Egy ősi fejlett kultúra messze az Amazonasz őserdejének mélyén. Sokáig kizártnak tartották. Most egyre több bizonyíték merül  fel a létezésére.  

Az őserdőben, amikor az indiánasszonyok megpillantották a fehérembereket sikoltozva fogdosták össze gyermekeiket. A férfiak felmásztak a fákra és onnan lövöldöztek nyilaikkal. Valószínűleg nem láttak még világosbőrű embereket. Percy Fawcett expedíció vezető beszélt egy keveset a törzs nyelvén. De nem járt sikerrel. Az egyik brit fuvolát szedett elő és játszani kezdett rajta, míg egy másik énekelt: „A bicycle built for two..” A lágy melódia ellenére a helyzet feszült maradt. Az angol tovább énekelt más dalokat és egyszer csak az kezdte dúdolni, hogy „nem lőnek ránk többet.” És valóban az indiánok abbahagyták a lövöldözést és lemásztak a fákról. Percy Fawcett megkönnyebbültén üdvözölte a törzsfőnököt és neki ajándékozta a kalapját. Fawcett az angol hadsereg főhadnagya és hírszerző nem ismert félelmet. A különleges körülmények egyébként is hozzátartoztak az Amazonasz hétköznapjaihoz. Az angol találkozott levélnagyságú hangyákkal, amelyek egy éjszaka alatt felfalták a hátizsákját. Szúnyogokkal, amelyek véresre csípik az ember arcát és kezét. És egyszer evett majomhúst is. Dicsérte az ízét, de azt mondta, ha tűz fölé tartjuk, hogy a szőrt lepirítsuk róla, nagyon emberinek néz ki. Percy Fawcett 1906 óta, amikor 39 éves volt hétszer járt a dél amerikai dzsungelben. Előszőr, mint földmérő a Királyi Földrajzi Társaság megbízásából, több alkalommal pedig saját elhatározásából. Ugyanis első útjának élményei nem hagyták nyugodni. Egy indián mesélt neki egy városról a Xingu folyó közelében, amely messze a dzsungelben fekszik mély védelmi árkokkal és széles utcákkal rendelkezik. Fawcett olvasta a spanyol misszionárius Gaspar Carvajjal könyvét. Ő 1540-ben naplójában egy indián településről írt hatalmas kertekkel és házakkal. És Fawcett az esőerdő közepén talált egy mesélőt, aki igazolta a történetet. Semmi kétség az Amazonasz mélyén ott van a „múlt nagy titka”, ami talán több, mint egy elsüllyedt város. Fawcett megszállottja lett a történetnek. „Szeretem ezt a poklot” – írta később a dzsungelről -„ellenségessége vonzott.” Fawcett elhatározta megtalálja az elveszett várost, de attól félt mások megelőzik. Talán ezért adta neki a furcsa „Z” nevet, aminek a titkát sohase árulta el. De ismert egy másik nevet is. Egy öreg indián főnök beszélt neki egy szögletes városról Manoaról. Évszázadokkal korábban a hódítók találkoztak indiánokkal, akik aranyékszert hordtak és amikor kérdezték honnan való, azt mondták Manoaból. Fawcett hallott egy nagy expedícióról, ami a dzsungelben eltűnt, ezért feltűnés mentes kis csoporttal indult útnak. Három főből állt: 22 éves fia Jack és annak barátja Raleigh Rimmel valamint ő maga. Időközben megtanulta, hogyan szerezze meg az indiánok jóindulatát, így nem volt nehéz kisérőket szerezni. Ők kiismerték magukat a dzsungelben viszont nem pontosan nem tudták, hol található Manoa, vagy más néven „Z” város. Fawcett ennek ellenére nem adta fel. Öt hónapig küldte jelentéseit Angliába, amit indiánok vittek át a dzsungelen és valahogy eljutottak Európába. Hamarosan az újságok is beszámoltak az expedícióról és az eltűnt városról, és számos kalandkereső ember fantáziáját megmozgatta a történet, olyanokét, akik szerették a felfedezésre váró dolgokat. Fawcett olyan népszerű volt akkoriban, mint ma egy Mars asztronauta lenne. Egy kérdés foglalkoztatta az embereket: ha Dél Amerika dzsungelében egy eltűnt város létezik nem lehetséges, hogy az a régen keresett Eldorádó? Az a hely, aminek keresése során számtalan ember életét vesztette.

Eldorádó. Évente egyszer, vagy egy új uralkodó választáskor a király éjszaka csónakra szállt, meztelenül fejétől a talpáig gyantával bekenve és aranyporral behintve, fáklyákkal megvilágítva, mint egy arany szobor (egyébként az Eldorádó szó aranyozottat jelent). A napisten kegyelméért könyörögtek és áldozatul aranytárgyakat dobtak a tóba. De hol van ez a tó? A spanyol hódítók átkutatták érte egész Dél Amerikát. Nem találták. Még az európaiak érkezése elött egy ismeretlen művész aranyból tutajokat ábrázoló szobrocskákat készített, sokan ebben is Eldorádó létezésének bizonyítékát látják. A szobrok ma Bogotában az aranymúzeumban láthatók. A spanyolok arany iránti szenvedélye megkérdőjelezhetetlen. 1531-ben Francisco Pizarro foglyul ejtette az utolsó inka uralkodót Atauhalpát és szabadon bocsátásáért horribilis összeget követelt. Az uralkodó 7 méterszer 6 méter nagyságú börtönét töltsék meg arannyal. Az indiánok megtették, amit követeltek tőlük, de Pizarro nem tartotta be a szavát. Az uralkodót megfolytatta. Az arany a prekolumbiánus korban, tehát a spanyolok érkezése elött teljesen természetes volt. A nap szimbóluma volt és az uralkodó hatalmát reprezentálta. Mivel sok volt belőle az őslakosok nem csak ékszereket, hanem használati tárgyakat is készítettek belőle. Bár a spanyolok és a portugálok rengeteget vittek belőle Európába Bogotában az aranymúzeumban még így is 50 ezer darab van belőlük kiállítva. Fawcett nem aranyat keresett, sőt annak is örült volna, ha egy kerámiát talált volna. De a „Z” város csak nem akart előkerülni. Az 53 éves kalandor egyik jelentésében azt írta, megdagadt, begyulladt a lába, és a fájdalmai miatt ópiumot kell szednie. Több hónapja volt a kis expedíció úton, amikor a lovaik annyira legyengültek, hogy összeestek. Az egyik kutyájuk annyira éhezett, hogy le kellett lőni. 1925 május 29-én telegrafált Fawcett feleségének, hogy indián kísérői nem akarnak tovább menni velük, de ők hárman ennek ellenére folytatják útjukat. Ez volt az utolsó életjel, amit magukról adtak. Angliában hosszú hónapokig várták, hogy a három kutató hazatér, de hiába. 1927-ben mikor egy amerikai fregatt kapitánya őserdei útján Fawcett ládájának egyik tábláját látta az őslakosokon, mint ékszer már senki sem hitt a hazatérésükben. Hivatalos mentő expedíciót indítottak, amire sok százan jelentkeztek. Emellett 13 magán vállalkozás is indult Fawcett felkutatására. Sok ember hiányos felszereléssel indult és betegen, legyengülve volt kénytelen felhagyni a kereséssel. „Már a bőröveinket esszük, meg a cipőfűzőnket.”-írta egy angolt. De volt olyan, aki megőrült, vagy mérgezett nyíl talált el. David Grann amerikai író, újságíró a New Yorker Magazin munkatársa úgy becsülte minimum százan haltak meg a mentő expedíciókban. A spanyol hódítás idején maga Diego Ordas is rejtélyes módon eltűnt. De még a mi időnkben is tűntek el emberek Fawcett keresése közben: a svájci Herbert Wanner 1983-ban, a svéd Christine Heuser 1987-ben. És amikor a brazil vállalkozó James Lynch tizenkét fős expedícióját szervezte Fawcett felkutatására csoportját helyiek elrabolták. Sok szerencsével és annak köszönhetően, hogy felszerelésüket átengedték az indiánoknak Lynch és csapata megmenekült. A régió, amelyben Percy Fawcett eltűnt a Xingu nemzeti parkhoz tartozik, amely akkora, mint Belgium.

