1966-ban egy egyetemi hallgató elkövette az Egyesült Államok addigi legnagyobb tömeggyilkosságát. Mivel a hatóságok az esetből téves következtetéseket vontak le, az Austinban történtek a hasonló gyilkosságok prototípusa lett.

 1966 augusztus elsején Claire Wilson éppen a Texas állambeli Austin egyetemének campusán sétált keresztül. Röviddel déli 12 óra előtt 35 fokot mutattak a hőmérők. A lány virágmintás nyári ruhája a hasánál kidudorodott. Claire nyolchónapos terhes volt. Mellette barátja Thomas Eckman próbálta vele a lépést tartani. Mindketten tizennyolc évesek voltak. Az autójuk az egyetem másik oldalán parkolt. Siettek, hogy még időben pénzt dobjanak a parkoló órába. Utána a diákok kávézójába akartak menni, biliárdozni. Az útjuk a campus főépülete előtti téren vezetett át, amelyen egy 94 méter magas torony állt. Hirtelen egy dörrenés hallatszott. Wilson összeesett. Eckman letérdelt mellé és föléje hajolt. De mielőtt bármit kérdezhetett volna újabb dörrenés hallatszott. Eckman az aszfaltra zuhant. Egyre több lövést lehetett hallani. Wilsontól és Eckmantól pár méterre a matematikus Robert Boyer csuklott össze. A következő lövések a békehadtest két tagját találták el. Először az összecsukló embereket látva voltak, akik egy furcsa színjátékra, vagy a vietnámi háború elleni demonstrációra gondoltak. Csak az egyik professzornak tűnt fel négy perc múlva, hogy a földön fekvő emberek véreznek. Azonnal hívták a rendőrséget. A központ járőrautókat küldött a helyszínre. A rendőrségi adást éppen hallgatta az egyik rádióadó riportere. Közvetítő kocsival azonnal a helyszínre indult. Mindeközben a toronyban egy férfi a puskája távcsövébe nézett. Fehér hajleszorító pántot viselt és a teniszcipője mellett egyre gyűltek a töltényhüvelyek. Charles J. Whitman 25 éves diák és mesterlövész. Azért jött fel a toronyba, hogy minél több emberrel végezzen. Meghúzta a ravaszt és valaki holtan esett össze. Ezen a forró délelőttön olyan 96 perc vette kezdetét, amely megváltoztatta Amerikát. Nézők milliói követték élőben a televízióban, ahogy Whitman az ország addigi történetének legszörnyűbb bűntettét hajtja végre. A megdöbbenés különösen nagy volt, mert olyan valaki gyilkolt, aki teljesen átlagos embernek számított. Bárkinek akár a szomszédja is lehetett volna. Legalábbis így gondolták.

Whitman 1941-ben született a Florida állambeli Lake Worthben. Anyja háztartásbeli volt, apja pedig egy bádogos vállalkozás tulajdonosa. Már korán megtanította fiát fegyverrel bánni. Egy fotón a tizenkét éves Charles már vadászpuskával volt látható. Whitman tehetséges fiú volt. IQ teszten 138 pontot ért el, ami kiemelkedő eredmény. A cserkészeknél is a legnagyobb rangot kapta meg az „Eagle Scout”-ot. Az apja ennek ellenére gyakran verte. 18 évesen elmenekült otthonról. A tengerészgyalogsághoz ment. Kubában a guantanamoi bázison szolgált. Itt élte át a Castro féle forradalmat. Egysége állandó készültségben volt, de harcolniuk nem kellett. Whitman minta katona volt. Társai kedvelték, elöljárói ösztöndíjra javasolták. Gépészetet küldték tanulni, hogy tiszt lehessen. Így került 1961-ben a Texas állambeli Austin egyetemére. Az egyetemi élet viszont nem tett jót neki. Sok pénzt pókerozott el, gyakran száguldozott autójával a városban. Egyszer egy orrvadászaton lelőtt őzet a zuhanyzójában aprított fel. 1962 februárjában úgy tűnt megszelídült. Megismerkedett a tanársegéd Kathy Leissnerrel. Fél év múlva megházasodtak. Whitman az esküvőn fehér frakkot viselt és mindenki azt mondta róla és feleségéről, hogy perfekt pár. Whitman szorgalmas és okos, Kathy pedig csinos és kedves. Hamarosan saját házba költöztek.

Whitmannak mindene meg volt, amit a hatvanas évek Amerikája nyújthatott. Feleség, ház és egy neves egyetemen ösztöndíj. Mégis az esküvője után azt írta naplójába, hogy sokat gondol a halálra. A gépészeti tanulmányok egyre kevésbé érdekelték. A jegyei is egyre jobban romlottak, mígnem a tengerészgyalogság megvonta tőle az ösztöndíjat. Anyagilag feleségétől függött, aki a diploma megszerzése után egy középiskolában tanított biológiát. Az egyetemen szakot váltott és építészetet kezdett tanulni, de a vizsgáin megbukott. Egyre gyakrabban különös fejfájásokra kezdett panaszkodni. Amfetamin tablettákat szedett. Nem tudott aludni, érzékeny és agresszív lett. A feleségét is előfordult, hogy megverte. Egyre gyakrabban beszélt arról, hogy felmászik az egyetem tornyába és onnan fog lövöldözni. Azt mondta ott egy hadsereget is fel lehetne tartóztatni. 1966 márciusában Whitman felkereste az egyetemi campus pszichológiai tanácsadó szolgálatát felesége sürgetésére. Ott beszélt a családjával való szakításról, apja iránti gyűlöletről és a vágyról, hogy az egyetemi toronyból lövöldözzön. A pszichiáter, aki gyakran halott absztrakt fenyegetéseket betegeitől, nem tulajdonított jelentőséget Whitman elbeszélésnek. Komoly szakmai hiba, aminek következményei lesznek. A férfi 1966 júliusában már elhatározta ölni fog. Egy chicagói eset adta meg valószínűleg a végső lökést. Ott egy férfi nyolc ápolónőt erőszakolt és ölt meg. Ehhez jött a nyári hőség, ami sem tanulni sem aludni nem hagyta.

Július 31-én egy távcsövet vásárolt, valamint egy 15 centiméter penge hosszúságú kést. Este meglátogatta a már Austinban élő anyját, akit egy gumicsővel megfojtott, majd betörte a fejét. Ezután hazament és alvó feleségét szíven szúrta. „Nem tudok racionális választ adni arra, miért tettem ezt.” – írta búcsúlevelében. Talán az egoizmus motiválta, vagy az, hogy megvédje őket a szégyentől, ami rájuk várt volna Whitman tette után. Egy másik levelében azt írta „a földi szenvedéstől akarta megóvni őket.” Anyja ajtajára egy papírt ragasztott, „Kérem, ne zavarjanak” felirattal, amit aláírt. Felesége munkahelyén pedig beteget jelentett. Aztán a katonai zsákjába pakolt macsetét, gyufát, toalett papírt, zseblámpát, tartalék elemeket, zsebrádiót. Vitt magával még 13 liter benzint, proteinitalt, konzerveket és mézet. Magához vette fegyvereit bőséges munícióval. Egy bolti eladónak azt mondta vadászkirándulásra megy Kaliforniába. Munkásruhát vett magára, így az egyetemre való bejutás nem jelentett gondot. A toronyba is simán beengedték, mert karbantartónak nézték. Lifttel ment fel a 27-ik emeletre, majd lépcsőn a torony kilátó erkélyének a szintjére. Azt itt üllő recepcióst leütötte és a testét elrejtette egy kanapé mögé. Pár perc múlva egy fiú meg egy lány jött be az erkélyről. Ők látták Whitman kezében a puskát. Döbbent csend után köszöntek a férfinak, majd lementek a lépcsőn. Nagy szerencséjük volt. Whitman a recepció bútoraiból barikádot kezdett építeni, amikor két tizenéves jött fel. A testvérpár családjukkal 600 kilométer autózott, hogy felkeressék nagynénjüket. Érdekelte őket a toronyból való kilátás ezért jöttek az egyetemre. Amikor Whitman meglátta őket fogta a puskáját és tüzelt, majd lement a 27-ik emeletre és rálőtt a család többi tagjára is. 11 óra 48 perckor Whitman kilépett a torony erkélyére, letámasztotta puskáját és célba vette Claire Wilsont. A terror kezdetét vette.

