A 19. századi Szicíliában egy elég vegyes társaság, rablók, jószágigazgatók, őrök és lázadók olyan bandákat hoztak létre, amelyek speciális becsület kódexnek voltak alávetve. Rövidesen az emberek egy átláthatatlan képződményről kezdtek beszélni a maffiáról. Erőszak uralta a sziget nagy részét, üzletembereket zsaroltak, politikusokat korrumpáltak. Megteremtették a szervezett bűnözés ősét.

Már a kezdetek óta Szicília „tiszteletre méltó férfiúi” zsarolásból és védelmi pénzek beszedéséből szereztek jövedelmet maguknak. Míg voltak, akik továbbra is emberrablásból és marhatolvajlásból éltek, Palermo környékén egyre elterjedtebb lett a védelmi pénzek szedése az egyes maffia csoportok részéről. A maffia olyan szervezet volt, amely mindenre nyújtott védelmet: a csaló üzleti partnertől, a tolvajokon át a konkurenciáig. De legfőbb képen magával a maffiával szemben. Aki úgy gondolta nem kér a védelemből, arról maga gondoskodott a maffia, hogy meggondolja magát. A maffia először illegális dolgokból szerzett bevételt, majd ezt legalizálta végül monopóliumra tört. A citrusültetvények ideális terepet nyújtottak ehhez az üzleti modellhez. Nagy befektetés volt egy érzékeny termékben. Elég volt az öntöző rendszert megrongálni, vagy egy fejszével a fákat tönkre tenni. A gyümölcsüzlet ugyan nagy profitot hozott, de bizonytalan volt az értékesítés. Ugyanis nem koncentrált termelésről volt szó, hanem sok kisebb üzemről. A maffia viszont megoldotta ezt a problémát. Palermo környékén a maffia független hatalomra tett szert, olyanra, ami az államot tudta helyettesíteni. Az állam gyengesége – korrupt felügyelők, vizsgálóbírók – a maffia erejét jelentették. És ott volt még az egymás közötti bizalmatlanság. A politikusok, földbirtokosok ezt a fajta hatalmat, ami az erőre épült becsülték. Még a távoli Rómában is elnézték azt, hogy a bűnözők irányítanak, mind addig, amíg hatékonyan tették ezt. A főnöknek viszont oda kellet figyelnie, hogy az történjen, amit ő akar. Erre volt a becsület kódex, amelynek a megszegését szigorúan megtorolták. Súlyos provokációnál nem volt elég az egyszerű gyilkosság, hanem különösen brutális módon végezték ki az illetőt. A besúgás és árulás a legnagyobb bűnök közé tartozott, még ha külföldre menekült, aki elkövette ott is kivégezték. Amikor az újonc a szentképre kente vérét az életét adta oda a szervezetnek. Azelőtt egyszerű bűnöző volt az aktussal viszont „tiszteletre méltó” férfi lett. Szinte alig vettek fel olyant a szervezetbe, aki legalább egy embert ne ölt volna meg. Minél több embert megölt egy maffia tag annál nagyobb lett a megbecsültsége. Ha az áldozata maga is sok embert ölt meg, még nagyobb megbecsültségre tett szert. Ha viszont nem reagált a sértésre, ami őt érte, az a tekintélyét súlyosan károsította. A főnök egy szava viszont minden vitát megoldott.

Hamarosan a Palermo környékén működő maffia sejtek kezdtek közösen dolgozni, sőt 1875 körül már informális föderációban. A beavatottak megismerték egymást különböző jelek segítségével, vagy kódolt dialógussal. A kooperáció ellenére azért gyakoriak maradtak a konfrontációk az egyes sejtek között. Az összetűzéseket aztán megint az együttműködés váltotta fel. Sokat kinyomozott ezekből Gaspare Galati és egy vizsgálóbíróhoz fordult, amely becsületesnek tűnt, de tanúkra volt szüksége. Amikor Galati új őreit lelőtték az egyikük túlélte és azonosítani tudta az elkövetőket. Galati éjjel és nappal ápolta a tanút és mindig revolvert hordott magánál. A családjának pedig megtiltotta, hogy a házukat elhagyják. Amikor a sebesült őr jobban lett elment a maffiához, a capo békét kínált neki és jutalmat, mire visszavonta a tanúvallomását.  Galati és családja kénytelen volt elhagyni Szicíliát 25 év alatt felépített pacientúrát hagyott hátra. Csak később jött rá, mindegyik őre maffiózó volt, csak rivális bandához tartoztak. Az omerta törvénye győzött, legalább is ez alaklommal.

Szicíliában volt egy társaság, amely más társadalmat akart: nem akartak a bűnözőknek adózni, állandó félelemben élni, hogy maffia csoportok háborújának áldozatai legyenek. Olyan társadalmat akartak, ahol a szorgalom és nem a brutalitás számít. Közéjük tartozott Emanele Notarbartolo Marchese de San Giovanni. Abban az időben mikor Galati elvesztette a harcát a maffiával ő vásárolt Palermótól 40 kilométerre délkeletre egy 125 hektáros oliander által benőtt birtokot. A hozzá vezető út rossz volt, banditák lepték el a környéket a közeli Caccamo pedig a maffia fellegvárának számított. Be akarta bizonyítani, hogy egy nemesnek nem feltétlenül a városban kell kényelemben élnie, hanem kemény munkával értéket teremthet és nem mindig az arcátlanság győz. 1873-ban Palermo polgármesterévé választották. Arra kényszerítette a takarmány hivatal vezetőjét, hogy az elsikkasztott pénzt fizesse vissza. Ezt az embert Rafaele Palizzolonak hívták. Palizzolo szintén nemes volt, igaz alacsonyabb rangú, mint Notarbartolo. Bérlőként kezdte a citrus üzletet, és hamar kapcsolatba került a maffiával. A földbirtokból illegális jövedelmei is voltak és a bűnözői kapcsolatai kikövezték az utat a politikába. Nem egy szokatlan karrier ebben az időben. Az olasz egység után az állam sok hatalmat ruházott át a helyhatóságokra. Beszedték az adókat, megbízásokat kötöttek, összeállították a választói névjegyzéket. A hivatalokért ezért kemény harc folyt. Rómában ezzel szemben a déli politikusok ki voltak zárva a hatalomból egészen 1876-ig amikor is a szocialisták legyőzték a konzervatívokat. Ekkor először kerültek szicíliaiak a hatalom berkein belülre. Hat évvel később Rafaele Palizzolot megválasztották parlamenti képviselőnek. Don Rafaele jóvális férfi volt, aki sokat adott a hírnevére. Amikor a választókörzetében tartózkodott már korán reggel fogadta a kérvényezőket a palotájában Palermóban a Via Ruggero Settimo-n. Az ágyán ülve vette át az ajándékokat és türelmesen végig hallgatta a látogatóit. A kihallgatás alatt felkelt megmosakodott, megigazította a bajuszát és felöltözött, majd folytatta a kérelmezők meghallgatását. Mindenki felkereshette ügyes bajos dolgaival. Építési vállalkozó állami szerződésekért, polgárok, akik városi hivatalt reméltek, vizsgálóbíró, aki áthelyezését kérte, maffia tagok, akiknek fegyverviselési engedélyre volt szükségük. Don Rafaele mindenkinek megígérte, hogy segít. És ez nem üres ígéret volt. Palizzolo mindenkit ismert Palermóban: mágnásokat, hivatalnokokat, maffiózókat. És nem csak Szicília fővárosában voltak kapcsolatai, hanem Rómában is.

Amióta a római kormány rá volt utalva a déliek támogatására ömlött a pénz Szicíliába. Utak, hidak, kikötők, iskolák, kórházak, menhelyek épültek. Szanálták a szegénynegyedeket. Minden állami megrendelést szét kellett megfelelően osztani. Minden egyes líra szavazatot jelentett. 1882 óta a férfiak negyedének volt választó joga. Új korszak a tömegdemokrácia kora jött el. A Palizzolo palota úgy működött, mint egy tőzsde. Információk és szívességek cseréltek gazdát és természetesen mindenre volt garancia. A fegyveres erőszak. Don Rafaele jól egyesítette a maffiózót a politikussal. Közvetítő volt a helyi társadalom, a bűnözők és a központi hatalom között. Vele érkezett meg Szicília a központi hatalomba és Szicíliával együtt a maffia. Ugyan létezett más szervezett bűnözői csoport Itáliában például a camora Nápolyban, régebbi is volt, mint a maffia, de csak Nápolyra korlátozódott és a védelmi pénzeket legális üzletekbe fektették. És volt még egy lényeges különbség, a camora az esetek többségében távol tartotta magát a politikától. Calabriában a csizma orrán működött még a maffiához hasonló szervezet a „Ndrangheta” „a derék emberek”. Hasonló módon keletkezett, mint a maffia, hasonlóak voltak a rituáléik, és a helyi politikában is befolyással rendelkeztek. Volt viszont egy lényeges különbség: ez a szervezet a rokoni kapcsolatokra épült. Ezen társaságok távolról sem rendelkeztek akkora befolyással, mint a maffia. A „Cosa Nostra” ahogy később a maffiát nevezik „a mi ügyünk” parlamenti képviselőket tartott a kezében, hivatalokat ellenőrzött, és biztosította a megfelelő számú szavazatot a nekik szolgáló választott képviselőknek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a maffia ellenes perekben megszaporodtak a hiányzó bizonyítékok és a felmentések. Rómában a központi hatalom a megtűrés és az együttműködés között egyensúlyozott. A politikai hatalom és a szervezett bűnözés között szűrke zóna jött létre, ahol nehéz volt megállapítani hol kezdőik az egyik és hol ér véget a másik. Az állami hivatalnokok dolgoztak a maffia vezéreknek és a gengszterek gondoskodtak róla, hogy megkapják a hivatalt.

