1927 óta harcoltak a nacionalisták és a kommunisták Kínáért. A Japán megszállás viszont új helyzetet teremtett. Szövetségre kényszerítette őket. A második világháború után azonban ismért kiújultak a harcok a két régi rivális között.

 Mielőtt a halálos ellensége Csang Kaj-sek fővárosába repült Mao Ce-tung egy fotó kedvéért még pózolt a kamera előtt . A mosolya erőltetett. A Kínai Kommunista Párt vezetője leplezni próbálja félelmét. Mao hosszú ideig halogatta Csang Kaj-sek meghívásának elfogadását. Csak a harmadik táviratnak engedett és mondott igent: „A fiatalabb fiútestvéred felkészül arra, hogy minél hamarabb felkeressen” – válaszolt hagyományos távol keleti udvariassággal Csang Kaj-sek meghívására. Maonak Chongqinba kellett repülnie a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang főhadiszállására. 1945 augusztus 28-án az indulás előtt  ideges volt. Megölelte lányát és megcsókolta feleségét búcsúzóul. Nyolcszáz kilométert kell repülnie a kommunisták Yan’an-i főhadiszállásától a nacionalisták fővárosáig propelleres géppel, amit Csang Kaj-sek küld érte. Az 51 éves Mao még nem repült soha. Nem bízik a technikában fél, hogy manipulálják a repülőgépet. Ragaszkodik hozzá, hogy az amerikai nagykövet Partick Hurley vele repüljön. Az amerikaiak Csang Kaj-sek szövetségesei, Mao a nagykövettel biztonságosabban érzi magát. Az út nyugalmasan telik. Azért, hogy elterelje a figyelmét a repülésről verseket ír. Aztán feltűnnek a Chongqingot körülvevő hegyek. A kifutópályán Csang Kaj-sek emberei fogadják. Hurley egy sor a nemzeti mozgalomhoz tartozó embert mutat be neki. A kommunista vezér mosolyog. Az újságírók azt tudakolják milyen volt az út. Mao röviden felel: „Hatékony.” Egyik külföldi ország sem figyelte olyan feszülten a találkozót, mint az Egyesült Államok. Az amerikaiak ugyanis egységes Kínát akartak, egy olyat, amelyik a szövetségesüknek mondhat. Sok idő telt el, mióta Mao olyan nagy városban járt, mint Chongqing. Az utóbbi években a hegyek között élt. Most Hurleyvel egy elegáns Cadillaccel egy kényelmes házhoz hajtat. Röviddel ezután a két rivális egy vacsorán vesz részt. Csang Kaj-sek aszkétikus kinézetű, kopaszra nyírt fejjel, kifogástalan ruhában. Mao gyűrött dzsekiben. Húsz év óta ez az első alkalom, hogy a két politikus személyesen találkozik. A vacsora végén Mao üdvözlésre emeli a poharát – „Éljen Csang Kaj-sek” – mondja vendéglátójának. Az ember, akire éppen a kommunista párt vezetője iszik több ezer kilométeren keresztül üldözte katonáit. 1925 óta, mikor átvette a hatalmat a Kínai Nemzeti Pártban – a Kuomintangban - Csang Kaj-sek legfőbb célja a kommunisták felszámolása. Mégis most a beavatatlan szemlélőnek úgy tűnik kibékültek. Mosolyognak egymásra és a fotóriporterek kedvéért kezet ráznak. De az egész egy komédia. Nem a kibékülés szándéka hozta össze őket, hanem a külső nyomás. Nyolc évvel ezelőtt már egyszer szövetséget kellett kötniük szintén idegen hatásra. De az a szövetség rövid távra szólt, és a japánok ellen köttetett.

1936 december. A Kuomintang egyre hangosabban követteli Kína erős emberétől, hogy lépjen fel a japánok ellen és űzze ki őket az országból. A távol keleti szigetország katonái 1931 óta tartják megszállva Kína északi részét Mandzsúriát. Itt 1932-ben bábállállamot hoztak létre, ami közvetlen irányításuk alatt áll. Egészen a régi fővárosig kitolták a befolyásukat. Japán Ázsia legerősebb hatalma, vezetői az európai nagyhatalmakkal akarják országukat egyenlővé tenni, úgy, hogy saját gyarmatbirodalmat építenek. A megszállók rosszul bánnak a helyiekkel, kínozzák, megalázzák őket, lerombolják iskoláikat, egyetemeiket, templomaikat. Kína ebben az időben politikailag és területileg szétszakadt ország. Északon a japánok uralkodnak, keleten és délen a Kuomintang az úr, és még ott vannak a kommunisták, akik az ország középső részén tartanak ellenőrzésük alatt területeket. Ezek mellet van egy-két hadúr kisebb, nagyobb birodalmaikkal. Ők főleg nyugaton koncentrálódnak. Hónapok óta próbálják a Kuomintang tábornokai rászorítani Csang Kaj-seket, hogy ne tűrje tovább a japánok megalázó viselkedését. Ő viszont halogatja a megszállók elleni harcot, úgy gondolja nincsenek egy súlycsoportban. Inkább a kommunisták ellen harcolna. Mao ezzel szemben szövetséget ajánl, azt mondja a nemzeti érdek fontosabb, mint az osztályharc. Végül 1936 decemberében a Kuomintang két tábornoka Xi’an-ba a régi császárvárosba csábítja Csang Kaj-seket és letartóztatják. Így akarják ki kényszeríteni a szövetséget a kommunistákkal. Két hetes házi őrizet észhez téríti és enged. Két hónapig húzódnak a tárgyalások. Csou En- laj Mao bizalmi embere tárgyal Csang Kaj-sekkel, hiába. A Kuomintang első embere mindig új követelésekkel áll elő. Megpróbálja elérni, hogy a kommunistáknak is ő parancsoljon. Mao a tárgyalások megszakításával fenyegetőzik. 1937 júliusában egy Peking környéki incidensre hivatkozva a japánok folytatják az előre nyomulásukat. Újabb területeket szállnak meg. Csang Kaj-seknek fel kell adnia halogató taktikáját. A nacionalisták és a kommunisták megállapodnak együtt folytatják a harcot a megszállók ellen. Ennek ellenére a gyors japán előre nyomulás mindenkit meglep. Novemberben elfoglalják Sanghajt, egy pár héttel később Nankingot, a Kuomintang fővárosát. Csang Kaj-sek és vezérkara Chongqingba menekül. Nankingban mészárlást rendeznek a japánok. 70 ezer katonát és polgári lakost ölnek meg. Ez a tömeggyilkosság egy olyan embertelen háború kezdete, amelynek nincs párja a második világháború történetében. 15 millió kínai esik áldozatául. A japán parancsnokok csak úgy hívják az eljárásukat, hogy „három csapás”: mindent kifosztani, mindent felégetni, mindenkit megölni. Egy éven belül a császári csapatok egész kelet Kínát elfoglalják. Minden fontos kereskedelmi és iparvidéket kontrolálnak. A legtermékenyebb mezőgazdasági vidékek kerülnek a kezükbe. De Kína nem kapitulál. A japánok ugyanis nem képesek az ország egy harmadát sem meghódítani Kína ehhez túl nagy. Csang Kaj-sek Chongqinból irányította az ellenállást, mindig újabb meg újabb csatákat vívva a japánokkal. Ha kellett gátakat robbantott fel, hogy lassítsa az ellenség előre nyomulást. A víztározókból kizúduló víz településeket öntöttek el megölve több ezer kínait. Mialatt a nacionalisták hatalmas embervesztességgel járó csatákat vívnak, a kommunisták gerilla hadviselést folytatnak a front mögött. A hátországukból Shaanxi tartományból támadnak kis harci egységeik japán katonai konvojokat, vasútvonalakat és szállítmányokat tesznek tönkre, semmisítenek meg. Mélyen az ellenséges területen új bázisokat hoznak létre új tagokat toboroznak. Csang Kaj-sek bizalmatlanul követi a kommunisták akcióit. Mialatt az ő területe csökken a vörösök növelni tudják befolyásukat. Az ellenállási harcot kihasználva Mao emberei a vidékiek előtt  valódi hazafinak tűnnek fel, akik ráadásul csökkentik a legszegényebb parasztok terheit. Amikor a kommunisták a Jangcétől délre fekvő hegyekben is növelik befolyásukat, ami már a nacionalisták területe, a Kuomintang csapatai rájuk támadnak. Csang Kaj-sek mindenáron meg akarja akadályozni, hogy Mao tovább terjeszkedjen. 1941 januárjában az összecsapásokba 3000 vörös gárdista veszti életét. Mao számára a támadás a szerződés nyílt megszegése ezért befejezetnek nyilvánítja az együttműködést. A két rivális ismét ellenség lett, és mindketten már a háború utáni éveket tervezték. Mao kiadta a parancsot, nem kell minden egységet a japánok ellen bevetni. Sokkal fontosabb egy ütőképes hadsereg felépítése. Ennek ellenére a gerilla háború tovább folytatódott a Japánok ellen.

