Vlagyimir Putyin orosz elnök szerint önálló ukrán állam nem létezett. Ez egyrészt nem igaz, másrészt, hogy tartós szuverén Ukrajna csak a huszadik század végén jött létre az az oroszoknak is köszönhető. 

 Ukrajna nagy ország. 603 700 km². Nagyobb, mint Franciaország. Viszont sokkal egyhangúbb természeti környezettel rendelkezik, mint a nyugat európai társa. Ha autóval utazunk keresztül rajta, mondjuk Csaptól Lviv felé Kijeven és Harkovon (Harkiv) át Oroszországig, és kiérünk a Kárpátokból rendkívül unalmassá válik a táj. Főleg ha a nagy Kelet európai síkságon megyünk keresztül. Ukrajnának ez a táj a végzete. Lényegében nincs természetes, jól védhető határa. Sokan ezzel magyarázzák, miért nem sikerült az ukránoknak a huszadik századig tartós szuverén államot létre hozniuk. Ukrajna oroszul és lengyelül egyaránt határvidéket jelent. A területéért hosszú ideig nagyhatalmak harcoltak. Egyik része az Orosz Birodalomhoz a másik pedig Lengyelországhoz tartozott, amely mint a Lengyel- Litván Unió örökölte meg a területet a Litván Nagyhercegségtől. A lengyelek mindig elismerték az ukránok nyelvi és kulturális különállását, már a vallási különbségek miatt is, míg az oroszok erre nem voltak hajlandók. Ugyan ők is látták a különbségeket ennek ellenére területet Kis Oroszországnak, vagy Dél Oroszországnak nevezték. Miközben a lengyelek és az oroszok elismertek bizonyos különbségeket egyre nem voltak hajlandók: az ukránt, mint önálló nemzetet elfogadni. Az oroszok úgy kezelték az ukrán nyelvet, mint az orosz egyik dialektusát. Függetlenül attól, hogy a szomszédjaik mit gondoltak róla, kialakult egy saját önálló ukrán identitás. Ezt az identitás viszont területileg megosztott volt, olyannyira, hogy ennek hatása mind a mai napig érezhető. A keleti régiók hosszú ideig az orosz cár uralma alá tartoztak, míg a nyugati a tizennyolcadik század végéig Lengyelországhoz, ennek felosztása után a Habsburg Császársághoz, majd az Osztrák Magyar Monarchiához. A nyugati részen, amelyhez Galícia, Podólia és Volhónia tartozott az ortodoxok mellett római és görög katolikus vallásúak is éltek. Ezen a vidéken mind a mai napig jobban tapasztalható a nyugati hatás. Ennek a példája a mai ukrán nacionalizmus központja Lemberg, Lvov, Lviv városa, ahol az Osztrák Magyar Monarchia hangulata ma is érezhető. A különbségek ellenére egy valami tartotta egyben az ukrán nemzetet, az pedig a nyelv volt. Az írásban a cirill betűket használják, de ez eltér az orosztól, többek között abban, hogy az ukrán több betűt használ. Cirill abc alkalmazása a lengyelek ellenében is hasznos volt. A latin abc-vel szemben segített megtartani a nyelvi különállást. Az ukrán nyelvet a történelem során inkább a falvakban beszélték, míg a városokban és az értelmiség körében az oroszt, a lengyelt, a németet és a jiddist használták. Ez utóbbit, azért mert a mai Ukrajna területén jelentős számban éltek zsidók is. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az ukrán nemzeti öntudatra ébredés „paraszti” jellegű volt. Ennek a mozgalomnak volt jeles tagja az 1814-ben született Tarasz Sevcsenko költő. Az orosz és az osztrák magyar monarchiák között megosztva élő ukránoknak eltérő nehézségekkel kellett szembe nézniük a nemzeti öntudatra ébredésük során. A cári hatalom az erőre kapó ukrán mozgalmakban Oroszország egységét veszélyeztető jelenséget látott. Ellenük vívott harcban elsődleges célpont a nyelv volt, amit továbbra sem ismertek el önállónak, hanem csak az orosz egy dialektusának. A megkülönböztetés következménye volt, hogy a hivatali és az értelmiségi pályákon csak az orosszal lehetett előrejutni. Ráadásul az ukrán nemzeti mozgalmakat ott akadályozták ahol tudták. II. Sándor cár például 1876-ban betiltotta az ukrán nyelv használatát folyóiratokban, könyvekben, színházakban. A tiltás 1905-ös forradalomig tartott. II. Miklós cár a lázadások hatására újra engedélyezte az ukrán nyelv használatát. Az Osztrák Magyar Monarchiában jobb sorsa volt az ukránoknak. A Monarchiában nagyobb autonómiával és szabadsággal rendelkeztek, mint Oroszországban. Kulturális egyesületük (Proszvita) és saját pártjuk (az Ukrán Nemzeti Demokrata Párt) lehetett. Ez utóbbi képviselőket küldhetett a bécsi parlamentbe. Az első világháborúban a front mindkét oldalán harcoltak ukránok. A cár hadseregében három millió, az Osztrák Magyar Monarchiáéban pedig kétszázötvenezer ukrán szolgált.