Délután mikor a kérelmezők elmentek Rafaele Palizzolo felkereste hatalmának forrását a maffiózó barátait, akik számos grémiumban megtalálhatóak voltak. Többek között a Szicíliai Bank felügyelő tanácsában. Ennek a banknak volt az igazgatója Emanuele Notarbartolo. Palermo korábbi polgármestere nagyon szorgalmas volt. Rögtön a hivatali idejének kezdetén szanálta a bankot. De egyre gyakrabban keresztbe tett neki az ötven tagú felügyelőbizottság. A bizottság kétharmada politikusokból állt, aki részesei voltak gazdasági visszaéléseknek. Így például pénzek tűntek el úgy, hogy gyerekeknek, vagy nem létező személyeknek adtak hitelt. A felügyelőbizottság négy elnöke közül az egyik Rafaele Palizzolo volt, akinek még sok ilyen kreatív ötlete volt a pénzszerzéshez.  1889-ben Notarbartolo ultimátumot intézett Rómában az illetékes miniszternek: változtassák meg a bank statútumát és tisztítsák meg a felügyelő bizottságot, vagy ő lemond. Sokáig bizonytalankodott a kormány, de végül elengedték Notarbartolo kezét. Röviddel a bukása után Palizzolo körül gyülekező csaló vállalkozók és maffiózók elkezdték a kétes játékukat a bank hiteleivel és részvényeivel. Notarbartolo mind erről értesült a hozzá hű felügyelőbizottsági tagoktól, és vizsgálatot követelt a pénzügyminisztertől. 1892/93 fordulóján a könyvvizsgálók nyomára bukkantak a visszaéléseknek. Egyre többen mondták Notarbartolot visszahívják a bankhoz, hogy rendet tegyen. Pár héttel később megtalálták a holttestét a sínek között.

Csaknem hétéven keresztül sikerült mágnásoknak, megvásárolt nyomozóknak, politikusoknak az ügy kivizsgálását megakadályozni. Fiának Leopoldónak Rómában azt a baráti tanácsot adták fogadjon fel egy gyilkost, aki Palizzolot megöli. Aztán a nyilvánosság nyomására és Notarbartolo család konzervatív barátai segítségével újra nyitották az ügyet. Eredetileg egy vasúti alkalmazottat a vonat fékezőjét vádolták, de jött Leopoldo Notarbartolo vallomása a milánói esküdtbíróság elött és egyre többen szólaltak meg. Végül a római parlament felfüggesztette Palizzolo mentelmi jogát. A képviselőt letartóztatták a pert pedig a további vizsgálatig felfüggesztették. 1901 szeptemberében folytatták a tárgyalást ezúttal Bolognában. A Palazzo Baciocchiban a vádlottak rácsos ketrecben várták a trágyalás kezdetét. Palizzolo két napon át beszélt a bíróság elött. Csak beszélt és beszélt az őt ért megaláztatásokról, intrikákról, amivel tönkre akarják tenni. Majdnem 11 hónapig tartott a tárgyalás. A bizonyítékok ötven dobozt töltöttek meg, 503-an tettek tanúvallomást. Sokszor félbe kellett szakítani a tárgyalást. Az utolsó tárgyalási napon 1902 június 2-án elterjedt a hír, hogy a maffia merényletet tervez. Csendőröknek kellett biztosítani a helyszínt. 21 óra 45 perckor vonultak vissza az esküdtek ítélethozatalra. Majd másfél óra múlva jelentek meg ismét. Az ítéletük: bűnös! A várakozó tömeg ünneplésbe kezdett. Egészen más volt a fogadtatás Palermóban. Palizzolo egy közülük és a fenti északon tönkre tették őt. Palizzolo barátai egy Pro Szicília nevű egyesületet hoztak létre. A maffia elsáncolta magát, de a jogászait mobilizálta. Fél évvel később Rómában a semmítőszék hatályon kívül helyezte az ítéletet. Palizzolot felmentették; bizonyítékok hiányában. A maffia ismét győzött.

Vissza az első részhez!           

 A 19. századi Szicíliában egy elég vegyes társaság, rablók, jószágigazgatók, őrök és lázadók olyan bandákat hoztak létre, amelyek speciális becsület kódexnek voltak alávetve. Rövidesen az emberek egy átláthatatlan képződményről kezdtek beszélni a maffiáról. Erőszak uralta a sziget nagy részét, üzletembereket zsaroltak, politikusokat korrumpáltak. Megteremtették a szervezett bűnözés ősét.

1893 február elsején Emanuele Notarbartolo elhagyta fallal körülvett biztonságos udvarházát, fogta a fegyverét és útnak indult. Sohasem utazott fegyver nélkül. Emanuele Notarbartolo Marchese di San Giovanni erős testalkatú 60 éves férfi volt ritkás hajjal és mindig éber tekintettel. Nemesi családból származott, korábban Palermo polgármestere és a Szicíliai Bank igazgatója volt. Híres volt becsületességéről, idealistaként hitt a tisztességes üzletben és a kemény munkában. Konfliktusai voltak a bankban, mert elhatározta az ott tapasztalható felelőtlen gazdálkodás és csalás ellen felveszi a harcot. Ezért is kellett a pénzintézetet otthagynia. Közben szóbeszéd kezdett terjedni, hogy visszaakarják hívni vezető pozíciójába. Ezért is indult Palermóba. Két órát lovagolt a legközelebbi vasútállomásig Sciaraig. Sajátos vidéken vezetett az útja, ahol még mindig banditák foszthatták ki az úton levőket, vagy egyszerűen elrabolták őket, hogy váltáságdíjat követeljenek értük. De Notarbartolo sértetlenül elérte Sciarat. Beszállt a vonatba és egy üres fülkét keresett. Most végre biztonságban érezte magát. Az, hogy bűnözők vonatot megtámadtak volna eddig még nem fordult elő. Lerakta a fegyverét a csomagtartóra. A vonat elindult és Notarbartolo elaludt. Termini Imereseben ébredt fel. 18 óra 23 percet mutatott az óra; a vonat 13 percet késett. Aztán jött az indulást jelző szignál. Az utolsó pillanatban két férfi szállt fel a vonatra fekete kabátban, kerek kalapban. A szerelvény a tengerpart mentén haladt. Amikor Termini Imerese és Trabia között egy alagútba ért megtorpan a mozdony a vagonok megrázódtak a fékezéstől. Ekkor a két férfi berontott a fülkébe. Az egyik tőrt tartott a kezében a másik pedig egy csontnyelű kést. Marchese felugrott és csapkodni kezdett maga körül védekezésül. Egy- két szúrás megsebezte, de volt, amelyik az üléshuzatot hasította fel. Notarbartolonak sikerült megfognia a kést, míg a másik kezével fegyvere után nyúlt. De az egyik férfi lefogta a másik pedig négyszer a mellkasába szúrt. Amikor Trabiaba a vonat befutott a két tettes a fülke ablaka mögé guggolt, hogy ne lássák őket, majd, amikor a szerelvény elindult az állomásról a holttestet a vagon ajtajához vitték és egy hídnál kidobták a vonatból. Csakhogy Notarbartolo teste nem esett a folyóba, aminek a tengerbe kellett volna vinnie, hanem a síneken maradt és itt is találták meg és azonosították. Amint az áldozat neve kitudódott, Palermo utcáin suttogni kezdtek, arról ki hajtotta végre a gyilkosságot: a maffia.