1941 december hetedikén a japánok 378 repülővel megtámadták a Hawaii szigetén található amerikai haditengerészeti támaszpontot, ahol az USA haditengerészetének Csendes óceáni flottája állomásozott. Pearl Harbor döntő fontosságú fordulatot hozott Kína történetében is. A tokiói hadvezetés egy olyan országot támadott meg, amely Csang Kaj-seket jelentős pénzekkel támogatott, milliós kölcsönökkel, valamint Japánnal szemben olajembargót léptetett életbe, hogy távol keleti terjeszkedését megakadályozza. A japán támadás, aminek a hátterében a kínai terjeszkedés a vártnál sikertelenebb előrehaladása is állt, hiba volt. Ugyanis Kína és az USA most már nyílt szövetséges lehetett Japánnal szemben. Az Egyesült Államok gondoskodott, arról, hogy Kína Nagy Britannia és a Szovjetunió mellett nagyhatalomnak ismertessék el, az az a „nagy hármak” exkluzív klubjába vegyék fel. Ezzel a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang a tengelyhatalmakkal szemben álló szövetség tagja lett. 1944-ben az amerikai kormány még arról s gondoskodott, hogy Kína állandó tagja legyen az ENSZ biztonsági tanácsának. A Kuomintang eddig a túlélésért küzdött, de ezzel a hátérrel Csang Kaj-sek már a háború utáni időkre is készülhetett, amikor is saját vezetése alatt egyesíteni tudja Kínát. Csang Kaj-sek mindig több és több támogatást követelt az amerikaiaktól. Túl dramatizálta a helyzetét, hogy több haditechnikát és szállítóeszközt kapjon. Az amerikaiak kiképezték a Kuomintang hadseregét, leszállópályákat építettek a bombázóiknak. Ugyan az amerikaiak Kína jövőjét Csang Kaj-sekkel képzelték el, de ez nem akadályozta meg abban őket, hogy Maoval is felvegyék a kapcsolatot. 1944-ben amerikai delegáció ment Ya’nanba tárgyalni, hogy kipuhatolózzák mennyire lehet számítani Maora egy amerikai érdekszférába kerülő Kína esetében. A kommunista vezér ekkor a jobbik arcát mutatta, mert szüksége volt az amerikai fegyverekre. A japán bombázók által lerombolt városban modern reformerként próbálta beállítani magát. Az amerikai delegációt fúvószenekar fogadta és Mao személyesen kért elnézést a bombatölcsérekkel teli leszállópálya miatt, ami kényelmetlenné tette a delegáció érkezését. Küldöttség tagjait teherautón szállították a hegyekben levő főhadiszállásra egy meredek sziklába vájt barlangba. A spártai körülményeket a kommunista vezér azzal magyarázta, hogy ő inkább a szegény parasztokat támogatja, mintsem saját életkörülményeit javítsa. Persze a szovjet irányelvek alapján parasztoknak és kádereknek tartott politikai oktatásról és propagandáról nem mesélt. A nem hivatalos kormányának leendő tagjainak három hónapos képzésen kellett részt venniük, ahol Lenin, Sztálin és Mao művei képezték a tananyagot. Persze ezt sem kötötte az amerikaiak orrára, mint hogy arról sem beszélt, hogyan kínozza és öli meg azokat, akik nem értenek vele egyet, vagy kritizálják politikáját, személye körül kialakuló kultuszt. Inkább az óvodát mutogatta Ya’nanban és arról beszélt milyen fontos a demokrácia. Az amerikaiak le voltak nyűgözve. Csang Kaj-sek keményen ellenállt annak, hogy Mao nagyobb támogatás kapjon. Az ő beleegyezése nélkül az amerikaiak nem léptek. Úgy gondolták japán legyőzése után Csang Kaj-sek lesz a megbízhatóbb partner. 1945 augusztusában atombombát dobtak Japán két városára Hirosimára és Nagaszakira. A császár kapitulált, de a hatalmi kérdés Kínában nem dőlt el.

Az atombomba rombolásának hatása alatt állt Csang Kaj-sek, amikor szovjet csapatok 1945 augusztus 8-án benyomultak Mandzsúriába. Még a jaltai konferencián ígérte meg Sztálin, hogy Hitler legyőzése után három hónapon belül támadást indít a japánok ellen. A diktátor most tartotta a szavát és elindította csapatait egy olyan ellenség ellen, amely az első atombomba ledobása okozta sokk alatt állt. Pár nappal az invázió megindulása után a második atombomba is bevetésre került, aminek hatására Japán rövidesen kapitulált. Ennek a híre Csang Kaj-seket épp akkor érte el, amikor a mexikói követtel ebédelt. Nyolc éven át harcolt a túlerőben lévő japánokkal, a háborús állapot szinte hétköznapivá vált számára. Most beköszöntött a béke. A hadurakat még korábban saját oldalára állította, különböző pozíciókat adva nekik. Most a japánoknak ki kellett vonulniuk. Csak Mandzsúriában 900 ezer katona állomásozott, Kína többi részén 1,25 millió. Azért, hogy a japánok a nyugat barát kínaiak előtt letegyék a fegyvert 100 ezer Kuomintang katonát és tisztet szállítottak az amerikaiak a keleti partra, a nagyvárosokba és Mandzsúriába. Csak Csang Kaj-sek előtt tehették le a fegyvert. Mao ezt máskép gondolta. Versengés indult meg a két fél között, ki az, aki képviselje a hivatalos Kínát. Mao és Csang Kaj-sek egyaránt a hatalmi vákuum kitöltésére törekedett. Az USA a két szemben álló fél kibékítésére törekedett. Egy erős és egységes Kínát szeretett volna, amely ellensúlyozza a Szovjetuniót. Tudták, hogy a kommunisták és a Kuomintang közötti ellenét polgárháborúhoz vezethet. Ezért hívta az amerikai nagykövet Maot és Csang Kaj-seket tárgyalásra Chongqinba.

Hét hosszú hét után valóban ünnepelhetett a tömeg Chongqin utcáin. 43 napon át tartottak a tárgyalások Mao és Csang Kaj-sek négyszer találkoztak személyesen. Október 10-én aláírtak egy dokumentumot, amelyben megállapodtak, hogy egyesítik erőiket és alkotmányozó gyűlést hívnak össze. Mind a két férfi az aláíráskor sugárzott az örömtől és megünnepelték az eseményt. Mao viszont, amikor hazatért Ya’nanba megbetegedett. Szív problémái voltak és magas láza. A kommunista vezér érzékeny a stresszre és most a teste fellázadt. Tudja, hogy a Kínáért folyó harc csak most kezdődött. Mielőtt Chongqinba repült volna meghagyta elvárásainak, hogy minél több területet vonjanak az ellenőrzésük alá. Mao részéről Csang Kaj-sekkel való találkozás csak egy trükk volt, hogy az amerikaiak felé úgy tűnjön ő nincs útjában a békés megoldásnak. Mao nem bízott Csang Kaj-sekben. Úgy gondolta, ha az amerikaiak nem lennének már rég megsemmisítette volna. A verseny a minél nagyobb befolyási övezetért tovább folyt a fegyverszünet idején a nacionalisták és a kommunisták között. Egyre több kisebb nagyobb összetűzésre került sor közöttük. Legfőképpen az iparilag fejlett Mandzsúriában voltak gyakoriak a csatározások. A kommunisták szabotázs akciókkal – vasúti sínek és telefonvonalak megrongálásával – igyekeztek megakadályozni, hogy a Kuomintang megszilárdítsa hatalmát. Mao és Csang Kaj-sek látszólag a békére törekedtek, de mind ketten hazudtak. Az USA megpróbált közöttük közvetíteni. Truman elnök a legtapasztaltabb diplomatáját George Marshallt küldte Kínába. De amikor az 1946 végén összehívott alkotmányozó gyűlésre a kommunisták nem mentek el világossá vált nincs békés megoldás. Mao nem akar a Kuomintang másodhegedűse lenni. 1947 elején Marshall csalódottan hazatért és az amerikai külügyminisztérium kiadott egy tíz soros közleményt, amelyben tudatják, hogy minden diplomatát, akik Mao és Csang Kaj-sek között közvetített hazarendelték. Washington feladta a reményt, hogy békés megoldás lehetséges. Végeredményben fél milliárd ember sorsáról volt szó, tíz millió négyzetkilométer nagyságú országról. A világ legnagyobb népességű állama feletti hatalomról.

Csang Kaj-sek a csapatait északra küldte. A kommunisták a Japán elleni háborúban megerősödtek. Nagy területeket foglaltak el és egy millió embert tartottak fegyverben. Miután 1946 márciusában a szovjetek Mandzsúriát kiürítették a japánoktól zsákmányolt fegyvereket hagytak hátra a kommunistáknak. A nacionalistáknak 3,5 millió fegyveresük volt, és az amerikaiaktól kaptak modern felszerelést. 1947 márciusában, amikor a nacionalisták elfoglalták Ya’nant sokan úgy gondolták eldőlt a hatalmi kérdés. A kommunisták északra Mandzsúriába húzódtak vissza, 150 települést adva fel közöttük az egykori székhelyüket. Mao éveken át innen irányította a harcot és itt képezte a kádereit. Csang Kaj-sek repülővel ment riválisa egykori főhadiszálására, megnézte a barlangot, ahol Mao lakott és költeményeit írta. Ya’nan elfoglalása a nacionalistáknak nagy propaganda győzelmet jelentett, Nankingban, ami a Kuomintang fővárosa lett ismét nagy volt az öröm. A várost, ahonnan Mao lóháton időben elmenekült elhagyatott állapotban találták a hódítói. A kommunista vezér Shaanxii tartományba költözött át és fő céljának Mandzsúria megszerzését tette. Mandzsúria kényelmes fotel volt Mao számára két karfája a kommunista Mongólia és Észak Korea, a háttámlája pedig a Szovjetunió. „Feladtuk Ya’nangot, de nem adtuk fel Kínát” nyugtatta elvtársait Mao. A gyors előre nyomulással Csang Kaj-sek csapatai túlterhelte. A nacionalisták vezérének keleten és az ország közepében kellett volna helyzetét megerősíteni. Ehelyett a gyors győzelemben bízott, viszont sok problémát elhanyagolt.  

