzet lényegesen megváltozott 1922-ben, amikor Rómában Mussolini vezetésével a fasiszták jutottak hatalomra. A cél Omar al Mukhtar – akinek a kinézetét sem ismerték – és 2000 embert számláló gerilla hadseregének a megsemmisítése lett. A harcok egyre elkeseredettebbek lettek. Az olasz tábornokok minden modern harci eszközt bevetettek, amelyek rendelkezésükre álltak: páncélosokat, repülőgépeket, sőt harci gázt is. A megszállók egyre kegyetlenebbek lettek. Viszont a megszerzett területek nem annyira a kisbirtokos parasztoké lett, mint ahogy eredeti célban megfogalmazták, hanem a nagybirtokosoké, agártársaságoké és a hatalom közeli fasisztáké. Egyedül Giuseppe Volpi Tripolitana kormányzója kezében kétezer hektár föld volt. Mussolini 1929-ben és 1930-ban – akkor még – legmegbízhatóbb tábornokait küldte Észak Afrikába: Pietro Badogliot és Rodolfo Grazianit. Mindketten harcoltak az első líbiai háborúban. Grazianit úgy is hívták, hogy az „arabok mészárosa”. Mindketten tudták a világot a legkevésbé sem érdekli mi történik Líbiában így azt csinálnak, amit akarnak. Badoglio nyíltan meg is hirdette: „Egyik lázadónak sem lesz nyugta sem a családjának sem tulajdonában levő nyájnak (az ellenállók nagyrésze beduin volt, akik állattartásból éltek). Mindent szétrombolunk, megsemmisítünk”. De Omar al Mukhtar körül csoportosuló gerillák ellen nem igen tudtak mit tenni. Az ünnepelt harcos időközben idős ember lett, hetvenéves. Még mindig erőteljes, jó lovas. Saját jó bevált taktikája volt: csapatai sohasem egységes formációban támadtak, hanem kis csoportokban. Éjjel hajtottak végre akciókat olasz katonai célpontok ellen. Rendkívül jól ismerték a támadás helyét, környezetét és gyorsan vissza tudtak vonulni és eltűnni a falvakban. A gerilla hadviselés olyan formáját gyakorolták, amit később Mao Ce Tung Kínában, vagy Ho Shi Min Vietnámban.

Graziani tisztában volt ezzel a taktikával. A falvakat vette célba. Öreg embereknek, asszonyoknak és gyerekeknek kellett elhagyniuk otthonaikat. Aki ezt megtagadta kivégezték. Az állatokat és a házakat megsemmisítette. Gyakran a levegőből repülőgépek segítségével. Ezzel felszámolta a gerillák menedékhelyeit. A nagy Szirtisz keleti partján 15 primitív koncentrációs tábort hozatott létre, ahová a kitelepített embereket deportálták. A táborokban a deportáltak éhínségtől és ragályos betegségektől szenvedtek. A nőket gyakran megerőszakolták. Rendszeres volt az önkényeskedés. Európába mindezekről szinte semmi sem jutott el. Pedig csak ekkor megközelítően 100 ezer ember vesztette életét. A legtöbb olyan civil, akik nem akarta elismerni az olasz uralmát és mudzshedineket a szent harcosokat támogatta. Úgy érezték ők képviselik valódi érdeküket. A legfélelmesebbek az Eritreából érkező segédhadak voltak. Tőlük jobban félt a lakosság, mint a reguláris hadseregtől. Ezek ellenére Mukhtar emberei nem adták fel a harcot. Graziani azért, hogy Egyiptomból érkező utánpótlást elvágja, 270 kilométer hosszú és 4 méter széles drótkerítéssel elválasztott sávot hoztak létre a keleti határon. A fasiszta limesnek is nevezett vonalat szigorúan őrizték, az átjutás szinte lehetetlen volt. A szörnyű intézkedések következtében az ellenállás napról napra gyengült. 1931 szeptemberében egy csatában Mukhtart a lova ledobta a hátáról és az idős vezér olasz fogságba került. Az olaszok megbilincselték és börtönbe vetették. Katonai bíróság elé állították Bengáziban és hazaárulásért halálra ítélték. Mukhtar az egész per idején keményen és büszkén védekezett. De ez nem számított. 1931 szeptember 16-én a Bengázi melletti Soluq koncentrációs táborában felakasztották. A tábor foglyainak végig kellett nézniük a kivégzést. Karizmatikus vezérük elvesztése miatt az ellenállók egy időre feladták a harcot. 1932 januárjában Badoglio marsall értesítette Rómát, hogy húsz év után sikerült a gyarmatot pacifikálni. Mégis még egy év kellett míg az olaszok tényleg uralmuk alá hajtották teljes Líbiát. Az olasz kormányok terroristának bélyegezték al Mukhtart, pedig nem volt az. Nem volt vallási fanatikus, mint ma a tálibok vagy az Al-Quaida. Hazájának lakóit és tulajdonát akarta megvédeni. Furcsa, hogy Gaddafi használta szimbólumként, aki ugyanúgy elnyomta Líbia lakóit, mint egykor az olaszok tették. Évtizedekig az olaszok tagadták az elkövetett kegyetlenségeket. 2008 szeptemberében írt alá Silvio Berlusconi egyezményt Líbiával, amiben bocsánatot kért az akkor történtekért.                         

 A húszas években egy titkos halálbrigád vadászott a törökországi örmény népirtás vezetőire. Az egyikükre a Spree folyó partján Berlinben csaptak le.

1921 március 15-én kedden délelőtt egy sétapálcás férfi hagyta el Berlin Charlottenburg negyedében található kilenc szobás lakását. Az idő hűvös volt és enyhén esett az eső. A férfi szürke télikabátot viselt és mit sem sejtve sétált a Hardenbergstrassén az Állatkert vasútállomás felé. Ezek voltak az életének utolsó percei. Észre sem vette, hogy valaki követi. Röviddel 11 óra után holtan feküdt a járdán. Közvetlen közelről tarkón lőtték. A gyilkos elmenekült a helyszínről, de nem jutott messzire. Az egyik szemtanú utána ment elkapta, megverte és bevitte az Állatkert vasútállomás rendőrőrsére. A tettes vallomásában azt mondta elégedettség tölti el a szívét és a cselekedete bevonul a történelembe, ugyanis egy szörnyű népírtasra hívja fel a figyelmet. Az áldozat nem volt más, mint Mehmet Talaat Bey, más néven Talaat pasa az Oszmán Birodalom korábbi nagyvezére az ifjú törökök vezetője. 1915 tavaszán ő rendelte el a konstantinápolyi örmény értelmiségiek letartóztatását és deportálását. Ezzel vette kezdetét az örmények törökországi szisztematikus üldözése és kiirtása. Az áldozatok száma mind a mai napig vitatott, de körülbelül egy millió körül lehetett. „Medz Yeghern” - a nagy bűntett - így hívják örményül az első világháború idején lezajlott népirtást. Talaat pasa merénylője egy titkos örmény szervezethez tartozott, amely besúgókból, kémekből és diplomáciai körökhöz tartozó támogatókból állt. A szervezet célja a genocídiumért felelősek megbüntetése volt. A görög mitológiából vett bosszú istenének nevére keresztelt „Nemesis akció” 1920 júliusában indult. Három év alatt felkutatták a népirtásért felelős vezetőket és megölték őket.      