Szóbeszéd egy bűnöző társaságról szólt, amely titokban évtizedek óta meghatározta a Szicíliában történteket. A szó mafioso, amivel ezt a szervezetet jelölték a palermói dialektusban eredetileg, szépet, merészet, vagy öntudatost jelentett. 1863-ban egy népszerű színműben a nemes szándékú bűnözőt jelölték vele. Két évvel később Palermo prefektusa Filippo Gualterio egy jelentésben a maffia csoportról írt, de hogy ez pontosan mit jelentett homályban maradt. Gualterio jelentésében minden esetre bűnözők összeesküvését jellemezte vele. A néprajzkutató Giuseppe Pitré ezzel szemben egy érzésről beszélt, ami a becsületet, az erőt, és a függetlenséget idézi. Ez az érzés a szicíliai mentalitás része, amit az arrogáns északiak kriminalizáltak. A büszkeség néha bűn elkövetéséhez vezethet, de nincs szó semmi titkos szervezetről – Pitré szerint. Az ilyen fajta megközelítést több politikus, sőt külföldi tudós is osztotta. Ők vagy tévedtek, vagy hazudtak. Mert maffia igen is létezett. És Emanuel Notarbartolo az első felső osztályból származó úgy nevezett „cadavere eccelente” egy „híres áldozata” volt a szicíliai szervezett bűnözésnek. Esetében sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy a bizonyítékokat eltüntették, a tanúkat megfélemlítették és 1899-ben, amikor hat évvel az eset után az eljárást megindították csak két vasúti alkalmazott állt bíróság elé, mint, bűntárs. A gyilkosság megrendelőit és a gyilkosokat nem sikerült elkapni, mind addig, amíg Leopoldo Notarbartolo a meggyilkolt férfi fia nem kezdett el kutakodni. A család vagyonát arra fordította, hogy apja gyilkosait előkerítse. 1899 november 16-án a milánói esküdtbíróság elött egy magas rangú tengerésztiszt tartott beszámolót arról, amit kiderített. A gyilkosságra a megbízatást Don Raffaele Palizzolo adta Palermo parlamenti képviselője, Szicília legbefolyásosabb politikusa. Magát a gyilkosságot a maffia egy Palermo mellet fekvő településén Villabaten működő csoportjának tagjai hajtották végre. A helyi hatóságok fedezték a gyilkosokat. Az ifjú Notarbartolo vallomása megrendítette Itáliát. Újságok szalagcímekben hozták a történetet, egy helyi konfliktusból országos botrány lett. Raffaele Palizzolo bűnösségéről vagy ártatlanságáról folyt a vita, meg arról mi is valójában a maffia. Egy mentalitás, vagy szervezett bűnözői csoport, amelynek csápjai a legfelsőbb körökig elérnek. Az ifjú Itáliának új veszéllyel kellett szembenéznie a szervezett bűnözéssel.

Mióta az ember létezik, hajlamos szövetkezni abból a célból, hogy erőszakkal gazdag legyen. Rablóbandák, kalóztársaságok alakultak, meghatározott szabályokat követtek és minden létező politikai rendszerben tudtak működni. Az Oszmán Birodalomban a mekkai zarándokút mentén bandák védelmi pénzt szedtek; Európában rablók a hercegek engedélyével fosztogathattak mind addig, amíg ezt a rivális kárára tették. Gyakran nagy fosztogató hadjáratból birodalmak születtek, elég a mongolokra, vagy a nomád népekre gondolni. A modern szervezett bűnözéshez két dolog kell: egy állam, amely nem tudja hatásosan megvédeni polgárjait erőszakszervezeteivel, és egy szervezet, amely ezt megteszi helyette persze haszon fejében, ritkán ideológiai célokat is követve. A tagjai saját szabályaik szerint járnak el és figyelmen kívül hagyják az állam törvényeit. Az erőszak szubkultúrája, amely extrém esetben az államot helyettesíti.

Évszázadok óta kevés hely volt Európában, ahol annyira kizsákmányolták a parasztokat, mint Szicíliában. A földtulajdonos nemesek általában a városokban laktak és birtokaik irányítását intézőikre hagyták, akiktől elvárták minél több pénzt préseljenek ki a földterületből. Arisztokraták és birtokigazgatók fegyveres bandákat állítottak fel, amelyek a parasztokat zsarolták, ha nem elég terményt szolgáltattak be. Sokaknak nem volt más választásuk, mint ilyen csoportokhoz csatlakoztak. De ezeknek a privát milíciáknak egy része önállósította magát. Tiszta frontvonal nem volt: nagybérlők gyakran rablókat fogadtak fel és a zsákmányt megtartották maguknak. Rendőrök tárgyaltak marhatolvajokkal az elrabolt állatok visszaadásáról megfelelő részesedés fejében. 1820/21-ben és 1848-ban a banditák a Bourbon ellenes felkelőkhöz csatlakoztak. Ebben az időben a Bourbon ház uralta Nápolyt és Szicíliát. A felkelések elérték a városokat, ahol nemesek és értelmiségiek álltak az élére. Titkos szervezetek alakultak arisztokratákból, polgárokból, kézművesekből a rezsim ellen, akik egymásnak juttattak hivatalokat és legális, vagy illegális üzleteket beszéltek meg. Látszólag teljes anarchia uralta Szicíliát. 1838-ban egy bíró értesítette a belügyminisztériumot Nápolyban egy ritka megfigyeléséről: főleg nyugat Szicíliában szervezetek működnek, amelyek sem politikai céllal, sem állandó központtal nem rendelkeznek, de egy vezetőjük van. Ezek az emberek minden fajta bűnügyben részt vesznek, előnyös megállapodásokat közvetítenek közönséges banditák felé és pénzalapokat tartanak fel a hatóságok és bíróságok manipulálására. Sajátságos módjukon tárgyalnak a helyi hatóságokkal. Ez az első jelentés a megszülető maffiáról.

A maffiának nincs alapítási éve, nem rendelkezett központi vezetőséggel, vagy alapító okirattal. Azért tudott olyan eredményesen védekezni az árulás és az üldöztetéssel szemben, mert a hatóságok keveset tudtak a működéséről. Ezért is maradt a legtöbb dolog a történetével kapcsolatban homályban. Az átláthatatlanságnak volt egy törvénye az „omerta” a hallgatás törvénye, szószerinti fordításban az alázatosság. A feltétlen hűség és engedelmesség a csoportnak és annak vezetőjének. A hallgatási szabály legfőképpen a rendőrökkel kapcsolatban volt érvényben, nekik semmit nem lehetett mondani és segítséget sem lehetett tőlük kérni. Egy ember becsületéhez hozzátartozott a saját védelme. Ha bármi baj történt vele saját kezűleg kellet elégtételt vennie. Legfeljebb egy erősebb ember egy patrónus segítségét kérhette. Az anarchia éveiben megsokszorozódtak a fegyveres csoportok, fegyverrel jól bánó férfiak, magán milíciák. Piac jött létre, ahol fegyveres szolgáltatásokat nyújtottak. A bíró által említett szervezet egy ilyen csoport volt, amely a többit a saját uralma alá akarta szorítani. Valószínűleg több régióban voltak ilyen egyeduralomra törő csoportok. Ezek a mindenre hajlandó, törtető emberekből álltak és a társadalom széles rétegéből verbuválódtak: politikai lázadók, banditák, parasztok, pásztorok, őrök, sőt papok és ügyvédek is. Többnyire a földbérlők és birtokosok játszották a vezető szerepet, sokszor azért, hogy a saját földjüket megvédjék. A bandák nem csak emberrablásokat hajtottak végre, vagy marhákat loptak, hanem védelmet is nyújtottak adott esetben. Gyakran korrupt politikusokkal és bírókkal működtek együtt. Ekkor még nem álltak szövetségben egymással, de kapcsolat volt közöttük. A kormány akaratlanul is elősegítette ezeknek a kapcsolatoknak a létrejöttét, a börtönökben, ahol a különböző csoportok tagjai büntetésüket töltötték. A bűnözői csoportok átvették a titkos társaságok például a szabadkőművesek felvételi rituáléját. Az újoncot bekötött szemmel egy titkos helyre vitték, ahol a főnök megvágta az ujját és a kifolyó vért egy szent képre kellett kenni. A szentképet elégették és a hamut szétszórták miközben az újonc letette az esküdt. Hűséget és hallgatást fogadott. Az elégetett szentkép szimbolizálta mi történik vele, ha esküszegő lesz. Az esküt fogadókat tiszteletre méltó férfiaknak hívták. A központjuk nyugat Szicíliában Palermo környékén volt.         