Az amerikai régész Michael Heckenberger meg van róla győződve, hogy a Fawcett által keresett fejlett kultúra létezett. A tudós a Xingu nemzeti park területén több kör alakú prekolumbiánus települést azonosított. Mindegyiket mély védőárok vette körül. Az árkokat cölöp fallal vették körül. Azonkívül felismerhető egy nagy köralakú rész a lakóterület közepén. De látható nyomai széles utcáknak, gátaknak, csatornáknak, sőt egy hídnak, amely 800 métert fog át. „Ezek egy olyan kultúrára utalnak, amely magasan fejlett matematikai, mérnöki tudással rendelkezett, ami az akkori európai tudással felveheti a versenyt.”- mondja Heckenberger. Ha Mexikóban az aztékok, Peruban az inkák magas kultúrát hoztak létre, miért nem jöhetett létre ugyanilyen az Amazonasznál? Miért nem találunk romokat? Az általános válasz erre általában, mert ezen a vidéken nincsenek kövek. De az is egyértelmű ma már, hogy amit a dzsungelben építenek az fából van, az meg hamar eltűnik. Az, hogy a preklolumbiánius korszak emlékei előkerülnek az őserdő kiirtásával függ össze. Így találtak a tudósok 2009-ben egy fejlett civilizáció nyomait. Műholdas felvételek segítségével azonosítottak 200 négyszögletű és köralakú 300 méter átmérőjű 3 méter mély árkokkal körülvett helyeket nyugat Brazília és Bolívia hatán. A helyszínen a kutatók kerámia darabokat és kunyhók helyeit találták meg. A nyomok fejlett prékolumbiánus kultúrára utalnak. Feltételezhető ezeken a helyeken 50 ezer ember is élhetett. 2010 szeptemberében berni kutatók újabb lakóövezetet fedeztek fel. Bolívia északi részén több mint száz föld kúpot találtak. Az alapterületük 40 futballpályányi. Vannak közöttük 20 méter magasak csatornákkal körülvéve. Pontosan mire használták őket nem lehet tudni, de ezek is magasan fejlett kultúrára utalnak. A korukat nehéz pontosan meghatározni, de úgy tűnik 500 és 1500 között használták őket. Feltételezhetően az itt lakók a többi prekolumbiánus kultúrákkal (aztékok, inkák, toltékok) birodalmakat hoztak létre. Voltak különbségek és hasonlóságok. Hasonlóság például nem ismerték a vasat, de aranyékszereket készítettek, feltatálták a kereket. Szállító eszközöket készítettek, amelyek megkönnyítették a munkájukat. Lovakat, marhákat, szamarakat, lámát tartottak. Csodálatra méltó, hogy ezek a nem régen felfedezett területek nincsenek egymástól 2000 kilométerre. Esetleg kapcsolatban voltak egymással? Percy Fewcettnek tehát igaza volt. Léteztek magas fejlettségű társadalmak az őserdőben. Az, hogy Manoanak, „Z”-nek, vagy Eldorádónak hívták nem lényeges. És mi lett Fewcettel, talány. 1931-ben egy svájci kutató jelentette, hogy találkozott az őserdőben egy öreg kékszemű nagyszakállú emberrel, akit az indiánok tartottak fogva. Azt állította, hogy az angol hadsereg tagja és a gyűrűjét oda adta a svájcinak, amelyet Fewcett felesége azonosított. 18 évvel később egy német utazó állította, hogy egy indián törzsfőnök mutatott neki egy összeaszalódott fejet, ami állítólag Fewcetté volt. Ha mindkét állítás igaz az 1867-ben született angol 64 és 82 év között lehetett, amikor meghalt. Idősebb, mint azok, akik a keresésére indultak, de sohasem tértek haza.                           

Be kellett-e vetni az atombombát Japán ellen?

Néha elég valamit elhallgatni, hogy a történelmet meghamisítsuk. 1945 nyara. A náci Németország már kapitulált, de a csendes óceáni harcok még folynak, mert Japán állítólag még nem akarja letenni a fegyvert. A császárság légi ereje gyakorlatilag megsemmisült, a flottájának a fele elsüllyedt. 1945 augusztus 6-án Harry S. Truman amerikai elnök táviratot kapott. „Az esemény ma reggel sikeren lezajlott. Az eredmények meghaladják minden elképzelésünket.” Augusztus 9-én újabb távirat érkezett. „A doktor éppen most érkezett vissza. Nagyon lelkes és bizakodó. Az ifjú legalább olyan erős, mint fiatalabbik öccse.” Ami Trumant örömmel töltötte el, az a második világháború egyik legszörnyűbb eseménye. Az atombomba ledobása Hirosimára és Nagaszakira. Mind a kér nagyváros a földdel vált egyenlővé. 220 ezer ember halt meg azonnal. A radioaktív sugárzás további százezrek halálát okozta. Az USA megnyerte a világháborút a Távol Keleten. Hadtörténelmet írt. De ugyanakkor aggasztotta az, hogyan fogadják az emberek a hírt. Az atombomba ledobását rögtön bejelentették, de az áldozatok számáról hallgattak. Néhány nap múlva kapitulált Japán és ez jó alkalmat adott Trumannak, hogy megmagyarázza az atombomba bevetésének okát. A bomba bevetésével humanitárius katasztrófát előztek meg. Számtalan ember életét mentették meg, első sorban amerikaiakat. Truman talán tényleg elhitte, hogy a japán fegyverletétel az atombombák bevetésének volt köszönhető. Pár hónap múlva viszont be kellett látnia, hogy amit mondott nem felel meg a valóságnak. 1945 őszén az amerikaiak egy vizsgáló bizottságot küldtek ki Japánba J. K. Galbraith történész vezetésével. Ez a bizottság megállapította, hogy Japán a bomba ledobása előtt kapitulálni akart. Csakhogy a béketapogatózásokat Amerika ignorálta. Miért? Időközben a jaltai megállapodás következtében a Szovjetunió megtámadta Japánt. Sikeresen nyomult előre Mandzsúriában és elfoglalta a Kurili és a Szahalin szigeteket. Japán tudta, hogy kétfrontos háborút már nem tud megvívni. Ezért két békét. Csak egy feltétele volt a császár a helyén maradhasson. Az USA semmilyen engedményt nem akart adni. Az amerikaiak valódi motivációja a háború folytatására még a titkos archívumok mélyén fekszenek. Az tény, hogy az atombombát régóta be akarták vetni. Eredetileg a németek ellen szánták, csak azok túl korán letették a fegyvert. Egy hely maradt a kipróbálásra Japán. Truman egy beszédében mondta: „Kifejlesztettük a bombát, használni is akarjuk.” A bombák bevetését azért akarták minden áron, mert látni szerették volna azok hatóerejét. Ráadásul üzenni akartak a másik szuperhatalomnak, a Szovjetuniónak milyen pusztító erő van a kezükben. „Nézze, van atombombánk és adott esetben használni is fogjuk.” – nyilatkozta Truman az ötvenes évek elején. Galbraith jelentés időközben nyilvános lett mégis az atombomba bevetésének okát az amerikai történelemkönyvek a kapituláció kikényszerítésében látatják, holott ma már egyértelmű, hogy Japán e nélkül is letette volna a fegyvert. Egyébként a császárt nem mozdították a trónjáról.    