Talaat pasa a megbüntetendők listájának az élén állt. Neki kellett az első áldozatnak lennie. Ő 1874-ben született és az Oszmán Birodalom szétesése idején nőtt fel. Törökországot ekkor Európa beteg emberének tartották, korrupció és a rossz gazdaságpolitika jellemezte. Talaat, aki ifjú korában a postaszolgálatnál helyezkedett el sokat hallott és olvasott az ifjú törökök mozgalmáról, egy illegális szervezetről, amely az elmaradott soknemzetiségű birodalmat a modern korba akarta röpíteni és a despota módon uralkodó II. Abdülhamid szultán ellen harcolt. Rövidesen csatlakozott a szervezethez és vezetője lett a fedőszervezetüknek a „Haladás és egység” bizottságának. 1908-ban az ifjú törökök mozgalma a hadsereg támogatásával fellázadt a szultán ellen, akitől alkotmányt csikartak ki és az uralkodó szerepét jelképessé fokozták le. Csakhogy még ezzel az Oszmán Birodalom nem jött rendbe. Az 1912/13-as balkáni háborúban elvesztette csak nem egész európai területét. Ebben a válságos időszakban Talaat az ifjú törökökkel együtt egy újabb puccsot hajtott végre 1913-ban. Diktatúrát hoztak létre, Talaat pedig belügyminiszter lett. A háborús vereségek talaján új extrém török nacionalizmus jött létre, amelynek a célja „nagy török” állam létrehozása volt, amelyben nem volt helye a nemzeti kisebbségeknek. Elsődlegesen a célkeresztbe a keresztény örmények kerültek, akik sok évszázada, mint másodosztályú emberek éltek, elnyomatásban gyakran kitéve a pogromoknak. 1914 július 28-án kitört az első világháború. Amikor az Oszmán Birodalom Németország oldalán belépett a háborúba Oroszország csapatai bevonultak kelet Anatóliába. Az oroszok oldalán örmény szabadságharcosok is küzdöttek. A kaukázusi fronton az oszmánok megsemmisítő vereséget szenvedtek el. Az ifjú törökök hamar megtalálták a felelősöket: a keresztény örményeket. A belügyminiszter Talaat pasa megparancsolta 1915 április 24-ről 25-re virradó éjszaka Konstantinápolyban tartóztassák le az örmény értelmiségieket.

Öt héttel később meghozták a deportálásról szóló törvényt. Az örményeket szisztematikusan a mezopotámiai és a szíriai sivatagba kell átköltöztetni. Számtalan embert már a saját falujukban kivégeztek, de sokan meghaltak a szenvedéssel teli halálmenetekben. Talaat magához kérette az amerikai nagykövetet és egy listát adott át neki. Ezen olyan személyek neve szerepelt, akiknek az Egyesült Államokban életbiztosítása volt. Azt mondta az amerikai diplomatának: „Ezek az emberek jószerivel halottak. Nincsenek rokonaik, akikre bármit hagyhatnának. Az utánuk kifizetendő összeg a török államot illeti.” Több mint ezer kilométerre, északra Talaat pasától a Kaukázusban harcolt az az ember, aki „Nemesis akció” keretében 1921-ben majd meg fogja ölni a belügyminisztert. A neve Soghomon Tehlirjan. 1896-ban született a kelet anatóliai Erzurumban. Fiatalon apja után költözött Belgrádba, ahol kávé kereskedőként dolgozott, hogy pénzt tudjon hazaküldeni. A háború kitörésekor Tehlirjan elhagyta Szerbiát és az örmény szabadságharcosok szövetségéhez csatlakozott.      

600 kilométerre a hazájától Tehlirjan csak hallomásból értesült a népirtásról. 1916 márciusában Tehlirjan csapata elérte Erzincan városát, ahova édesanyja és ifjabb fivére menekült. A település romokban hevert, még a gyümölcsfákat is kivágták. Édesanyjának és fivérének nyoma sem volt. A következő két évben aztán megtapasztalta a népirtás következményeit. Lerombolt, kifosztott falvakat, meggyalázott, temetetlen holttesteket, az utakon kóborló gyermekeket, akiknek a szüleit vagy megölték, vagy elhurcolták. 1918 október 30-án Mudrosban aláírták a fegyverszünetet. Ezzel Törökország számára véget ért az első világháború. Brit és francia csapatok szállták meg Konstantinápolyt. A győztesek Talaat pasát valamint  a „Haladás és egység” bizottságának tagjait letartóztatták és háborús bűncselekményekért felelőségre akarták vonni. De Talaat pasa megszökött és az egykori háborús szövetségestől Németországtól támogatást kapott. Egy német torpedórombolóval sikerült Szevasztopolig eljutnia és onnan más török vezetőkkel Berlinbe utaznia. Itt Ali Salih Bey néven élt és török üzletembernek adta ki magát. Később egy luxuslakásba költözött a Hardenbergstrasse 4-es szám alá. A lehetőségekhez mérten feltűnésmentes életet élt, még a jellegzetes bajuszát is leborotváltatta.

Mert Tehlirjan ki akarta deríteni, hogy eltűnt családjával mi történt, Konstantinápolyban bement a „Jagadamard” című újság szerkesztőségébe, hogy feladjon egy keresési hirdetést. A Boszporusz menti városban megismerkedett Yeranuhi Danielian nevű tanárnővel, akit egy vacsorára meghívott. Amit viszont a nőről nem tudott, hogy egy titkos örmény szervezetnek a tagja, amelyet a messzi Bostonban hoztak létre. A szervezetnek a célja, hogy az örmények ellen elkövetett népirtást megtorolják, annak ellenére, hogy a felelősök egy részét Konstantinápolyban közöttük Talaat pasát halálra ítélték. Mivel a legtöbbjük az országból elmenekült, az ítéletet nem tudták végrehajtani. Ezért indították az örmény összeesküvők a „Nemesis akciót”. Yeranuhi Danielian mesélt Tehlirjannak örmény kollaboránsokról, akik a törököknek segítettek a deportálásban. Az ifjú örmény felháborodva kérdezte a lánytól az örmények miért nem állnak bosszút? A lány azt mondta, hogy a konstantinápolyi örményekben már nincs elég bátorság. Megadta Tehlirjannak az egyik kollaboráns címét és a nevét és Tehlirjan lelőtte az árulót. Ez a tett alapozta meg a hírnevét, hogy a Talaat pasa elleni merényletet rábízzák. Tehlirjan egyre kevésbé hitte, hogy anyja és öccse még életben van ezért bosszút akart állni. A fiút a Nemesis akció keretében 1920 december 3-án diák vízummal Berlinbe küldték. A 24 éves Tehlirjan Talaat pasát az álcája ellenére hamar felkutatta. A török férfi régi harcostársai társaságában gyakran mutatkozott nyilvánosan és pasának szólítatta magát. Tehlirjan kiderítette a célpontjának címét és a Hardenbergstrasse 4-el szemben ő is kivett egy laksást. A házvezetőnője később úgy jellemezte Tehlirjant, mint egy rendes, tisztességes fiatalember. Egy nappal a merénylet előtt Tehlirjan egy rejtjeles táviratot kapott, amelyben megerősítették, hogy a Herdenbergstrasse 4-ben Talaat pasa él. 1921 március 15-én Tehlirjan elővette Luger típusú pisztolyát a bőröndjéből a ruhái alól és az utcán várakozott, hogy az áldozata megjelenjen. Az utasítás, amit feletteseitől kapott világos volt, a merénylet után ne meneküljön, hagyja magát letartóztatni. A bíróság előtt el kell mondania mi történt a népével. Erre azért volt szükség, mert a világháború után az örmény népet ért üldöztetést a világ teljesen elfelejtette.