A torony Whitmannak tökéletes helyet biztosított. Az erkélyen körbe tudott menni és minden irányban tudott tüzelni. A vadászpuskájával 500 méterre képes volt eltalálni áldozatát. A campuson túli utca részeket is elérte. A mozgó célpontok sem jelentettek számára gondot. Egy tizenhét éves kerékpáron közlekedő újságkihordó fiút is lelőtt. Whitman úgy lőtt, ahogy a tengerészgyalogságnál tanulta: egy lövés, egy halott. A bejelentés után pár perccel megérkeztek az első járőrautók. A rendőrök viszont az ámokfutóval szemben nem nagyon tudtak mit tenni. Ha a vérontásnak véget akartak vetni a toronyba kellett behatolniuk. 12 óra 8 perckor az egyik rendőr Billy Paul Speed fedezékről fedezékre rohanva megközelítette a tornyot. Pár méterre volt, amikor Whitman mellbe lőtte. A kórházban halt meg. Időközben a rendőrök rádióját hallgató riporter Neal Spelce is megérkezett a közvetítő kocsival a helyszínre. Élőben közvetítette az eseményeket a rádióhullámain: „Ez itt egy csatatér. Lövés, lövést követ.” – mondta a mikrofonba. A tudósítását egész Texasban hallgatták. Rövidesen megjelent az egyik televízió csatorna stábja is. A kamerájuk a toronyra irányult. Egy vadász látta a közvetítést az egyik kávézóban. Vett magának hat doboz sört és az egyetemhez hajtott. Ott már több felfegyverzett civil gyülekezett. „Kapjuk el a kurafit!” – bíztatták egymást. Volt, aki átadta a fegyverét a rendőröknek, de a legtöbb maga is lőtte a tornyot.

Csaknem húsz percen át tudott Whitman zavartalanul ölni, most viszont már őrá vadásztak. Tüzeltek rá a földről és a környező épületekből. Ha védeni akarta magát, akkor a fejét az erkély kőkorláta mögé kellett húznia. Így már nem tudott pontosan célozni. A torony felett egy helikopter körözött. Erről is lőtték Whitmant, aki viszonozta a tüzet. Éppen csak, hogy elhibázta. A földön két rendőr kihasználta az alkalmat, míg Whitman figyelmét elterelték. Nekik sikerült a főbejáraton át az előcsarnokba bemenniük. A többiek egy szervizalagúton át jutottak az épületbe. Amikor a 27-ik emeletre értek a lelőtt családra bukkantak. A 19 éves fiút és anyját sikerült megmenteni, de a fiú testvére és a nagynéni már halott volt. A rendőrök óvatosan fölmentek a 28-ik emeletre és megpróbálták eltávolítani az ajtóba tett bútorokat. Mikor ez sikerült az erkély déli ajtaját törték fel, amit Whitman bezárt.

Két rendőr –Houston McCoy és Ramiro Martinez- kimerészkedtek az erkélyre. Az óramutató járásával ellentétes irányban kerülték meg a tornyot. Körülöttük lövedékek csapódtak a falba. Az önkéntes civilek lőttek mindenre, ami mozgott. Óvatosan a torony délkelti sarkánál kilestek, majd araszoltak tovább a következő sarokig. Az északi oldalon végül szembe találták magukat Whitmannal. A rendőrök rögtön lőttek, Whitman összeesett. 96 perccel az első lövés után a rádióriporter Spelce jelentette, az orrlövész halott. A tudósító hangját tisztán lehetett hallani Whitman melletti tranzisztoros rádión keresztül. Tizenheten haltak meg ezen a napon az ámokfutó lövéseinek következtében. Tömeges gyilkosságra már korábban is volt példa az Egyesült Államokban. 1903-ban Kansas államban egy veterán lövöldözött maga körül és megölt kilenc embert. Akkor még nem volt tömegesen elterjedve sem a rádió sem a televízió. Az eset feledésbe merült, mint jó pár hasonló. Egészen 1966-ig. De a Whitman féle ámokfutást élőbben közvetítették a rádiók és televíziók. Este ezzel voltak tele a híradók. Hetekig foglalkozott vele a média. Lyndon B. Johnson amerikai elnök részvéttáviratot küldött a hozzátartozóknak. J Edgar Hoover az FBI igazgatója azt mondta kivizsgáltatja az ügyet. Az eredmény: Whitman, mint a többi tömeggyilkos pszichopata, őrült volt. A vietnámi háborút ellenzők számára példa arra, hogy a katonai kiképzés és a háború egy átlagemberből is tömeggyilkost csinál. A drogellenzők az egészet az amfetamin számlájára írták. Megint mások a gyermekkori traumát hozták fel oknak. De a Szovjetunió is kihasználta propaganda célokra az esetet. A rothadó kapitalizmus tipikus példájaként emlegették, ahol mindennaposak a gyilkosságok. A boncolásnál Whitman agyában egy golflabda nagyságú tumort találtak. Orvosok úgy látták ez okozta az állandó fejfájását és az erőszakos kitöréseit. De a tumor nem jelentett magyarázatot Whitman tettére. Ugyanis azt ő gondosan megtervezte. A szakértők szerint Whitman nem volt őrült. A levelei azt mutatták tudta mit tesz és mi annak a következménye. Kétségtelen tettével Whitman például szolgált másoknak. Egy nappal később egy 15 éves texasi fiú megölt egy őrt. „Chicagót és Austint utánoztam.” – vallotta. Egy másik férfi 1966 november 12-én öt embert ölt meg Arizonában, egy gimnáziumban. A búcsúlevelében azt írta Whitman inspirálta.

Sok helyen a rendőrség felfegyverkezett. Speciális egységeket (SWAT) hoztak létre. A speciális rendőri erők Austin után több mint ötven évvel, 150 alkalommal léptek fel az Egyesült Államokban magányos lövöldözőkkel szemben. Ha úgy nézzük az austini eset ragályos volt. Egy dologról azóta is vitatkoznak: a fegyverviselési jogról. Az FBI főnöke Hoover mondta: „Aki kétségbe vonja a szabad fegyverviselést és az ilyen tragédiák közötti kapcsolatot, magát csapja be.” Tragikus módon a liberális fegyverhasználat pártján állókat erősítette meg Whitman esete. Szerintük, ha a polgároknál nincs fegyver, több áldozat lett volna. Ők túlbecsülik az összevissza lövöldöző önkéntesek szerepét. Claire Wilson Whitman első áldozata csodálatos módon túl élte a lövöldözést. 2013-ban felszólalt az ellen, hogy az egyetemi hallgatóknak joguk legyen fegyvert vinniük az egyetemi előadásra Texas államban. Wilson elmesélte, hogy feküdt másfél órát halott barátja mellett és hogyan vesztette el gyermekét. Több fegyver szerinte annak idején nem segített volna. „Az egyetem a tanulás helye és nem a fegyverviselésé” – mondta. A texasi parlament mégis elfogadta a javaslatot, ami 2016 augusztus elsején 50 évvel Whitman ámokfutása után érvénybe lépett.    

 A második világháború a hosszú ideig vitatott státuszú kikötővárosban Danzingban kezdődött. 1939 szeptember elsején egy postahivatalért folytak itt a harcok. 