Csang Kaj-sek pártja a Kuomintang, amit Szunjatszen alapított 1912-ben az egész kínai népet volt hivatva képviselni. Azonban Csang Kaj-sek alatt az elit pártja lett. A támogatói a bankárok, kereskedők és a városok voltak. Kelet és dél Kína, ahol a pénzügyi központok elhelyezkedtek képezték a Kuomintang hatalmi bázisát. Csakhogy a városok a japán megszállás után rendkívül rossz állapotban voltak. A japánok ugyanis nem csak a pekingi bábkormánnyal vezetettek be új valutát, hanem az egyes megszállt vidékeken is különböző pénzek voltak forgalomban. A nacionalisták amikor visszatértek a városokba az ő „fabiukkal” és a megszállók valutájával káoszt idéztek elő. Pénzügyi spekulánsok játszottak a különböző valuták értékével és megnehezítették a kereskedelmet. Nem volt tisztázva, hogy azokat a vállalatokat, amelyek japán kézben voltak, kinek a tulajdona. Míg ez tisztázódott értékes idő ment el. A munkanélküliség növekedett, mert Csang Kaj-sek a japán időben a hadiiparnak dolgozó üzemek termelését visszafogta. A pénzügyi és gazdasági problémákra a nacionalista vezetőnek egy válasza volt több pénzt nyomott, ezzel viszont nőtt az infláció. 1945 és 1947 között Sanghajaiban 30 szorosára nőttek az árak. Előfordult, hogy az üzlettulajdonos naponta többször cserélte az árcédulát. A bérek elértéktelenedtek, rendszeresek voltak a sztrájkok. Sanghajban az elektromos művek dolgozói sztrájkoltak, a tárgyalásokat pedig gyertyafénynél tartották. A Kuomintang megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Rögzítették az élelmiszer árakat, bevezették az arany jüant, de ez sem tudta megakadályozni, hogy a cserekereskedelem visszatérjen. A Kuomintang kudarcához hozzájárult a korrupció. A vezetők sokat sikkasztottak még olyan helyeken is, ahol a nacionalistáknak a vidéki népet meg kellett volna nyernie magának. Csang Kaj-sek saját embereit küldte a japán megszálástól felszabadult vidékekre és olyan helyekre is, amit a kommunisták kiürítettek. Ezek a vezetők nem ismerték a rájuk bízott vidéket. Visszaengedték a kommunisták által elűzött nagybirtokosokat. A parasztok nem heverték ki még a japán megszállást, az elmúlt évek kemény teleit ezért mindenkit támogattak, akik a szegénységük enyhítését ígérte, még a kommunistákat is. Ráadásul a nacionalisták nem fizették vissza, mint, ahogy megígérték a háború idején elvett termények árát. Ha mégis azt is csak értéktelen valutában. Ezzel szemben a földbirtokosok érdekeit védték. Ha egy paraszt nem fizette ki az adóságát a birtokosnak a nacionalisták lelőhették. A kommunisták által ellenőrzött vidékeken ezzel szemben a földbirtokosok szenvedtek. Mao elvette tőlük a földjüket és a parasztoknak adta. Megkötözve vitték őket a falutanács elé és a nép ellenségének nyilvánították őket. A parasztok számon kérték rajtuk a sok éves kizsákmányolást, szidalmazták őket. Előfordult, hogy a kommunista funkcionáriusok biztatására ököllel vagy botokkal agyonverték őket. Ha nem fajult idáig a helyzet a kommunista funkcionárius egyszerűen főbe lőtte a földbirtokost. 1945 és 1949 között egy millió földbirtokos vesztette életét. Amikor Mao fia Anjing tanúja volt egy ilyen eljárásnak összeomlott és órákon keresztül sírt. Apja küldte a népítéletre, hogy a szükséges forradalmi keménységet elsajátítsa. De az agyonvert ember képe - írta Anjing naplójában – csak a keserűséget erősítette benne. A hadjáratával a falusi vezetők ellen viszont Mao sok hívet szerzett magának a vidéki emberek között. Jópáran közülük csatlakoztak a népi felszabadító hadsereghez. A nacionalistáknak ezzel szemben törvényt kellett hozniuk a sorozásról. Katonai egységeket küldtek vidékre, hogy a harcra fogható embereket összegyűjtsék. Azok, akik újoncokat tudtak összegyűjteni pénzjutalomat, vagy külön élelmiszer fejadagot kaptak. Sokan megszökte Csang Kaj-sek katonái közül, ezért az ott maradt társaikat büntették, például élelem megvonással és veréssel. Rendszeres volt az éhezés, mivel a parancsnokok eladták a katonáik fejadagját. Majdnem minden ötödik katona éhen halt az alapkiképzés idején.     

1947 tavasza. Mao emberei megpróbálkoznak az első jelentős ellenoffenzívával. Rögtön megmutatkozik Csang Kaj-sek erősebbnek hit hadseregének gyengeségei. A nacionalista erők gyorsan visszavonulnak, sok katonájuk kihasználja a káoszt a szökéshez. A kommunisták pár hónap alatt elfoglalják Kína északi részének további területét. Mao úgy dönt eljött az idő az ellenséggel a nyílt csatamezőn megküzdeni. A tábornokai szkeptikusak, annak ellenére, hogy a kommunista hadsereget modernizálták és a nacionalista hadifoglyok és a szovjet tanácsadók megtanították a japán haditechnika használatát a katonáknak. A katonai szakértők bizonytalanok abban, hogy a Kuomintang hadsereggel a konfrontáció nem túl korai. Mao azonban kemény maradt és megparancsolta embereinek a nacionalista hadsereg szétverését. 1948 késő nyarán indították meg a kommunisták a nagy offenzívájukat két mandzsúriai város Shenyang és Changchun elfoglalására. Itt vetették be előszőr a tűzérségüket. A nacionalisták ismét visszavonultak. Miután Mao csapatai elfoglaltak egy fontos vasúti csomópontot bekerítették a Kuomintang kezén lévő két várost. Changchun az öt hónapi ostrom idején éhezett, a hús hiánycikk volt. Sokan megpróbáltak szökni, de a dezertőröket lelőtték. Végül, amikor a kommunisták bevonultak a városba szabályosan a hullákon meneteltek. Három hónap alatt a nacionalisták 400 000 embert vesztettek és Mandzsúria a kommunisták kezére került. Csang Kaj-seket a történtek sokkolták az eseményeket világkatasztrófának látta. Felvette a kapcsolatot az amerikaiakkal és a szovjetekkel, hogy közvetítsenek, de Mao nem volt érdekelt egy fegyverszünet megkötésében. A helyzeti előnyét ki akarta használni, győzelmet győzelemre halmozott. Mivel a parasztokat a saját oldalára állította az utánpótlással nem volt gond. Csang Kaj-sek csapatai éheztek a morál egyre rosszabb lett. Hiába volt légifölényük és kiképzett pilótáik egymás után vesztették el a repülőtereket. A visszavonuló katonáik a fegyvereiket hátra hagyták így azok az ellenség kezébe kerültek.

Amikor 1949 januárjában a kommunisták bevonultak Pekingbe katonai parádét tartottak. Egy órán keresztül vonultak tankok, tüzérség, teherautók, terepjárók az érdeklődő tömeg előtt . Egy amerikai megfigyelő kénytelen volt megállapítani, hogy a felvonultatott technika jelentős része amerikai volt, amit Csang Kaj-sek hadserege kapott még támogatásként. A kommunisták áprilisban elfoglalták Nankingot, májusban pedig Sanghajt. A visszavonuláskor Csankaisek megállt Xikouban szülőfalujában letérdelt anyja sírjánál és sírt. Tudta a háborút elveszítette, több mint két éve csapatai nem nyertek csatát. Mégis tovább harcolt és előkészítette a menekülést Tajvan szigetére. A Kína déli pátjainál fekvő szigetet a nacionalisták 1947-ben foglalták el és minden ellenállást véresen elfojtottak. Csang Kaj-sek párttársai sok millió dollárt vittek Tajpejbe. Ezt a várost nyilvánították ki a Kínai Köztársaság fővárosának. Szeptember végén Mao összehívott egy gyűlést, amin ugyan a kommunisták domináltak, de 14 kisebb párt is részvehetett. Mao vezetésével döntöttek róla, hogy ismét Peking lesz a főváros. Új zászlóról döntöttek és bevezették gregoriánus naptárt. Eddig a Kuomintang naptára volt érvényben, amelyben az első év a párt alapításának éve 1912 volt. 1949 október 1-én Kínában új időszámítás kezdődött, amikor Mao a Mennyei béke terén belépett a tiltott város főbejáratán. A falak mögött volt a császári palota, ahonnan az uralkodók több száz éven keresztül irányították Kínát. A Mennyei béke terén több, mint 300 000 ember várt Mao üzenetére. Szinte éneklő hangon jelentette be a polgárháború végét és a Kínai Népköztársaság megalapítását. Ennek ellenére a harcok még 1951-ig eltartottak, míg az utolsó ellenálló csoportot felszámoltak. Az amerikaiaknak súlyos vereséget jelentett a hideg háborúban Mao diadala. Csang Kaj-sek 25 évig irányította, mint diktátor Tajvant és 1971-ig képviselte Kínát az ENSZ-ben. 1975-ös haláláig a szárazföldi Kína visszahódítása volt a célja. De a tényleges hatalmat a világ legnépesebb országa felett Mao Ce-tung gyakorolta.                   