Ukrajna életében az 1917 februári forradalom jelentős változást hozott. A Szovjetunió 1922 december 30-i létrehozásáig, amelynek Ukrajna egyik „alapító” köztársasága volt az ukránok helyzete többször változott. Ebben az öt évben leginkább a polgárháborús harcok okoztak sok szenvedést, de ekkor teremtődött meg az önálló ukrán állam lehetősége is, ugyan csak rövid időre. Ez az egykori cárok által uralt területre volt igaz, hiszen Nyugat Ukrajna, az egykori Habsburg területek nagy része 1919 és 1939 között az újra függetlenné váló Lengyelországhoz került. Egyébként az első világháborút lezáró békerendszer nem foglalkozott az önálló ukrán állam létrehozásával. A függetlenségi mozgalmak először Oroszországon belül képzelték el a szabadságot. A jelszavuk is az volt „Szabad Ukrajnát, szabad Oroszországban”. Létre hozták a Nemzeti Tanácsot a Központi Radát, amely igényt tartott Ukrajna irányítására. Ennek elnökévé Mihajlo Hrusevszkij történészt választották. A Rada úgynevezett „Univerzálékat” vagyis széles nyilvánosság számára szóló kiáltványokat bocsátott ki, többek között a földosztásról. 1917 novemberében adták ki a harmadik Univerzálét a független Ukrán Népköztársaság létrehozásáról, illetve alkotmányozó nemzetgyűlés választásáról. A függetlenség 1918  január 18-i kikiáltása után az Ukrán Népköztársaság széles körben elismertette magát, mind az ANTANT, mind a Központi Hatalmak országai között. Például az Egyesült Államok küldött diplomatát Kijevbe és Budapesten is volt ukrán diplomáciai képviselet. Csakhogy az 1917 októberében puccsal Oroszországban hatalomra került bolsevikok nem nézték jó szemmel a független Ukrajna létét. Lenin és a bolsevik társai ugyanis a cári Oroszországban szocializálódtak. Számukra Ukrajna Oroszország részének számított. Lenin 1918 januárjában kiadta a parancsot Ukrajna megtámadására. A háborús kaland csak pár hétig tartott, mivel megérkeztek a német és az osztrák magyar csapatok. Ezt követő években ukrán területen több ember is magához ragadta a hatalmat. A németek például, ahelyett, hogy a Központi Radát támogatták volna egy ukrán tábornokot hoztak helyzetbe Pavlo Szkoropadszkijt, aki felvette a hetman címet és visszahozta a cári törvényeket. Vele szemben lépett fel a szociáldemokrata Szimon Petluja egyik paramilitáris csoport vezetője. Direktóriumot hozott létre, és amikor a németek visszavonultak Kijevet ostrom alá vette, ahova 1918 december 14-én be is vonult. Petluja nem tudta megszilárdítani hatalmát, bár volt egy erősége a paraszthadserege. Kijeven kívül kevés területet tartott ellenőrzése alatt. A bolsevikok ugyanakkor nem mondtak le Ukrajnáról. Olyan vidékeken, ahol oroszok voltak többségben például Donyeck- Krivoj Rogban, Odesszában, Don vidékén, Moszkva által támogatott mini államokat hoztak létre. Miután Kijevben sikertelenül puccsal próbálkoztak, a főleg oroszok által lakott Harkovban megszerveztek egy ukrán Központi Végrehajtó Bizottságot és Harkovot tették meg Ukrajna fővárosának. A bolsevikok kétkulacsos játékot műveltek. Sohasem gondolkoztak független Ukrajnában. 1918 november 18-án megalakították az ukrajnai forradalmi bizottságot, rá tíz napra az Ukrajna Ideiglenes Forradalmi Kormányát, amit egy bolgár irányított. A Vörös Hadsereg pontosan akkor kezdték meg a támadásukat Ukrajna ellen, amikor Moszkva tárgyalni kezdett a Petluja vezette Direktóriummal. Mikor Petluja tiltakozott ez ellen, Csicserin szovjet külügyminiszter azt mondta Moszkvának semmi köze az Ukrajnában előrenyomuló csapatokhoz. Azt a „teljesen független” ukrán szovjet kormány irányítja. 1919 januárjában a Vörös Hadsereg másodszor is elfoglalta Kijevet. Ezúttal hat hónapra. A bolsevikok hadserege nem csak elfoglalt területeket, hanem a parasztoktól rekvirált terményeket és állatokat is. Az ukrán parasztság ízelítőt kapott abból, ami még jó párszor osztályrésze lesz. Ekkor még lázadással védekezett. Parasztokból álló szabadcsapatok szerveződtek. A leghírhedtebb vezetőjüket Nyesztor Mahnónak hívták. Ukrajnában, mint az egész egykori cári birodalomban abszolút anarchia uralkodott. Területén Gyenyikin fehér hadserege éppúgy harcolt, mint a bolsevikok Vörös Hadserege, Petluja katonái, vagy különbözőző főként parasztokból verbuvált partizán egységek. Ha ez nem volt elég 1920 tavaszán a lengyelek az ukránokkal összefogva háborút indítottak a bolsevikok ellen. Petluja Pilsudski lengyel vezetővel fogott össze, aki egy erős Ukrajnában volt érdekelt országa és a bolsevikok között. A háború változékony hadiszerencsét hozott a szemben álló feleknek. Május 7-én a lengyelek elfoglalták Kijevet, majd a Vörös Hadsereg visszaszorította őket egész Varsóig, ahol a lengyelek a „visztulai csodának” nevezett ütközetben megverték a bolsevikokat. A lengyelek benyomultak Ukrajnába, de az önálló ukrán államot nem sikerült létrehozni. A lengyelek előbb tűzszünetet kötöttek a bolsevikokkal később pedig békét kijelölve a lengyel szovjet határt. A fehér hadsereg maradékát pedig evakuálták a Krímből. 1921 folyamán a vörösök a saját békéjüket erőszakolták rá Ukrajnára. És ezt szó szerint kell érteni.                        