 1939 szeptember elsején röviddel a napfelkelte előtt Danzigban fegyveres férfiak csoportja közelítette meg a „Lengyel Posta és Távírda” vöröstéglás épültét. Német rendőrök, SS tagok és önkéntesek a város lengyel bástyáját akarták bevenni. A nemzeti szocialisták úgy érezték eljött a leszámolás napja. Ennek a napnak a végére a városnak ismét a Német Birodalomhoz kell csatlakoznia. Ez a vágy fűtötte a 150 felfegyverzett férfit. Megtöltötték fegyvereiket és feszülten várták a támadási parancsot. A posta épületén belül is feszültség uralkodott. A hivatalnokok támadásra számítottak és ezért az éjszaka folyamán felváltva álltak őrt. Ötvennyolc ember tartózkodott az épületben, közöttük egy vasúti alkalmazott, a házmester és felesége, valamint tizenegy éves neveltlányuk, aki házimunkát végzett. Az épületben tartózkodó férfiak közül sokan katonai kiképzéssel rendelkeztek. Egyikük Franciszek Krause, aki danzigi német volt. Az elmúlt napokban a hivatalnokok felkészültek az esetleges támadásra. Elbarikádozták az ajtókat és ablakokat, fákat vágtak ki az épület körül, hogy jobb rálátásuk legyen a támadási irányokra. Fegyvereket szereztek be: géppisztolyokat, pisztolyokat és egy láda kézigránátot. Éjfélkor jött a parancs, hogy a védelem irányítását Konrad Guderski tartalékos hadnagynak kell átvennie. Támadás esetén az épületet hat órán keresztül kell tartani, amíg meg nem érkezik a lengyel hadsereg erősítése. Hetek óta a lengyel hadsereg a legnagyobb harckészültségben volt. Velük együtt a világ politikusai is. Mindenki egy új háború kitörésével számolt. Neville Chamberlain angol miniszterelnök a térséget Európa legveszélyesebb pontjának nevezte.

A „Keleti tenger Velencéje” állt annak a krízisnek a középpontjában, amely a második világháborúhoz vezetett. Itt dördültek el az első lövések. Már régóta vitatkoztak a lengyelek és a németek a Hansa város és annak postájának státusza miatt. Az 1919-es versailles-i szerződés nem csak Nyugat Poroszországot vette el a németektől, hanem Danzig városát is. Azért, hogy a lengyel államnak a Keleti tengeren kikötőt biztosítsanak a város különleges státuszt kapott. Nem tartozott sem Németországhoz, sem Lengyelországhoz. A Népszövetség felügyelete alatt álló úgynevezett szabad város lett. A német kormány megdöbbent ezen a döntésen, hiszen a város lakóinak 94 százaléka németnek vallotta magát. A német vezetés követelte a város visszaadását az anyaországtól elválasztó korridorral együtt. E nélkül ugyanis nem volt szárazföldi összeköttetés Kelet Poroszországgal. Különösen bántotta a németeket, hogy a lengyelek a városban vámhivatalnokokat tarthattak és a postát üzemeltethették. Ráadásul a kikötő bejáratánál levő félszigeten az Westerplattén katonákat is állomásoztathattak. 1924 október 23-án hiába tiltakoztak a danzigiak a városcentrumában a Hevelius téren megnyitott lengyel főposta ellen. A tíz postaládát, amit a városban felállítottak a helyiek rendszeresen megrongálták és a rajtuk levő lengyel címert lemázolták. Odáig fajult a helyzet, hogy a várost irányító szenátus kénytelen volt rendőröket állítani a postaládák mellé, nehogy a lengyelek katonákat vezényeljenek Danzigba.

Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülésével meglepő módon harmonikus német lengyel viszony vette kezdetét. Ennek ellenére a nácik Danzigban is létrehozták szervezeteiket. A viszonylagos kiegyenlített viszony oka az volt, hogy Németországnak szüksége volt a lengyel erőforrásokra és felvonulási terepként számoltak Lengyelországgal a Szovjetunió elleni háború esetén. 1934-ben egy kölcsönös meg nem támadási szerződést írtak alá. A lengyel ellenes provokációk és sajtókampányok alábbhagytak. Csak 1938 őszén változtatott a helyzeten Hitler. Autópálya és vasúti összeköttetés kiépítését követelte Németország és Danzig között a korridoron keresztül. Ezen kívül egy antibolsevista szövetséget akart tető alá hozni a lengyelekkel. Amikor 1939 márciusában a német követeléseket Jósef Beck lengyel külügyminiszter visszautasította, mondván nem akar német szatellit állammá válni Lengyelország, Hitler változtatott politikáján. Már március 25-én felszólította tábornokait, hogy a „lengyel kérdésre” keressenek megoldást. „Ha konfliktus alakul ki, akkor Lengyelországra olyan csapást kell mérni, ami után sem politikailag sem katonailag ne kelljen a lengyelekkel számolni”- adta utasításba Hitler. Négy nappal később a lengyel külügyminiszter kijelentette Danzig helyzetének megváltoztatására tett minden próbálkozás háborút jelentene. A lengyelek magabiztossága mögött az állt, hogy a németek prágai bevonulása után a britek és a franciák további német provokációt már nem voltak hajlandók eltűrni.

Hitlert mindez nem hatotta meg. Április 11-én aláírt egy dokumentumot, a Lengyelország elleni hadműveletet. Ez azt tartalmazta, hogy első adandó alkalommal meg kell támadni a szomszédos országot másfél millió katonával, páncélosokkal és 1000 repülőgéppel. Pár hét alatt térdre kell kényszeríteni a lengyeleket. Hitler május 23-án tábornokai előtt világossá tette, nem Danzig a cél, hanem az élettér keleti kiterjesztése. De azért Danzigban is neki álltak a háborús felkészüléshez. A nemzeti szocialisták felfegyverezték nehézfegyverekkel a helyi rendőrséget és az SS tagjait. Páncélozott járművek, puskák, lőszer érkezett a városba hajókon. Azért, hogy a lengyel vámhivatalnokokat kijátsszák nem a kikötőkbe futottak be a szállítóhajók, hanem a javító dokkokba. Önkéntesek és SS tagok érkeztek a városba turistának álcázva. Hamar egy 1500 fős haderőt képeztek „Heimatwehr Danzig” néven. A lengyelek a fegyver csempészetre még erősebb kontrollal reagáltak. Közben egyre több lett a városban a konfliktus. A németek ott akadályozták a lengyel hivatalnokok munkáját, ahol tudták. Válaszul a lengyel katonaság megnövelte katonáinak számát a Westerplattén, persze titokban. A náci sajtó folyamatosan a lengyeleket okolta a helyzet romlásáért. Állandóan a németek elleni provokációról írtak. Szerintük a lengyelek úgy bántak a németekkel, mint az állatokkal. A német propaganda ugyanúgy viselkedett, mint 1938-ban a Szudétavidék miatti konfliktus idején. Hitler a tábornokai tudtára adta, akkor támadnak, ha a politikai feltételek adottak lesznek. Mindennek úgy kell kinéznie, mintha a lengyelek provokációjára reagálnának.