1860 május 11-én két gőzös futott be a nyugat szicíliai Marsala kikötőjébe. A fedélzetükön 1000 itáliai szabadságharcos Giuseppe Garibaldi vezetésével. Egy évvel korábban az észak itáliai Piemont felszabadító háborúba kezdett a Habsburgokkal és a pápai állammal szemben. Most a függetlenség ideáját Garibaldi délre vitte. A célja Bourbonok által uralt Szicíliát a nagy olasz egységbe bevonni.  Hamarosan szicíliaiak ezrei csatlakoznak a felkelőkhöz közöttük régi forradalmárok, de banditák is. A király 20 000 katonát állított ki, de Garibaldi jobban manőverezett. Kevesebb, mint egy hónappal a partraszállás után Palermo a felkelők kezére került, szeptember elejére pedig Nápoly is. 1861-ben létre jött az Alpoktól Szicíliáig az egységes Olaszország. A hatalmi központja északon volt, ahonnan a függetlenségi háború elindult. Az onnan származó liberális politikusok egy központilag irányított modern, szekularizált államot képzeltek el. Az ország déli részén dombok és hegyek között feküdt Palermo 200 000 lakosával rendkívül nagy vagyoni különbségekkel. A lakosok közülük sokan kunyhókban, szűk utcákban lévő omladozó bérházakban laktak. Nem messze tőlük több emeletes paloták hatalmas ablakokkal, díszes balkonokkal. A városfalon túl virágos kertekkel körülvett villákban a földesurak laktak. Az új Itália politikusainak nemsokára tudomást kellett arról venniük, hogy a szicíliai nemesek egy része vagy hű a régi rendhez, vagy autonómiát akar a szigetnek. Egyesek elraboltatták ellenfeleiket, vagy akár meg is ölették őket. A hazafiakat nehéz volt megkülönböztetni a haramiáktól. A központi kormányzat, ahelyett, hogy szövetségeseket keresett volna tekintet nélkül mindenre modern rendet akarta bevezetni. Az eddigi kiváltságokat eltörölték, a régi rend hivatalnokait elbocsájtották. Templomok, kolostorok földjeit kisajátították. Ezzel sok szegény embert hozva nehéz helyzetbe, akik eddig egyházi segélyen éltek. Északról jöttek hivatalnokok, aki nem értették a helyi dialektust, tolmácsra volt szükségük. Adókat nehezen, vagy egyáltalán nem tudták beszedni, hadkötelezettséget vezettek be, ami ellen lázadtak a helyiek. A kormány keményen reagált. Csapatokat küldött és 1866-ban Palermóban kegyetlen módon leverte a felkelést. Az északiak egyre frusztráltabban reagáltak és egy ősi összeesküvésre kezdtek gyanakodni. A titokzatos minden hatalmat kezébe tartó szervezetre a maffiára, amelynek központja a citrus ligetekkel körülvett Palermo.

1850 körül Szicília 750 000 láda citromot és narancsot szállított északra, harminc évvel később már háromszor annyit. Az ültetvények itt sokkal nagyobb hasznot hajtottak, mint Európa más vidékein. De ugyanakkor a kiépítésük hatalmas költséggel járt. A növényeknek teraszokat kellett képezni, utakat építeni az ültetvényekhez. Meg kellett oldani az öntözést, fallal kellett védeni a széltől és a rablóktól. Ezen kívül nyolc év telt el mire termőre fordult az elültetett növény. Az ültetvények vagyonokat értek. 1872-ben Dr. Gaspare Galati sebész átvette a lányának és sógornőjének Palermótól 15 perc gyalogútnyira fekvő citromültetvényének igazgatását. Egy mintagazdaság, amely nem hoz elég hasznot, mert az őrök, akiknek a tolvajoktól kellene megvédeniük a termést annak a negyedét ellopják. Galati elbocsátotta a tolvaj őröket és másokat alkalmazott. Nemsokára lövések dördültek és lelőtték az új őröket. Galati őket is helyettesíti, de rövidesen névtelen levelet kap: hiba volt elbocsájtani az eredeti őröket és helyükre „besúgókat” alkalmazni. Az orvosnak gondoskodnia kellene arról, hogy az eredeti őröket ismét alkalmazzák, vagy különben úgy jár, mint azok, akiket helyettük felvett. Galati a levelet elvitte a rendőrségre, de csak három hét után tartóztatták le az első őröket, majd rövidesen szabadlábra helyezték őket, mint akiknek nem volt közük az ügyhöz. Galati személyesen járt utána az ügynek. Kiderítette, hogy az egyik őr egy bandának a tagja, amelyik megzsarolja az ültetvény tulajdonosokat, hogy nekik megfelelő őröket, intézőket és kereskedőket alkalmazzanak. A tulajdonosoknak meg csendben végig kellett nézniük, hogy azok ellopják a termény egy részét. A banda egyik fele védelmipénzt szedett be, a másik pedig az értékesítésért felelt. A zsarolók nem csak a rendőrséggel dolgoztak együtt, hanem szállítókkal, nagykereskedőkkel és kikötői dolgozókkal. Adott esetben meg tudták akadályozni, hogy az ültetvényről a gyümölcs a megrendelőig eljusson. A főnök, vagyis a capo, egy jótékonysági alapítvány vezetője Antonio Giamonna. Egy szótlan paraszti sorból származó férfi, aki forradalmárból nagybirtokos lett. Giamonna több gyilkosságért is felelt, de sose vonták ezekért felelőségre. A citrom ültetvény elleni támadás egy nagyobb akció része volt, aminek keretében több ültetvényre ki akarták terjeszteni a befolyásukat. Galati egy maffia csoportra bukkant úgy nevezett coscara.

Folytatás itt.

 Pár év alatt megszervezte a Harmadik Birodalom legnagyobb hatalmával rendelkező titkosszolgálatát. Aki ellenségeinek a listáján szerepelt félhetett élete miatt.

Napfényes tavaszi nap volt, amikor a Harmadik Birodalom egyik legbefolyásosabb embere elbúcsúzott állapotos feleségétől, Linától, fiaitól Heidertől és Klaustól és leányától Silkétől. Reinhard Heydrich a Cseh Morva Protektorátus vezetője úgy számolt nem fogja egy darabig látni családját. Adolf Hitler birodalmi kancellár, az NSDAP vezetője várja őt Berlinben. Heydrich beszállt szürkeszínű nyitott Mercédeszébe és helyet foglalt gépkocsivezetője melletti ülésen. 1942 május 27-én vidéki otthonából a csehországi Jungfern-Breschanból Prágába tartott. Ott várta egy repülőgép, amivel a program szerint Berlinbe fog repülni maga vezetve a gépet. Heydrich a SS fekte uniformisát viselte, sapkáján a halálfejjel. Csak egy aktatáska volt nála, és mint az esetek többségében nem kísérték testőrök. A kocsiban mellette volt egy pisztoly, úgy gondolta több védelemre nincs szüksége. „Miért is akarnának a csehek rosszat nekem?”- tette fel a kérdést egyik látogatójának ezen a tavaszon. A 38 éves Heydrich az egyik legfontosabb embere volt a náci Németországnak. Ő irányította az SD-t az SS biztonsági szolgálatát, és Hitler abszolút megbízott benne. A feladata volt a náci Németország külső és belső ellenségei elleni kegyelmet nem ismerő harc vezetése. Az ő megbízatásából az SS emberei raboltak el külföldi ügynököket és ellenzékieket.  Gyilkosságokat, merényletek hajtottak végre, valamint kémkedtek belföldön és a megszállt területeken zsidók és kommunisták ellen. Heydrich sofőrje a gázpedálra lépett és a hatszemélyes limuzin gyorsan elhagyta az oroszlános kapun keresztül a kastély parkját. Mint mindig Heydrich sofőrje ugyanazt az utat választotta. Az út szelíd dombos vidéken keresztül vezetett. Heydrich előtt 20 kilométeres út állt. Prága városhatárán két férfi várt az SS Obergruppenführere. Ők egy hajtűkanyarnál bújtak el. Itt az autónak lassítania kell. Ideális hely a bosszúhoz. Heydrich ügynökei már az 1939-es Csehország megszállása előtt tevékenykedtek Prágában. Kémkedtek és gyilkoltak. 1935-ben nem messze a cseh fővárostól egy cseh titkos ügynök kivégzésre került sor. Ennek az évnek január kilencedik napján Heydrich az egyik bizalmasát magához hívatta. Amikor Alfred Naujocks SS Untersurmführer az irodájába lépett a főnöke szó nélkül egy fotót adott át neki. A kép egy fiatalembert ábrázolt. „Ő Rudolf Formis.” – mondta a csöndet megtörve Heidrich. „Illegalitásba vonult és a nemzetiszocialista párt ellenes rádióadásokat sugároz.” Heydrich egy életrajzot is átadott beosztottjának, majd közölte a parancsot: „Hozzák Formist élve Berlinbe!” Az SD specialistái Formis helyzetét a rádióadásai alapján be tudták mérni. Hatvan kilométerre, délnyugatra tartózkodott Prágától. Naujocks gépkocsival Prágába utazott. Magával vitte barátnőjét és házaspárnak adták ki magukat. Egy Dobric nevű helyen a Hotel Záhoriban azonosították az adót. Naujocks szerzett egy kulcsot Formis szobájához, majd üzenetet küldött főnökének, hogy megtalálták a keresett személyt. Ezután visszament Berlinbe újabb utasításokért.

