1953 június 17-én mindenhol fellázadtak a kommunista diktatúra ellen Kelet Németországban. Rövid ideig Görlitz volt a legszabadabb város az egész NDK-ban.

 „Gyorsan engedjék le az ablakredőnyöket! Az ajtókat szekrényekkel és asztalokkal barikádozzák el! Három puskánk, négy pisztolyunk és 130 töltényünk van. A fegyvereket osszák szét!” Johannes Niesner a Stasi (kelet német állambiztonsági rendőrség) helyi egységének parancsnoka Görlitzben ezeket az utasításokat adta ki, amikor az utcán több ezer feldühödött ember követelte a politikai foglyok szabadon bocsátását. 1953 június 17-én a Stasi irodájában kilenc ember ült rettegve a jövőtől. Eddig tőlük féltek az emberek, most viszont ők reszkettek az életükért. Amikor néhány tüntető átmászott a kerítésen eldördültek az első lövések. Rövid idő múlva fordult a kocka. A tiltakozók egy tússzal jelentek meg. Karl Weicholdot a Német Szocialista Egységpárt (SED), a kelet német állampárt városi vezetőjét hozták. A bejárat előtt a rettegő pártfunkcionárius bekiabált a védőknek: „Tegyék le a fegyvert! Ne lőjenek, legyenek okosak! Engedjék be a delegációt, úgyis minden elveszett.” Niesner tíz tüntetőt beengedett, akik nem akartak hinni a szemüknek. Minden cella üres volt. Erről viszont senki sem akart tudomást venni olyan nagy volt a bizalmatlanság és a düh. A helyzetet kihasználva 60-80 ember benyomult az épületbe, fejszékkel széjjelverték a berendezést, az aktákat kidobálták az ablakon és megverték a Stasi embereit. Az utcán a tömeg azt skandálta, hogy „új kormányt akarunk”. Rosszabbul jártak a szomszédos kisváros Niesky állambiztonsági emberei. A parancsnokot és három beosztottját az őrs kutyaketrecébe zárták. Az eddig rettegett Stasi embereknek etetőedényekben állat eledelt adtak. Olyan események zajlottak le, amelyek pár nappal korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Az üldözőkből üldözöttek lettek. Ország szerte párt és állami hivatalokat támadtak meg a tiltakozók és a kommunista hatalom jelképeit leszedték a falakról. A munkás és paraszt állam szembe került a munkásokkal és parasztokkal és helyzetre fejvesztett módon reagált. Ezen nem is lehetett csodálkozni, hiszen a tiltakozó akciók futótűzként terjedtek el. Egymillió ember vett rész a június 17-i eseményekben. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) 214 városából 181-ben voltak tüntetések és sztrájkok, többek között az összes nagyvárosban. Több mint 250 épületet foglaltak el és ezer politikai foglyot szabadítottak ki. A népharag felkészületlenül érte az állami vezetést. A felkelés parazsa pedig már régóta izzott a hamu alatt. Mialatt a világ Nyugat Németország gazdasági csodájától volt elragadtatva, Kelet Németország 1953 elején mély gazdasági krízisben volt. Az ellátás hiánya miatt csak 1953 márciusában 31 ezer kelet német ment nyugatra. Ugyanebben a hónapban halt meg Sztálin a szovjet diktátor, ami az egész keleti blokkban bizonytalansághoz vezetett. Májusban az NDK állampárt tíz százalékos munkanorma növekedésről határozott. Ugyanazért a bérért többet és gyorsabban kellett dolgozni, hogy teljesítsék a tervet. A helyzetet bonyolította, hogy Moszkva a vazallus államainak reformokat írt elő. A káosz teljes lett. A SED 1953 június 11-én kiadott egy direktívát „Intézkedések a politikai helyzet javítására.” Ez a legtöbb lojális pártfunkcionáriust nem csak váratlanul érte, hanem sokkolta is. A párt ugyanis kénytelen volt beismerni a hibáit. Például a mezőgazdaság kényszer szövetkezesítését lassítani kellett, mint ahogy az adóemeléseket, vagy az egyházak elleni harcot is.     