Berlinben június elején csak két napig tartott a tárgyalás. Az igazságot Tehlirjan nem mondta el. A Weimári köztársaságban ugyanis érvényben volt a halálbüntetés. A bíróság előtt azt vallotta, hogy gépészetet jött tanulni Berlinbe. Véletlenül találkozott Talaat pasával. A halott anyja többször megjelent neki és felszólította, hogy ölje meg a pasát. Ha ezt nem teszi meg, nem a fia többé. Azt mondta: „Nem tartom magamat bűnösnek, tiszta a lelkiismeretem”. A bírónak arra a kérdésére, miért tiszta a lelkiismerete azt válaszolta: „Ugyan megöltem egy embert, de gyilkos nem vagyok!” Mesélt a kelet anatóliai halálmenetekről, arról, hogy a leánytestvérét megerőszakolták, fiútestvérét agyonverték. Hangsúlyozta, hogy az egy kegyetlen népirtás, ami az örményekkel történt. A házvezetőnője és a német tanárnője azt vallották, hogy a fiú pszichológiailag instabil gyakran vannak epilepsziás rohamai. A védőügyvédje a védőbeszédében feltette a kérdést: „Melyik bíróság ítélné el Tell Vilmost, mert az önkényurat lelőtte?”

Az esküdtek Tehlirjant felmentették. Ez szenzációnak számított. Beszámíthatatlannak minősítették és az átélt borzalmakat is figyelembe vették. A „Nemesis akció” elérte a célját. A sajtó ismét foglalkozni kezdett az örményekkel történtekkel. Olyanok is megismerték a halálmenetek történetét, akik korábban nem is hallottak róla.

Ennek ellenére a népirtás jó néhány felelőse tovább élt büntetlenül. Ezért a „Nemesis akció” tovább folytatódott. 1921 december 6-án Rómában lelőtték Said Halim egykori nagyvezírt. Bahatin Sakír az ifjú törökök félelmetes speciális kommandójának vezetőjét 1922 április 22-én a berlini Kürfürstendammon gyilkolták meg. Kemal pasát az ifjú törökök kormányfőjét 1922 július 21-én a grúziai Tbilisziben szúrták le. Tehlirjan a per után visszatért Belgrádba, ahol apja élt. 1957-ben kivándorolt Amerikába. Kaliforniában telepedett le. Három év múlva agyvérzésben meghalt. Sírja Fresno városának temetőjében található. A síremléke emlékeztet a tettére: egy aranyozott sas látható rajta, amely egy kígyót tép szét.                                        

Alacsony, cingár testalkatú, katonailag pedig teljesen tapasztalatlan. Mégis a francia menekült Savoyai Jenő herceg a törökök ellen vívott háború legeredményesebb hadvezérévé küzdötte fel magát. Amikor 1683-ban az oszmánok Bécset ostromolták úgy tűnt végleg leáldozott a Habsburgoknak, de Jenő herceg megmentette a birodalmat és újra megerősítette.

A két fiatal férfi női ruhát viselt. 1683 július 26-án sietve szálltak lóra, hogy az éjszaka leple alatt korszak leghatalmasabb uralkodója XIV. Lajos francia király elől elmeneküljenek. Az egyik lovast Louis Armandnak hívták, az uralkodó 22 éves veje volt, aki botrányba keveredett. A társa egy alacsony növésű, jelentéktelen cingár 19 éves fiú, akit az udvarban senki sem hiányolt: Savoyai Jenő herceg. A király dühösen adta ki a parancsot, senki nem segítheti őket a Rajnán túlra jutni. De a lovasok gyorsabbak voltak, mint üldözői és négy nap múlva elérték Frankfurtot a Szent Német Római Birodalom egyik központját. Azonban itt sem voltak biztonságban. XIV. Lajos meghatalmazottja rájuk talált, és választás elé állította őket. Vagy visszatérnek Franciaországba, vagy elvesztik birtokaikat. A király veje megadta magát és hazatér, de társának nem volt mit vesztenie, ő maradt. Gyorsan tovább lovagolt. A célja XIV. Lajos legjelentősebb ellenfelével, a császárral találkozzon. Jenő herceg terve kockázatos és vakmerő. A törökök éppen Bécset ostromolták. Ha elesik a város az ifjú összes reménye, hogy háborús hős legyen, dugába dől. Mellesleg Bécs török uralom alá kerülése végét jelenthetné az európai kereszténységnek. A herceg Passauba ment, ahova Lipót császár a török elől visszahúzódott. A herceg menekülése hiba volt? Minden ezen a találkozón múlik. Végre 1683 augusztus 14-én a császár elé járulhatott. Ugyanazt a ruhát viselte, amivel pár napja még XIV. Lajos kegyét akarta megnyerni. A fekete haját paróka takarta a cipőjében magasító, hogy nagyobb növésűnek tűnjön. Magabiztos benyomást igyekezett kelteni, hogy a gyerekes kinézéséről elterelje a figyelmet. Ebben a megjelenésben a francia királytól egy katonai csapatot követelt, de hamar lehűtötték a lelkesedését. Gyorsan kiderült a napkirály udvarában nincs lehetősége érvényesülni.