Heydrich terve egyszerűnek hangzott. Naujocks és egy másik SD ember betör Formis szobájába, és kloroformmal elkábítják, majd elrabolják. Mindeközben a rádióadót tönkreteszik. Január 23-án este Naujocks és kollegája rátörte az ajtót Formisra, aki pisztolyt rántott és megsebesítette Naujocksot. A két SD ügynök visszalőtt és megölték a cseh férfit. Mielőtt elmenekültek volna tönkretették az adóberendezést, utána visszasiettek Berlinbe. Heydrich remegett a dühtől. „Ilyen dilettáns bandát még nem látott” - ordított, az amúgy hidegvérét mindig megőrző SS vezető. „Nem gengszterfilmben játszunk!” – oktatta ki beosztottjaik. Heydrich mindig tökéletességre törekedett. Gyűlölte a korrupt párthivatalnokokat, az ostoba SA verőlegényeket, akik a náci hatalom átvétel után is folytatni akarták a nemzetiszocialista forradalmat. Számára az a harc már lezárult. Heydrich ennek ellenére a fanatikus nácinak számított. Egy emberarcú szörnyeteg. A nemzetiszocialista állam egyik fontos kulcsfigurája. Jéghideg, szenvedélymentes végrehajtó. Már gyermekkorában magának való emberként ismerték társai. Az 1904 március 7-én Bruno Heydrich zeneszerző fiaként Halléban született későbbi SS vezető kispolgári környezetben nőtt fel. 1922-ben érettségizett ezután lépett be a birodalmi haditengerészethez. Híradós tisztnek képezték ki, és rádiósként dolgozott. Főhadnagyi rangig vitte. De egy rendkívül kellemetlen botrány 1931 áprilisában véget vetett karrierjének. Egy ifjú hölgy azt állította házassági ajánlatot tett neki, amit nem tartott be. A haditengerészet becsületbírósága ítélkezett ügyében. Le kellett szerelnie.

Megalázva és munka nélkül új feladatot keresett magának. A család egyik barátja Karl von Eberstein egy magas rangú bajor náci hozta össze Heinrich Himmlerrel az SS birodalmi vezetőjével. Az SS-t 1925-ben alapították, mint Hitler személyi testőrségét, annak idején 10 ezer taggal. Fekete egyenruhát viseltek és szigorú fegyelem és engedelmesség jellemezte. Heydrichnek tetszett a katonai mintára felépített szervezet, mert nagyon hiányolta a haditengerészetet. 1931 június 1-én lépett be az NSDAP-ba, 544916-os tagkönyvszámmal. Csak idő kérdése volt mikor kerül az SS-hez. Himmler rövidesen magához is rendelte Münchenbe. Húsz percet adott neki, hogy vázolja fel szerinte, hogyan kell kinéznie egy titkosszolgálatnak. Az angol Secret Service formájára, amiről Heydrich sokat olvasott megtervezte a hírszerzésnek és elhárításnak egy durva formáját. Himmlert lenyűgözte az öntudatos, határozott fellépésű szász szereplése és alkalmazta. A „Barna Házban”, az NSDAP müncheni központjában Heydrich létrehozta az SD-t az SS biztonsági szolgálatát. Felállított egy „ellenség felderítő” nyilvántartási rendszert fontos információkkal a politikai ellenfelekről, de figyeltette a főnöke belső riválisait is. De nem csak az SS-nek volt biztonsági szolgálata, hanem más náci szervezeteknek is. „Én majd rendet teszek ebben az összevisszaságban!” – mondta jegyesének Lina von Ostennek. Bel- és külföldön besúgók és informátorok hálózatát építette ki. 1931 decemberében házasodott meg. Rá egy évre, amikor az SS-t betiltották, az SD „Sajtó és Információügynökségnek” álcázva működött Heydrich házában. Az SD főnöke mellett hét további személy dolgozott itt, Lina Heydrichet is beleértve. „Házi asszony, szakács és őr voltam egyszerre.” – emlékezett később Lina ezekre az évekre – „A konyhából jól lehetett látni az utcát, és azonnal kiszúrtam, ha figyelt valaki, vagy ha házkutatásra jöttek.” Miután 1933 január 30-án Paul von Hindenburg birodalmi elnök Adolf Hitlert kancellárnak nevezte ki, a nemzetiszocialisták rövidesen diktatúrát építettek ki. Sok politikai ellenfélt, aki Heydrich nyilvántartásában szerepelt az újonnan létrehozott koncentrációs táborok egyikébe vitték. Aki a listára került aggódhatott az életéért. A náci szervezetek többsége Berlinbe költözött, de az SD Münchenben maradt és Heydrich hatalma egyre nagyobb lett. Átvette a bajor titkosrendőrég felett az irányítást és a politikai ellenfeleket Dachauba küldte. 1934 április 22-től az egész Gestapo felett ő rendelkezett. Ekkor költözött az SD-vel, az SS biztonsági szolgálatával együtt Berlinbe. A főhadiszállása Wilhelmstrasse 102 szám alatt volt. Ekkorra már az NSDAP-n belül az összes titkosszolgálat megszűnt, minden szál Heydrich kezében futott össze. A legfontosabb konkurenciát a katonai elhárítást, az Abwehrt a barátja Wilhelm Canaris irányította. Heydrich SS tábornokká nőtte ki magát és az SD valamint a Gestapo fölé létrehozta a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt, a Reichssicherheithauptamtot. Ezzel egy kézben összpontosította az állam és a párt titkosszolgálatát. Hitler és Himmler után ő számított a náci Németország harmadik emberének. Naponta 18 órát dolgozott és mindent és mindenkit ellenőrzött. Élet és halál ura volt. Az aláírásával ellátott parancsok embereket jutathattak koncentrációs táborba, vagy akasztófára. És ellenfélben nem volt hiány: kommunisták, szociáldemokraták, katolikusok, értelmiségiek, homoszexuálisok, de tábornokok és diplomaták is. Berlinben az SD működtetett egy luxus bordélyt a „Salon Kitty”-t, ami lehallgató készülékekkel volt tele, és mindent rögzítettek, ami itt elhangzott. Heydrich emberei külföldön ugyanúgy lecsaptak az ellenfelekre. Egy a rendszerrel szemben kritikus újságírót Svájcból raboltak el. Két angol ügynököt pedig Hollandiából. Sztálinnak hamis információkat szállítottak tábornokairól. Ő szerveztette meg a gleiwitzi adó elleni támadást, ami háborús okot szolgáltatott Lengyelország megtámadásához, a második világháború kitöréséhez. Mint pilóta több bevetésen vett részt Lengyelországban, Norvégiában és Angliában. Ezeket viszont eltitkolta Himmler és Hitler elől. Amikor a gépét a keleti fronton lelőtték és úgy kellett kimenteni, megtiltották neki a további bevetéseket. Túl értékes volt, hogy elveszítsék. Göring egyenesen azt állította Himmler esze Heydrich. Ugyanakkor sohasem vágyott a nyilvános szereplésre, vagy társasági életre. Heydrich mindig örült, ha a főnöke átvette tőle a reprezentációt. „Nem tud olyan jól szerepelni, mint Göring, de nálam viszont sokkal jobban.”- mondta egyszer feleségének. Heydrich szeretett a háttérben maradni. Keveset aludt és minden akták akkurátusan átnézett. Olyan jól ismerte az adatokat, hogy referensei szégyellték magukat tudatlanságuk miatt.  Az egyik beosztottja Werner Best úgy emlékezett: „Beosztottjai legalább annyira féltek tőle, mint amennyire csodálták.” Az SD vezetője nem barátkozott senkivel. 1941 nyarán Hitler Csehországba küldte. Minden áron rendet kellett teremtenie a protektorátusban. „Végre egy pozitív feladat.” – jegyezte meg feleségének. Elődével Konstantin von Neurath báróval Hitler nem volt elégedett. Cseh-Morva Protektorátus fontos volt a német háborús politika számára. A fegyverek és lőszerek egyharmadát itt állították elő. De ez nem volt elég, a Führer többet akart és emellett az ellenállást is fel kellett számolni. Heydrich szeptember 27-én vette át hivatalát Prágában. A protektorátus vezetője lett. A többi posztját ezután is megtartotta. Az első naptól kezdve emberei keményen felléptek az ellenállókkal szemben. Számos illegális szervezetet felszámolt. Az erőteljes eljárás ellenére úgy gondolta a csehek hálásak neki. Végeredményben a többi náci sokkal embertelenebb, mint ő – gondolta.