 A kézzel írott sorokkal teli rótt papír ott feküdt a tetvektől nyüzsgő ágyon. Mellette száraz kenyér. Egy mocskos rejtekhely, amit láthatóan gyorsan el kellett hagyni. A rendőrség régóta a nyomukba volt, de most is későn érkeztek a hatóság emberei. A papíron Bonnie egy költeménye, ami ezzel a mondattal kezdődött: „Hidegvérű gyilkosnak nevezik…”. És még ott voltak a fotók, amelyen Clyde Barow szerepelt. Az egyiken kidüllesztett mellel, büszkén nevetett a kamerába készen az ölésre. Vadászpuskával a karja alatt és kezében egy automata pisztollyal. Mellette Bonnie Parker állt, szájában cigaretta, kezében Winchester. Lábát, amelyen magas sarkú cipőt viselt egy lopott autó lökhárítójára tette. A fotó világhírűvé vált. Az FBI adta át a sajtónak. Az újságok a képet címlapon hozták le. Az emberek, mint az őrültek vásárolták meg a lapokat. Mindenki a modern kor szerelmespárját akarta látni. A költemény nem érdekelte a nyomozókat. Csak több évtizedekkel később kaparták elő, amikor 2009-ben az FBI nyilvánosságra hozta a vizsgálati dossziékat. Poétikus hozzá járulás egy szörnyű történethez, amelynek a főszereplői Bonnie és Clyde.    

Első alkalommal lehetett elolvasni a költeményt. Gyengéden és lágyan megfogalmazott szöveg, teljesen más, mint a fegyverek dörgő hangja. Egy ifjú lányról szól, aki csak szeretetre vágyik. Aki nem akar többet hamburgert sütni Marco Kávézójában, ahol Bonnie naponta robotolt. Pénzre volt szüksége a túléléshez, mert a férje Roy börtönben ült. Bonnie szőke, csinos és szemtelen. A férfiak megfordulnak utána, de mindegyik csak egyet akar tőle, ágyba vinni. De ő másról álmodik. Énekes és színész akar lenni. Költeményeket ír, naplót vezet. Diák korában helyesírási versenyt nyert. Túlságosan értékesnek érzi magát ahhoz a környezethez képest, ahol élni kénytelen. Amikor Clydeot megpillantotta tudta ő az igazi. Mélyen a sötét szemébe nézett miközben a kezét egy forró csokoládéval töltött bögrével melegítette fel. Szerelem első látásra és a romláshoz vezető út első lépése volt ez számára. Egy évvel később egy papír fecnire ezt írta: „Némely ember szerelmi bánatban szenved. Némelyek meghalnak a szomorúság miatt. Egyet viszont ki lehet jelenteni, a gondjaik miatt soha sem esnek kétségbe azok, akik olyanok, mint Bonnie és Clyde!” Ritka őszinte szavak egy nőtől, aki autókat lop, trezorokat tör fel, benzinkutakat rabol ki, de sohase húzza meg a ravaszt, vagy lő le valakit. Viszont istenít egy férfit, aki 13 embert ölt meg. Feláldozza magát egy gyilkosért és követi őt éveken keresztül. Feltétel nélkül az utolsó lövésig. Addig a napig, amíg kettőjük testét ötven lövedék át nem lyukassza. 1930-ban találkozott egymással Bonnie és Clyde a Texas állambeli Oak Cliffben, egy nyomorult kis fészekben Dallas mellett. Bonnie 19 éves, Clyde egy évvel idősebb volt. Két sötét lélek, elveszve, szomorúan és félve egymásra talált. Hirtelen úgy érezték a sors egymásnak rendelte őket. Nem hittek a szerencséjüknek, mert addig az élet nem kényeztette el őket. Bonnie apja kőműves volt, aki az ivásba halt bele, amikor a lánya négy éves volt. Anyja nevelte fel, aki szabónő volt és éppen meg tudtak élni a jövedelméből. 15 évesen házasodott össze gyerekkori szerelmével Roy Thorntonnal, aki egy semmirekellő figura volt. Verekedett és ivott, mind addig, amíg gyilkosságért börtönbe nem került. A világgazdasági válság mindenkit tönkre tett. Kemény idők voltak, senkinek sem volt pénze. Ezt érezte Bonnie is, aki Marco Kávézójában a konyhán dolgozott. A székek egyre gyakrabban maradtak üresek a kávézóban. Hamarosan elveztette a munkáját.

Clyde Barrow Telicoban született, egy nyolc gyermekes koldusszegény földmunkás családjának ötödik gyermekeként. Az apja verte, ő meg messze elkerülte az iskolát. Marvin nevű fiútestvérével, akit csak Bucknak hívtak a szomszéd tyúkjait csenték el, később autókat loptak és üzleteket raboltak ki. Loptak mindent, amit tudtak. Az egyik rablás után egy rendőrjárőrbe ütköztek. Buckot elkapták, öt évet kapott Clydenak viszont sikerült megszöknie. Röviddel az után, hogy Bonnieba beleszeretett Clydeot is elfogták és börtönbe zárták. Bonnie rendszeresen látogatta. Clyde az kérte tőle, hogy vigyen be neki pisztolyt, amit a lány meg is tett neki. Néhány rabtársával sikerült megszöknie, de pár hét múlva ismét a börtönben volt. 14 évet kapott, amit a rettegett huntsville-i börtönben kellett volna leülnie, gyilkosok, erőszaktevők között. Bonnie és Clyde házastársnak adták ki magukat és így tudtak levelezni. Egy alkalommal az egyik rab meg akarta erőszakolni, Clyde pedig addig verte fickó fejét a falba, amíg be nem tört. Ez az élmény egy életen át kísértette. Büntetésként gyapotföldön kellett dolgoznia. Amikor fizikailag a végét járta hagyta, hogy egy rabtársa két ujját levágja, hogy ne kelljen többet munkába mennie. Ekkor nem sejtette, hogy 1932 februárjában szabadul, mert anyja kegyelmi kérvényt adott be érdekében. A börtön teljesen megváltoztatta. Eddig egy csirkefogó volt, most egy brutális férfi lett, akit meg akartak erőszakolni. Egy cél lebegett a szeme előtt, a bosszú a rendszer ellen, amely megalázta őt. Bonnie ezt írta Clyderól: „A szabályoknak nincs semmi értelme. Csak rabságba akarják taszítani az embereket.  Börtönbe jutatni őket. Clyde azt mondta nekem: Sohasem leszek szabad. De egy párat, aki ezt tette velem, viszontlátok majd a pokolban.” A pokolra még két évet kellet várni. Addig Bonnie és Clyde még hosszú véres nyomot hagynak maguk után Amerikában. Hamarosan az amerikaiak lélegzet visszafojtva nézik mi is történik.  

1932 tavaszán lopott autóval követtek egy kereskedőt egy texasi kisvárosban. Csatlakozott hozzájuk két bűnöző Ralph Fults és Raymond Hamilton. Egy vaskereskedésbe törtek be, de egy biztonsági őr meglepte őket. Sikerült elmenekülniük. Bonniet viszont felismerték és elkapták. Míg ő börtönben ült Clyde több benzinkutat kirabolt. Áprilisban egy ékszerészt John Buchert rablás közben lelőtte. A zsákmány, mint mindig kevés volt. 10 dollár. Alig valami egy halottért. Rossz időszakot választott a rablásokhoz. A gazdasági válság nem volt alkalmas idő a nagy zsákmányszerzésre. Ezt hamar észrevették. Azon kívül a közép nyugaton szárazság volt. Elhullottak a tehenek, a farmerek tönkre mentek és a városokban kerestek munkát. De ez nem akadályozta meg a párost, hogy a rablásokat tovább folytassák. Júniusban Bonniet kiengedték a börtönből. Rosszul nézett ki, mint ha már halott lenne. Clyde figyelmeztette így nem tud az üldöző rendőrök elől menekülni. Valahol az út szélén fog meghalni. De Bonnie hajthatatlan volt. Mindenképpen Clyde mellett akart maradni. Nem tudta ettől még a halál sem visszatartani. Folytatták tovább a rablásokat. Időközben olyan ismertek lettek, hogy egy étterembe sem tudtak beülni, mert felismerték őket. Ha éhesek voltak, akkor élelmiszerboltot rabolta ki, ha ruhára volt szükségük, akkor ruhaüzletet. Mindig fegyverrel. Két hónap múlva az Oklahoma állambeli Stringtownban egy népünnepélyen találkoztak megint Hamiltonnal. Amikor a seriff és a helyettese igazoltatni akarta őket Clyde fegyvert rántott és rálőtt mindkettőre. A helyettes Eugene Moore a helyszínen meghalt. Ma múzeum van azon a helyen, ahol az eset történt. Clyde Barrowt már nem lehetett megállítani. Mindenkit, aki az útjába került lelőtt. Bonnie Parker meg szerelemből vele tartott és mindent megbocsátott.

Az FBI-nál időközben 1121-es számon kartont nyitottak róluk. Eleinte a szövetségi nyomozók csak autólopási ügyben nyomozhattak. De aztán fokozatosan felkerültek a kartonra főbenjáró bűnök, mint gyilkosság és emberrablás. A veszélyességük miatt az ügyük Amerika legfelsőbb rendőrhatóságai elé került. Mindenhol keresték őket, minden helyen kint voltak a körözési plakátjaik. Egyre fogyott a levegő körülöttük. Ezért Bonnie azt javasolta, hogy menjenek Új Mexikóba. Carlsbad melletti farmon élt Nettie nevű nagynénje, aki korábban nagyon kedvelte. Most Nettie néni nem fogadta őket kitörő örömmel, de hagyta, hogy ott éjszakázzanak. A helyi seriffnek feltűnt az idegen autó lopott rendszámmal. Amikor a farmra bement Clyde lefegyverezte és túszul ejtette. Csak San Antonióban engedték szabadon. Bonnie és Clyde itt mutattak valamiféle együttérzést. Ezután viszont folytatták véres útjukat Shermantól a texasi Temlplén keresztül a Missouri állambeli Springfieldig. Egy bankrablás alkalmával csak 80 dollárt zsákmányoltak és ráadásul lelőttek egy gépkocsivezetőt, aki nem volt hajlandó átadni nekik a kocsiját. Amerika egyik fele szerette őket, míg a másik fele gyűlölte. Mégis mindenki érdeklődve követte a tetteiket az újságok segítségével. Mindegy mi történt a lapok beszámoltak róla. Bonnie és Clyde a lázadók, akik a társadalmi rend ellen harcolnak. Voltak viszont, akik legszívesebben az akasztófán látták volna őket. 1933 márciusában Clyde testvére Buck szabadult és feleségével Blanche-al csatlakoztak hozzájuk. Ők lettek a Barrow banda. Halálig tartó hűséget esküdtek egymásnak. Raboltak, gyilkoltak, néha összevesztek a zsákmányon. Összesen hét rendőrt lőttek le együtt. Egy lövöldözés alkalmával az Iowa állambeli Dexternél Buck fejlövést kapott. Blanche balszemére megvakult egy betört szélvédő miatt. Négy nappal később a haldokló Buck mellett tartóztatták le. Tíz évre ítélték. Bonnie és Clyde most már törvénykívüliek voltak. Bárki elkaphatta őket, vérdíj volt kitűzve a fejükre. Több mint 100 dologgal vádolták őket, az FBI aktájuk 1000 oldalt tett ki.  