Egy dolog még visszatartotta Hitlert, a Szovjetunió. Hogyan fog a lengyelek keleti szomszédja a támadásra reagálni? Sztálin vajon beavatkozik? Azért hogy ezt a problémát megoldja Hitler radikális fordulatot tett. Aki eddig a bolsevikokat halálos ellenfelének nevezte, augusztus 23-án elküldte külügyminiszterét Moszkvába, hogy egy meg nem támadási szerződést aláírjon. Ennek titkos jegyzőkönyvében a németek és a szovjetek felosztották egymás között Lengyelországot és egész Kelet Európát. Keletről tehát ezek után már nem veszélyeztette a terveit semmi. Úgy számolt Danzig miatt a nyugati hatalmak nem reszkíroznak meg egy háborút. Kiadta a parancsot a lengyelországi hadművelet megindítására. Az SS már előkészített jó pár határ menti provokációt az invázió igazolására. Augusztus 31-én lengyel gerilláknak öltözött SS férfiak megtámadták Felső Sziléziában található gleiwitzi rádióadót. Beolvastak egy kiáltványt: „Figyelem, figyelem! Itt a lengyel szabadságharcos szövetség. A gleiwitzi adó a kezünkben van. A szabadság órája eljött!” A tetthelyen egy lengyel egyenruhába öltöztetett holtestet hagytak hátra. Franciszek Hornik, a második világháború első áldozata, akit előző nap tartóztattak le. Szeptember elsején kezdődött a visszavágás. A danzingi lengyel posta épületében tartózkodók hajnali négy órakor tapasztalták, hogy a telefonvonalakat elvágták az áramszolgáltatás megszűnt. Tudták közel a támadás ideje. 4 óra 45 perckor hatalmas durranást lehetett hallani a kikötő irányából. A Schleswig-Holstein nevű német hadihajó kezdte lőni a Westerplattén állomásozó lengyel katonaságot. Ez a lövés nyitotta meg a lengyel német háborút. Danzig központjában a Hevelius téren a rendőrök és az SS tagjai megrohamozták a lengyel posta épületét. Lövések dördültek. A védők tüzelni kezdtek a támadókra. A Willy Bethke vezette német támadóknak egy halottjuk és nyolc sebesültjük volt. Ilyen erős ellenállással a támadók nem számoltak. Újabb fegyvereket hozattak maguknak. Három páncélozott jármű mögül az SS tagjai az ablakokat vették tűz alá. Annak ellenére, hogy a németek berobbantották a bejárati ajtót és a szomszédos épület pince falát a lengyelek kitartottak.

A vezetőjük Guderski hadnagy még a délelőtt folyamán életét vesztette. Emberei ennek ellenére úgy döntöttek, hogy tovább harcolnak, amíg megérkezik a megígért erősítés. De hol marad a támogatás? – tették fel a kérdést. Közben a németek készültek valamire. Bethke a parancsnokuk három löveget állítatott fel. A civileket eltávolították az utcáról, majd lőni kezdték a főkaput. Az épület elülső lépcsőháza beomlott. A védők kénytelenek voltak a pincébe lemenni. A németek 17 órakor halálos tervet dolgoztak ki, hogy a védőket megadásra kényszerítsék. Egy teljes benzinszállító teherautó rakományát a pincébe pumpálták. Amikor meggyújtották a benzint lángra lobbant az egész pince. Öt ember égett halálra, hat súlyosan megsérült. Közöttük a tizenegy éves lány, a házmesterék nevelt lánya. 14 órás harc után két férfi fehér zászlóval jött ki, őket lelőtték. 38 ember került a németek fogságába. Őket később halálraítélték és kivégezték. Közöttük volt Franciszek Krause is. Az ő unokaöccse Günther Grass Nobel díjas író állított emléket „Bádogdob” című könyvében az áldozatoknak.               

 Az első világháború után a győztes nagyhatalmak Franciaország és Anglia szétverték a legyőzött Oszmán Birodalmat. Az egykori török provinciákat felosztották egymás között, hogy az ásványkincseiket ki tudják maguknak termelni és saját világpolitikai helyzetüket meg tudják erősíteni. Ennek a nagyhatalmi osztozkodásnak lett áldozata Irak.

 Az iraki szolgálat a törökök között nem volt népszerű. Ami után a szultán hadserege 1534-ben bevonult Bagdadba katonákra és hivatalnokokra volt szükség a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti terület irányításához, amely az Oszmán Birodalom fővárosától, Konstantinápolytól több mint 2000 kilométerre fekszik. A helytartóknak állandóan meggyűlt a bajuk a helyi törzsfőnökökkel és csak a városokban tudták teljesen biztosítani a hatalmukat. Kevesüknek sikerült nagyobb területre a befolyásukat kiterjeszteni. Például Baszra kormányzója egy ideig Kuvait felett is irányítást gyakorolt és ezért gondolta később sok iraki, hogy az öböl menti ország hozzájuk tartozik. A helytartók első sorban a saját gazdagodásukban voltak érdekelve. Nem nagyon törődtek a rájuk bízott területtel. Irak többek között azért szegényedet el, mert a létfontosságú öntöző rendszerek elhomokosodtak. Oszmánok több mint háromszáz évig maradtak az egykori Babilon területén. Irak stratégiailag túl fontos volt, hogy lemondjanak róla. Baszra kikötője az egyiptomi és a szíriai kereskedelem egyik fontos központja volt. A britek is biztosítani akarták a befolyásukat Mezopotámia felett. 1802-ben már konzulátust nyitottak Bagdadban. A kulisszák mögött London támogatta az iraki ellenzéket, a sejkeket, akik a török földreformnak köszönhetően megerősödtek és saját államot akartak maguknak. De nem csak a britek láttak fantáziát a két folyó országában, hanem a németek is.  II. Vilmos idején finanszírozták a Bagdad Isztambul vasútvonal építését. Német gazdaságnak szüksége volt piacokra és természetesen a kőolajra. A szultán pedig abban reménykedett, hogy a széteső birodalmát egyben tudja tartani. Csakhogy a vasút tervét rosszallóan nézték az oroszok, a franciák és az angolok. A vasút építése 1903-ban kezdődött és 1918-ra majdnem elkészült, de közben Németország elvesztette a világháborút, az Oszmán Birodalmat pedig felosztották a győztesek, így a vasútvonal nem lett befejezve. Irakból a törökök kivonultak. A helyiek úgy gondolták, vége az idegen uralomnak. A világháború idején a síta törzsi vezetők a britek oldalán harcoltak a törökök ellen. Ezért cserébe az angolok függetlenséget ígértek. De, ahogy a világháború véget ért, a korábban magukat az arabok barátjának beállító britek már kevésbé voltak megértők az egykori szövetségesük szuverenitása iránt. 1920-ban San Remoban tartott konferencián a franciák és az angolok felosztották egymás között a Közel Keletet tekintet nélkül az itt élő népek nemzeti és vallási hovatartozására. A bagdadi és baszrai tartományok a britekhez a moszuli francia kézen levő Szíriához került. A britek megalapították az Iraq Oil Company-t, ami kitermelési jogokat kapott Baszra és Moszul provinciákban. A franciák részesedést kaptak a vállalatban cserében lemondtak Moszulról. A briteknek így sikerült egy összefüggő területre szert tenniük, amelyen 420 ezer katonájuk állomásozott.        

A gyarmattartó hatalmak árulása egység frontba tömörítette az irakiakat. Síták és szunniták, keresztények és zsidók közös ellenállási csoportokat hoztak létre. 1920-ban kitört a lázadás, tízezrek haltak meg. Az angoloknak 40 millió fontjukba került az ellenállás elfojtása. Winston Churchillnek, aki ebben az időben had- és légügyi miniszter volt, ez túl költségesnek bizonyult. Azért, hogy a brit befolyást biztosítsák, és az irakiakat kiengeszteljék egy királyt küldtek az országba. A kiválasztott I. Fejszál száműzetésben élt és az első világháború idején Arábiai Lawrencevel az oszmánok ellen harcolt. Az új uralkodó szunnita volt, így a többségben síta vallású Irakban nem volt hatalmi bázisa, ezért rá volt utalva a britek támogatására. 1921-ben foglalta el a trónt, ami az iraki állam születését jelentette, egy olyan államét, ami mai napig szenved a gyarmati politika következményeitől.    