Viktória királynő és a drogkereskedelem

Hogyan lehet tönkretenni egy világhatalmat és egy 3000 éves kultúrát elporlasztani? A válasz: árazd el az országot drogokkal és tegyél milliókat drogfüggővé. Manapság ha drogkartellről beszélünk rögtön a szervezett bűnözés jut eszünkbe. De ki találta ki a globális drogkereskedelmet? A válasz, amilyen meglepő, olyan egyszerű: a Brit Kelet Indiai Társaság. A kor legnagyobb brit vállalata nagystílűen űzte a kábítószer kereskedelmet. Mindezt a brit korona védelmével és támogatásával. Ugrás az 1839-es évre; idézet egy levélből: „Úgy hallottam, hogy az Ön országában az ópiumszívás szigorúan tilos. Miért hagyja, hogy más országokban ez károkat okozzon?” A levelet a drogkereskedelem ellenes kínai császári különmegbízott Lin Zexu írta Viktória angol királynőnek. „Szeretnénk, ha őfelsége intézkedne ez ellen! Kérem, tájékoztasson, mit szándékozik tenni az ópiumkereskedelem leállítása érdekében!” Lin Zexu soha se kapott választ levelére. Annak se maradt nyoma, hogy a királynő szükségesnek tartotta volna elolvasni. A britek annak idején, mint ma az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi deficittel rendelkezett Kínával szemben. A kínai áruk, mint a porcelán, a selyem, vagy a tea nagyon keresett volt a brit szigeteken, amikért nemesfémmel fizettek. A magas profittal járó ópium csempészet viszont Indiából Kínába megakadályozta a brit államkincstár összeomlását. A kábítószer első sorban délkelet Kína városaiban terjedt el. Ezer számra nyitottak az ópiumbarlangok, ahol több millió kínai szívta vízipipa segítségével a bódító anyagot. Az ópium előbb szerencse érzését kölcsönözte az embereknek, majd a közömbösséget, depressziót okozott, végül függővé tette a használóját. A függőség elvette az éhségérzetet, ami éhhalálhoz vezetett. Nem csak milliók életét tette tönkre az ópium, hanem a kínai gazdaságot is. Az 1830 években 3000 tonna ezüst folyt ki Kínából Angliába. Hatalmas összeg, amit Kína már nem tudott elviselni. Amikor 1839-ben a kínai hatóságok Kanton kikötőjében elkoboztak 20 ezer láda az angol kereskedők által behozott az ópiumot és megsemmisítsék azt, Anglia hadihajókat küldött. Kína védekezett és kitört az úgynevezett ópiumháború. A katonai akciók rákényszerítették Kínát a nyitásra. 1842-ben a császár kénytelen volt lemondani Hongkongról és öt további kikötőben rakhatták ki áruikat szabadadon az angolok többek között az ópiumot. Európa megalázta a mennyei birodalmat méghozzá olyan mértékben, amire mind a mai napig emlékeznek a kínaiak. Viktória királynő kereskedelmi háborúja a napjainkig példát mutat a nagyhatalmaknak. Ahol az Egyesült Államok hatalmi érdekei veszélybe kerülnek kimutathatóan nő a drogkereskedelem. Így történt a hatvanas években, délkelet Ázsiában, vagy a nyolcvanas években, Dél Amerikában. A helyi drogbárokkal kötött alkukkal biztosítja a lojalitást az USA? Afganisztánba az ópiumtermelés a talibánok előtt még elenyésző volt, ma a világ ópium termelésének a kilencven százalékát Afganisztán adja.

Ki lehet törölni egy fáraót a történelemből?

Amikor a brit Howard Carter 1922-ben megtalálta Tutanhamon sírját a szenzáció óriási volt. Eredeti állapotában megtalált fáraó sírt korábban még nem tártak fel a kutatók. De miért hagyták érintetlenül a sírrablók Tutanhamon nyughelyét? Nyolcvan egykori uralkodó aludta örök állmát a királyok völgyében. Csak egy sír maradt érintetlen. Tutanhamoné. Ennek kellett valami magyarázata lennie. Tutanhamon uralkodása sokáig jelentéktelennek számított. A megtalált sír történelmi jelentőségének lényege a fáraó származásában rejlett. Ő ugyanis Ehnaton és Nofertiti fia volt. A fáraó házaspár a saját korukban forradalmárnak számítottak. A régi istenekkel leszámoltak és egy új isten kultuszát vezették be, Atonét. Csak hogy a reform rosszul sült el, a birodalom nem bírta anyagilag egy új főváros Amarna építését nem mellesleg a hettiták is északról veszélyeztették a birodalmat. Ehnatont és feleségét Nofertitit haláluk után eltávolították a történelmi emlékezetből. A régi papság, amely az új rendszerben elvesztette hatalmát a Tutanhamont használta fel, hogy helyre állítsa a régi rendet. Amikor ez sikerült az ifjú fáraó meghalt. Természetes halállal, vagy merénylet áldozata lett-e máig nem tisztázott. A sírboltja sem készült el rendesen. Ehnaton és Nofertiti neve a papság bosszújának köszönhetően eltűnt a feliratokról. Mintha sohasem léteztek volna. Ez olyan tökéletesen sikerült, hogy maguk a régészek csak a sír felnyitása után értesültek fiuk, Tutanhamon létezéséről. Valószínűleg a létezése pár évtizeddel a halála után már feledésbe merült. A sírrablók azért nem találtak rá a sírjára, mert egy törmelékhegy alatt feküdt. Az ókorban sem nyitották fel a papok, hogy esetleg valakit még mellé temessenek, mint ahogy ez szokás volt, mert teljesen elfeledkeztek róla. Ezért volt szerencséje a kutatóknak, hogy érintetlen sírt találtak. Tutanhamon szülei tettei miatt került feledésbe, és hagyták nyugodni békében hosszú időn keresztül. Az a fáraó, akinek sokáig a nevét sem ismerték, ma a legismertebb egyiptomi uralkodó!     

Náci arannyal a gazdasági csodáért

Wilhelm Haspel és Jorge Antonio elégedetten nyújtottak egymásnak kezet. 1951-ben Daimler Benz főnöke és az argentin üzletember jelentős megállapodást hozott tető alá. A híres autómárka a háromágú csillaggal hamarosan gépkocsikat fog összeszerelni a dél amerikai országban. De honnan volt a pénz a hatalmas befektetéshez? A háború után Németország romokban hevert és gazdasága teljesen tönkre ment. Ludwig Erhard a későbbi gazdasági miniszter azt jósolta, hogy az újjáépítés hatalmas összegeket fog felemészteni. De még a háború idején a náci párt vezetői és üzletemberek tervet dolgoztak ki a jövőre nézve. A strasbourgi luxus hotelben Maison Rougeban találkoztak és elhatározták, hogy jelentős összegeket külföldön fognak tartani és amint a helyzet javul az államtól a cégek jelentős megbízásokat fognak kapni, amiket ezekből tudnak majd finanszírozni. Így vándorolt arany Svájcba, illetve ipari berendezések Németországból és a megszállt területekről feltehetően Svédországon keresztül Dél Amerikába. A nácik nem kerültek ismét hatalomra. Mégis a barna pénzek, mint állítólagos export nyereség visszafolytak a nyugat német gazdaságba és ez is finanszírozták a gazdasági csodát.

II. Lipót belga király emberiség ellen elkövetett bűne

„A jelenetet, amit láttam, anélkül, hogy az elnyomottaknak segíteni tudtam volna arra a gondolatra indított bárcsak én is halott lennék!” – számolt be Joseph Clark misszionárius arról, amit Belga Kongóban átélt. Adolf Hitler hatalomra jutásáig II. Lipót belga király számított az emberiség ellen elkövetett bűnök éllovasának. A folyamatos polgárháború Afrika szívében, a természeti kincsek nagymértékű kirablása csak a kezdete volt 1884/85-ös belga uralomnak Kongó felett, amely hetvenszer volt nagyobb, mint maga a gyarmatosító ország. A 20 millió lakos felett egy vérszomjas önkényúr uralkodott. Példanélküli brutalitással zsákmányolta ki alattvalóit. A nyugatnak a felfutó autógyártáshoz gumira volt szüksége. Belga Kongó rendelkezett a legnagyobb kaucsuk ültetvényekkel. A kaucsuk pedig a gumi alapanyagának számított. II. Lipót úgy uralkodott Kongó felett, mint az ördög a pokolban. A gyarmatosítás története tele van kegyetlen epizódokkal, mégis ami Kongóban lejátszódott a legkeményebb gyarmatosítókat is megdöbbentette. Aki nem gyűjtött elég kaucsukot, annak levágták a jobb kezét. Éhínség tört ki, mert azokat is megbüntették, akik élelmiszert termeltek kaucsuk helyett. Halál brigádok járták a vidéket és bizonyítsák, hogy nem vadászatra használták a muníciójukat az elszámoláshoz a kivégzettek levágott kezét használták. „A királynak lógni kell?” – tette fel a bátor kérdést egy újság, mert 10 millió áldozata volt a népirtásnak, míg 1908-ra rákényszerítette a nemzetközi nyomás Belgiumot hagyjon fel kegyetlen gyakorlatával. Eddigre a kaucsuk monopólium megszűnt, Lipót pedig meggazdagodott. 1904-ben Den Haagban (Hágában) létrehozták a nemzetközi bíróságot. Felmerült, hogy Lipótot a vádlottak padjára kellene ültetni. De a bíróság úgy döntött, hogy koronás főket, illetve államfőket nem lehet bíróság elé állítani. II. Lipót 1909-ben halt meg. Sohase vonták felelősségre.

 Az összeesküvés elméletek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Amint egy szokatlan esemény bekövetkezik, rögtön a szkeptikusok felteszik a kérdést, bízhatunk-e a hivatalos magyarázatokban, vagy esetleg több dolog húzódik meg a háttérben, mint amit közölnek velünk. De mi az a mélyen fekvő ok, ami miatt hajlamosak vagyunk hinni a kétes spekulációknak?