Ez a béke két rettenetes időszakot hozott magával: az éhezés korszakát a húszas és harmincas évek elején. De hogyan fordulhatott elő ez a helyzet Európa egyik legjobb termőföldjével rendelkező régiójában? Mindkét esetben az ember volt a fő felelős, pontosabban a szovjet vezetés, Lenin és Sztálin. Ugyan mindkét esetben az időjárás is közrejátszott, de ez még nem idézte volna elő ezt a humanitárius katasztrófát, ha a kegyetlen politikai hatalom nem avatkozik közbe. Az 1921-es éhezést főleg az erőszakos rekvirálások idézték elő, amivel a városok lakosainak akartak élelmiszert szerezni. A polgárháborús viszonyok miatt ugyanis nagyon rossz volt az ellátás. Az éhezés olyan mértéket ért el, hogy a bolsevista hatalom kénytelen volt külföldi segélyekért folyamodni. Felállították az „Összorosz Éhinség Bizottságát”. Az azonnali segély legfontosabb forrása azonban az „American Relief Administration (ARA) volt, amelyet Herbert Hoover amerikai elnök alapított és 1918 végén valamint 1919 elején sikeresen osztott szét élelmiszert és gyógyszert Európában. Ezt a munkát terjesztették ki a szovjetek által uralt vidékekre. 1922 nyarán az amerikaiak már 11 millió embert etettek miden nap. Az ARA emberei felfigyeltek arra, hogy Lenin különböző módon kezeli az orosz és az ukrán területeket. A moszkvai hatóságok kezdetben tagadták, hogy Ukrajnának szüksége lenne élelmiszerre. Csak 1922 januárjában engedték be az amerikai segélyszervezetet ukrán területre, amikor már olyan katasztrofális volt a helyzet, hogy nem lehetett tovább tagadni. A szovjet vezetés cinizmusára jellemző, hogy az élelmiszerhiány ideje alatt is exportált gabonát, hogy ipari eszközökhöz és valutához jusson. De ugyanez volt a helyzet tíz évvel később is. Az 1932-33-as éhezés ugyan az egész Szovjetuniót sújtotta, de a legsúlyosabb helyzet Ukrajnában alakult ki. Csak Kijev és környékén 1 110 800 ember halt éhen a lakosok 20%-a, Harkov és környékén pedig 1 037 600 fő, az itt élők 18,8%-a. Ebben az éhezésben az erőszakos kollektivizálás és az erőltetett iparosítás játszott döntő szerepet. Ugyanis ebben az időben a parasztoktól elrabolt terményt exportálták, hogy az ipart kiépítsék és korszerűsítsék. Ez a Szovjetunióban 5 millió, egyedül Ukrajnában 3 millió ember életébe került. Nem véletlen, hogy az ukránok ezt az időszakot tudatos népirtásnak tartják mai napig, és az sem véletlen, hogy amikor 1941 nyarán a németek megtámadták a Szovjetuniót az ukrajnai lakosok egy része – igaz rövid ideig -, de felszabadítókat látott a németekben. Ma az oroszok által elátkozott Sztyepán Bandera és a partizán mozgalmának sikere a második világháború alatt és rövid ideig után is ezeknek az éveknek az emlékének is köszönhető. A második világháború azonban területi nyereséget is hozott Ukrajnának. Lengyelország nyugatra tolásával jelentős területekhez jutottak nyugati szomszédjától. Lakosságcserének  nevezett etnikai tisztogatásnak következményeként nagyszámú lengyeltől szabadultak meg. Igaz Lengyelországból is üldöztek el ukránokat. Ami minket illett tőlünk Kárpátalját vették el Sztálinék, mint „ősi ukrán földet”. Az itt élő ruszinokat pedig ukránnak minősítették. Itt meg kell jegyezni, hogy 1939 márciusában Kárpátalján már volt egy kísérlet, amely német segítséggel egy önálló ukrán államocskát akart volna létrehozni Huszt központtal, de ezt a magyar haderő megakadályozta. Az ukránok ezt azóta is sérelmezik, a kísérlet vezetőjét Volosin Ágostont pedig nemzeti hősnek tartják. Ugyanúgy, mint azokat az úgynevezett szics gárdistákkal, akik megpróbálták megállítani a magyarokat sikertelenül.