A legtöbb párttag tanácstalan volt. A SED nem sokkal korábban nem az ellenkezőjéről határozott? De az intézkedések pont az ellentétes hatást érték el. Az emberek felbátorodtak és ki merték mondani azt, amit korábban csak gondolni merészeltek: a rendszer totálisan csődöt mondott. A nyíltságnak ebben a klímájában a vágyálmok összemosódtak a legvadabb elképzelésekkel. Ez szolgáltatta a táptalajt a sztrájkokhoz, amelyek már június 17 előtt egy nappal megszerveződtek. Kelet Berlinben már június 16-án tiltakozásra került sor, amikor is egy munkás Fritz Selbmann bányaügyi minisztert lerántotta a szónoki emelvényről, amin beszédet tartott. Selbmann az 1918-as novemberi forradalom idején tagja volt a munkás és katonatanácsnak és maga is munkás volt, mint hangsúlyozta, de ez sem segített rajta. Lumpennek és árulónak bélyegezték. Ekkor az egyik tiltakozó elkiáltotta magát: „Szabadok akarunk lenni! A tiltakozásunk nem csak a normák ellen irányul. Ez egy népfelkelés!” Másnapra általános sztrájkot hirdettek. Helyi tiltakozásból országos mozgalom lett. De nem Kelet Berlinben, hanem Görlitzben jutottak az események a legmesszebb. Az, ami a lengyel határ melletti városban történt magán viselte a forradalom jeleit. A görlitzi üzemekben már korán reggel megkezdődtek a sztrájkok. Hiába üzentek Berlinből, hogy provokációtól kell tartani, a vidéki funkcionáriusok biztonságban érezték magukat. A SED kerületi titkára Weichold a napi értekezleten inkább a párton belüli viszállyal – konkrétan a helyetteséhez való viszonnyal – foglalkozott, amikor az egyik párttag dühösen felszólalt miért ezzel foglalkoznak, amikor az üzemekben elszabadult a pokol. Weichold gyorsan az egyik sztrájkoló gyárba ment, de már a helyzeten nem tudott javítani. A plakátokon új kormányt és szabad választást követeltek. Városiak ezrei csatlakoztak a tiltakozó munkásokhoz és hatalmas tömeg vonult a belváros irányába. Délelőtt már 40 ezres volt a tiltakozók száma a 100 ezres városban. Egyedülálló módon gyorsan és egymással összefogva ragadták magukhoz a hatalmat a görlitziek. Üzemek közötti sztrájkbizottságot hoztak létre, amely mint egy forradalmi átmeneti kormány működött. Délben lemondatták a SED funkcionárius főpolgármestert, kiszabadították a foglyokat és felállítottak egy saját- igaz fegyvertelen – rendőrséget. Húszfős városi tanácsot neveztek ki a város ügyeinek intézésére.        

Fejszékkel, kalapácsokkal és feszítővasakkal rohamozták meg a női börtönt a felkelők. Az első cellának a zárát törték fel, amikor a börtönigazgató átadta a központi kulcsot Günther Assmann tanárnak. „A foglyok gyorsan menekültek, mentve magukat.” – emlékszik a szabadításra Assmann, akinek nyolc évet kellett ülnie később ezért a tettéért. A város összes 417 foglyát kiszabadították. Komolyabb ellenállás nélkül 14 óra 30 percig elfoglalták a demonstrálók az összes középületet, a városházától kezdte a két börtönön át, a Stasi központig. Görlitz lett a legszabadabb város Kelet Németországban. A megszálló szovjet katonaság még tétlenül nézte az eseményeket. Minden jel arra utalt a város lakói számára, hogy megszűnt létezni az NDK. Egy délutáni gyűlésen a szociáldemokrata Max Litte tartott beszédet: „Három forradalmat éltem át.” – kezdte a 68 éves ember a beszédét - „Az 1918-ast, az 1945-öst és az 1953 június 17-it. Ez utóbbi életem legszebb napja. Nyolc éven keresztül voltunk rabok. Nyolc éven át nem mondhattuk ki, amit gondoltunk. Most mindennek vége!” Mialatt a görlitziek egy békés, szabad jövőről álmodtak, máshol teljesen elszabadultak az indulatok. Éppen ezért a kommunista vezetés elhatározta, ha kell brutális eszközökkel, de