 Ön egy racionális ember, aki két lábbal áll a földön. Olyan, akit nem lehet könnyen becsapni. Nem hisz az összeesküvés elméletekben. De most őszintén néha nem fogja el a kétség? Például azt hallja, hogy az Egészségügyi Világszervezete (WHO) sertésinfluenza járványra figyelmeztet, amelynek három millió áldozata is lehetséges, de a végén kiderül a vírus viszonylag enyhe lefolyású. Ennek ellenére a WHO tagországok egy milliárd eurót költöttek védőoltás vásárlásra. Érdekes ugye? A veszély tényleg reális volt, vagy csak a gyógyszergyárak rendezték meg a magas profit reményében? A gyógyszergyárak tulajdonosai lehet, hogy megvesztegették a WHO tisztviselőit? Az egész oltáskampány egy összeesküvés része? Esetleg gondolhatunk a 2008-as világgazdasági válságra, a rossz amerikai ingatlanhitelek kihelyezésére. Lehetséges, hogy a magasan képzett bankmenedzserek annyire vakok voltak, hogy nem látták előre a veszélyt? Vagy ők maguk rendezték meg az összeomlást, hogy a gyengébb konkurencia eltűnéséből profitáljanak? Egy másik példa. Az 1980-as évek elején a HIV vírus gyorsan terjedt a feketék és a homoszexuálisok körében. Véletlen? Vagy esetleg elrejtettek valamit előlünk? Félmillió ember halt meg AIDS-ben csak az Egyesült Államokban. Ők a titkos biológiai fegyverkísérletek áldozatai? Bolondnak kell lenni, ahhoz, hogy ezeken a kérdéseken nem gondolkodnánk el. Hozzá vagyunk szokva, hogy utánajárjunk megválaszolatlan kérdéseknek. Az ismeretlen megértése a modern kor fejlődésének motorja. Newton tudni akarta miért esik le az alma a fáról és felfedezte a gravitációt. Einstein tovább kérdezett: befolyásolja-e a gravitáció a teret és az időt? Werner von Braun fejébe vette, hogy legyőzve a gravitációt, rakétát küld az űrbe. Minden nagy gondolkodó a kérdéseire addig kereste a választ, amíg az kielégítő módon meg nem született. Nem véletlen, hogy olyan kérdések, amire nem kaptunk megfelelő választ foglalkoztat minket és teóriákat gyártunk megmagyarázásához. Az összeesküvés elméletek különösen elterjedtek napjainkban. Az internet tele van velük. Valami történik a világban, amit sokan nem értenek rögtön elő áll valaki egy összeesküvés elmélettel. Klímakatasztrófa? A tudósok kitalációja, akik gyárosok megbízásából teremtették meg a „klímahazugságot”. Lady Di és arab származású szeretőjének autóbalesete? A brit titkosszolgálat szervezte, hogy megmentsék a monarchiát. I. János Pál hirtelen halála, aki csak 33 napig volt hivatalban. Biztos vatikáni összeesküvők mérgezték meg, mert feltárta a vatikáni bank piszkos ügyeit. Merilyn Monroe halála, vagy Kennedy gyilkosságok.. Akinek ezek nem elegek azoknak még van könyvespolcnyi, hanem egy könyvtárnyi hasonló eset és a hozzájuk kapcsolódó magyarázatok. Amióta 1947-ben az új mexikói Roswellben egy farmer ismeretlen eredetű tárgyakat talált a földjén az emberek nem tudnak szabadulni a különböző UFO teóriáktól. De 2001 szeptember 11-e óta sokaknak a meggyőződése, hogy a World Trade Center elleni merénylet a CIA műve. Ezek szerint Oszama Bin Laden terveiről régóta tudott az amerikai titkosszolgálat a CIA csak nem tett ellenne semmit. Mindez azért történt, hogy Bush elnök meg tudja indítani a terror ellenes háborúját. Másik téma, ami sok szerzőt foglalkoztat: a titkos társaságok. A szabadkőművesek és illuminátusok a 18. század óta összeesküvőknek minősülnek, akik a királyok és egyházak isten által adott hatalmát akarták megdönteni. Amikor 1789-ben a nép felkelt a monarchia ellen sokan a háttérben szabadkőműveseket sejtettek. De az orosz forradalmat is nekik tulajdonították. Vannak szerzők, akik a Kennedy gyilkosságot is a titkos társaságok kontójára írják. Bár az egykori amerikai elnök gyilkosai sokfélék lehetnek. Legalább is az összeesküvés elméletek hirdetői szerint. Például szóba jött a maffia is. Vannak még más titkos szervezetek, amelyek a történelmet és a jelent befolyásolhatják az elméletgyártók szerint. Ilyen az Opus Dei a katolikus egyház laikus szervezete. Ugyan ez a szervezet nem titkos, de a bírálói szerint cselekedetei nem transzparensek.  Aztán vannak azok a csoportok, akik világhatalomra törnek. Állítólag! Antiszemita körökben ilyen csoportnak, pontosabban népcsoportnak számít a zsidóság. Számukra még mindig fő forrás az ezerszer megcáfolt „Cion bölcseinek jegyzőkönyve.” A 19. században az orosz titkosszolgálat megrendelésre hamisított jegyzőkönyv indokul szolgált oroszországi pogromokhoz csakúgy, mint a nácik által zsidók ellen elkövetett bűncselekményekhez. Egy másik variánsa az összeesküvés elméleteknek a „New World Order” az „Új Világrend”. E mögött ugyanúgy sejteni lehet titkos társaságokat, mint befolyásos személyiségeket, például politikusokat, bankárokat. Ez utóbbiakra a leggyakrabban megemlített nevek a Rothschildok és a Rockefellerek. Az ENSZ se marad ki az összeesküvők sorából, mint olyan szervezet, ami az új világrendet szimbolizálja. Az összeesküvés elméletek gyártóinak a fantáziája láthatóan kifogyhatatlan és látszólag nincs bennük közös. De csak látszólag, mert igenis nagyon sok átfedés van közöttük.          

Minden összeesküvés elmélet magyarázatot ad olyan ügyekre, amelyek rejtélyesek és nehezen áttekinthetők. Kielégíti a kíváncsiságot és azt az érzést sugallja, hogy megértünk olyan dolgokat, aminek a mozgató rugóit mindig is ismerni akartuk. Valójában nem tudunk meg belőlük sokkal többet, mert az igazi felelősök nevei nincsenek megemlítve, vagy bizonyítva. Ha ez megtörténne az összeesküvés már nem jelentene veszélyt és elvesztené érdekességét, hiszen fel lenne tárva. Így vagyunk ezzel Kre. 44-ben meggyilkolt Julius Caesar elleni merénylettel, vagy amikor 1605-ben a katolikus összeesküvők a protestáns uralkodót a parlamenttel együtt a levegőbe akarták repíteni Angliában. Ez utóbbi esetben a tetteseket I. Jakab felakasztatta és ezzel lezárult az ügy. A történtekkel kapcsolatban soha sem merült fel összeesküvés elmélet. A valós elméletekhez tények kellenek és létező összefüggések. Az összeesküvés elméletek megelégszenek a sötét háttérben maradó forrásokkal, kétes bizonyítékokkal és gyanús szereplőkkel. Szélsőséges iszlamistákkal, CIA, vagy Moszad ügynökökkel, bankárokkal és szabadkőművesekkel. Minden összeesküvés elmélet ellenségképre épül. Olyan emberekre és szervezetekre, amelyek csak a saját érdekeit nézik. Olyan rejtve maradt szereplőkről szólnak, akik hatalomra törnek és ezért sokszor erőszaktól, gyilkosságoktól sem riadnak vissza. Van meg egy közös pontja az összeesküvés elméleteknek. Nem ismerik a véletlen fogalmát. Minden létező ok között összefüggéseket látnak. Egy a lényeg támassza alá az elméletet. Az összeesküvés elméletek sajátságos módon keverik a valós eseményeket és szereplőket a fikcióval. Mindig azt sugallják, létezik egy terv és ez a terv titkos. Ha ezt a tervet megismerjük, minden világossá válik. Az összeesküvés elméletek segítségével a világ nem lesz kevésbé veszélyes, de úgy tűnik jobban kiismerhető. Abban a hitben ringatnak minket, hogy általuk megértjük a világunkat mozgató erőket. Korábban az események mozgató erői az Istenek voltak. Az ókorban a trójai háborúért az Olimposz lakói voltak a felelősek. Ő viszályaik voltak az okai a földön történtekért. Helena elrablásáért, a háború kitöréséért. Az isteni beavatkozás nélkül Achilles soha se győzte le volna Hektort. Hasonlót figyelhetünk meg a Bibliában. Isten teremtette az eget és a földet. Az embert a saját képére alkotta. De a bukott angyal a sátán megkísértette kígyó formájában az embert. Tehát minden szenvedésért ő a felelős. A betegségekért, járványokért és háborúkért. No meg persze az ember, aki nem tud ellenállni a kísértésnek, mert gyenge a hite. A szabad akarat ellenére viszont végül Isten dönt az ember üdvözüléséről. De ez a gondolati minta más kultúrákban is megfigyelhető. A távol keleten a karma tanában. A hindu vallásban a rossz és a jó cselekedetek határozzák meg az újjászületést. A viselkedésünktől függ, hogy milyen formában születünk újjá. De az istenek hatalma idővel meggyengült. Legalább is az emberek így gondolták. A felvilágosodás és az ipari forradalom a nyugati embernek azt a hamis tudatot ígérte, hogy ura lesz életének. Karl Marx, aki a vallást a népek ópiumának tartotta, az állította, hogy a történelem menetét a gazdasági fejlődés határozza meg, amely különböző osztályokat jutat előnyős, mondjuk inkább úgy hatalmi helyzetbe. Ezekkel szemben állnak az elnyomott osztályok. Így lényegében a történelem osztályharcok története. Csak hogy kiderült ez az elmélet ezer sebből vérzik, csak úgy, mint szabad versenyes kapitalista rendszerek alapideológiája a liberalizmus. Lehet, hogy ez az utóbbi jó pár országban magas életszínvonalat hozott létre és a hidegháborúban legyőzte a legnagyobb ellenfelét a marxista alapokon álló állam szocializmust, de az embereknek nem tudott jó pár dologra választ adni. Hiába a demokrácia, a jogállam és sajtószabadság az emberek többsége nem érzi úgy, hogy ura lenne sorsának alakításának. Külső, általuk nem befolyásolható erők uralmától félnek. Legyen ez egy ország kormánya, titkos szervezetek, vagy nagyhatalmú pénzügyi, gazdasági körök, csoportok. A bizonytalanságot furcsa mód növeli a technikai fejlődés is. Míg régebben a technika vívmányai erőt sugároztak az embereknek, most már egyre inkább félelmet okoznak. Elég csak az atomenergiára és Csernobilra gondolni. A robottechnika, a klónozás szintén a fejlődés olyan perspektívái, ami bizonytalanságot és félelmet is keltenek. Sokan nem tudják, miben bízhatnak.