Churchill megoldása úgy tűnt működik. A brit katonák helyébe tanácsadók léptek, akik a szunnita törzsfőkkel szövetkezve biztosították az Iraq Oil Company kitermelési terveinek megvalósulását. Brit jogászok kidolgozták az iraki alkotmányt és segítettek kiépíteni a parlamentáris rendszert. A kormányzat egy szenátusból állt, amit a király nevezett ki és egy képviselőházból, amit indirekt választottak. A síta többség mindkét helyen alulreprezentált volt és ezért nagyon elégedetlenek voltak a helyzetükkel csak úgy, mint a kurdok. Ők Moszul tartományból kiválva saját államot akartak létrehozni Wilson amerikai elnök által meghirdetett népek önrendelkezési jogaira hivatkozva. A britek más megoldásban gondolkodtak. Megállapodtak az Oszmán Birodalom romjain létre jött Törökországgal, hogy lemond Moszul iránti igényéről és cserébe részesedést kap – 25 éven át 10%-ot - az ott kitermelt kőolajból. És hol voltak ebben a kurdok? Sehol. Őket átverték. A legsúlyosabb következményekkel az államhatárok meghúzás járt. Percy Cox fő komisszár 1922-ben vonalzóval húzta meg azt a határt, ami Irakot Szaúdi Arábiától és Kuvaittól elválasztja, ezzel állandó határvitát idézve elő a három ország között. 1933-ban Fejszál király halála után fia Ghazi vette át a kormányzást. Apjával ellentétben brit ellenes politikát képviselt. Amikor hat évvel később autóbalesetben meghalt, szinte nem volt olyan iraki, aki elhitte, hogy ez véletlen volt. Az ifjú uralkodó halála tovább növelte a britek elleni gyűlöletet. 1941-ben tábornokok vették át a hatalmat és nacionalista pánarab államot, Hitler példájára ezer éves birodalmat akartak létrehozni. A britek csapatokat küldtek megakadályozandó a német befolyás megerősödését. Egy német repülős egység, ami a tábornokok segítségére sietett keveset tudott tenni. A náci szimpatizánsoknak menekülniük kellett, a britek pedig bevonultak Bagdadba. A régi kormányt visszahelyezték a pozíciójába, ami azt jelentette, hogy a szunnita kisebbség irányított ismét. A felszín alatt izzott a hangulat. A megbuktatott fasiszta vezetés szimpatizánsai Bagdad zsidó negyedében rendezetek pogromot. A kommunisták és a kurdok is lázadtak. Mindeközben Szíriában létrehozták a Baath Pártot (magyarul: az újjászületés párja), amely a gyarmatosítás ellen és egy pánarab államért harcolt. A nyugat komolyan aggódott, hogy elveszti befolyását az olajban gazdag közel keleten. John Foster Dulles amerikai külügyminiszternek viszont sikerült 1955-ben a hidegháború idején Irakot, Pakisztánt és Törökországot a „bagdadi paktum” nevű katonai szövetségben egyesíteni. De Irakban nőtt a szűk szunnita elittel szembeni elégedetlenség. A brit befolyásnak 1958-ban újabb katonai puccs vetett véget. Abdel Karim Kassem tábornok megbuktatta a királyságot és kikiáltották a köztársaságot. II. Fejszált az 1939-ben meghalt Ghazi fiát megölték.

 A monarchia megszüntetése után Kassem lett a miniszterelnök és az iszlámot államvallásnak nyilvánították. Kassem szunnita asztalos és egy síta kurd asszony házasságából született. Számára az új állam minden muszlim hazája kellett, hogy legyen. A tábornok szociális biztonságot akart teremteni, kiépítette az egészség ellátó rendszert, ami minden iraki számára elérhetővé tett. A briteket rákényszerítette, hogy az utolsó katonájukat is vonják ki Irakból. Bojkottálta a „bagdadi paktum” üléseit. Bár nem volt kommunista felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Az új kurzus jól jött a sítáknak. Évtizedes elnyomatás után végre szabadnak érezhették magukat.  Kassemnek ellenfelei is voltak, többek között az egykori harcostársa Aref.  Ő azért vált veszélyessé, mert patriotizmussal szemben a pánarab eszmét hirdette. Aref mögött nem csak katonatisztek álltak, hanem a Baath Párt is, amelynek a képviselői 1959 óta próbálták Kassemet a hatalomból elmozdítani. Egy ellene elkövetett merényletkísérletben egy bizonyos Szaddam Husszein is rész vett.

Négy évvel később a Baath Párt puccsal átvette a hatalmat. Kassemet halálra ítélték és kivégezték. Husszein jordániai király erről az időszakról később így beszélt: „Ami 1963. február 8-án Irakban történt, az a CIA, az amerikai titkosszolgálat támogatásával zajlott le. Tudja, a puccsisták titkos rádióadókon keresztül megkapták a kommunisták neveit, akiket kivégeztek.” A puccs után három évig Aref volt a miniszterelnök, aztán elzavarták és Hassan Al-Bakr Szaddam Husszein nagybátyja került hatalomra. Ő a szunnita Tikritből származott és nagy nacionalista volt. Az ellenfeleit nem csak az ágyukból rángatta ki, hanem a családjuk szemeláttára végeztette ki őket. Ugyanakkor reformokat is bevezetett; kisajátította a nagybirtokokat és államosította az Iraq Oil Company-t. Ugyan Al-Bakr végképp nem volt kommunista mégis fő jelszavának „Egység, szabadság, szocializmus”-t választotta. Az arab egység mellett állt ki, az idegen befolyással szembeni szabadságot hirdette és szétverte a kapitalizmusra épülő gazdaságot. 1972-ben „barátsági és együttműködési szerződést” kötött a Szovjetunióval. Irak ezek után a fegyverbeszerzéseit a keleti blokk országaiból intézte.

A Baath párt vissza akarta adni Iraknak az ókorban élvezett nagyhatalmi státuszát és kultúrfölényét. A hetvenes évekbeli kőolaj árrobbanásnak köszönhetően Irak gazdag lett. Amikor 1979-ben Szaddam Husszein miniszterelnök lett Irak regionális hatalom volt. Az Egyesült Államok, hogy Irakot destabilizálja felhasználta a kurdok és a síták elégedetlenségét. A lázadásuk, arra kényszerítette Szaddamot, hogy az iráni sahhal kössön szövetséget. Ezzel feladta a nyugat ellenes irányvonalát. Amikor Iránban Khomeini ajatollah elkergette a sahot Amerika felhasználta Irakot Irán ellen. A hosszú véres iraki és iráni háború érdekessége az volt, hogy Amerika zsoldjában Irak szovjet fegyverekkel harcolt Irán ellen, amelynek viszont amerikai fegyverei voltak a sah idejéből. Irakot hitelekkel támogatta Franciaország, fegyverekkel pedig az USA. A háború viszont nem hozta meg a várt győzelmet. Irak a harcokban tönkre ment. Ráadásul az olajárak visszaestek. Szaddam az Egyesült Arab Emirátusokat és Kuvaitot okolta ezért, mivel egyoldalúan növelték a termelésüket. A következő konfliktus már be volt programozva.

Egyik döntő pillanata volt a huszadik századnak. 1908 májusában a britek megtalálták a közel kelet első olajmezőjét Perzsiában.

  A messzi Glasgowban az igazgatók döntöttek. Adnak még egy lehetőséget a geológusnak. Georg Bernard Reynolds még egyszer 490 méter mélyre fúrhat Masdsched Solaymanban. Ha pechje van, akkor abba kell hagynia. Reynolds hét éve keresett olajat a Perzsa öbölben. A főnökök 1908 tavaszán végül fel akartak hagyni a kutatással. Mostanáig 250 ezer fontot invesztáltak a homoksivatagba. Az álom, hogy fekte aranyat találnak eddig beteljesületlen maradt. A csalódott európai urak nem tudták belátni, az ötven éves Reynolds miért nem akarja abba hagyni a kutatást. Pedig a válasz egyszerű volt. Napok óta érezték Reynolds és emberei a gáz szagát. Reményt keltő jel. És tényleg 1908 május 26-án reggel 4 óra 30 perckor bűzös fekete sugárban tört elő az olaj. Reynolds azonnal hírnököt küldött teveháton Bagdadba. Az olajmezőt megtalálták! Ez még csak a kezdet volt. A britek ugyanis az összes további olajmezőt, amelyre rátalálnak Perzsiában, kitermelhetik. Ezt tartalmazta a koncessziós szerződés, amelyet hét éve kötött William Knox D’Arcy brit befektető Mozaffar ad-Din sahhal Teherán urával. D’Arcy és társai, valamint leszármazottjai pontosan hatvan évre kapták meg a kitermelési jogokat perzsa földön. Masdsched Solaymanban található kőolaj D’Arcy számára már a második telitalálat volt. Pár évvel korábban Ausztráliában már feltárt aranybányát, ami mesés vagyonhoz jutatta. De az olaj a perzsáknak több átkot fog jelenteni, mint szerencsét. Ugyanis a szerződés, amit a sah aláírt, a nemzeti megaláztatás lesz számukra. A természeti kincseiket ugyanis a külföldiek ellenőrzik, egész pontosan az Angol Perzsa Olajtársaság későbbi nevén British Petroleum –BP-.  A cég perzsák generációinak lesz szálka a szemében.