Jenő herceg jól hangzó nevet viselt, de családja csak mellékága a Savoyák családjának, amelynek birtokai stratégiailag fontos helyen az Alpok és a Földközi tenger között feküdt. A gyermekkorát XIV. Lajos udvarában töltötte, ahol az általa csodált édesapja tábornokként szolgált. De a nagyra becsült tábornok, amikor fia 10 éves volt meghalt. Anyja, aki egy időben a király szeretője volt, férje halálával elvesztette társadalmi befolyását. Hét gyermekének nevelésével egyébként sem igen foglalkozott. Az ifjú herceg Versailles intrikáktól uralt világában nőtt fel, ezért bizalmatlan és magányos lett. Liselotte von Pfaltz a király egyik unokahúga nem túl hízelgően így emlékezett rá egy levelében: „Jenő herceg kicsi, de bátor, mindig piszkos gyerek volt. Rövid felfele álló orral, hosszú állal, rövid felsőajakkal. A száját mindig egy kicsit nyitva hagyta és így két nagy elülső foga látható volt. A szemei viszont szépek voltak.” Jenő a nőket figyelemre sem méltatta. Talán nem túl előnyös kinézete miatt. Ahelyett, hogy nagyanyja kívánságának megfelelően egyházi pályára lépett volna, a katonáskodás mellett döntött. Amikor a király ez irányú kérését figyelmen kívül hagyta úgy gondolta elhagyja hazáját. A császári audiencia volt az utolsó esélye, hogy „honnette homme” dicső szolgálatot teljesítsen, a rátermettségét, önfeláldozó bátorságát bizonyítsa. Mint azt apja korábban tette. Amikor az ifjú herceg Lipóttal szemben állt, kiábrándító kép tárult a szeme elé. A császár deprimáltnak tűnt, aki már feladta a reményt, hogy Bécset meg lehet menteni. Minden percben felrobbanthatják a városfalakat és 100 ezer ostromló oszmán katona lemészárolhatja a 15-30 ezres védősereget. Úgy, ahogy azt a török haderő vezére Kara Musztafa pasa megjövendölte. A török főparancsnok be akarta fejezni azt a munkát, amelyet egyik elődje 1529-ben nem tudott véghezvinni. De ki tudja őt megállítani? Az Oszmán Birodalom hatalmas kiterjedésű, több kontinensen is vannak birtokai. Nyugaton Algériáig, keleten a Perzsa öbölig terjed. Délen Afrika szarváig északon Bécs kapujáig. A császár számára világos a Habsburg főváros elvesztése katasztrofális következményekkel járna. Bécs elestével megnyílna az út dél Németország felé. A konstantinápolyi szultán Európa urává válhatna.

Az ifjú menekült is tudta mindezt. Megígérte, hogy a császárhoz szilárdan hűséges lesz, erejét és tudását az osztrák uralkodóház szolgálatába állítja, utolsó csepp véréig harcolni fog érte. Az esküdt franciául mondta el, mivel ekkor még nem beszélt németül. Egyébként az újonc nem sokat tudott nyújtani. A császári kihallgatást is egyik idősebb fiútestvérének köszönhette, aki egy dragonyos regiment ezredeseként harcolt Bécsben és lelte halálát az ostrom során. Jenő most az ő helyét akarta átvenni és a törökök elleni harcban részt venni. Ehhez neki nem csak egy parancsnok határozott fellépése hiányzott, hanem a harctéri tapasztalat is. De viszont Lipótnak a nagy veszélyben minden segítségre szüksége volt. Még ha ez a segítség egy tapasztalan franciától jött is. Az, hogy ezzel riválisát a francia királyt bosszanthatta csak hab volt a tortán. Mert pont ő a „legkeresztényibb uralkodó” bátorította a szultánt, hogy Bécset ostrom alá vonja. Így tehát a szorongatott császár elfogadta Jenő herceg szolgálatát. Ha nem is parancsnokként, hanem egyfajta tanulóként a főparancsnok Lotaringiai Károly mellett. Ezzel Jenő herceg elérte első célját. Lóra szállt és 270 kilométer megtéve megérkezett Bécshez, pontosabban a város mellé Kahlenberghez. Itt gyülekeztek a Habsburg hadak, hogy felvegyék a harcot az oszmánokkal és végre felszabadítsák a császárvárost. Közöttük voltak Sobieski János lengyel király gyalogosai és lovassága is. 1683 szeptember 12-én reggel 80 ezer osztrák, bajor, szász, bádeni, velencei és lengyel állt készen a harcra.  Az ostromlott város és a Habsburg hadak között 100 ezer oszmán készült a sorsdöntő csatára. Európa jövőjét meghatározó küzdelem megkezdődött.

A keresztény hadak egy erdős részen közeledtek az ellenfélhez. Közöttük Lotaringiai Károly herceg. Savoyai Jenő követte a harcba parancsnokát. Arról, hogy pontosan mit csinált nem emlékeztek meg a krónikák. Túl jelentéktelen volt a személye. Még! A támadóknak szerencséje volt. Az oszmán hadvezetés nem küldte összes katonáját ellenük. Több ezer ostromló tétlenül a városfal előtti ostromárkokban maradtak. Így elveszítették legnagyobb előnyüket, a túlerőt. Egész délutánig folyt a csata, váltakozó szerencsével, mígnem a lengyel huszárok el nem döntötték a harc kimenetelét. Átküzdötték magukat az oszmánok táboráig. Amikor ezt a bécsi védők észrevették támadásba mentek át. A két oldalról harapófogóba került törökök között kitört a pánik. Kora estére a kahlenbergi csata a német-lengyel hadak győzelmével ért végett. Bécs és Európa megmenekült. A több mint száz éve zajló oszmán nyugati előrenyomulást végleg megállították. Sőt ennél több történt. A Habsburgok ellentámadásba mentek át. „Szedjük le a félholdat az égről, a sas emelkedjen magasra!” – mondta állítólag a császár. Ebben a még 16 évig tartó török elleni háborúban egy ember lesz egyre fontosabb; Savoyai Jenő herceg. Amit Bécs ostrománál megtanult, az egész életében elkíséri. A hagyományos hadvezetésre fittyet hány és kész felvenni a harcot a túlerővel, csel alkalmazásától sem visszariadva. Olyan sikeres volt, hogy ellenfelei már féltek tőle. Három Habsburg uralkodót kiszolgálva mesés vagyonra tett szert főleg a töröktől visszafoglalt területeken – például Magyarországon - kapott földbirtokoknak köszönhetően. Gyönyörű palotákat emeltetett és olyan befolyása lett Bécsben, hogy már-már titkos császárnak tartották. De idáig hosszú út vezetett. Az éppen 20 éves herceg a bécsi győzelem után megkapta bátyja regimentjét. De azért, hogy a lovasokat fel tudja szerelni el kellett adósítania magát. Annyira kifutott a pénzből, hogy magának csak egy egyszerű barna ruhára tellett. A katonái egymás között, ezért csak kapucinus barátnak hívták. De ennek ellenére rövidesen megtanulták becsülni őt. 1686 nyarán az egységével Buda vára alatt gyülekeztek egy nagyobb haderő részeként, hogy a Duna menti várost felszabadítsák a török uralom alól. Amikor a török védők megpróbálták áttörni a támadók ostromgyűrűjét Savoyai Jenő a csata sűrűjében küzdött, egy nyíl meg is sebesítette a jobb kezét. Az ostromlóknak végül sikerült legyőzniük az oszmánokat Buda felszabadult.

Hamar megbecsülést vívott ki magának bátor helytállásával. A célja a Duna mentén lefelé haladva elfoglalni a területet a törököktől. Ugyanis úgy gondolta, aki a folyó mentét ellenőrzi, az uralja annak szélesebb sávját is. 1687-ben Mohácsnál Jenő herceg csapatai döntötték el a csatát azzal, hogy elfoglalták a török védelmi állásokat. Egy évvel később Nándorfehérvár is a császári hadak kezére került. És ebben megint jelentős része volt a hercegnek. De Európában újabb kihívás érte a Habsburgokat. XIV. Lajos csapatai bevonultak a Rajnavidékre. A francia király a Német Római Birodalomból egyre több területet szerzett meg magának: Elszász egy részét, Pfalzot és később a Szárvidéket. Most újabb területeket akart meghódítani. XIV. Lajos közel került ahhoz, hogy egy választófejedelemséget megszerezzen magának és így a császári címre is igényt tarthasson. A Habsburg császár kétfrontos háborúra kényszerült. Keleten az oszmánok nyugaton pedig a franciák ellen. A következő kilenc évet Savoyai Jenő herceg főleg a déli csatatereken harcolta végig, egyszer Itáliában is megfordult. Itt túl nagy sikereket nem ért el. 1697-ben aztán fordult a kocka. A császár új főparancsnokot keresett magyarországi hadjárataihoz. Eredetileg Ágoston szász királyt szánták a posztra, de őt lengyel királynak választották így visszautasította a felkérést. Eljött hát Savoyai Jenő herceg ideje, aki eddig főparancsnok helyettes volt.