Mint láthatjuk Ukrajna története tipikus kelet európai történet. Tele veszteséggel és szenvedéssel. Ugyan egy ötven milliós népről beszélünk, de ennek a népnek a saját ország létrehozására való törekvését a szomszédos nagyhatalmak – főleg az oroszok – sokáig megakadályozták. Ma önálló állam, de határvidék jellege megmaradt. A nagyhatalmak ugyanúgy harcolnak a felette gyakorolandó befolyásért, mint sok száz évvel ezelőtt. Most viszont Európa és ezen belül Lengyelországnak és nekünk Magyarországnak is érdeke egy független Ukrajna létezése, legalább azért, hogy az oroszokat távol tartsák tőlünk. Hiszen 1848/49-es és az 1956-os forradalmak és szabadságharcok megmutatták kelet felől ritkán jönnek jó dolgok hadseregek segítségével.         

 A Német Demokratikus Köztársaság végnapjait az ott állomásozó KGB-s tisztek is átélték. Egyikük Vlagyimir Putyin mostani orosz elnök volt.

A 32 éves KGB-s tiszt számára az NDK-beli élet jól elő volt készítve. Egy intenzív német kurzuson vett részt a KGB „Vörös Lobogó” nevű főiskoláján. Idegen nyelv elsajátítása olyan, mint egy második élethez való alkalmazkodás – mondta később. Kényelmes, de nem luxus körülmények várták a fiatal szovjet titkosszolgálati tisztet, Vladimir Putyint Drezdában 1985 tavaszán. A szolgálati helye az Angelikastraβe 4 szám alatt a város elegáns villanegyedében Albrechtsberg kastély parkjának közelében volt található. Az irodája az épület első emeletén helyezkedett el. A villában hat szovjet titkosszolgálati tiszt dolgozott. A munkájukért havi 1800 kelet német márkát kaptak, amely kétszerese volt az NDK-ban élők átlagkeresetének. Putyin az otthonába, ami egy két és félszobás panellakás volt gyalog is el tudott menni, olyan közel volt a munkahelyéhez. Ott élt feleségével Ljudmilával és kislányával a közvetlen kiköltözésük előtt Leningrádban született Marijával. 1986-ban Drezdában jött a világra második lánya Jekatyerina. A szabadnapokon Putyinék a szürke Ladájukkal gyakran mentek kirándulni a Drezda közelében fekvő festői vidékű Szász Svájcba. Az ifjú titkosszolgálati tiszt munkája saját bevallása szerint politikai felderítésből, politikusokról és az ellenség terveiről való információszerzésből állt. Az ellenség alatt természetesen a nyugatot kellett érteni – mondta el 2000-ben egy orosz újságírónak Putyin: „A fő ellenségünk a NATO volt.” A forrásait Putyin a drezdai műszaki egyetemen szervezte be – emlékezik vissza Vlagyimir Gortanov, aki szintén a KGB villában dolgozott ügynökként. Az általa beszervezett nyugatra utazó ügynököknek egyik célpontja a bajorországi Bad Tölzben állomásozó amerikai speciális egység az úgynevezett zöldsapkások voltak. Putyin a munkáját Kelet Németországban jól végezte. Kétszer is előléptették. A munkája során szorosan együttműködött a kelet német állambiztonsági minisztériummal. Putyin azt mondta ez egyik Stasi összekötőjének, hogy szereti a németeket, főleg a fegyelmüket. A Stasi tiszt úgy emlékezik Putyinra, mint egy kimondottan nagyorosz felfogású történelem tudatos emberre. Tíz évvel az NDK megszűnése után Putyin elmesélte, hogy a Stasi tagjaival való beszélgetésben jött rá, hogy Kelet Németország ugyanabban a helyzetben volt ebben az időben, mint a Szovjetunió pár évvel korábban. Az NDK totalitárius állam volt, egy ebben konzerválódott társadalommal. Ennek ellenére élvezte a kelet német hétköznapokat. Különösen kedvelte a sört, ezek közül is a Drezda melletti radebergi sörgyár italát. Kollegáival gyakran kereste fel az itteni sörözőt, ahol egy-egy alkalommal három liter sört is elfogyasztottak. Ennek köszönhetően 12 kilót szedett magára, 85 kilóra hízott. A kommunizmus végnapjaiban 1989 december 5-én tüntetők vették körül a KGB villát, amit a németek Stasi objektumnak tartottak. Ekkor Putyin a lement a kapuhoz, hogy beszéljen a demonstrálókkal. Németül közölte velük, hogy ez egy szovjet katonai objektum. Amikor a tüntetők tudni akarták ő pedig kicsoda röviden azt felelte: a tolmács. A tüntetők rövidesen elmentek, és nemsokára a KGB helyi embereit is hazahívták. Putyin 1990-ben Leningrádba ment. A következő évben a város először szabadon megválasztott polgármesterének helyettese lett és ezzel megkezdődött a nem várt politikai karrierje.               