A kegyetlensége a cenzúra ellenére közismert volt. Heydrich a zsidókat letartóztatta, gettóba illetve koncentrációstáborba záratta őket. 1942 szeptemberében több mint 53 ezer ember tartottak fogva Theresienstadtban szűk termekben éhezve és az őrök erőszakosságának kitéve. Heydrich újabb feladatot kapott. A zsidókérdés végső megoldására kellett tervet az asztalra tennie Európa németek által megszállt területére vonatkozóan. 1942 januárjában megszervezte wannseei konferenciát, amelyen kidolgozták a világtörténelem egyik legszörnyűbb bűncselekményét, a holokausztot. Négy hónappal később egy autóban ülve a prágai repülőtér felé tartott. 1942 május 27-én Heydrich limuzinja elérte a cseh főváros határát. Amikor egy kanyarhoz közeledtek egy férfi ugrott ki az útra. A kabátja alól előhúzott egy Sten típusú géppisztolyt Heydrichre irányította a fegyvert és meghúzta a ravaszt, de a géppisztoly nem volt kibiztosítva. „Merénylet” – üvöltött Heydrich és előrántotta a pisztolyát és a támadójára lőtt. A sofőr fékezett, Heydrich kiugrott a gépkocsiból. Ebben a pillanatban robbant a közelében egy gránát. Számos repesz fúródott az SD főnőkének a derekába. Heydrich kilőtte még a pisztolyában található lövedékeket, majd a gépkocsi motorháztetejére rogyott. Heydrich sofőrje a merénylők üldözésébe fogott, ahelyett, hogy főnökéről gondoskodott volna. A két merényélő Jan Kubis és Josef Gabcik a cseh hadsereg tiszthelyettese voltak, akiket az angolok képzetek ki. Ők később az SS és az SD tagjaival vívott tűzharcban vesztették életüket. Az orvosok napokon keresztül küzdöttek Heydrich életéért. Hitler és Himmler elküldte saját orvosaikat, mindhiába. Állami temetést kapott, amelyen Hitler maga tartotta a gyászbeszédet. „Az egyik legjobb nemzetiszocialista volt.” – mondta Hitler – „Erős védője a német birodalmi gondolatnak. A legerősebb ellenfele a birodalom ellenségeinek.” Joseph Goebbels naplójában az írta: „Heydrich pótolhatatlan.” Az Abwehr főnöke Canaris azt írta Heydrich feleségének: „Egy jó barátot vesztettem el.”

Azon a napon, amikor állami pompával eltemették Heydrichet a kis cseh falu Lidice utolsó óráit élte. A németek azt feltételezve, hogy a helybeliek segítséget nyújtottak a merénylőknek a Prágától 30 kilométerre fekvő települést megtámadták. 1942 június 9-én rettenetes mészárlást rendeztek. Több mint 170 férfit egy istállóba tereltek, majd tízesével kivégezték őket. Huszonhat embert élve elégettek. Tizenegy helybeli bányászt, amikor a munkahelyükről hazatértek megöltek. A nőket és a gyerekek egy részét koncentrációstáborba zárták. Karl Hermann Frank SS Obergruppenführer és Kurt Daluege SS Obergruppenführer parancsára a falut teljesen lerombolták. Ugyan erre a sorsra jutott Ležaky település, ahol a németek olyan rádiót találtak, amelyet a cseh ellenállók használtak. Abban, hogy a háború után a csehek 3 millió csehországi szudéta németet elüldöztek és több ezret kivégeztek ezek az események is közrejátszottak. Reinhard Heydrich még halála után is számos emberéletért volt felelős. Csehekért, németekért egyaránt. a földi maradványait a berlini Invalidusok temetőjében helyezték el. Ma már nem lehet tudni pontosan hova.       

Százezrek érkeztek New Yorkon keresztül az Egyesült Államokba. 1892-től a bevándorlókat Manhattan előtti szigeten, Ellis Islanden vizsgálták meg mielőtt az új világba beléphettek volna. A sziget nem csak a remény, hanem a kétségbe esés helye is lett sokaknak.

1892 szeptember 3-án Normannia nevű hajó New York város kikötője előtt sárga zászlót húzott fel a fedélzetén. Ez azt jelezte járvány van a hajón. Pár napon belül ez már a harmadik gőzős volt, amely Hamburgból érkezett és a fedélzetén kolerás megbetegedések fordultak elő. És, ami a hatóságok számára különlegesen figyelmeztető jelnek számított, hogy a vírus nem csak a túlzsúfolt szegényebb utasok számára fenntartott harmad osztályon szedte az áldozatait, hanem két első osztályú utas is meghalt az átkelés során. A Normanniának, ahogy előtte a Rugia és Moravia nevű hajóknak horgonyt kellett vetnie Manhattan déli csúcsa előtt Lower Baynél. A karanténban meg kellett állapítani ki az, aki az 1500 utas közül a fertőző vírust magában hordozza. A prominens utasok, mint az énekesnő Lottie Collins, vagy az amerikai szenátor John McPherson sem jelentettek kivételt. A New yorki egészségügyi hatóságok határozottan kijelentették, akik a fedélzetet elhagyják, lelövik. New York lakosai megosztottak voltak. Egy részük együtt érzett az utasokkal, másik részük félt és undorodott tőlük. Sok városlakó előítélettel figyelte az újonnan érkezőket. Attól tartottak kórokozókat hoznak, mint most a kolerát. Riporterek mentek az öbölbe csónakokkal és a hajók korlátjánál állókkal készítettek interjúkat. Az újságírók további 120 halálos áldozatról számoltak be, nem csak a korábbi három, hanem újonnan érkezett négy hajó fedélzetén is. A várost lassan eluralta a pánik. Már halat sem ettek, amit az öbölben fogtak, mert úgy gondolták azok is korokozókat hordoznak magukban. És valóban kilenc New yorki meghalt a fertőzésben. Az, hogy vírus hogyan jutott ki a városba rejtély maradt. Abban viszont mindenki egyetértet a bevándorlóknak köze volt a dologhoz. Elhatározták a jövőben mindegyiket meg kell vizsgálni. Az Ellise Islandon Manhattan előtt levő szigeten a kormány pár hónappal korábban egy bevándorlási hivatalt nyitott. Itt kell az orvosoknak a bevándorlókat megvizsgálni, hogy kiszűrjék a beteg embereket és ez által megvédjék az amerikai állampolgárokat. Ehhez nem sokára megépítették a világ két legmodernebb kórházát. Ellise Islanden futószalag szerű vizsgálati rendszer működött, aminek köszönhetően csak az egészséges embereket engedték be az Egyesült Államokba.

Ekkor már évtizedek óta New York volt Amerika legfontosabb kapuja. Az első nagy bevándorlási hullámban 1845 és 1855 között többnyire britek, írek és németek érkeztek. 1850-ig minden második New yorki nem az Egyesült Államokban született. A folyamatosan növekvő gazdaság egyre több munkaerőt igényelt Európából és Ázsiából és a New yorki hatóságok a beáramló embertömeget megpróbálták szabályozni. Manhattan déli csücskénél egy egykori erődben a Castel Gardenben bevándorló állomást hoztak létre már 1855-ben, ahol a szegény sorsú bevándorlóknak regisztrálniuk kellett magukat. Csakhogy a renoválásra szoruló épület nem tudta kiszolgálni a bevándorlók következő hatalmas hullámát. 1880-tól évente 400 ezer ember érkezett a New yorki kikötőbe kétszer annyi, mint 1850-ben. Közöttük egyre többen jöttek kelet és dél Európából. Sokan közülük analfabéták voltak és munkát sem találtak maguknak. Nyomornegyedekben éltek. Sok New yorki szemében ezek az emberek alacsonyabb rendűnek számítottak és fertőzőnek. Azóta, hogy kiderült a kolerát bevándorlók hozhatják magukkal szabályos hisztéria tört ki New Yorkban. A „New York Times” című újság egyenesen a „koszos olasz, orosz és zsidó” bevándorlók kitiltását követelte. Egy törvény is született 1882-ben az „Immigration Act”, amely előírta, hogy a gyenge, beteg embereket nem kell beengedni. Tíz évvel később a bevándorló ellenőrző állomást Castel Gardenből Ellise Islandre helyezték át 1700 méter távolságba Manhattantől. Az elkövetkező években a bevándorlási hatóság folyamatosan növelte a területét. Egy hektárról 11 hektárra. A két kórház összesen 725 ággyal rendelkezett, létrehoztak egy 1800 négyzetméter területű fogadórésszel rendelkező főépületet, ahol az érkezőket vizsgálták át orvosok és kérdezték ki a bevándorlási hivatalnokok. Csak, aki egészséges és munkaképes volt engedték be az országba.