Az így születő szkepticizmus táptalaja az összeesküvés elméleteknek. Vannak, akik szerint a holdra szállásra sohase került sor. Az egészet megrendezték és egy filmstúdióban vették fel. Mások szerint a repülők által kibocsátott kondenzcsíkokkal mérgezik az embereket. Vannak, akik az orvosokban látnak összeesküvőket, akik a gyógyszergyárakkal összefogva olyan gyógyszereket írnak fel, amelyeknek más betegségeket előidéző mellékhatásai vannak. A világ egyre áttekinthetetlenebb vált. Ma már nincsenek polihisztorok, akik az tudás összességét ismernék. Bonyolulttá váltak a tudományok, amelyeknek egy-egy szakterületére összpontosítnak adott szakemberek. Ráadásul az átlagembereknek nehéz eligazodni az rázúduló információ özönben. Megkülönböztetni a szükséges információt a szükségtelentől egyre nagyobb erőkifejtést igényel. Mindenki ezért igyekszik a saját – mostanság divatos szóval – információ buborékában élni. Ezt legalább áttekintheti és megértheti, gondolja. Bonyolult kérdésekre egyszerű válaszokat várnak. A modern embernek, amúgy sincs ideje utánanézni a dolgoknak. Rövid és hatásos szöveges és képi információkra vágyik, amit hamar felfog. Az összeesküvés elméletek félelem elhárító szereppel is rendelkezhetnek. A félelmek okozói jöhetnek kívülről (például bevándorlók), egy adott társadalmon belülről (idegen hatalmak ügynökei, akik ki akarják szolgáltatni idegen erőknek a társadalom tagjait), felülről (a leválthatatlan kormányok, amelyek önkényesen gyakorolják hatalmukat), de alulról is (szegény néptömegek, akik a mi általunk megtermelt adón élősködnek). Az összeesküvés elméletgyártók – és velük karöltve gyakran egyes politikai csoportok – magyarázattal szolgálnak mi és ki okozza a bennünk keletkező félelmet. Ha meg van a magyarázat meg van az eszköz a félelem elhárítására. És itt kezdődik veszélyessé válni a dolog. Mert ha hamis a magyarázat, akkor ártatlanok ellen irányulhat az egyes emberek félelmét feloldó cselekvés. A huszadik században volt erre jó pár példa. Népcsoportok kerületek kereszttűzbe, mert ártatlanul vádolták meg őket. Elég az első világháború idején Törökországban lezajlott örmény népirtásra gondolni, vagy a holokausztra. De nem csak népcsoportok ellen lehet hangulatot kelteni zavaros összeesküvés elméletekkel. Társadalmi osztályok és csoportok ellen is, mint ahogy azt a kommunisták tették. Azt mondják, egyvalamitől kell félni, a félelemtől magától. Már az is nagy kihívást jelent a modern korban, hogy a valódi fenyegetést megkülönböztessük a látszólagos fenyegetéstől. Ebben viszont nem segítenek az összeesküvés elméletek. Inkább újabb félelmeket indukálnak furcsa mód, hogy ezekre is magyarázatot szolgáltassanak. Ördögi kör, amiből nehéz kitörni. De azért nem szabad feladni a reményt, hogy sikerül. Bízni kell abban, hogy a bizonytalan mögött ott a biztos pont, csak meg kell találni. Nem könnyű! Nehezebb, mint az egyszerűnek tűnő összeesküvés elméleteket megérteni. Viszont megéri a ráfordított energiát, mert sokkal tartósabb és igazabb magyarázatul szolgál.                  

 Minimum 50 atomrobbanó fej fekszik a tengerfenéken ismeretlen helyen. Ezek 1950 és 1989 között süllyedtek el bombázógépek lezuhanásakor, vészesetben történt bomba kioldásakor, vagy tengeralattjárók elsüllyedésekor. A számuk viszont nagyobb is lehet. Mennyire veszélyesek a környezetre és az emberekre a katonai szaknyelv szerint csak „Broken Arrows”-nak hívott eltűnt atomrobbanófejek?

 A hidegháború korszaka. A szovjetek és az amerikaiak több tízezer nukleáris robbanó töltettel fenyegették egymást. Egymásra szegezett atomrakéták, nukleáris meghajtású és atomrobbanó töltettel felszerelt tengeralattjárók, atombomba szállításra alkalmas bombázógépek állattak hadrendben készen egy nukleáris háború megvívására. Az egyik bombázógép pilótája a ma 70 éves John Haug százados volt. Ő 1968 január 21-én szállt fel B 52-es bombázógépével a fedélzeten hat fős személyzettel, hogy a Szovjetunió északi partjai mentén Murmanszk és Vlagyivosztok között ellenőrző repülést hajtson végre. A „Stratofortress” típusú gépükön négy hidrogénbomba, mindegyiknek egyenként 300-szor nagyobb robbanó ereje volt, mint a Hirosimára, vagy Nagaszakira ledobott atombombáknak. „Ez egy normális repülésnek számított.” – emlékszik vissza Haug százados. „Erődemonstráció volt a szovjetek számára. Soha sem hittem volna, hogy a küldetésünk lezuhanással végződik.” Röviddel a Grönlandon található Thule légitámaszponton történt felszállás után jelentkeztek az első problémák. A gép elkezdett dülöngélni. A fedélzeten jéghideg volt ezért a turbina meleg levegőjét a pilótafülkébe vezette a legénység. Rövidesen tűz ütött ki, amit nem tudtak eloltani. A tűz tönkretette a fedélzeti elektronikát és így már vészleszállásra sem volt lehetőségük. Ráadásul a futómű sem működött. „Ilyen esetekre azt az utasítást kaptuk a bombákat dobjuk a tengerbe és utána katapultáljunk. Így megkönnyítjük a mentési munkálatokat, mert tudjuk hol estek a bombák a vízbe.” – meséli Haug. Az, hogy a bombák így felrobbanjanak a szakértők nem tartották valószínűnek. A nem élesített bomba gyújtószerkezete ugyan felrobban, de a bombában található plutóniumot öt-hat biztonsági kapcsoló védi, így az nem tud kiszabadulni. A személyzet hat tagja tudott időben katapultálni, viszont Leonard Szvitenko másodpilóta beszorult a gépbe és meghalt. A B 52-es széttört, és darabjai több négyzetkilométeren szétszóródtak a jeges vízben. A becsapódásnál, mint, ahogy a szakértők előre jelezték három hidrogénbomba gyújtószerkezete felrobbant, a negyedik bomba Nr. 78252-es valahol Grönland jegébe fúródott. Először egy tucat eszkimó jelent meg a gép lezuhanásának helyén, amikor hazatértek állapították meg, hogy a fókabőr kabátjuk radioaktív. Felmerült a kérdés mégis csak kiszabadult a plutónium? Az amerikai hadsereg felvásárolta az eszkimók kabátjait és megsemmisítették.