visszaszerzi a hatalmat. A szociáldemokrata fellegvárnak számító Lipcsében sokkal robbanékonyabb volt a hangulat, mint Görlitzben. A fiatalok végig vonultak a városon. Nyíltan égették el az FDJ (kommunista ifjúsági szervezet) igazolványaikat. A párttagok igyekeztek megszabadulni a pártjelvényeiktől. A piactéren a Nemzeti Front (egy NDK-ás szervezet) pavilonját felgyújtották. Az FDJ központját is feldúlták jelentette a Stasi. Az épület előtt iratokat égettek el. Az államhatalom itt keményen fellépett a demonstrálókkal szemben. A rendőrség 1500 lövést adott le és a többsége nem figyelmeztető lövés volt. Az első halálos áldozat 15 óra 15 perckor egy 19 éves munkásfiú Dieter Teich volt. A tüntető tömeg demonstratívan vitte keresztül a városon a holttestét. A rendőri jelentésben később azt írták, hogy az emberek provokatív jelszavak kíséretében virágokat dobnak a holtestre. A főpályaudvarnál aztán a menetet megállították és elkobozták a holttestet. Ezután már nem volt kegyelem. A Stasi épületének udvarán a tömegbe lőttek. „Hirtelen valami meleget éreztem a hasamnál.” – emlékezik vissza az akkor tíz éves Peter Schmidt – „Odanyúltam. Az övem kettévált és a ruhám tiszta vér volt.” Csak éppen, hogy túlélte Schmidt az esetet. Három operációra volt szükség, hogy megmentsék az életét. Aki pedig a kórházba vitte, azt a Stasi kőrözte a tüntetésen való részvétel miatt. A helyzet megváltozott, de nem csak Lipcsében. A szovjet hadsereg beavatkozott a sokkos állapotból éppen magukhoz térő kelet német kommunisták megmentésére. Az NDK vezetés a nagyvárosokban rendkívüli állapotot hirdetett éjszakára pedig kijárási tilalmat. A szovjet páncélosok elkergették az utcáról az embereket, még ha azok kővel dobálták meg őket, vagy az ágyúcsöveikre kapaszkodtak. A szovjetek viszont éles lőszerrel lőttek. A sztrájkolókat az üzemekbe kényszerítették vissza. A szovjetek öt németet lőttek le. A lázadás napjaiban pedig összesen 34 vesztették életüket a demonstrálók közül. De a rendszerhez hű emberek is meghaltak. Magdeburgban június 17-én a börtön és rendőrkapitányság őrszemélyzetét lefegyverezték és közülük hármat az épület udvarán kivégeztek. Két rendőr és egy Stasi tiszt halt meg. Nem sokára megérkeztek a szovjetek és bosszúból szintén három embert kivégeztek. Az, hogy a két rendőr és a Stasi tiszt haláláért kik voltak felelősek, nem vizsgálták. Három ártatlant végeztek ki. Az államhatalom is kegyetlen bosszút át. 1953 július elejéig 12 ezer embert tartóztattak le. Őket a börtönben a rabruhájukon X-el jelölték meg és különösen sanyarú sors jutott nekik. Azokat, akiket a felkelés idején kiszabadították ismét visszavitték a börtönbe. Nekik is sokkal rosszabb lett, mint korábban volt.                

A letartóztatási hullám után a kommunista állampártnak meg kellett indokolnia a történteket. Hogyan lehetséges az, hogy százezrek lázadtak fel ez olyan állam ellen, amely elvileg az ő érdekükben jött létre? A párt magyarázata szerint minden jel arra utalt, hogy egy nyugatról irányított „fasiszta puccs kíséretéről” volt szó. Ennek az önfelmentő magyarázatnak nem sok köze volt a valósághoz. A kommunisták nem akartak szembesülni azzal, hogy a saját munkásaik lázadtak fel velük szemben. Nem akarták belátni, hogy idegen érdekeket képviselve nem képesek elfogadtatni magukat a szovjet zónában élőkkel. Úgy tűnt, hogy győztek. De a hatalmon levők számára 1953 június 17-e mindig egy figyelmeztető jel maradt. Mire képes a nép, ha elégedetlen. Még 1989-ben a rendszer végnapjaiban is erre a napra gondoltak. Erich Mielke a Stasi főnöke aggódva kérdezte: „Holnap egy újabb június 17-e fog kitörni?”