Csakhogy a csapatoknál megint hiányzott az élelem, a ruházat és a zsold. A legnagyobb szükségben viszont megmutatkozott a főparancsnok rátermettsége és szervezőképessége. A gazadag Németalföldről és Angliából hiteleket szerzett. Az ellenség hadmozdulatait pedig kémek egész hálózatával figyeltette. A következő hadjáratra a szorgos előkészületek ellenére is csak 50 maximum 80 ezer fős haderőt sikerült csak összetoboroznia. Hogyan tud így szembeszállni II. Musztafa szultán 100 ezer fős hadseregével? Az elkeseredéséhez hozzájárult az is, hogy a császár megparancsolta neki, hogy támadást csak tábornokai beleegyezésével indíthat csak. A 33 éves hadvezér úgy érezte eddigi eredményeit vonják kétségbe. De most is a szerencse mellé szegődött. 1697 nyarán az oszmán és a Habsburg hadak közeledtek egymáshoz. Pár kilométeres távolságban manőverezett a két haderő. Savoyai Jenő herceg megtudta, hogy a szultán csapatai át akarnak kelni a Tiszán pontonhídon Zentánál. Jenő herceg odament csapataival és észrevette a török haderő egy része a folyón átkelt. A tüzérség éppen átkeléshez készülődik, tehát nem harcképes. Még aznap délután támadást rendelt el. A lovasság és a gyalogság beleszorította a törököket a Tiszába, a pontonhíd pedig a nagy teher alatt összeomlott. Az oszmánok elmenekültek a keresztény hadak elől.

A szultán is alig tudott elmenekülni. 25 ezer halott és sebesült török maradt a csatatéren. Savoyai Jenő haderejének viszont minimális volt a vesztesége: 429 ember. Az Oszmán Birodalom számára katasztrofálisnak bizonyult a zentai vereség. 14 évnyi háborúskodás után tárgyalni kényszerült. És ez Savoyai Jenőnek volt köszönhető. 1699 januárjában Karlócánál megkötött béke lezárta a török elleni háborút. A szultán elvesztette Magyarországot és Horvátország egy jelentős részét. A nagy várfalakkal rendelkező Bécs, amelynek nem kellett többé az ostromtól félnie hatalmas és gyönyörű metropolisszá vált. Ebben is fontos szerep jutott Jenő hercegnek. A császár a sikeres hadvezérének jelentős birtokokat és jövedelmet biztosított. A hercegről sok festmény és szobor készült, amely úgy ábrázolta, ahogy legszívesebben látni szerette magát: győztes hadvezérként. Bécsen kívül vásárolt magának egy teleket, ahonnan jól lehetett látni Kahlenberget első csatájának helyszínét és a Hofburgot császári támogatójának székhelyét. Ezen a területen 1712-ben egy impozáns kastélyt építetett, a Belvedere palotát. A herceg nagyon igényes személyiség volt. Sok könyvet vásárolt, hatalmas könyvtára számára. Tudós emberekkel vette körül magát. Saját állatkerttel rendelkezett, amelyben számos ritka madárfajt tartott és vendégeit egy oroszlánnal is meglepte. Az igazság szerint nem sok ideje volt bécsi palotáját élvezni. A legnagyobb kihívás még előtte állt. 1717 augusztus 16-án a szultán csapatai ismét Nándorfehérvár falainál álltak. A szultán megszegve a karlócai békét támadást indított. 200 ezer török állt hadrendben. Savoyai Jenő herceg nem is gondolt a visszavonulásra. Most ő volt a várban és a törökök pedig az ostromlók. Megint cselhez folyamodott. A hajnali szürkületben 60 ezer emberével meglepetésszerűen akarta megtámadni a törököket. Csakhogy a csata nem a tervezett módon indult. A védők csapata egy oszmán elővédbe ütközött. A csatarend felborult. Reggel 8 órakor, amikor a reggeli köd felszállt Jenő herceg saját maga is a harcba bocsátkozott. Rohamra vezényelte bajor katonáit és sikerült elfoglalniuk az oszmán tüzérség állásait. 10 óra körül eldőlt a csata. A törökök menekültek az ütközet helyszínéről. Savoyai Jenő herceg élete egyik legnagyobb diadalát aratta.           

Végül sikerült az egykori francia menekültnek sok kortársa szemében legyőzhetetlen hőssé válnia. A tábornok 54 éves korában inkább már a palotájában töltötte napjait. Kastélyaival, könyvárával és parkjaival törődött. Amikor 1733-ban újabb háború tört ki a császár és a francia király között átvette a parancsnokságot a rajnai fronton. De már nagyon gyenge volt az egészsége, hogy régi sikereit megismételje. Három év múlva meg is halt. 72 évet élt meg. Míg az Oszmán Birodalom folyamatosan vesztett jelentőségéből, addig a Habsburg Birodalom csillaga egyre magasabbra emelkedett. Európai nagyhatalom lett. Savoyai Jenő halála után vagyonát eladták. Egy porosz uralkodó viszont a haditetteiből sokat tanult a neve II. Frigyes volt. Ő viszont sok borsot tőrt  a Habsburgok orra alá, de ez egy másik történet.

 Brazília közepén az őserdőben Henry Ford a híres autógyáros 1928-ban egy várost akart felépíteni a semmiből. Csakhogy a Fordlândiának nevezett vízió katasztrofális véget ért.

A jövő hajón érkezett. 1928 júniusában az Amazonasz őserdeje felet sötét esőfelhők gyülekeztek, amikor a Ford Motor Company két teherhajója Santarém kikötőjébe horgonyt vetett. A két 80 méter hosszú acélkolosszus gyomrában buldózerek, traktorok és egyéb nehéz munkagépek vártak a kirakodásra. Ezeken kívül a hajók magukkal hoztak még kész házakat, kórházat, erőműt és egy mozi épületet. Mindegyik darabokra szedve gondosan becsomagolva. A szállítmány, amit az USA-ból hoztak és a Ford cég központjában Detroit városában állítottak össze tartalmazott rádiókészülékeket, hűtőszekrényeket valamint fagyasztott élelmiszereket. A cégtulajdonos Henry Ford nagy tervet dédelgetett magában. A nagyvállalkozó, aki az autógyártásban meghonosította a tömegtermelést és a legnagyobb hatalommal rendelkező emberek közé tartozott kaucsuk ültetvényeket akart létrehozni. A kaucsuk egy fontos alapanyag, ami nélkül az ipari forradalom aligha lenne elképzelhető. Csaknem minden gépben van gumi alkatrész, amit kaucsukból lehet előállítani. Fordnak szüksége volt a gumira az autógyártáshoz. Autókhoz gumiabroncsok, tömítések, ablaktörlőgumik és gumiszőnyegek kellettek. Emellett az üzletember az Amazonasznál élőket meg akarta ajándékozni a civilizáció vívmányaival. Ezért akart a dzsungel közepén amerikai mintára várost építeni. Csinos családi házakkal, gondozott kertekkel. Egy települést, amely a nevét viseli; Fordlândia.  