Ugyanakkor a kőolaj kitermelésről szóló megállapodás a 20. század egyik meghatározó dokumentuma volt. Nélküle nem lehet megérteni a közel kelet és a nyugat közötti szakadék kialakulását. A perzsa nacionalizmus ráadásul egy sajátos keveréke az erős öntudatnak és az érzékenységnek. Ebben rejlik Khomeini ajatollah és az iszlám forradalom sikere, valamint az önálló iráni atombomba iránti vágy titka is. És ezek mind visszavezethetők a D’Arcy féle koncesszióra. Igaz a britek nem sejtették mit fognak találni, de a 20 ezer fontért vett kitermelési koncesszióért csak 16% kereskedelmi hasznot adtak a mindenkori bevételből a perzsáknak. 1901-ben a kereskedelmi mennyiségű kitermelés még távoli célnak tűnt. Mégis az ekkor aláírt szerződés egyenlőtlen volt. A dokumentumban „igen hatalmas kormányzatnak” hívott perzsa vezetés ugyanis papírtigris volt. Az uralkodó dinasztia 1779 óta volt hatalmon és rendkívül gyengének számított. A hadserege motiválatlan és fegyelmezetlen, a közigazgatás középkori, az államkassza meg üres. A kormányzat a befolyásért harcoló két európai nagyhatalommal, Angliával és Oroszországgal szemben nem nagyon tudott mit tenni. Négy háborút vesztett el Perzsia a 18. és a 19. században az orosz cárral szemben. Oroszország sorra annektálta a kaukázusi államokat és itt a gazdasági privilégiumokat magának biztosította. Anglia pedig Afganisztánba verte meg a perzsákat. Ráadásul az angolok adómentességet élvezet a sah országában.

Perzsia Közép Ázsiáért Oroszország és Anglia között folytatott nagyhatalmi vetélkedésben az úgynevezett „Great Game”-ben kulcs szerepet játszott. Mind a két ország súlyosan beavatkozott az ország belügyeibe. Orosz katonatisztek segítettek a sahnak a modern hadsereg kiépítésében. Az iráni kozákokat például maguk irányították. A 19. század közepe után a sahnak már csak látszólagos hatalma volt saját országa felett. De Oroszország és Anglia rivalizálása valami jót is hozott. Megakadályozta, hogy más országok gyarmatosítsák. Ugyanakkor volt negatív oldala is. A két nagyhatalom útját állta minden olyan reformnak, amelyek nyugtalansághoz, vagy a másik hatalom előnyére vezetett volna. Mialatt a szomszédos Oszmán Birodalom reformokat vezetett be, Perzsia egyhelyben állt. Az oroszok és az angolok megakadályozták még a vasútvonal kiépítését is. Inkább teve karavánok szállították az árukat. Ugyanakkor Naser ad-Din uralkodása idején gyorsan haladt az ország kiárusítása. Az 1848 óta uralkodó sah állandó pénzszűkében volt. Az adóbevételi nem fedezték a luxuskiadásait. Az uralkodó már az 1860-as években felfedezett egy új bevételi forrást, a koncessziók eladását az Európaiaknak. A briteknek eladta a távíróhálózat kiépítésének koncesszióját, az oroszoknak pedig a Kaszpi tengeri halászati jogokat. A Kasselben született báró Julius de Reuternek – Reuters hírügynökség alapítójának -  a sah eladta a vasút, az úthálózat, gyárak, posták és bányák létesítésének jogát. Amikor az oroszok nyomására a perzsák visszaléptek a Reuterrel kötött szerződéstől, a britek megkapták a jogot a Bank of Persia megalapítására. Ők nyomtathatták az ország bankjegyeit. Lord Curzon a későbbi brit külügyminiszter a szerződést „egy ország gazdasági forrásainak teljes és példanélküli átadásának”nevezte. A nép dühe mindeközben tovább nőtt. Amikor a sah 1890-ben egy angol konzorciumnak eladta a dohánykereskedés jogát lázadások törtek ki az ország különböző részeiben. A dohánytermelők inkább elégették terményeiket, minthogy a briteknek odaadják, a kereskedők is hasonló módon cselekedtek. A sahnak végül vissza kellett vonnia a megállapodást, de ezért nagy árat fizetett. 500 ezer font kártérítést kellett adnia az Imperial Tobacco Corporation of Persia nevű cégnek, amit a britektől felvett hitelből finanszírozott. Ezzel óriásira nőtt az államadóság és az ország függősége is.

1896 május elsején egy mecset látogatás alkalmával halálos lövés érte a sahot. A tettes a merénylettel a sah uralkodóházát akarta a hatalomtól megfosztani. De a terv nem sikerült. Az országban az indulatok tovább forrottak. A sah fia Mozaffar ad-Din örökölte a trónt, aki ugyanazokat a hibákat követte el, mint az apja. Nem csak további koncessziókat adott el, hanem a briteknek és az oroszoknak megengedte katonai támaszpontok létrehozását. 1905 decemberében újabb konfliktus robbant ki. A teheráni bazárból a kormányzó parancsára kikergették a cukorárusokat, mert nem a hatósági áron adták termékeiket. Széleskörű felháborodás tört ki. Vallási vezetők, gazdag üzlettulajdonosok, értelmiségiek kerültek szembe sahhal. Elfoglalták a királyi mecsetet. Sztrájk tört ki, ami megbénította az üzleti életet. Először csak a kormány leváltását követelték, majd radikalizálódtak. Nem csak reformokat követeltek, hanem alkotmányt is. Olyan parlamentet, amely korlátozza a sah hatalmát. Ez az alkotmányos forradalom volt az első a Közel Keleten, amely polgárjogokat és pluralizmust követelt. Egyik vezetője Hassan Taqizadeh volt. Mint sok fiatal sorstársa ő is nyugaton tanult, vagy az Oszmán Birodalomban élte át a reformokat. Céljuk Perzsia elmaradottságának legyőzése és egy modern állam létrehozása volt. Visszatekintve ő, mint egy vallási vezető tehetséges fia szimbolizálta az átmenetet a tradíciókból a modernitásba. Este – hogy apját ne idegesítse – titokban franciául tanult és orvosi valamint nyugati szellemtörténeti könyveket olvasott. „Iránnak külsőleg és belsőleg, lelkileg és szellemileg Európaivá kell válnia.” – mondta Taqizadeh.

Már 1906 augusztusában a sahnak engednie kellett a forradalmárok követelésének. Az államháztartásról való döntés már nem nála volt, hanem a parlamentnél. Első döntésükkel elutasítottak egy 400 ezer fontos brit-orosz hitelfelvételt. Viszont hamar megosztott lett a változást akarók tábora. A klerikális része az alkotmányt a koránnak megfelelően akarta átalakítani. Taqizadeh és társai viszont az egyházat és az államot egymástól el akarta választani. Mindeközben a változást ellenző erők ellentámadásba lendültek. 1908 június 23-án 1500 fős kozák egység orosz vezetéssel körbe fogták a parlamentet. Amikor a képviselők nem voltak hajlandók elhagyni az épületet harcra került sor. A csata négy órán keresztül tartott és sok száz ember éltébe került. Egy tragédia, ami mély sebeket ejtett a perzsák lelkén. Az orosz beavatkozásra brit segítséggel került sor. Hetekkel korábban a brit és orosz követ felhívta a sah figyelmét közös kiáltványban, hogy meg akarják dönteni a hatalmát és ezt nem lehet tolerálni. Észak Perzsiát azonnal megszállta 12 ezer orosz katona. A britek pedig az ország déli részében növelték katonai jelenlétüket az első világháború előestéjén.                                