 1953 június 17-én mindenhol fellázadtak a kommunista diktatúra ellen Kelet Németországban. Rövid ideig Görlitz volt a legszabadabb város az egész NDK-ban.

 „Gyorsan engedjék le az ablakredőnyöket! Az ajtókat szekrényekkel és asztalokkal barikádozzák el! Három puskánk, négy pisztolyunk és 130 töltényünk van. A fegyvereket osszák szét!” Johannes Niesner a Stasi (kelet német állambiztonsági rendőrség) helyi egységének parancsnoka Görlitzben ezeket az utasításokat adta ki, amikor az utcán több ezer feldühödött ember követelte a politikai foglyok szabadon bocsátását. 1953 június 17-én a Stasi irodájában kilenc ember ült rettegve a jövőtől. Eddig tőlük féltek az emberek, most viszont ők reszkettek az életükért. Amikor néhány tüntető átmászott a kerítésen eldördültek az első lövések. Rövid idő múlva fordult a kocka. A tiltakozók egy tússzal jelentek meg. Karl Weicholdot a Német Szocialista Egységpárt (SED), a kelet német állampárt városi vezetőjét hozták. A bejárat előtt a rettegő pártfunkcionárius bekiabált a védőknek: „Tegyék le a fegyvert! Ne lőjenek, legyenek okosak! Engedjék be a delegációt, úgyis minden elveszett.” Niesner tíz tüntetőt beengedett, akik nem akartak hinni a szemüknek. Minden cella üres volt. Erről viszont senki sem akart tudomást venni olyan nagy volt a bizalmatlanság és a düh. A helyzetet kihasználva 60-80 ember benyomult az épületbe, fejszékkel széjjelverték a berendezést, az aktákat kidobálták az ablakon és megverték a Stasi embereit. Az utcán a tömeg azt skandálta, hogy „új kormányt akarunk”. Rosszabbul jártak a szomszédos kisváros Niesky állambiztonsági emberei. A parancsnokot és három beosztottját az őrs kutyaketrecébe zárták. Az eddig rettegett Stasi embereknek etetőedényekben állat eledelt adtak. Olyan események zajlottak le, amelyek pár nappal korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Az üldözőkből üldözöttek lettek. Ország szerte párt és állami hivatalokat támadtak meg a tiltakozók és a kommunista hatalom jelképeit leszedték a falakról. A munkás és paraszt állam szembe került a munkásokkal és parasztokkal és helyzetre fejvesztett módon reagált. Ezen nem is lehetett csodálkozni, hiszen a tiltakozó akciók futótűzként terjedtek el. Egymillió ember vett rész a június 17-i eseményekben. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) 214 városából 181-ben voltak tüntetések és sztrájkok, többek között az összes nagyvárosban. Több mint 250 épületet foglaltak el és ezer politikai foglyot szabadítottak ki. A népharag felkészületlenül érte az állami vezetést. A felkelés parazsa pedig már régóta izzott a hamu alatt. Mialatt a világ Nyugat Németország gazdasági csodájától volt elragadtatva, Kelet Németország 1953 elején mély gazdasági krízisben volt. Az ellátás hiánya miatt csak 1953 márciusában 31 ezer kelet német ment nyugatra. Ugyanebben a hónapban halt meg Sztálin a szovjet diktátor, ami az egész keleti blokkban bizonytalansághoz vezetett. Májusban az NDK állampárt tíz százalékos munkanorma növekedésről határozott. Ugyanazért a bérért többet és gyorsabban kellett dolgozni, hogy teljesítsék a tervet. A helyzetet bonyolította, hogy Moszkva a vazallus államainak reformokat írt elő. A káosz teljes lett. A SED 1953 június 11-én kiadott egy direktívát „Intézkedések a politikai helyzet javítására.” Ez a legtöbb lojális pártfunkcionáriust nem csak váratlanul érte, hanem sokkolta is. A párt ugyanis kénytelen volt beismerni a hibáit. Például a mezőgazdaság kényszer szövetkezesítését lassítani kellett, mint ahogy az adóemeléseket, vagy az egyházak elleni harcot is.     