A helyi újságok Fordot, mint az új 20. századi Mózest ünnepelték. Ezrek zarándokoltak Fordlândiába, hogy ott dolgozhassanak. Mégis a jobbéletből szőtt álomból rémálom lett. Ford milliódolláros projektjéből pedig fiaskó. Pedig minden olyan ígéretesen indult. „Találjátok meg nekem azt a helyet, ahol legkedvezőbb kaucsukot termelni!” – adta ki a húszas években a feladatot Henry Ford bizalmasainak. Megtalálták a Hevea brasilienist, amelynek a törzséből a tejszerű kaucsuk kinyerhető. Ezt a fát ott kell termeszteni, ahol természetes környezete található; az Amazonasz mentén. Valóban Brazília volt a 19. század végéig a legnagyobb kaucsuktermelő, amíg botanikusoknak álcázott brit üzletemberek a magokat ki nem csempészték és délkelet ázsiai gyarmatokon nem kezdték termelni a gumi alapanyagát. Ezek után már a britek határozták meg az árakat. Csakhogy ezek olyan magasak voltak, amit Henry Ford nem volt hajlandó megfizetni. Végtére az ő álma egy olcsó autó volt, amit mindenki meg tud venni. 1927-ben az emberei megszereztek egy ültetvényt a Rio Tapajós partján. A folyó az Amazonasz mellékfolyója és a terület akkora volt, mint a mai Schleswig-Holstein tartomány Németországban.

Fordot nem csak üzlet és profit érdekek vezették. Az autómágnás a gyártáshoz jobb embereket akart. Ezért már 1913-ban létrehozott egy „szociológiai részleget” a vállalatán belül, amely a munkások neveléséről gondoskodott, hogy szorgalmasabb, megbízhatóbb amerikaiak legyenek. Sok alkalmazottja saját maguk által épített településen éltek, messze, mint, ahogy Ford mondta a bankok, szakszervezetek, bordélyok, bárok megrontó hatásától. Az amerikai életforma az „american way of life” Ford szerint példamutató az egész emberiség számára. A dél amerikai dzsungelben élő vadászó, gyűjtögető életet élő emberek számára is. De úgy tűnt a dzsungel védekezett az amerikai behatolók ellen. A hatalmas hőség megizzasztotta a munkásokat, a moszkitók és a hangyák pedig összevissza csipkedték őket. 1928 nyarán már röviddel az érkezés után sok munkás megbetegedett. Malária, kígyócsípés követelt áldozatokat. A két teherhajó Santarém kikötőjében vesztegelt, mert a Rio Tapajós folyón nem tudtak felfelé haladni túl a sziklás medre miatt. Fordlândia egy napi járóföldre feküdt Santarémtől. A Ford cég munkásai égetéssel próbáltak az ültetvényeknek helyet előkészíteni, csakhogy mindezt az esős évszak közepén. A nagy mennyiségű csapadék mindig eloltotta a tüzet. A munkások kerozinnal próbálták életben tartani a tűzet, aminek következtében hatalmas sűrű fekete füst homályosította el az eget. Így sikerült a dzsungelt kiirtani, csak a kerozinnal átitatott talaj már nem volt alkalmas a kaucsuk termelésre. Ennek ellenére mégis elkezdték egymás mellé sűrűn ültetni a növényeket. Egy újabb hatalmas hiba. A délkelet Ázsiában a monokultúrás termesztés azért volt sikeres, mert nem volt természetes ellensége a növénynek. Ellenben Brazíliában paraziták, gombák jelentettek veszélyt. És nem csak lehetőségként okoztak ezek gondot, hanem ténylegesen. A frissen ültetett fákat meg is támadták. Ugyanakkor a folyamatos esőzésnek előnye is volt. A Rio Tapajos vize annyira megnőtt, hogy a szállító hajó fel tudtak menni Fordlândiáig. 1929 elején nagy mennyiségű építőanyag érkezett meg. Egy hatalmas víztorony is épült, az amerikai közép nyugat jelképe.

Fordlândiában erőmű, fűrésztelep, üzemcsarnokok és raktárépültek létesültek. Munkás település is kiépült úgy rendezve az épületeket, mintha sakktábla lenne. Egységes faházak, fehér verandákkal és kis kertekkel. 1930-ban mintegy ötezer ember élt itt úgy, hogy bérleti díjat sem kellett fizetniük. A helyi kórházban az ellátás ingyenes volt. Ford az utcákat leaszfaltoztatta a főtérrel együtt. Itt üzletek létesültek és mozi is. Minden új érkezőnek, akik napokig utaztak a sűrű őserdőn keresztül a település egy fajta hihetetlen délibábnak tűnt. Nem messze a munkások telepétől, villák álltak úszómedencékkel, mellettük pedig egy 18 lyukas golfpálya. Itt Fordlândia vezetői éltek, kizárólag amerikaiak.

Ezek az amerikaiak esténként a hintaszékeikben ültek és a brazíliai munkásokra panaszkodtak, hogy mennyire meggondolatlanok és megbízhatatlanok. Az első fizetésük felvétele után elmennek, és ismét halászatból akarnak megélni. Ők inkább a dzsungel törvényeihez alkalmazkodnak, mintsem a Ford gyár menedzsereinek szabályaihoz és prűd erkölcséhez. A Fordlândia vezetői nem csak a detroiti időre álltak át, hanem az egész életvitelt az észak amerikai normákhoz igazították. Míg egy helyi korán reggel kelt a legnagyobb hőségben sziesztázott és este esetleg újra dolgozott, a detroiti menedzserek elvárták a délután háromig való munkát, reggel a pontos megjelenést. Aki öt percet késett az nap nem dolgozhatott és fizetést sem kapott. Otthon is ellenőrizték a munkásokat. A „szociális hivatal” emberei csak akkor adták oda a fizetést, ha a háztartás rendben volt, a dolgozónak nem volt nemi betegsége és józan életet folytatott. A településen nem volt bár és nyilvánosház. A két szórakozási forma volt megengedve a mozi és a táncmulatság. Ez utóbbin Ford kedvenc zenéjét a valcert játszották. Az üzemi étkezdében is csak az volt kapható, amit a tulajdonos jónak talált. Spenót, hántolatlan rizs és szója steak. Ford vegetáriánus volt. Az üzemében működött egy részleg, amely a húspótló anyagokat kutatta. Annak a munkásnak, aki alkoholra vagy húsra vágyott Fordlândia rossz hely volt, olyannyira, hogy röviddel karácsony előtt egy kis nézeteltérés komoly lázadáshoz vezetett. A munkások felgyújtották az irodaépületeket, a Ford teherautókat a Rio Tapajósba lökték. Az amerikai menedzserek a dzsungelben kerestek menedéket. Végül a brazil katonaság állította helyre a rendet. Amikor a lázadás híre elért Henry Fordhoz, nem a különböző kultúrák összeütközését látta benne, hanem a helyesnek tartott életvitel nem eléggé következetes alkalmazását. Tehát szigorított. A település környékén létrejött kocsmákat, bárokat és nyilvánosházakat ledózeroltatta. Minden munkást kirúgatott és újakat vett fel helyettük. 1934-ben 100 kilométerre, északra Fordlândiától újabb ültetvényt hozott létre.     