A katonai zsargonban „Broken Arrows”-nak hívott rendkívül komolynak minősített atomfegyver baleset elhárítására hatalmas erőket mozgósítottak. Ötezer amerikai katona mellett 1200 grönlandi munkás vett részt a kárenyhítésben. 60 millió liter radioaktív havat és jeget szállítottak speciális konténerekben Texasba, ahol elásták őket. Hónapokon keresztül kereste az elveszett bombát egy tengeralattjáró, eredménytelenül. Edward B. Giller tábornok egy titkos állásfoglalásban elismerte, hogy a negyedik bombát nem találják, csak az ejtőernyője került elő. Hivatalosan sohasem vallották be, hogy a Nr. 78252-es bombát elvesztették volna. A Pentagon szerint a negyedik bomba a becsapódásnál megsemmisült. Az egyik segítő a zuhanás helyén dolgozó dán kikötői munkás Jeffrey Carswell volt. Ő 1971-ig az amerikaiaknak dolgozott. A gép lezuhanása után munkája során az italába egyik fjord vizéből kivett jégdarabot tett. Senki sem mondta neki, hogy radioaktív. A 80-as években gyomorrákot diagnosztizáltak nála. Nyolcszor operálták. Sok munkatársa járt így. Shaun Gregory a Bradford Egyetem professzora 1986-ban vizsgálatot végzett 800 a baleset helyén dolgozott munkáson. 500 volt közülük krónikus beteg, 90-en voltak rákosok, vagy halottak. A sugárzás még a lezuhanás helyétől nem messze fekvő településen Quannaqban is kimutatható volt. A helyi eszkimók nem tudták megérteni, miért halnak meg sokan közülük olyan betegségben, ami korábban nem sújtotta őket. Ami a politikát érinti, úgy állnak a dolgokhoz, aminek nem szabad, hogy bekövetkezzen az be sem következik. A rákbeteg Jeffrey Carswell, aki most már Ausztráliában él hiába kereste az igazát a bíróságon. Itt kimondták, hogy a Thule bázis munkásai között nem találtak nagyszámú rákbeteget, vagy kiugróan magas halálozást. Az amerikai kormányzat állásfoglalásában kifejtette, hogy a rádióaktivitás alacsony, mert nagy távolságban oszlik meg. William Kammern a los alamosi nukleáris laboratórium munkatársa szerint az atombombáknak nem rossz hely tengerfenék. Tényleg? Otfried Nassauer a nukleáris fegyverkezés szakértője ezt másképp látja. „Az elveszett atomfegyverek veszélyesek tudnak lenni.  Arról, hogy a tengerbe került bombák felrobbantak volna, nincs értesülés. A veszélyt teljesen más okozza. Egy idő után a bomba anyaga elmállik. A sós tengervíz annyira károsíthatja, hogy a radioaktív anyag kiszabadulhat. Ez nagy területet meg tud fertőzni. Ha mindez partközelben történik az ivóvíz bázist is beszennyezi. A következmények leukémia, rák és különböző örökletes betegségek lehetnek.   

Ettől rettegnek az amerikai szövetségi állam Georgia part menti lakói. Több mint hatvan éve rejtőzik valahol az Atlanti óceán mélyen 200 kilogramm robbanóanyaggal és uránnal egy „Mark 15” típusú hidrogénbomba. 1958 február 5-e reggel volt. Egy B 47-es és egy F 86-os elfogó vadászgép ütközött Savannah közelében. A bombázógép olyan súlyosan sérült, hogy a vészleszállás lehetetlen volt. Howard Richardson pilóta és Bob Lagerstrom másodpilóta kidobták 2149 méter magasból a három tonna súlyú bombaszállítmányukat célzottan a tengerbe. Ezek aztán eltűntek. A nyilvánosság sokáig semmit nem tudott meg a „Broken Arrows Savannah”- nak elnevezett esettről. A dokumentációja ugyanis titkos volt. Először 2004-ben számolt be egy part menti lakó, valamikori alkalmazottja a légierőnek, hogy egy nagy objektumot fedezett fel, amiből radioaktív sugárzás érzékelhető. A CNN is beszámolt az ügyről. Több éve próbálják kiemelni a megtalált robbanószereket, de időközben a költségek 11 millió dollárt is elérték. A bombák viszont tovább veszélyeztetik Georgia partjait.

Nem egészen 500 kilométerre, éjszakra egy másik atombomba is található. 1961 január 24-én egy B 52-en robbanás következett be a meghibásodott üzemanyag vezeték miatt az észak karolinai kisváros Goldsboro felett. Azért, hogy a legrosszabbat elkerüljék, a két egyenként négy megatonna robbanóerővel rendelkező hidrogénbombát kioldották. Az egyik 50 méter mélyen egy mocsárba fúródott, a másik az ejtőernyőjén fogva fennakadt egy fán. A nyilvánosság azért szerzett tudomást az esetről, mert az egyik bomba még mindig a talajban található. A hely ma is szigorúan lezárt katonai terület. Elveszett atombombák Európát is veszélyeztetik. 1956 március 10-én egy B 47-es fedélzetén két atombombával elindult Floridából a Földközi tenger vidékére. Az Atlanti óceán felett a bombázót először tankolták fel. Mikor a Földközi tenger felett a második tankolásra is sor kellett volna kerülnie, de a B 47-es eltűnt. Valószínűleg az európai partok közelében lezuhant. A személyzet és a két atombomba feltételezhetően a Földközi tenger mélyén található ma is. Tíz évvel később Európa éppen elkerülte az atomkatasztrófát. A déli államok védelmében amerikai B 52-ek köröztek a Földközi tenger felett. 1966 január 17-én James Wendorf százados bevetésen volt Spanyolország déli partjainál. A B 52-es gépét minden nyolcadik órában a levegőben meg kellett tankolnia egy KC 135-ös Stratotanker segítségével. „Tíz kilométer magasan voltunk. Láttam már a tanker repülőt. Hírtelen a gépünk imbolyogni kezdett. Aztán bekövetkezett a robbanás. Még láttam a törmelékeket és aztán minden elfeketedett előttem. Valószínűleg a gép hátsórésze levált.” – emlékezik a százados. Még az utolsó pillanatban a legénység katapultálni tudott. A B 52 a hidrogénbombákkal lezuhant Palomares falu közelében Costa Calidánál. Két bomba gyújtószerkezete felrobbant, a harmadik kibírta a becsapódást. A negyedik a tenger felszínén úszott egy ideig az ejtőernyőjének köszönhetően, majd lemerült. Paco Orts egy helyi halász társaival látta, ahogy a bomba a tengerbe esett. Ők mentették ki a gép személyzetét is. Palomares paradicsom ültetvényei plutóniummal szennyeződtek. Az amerikai kormány 1500 tonna terményt semmisített meg, 33 hadihajó biztosította azt a helyet, ahol Paco a bombát a vízbe esni látta. 80 napi keresés után a bombát 760 méter mélyen megtalálták és egy mini tengeralattjáróval a felszínre hozták.