A haláluk olyan volt, mint az életük: kemény és kíméletlen. A 154-es főúton állított csapdát nekik Frank Hammer 1934 május 23-án. Ő régóta a nyomukban volt. Korábban Texas Rangersként szolgált. Nem a pénz motiválta. Inkább a bosszú és a veleszületett igazságérzet. Amikor megtudta, hogy a gengszterpár Black Lakeben tartózkodik öt fegyveres emberét a Louisiana állambeli Gibslandtól délre állította fel. Egy hely, amely mellett el kell haladniuk. Hammer egy dolgot tudott róluk. Bonnie alig tud menni, mert egy lopott autó akkumlátorából a sav a lábára folyt. Sokszor Clydenak kellett vinnie. Hét órán keresztül vártak rájuk a fegyveresek. Az út szélén egy PicUp-ban ült Henry Methvin Clyde egyik régi haverja. Úgy tett, mintha defektes lenne az autója. Neki kellett felismernie Clydeot. Amikor a gengszterpár közeledett egy Forddal, Clyde ült a volán mögött, mellette Bonnie piros ruhában. Mindketten felismerték az útszélén álló autót. Fékeztek. Eldördültek az első lövések. Már az első golyó megölte Clydeot. A bal fülénél érte a fejét. 167 lövés fúrta át a Ford karosszériáját. Bonnie Parker sikoltott a félelemtől és a fájdalomtól, mialatt a férfiak szétlőtték az autót. A kocsi egy kicsit tovább gurult, majd az árokban megállt. Ekkor hagyták csak abba a lövöldözést. Frank Hammer kinyitotta az utas oldali ajtót. Bonnie élettelen teste esett ki belőle. Hammer azt mondta utál nőkre lőni, de nem volt más választása. Bonnie egy utolsó költeményében azt kívánta közös sírba temessék őket, de ez a kérése nem teljesült. Két külön temetőben helyezték el holttestüket. Bonnie anyja hajthatatlan volt, nem akart közös sírt. Clyde temetésére 20 ezer ember volt kíváncsi. Bonniet szűk családi körben temették el. 78 évvel később Bonnie és Clyde fegyvereit 200 ezer dollárért árverezték el. A vevő az egyik rajongójuk volt.        

 Amikor 1950-ben a kommunista Észak Korea megtámadta a déli országrészt a polgárháború hamar a nagyhatalmak csatájává vált. Truman amerikai elnök egy szörnyű döntés előtt állt.   

Az ENSZ katonák nem sejtettek semmit a közeledő katasztrófáról. Győzedelmesen vonultak a többségében amerikai és dél koreai katonák a céljuk az észak koreai határfolyó a Yalu felé. Fáztak, mert a hegyekben korán kezdődött a tél. De hittek a győzedelmes főparancsnokuknak Douglas MacArthur tábornoknak. Ő azt ígérte négy hét múlva, a karácsonyi ünnepekre otthon lesznek. Valóban az offenzíva elején alig ütköztek ellenállásba. Gyorsan sikerült a kínai és a szovjet határvidéket megszállniuk. Úgy látszott, hogy a bevetést győzedelmesen fejezik be. És akkor 1950 november 25-én valami felfoghatatlan történt. Hirtelen a semmiből 200 ezer kínai katona tűnt fel, mögöttük pedig újabb 300 ezer. Az ENSZ csapatok parancsnokai lehetetlennek tartották, hogy a támadást feltartóztassák. Végeredményben a világ legnépesebb országának harcosaival álltak szemben. Erre nem voltak felkészülve. Sok százezren menekültek dél felé, közöttük civilek. Döbbenten jelentette MacArthur tábornok Washingtonnak, „teljesen új háborúval nézünk szembe”. A kínaiak célja az ENSZ csapatok teljes megsemmisítése volt. „Azok a csapatok, amelyek rendelkezésemre állnak nem elégségesek, hogy ezt a hadüzenet nélküli háborút sikeresen befejezzük.” – írta még jelentésében MacArthur. A menekülő katonák nem sokára az elégtelen utánpótlás miatt éhezni kezdtek. Sokan megfagytak a mínusz 34 fokos hidegben. Németország és Japán legyőzése után 1945 nyarán az Egyesült Államok legyőzhetetlennek tűnt. Most viszont katonai katasztrófa előtt állt. 1950 december 6-án Harry S. Truman amerikai elnök nemzeti veszélyhelyzetet akart kihirdetni. A gazdaságnak fel kell készülnie egy új háborúra. Truman sejtette a kínaiak csak azért mertek támadni, mert Sztálin a szovjet diktátor ehhez hozzájárult. Ráadásul Peking és Moszkva nem rég óta szövetségesek. A Fehér Házban attól féltek, hogy a kínai támadás Koreában a kommunizmus világszerte való elterjesztését vetíti előre. Attól tartottak az amerikaiak, hogy ha a koreai félsziget elveszik, akkor ezután dél kelet Ázsia jön, majd nyugat Európa. A híres dominóeffektus.

És valóban, amikor 1951 elején a kínaiak és az észak koreaiak Szöul felé közeledtek úgy tűnt a kommunisták teljes győzelmet aratnak. Ebben a kiélezett helyzetben MacArthur tábornok egyetlen egy kiutat látott: kínai városokra és gyárakra légicsapásokat mérni 34 atombombával. Ha az amerikai elnök ténylegesen az atomfegyver bevetése mellett dönt, kitörhet a harmadik világháború. Egy összecsapás, amit valószínűleg az emberiség nem élne túl. De hogyan jutottak a dolgok idáig? Még 1949 nyarán úgy tűnt a koreai félszigetre visszatér a béke. Az amerikai megszálló csapatok elhagyták az ország déli, a szovjetek pedig az északi részét. Mint Németországban itt is két különálló állam jött létre, amely az akkor kialakuló nagyhatalmi többhöz csatlakoztak. Az újra egyesítést mindkét országrész a saját irányítása alatt akarta végrehajtani. Az Egyesült Államok a kezdetekben nem úgy mutatkozott, mint a déliek védőhatalma lenne. 1950 júniusában, még pár nappal az északiak támadása előtt az amerikai hadvezetés azt mondta számukra nincs stratégiai jelentősége a déli országrésznek. Japán és Tajvan fontosabb volt számukra, hogy sakkban tartsák velük a Szovjetuniót és Kínát, mint Dél Korea. És mégis nem sokára az USA atomháborút akart megkockáztatni érte. A koreai konfliktus bevonult a történelembe. Nem, csak azért mert egy kegyetlen háború után a két országot egy szinte átjárhatatlan demarkációs vonal fogja elválasztani, hanem azért is, mert két világrend küzdött meg egymással.

A háború kitöréséért Észak Korea kommunista diktátora Kim Ir Szen volt felelős. Azt gondolta eljött az idő, hogy a hatalmát az egész országra kiterjessze. Ehhez Sztálin támogatására és engedélyére volt szüksége. Eleinte Sztálin elutasította Kim kérését három hadosztály felszerelésére. De rövidesen megváltozott a világpolitikai helyzet a kommunisták javára: 1949 augusztusában szovjet tudósoknak sikerült megépíteni és felrobbantani a saját atombombájukat. Néhány hónap múlva Mao Ce-tung kommunistái győztek Kínában. A kommunista blokk erősebb volt, mint bármikor korábban. Ebben a helyzetben már úgy látta Sztálin támogatható Kim Ir Szen terve a dél lerohanására. Szöulban Rhee Syng-man korrupt és gyenge elnök volt hatalmon. Az ő félelmét az amerikai befolyástól felülírta az északiaktól való rettegés. Tudta a déli országrészt a kommunistáktól csak az amerikaiak menthetik meg. Sztálinnak egy feltétele volt Észak Koreával szemben: ad fegyvereket, páncélosokat és repülőket, de nem küld szovjet csapatokat. A diktátor nem akart közvetlen konfrontációt az amerikaiakkal – még nem! Azt mondta az észak koreai párvezérnek: „Ha az amerikaiakat le akarjátok győzni én közvetlen segítséget nem tudok adni. Mao segítségét kell kérnetek.” Sztálin tudta szavai Mao számára parancs. Végeredményben Mao is többek között szovjet fegyverekkel és katonai tanácsadókkal győzött. Így indult el Koreában a háború.