Csakhogy az új ültetvények a hernyók és a gombás megbetegedések áldozatai lettek. Egy csepp Fordlândiából származó latex sem lett felhasználva a Ford gyár üzemeiben. Minél kilátástalanabb lett a kaucsuktermelés, annál inkább ragaszkodott Henry Ford civilizációt átalakító céljaihoz. Rendszeresen „higiéniai csoportok” járták a brazil munkások szállásait és magyarázták el nekik a WC használatát. Elvárták a lakóktól, hogy a kiskertekben zöldséget termeljenek. Fordnak az volt a meggyőződése, ahogy a világ neki tetszik, az másoknak is úgy jó. Amikor 1945-ben 82 évesen visszavonult, a fiának II. Henry Fordnak az volt az első intézkedése, hogy leült a brazil állam képviselőivel tárgyalni, hogy ezt az egyre inkább vállalhatatlan projektet nem finanszírozza tovább. Időközben ugyanis kidolgozták a kaucsuk szintetikus előállításának módját. Az amerikai menedzserek elhagyták Fordlândiát és sok helyi is elköltözött. De azért néhányan még ma is élnek itt, holott a terület nagy részét visszahódította a dzsungel. Így ért véget Henry Ford világmegváltó terve.

 Olyan közel voltak a megmeneküléshez, mégsem léphettek partra Kubában. 1939 májusában kezdődött a náci rezsim elől menekülő több száz német zsidó tengeri odisszeája az Atlanti óceánon.

Gőz kűrt erős hangja belehasított a hamburgi kikötő esti zajába. 1939 május 13-án ezzel jelezte Gustav Schröder kapitány, hogy hajója a St. Louis 900 utassal a fedélzetén megkezdi útját. Sűrű fekete füst szállt fel a hatalmas kéményekből, a zászlókat lengette az esti szél. A parton emberek integettek a luxusgőzös utasainak, miközben a hajó zenekara az „El kell hagynom a város” melódiát játszotta. Minden olyannak tűnt, mintha a Hapag hajózási társaság egy normál járata indult volna el. De ez alkalommal másról volt szó. Ezúttal nem gondtalan üdülők álltak búcsúzkodva a fedélzeten, hanem üldözés és megalázás elől menekülő német zsidó emberek. Ők vettek jegyet a Kubába tartó hajóra. A megmenekülésben reménykedtek, de az út végén a sokukra mégis a halál várt. Az egyik utast Erich Dublonnak hívták. Fiú testvérével, sógornőjével és annak két lányával az első osztályon utaztak. Dublonnak Erfutban volt cipőüzlete. Az 1938 novemberi pogrom és az üzlete kisajátítása után nem látott okot, hogy Németországban maradjon. A hajójegyekért fejenként 800 márkát kellett fizetnie és a Hapag cég biztos, ami biztos a visszaútra is megvetette a jegyet. A fedélzeten mindenkinek voltak érvényes papírjai és Kubában partraszállási engedélye, amit a kubai konzulátus adott ki. Az utasok a St. Louis hajótól le voltak nyűgözve. Erich Dublon a naplójába ezt írta: „Az ember úgy érzi magát, mint egy luxushotelben. Úgy mennek a napok, hogy észre sem lehet venni.” A hangulat felszabadult. A szalonban táncolni lehetetett, a hajón volt mozi és úszómedence. „Nem lehet észrevenni, hogy különleges utasok lennénk a hajón. A Happag minden szolgáltatást biztosít, ami a normál utazóknak jár.” – írja Dublon. Az egyetlen hibája az útnak, hogy rövid. A lelkesedés érthető. Nagyobb már nem is lehet a kontraszt a németországi és a hajón tapasztalt élet között. Az előbbi helyen üldözik, itt viszont kiszolgálják a zsidó származású németeket. Az út elején Schröder kapitány kijelentette, mindenkit úgy fognak kezelni, mint az átlagos utazókat. 1939 május 23. „Szép napsütéses nap, mégis tragikus.” – írja naplójába Dublon. Az előző éjszaka Moritz Weiler egy állásából elbocsátott professzor szívinfarktusban meghalt. A protokoll szerint a temetéshez a koporsót horogkeresztes zászlóval kellene lefedni és a tengerbe dobni. Az özvegy kérésesre Schörder kapitány engedélyezi, hogy a Happag cég zászlóját alkalmazzák. De nem ez az egyetlen szerencsétlenség, ami az utasokat éri. Bár erről Dublon naplója nem számolt be. A kapitány telegramot kapott a Hapag cég hamburgi központjából, hogy egy új kubai törvény miatt az utasok nem szállhatnak partra a karibi szigeten. Schröder egy öttagú bizottságot hozott létre, a helyzet megbeszélésre, de kezdetben a hírt megtartotta magának.

1939 május 27-én reggel a hajóharang ébresztette az utasokat. A távolban már lehetett látni Havanna kikötőjét, az úti célt. „Itt vagyunk végre, olyan közel, hogy az autóbuszokat is ki lehet venni meg a villamosokat.” – jegyezte fel Dublon naplójába. A kubai hatóság emberei a fedélzetre mentek. Úgy tűnt minden rendben van. Az sem nyugtalanította az utasokat, hogy a hajó nem kötött ki, hanem az öbölben lehorgonyzott. Viszont hamar kiderült, valami nem stimmel. Az utasoknak a hajón kellett maradniuk. A partraszállási papírjaik már nem voltak érvényesek. Ezeket a kubai bevándorlási hivatal igazgatója adta ki és a pénzt zsebre is tette érte. Ugyanakkor a kormány még hozzáfűzte a St. Louis kifutása előtt, ehhez még miniszteri engedély kell. A Hapag ennek ellenére útjára bocsátotta a hajót mondván az utasok az engedélyeket korábban megkapták, tehát érvényesek. A kubai elnök mégis megtiltotta a partraszállást. Csak 22 német zsidó léphetett Kuba földjére, akiknek teljes értékű vízuma volt. Mindeközben a hajón szomorú részben szerencsés találkozások zajlottak le. Recha Weiler fia, aki külön New Yorkból utazott ide engedélyt kapott, hogy anyjával találkozzon, de magával nem vihette. Más látogatók viszont nem jutottak fel a hajóra. „Bárkákon jöttek, hogy hozzátartozóikat és barátaikat láthassák, pár szót beszélhessenek egymással.” – olvashatjuk Dublon naplójában. Az utasok sorsa hamar államügy lett. Május 28-án az amerikai nagykövet találkozott a New Yorkból Havannába érkezett Lawrence Berenson ügyvéddel a JDC zsidó segélyszervezet képviselőjével, hogy együtt tárgyaljanak a kubai kormánnyal. Csakhogy a tárgyalások elhúzódtak. Frederico Laredo Brú elnök úgy érezte a Hapag vállalat semmibe vette őt, amikor a hajót útnak indították Hamburgból. 2000 német zsidó érkezett csak az elmúlt fél évben Kubába. Antiszemita hangokat lehetett hallani, mivel amúgy is kevés volt a munkalehetőség. Különben a legtöbb zsidó tovább akart utazni az Egyesült Államokba, csakhogy szűkek voltak a bevándorlási kvóták. Sokaknak fél évet, vagy akár teljes évet is várnia kellett.