A legtöbb párttag tanácstalan volt. A SED nem sokkal korábban nem az ellenkezőjéről határozott? De az intézkedések pont az ellentétes hatást érték el. Az emberek felbátorodtak és ki merték mondani azt, amit korábban csak gondolni merészeltek: a rendszer totálisan csődöt mondott. A nyíltságnak ebben a klímájában a vágyálmok összemosódtak a legvadabb elképzelésekkel. Ez szolgáltatta a táptalajt a sztrájkokhoz, amelyek már június 17 előtt egy nappal megszerveződtek. Kelet Berlinben már június 16-án tiltakozásra került sor, amikor is egy munkás Fritz Selbmann bányaügyi minisztert lerántotta a szónoki emelvényről, amin beszédet tartott. Selbmann az 1918-as novemberi forradalom idején tagja volt a munkás és katonatanácsnak és maga is munkás volt, mint hangsúlyozta, de ez sem segített rajta. Lumpennek és árulónak bélyegezték. Ekkor az egyik tiltakozó elkiáltotta magát: „Szabadok akarunk lenni! A tiltakozásunk nem csak a normák ellen irányul. Ez egy népfelkelés!” Másnapra általános sztrájkot hirdettek. Helyi tiltakozásból országos mozgalom lett. De nem Kelet Berlinben, hanem Görlitzben jutottak az események a legmesszebb. Az, ami a lengyel határ melletti városban történt magán viselte a forradalom jeleit. A görlitzi üzemekben már korán reggel megkezdődtek a sztrájkok. Hiába üzentek Berlinből, hogy provokációtól kell tartani, a vidéki funkcionáriusok biztonságban érezték magukat. A SED kerületi titkára Weichold a napi értekezleten inkább a párton belüli viszállyal – konkrétan a helyetteséhez való viszonnyal – foglalkozott, amikor az egyik párttag dühösen felszólalt miért ezzel foglalkoznak, amikor az üzemekben elszabadult a pokol. Weichold gyorsan az egyik sztrájkoló gyárba ment, de már a helyzeten nem tudott javítani. A plakátokon új kormányt és szabad választást követeltek. Városiak ezrei csatlakoztak a tiltakozó munkásokhoz és hatalmas tömeg vonult a belváros irányába. Délelőtt már 40 ezres volt a tiltakozók száma a 100 ezres városban. Egyedülálló módon gyorsan és egymással összefogva ragadták magukhoz a hatalmat a görlitziek. Üzemek közötti sztrájkbizottságot hoztak létre, amely mint egy forradalmi átmeneti kormány működött. Délben lemondatták a SED funkcionárius főpolgármestert, kiszabadították a foglyokat és felállítottak egy saját- igaz fegyvertelen – rendőrséget. Húszfős városi tanácsot neveztek ki a város ügyeinek intézésére.        

Fejszékkel, kalapácsokkal és feszítővasakkal rohamozták meg a női börtönt a felkelők. Az első cellának a zárát törték fel, amikor a börtönigazgató átadta a központi kulcsot Günther Assmann tanárnak. „A foglyok gyorsan menekültek, mentve magukat.” – emlékszik a szabadításra Assmann, akinek nyolc évet kellett ülnie később ezért a tettéért. A város összes 417 foglyát kiszabadították. Komolyabb ellenállás nélkül 14 óra 30 percig elfoglalták a demonstrálók az összes középületet, a városházától kezdte a két börtönön át, a Stasi központig. Görlitz lett a legszabadabb város Kelet Németországban. A megszálló szovjet katonaság még tétlenül nézte az eseményeket. Minden jel arra utalt a város lakói számára, hogy megszűnt létezni az NDK. Egy délutáni gyűlésen a szociáldemokrata Max Litte tartott beszédet: „Három forradalmat éltem át.” – kezdte a 68 éves ember a beszédét - „Az 1918-ast, az 1945-öst és az 1953 június 17-it. Ez utóbbi életem legszebb napja. Nyolc éven keresztül voltunk rabok. Nyolc éven át nem mondhattuk ki, amit gondoltunk. Most mindennek vége!” Mialatt a görlitziek egy békés, szabad jövőről álmodtak, máshol teljesen elszabadultak az indulatok. Éppen ezért a kommunista vezetés elhatározta, ha kell brutális eszközökkel, de