Nem csak a légierő vesztett el nukleáris fegyvereket. A haditengerészettel is jó párszor előfordult ilyen eset. A „Broken Arrows Ticonderoga” eset mutatja, miért titkolódzik a kormányzat. 1965 december 5-én az amerikai repülőgép hordozó az USS Ticonderogával történt baleset. A hadihajó úton volt Vietnám partjaitól a japán Yokusuka felé. Egy B 43-as bombázót rakterében hidrogénbombával, egy hatalmas lifttel a fedélzetre emelték. De az akcióba hiba csúszott és a gép a tengerbe esett, bombával és a személyzettel együtt 5000 méterre süllyedt. Soha se tudták a felszínre hozni. A balesetet eltusolták. Az eset rendkívül kellemetlenül érintette az Egyesült Államokat. Ugyanis itt látszott, hogy a vietnámi háborúban opció volt az nukleárisfegyver bevetése. Három évvel később a haditengerészet egy atom tengeralattjárót vesztett. 1968 május 21-én kaptak utolsó életjelet USS Scorpionról. A tengeralattjáró 640 kilométerre tartózkodott délnyugatra az Azori szigetektől. Épp hazatartott Virginiába. Minden kommunikáció megszakadt vele. Az atommeghajtású és atomrobbanófejekkel felszerelt tengeralattjáró 99 fős személyzettel süllyedt el az Atlanti óceánba. Az amerikaiak a szovjeteket gyanúsította szabotázzsal, miután az amerikai Mizar nevű kutatóhajó egy mélytengeri szondája 3000 méter mélyen rátalált.

A Greenpeace és a norvég Bellona Alapítvány szerint ötven atomrobbanófej és kilenc atomreaktor fekszik a tengerek mélyén. Az amerikaiak eddig tizenegy atombomba elvesztését ismerték el. Az oroszok hallgatnak. Mégis a Bellona Alapítvány egy sor ilyen esetet ismer. Például Hawaiitól 1200 kilométerre, északnyugatra 1968 április 11-én egy K 129-es típusú tengeralattjáró két atomtöltettel ellátott torpedóval elsüllyedt. 1974-ben a CIA megpróbálta kiemelni a hajótestet, de az kettétört. A titkos akció neve „Broken  Arrow K 129 volt. A „Broken Arrow K 278”-as esetre talán még sokan emlékeznek. 1989 április 7-én a nukleáris meghajtású K 278-as típusú „Kozmolez” nevű tengeralattjáró az északi sarknál a Medve szigeteknél hajtott végre manővereket és elsüllyedt. Égési sérülésekbe, kihűlésbe és fulladásba a legénység 42 tagja meghalt. A halott legénységről készült képek bejárták a világsajtót. Most a magreaktor és két atomtöltettel felszerelt torpedó 1685 méter mélyen feküsznek Norvégia partjaitól 480 kilométerre. A Greenpeace és a norvég Bellona Alapítvány szerint ezek az esetek csak a jéghegy csúcsai. A titkos akták több mint 1200 esetet rejtenek feltételezések szerint. Hajókatasztrófákat, tengeralattjáró és repülőgép baleseteket. Olyanokat, amelyek nukleáris fegyverekkel voltak felszerelve.   

 A második világháborúban Hitler csapatai nem csak országokat támadtak meg, hanem aranyat is raboltak. Mai napig számos legenda szól arról hol, találhatók ezek a kincsek.

2008 február 26-án úgy tűnt a világháború utáni évek egyik nagy rejtélye oldódik meg. A német cseh határ mentén fekvő Deutschneudorf településen mérnökök nehéz munkagépeket állítottak fel. Egy fúrógép hatolt be mélyen a földbe, mialatt a fúrófej mellett hatalmas por szállt fel. Érdeklődők tucatjai próbáltak meg a kutatómunka helyszínéhez közel jutni, televíziós stábok rögzítették az eseményt. Számos újságíró volt kíváncsi az eseményre közöttük külföldi tudósítók is. A helyi lakosok és a média képviselői egy szenzációs eseményre vártak. Két héttel korábban geológiai mérések azt mutatták, hogy azon a helyen ahol a fúrásokat megkezdték, pontosabban 20 méterrel alatta járatok vannak, amelyek egy nagy üregben végződnek. A fúrást végző szakemberek abban a hitben kezdtek neki a munkának, hogy a sokat keresett náci aranyra bukkannak. „Kincskeresők több tonna aranyra találhatnak!” – szelőztette meg elhamarkodottan a hírt a „Spiegel” német magazin. Több történelmi dokumentum utalt arra, hogy a szászországi faluban a nácik aranyat rejthettek el. A geológiai mérések pedig a már említett járatokat mutatták ki. Vajon ide rejtették a nácik a világháború végén a különböző országokból elrabolt aranyat a szövetségesek elől? Bármi is volt található Deutschneudorfban nem akadtak nyomára. Sem az üreget, sem a nemesfémmel teli ládákat nem sikerült megtalálni. A kincskeresők, a média ismét – ahogy mondani szokták – lyukra futott. A náci arany utáni keresés – nem először és nem is utoljára - zsákutcába jutott. Aki a nácik kincsei után kutat nem teljesen bolond. Ugyanis a háború vége felé jó pár értékes szállítmány indult útnak dél felé, az úgynevezett „Alpesi Erőd” irányába, megrakodva ékszerekkel, műtárgyakkal, devizával és aranyrudakkal. Ezek aztán eltűntek használaton kívüli bányák tárnáiba, kastélyok pincéibe, rohamtempóban megásott gödrökben. A nagy kérdés mind a mai napig, mi történt ezekkel a háború után és egyáltalán mennyi kincset rejtettek el a nácik?1938 és 1945 között a nácik tizenegy nemzeti bankot raboltak ki. Mihelyst valamelyik országot elfoglalták egy speciális kommandó ment be a pénzintézetbe és lefoglalta az ott található értékeket, majd elszállították Berlinbe, a Birodalmi Bankba. Az első áldozat 1938-ban az osztrák nemzeti bank volt Bécsben és ez követte egy évvel később a prágai társa. Amint a második világháború Lengyelország lerohanásával megkezdődött Németországnak megnőtt az igénye az ipari alapanyag importra. Semleges államok, mint Portugália, Spanyolország és Svédország hajlandók voltak kereskedni a náci Németországgal, de ellentételezésként a birodalmi márkát nem nagyon akarták elfogadni. Inkább aranyat vagy svájci frankot kértek a leszállított árukért cserébe. Itt jött Svájc a képbe. Míg az alpesi köztársaság körül dúlt a háború az országban béke honolt. A német hódítók az országot megkímélték a megszállástól cserébe a svájci bankok és különösen a svájci nemzeti bank semmi kifogást nem talált abban, hogy a német bankokkal és a Rechsbankkal üzleti kapcsolatban maradjanak. 1940 január 14-én érkezett az első arany szállítmány Bernbe a svájci nemzeti bank központjába. Az elkövetkezendő években teherautó konvojok keltek át értékes rakománnyal a svájci német határon berni úti céllal. A svájci bankárok fogadták a szállítmányokat és az aranyért cserébe svájci frankkal fizettek, amit a náci Németország összes kereskedelmi partnere elfogadott. Azért, hogy ne derüljön ki, hogy lopott aranyról van szó a németek a zsákmányukat beolvasztották és az így keletkezett aranyrudakat a saját azonosítóikkal látták el. Így úgy tűnt, mintha a saját tartalékukat használták volna fel. Ugyanakkor semmi kétség nincs afelől, hogy a svájciak tudtak az arany eredetéről. 1942 júniusában egy szállítmány érkezett, amelyen a holland nemzeti bank jelzése volt látható. Különösen tragikus fejezete a történetnek a zsidóktól eltulajdonított arany. A megszállt területeken a zsidóktól nem csak az értéktárgyaikat vették el, hanem a koncentrációs táborokban az aranyfoguktól is megfosztották őket. Ezeket beolvasztották és aranyrudakat készítettek belőlük. Ezek felértékelésével a SS gazdasági főhivatalának a vezetője Bruno Melmer SS Hauptstrumführer volt megbízva. Csak 1942 augusztusában 76 szállítmány tele lezárt ládákkal érkezett Berlinbe, bennük zsidóktól eltulajdonított ékszerek, deviza, érmék és fogakból kinyert arany.       

A Birodalmi Bank fent maradt irataiból a világháború után az amerikai vizsgálók megállapították, hogy ezekből a szállítmányokból 120 kilogramm arany 582 ezer svájci frank értékben került Svájcba. Érdekessége a dolognak, hogy a csak „Melmer aranynak” hívott és az SS gazdasági főhivatalának kezén átment arany nagy részével, 2582 kilogrammal nem a Birodalmi Bank kereskedett, hanem egy magán pénzintézet a Dresdner Bank. A „normál” rabolt arannyal együtt a pénzügyi transzfer hatalmas összegekre rúgott. Az arany értéke, amit a Birodalmi Bank Svájcba szállított 1,7 milliárd svájci frankot ért. A svájci nemzeti bank szerint ma már nem találhatók náluk ebből a korból származó aranyrudak. Mivel a szövetségesek is a pénzügyi manővereikhez Bernben tárolták az aranyrúdjaikat nehéz megmondani, hogy melyik kihez tartozik – legalábbis a svájciak szerint. Valószínűleg a nácik által elrabolt arany világszerte elszórva megtalálhatók. Csak a pénzügyi nyilvántartásokat kellene átnyálazni, ami nagy munka lenne. Svájc a háború végén a „washingtoni egyezményben” vállalta, hogy a nyugati szövetségeseknek 250 millió svájci frankot fizet, cserébe nem nagyon feszegették azt, hogyan működött a náci pénzmosó automata.