Londonnak cselekednie kellett. Időközben egész Perzsia sorsa – és az olajé – a Brit Birodalomtól függött. Pár évvel Reynolds szenzációs felfedezése után a kormány Winston Churchill sürgetésére a királyi haditengerészet hajóit szén és olaj meghajtásura állították át. Ennek a változtatásnak köszönhetően a hajók sokkal gyorsabbak lettek. Azért, hogy az utánpótlást biztosítsák, az állam átvette 1914-ben az Anglo-Persian Oil Company többségi tulajdonát. Az iráni forradalmárok viszont Németországból kaptak támogatást. Hassan Taqizadeh Berlinben élt és 1916-tól ott adta ki újságát. A „Mi újságunk” egy újabb forradalmat akart az idegen urak elűzése érdekében. A berlini agitációnál jóval nagyobb hatása volt egy másik eseménynek az irániakra. Az orosz cári hatalom összeomlása után a britek ki tudták terjeszteni befolyásukat egész Perzsiára. Az első világháború végén szomorú volt a helyzet. Sok civil éhezett és járványos betegségben halt meg. Egy évtizeddel az alkotmányos forradalom után a független, szabad Irán képe távolinak tűnt. De a lázadás szelleme nem hunyt ki. 1921 február 21-én röviddel éjfél után északnyugatról jövő 2500 katona elérte Teheránt. A vezetőjük egy magas növésű tiszt Reza Khan volt. Az egyszerű családban született férfi a kozákok közt szolgált, majd a britek segítségével főparancsnok lett. Elege lett a gyenge kormányzatból és modernizálni akarta országát. Reza véráldozat nélkül magához ragadta a hatalmat. Rákényszerítette a sahot, hogy hadügyminiszternek nevezzék ki. Két év múlva miniszterelnök lett. A sah ekkor már sok időt töltött Európában és 1925-ben a parlament meg is fosztotta a hatalmától. Reza elérte célját. Ő lett 1926 áprilisában a „királyok királya”, megalapítva a Pahlavi dinasztiát. Hassan Taqizadeh rövidesen hazatért Németországból Reza szoros tanácsadója lett. Az egykori forradalmár nagy reményeket táplált az új sah uralma iránt. A 48 éves Reza kemény volt magával és népével. A következő két évtizedben gyors modernizációt hajtott végre. Utakat, vasútvonalakat, gyárakat és egyetemeket építetett. A nyugati vívmányokat akarta meghonosítani úgy, hogy a nyugati befolyást csökkenteni akarta. Reza az iszlámban a fejlődés akadályát látta. Számára a Perzsa hagyomány a Szasszanida és az Ahemenida birodalmak jelentették. Ezért is nevezte át országát hivatalosan Iránnak és megtiltotta a csador viselését.        

A britek támogatták az új sahot, mert nyugalmat biztosított az országban. A brit követ dicsérte Rezát: „nem pazarolja az időt felesleges udvariasságokra, amelyek oly drágák a perzsa lelkeknek”. Ugyan az új sah magasabb részesedést ért el a kőolaj kitermelés hasznából, de azért a döntő rész még mindig az angoloké volt. Az iráni kőolajra nagy szüksége volt az első világháborúban meggyengült birodalomnak, főleg a hadiflottának és az iparnak. Autók, tehergépkocsik, buszok az egész brit világbirodalomban iráni benzinnel mentek. Nem volt véletlen, hogy Winston Churchill már 1911-ben az Anglo Persian Oil Company államosítását sürgette, mivel látta milyen fontos szerepe van a fekete aranynak a világ feletti uralom megtartásában.

 Eva Braun szenvedélyesen fotózott, gyermeki naivitással rajongott a Harmadik Birodalom vezéréért, akinek szeretője, később felesége volt. És nem mellesleg naplót is írt, amit 1948-ban Luis Trenker nevű férfi nyilvánosságra hozott. Ezzel csak egy hiba volt: hamisítvány volt.

 Harmincöt évvel a „Stern” magazin áltál publikált állítólagos Hitler napló előtt, már 1948-ban megjelent egy napló, amely a Führer legszűkebb környezetének életébe engedett bepillantást. „Egy időben a legvadabb fehérneműkhöz kellett hozzá szoknom, amiket az ő kívánságára kellett viselnem. Ma már csak azt tudom mondani, ezek a legfinomabb és legkényelmesebb fehérneműk, amelyeket bármikor is hordtam”. A napló a náci vezetőkről is elárul különös dolgokat. Julius Streicher a „Stürmer” című náci hecclapot adta ki. Róla ezt olvashatjuk: „Streicher kedvenc időtöltése volt, hogy egy ökröt egész nap a tűző napon, hagyott szomjazni, majd addig hagyta inni, míg össze nem esett”. A leleplezések állítólagos írója Hitler szeretője, majd röviddel a 1945 április 30-i közös öngyilkosságuk előtt felesége, Eva Braun volt. Ahogy a Hitler naplót – amiről azt állították miatta újra kell írni a második világháború történetét – ezt is hamisították. Csak míg a Hitler naplót 1981 és 1983 között egy kisstílű bűnöző készítette, addig a Führer szerető állítólagos vallomásai mögött egy nemzetközi híresség állt, Luis Trenker, aki az 1920-as évek óta ünnepelt hegymászónak, regényírónak és filmkészítőnek számított. A mindig joviális napbarnított alpinista azt állított, hogy Eva Braun 1944-ben egy kitzbüheli hotelben kereste fel egy zárt borítékkal a kezében és azt kérte, ha vele bármi történik, hozza nyilvánosságra a boríték tartalmát. Ez egy különleges 89 oldalas kordokumentumként jellemezte Trenker, amiről Eva Braun állítólag az mondta: „Meg fogja érteni, miért fontos feljegyzések, és miért nem akartam eldugni, vagy megsemmisíteni.” A háború utáni médiaérdeklődés hatalmas volt. Kiadók jelentkeztek Angliából, Franciaországból, Olaszországból, Hollandiából és az USA-ból. Hollywood is kíváncsi volt az anyagra. Az, hogy a naplót nem kézzel írták, hanem gépelték senkit sem zavart, mint ahogy az aláírás hiánya sem. Végül is Luis Trenker a nevét adta hozzá, ráadásul a neves publicista Hans Habe azt mondta „kispolgári, félművelt stílus” pont olyan, mint Eva Braun levelei.

A fotólaboránsnak tanult szerető valóban vezetett naplót, de ennek nagy része eltűnt. Csak 22 kézzel írott oldal maradt meg 1935-ből. Egy teljesen naiv ifjú nő képe bontakozik ki ebből, akinek a gondolatai csak az általa Németország, sőt a világ legnagyobbnak tartott embere körül forogtak. „Jön-e ma, vagy nem?”, „Szeret-e igazán?” , „Miért nem hallok híreket felőle?”. Eufória és rezignáció, dac és kiengesztelődés váltakozik folyamatosan. De a részletek soha sem olyan szaftosak, mint Trenker géppel írt szövege.