1950 június 25-én reggel robbanások rázták meg a földet a 38. szélességi kör mentén. Az észak koreaiak lőttek ágyúkkal és aknavetőkkel déli irányba. Majd 120 ezer katona vonult be szovjet gyártmányú páncélosok és repülők támogatásával 200 kilométer széles fronton Dél Koreába. Gyorsan hatalmas területeket foglaltak el. A támadás híre az amerikai elnököt röviddel lefekvése előtt érte el. Truman sokkal érzékenyebben reagált, mint Sztálin várta. Szemében Dél Korea Ázsia Görögországa volt. A dél európai államban 1949-ig polgárháború dúlt. Amerika csak nagy nehézségek árán tudta megakadályozni, hogy a demokrácia bölcsője kommunista legyen. Truman hasonló sikert akart elérni Koreában is. Nem mellesleg erőt akart felmutatni, eddig és ne tovább! Ugyanis sok amerikai őt tette felelőssé Kína elvesztéséért. Két nappal a háború kitörése után Truman bejelentette, hogy parancsot adottaz USA légerejének és haditengerészetének a dél koreai kormány támogatására. Az amerikaiak emellett el akarták kerülni a látszatot, hogy gyarmatosítóként viselkednek. Ezért először használták fel az ENSZ-t céljaik elérésére. A biztonsági tanácsban, mivel a testület munkáját a szovjetek éppen bojkottálták sikerült gyors határozatot elfogadtatni. Ez a határozat kimondta, hogy az Egyesült Nemzetek tagországai tegyenek meg mindent a Koreai Köztársaság megsegítésére, a fegyveres agresszió megállítására és a béke helyre állítására. 21 tagállam közvetlen támogatást ígért ebből 16 katonait is. Az ENSZ haderő 90 százalékát mégis az amerikaiak tették ki. Nélkülük nem működött semmi a szabad világban.

Csak közben az értékes idő telt. Mialatt a new yorki ENSZ székhelyes a kezek magasba emelkedtek az északiak bevonultak Szöulba. Kim Ir Szen álma úgy tűnt megvalósul. Truman elnök felhatalmazta Douglas MacArthur tábornokot az ENSZ csapatok parancsnokát, hogy északi célpontokat támadjon meg. Egy következményekkel járó döntés: első alkalommal bombáztak az amerikaiak egy kommunista országot. A hidegháború forró lett. Az élő legendára Mac Arthur tábornokra bízni a csapatok irányítását jó ötletnek tűnt. 70 éves arrogáns és öntelt, de a fronton a katonáival együtt hálózsákban alszik. Briliáns stratéga, aki az ellenfeleit kijátssza és a hadjáratait minimális veszteséggel hajtja végre. 1945-ben a Japán kapitulációt személyesen vette át. Mégis most úgy tűnt későn érkezett. 1950 szeptemberében a dél koreai kormány már csak Busant a félsziget délkeleti részét tartotta. Ezt is csak egy Japánból ideküldött amerikai hadosztálynak köszönhetően. A helyzet eldurvult. Az északi és a déli katonák is tömeggyilkosságokat hajtottak végre a civilek és a hadifoglyok között. Voltak olyanok, akiket csak azért öletek meg, mert a gyanú felmerült, hogy az ellenféllel működik együtt. Ebben a helyzetben állt elő MacArthur merész tervével, amiről még a helyettesei is le akarták beszélni: 25 kilométerre Szöultól délre Incheon nevű városnál több ezer ENSZ katona partra száll. Korea második legnagyobb kikötővárosa nem csak olyan, mint egy erődítmény, de az ár apály miatt alig van pár óra a partraszállásra. Két napig lőtték Incheon városát amerikai cirkálók és rombolók, miközben 230 hajó és 70 ezer katona állt készenlétben. A meglepetés tökéletes volt. 1950 szeptember 15-én sikerült a partraszállás. Pár hét alatt elfoglalták Szöult és a busani katlanból is megtörtént a kitörés. MacArthur meg tévedhetetlennek hihette magát. Most Amerika esélye jött el, hogy egyesítse Koreát. Erre az ENSZ határozat adott lehetőséget. Csak közben a biztonsági tanácsba visszatért a szovjet küldött, aki megvétózta a határozatot, amit az USA a közgyűléssel is jóváhagyatott. Truman nem akarta a kínaiakat provokálni ezért utasította MacArthrurt, hogy a hadműveleteket csak Koreára korlátozza. Az elnök és a főparancsnok október 15-én találkoztak a kis Csendes óceáni szigeten Waken. Truman megkérdezte tábornokát mekkora az esély, hogy Kína beavatkozik az incidensbe? MacArthur válasza az volt, hogy csekély. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett. Truman megnyugodva utazott haza. Azt hitte a háborút megnyerte. Amit az elnök nem tudott, hogy minél közelebb értek az ENSZ csapatok a Yalu folyóhoz, annál idegesebbek lettek a kínaiak. Ők ezt saját magukra nézve veszélyesnek tartották. Minden diplomácia figyelmeztetés nélkül Peking csapatokat küldött a határhoz. Első körben 250 ezer embert. Amikor október végén az ENSZ csapatok néhány kínait elfogtak MacArthtur nem tulajdonított annak nagy jelentőséget. Pedig ők csak egy előőrsei voltak egy nagy offenzívának. A tábornok úgy gondolta szabad az út a határfolyóig. Megint tévedett.            

És akkor jött a november 25-i katasztrófa. Míg MacArthur csapatai észak felé törtek előre, addig a kínaiak félmillió katonát küldtek szovjet haditechnikával az észak koreai diktátor megsegítésére. 1951-es év elején, amikor Mao a katonái harmadik hullámát vetette harcba, akkor már a küzdelmek a déli országrészen folytak. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben kérte MacArthur az atombomba bevetését Kína ellen. De Truman bizonytalankodott. Öt éve adta ki a parancsot arra, hogy atombombát dobjanak Hirosimára és Nagaszakira, hogy több ezer amerikai katona életét megóvja. Akkor Japán kapitulációja volt a cél. Most viszont a harmadik világháború kockázata merül fel, ha alkalmazzák az atombombát. Megér ennyit Dél Korea? A hadi helyzet alakulása megspórolta a döntést az amerikai elnöknek. Az kínaiak és az északiak ismét elfoglalták Szöult, ahonnan rengeteg civilt elhurcoltak. 1951 tavasza viszont enyhe időjárást hozott, ami kedvezetett az ENSZ csapatoknak az ellenoffenzívához. Ezúttal elmaradt a gyors előrenyomulás. A front megrekedt a 38-ik szélességi foknál. Mint az első világháború lövészárok harcaiban itt sem mozdulnak az ellenfelek egyik irányba sem. A harmadik világháború úgy tűnt elmarad. Truman tárgyalásokra szólított fel és elbocsájtotta MacArthur tábornokot. No, nem az atombomba miatt, hanem mert bírálta az elnököt. Szerinte Truman túl békülékeny volt. Két éven át folytak a háborús ellenfelek között a tárgyalások. Eközben az amerikai légierő folyamatosan bombázta Észak Koreát, hogy megállapodásra kényszerítse. Elsőként itt vetetett be napalmbombát. Mégis a tárgyalások akkor gyorsultak fel, amikor 1953 március 5-én Sztálin meg halt. A szovjetvezetés ugyanis magával volt elfoglalva. Az utódlásért folyt a harc. A háború, amely majdnem nukleáris katasztrófához vezetett egy fakunyhóban ért véget. A 38-ik szélességi körön álló barakkban a kínaiak, az észak koreaiak, a dél koreaiak és az amerikaiak 1953 július 27-én fegyverszünetben állapodtak meg. Béke megállapodás a mai napig nincsen. Helyette egy ütköző zóna jött létre. A háború három éve alatt a kínaiak egy millió embert, az észak koreaiak 2,5 millió embert vesztettek. 37 ezer amerikai és 4000 ENSZ katona esett el a harcokban. A határ ma is ott húzódik, ahol a háború kitörésekor volt.

Az egyházi állam a „pornokrácia” fogságában. A 10. században egy magát szenátornak kinevezett nő Marozia, Róma vezetőjévé küzdötte fel magát, kegyetlen és gátlástalan eszközökkel. Élete később hamis legendák születésére adott alkalmat, amelyek egy nőről szóltak, aki az egyházi állam feje lett. 

 „A végső idő beköszöntött. Égő fáklyák hullnak Rómára és nők uralkodnak a kereszténység fővárosa felett. Kéjsóvár nőszemélyek nyúlnak a pápák ruházata alá.” Ezeket a mondatokat olvashatjuk a Benedikt von St. Andrea 968-ban írt „Chronicon” címet viselő művében. Ugyanebben az időben Cremonai Liutprand azon dühöng, hogy „szégyentelen leányok” a hatalmukkal a régi római erényeket rongálják. „Pornokráciának” hívják a történészek a pápaság ezen korszakát. Különösen egy nő tűnik ki botrányos viselkedésével a történelemírók műveiben, Marozia, aki 930 körül szinte egyedül uralta az egyházi államot. Az asszony egy gátlástalan, számító mindenáron hatalomra törő politikus volt. Minden lehetőséget megragadott, egy összeomlani látszó világban. A szörnyű évek 882-ben az első pápagyilkossággal kezdődtek. VIII. János pápa fejét az ellenfelei egy kalapáccsal verték be. 897-ben aztán VI. István egy látványos eseményt rendezett. Elődjének oszlásnak indult holtestét a sírjából kiszedette, majd teljes főpapi ornátusba öltözetett hullát bíróság elé állítatta és ítéletet mondatott felette. Végül a földi maradványokat a Tiberisbe dobatta. Ekkor Marozia hét éves volt, és az ilyen fajta események nem voltak példa nélküliek. Gyerekként három pápaváltást ért meg. VI. István sem töltött sok időt a pápák trónján. Lázadás tört ki ellene és a hatalmától megfosztották. A börtönben fojtották meg. 900-as év körül a pápai állam az Itáliáért folytatott hatalmi harc eszköze lett. A helyi hatalommal rendelkező családok igyekeztek vele az uralmukat biztosítani. Ebben a folyamatban döntő szerepet játszottak az egyes családok női tagjai, akik a szépségüknek ellenállni nem tudó pápákat befolyásuk alá vonták. Hol az egyik hol a másik nemesi család tagjai ragadták magukhoz segítségükkel a hatalmat. Egyik család sem volt ebben a harcban eredményesebb, mint, amiből Marozia származott. Az apja Theophyklactus a 10. század elején pápai kincstárnok, majd consul lett. III. Sergius pápasága (904-911) idején a család gyönyörű nőtagjai révén szerzett nagy befolyást. A feleség Theodóra és a két lány Marozia és ifjabb Theodóra hajszolták az élet örömeit. A hataloméhes hölgyek rokonaikat, barátaikat, fiaikat jutatták a pápai trónra. Theodóra ugyanakkor lányát Maroziát Sergius pápa ágyasává tette. De magát a lányt sem kellett félteni már ekkor saját karrierjét építgette és így nem volt ellenére a rá osztott szerep. Theodóra ezen kívül hozzá segítette a ravennai érseket a pápai címhez, aki X. János néven ült a pápai trónon 914 és 918 között.           