Amint egy gőzös Ellise Islandnál kikötött, több száz bevándorló tülekedett le a hajóról bőröndökkel, ládákkal és sivító gyerekekkel. A bevándorlási hivatalnokok segítő csoportjai minden emberre különböző nyelvű kartont tűztek. A tisztasági vizsgálat a nagy csarnokhoz vezető lépcsőnél kezdődött. Orvosok vizsgáltak meg minden megérkezőt és megjelölték, ha betegnek tűnt. A kartonra felírták betegségének a kezdőbetűjét. Megbeszélésre nem nagyon volt idő. A vizsgált személy mögött még rengetegen várakoztak. Előfordult, hogy egy nap az orvosok 11 ezer embert is megvizsgáltak. Először a fejét vették szemügyre az érkezőnek, a fejbőrét, a szemét. Pár perc alatt döntöttek az orvosok, hogy az illető kartonjára betegséget jelző betűjel felkerül-e. Ha igen ez a kiutasítással lehetett egyenlő. A fej után átvizsgálták még a többi testrészt is. Egy ideges tekintet, remegés is elég volt ahhoz, hogy valakit pszichikai betegnek nyilvánítsanak. Ha bűnözői hajlamot láttak valakiben az is elég volt a beutazás megtagadásához. Ha valaki öreg volt elégséges okot adott arra, hogy szenilisnek nyilvánítsák és utazhatott haza. A Légrády testvérek budapesti könyvkiadónál megjelent „A  kivándorlók zsebkönyve” című mű így erről: „Bolond, hülye, eszelős, süket, süketnéma, vak, fertőző beteg, elgyengült, vagy 60 év feletti  embereknek egyáltalán tiltják az amerikai törvények a partraszállást. Aki tehát ezekben a hibákban, vagy tulajdonságokban szenved ne is kísérelje meg a kivándorlást, mert Ellis Islanden az orvosok elől lehetetlen eltitkolni efféle hibákat. Újabb időkben az orvosok szigorúan megvizsgálják a tüdő és szívműködést is, és igen sok embert utasítanak vissza szívbaj és tüdővész miatt.” A rendszer brutális, de hatékony volt. Akit egészségesnek nyilvánítottak azoknak hosszú padokon kellet várakozniuk a nyilvántartó teremben. Izgatottan várták az emberek, hogy nevükön szólítsák. Sokan attól féltek, hogy a nagy zajban nem hallják meg a nevüket. Aztán jöttek a szokásos kérdések: neve, foglalkozása, utazásának célpontja. De még megkérdezhették, hogy az illető volt-e büntetve, anarchista-e, illetve mennyi pénz van nála. Minimum 25 dollárt fel kellett mutatni. Aki ezt nem tudta kérhette rokonától, ismerősétől, hogy küldje el neki, de addig, amíg meg nem érkezett a kívánt összeg a szigetet nem lehetett elhagyni. Ha a bevándorlási hivatalnokok végeztek, négy, öt óra várakozás után az utazó végre beléphetett az ígéret földjére. Viszont akinek pechje volt soha se léphette át ezt a kaput. Akinek feljegyzés került a kartonjára külön vizsgálatra kerülhetett. Körülbelül a megérkezettek 20 % került ilyen helyzetbe. Újabb orvosi vizsgálat következett, egy tüzetesebb. Ha megerősítést nyert a gyanú azt feljegyezték és jött a kiutasítás. Az érintettek gyakran sírásban törtek ki és nem lehetett őket megvigasztalni – mint, ahogy ezt egy orvos emlékiratában írta. Ekkor a kiutasítottra napokig tartó várakozás várt, amíg egy a hazafelé tartó hajóra feljutott. A haza utat annak a hajózási társaságnak kellett állnia, amelyik az érintettet Amerikába hozta. Előfordult, hogy családoknak kellett elválniuk egy beteg gyerek miatt. Az anyja a gyerekkel visszautazott, az apa maradt Amerikában.

Volt még egy harmadik útja az ellenőrzési rendszernek. Ellis Island két kórháza. Ez a két intézmény működését nézve a kórház és a börtön között félúton helyezkedett el. Két hely teli aggodalommal és bizonytalansággal. Az utolsó lehetőség, hogy valaki bejusson álmai földjére. A fertőző betegségek kórháza egy különleges egészségügyi intézmény volt 100 orvossal, ápolónővel és laboránssal. Mint a neve is mutatja fertőző betegeket kezeltek benne, például tuberkulózissal, vagy diftériával megbetegedett embereket. Modern laboratóriummal volt felszerelve, ami 24 órán át működött és gyors teszteredményeket produkált. Négy műtővel rendelkezett és egy boncteremmel, ahol a valamilyen okból elhalálozottakat fel tudták boncolni. De nem ez volt a jellemző. A legtöbb kórházba került gyógyultan távozott és engedélyezték számukra a bevándorlást. Főleg a gyerekeknél volt magas a gyógyulási arány. A kórház megnyitásakor még 30%-os volt a halálozási arány, de ez hamar lesüllyedt nullára. Ennek ellenére az Ellis Islandi kórházat nem jótékonyságból üzemeltették, hanem azért, hogy kiszortírozták azokat, akiknek volt sanszuk a felépülésre. A pácienseknek lelkileg megterhelő volt a kórházban való tartózkodás. Főleg a beteg gyerekek szüleit viselte meg, míg kiderült mi lesz gyermekükkel. Amíg ő meg nem gyógyult várakozniuk kellett a fogadó állomáson. Mivel többnyire angolul sem tudtak információhoz sem nagyon jutottak. Ráadásul a beteg gyerekkel való testi kontaktus is tiltva volt fertőzés veszély miatt. Ezt főleg az édesanyák viselték nehezen.

Nem mindenki reménykedhetett a kórházba kerülés után a bebocsátásban. Például, akik a pszichiátriai részlegbe kerültek. A pszichiátria a 20. század elején még fiatal tudomány volt. Az orvosok még nem nagyon ismerték fel a tényleges pszichiátriai eseteket. Ezért azokat is gyakran ide sorolták, akiknek ehhez nem sok közük volt. Az Ellis Islandre érkezőknél új módszert is bevetettek, az intelligencia tesztet. Például olyan kérdést tette fel, hogy megállapítsák valaki tud-e számolni, „ha két lova, három tehene és négy birkája van, hány állata van?” ha a kérdésre nem kilenc volt a válasz megbukott az illető.  Pedig volt, aki úgy felelt rá: „ha ennyi állatom lenne, nem jöttem volna Amerikába!” és is őt visszaküldték, mint gyengeelméjűt. Volt egy nagyon ostoba kérdés a tesztben: „Ha megenné a szüleit mi lenne magából?” Erre a hivatalosan elfogadott válasz: „árva” volt. De, aki azt mondta, hogy „kannibál” szintén megbukott és várhatott a hazafelé menő hajóra. A teszteknél azt sem vették figyelembe, hogy az illető mennyire volt fáradt. Sőt voltak olyan orvosok, akik szerint az olaszok, oroszok, zsidók, magyarok 80% gyengeelméjű. Ilyen előítélettel döntöttek emberek és családok sorsa felett. Persze a legegyszerűbb az volt, ha valakit bolondnak nyilvánítottak. Nehezen tudott ellene védekezni. Évente 5000 és 12000 embert küldtek vissza valamilyen okkal. De azért a többség bejutott. 1892 és 1954 között 12 millió ember érkezett Ellis Islanden keresztül New Yorkba. A többségük a városban is maradt. 1910-ben két millió első generációs bevándorló élt a Hudson partján. Fél millió orosz, 250 ezer ír, 340 ezer olasz és 280 ezer német. Az 1920-as évekre az amerikai gazdaság munkaerő igényét belföldről már ki tudta elégíteni. Washington korlátozni kezdte a bevándorlást és kvótákat állapított meg. Az egészségügyi és egyéb vizsgálatokat pedig még az elutazás előtt az amerikai követségeken és konzulátusokon elintézték. Ellis Islandre egyre kevésbé volt szükség és 1954-ben be is zárták.

A nemzetiszocialisták közül sok vezető a boszorkányokat, mint a pogány bölcsesség őrzőit ünnepelték. De mindez nem volt elég. Emellett még kutatták az üldözött ősök történetét.