A tizenkét éves Herbert Karliner megtanulta élete első spanyol szavát: maňana – holnap. Az apját, akinek vegyeskereskedése volt a pogrom első napján koncentrációs táborba szállították és csak annak fejében engedték szabadon, hogy hat hónapon belül elhagyja Németországot. Most Herbert mindennap a kubaiaktól azt hallja maňana, ezzel akarják vigasztalni. De ez a holnap sohase jön el. 1939 május 31 –én öt nappal a megérkezés után már jelentősen romlott a hangulat a hajón. Az egyik utas miután felvágta az ereit a vízbeugrott, de megmentették. Egy kubai kórházba szállították. A St.Louis körül állandóan egy mentőhajó körözött, hogy ha még valaki a vízbe ugrana, kimentsék. A következő nap a kapitány személyesen kereste fel az elnököt, hogy meggyőzze, engedje partra az utasokat. Hiába. Kuba első embere hajthatatlan. Viszont a hajónak el kell hagynia a kubai felségvizeket. Mindenkinek az útlevelébe belepecsételték a visszaút szót. Schröder kapitány megpróbálta megnyugtatni az utasokat, senkit sem visznek vissza Németországba. Azonban hova mennek, fogalma sincs. Az észak Schleswigből származó 53 éves vékony testalkatú, de elismert kapitány az NSDAP tagja, aki a nehéz helyzetekben bizonyította emberiességét. Talán azért ilyen, mert fogyatékos fia van, akit nagyon szeret, és ezért együtt érez a nehéz sorsú emberekkel. Schröder a hajóval Florida és Kuba közötti vizekre veszi az irányt. Június 3-án titokban megközelítik a Miami partokat. A tervek szerint 300 menekültet mentőhajókkal az amerikai partra tesznek. Minden meg volt szervezve, de hírtelen megjelent az amerikai parti őrség és az akciót le kellett fújni. Herbert Karliner a távolban látta a város fényeit. Olybá tűnt neki, mint egy elérhetetlen oázis. Egész életében emlékezett erre a pillanatra. Oly közel voltak a megmeneküléshez mégis vissza kellett térniük a pokolba. Berenson időközben ajánlatott tett a kubai elnöknek, csak az többet akart: 585 ezer dollárt. Berenson úgy találta az összeg túl magas. Elutasította. Kuba részéről ezzel lezárultak a tárgyalások. A Dominikai Köztársaságnak felajánlott összeg is kevésnek bizonyult.           

A St. Louis utasait június 10-én érte el a lesújtó hír. „Most már végleges a szomorú bizonyosság. A hír hallatán az asszonyok sírva hagyták el a hajó szalonját.” – jegyezte fel naplójába Dublon. Az Egyesült Államokban is csalódtak a menekültek. Ugyan a kvóták megteltek, de Roosevelt elnök ebben az esetben kivételt tehetett volna. Az elnökhöz intézet felhívás eredménytelen maradt. Az 1939-es évre elő irányzott 26 ezres németeknek járó kvótát nem voltak hajlandók megemelni. Schröder kapitány már június 7-én megkapta a Hapag cégtől a parancsot, hogy térjen vissza Németországba. Akarata ellenére vette az irányt keletnek, a lehető leglassabban hajózva, hogy időt nyerjen. Erich Dublon keserűen írta naplójába: „Csak egy előnye lesz, hogy megérkezünk Hamburgba véget ér a folytonos tengeri betegség.” Az elkeseredettség nagy volt a fedélzeten. Az elutasított menekültekre otthon koncentrációs tábor várt. Sokakat kezelt a hajóorvos depresszióval és idegösszeomlással. A hajó nyugtató készlete kifogyott. A nemzetközi sajtó is beszámolt a St. Louis utasainak tragikus sorsáról és arról, hogy a menekültek között tömeges öngyilkossági szándékok jelentek meg. A fiatalok egy része azon gondolkodott átveszi a hatalmat a hajó irányítása felett, de Schröder kapitány meggyőzte őket, nem tudnák irányítani a hajót.

Miközben a St. Louis hazafelé hajózott, a zsidó segélyszervezet JDC nyugat európai államokkal tárgyalt a befogadásról. Csakhogy ezek a megbeszélések is lassan haladtak. A hajón kezdtek kifogyni a készletek, mind az élelmiszerből, mind az üzemanyagból. A St. Louis személyzete azt tervezte, hogy az angol partoknál zátonyra futatják a hajót így menekítve meg az üldözött utasokat. Abban reménykedtek a britek kimentik őket és a hontalan menekülteket nem adják át a németeknek. 1939 június 13-án jó hírek érkeztek a Hapag központjából. A Joint zsidó segélyszervezet és a Hapag is megerősítette a hírt, hogy Anglia, Franciaország és Belgium hajlandó az utasokat befogadni. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá a menekülteken. 1939 június 17-én öt heti hánykolódás után a St. Louis befutott Antwerpen kikötőjébe. Úgy tűnt a megpróbáltatások véget értek. Senki sem sejtette, pár hónap múlva kitör a második világháború. A németek 1940-ben elfoglalták Belgiumot. A 907 német származású zsidó menekült közül 254-et a holocaust folyamán meggyilkoltak. Erich Dublon és fiú testvérének családja Belgiumban maradtak. Őt 1942 augusztusában Auschwitzbe szállították. Ott állítólag szívelégtelenségben halt meg. De a többi hozzátartozója is életét vesztette. Max Loeve ügyvéd, aki Havannában a tengerbe ugrott túlélte a háborút. Később Nagy Britanniában telepedett le. Az özvegy Recha Weiler Belgiumban bujkálva élte túl a nehéz éveket, de 1946-ban meghalt. Hebert Karliner öccsével Franciaországban vészelte át a német megszállást. Később Miamiban élt, abban a városban, ami a hajó ablakából a szabadság oázisának tűnt. És Gustav Schröder kapitány? A háború kitörése előtt visszavitte a St. Louis hajót Németországba. Ez volt az utolsó útja. 1957-ben a nyugat német államtól magas kitüntetést kapott és két év múlva meghalt. 1993-ban Izrael állam is elismerte, a világ igazai közé választották. Ő volt az első, aki ezt a kitüntető címet a világháború kitörése előtti zsidómentésért kapta meg.