De az amatőr kincskeresőket kevésbé érdeklik a trezorokban található aranyrudak. Sokkal inkább azok, amelyek a második világháború utolsó napjaiban rejtettek el és még mindig a rejtekhelyükön találhatók. A háború utolsó heteinek káoszában sok náci funkcionárius menekült Dél Németországba és Ausztriába. Közöttük volt Ernst Kaltenbrunner az SS birodalmi biztonsági hivatalának vezetője. Ő 1945 áprilisában az ausztriai Altausseebe érkezett Salzkammergut vidékére. Kaltenbunner hatalmas csomagokkal utazott. Ötven doboz 2000 kilogrammnyi arannyal, ötdoboznyi briliánssal és nemesfémmel, valamint milliós nagyságrendű devizával. Amikor az amerikaiak 1945 május 12-én letartóztatták 76 kilónyi aranyrudat, 10 ezer darab aranyérmét, 15 ezer dollárt és 8000 frankot találtak nála. De a többi meneküléskor magával vitt értékes dolog eltűnt. Ötvenhat évvel később búvárok az Altaussee mellett található tóban megtalálták Kaltenbrunner SS hivatalának pecsétnyomóját. Sokan ezután feltették a kérdést az elveszet kincs esetleg a tó iszapos fenekén található? Nem messze innen a 900 méter magasban található Blaa-Almon az SS biztonsági főhivatalának egy másik tisztje a rabolt zsákmányát rejtette el. Mialatt az amerikaiak felfedezték a rejtekhelyül szolgáló barlangot 22 láda arany és ékszer eltűnt. Adolf Eichmann SS Oberstrumbannführer Bad Ischl felé való menekülése közben ásta el valószínűleg a havasi legelő közelében. De Altaussee az ott található sóbánya miatt lett híres. 1945 májusában az amerikaiak itt találták meg a legnagyobb gyűjteményét a nácik által ellopott műkincseknek. A legérdekesebb felfedezés a türingiai Merkers település nevéhez fűződik. 1945 április 4-én érkeztek meg az amerikai csapatok a kis városba, amiről a háború utolsó heteiben olyan hírek terjedtek el, hogy ott jelentős mennyiségű kincset rejtettek el. A katonák már a megérkezésük másnapján elkezdtek kérdezősködni a helyieknél. A nyomok Kaiseroda káliumbányájához vezettek. Az amerikaiak felrobbantották a bejáratot és 60 méter mélyen meg is találták, amit kerestek. Csomagokban és ládákban 4500 rúd aranyat, érméket, papírpénzt és műkincseket. Ezek között volt a világhírű egyiptomi fáraó feleség Nofretete mellszobra is. Az amerikai katonák a nemzeti szocialisták legnagyobb arany és deviza rejtekhelyére bukkantak. 1997-es dokumentumban az úgynevezett „Eizenstat jelentésben” írták le mit találtak pontosan Merkersben. Ez a jelentés Stuart E. Eizenstatról kapta a nevét, aki egy történészbizottságot vezetett, amely az eltulajdonított javak visszaszolgáltatását tűzte ki célul. E szerint a bányában 400 millió birodalmi márka értékben volt arany. Ez a Birodalmi Bank arany és deviza tartalékának 80 %-ának kellett lennie a háború végén.  1945 április 17-ig az amerikaiak kiürítették a bányát és Frankfurt am Mainba szállították az ott talált értékeket. De nem mindegyik érkezett meg. Ugyan a katonai konvojok jól voltak biztosítva három teherautónak nyoma veszett. A Frankfurtba megérkezett arany sorsa se teljesen tisztázott. Az, hogy a szövetségesek ezt teljes egészében visszaadták volna, eredeti tulajdonosainak többen kétségbe vonják. És mi lett a Birodalmi Bank maradék aranyával? 1945 április végén 9,1 tonna aranyrudat szállítottak Ausztria irányába. Vele együtt magukkal vittek még 164 zsák érmét és devizát. Garmisch-Partenkirchen közelében fekvő Mittenwaldban az ottani hegyivadász iskola vezetője fogadta a szállítmányt. Biztonságos helyet keresett az értékek elrejtéséhez és ezt meg is találta Walchenseenél lévő gyakorlótéren. A tó felett található bunkerben helyezték el az értékes rakományt. Júliusban az amerikaiak és az angolok lefoglalták az egészet.

A szövetségesek „aranykereső” csapapatai viszonylag hamar felkutatták, ha bujdosó nácik valami értékeset elrejtettek. Ugyanis a helyiek elől ez nem maradhatott rejtve. Gyorsan híre ment az ilyeneknek és jól irányzott és határozott vallatások hatására mindig volt, aki elárulta a rejtekhelyet. Az elásott aranyat viszonylag hamar meg lehetett találni, hiszen fémdetektorok már abban az időben is léteztek. Azért előfordult az is, hogy a helyieknek sikerült a megszállókat az orruknál fogva vezetni. Főleg elrejtett pénzkötegek landoltak a helyiek zsebében. Aranyrudakat már akkoriban is nehéz volt az egyszerű embereknek értékesítenie. Nagyobb hasznát tudták venni értékes külföldi valutáknak. Amatőr kincskeresők sokszor a legkorszerűbb fémkeresőkkel felfegyverkezve kutatják át ma is a feltételezett helyszíneket. De mindezidáig a legnagyobb ilyen leletre egy öreg lerakatban bukkantak, az is egy nagy halom üvegcserép volt. Mint kiderült 1940-es jófajta Mosel vidéki bor volt az üvegekben, amit az arannyal együtt szállítottak. Persze az aranynak már nyoma sem volt. Történészkutatók abból indulnak ki, hogy ma már elenyésző az esélye, hogy rejtett náci aranyra találna valaki. Szinte mindegyiket a szövetséges hatalmak katonái megtalálták. De például Garmisch környékén ékszerek és devizák fekete piaca alakult ki közvetlen a háború után. Ezeket adták vették a helyi lakosok csak úgy, mint a megszálló katonák. Mindegyikük megpróbált a zsákmányból profitálni. Talán mégis találnak még elrejtett aranyat. Garmisch felé 1945 áprilisában állítólag elindult egy második aranyszállítmány Berlinből. De ennek nem találják semmi nyomát. Az angol szerző Ian Sayer helyi kincskeresőkkel átfésülte a Walchensee környékét egy tévé stábbal karöltve, de nem találtak semmit. Terjednek még történetek más tavakról az ausztriai Salzkammergut környékén. De komoly kutatók kizártnak tartják, hogy valaki egy hegyi tóba rejt nagy mennyiségű kincset. Ennek ellenére erősen tartja magát az a legenda, hogy 1945 április végén egy SS kommandó Toplitz tóban aranyszállítmányt elsüllyesztett. A tó 100 méter mély és iszapos az alja. Tehát a keresést nagyon nehezen lehet megejteni. Mégis búvárok lemerültek kutatásokat végezni. Találtak is egy láda hamis pénzt és rozsdásodó katonai eszközöket. „Mintha a Harmadik Birodalom szemetes ládája lenne.” – mondta az egyik búvár. Bernard Schragl az osztrák szövetségi erdészet vezetője károsnak tartja a tó körül kialakult legendát. Szerinte nem tesz jót a környezetnek, a sok amatőr kincskereső búvár. 1974-ben azért találtak Hallstätter tóban egy 12,5 kilogrammos aranyrudat. Hogy miért éppen ott, mai napig rejtély. A toplitzi tóban elvileg tilos a búvárkodás, mégis sokan megpróbálják. A szövetségi erdészet megállapodott 2009-ben az amerikai kutatóval, Normann Scottal, hogy alaposan átfésülik a tó fenekét, így bizonyítva nincs ott semmi. De a magas költségek miatt nem valósult meg a vállalkozás. Az erdészet azért nem adta fel a reményt, hogy meggyőzze a toplitzi tóhoz látogatókat, hogy itt nem a náci arany az igazi kincs, hanem a gyönyörű természeti környezet.