1935 február 18-án Eva Braun ezt írta: „Váratlanul jött és egy édes este lett belőle. Olyan végtelenül boldog vagyok, hogy szeret. Nem tartoznák neki semmivel, ha többé nem látna szívesen.” 1935 március 11-i bejegyzés: „Csak egy dolgot kívánok magamnak. Súlyos betegséget, és minimum 8 napig semmit sem tudni róla. Bárcsak soha sem látnám! Csak akkor van rám szüksége, ha nincs jobb dolga. (Butaság!) Miért kínoz engem, és miért nem vet véget az egésznek?” Eva Braun megpróbálja elterelni a figyelmét az elhagyatottságról: „Ma este Hertával megyek vacsorázni. Mi lehet tenni egy ilyen egyoldalú 23 éves nővel? Azt hiszem, úgy kell kezelni őt, amilyen.” „Ha lenne, egy kis kutyám nem lennék egyedül.” Május 28-i írás: „Istenem segíts, hogy ma még beszélni tudjak vele, különben késő lesz. Elhatároztam 35 altató tablettát veszek be. Ez holt biztos lehetőség lesz. Bárcsak felhívna!” Az öngyilkosság kísérlettel Eva Braun Hitler figyelmét próbálta magára vonni. Egészen a berlini bunkerben töltött utolsó napokig szeretője maradt a Führernek. A kapcsolatukat mindvégig titokban tartották. Hitler menyasszonya csak Németország lehetett. Csak Eva családja és a szűk belső kör tudott a viszonyukról. 

Luis Trenker 1937 óta ismerte Eva Braunt. Saját elmesélése szerint, anélkül, hogy tudta volna kicsoda, egy bálteremben kocogtatta meg a vállát. Később azt tapasztalta, hogy az ilyenfajta közeledése miatt a lány, ha találkoztak egy kicsit mindig elfintorodott. A dél tiroli származású Trenker Mussolini Itáliája és Hitler Németországa között ingadozott. Pedig árja jellegzetes kinézete miatt szívesen látott művész volt náci körökben. Tehát akár még a lehetősége is meg lett volna, hogy az általa csak „korán elriasztott szépasszonynak” hívott Eva Brauntól a naplóját megkapja. Ráadásul egy ilyen írásmű tele szenzációs bulvár témákkal, amit a pénzszűkét jelentő háborút követő években el lehetett adni a sajtónak nem jött volna jól Trenkernek? Vadul vonzó fehérneműkkel és szenvedő ökrökkel? Vagy az egyik náci vezér Robert Ley házi oltárárával? „A hálószobájába vezetett és azt mondta olyat mutat, amit még más nem látott. A komódon állt egy oltár középen a Führer fotójával. Előtte egy vörös tálkában égett „az öröktűz”. Ettől balra és jobbra friss virágok. Minden reggel saját magam hozok új virágokat – mondta Ley, majd hozzá tette: Reggel és este itt mondok imát. Ez ad erőt a munkához.” De az állítólagos naplóban olvashatunk arról, hogy a 17 éves Hitler részegen Bécsben hogyan vesztette el szüzességét és mi történt másnap: „Órákkal később egy széles franciaágyban ébredt, mellette egy kövér nem éppen fiatal nő aludt. Borzalmasan érezte magát. Amikor a nő felébredt csak annyit mondott „Legyél nyugodt, minden ki van fizetve!” – majd elfordult és tovább folytatta az alvást.” Ritkán érintette Trenker géppel írt kézirata a politikát. Viszont az álnapló tartalmaz részeket, milyen terveket osztott meg Hitler szeretőjével 1939-ben Lengyelországgal kapcsolatban. „A lengyelek alkoholisták. Heti rum adag hozzáadva az IG Farben által gyártott droggal hamar a lengyel értelmi szintet a minimálisra csökkenti. Így nem tudnak politikai ötletekkel előállni.” Az írásnak hitelt adóknak nem tűnt fel, hogy a lengyelek nem annyira rumot, mint vodkát isznak! Apró malőr… Eva Braun viszont a 89 oldalas műben nem beszél politikáról. Ő szeret és szenved. Például Leni Riefenstahl miatt. Amikor az „Akarat diadala” és az „Olimpia” című propagandafilmek rendezője meglátogatta Hitlert Eva Braun Hamupipőke szerepbe kényszerült. „A hálószobámban kellett várnom, míg be nem jött. Amíg a Leni meztelen táncot lejtett nem lehettem ott. Talán azért mert én még fiatal voltam vagy, mert én voltam az ő titkos királynője?” 

Szerepeltek ennél vadabb dolgok is Trenker írásában. Eva Braun állítólagos kapcsolata egy Kurt nevű bécsi festőművésszel. Gyakran találkoztak egymással és egyre közelebb kerültek egymáshoz. De Hitler tudomást szerzett a dologról. Mint egy ócska ponyvaregényben követte a párt egészen Kurt lakásáig: „Ami ezután történt borzalmas, borzalmas, borzalmas! Kurtnak alig volt ideje felkelni az ágyból. A hajam a szememre hullott, nem láttam semmit. Mikor tudatosult bennem mit történt, már megtörtént.” Hitler a vetélytársát saját kezűleg ölte meg. A következő napi bejegyzésben ezt olvashatjuk: „Kurt halála nem jelentett érzelmileg számomra semmit. Nem éreztem fájdalmat. Egy sötét és borzalmas vége egy életnek, amellyel egy darabig kapcsolatban voltam.” Ez már viszont sok volt Eva Braun családjának. Amikor 1948 szeptemberében a „Wochenend” című képeslap, ami alcímében úgy hirdette magát, mint a „pihenés a hétköznapok után” lehozta a történetet a család Leni Riefestahl támogatásával perre ment és nyert. A müncheni bíróság előtt Hitler titkárnője Traudl Junge is tanúskodott és cáfolta az állítólagos naplóban leírtakat. De Hitler volt sofőrje is megjelent a tanúk padján és határozottan kétségbe vonta például azt, hogy Hitler egy hónapban csak egyszer fürdött volna. Ugyanis az ő feladata volt, ha bárhova megérkeztek a fürdő előkészítése. A bíróság előtt derült ki, hogy egyes részeket a hamisító egy másik botrányműből lopta. Az 1913-ban Sissi császárné unokahúga Larisch grófnő által írt memoárban már lehetett olvasni a „vad fehérneműkről”, amiket Rudolf trónörökös vásárolt Mary Vetsera, a szeretője számára és egy másik főherceggel kapcsolatban az ökörről szóló történet is visszaköszönt. „Nem kell szakértő irodalomtudósnak lenni, hogy felismerjük a grófnő szövegeit.” – írta a tiroli történész, Roman Urbaner Trenker nagy ellenfele. A müncheni bíróság ugyan megtiltotta, hogy a szöveget Eva Braun naplójaként jelentessék meg, ennek ellenére a francia és az olasz könyvváltozat már kapható volt.                 

Rögtön a müncheni per után Hans Habe már nem akart tudni arról, hogy egyszer az álnaplót hitelesnek tartotta. Trenker a biztos itáliai távolságból továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az írást Eva Brauntól kapta. Arról nem tehet – mint mondta – hogy néhány rész nem felel meg a valóságnak. Egészen 1976-ig áldozatként állította be magát: „Soha nem hoztam nyilvánosságra Eva Braun naplóját. Ezt bizonyos sajtóban dolgozó emberek tették az akaratom ellenére, mert így az újságaikat könnyebben el tudták adni. Soha nem hallottam, vagy olvastam Larisch grófnő memoárjáról.” Később egy bocsánatkérés félére is futotta tőle: „csak egy tréfa volt” jegyezte meg a naplóról. Valójában nehéz mind a mai napig megmondani, hogy Trenker személyesen hamisította-e a naplót. Ha valaki más fogalmazta meg a szöveget, az dél tiroli Louis Barcata az egykori náci lap a „Das Reich” római tudósítójának kellett lennie. Ő Trenker barátja volt. Az bizonyos, hogy Trenker ha nem is a szerző volt, de az biztos, hogy a csalás egyik hajtómotorjának számított. Minden esetre a hírnevének nem ártott. Már az 1960-as és 70-es években, a televízióban a hegyek szépségeiről készített műsorokat. Tevékenységét Olaszországban, Tirolban és Ausztriában szövetségi szinten kitüntetésekkel jutalmazták. Amikor 1990-ben Bozenben meghalt, tudta életrajzi könyve a helyes címet viseli: „Minden jól alakult.”