Marozia méltó utóda lett anyjának. Igazi kurtizán, aki a hatalom legmagasabb csúcsain folyó eseményeket befolyásolta. 925-ben apja halála után a család élére került. Olyan idő volt ez, amelyben az erős férfi családfőt, akár leánya is követhette a vezetésben. Marozia a III. Sergius pápával folytatott szerelmi viszony után a spoletói őrgróf felesége lett. Rómában felvette a Patricia et Senatrix címet és ő lett a város legnagyobb hatalmával rendelkező embere. Marozia, hogy befolyását biztosítsa összefogott Hugó itáliai király ellen, annak Guido nevű féltestvérével, akihez ráadásul még feleségül is ment. Hugó X. Jánost támogatta és ez Marozia nem hagyhatta. Anyja támogatásával pápává választott X. Jánost megölette és még utána jövő két pápa is hasonló sorsra jutott. Amikor Sergius pápával folytatott kapcsolatából született fia 18 éves lett pápái trónra segítette XI. János néven. A fiú négy évig volt az egyházi állam feje. Rómában úgy tartották Marozia saját pápai dinasztiát akar alapítani. Guido halála után éles fordulatot tett eddigi ellenségének Hugónak nyújtotta kezét. Már a császári korona megszerzését fontolgatta pápai trónon ülő fiának. De nagyon elszámolta magát. Mikor a spoletói őrgróffal való házasságából származó fia Albrecht nagykorúvá vált, elűzte anyját, mostohaapját és féltestvérét Rómából és maga vette át a hatalmat az örök városban. Húsz évig saját embereit tette meg pápának, 955-ben pedig akkor 18 éves fiát jutatta a római egyház élére XII. János néven. És mi lett Maroziával? Hatalmától megfosztva valószínűleg fogolyként végezte életét. De pályafutása egy legendának adott táptalajt.

Évszázadok óta mesélnek Európában egy teljesen elképzelhetetlen történetet: a kora középkorban volt egy női pápa. Krónikások írtak róla, művészek örökítették meg. Legendás alakjának történetét generációkról generációkra adták tovább. Konkrétan az angol szülőktől származó lányt Johannának hívták és a németországi Mainz városából származott. Már fiatal korában férfinak adta ki magát, hogy bejusson egy kolostorba, ahol a művelt szerzetesektől írni és olvasni tanulhat. Johanna szerénységével és jóindulatával hamar feltűnt és rendkívül népszerű lett. A kolostorban megismerkedett egy angol származású szerzetessel, akibe szerelmes lett. Bejárták Itáliát és Franciaországot végül Athénba mentek, ahol Johanna állítólag filozófiát tanult. Szerelme hirtelen halála után Rómába költözött, ahol filozófiát tanított. A rendkívüli egyéniségével egészen a katolikus egyház csúcsára jutott.  Bíboros lett, majd 855-ben IV. Leó halála után nem várt módon Johannes Anglicus néven pápává választották. Innentől a női pápa további sorsa vitatott. Leváltották, vagy erőszakkal eltávolították a hatalomból? Vagy a hivatali ideje alatt gyereket szült? Sok jel az utóbbira utal. Legendák szerint 32 évesen új szeretője lett, saját udvari káplánja személyében. Tőle esett teherbe. Vannak, akik azt mondják szülés közben halt meg. Más források arról írnak, hogy egy lateráni körmenet idején szülte meg gyermekét. Az esetet látva a feldühödött tömeg halálra kövezte. Rómában ezen a helyen ma is létezik egy Mária szentély, amit sokan a női pápa szentélyének is hívnak. A Via dei Santi Quattro utcában található, amit korábban Vicus Papessa, a női pápa utcájának neveztek. Ide tett virágcsokrok, kérések és üzenetek jelzik, hogy napjainkban is sok tisztelője van az egykori női pápának. Viszont a vatikáni körmenetek elkerülik ezt az utcát. Hivatalosan, mert túl szűk. Van egyháztörténész, aki a Vicus Papessa elnevezést is másnak tulajdonítja. Egy bizonyos Papes nevű nemesi családnak, amely a tízedik századig itt lakott.

Ha a katolikus egyház hivatalos történetét olvassuk, az tagadja, hogy bármikor női pápa lett volna. Legendáról van szó, állítják. Az egyháztól független történelemtudomány is azon az állásponton van, hogy nem élt Johanna nevű nő, aki pápává választottak. Mégis évszázadok óta keményen tartja magát a feltételezés a létezéséről. Leggyakrabban a dominikánus szerzetest troppaui Mártont idézik, aki 1277-es krónikájában Johannes Anglicus pápáról ír, aki 850 körül ült a pápai trónon és nő volt. Más krónikások is megemlítik a női pápát. Egymástól vették a leírást? Az ellentmondások nem teszik könnyűvé a történet hitelességének tisztázását. A hivatali ideje a Johannából Johanneszé váló pápának a sötét középkorra esik. Egy különlegesen áttekinthetetlen korszaka az emberiségnek, amit még a történészek is csak nehezen látnak át. Ennek ellenére voltak és vannak tanult történészek, aki nem zárják ki, hogy a legendának van valós alapja. Ilyen a svájci származású régész és kora középkorral foglalkozó történész Michael Habicht az ausztrál Flinders Egyetemről, aki könyvet írt „Johanna a női pápa” címmel, amely nagy felháborodást okozott egyházi körökben. Azt írja, léteznek különböző eddig figyelmen kívül hagyott dolgok, amelyek a női pápa létezésére utalnak. Numizmatikai leletek és olyan szövegforrások, amiket a katolikus egyház eddig eltussolt. Ezek arra utalnak, hogy igen is létezett női pápa. A Vatikán régi szövegeket változtatott meg, vagy semmisített meg, hogy a női pápára utaló jeleket eltörölje. „Én is azt hittem eleinte, hogy Johanna története csak legenda” – vallja be Habicht – „de aztán a kutatásaim alapján megvilágosodott, hogy van valós alapja a történetnek. Előkerült egy ezüstérme a 856-tól 858-ig terjedő évekből SCS PETVS felirat található egy IOHANIS pápai monogrammal. Ezt az érmét tévesen VIII. János pápának tulajdonítják, aki 872 és 882 között ült a pápai trónon, de teljesen máshogy néztek ki érméi. Stílusa alapján az érme csak 850 és 860 között készülhetett. A hátoldalán pedig II. Lajos császár neve van, aki 855-től uralkodott, pont Johannes Anglicus idejében.” Habicht szerint ez és más adatok is arra utalnak létezett 856 és 858 között női pápa, akit az egyházi források nem említenek! A hivatalos történetírás szerint IV. Leó pápa 847 október 6-tól 855 július 17-ig volt pápa, utódját, III. Benedeket 855 októberében választották meg, tehát a három hónapos interregnum idején nem valószínű, hogy lett volna még egy pápa. Johanna legendája inkább az egyház válságának későbbi megjelenítésére utal. Olyanokra, amiket például Marozia és hasonló kétes erkölcsű asszonyok idéztek elő.

Eltűntnek nyilvánítva. Megközelítően egymillió a második világháborúban elesett Wehrmacht katonának nem találják nyomát. Pedig a hozzátartozóiknak nagy vigaszt jelentene a sírjaik ápolása. Pár éve lengyel és német önkéntesek kutatnak egy megbékélési kezdeményezés keretében eltűnt katonák holtestei után, hogy meg lehessen adni nekik a végső tisztességet és meg lehessen ismerni történetüket. Mint például Fritz Schmalfuβ festőművészét, aki 1945-ben tűnt el Pommerániában.

 1944 elején Fritz Schmalfuβ még nem volt 29 éves, amikor Drezda felé utazott, hogy eleget tegyen a behívó parancsnak. Az utolsó percig azt remélte, hogy a háború nélküle fog lezajlani. Schmalfuβ magas volt, majdnem két méter. A családjának az az utolsó emléke róla, ahogy az emberekkel tömött pályaudvar peronján egyre távolodik kalappal a fején, majd felszáll az induló vonat egyik kocsijába és a kalapjával integet az ablakból. Az anyja vigasztalhatatlan volt. Jóval később egy papírdarabot találtak a zsebében rajta rövid írás: „Kedves Mama! Ne bánkódjál, nemsokára haza megyek épen és egészségesen. Szerető fiad: Fritz” Az első dolog, ami napvilágra került Fritz Schmalfuβ koponyája volt. Balra volt billenve, szemgödre a mellette fekvő katona irányába nézett. Az alsó álkapcsa kicsit le volt válva, mintha csodálkozva mondani akarna valamit a mellette fekvő bajtársának.