visszaszerzi a hatalmat. A szociáldemokrata fellegvárnak számító Lipcsében sokkal robbanékonyabb volt a hangulat, mint Görlitzben. A fiatalok végig vonultak a városon. Nyíltan égették el az FDJ (kommunista ifjúsági szervezet) igazolványaikat. A párttagok igyekeztek megszabadulni a pártjelvényeiktől. A piactéren a Nemzeti Front (egy NDK-ás szervezet) pavilonját felgyújtották. Az FDJ központját is feldúlták jelentette a Stasi. Az épület előtt iratokat égettek el. Az államhatalom itt keményen fellépett a demonstrálókkal szemben. A rendőrség 1500 lövést adott le és a többsége nem figyelmeztető lövés volt. Az első halálos áldozat 15 óra 15 perckor egy 19 éves munkásfiú Dieter Teich volt. A tüntető tömeg demonstratívan vitte keresztül a városon a holttestét. A rendőri jelentésben később azt írták, hogy az emberek provokatív jelszavak kíséretében virágokat dobnak a holtestre. A főpályaudvarnál aztán a menetet megállították és elkobozták a holttestet. Ezután már nem volt kegyelem. A Stasi épületének udvarán a tömegbe lőttek. „Hirtelen valami meleget éreztem a hasamnál.” – emlékezik vissza az akkor tíz éves Peter Schmidt – „Odanyúltam. Az övem kettévált és a ruhám tiszta vér volt.” Csak éppen, hogy túlélte Schmidt az esetet. Három operációra volt szükség, hogy megmentsék az életét. Aki pedig a kórházba vitte, azt a Stasi kőrözte a tüntetésen való részvétel miatt. A helyzet megváltozott, de nem csak Lipcsében. A szovjet hadsereg beavatkozott a sokkos állapotból éppen magukhoz térő kelet német kommunisták megmentésére. Az NDK vezetés a nagyvárosokban rendkívüli állapotot hirdetett éjszakára pedig kijárási tilalmat. A szovjet páncélosok elkergették az utcáról az embereket, még ha azok kővel dobálták meg őket, vagy az ágyúcsöveikre kapaszkodtak. A szovjetek viszont éles lőszerrel lőttek. A sztrájkolókat az üzemekbe kényszerítették vissza. A szovjetek öt németet lőttek le. A lázadás napjaiban pedig összesen 34 vesztették életüket a demonstrálók közül. De a rendszerhez hű emberek is meghaltak. Magdeburgban június 17-én a börtön és rendőrkapitányság őrszemélyzetét lefegyverezték és közülük hármat az épület udvarán kivégeztek. Két rendőr és egy Stasi tiszt halt meg. Nem sokára megérkeztek a szovjetek és bosszúból szintén három embert kivégeztek. Az, hogy a két rendőr és a Stasi tiszt haláláért kik voltak felelősek, nem vizsgálták. Három ártatlant végeztek ki. Az államhatalom is kegyetlen bosszút át. 1953 július elejéig 12 ezer embert tartóztattak le. Őket a börtönben a rabruhájukon X-el jelölték meg és különösen sanyarú sors jutott nekik. Azokat, akiket a felkelés idején kiszabadították ismét visszavitték a börtönbe. Nekik is sokkal rosszabb lett, mint korábban volt.                

A letartóztatási hullám után a kommunista állampártnak meg kellett indokolnia a történteket. Hogyan lehetséges az, hogy százezrek lázadtak fel ez olyan állam ellen, amely elvileg az ő érdekükben jött létre? A párt magyarázata szerint minden jel arra utalt, hogy egy nyugatról irányított „fasiszta puccs kíséretéről” volt szó. Ennek az önfelmentő magyarázatnak nem sok köze volt a valósághoz. A kommunisták nem akartak szembesülni azzal, hogy a saját munkásaik lázadtak fel velük szemben. Nem akarták belátni, hogy idegen érdekeket képviselve nem képesek elfogadtatni magukat a szovjet zónában élőkkel. Úgy tűnt, hogy győztek. De a hatalmon levők számára 1953 június 17-e mindig egy figyelmeztető jel maradt. Mire képes a nép, ha elégedetlen. Még 1989-ben a rendszer végnapjaiban is erre a napra gondoltak. Erich Mielke a Stasi főnöke aggódva kérdezte: „Holnap egy újabb június 17-e fog kitörni?”    