Heinrich Himmler SS birodalmi vezető fanatikus rasszista és a holokauszt fő felelőse volt. De ezen kívül volt neki egy kevésbé ismert oldala. Himmler megszállottan kutatta a boszorkányüldözés történetét. Két évvel a náci hatalomátvétel után, mint a Birodalmi Biztonsági Hivatal (SD) vezetője a hivatalon belül létrehozott egy kutatócsoportot a boszorkányüldözés történetének vizsgálatára. A „Boszorkány Különmegbízotti Részleg” a mindaddig végzett legnagyobb kutatómunkába kezdett a boszorkányüldözés témakörében. De Himmler számára a tudomány csak eszköz volt a céljának elérésében. Elsősorban a kereszténység és az egyházak ellen akarta felhasználni az összegyűjtött anyagokat. A „Boszorkány Különmegbízotti Részleg” propaganda célja már a kezdeteknél világos volt. 1935 novemberében Goslarban a birodalmi földművesnapon Himmler a boszorkányüldözéssel kapcsolatban a máglyákon hamuvá égetett a német néphez tartozó több tízezer nőről és leányról beszélt. Majd minden történelmi alapot nélkülözve hozzátette: „Sok esetben ott sejthetjük ezen esetek mögött a különböző szerepekben és szervezetek nevében fellépő örök ellenségünket, a zsidóságot.” Himmler beszédével az előző nap előadást tartott Horst Rechenbach SS Standartenführerhez csatlakozott. A birodalmi földműves szövetség - az NSDAP egyik szervezetének - vezetője arról értekezett, hogy a boszorkányok és a varázslók a koraújkorban, mint a germán törzsek utódai tevékenykedtek a római katolikus egyházzal szemben. Emellett azt állította, hogy „vérszerinti örökségünk százezreinek áldozatát követelte ez az üldözés, katolikus és protestáns vidékeken egyaránt.” Himmler és Rechenbach beszédét „A birodalmi földműves” című lapban is leközölték. Ez is azt mutatta, hogy a boszorkányüldözés témája a széles publikum számára szánt propagandaanyag volt. Hitlert személyesen nem érdekelte a téma, ezt meghagyta Himmlernek. Soha sem nyilatkozott a boszorkányüldözéssel kapcsolatban. A náci párt korai korszakában, tehát még 1933 előtt Alfred Rosenberg foglalt állást az ügyben az 1930-ban megjelent „20. század mítosza” című könyvében. A boszorkányőrületnek a nyugati világban Rosenberg szerint milliók estek áldozatul. Az ok a kereszténységben keresendő, ennek bűnös világot hirdető ideológiájában, amely a „Róma faji sivatagából” jött. A bűnös világ képe a germánoktól távol állt – állította Rosenberg, majd hozzátette: „Csak akkor tud alkotó nemzet lenni a germánság, ha szabad és sehol sem uralkodik boszorkányüldözés.” Ezekből az állításokból vezette le Rosenberg a katolikus egyházzal szembeni harcos hozzáállást. Szerinte a katolikus egyházat egy pápának nevezett „varázsló” vezeti, amelynek a célja a nyugati élet lelki erejének a kiirtása. Rosenberg úgy látta az európai történelem nem szól másról, mint az északi típusú ember harca a római unitarizmus ellen. Ebbe a harcba sorolta be a boszorkányüldözést, amelynek egyedüli felelősének a katolikus egyházat tartotta. 1935-ben Düsseldorfban tartott anyák napi beszédében azt állította több százezer német asszonyt és leányt kínoztak meg és küldetek máglyahalálba. Pár évvel később Rosenberg és emberei az áldozatok számát illetően elveszítették minden józan eszüket. 1939-40 telén Rosenberg, mint a Führer az NSDAP világnézeti oktatásért felelős megbízottja „Nők és anyák – a nép életének forrásai” című kiállítást hozott tető alá. A berlini rendezvény katalógusában már 500 ezer és kétmillió közé tette az áldozatok számát. A náci bulvárlap a „12 Órai Újság” 1939 decemberében a kiállítás alapján azt sugallta az egyházi befolyásnak köszönhetően két millió asszony és leány esett áldozatul a boszorkányüldözéseknek. Bizonyítékot az SS kutatók ennek alátámasztására nem találtak. Pedig 1935 és 1944 között 14 kutató 260 könyvtárat és archívumot nézett át egész Németországban, 1939 után pedig a megszállt területeken. Egy esetet azonban személyesen Himmlernek mutattak be.

Margareth Himbler egy lakatos 48 éves özvegye a mai Baden-Würtemberg tartomány észak keleti részén fekvő Markelsheim nevű településről. Az asszonyt 1629 április 4-én Mergentheimben égették meg, mint boszorkányt és minden jel szerint Heinrich Himmler dédanyja volt. Arról, hogy az SS vezetője mind erre, hogyan reagált nem maradt feljegyzés. A szövetségi archívumban viszont megmaradt egy szigorúan bizalmas irat 1939 május 23-i dátummal, amit az SS biztonsági szolgálatának vezetője Reinhard Heydrich jegyez és SS birodalmi vezető lehetséges boszorkánynak nyilvánított őséről szól. Arra, hogy Himmler nem dicsekedett ezen felmenőjével magyarázatot adhat az, hogy Hitler az 1938-as pártnapon kijelentette az NSDAP semmilyen körülmények között nem lehet kultikus mozgalom, amelyben a miszticizmus teret nyer. Itt megmutatkozott egy ellentét a Führer és a SS vezetője között. Míg Himmler a pártban és főleg az SS-ben a kiválasztottak rendjét látta, addig Hitler és propaganda minisztere Joseph Goebbels egy modern diktatúrát akart, amely tömegek támogatást élvezi, és a népközösségre épül. Az „Ahnenerbe” szervezetét Himmler 1935 júliusában hozta létre bebizonyítandó a német felsőbbrendűséget más népekkel szemben. 1937-ben a szervezet kurátora lett Himmler, azé a szervezeté, amely szintén foglalkozott boszorkánykutatással. Az SD és az Ahnenerbe között rivalizálás alakult ki, amiből végül 1938-ban a biztonsági szolgálat került ki győztesként. Amikor 1944 januárjában az SD a kutatást leállította a kutatók 33864 karotékívet írtak tele, minden egyes kartékíven egy-egy boszorkány vagy több boszorkánynak az esetével. A kutatási anyagot Berlinből egy Posen, a mai Poznan környéki kastélyba szállították, itt talált rá a Vörös Hadsereg. Az akták egy részét a lengyel hatóságok átadták a kelet német állambiztonságnak a Stasinak, nagy része viszont mind a mai napig a poznani archívumban található. Ott a kutatók számára elérhető. A mai kor boszorkánysággal foglalkozó kutatóinak az itt található anyag nem túl hasznos, ugyanis annyira át üt rajtuk a propaganda megközelítés. De annak ellenére, hogy a kutatási anyag tudományosan nem értékelhető, akik készítették a háború után szép karriert futottak be Nyugat Németországban és Ausztriában. A boszorkány projektvezető az SS részéről Wilhelm Spengler volt. A germanisztikát végzett Spengler 1934 óta volt az SD a SS biztonsági szolgálatának a tagja. 1937-től ő vezette a kulturális élettel foglalkozó részleget. 1942-ben a Krím félszigeten az „Einsatzgruppe D-nél” teljesített szolgálatot, amely tömeggyilkosságokat hajtott végre zsidók ellen. A háború után lektorként dolgozott az oldenburgi Stalling kiadónál. Spengler munkatársa volt a bécsi germanista Otto Höfler. A szigorú katolikus családból származó Höfler meggyőződéses nemzetiszocialista volt és 1935-től kieli egyetem professzoraként dolgozott. A háború után egy darabig el volt tiltva a szakmája gyakorlásától, de 1957-től a bécsi egyetem német nyelvet és régi német irodalmat tanított. 1979-ben Bécs városa kitüntette. 15 évvel korábban az Osztrák Tudományos Akadémia felvette tagjai közé. A nemzeti szocialista boszorkánykutatókhoz tartozott még a Lipcséből származó Bernhard Kummer. Ő 1928 és 1932 között az NSDAP tagja volt és cikkeket írt a párt lapjába a Völkischer Beobachterbe. 1936-tól a jénai egyetemen dolgozott. A háború utána a lübecki népfőiskolán tanított. Azt, hogy régi meggyőződéséhez hű maradt az is mutatja, hogy egy lapot jelentetett meg „A kortárs kutatás kérdései” címmel, amelyet a szélsőjobboldali kiadó a „Hohe Warte” adott ki. A boszorkánykutatók közé tartozott még a történész Günther Frantz Hamburgból, aki 1925-ben „Bismarck nemzeti érzéséről” írta diploma munkáját. Frantz 1937-től az SS-ben Rottenführerként szolgált az SS faji és telepítési hivatalában, 1943-ban SS Hauptsturmführernek nevezték ki. 1957-ben Stuttgart-Hohenheim mezőgazdasági főiskoláján dolgozott. 1963-tól 1967-ig ő volt az iskola rektora.

A boszorkánykutatás a háború utáni Németországban újabb erőre kapott csak most más zászló alatt. A feministák kezdtek foglalkozni vele és a hozzákapcsolódó mítoszokkal. Erika Wisselnick feminista írónő 1976-ban megjelentetett egy könyvet „Boszorkányok” címmel, amely nagy visszhangra talált nőjogi mozgalmakban és a baloldalon. Ebben a műben azt a tudomány által megcáfolt tézist képviselte, hogy az egyházból kiinduló boszorkányüldözés a bölcs asszonyok születésszabályozásról szóló ismeretei ellen irányultak. A szerző milliós nagyságrendű áldozatról írt, egy női holokausztról. Wisselnick több állítása nagyon hasonlított a náci kor téziseire. Talán nem véletlenül. Az 1926-ban született feminista apja Ernst Wisselnick tábornok volt Hitler Wehrmachtjának tisztje. Erika Wisselnick az NSDAP leány szervezetének is tagja volt és így találkozhatott Himmler boszorkányokról szóló anyagaival, amit később a saját baloldali feminista világnézetébe beépített. Himmler biztosan még álmodni sem mert arról, hogy a világról való torz elképzelése ilyen módon él tovább.