Slonowice korábban Schlönwitz és Peczerzyno német nevén Panzerin között furcsa színű a föld. A bomló egyenruhák színezték át. A föld színe nem barna és egészséges, hanem sötét és szomorú, akár a kátrány. Sok ilyen van hátsó Pommerániában, délre Schivelbein városától. Itt a szovjet csapatok 1945 márciusának első napjaiban több német egységet zártak körbe. Lejjebb, délen Frankfurt és Stettin között a Vörös Hadsereg már az Oderáig nyomult előre és a Wehrmachtot a Keleti tenger felé nyomta. Pár óra alatt vagy egy tucat katona holteste került elő egy burgonyaföld mellett. Mindannyian a Schivelbeintől délre fekvő katlanban estek el. Egy nyílegyenes országút mellett Stettintől 80 kilométerre északkeletre még fognak egypár katonát találni. A férfiak ásóval és kis kézi seprűvel dolgoznak. Óvatosan rétegről rétegre távolítják el a földet. Már közel vannak. Egy kulacsteteje és egy puska csöve tűnik elő. Albrecht Laue gondosan söpri le a földet Fritz Schmalfuβ csontjairól. Kiszabadítja a láb és medencecsontot és addig dolgozik, míg az egész csontváz láthatóvá nem válik. Laue 31 éves és a „Vereins zur Bergung Gefallener in Ost Europa” nevű egyesület elnöke. Szervezete az egykori kelet európai hadszíntereken például Sztálingrádnál, Magyarországon, Lengyelországban keresi a második világháborúban elesett német katonák földi maradványait. A „Pomorze” nevű lengyel csoporttal dolgoznak együtt, de vannak kapcsolataik Magyarországon és Oroszországban is. Önkéntesként tevékenykednek. A munkájuk küldetésének tekintik, hogy elérjék az egykor egymás ellen harcoló népek kölcsönös kiengesztelődését. Az egyesület 1992-ben alakult, amikor Rainer Burkhardt filmrendező Novgorodnál forgatott egy dokumentumfilmet szovjet katonák exhumálásáról. A filmben az oroszok tették fel a kérdést, „mikor jönnek végre a németek a saját halottjaikért?”

Laue és társai a legegyszerűbb eszközökkel dolgoznak: ásó, seprű és ecset. El kellene egy kisebb markoló is, de hát a pénz szűkös. Így marad a több tonnányi föld kézzel való kiásása. A demjanszki katlanban elesettek után kutatva orosz kollegáikkal több, mint 3400 túlnyomórészt szovjet katona holttestét találták meg. 1999-ben Sztálingrádnál pedig 587 Wehrmacht katona földi maradványára bukkantak. Az egyesület alapítása óta 6000 elesett katonát exhumáltak, ez pedig csak töredéke a még mindig eltűntnek számító körülbelül egymillió német katonának. A „Deutsche Dienststelle” nevű szervet tartja nyilván a katonák neveit. Ők tudják beazonosítani az elesett Wehrmacht harcosokat. Az archívumukban csaknem az összes Wehrmacht katona személyi adata megtalálható. Az exhumálásnál gondot jelent, hogy nem mindegyik katonánál találják meg az azonosítóját, ismertebb nevén a dögcéduláját. Ezért sok halottat nem tudnak nevesíteni, így az ő történetük befejezetlenül marad. Az egyesület tagjai 30 és 50 év közöttiek. Az unoka generáció, aki a nagyapját keresi. „Nehéz feldolgozni, hogy a nagyapa nem jött vissza a világháborúból.” –mondja Albrecht Laue. „Mi nem politizálunk, az emberi oldaláról közelítjük meg az ügyet. Ezek a katonák megérdemlik, hogy méltó helyen nyugodjanak. Minden nap van valahol a világban háború és halottak. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy hét évtizeddel ezelőtt Európában is háború dúlt és sokan haltak meg értelmetlenül.”

A földben hatalmas lyuk tátong. A szélén tíz lengyel és tizenhárom német nézi mit találtak. Négyszögletű tömegsírban harminc német katona földi maradványai fekszenek. Mindegyik gondosan lefektetve, mintha csak aludni tértek volna. Valamelyiken még a csízmája is rajta van. A „Pomorze” szervezet törvényszéki orvosa vizsgálja a csontvázakat. Valamelyiknek egész része hiányzik, például a fejéből, vagy a végtajgaiból. A holtestek egy teljes csata történetét mesélik el. Az orvos gránátszilánkokat talál, valamint egy páncélos lövedék becsapódásának nyomait. A legtöbb férfi rendkívül fiatal volt. 20 és 25 év közöttiek. Fritz Schmalfuβ a maga 29 évével idősnek számított. Akik ismerték azt mondták rendkívül tevékeny volt. Mindig volt nála egy ceruza. Portrékat és utcarészleteket rajzolt állandóan. Már iskolás korában festett és képeit tanulótársaival cserélte el valamiért, amire szüksége volt. Később, amikor Fritz Schmalfuβ festett olyan volt, mint egy szerzetes. Akkor egyedül volt, nem lehetett zavarni. Ha kész volt egy képpel mindig vett egy üveg bort, amit barátaival megosztott. Élete nagy részét Drezdában töltötte. Itt járt művészeti iskolába. Expresszionista képeket festett általában és rendkívül büszke volt rá. A művészeti akadémia rektora Richard Müller professzor ezt írta róla: „Fritz Schmalfuβ rendkívül tehetséges tanuló, a legjobb az osztályomban.” Schmalfuβ gyakran látogatta meg a Chemnitz melletti Ruβdorfban élő édesanyját. Ugyan nem volt házas, de volt egy svéd barátnője May Hemberg, aki leánytestvérével Drezdában lakott és művészek körében forgolódott. A hadsereg behívója sokként érte Schmalfuβt. Barátnőjével úgy tervezték a háború után tartják meg az esküvőt. Erre már nem került sor. Az eljegyzési gyűrűjét a sírban megtalálták. Az ujján volt, ahova mennyasszonya húzta fel az eljegyzéskor. A csatatér egy nagy archívum. Minden elesett katona egy történet. Az elesettek általában maguknál hordták, ami az otthonra emlékeztette őket, például fényképeket, náluk lehet a kitüntetésük, zsoldkönyvük, vagy ha vezettek a naplójuk. Persze akkor, ha tisztességes temetést kaptak és elhantolásuk előtt nem fosztották ki őket.      

A legnagyobb nehézséget hadisírok helyének pontos beazonosítása jelenti. Gyakorlatilag egész Pommerániába lehetnek ilyenek. Sokan haltak meg errefelé. Viszont a szemtanúk egyre öregebbek, legtöbbjük már nem is él. Ezt a tömegsírt egy idős lengyel segítségével találták meg, aki 1946 még kis gyerek volt. Emlékezett egy nyírfakereszt darabra, illetve össze vissza heverő rohamsisakokra. Egyik hétvégén az egyesület tagjai kimentek az öregember által megmutatott területre és a szükséges engedélyek birtokában megkezdték a kutatást. Fémdetektorral és fúróbotokkal felszerelkezve neki kezdtek sírok megkeresésének. A detektor jelzi, ha fém van a talajban a fúróbotokkal pedig mintát lehet venni a talajból, amivel látni lehet hol bolygatták meg a földet. „Ez ezen a vidéken még mindig érzékeny téma. Főleg az idősebbeknek van bajuk még mindig a németekkel. Valaki azt mondja, hagyjuk ott őket, mások viszont azon a véleményen vannak ők csak az életükért harcoltak megérdemlik a rendes sírt.” – mondja Piotr Brzezinski a lengyel szervezet vezetője. „Slonowice és Peczerzyno között rengeteg helyen vannak még hadisírok. Van egy hely, ami arra utalt, hogy a holtestek az országút alatt vannak eltemetve, de a hatóságok nem engedték az utat feltörni. Így nem tudtunk vele mit kezdeni.” 1945 márciusában az időjárás rendkívül enyhe volt. Fritz Schmalfuβ ekkor már nem írt több levelet haza. Az életéért harcolt. A Vörös Hadsereg egyre jobban előre nyomult hátsó Pommerániában. A német egységeket szétkergették, felszámolták. Sokakat bekerítettek. Két lehetősége volt a német katonáknak. Megadják magukat, vagy áttörik a szovjet vonalat és a Birodalom belseje felé visszavonulnak. Schlönwitz már szovjet kézen volt, amikor Fritz Schmalfuβ megérkeztek a településhez. Valószínűleg a német katonák megrohamozták a falut. Nem volt fedezékük és a szovjetek páncélosokkal és tüzérséggel lőtték őket. 1945 március negyedike, vagy ötödike lehetett, amikor Fritz Schmalfuβ meghalt. Nem sok volt hátra a harmincadik születésnapjáig.                           

A tömegsír megtalálása, amelyben feküdt és a benne levő katonák exhumálása egy hétig tartott. A munkák végezte után Albrecht Laue egy rövid emlékbeszédet tartott. A megbékélés fontosságáról és halott katonáknak megadandó végső tisztességről beszélt. A földi maradványokat gondosan kék nejlonnal kibélelt kis koporsókba tették. Őket a Stettin melletti Neumarktban található katonatemetőben helyezik végső nyugalomra. Ezt a temetőt Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge nevű szervezet tartja fent. Az utolsó munkanap végén a tömegsír melletti krumpliföld tele volt koporsókkal. Közöttük volt Fritz Schmalfuβé is. Édesanyja mindig azt mondta, ha a fia hazatér nagy festő lesz belőle. Élete végéig várta hazatértét. Hiába.

Megjegyzés: Magyarországon a hadisírok gondozása a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum feladata államközi szerződések alapján. Mellette és vele együtt jó pár civil szervezet foglalkozik első és második világháborús sírok felkutatásával és ápolásával, itthon és a határon túl. Németországban nagyrészt a Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge nevű szervezet foglalkozik hadisír gondozással.