Heinrich Mularczyk őrmester a berlini belváros rendőrkapitányságáról 1 méter 90 centi magas volt és a szabadidejében bokszolt. Az erős testalkatú egyenruhás könnyedén emelte át a szögesdrót felett Peter Fechter testét. A rendőr, amikor értesítést kapott arról, hogy berlini szektorhatárnál a Checkpoint Charlie közelében lövések dördültek el azonnal helyszínre sietett. Röviddel délután három óra előtt történt mindez, 1962 augusztus 12-én. Ekkor már ötven perc telt el azóta, hogy a kelet német határőrök 34 darab 7,62 milliméteres acéllövedéket lőttek a berlini falon keresztül menekülő 18 éves fiatalemberre és a vele együtt menekülő barátjára Helmut Kulbeikre. Fechtert eltalálták. A lövedékek a jobboldali csípőjénél érték, szétszakították a vékony és vastag belét, valamint csípőjénél az ereket. Ezeken kívül a bal csípője is összeroncsolódott. A kelet német igazságügyi szakértő később az állapította meg, hogy a sérülések olyan súlyosak voltak, hogy senki sem tudott volna rajta segíteni. Kulbeiknek sikerült átjutnia Nyugat Berlinbe, de Fechter sebesülten a fal mellett maradt a biztonsági zónában, még kelet német területen. „Segítsetek!”- kérte fájdalomtól eltorzult hangon. „Segítsetek!” Heinz Schäfer százados a határőrök parancsnoka, aki a helyszíntől tíz kilométerre Rummelsburgban a kaszárnyában teljesített szolgálatot kiadta a parancsot a fiatalember megmentésére. De a helyszínen lévő határőrök nem cselekedtek. Azzal magyarázták tétlenkedésüket, hogy a nyugati oldalon hat, nyolc rendőr tartózkodik és fegyverrel fenyegetőznek, ha a sebesültet megközelítik. Persze az egészből ez szó sem volt igaz, de Schäfer elhitte. Egy terepjáróval a belvárosba vitette magát. „Gyilkosok!, Gyilkosok!” – kiabáltak a nyugati oldalon levők, akik tehetetlenül nézték hogyan vérzik el a keleti zónában fekvő Fechter. Félóra telt el, míg Schäfer megérkezett a helyszínre. A százados felmérte a helyzetet és úgy határozott, hogy bemennek a biztonsági zónába a sebesültért. Az időközben megérkező Mularczyk rendőrőrmesterrel egy áteresztő ponthoz mentek. Két határőr Horst Wurzel és Klaus Lindenlaub csatlakozott hozzájuk. Kibiztosított Kalasnyikovval és könnygázgránátokkal felszerelkezve közelítették meg a sebesültet. Wurzel és Lindenlaub ellátták Fechter sérüléseit miközben felettük egy amerikai helikopter körözött. Nem sokkal később készült Wolfgang Brera nyugat berlini fotós híres képe, amikor Mularczyk Fechter testét a szögesdrót felett átemeli. A fotón Lindenlaub félve néz nyugat felé, Wurzel pedig tartja a sebesült fejét. Jóval délután három óra után Fechtert a kelet berlini rendőrségi kórházba szállították, de nem tudtak rajta segíteni. Elvérzett. A halálos lövéseket leadó két katona nem szerepelt a képen. 35 évvel az eset és pár évvel a berlini fal lebontása után a berlini tartományi bíróság Rolf Friedrich és Erich Schreiber határőröket gyilkosságért elítélte. Felfüggesztett büntetést kaptak. 

Az 1920-as évek végén Sztálin kiadta a parancsot a mezőgazdaság kollektivizálására. Ez az intézkedés meg a rossz időjárásnak köszönhető rossz termés végzetes katasztrófához vezetett.

Három férfi minden reggel a téli hideg ellen rongyba burkolta a lábát, lesoványodott lovukat a szán elé fogták és megkezdték körútjukat a faluban. Az útjuk betört és bedeszkázott ablakú, ajtó nélküli házak mellett vezetett el. A néhány még füstölgő kéményű portára bekopogtak. Ha beengedték őket, akkor rövidesen lepedővel letakart csont sovány holttesttel jöttek ki. A hozzátartozók némán állva vetettek keresztet. Előfordul, hogy tíz holttestet szállítottak egy nap a szánjukon a faluszéli temetőbe. Itt egy nagy gödörbe helyezték az elhunytakat, mint tették ezt másutt is szerte a Szovjetunióban 1932/33 telén. Sokfelé azt mondták a sátán eljött a földre, közel a világvége. Az ukrajnai Mirgorod város közelében fekvő faluban az éhség szedte az áldozatait. Egy olyan katasztrófa pusztított, amely párját ritkította és nem a természet, hanem az ember idézte elő. Az éhínség akkor jött, amikor Sztálin a parasztokat a kommunizmusba akarta vezetni. Padlás lesöpréssel és államosítással köszöntött be az új korszak valamint a régi hagyományok erőszakkal való eltörölésével. Mindez pedig a huszadik század legnagyobb éhínségéhez vezetett. Még hat téllel korábban a parasztoknak volt okuk az optimizmusra. Az 1917-es forradalom után a történelem folyamán először saját földdel rendelkeztek. 1921/22 – ben a bolsevikok még engedményt is adtak nekik. A polgárháború, az infláció, a munkássztrájkok és parasztfelkelések követően bevezették az új gazdaság mechanizmust. A parasztok, ha befizették az adójukat, a maradék terményt a piacra vihették. Úgy gondolhatták a kötelező beszolgáltatás kora elmúlt. 147 millió szovjet polgár 80 százaléka paraszt volt. Legtöbbjüknek alig volt valamije. Egy ló, vagy két tehén, pár juh, eke és borona. A legtöbb vidéken, amit betakarítottak éppen csak, hogy elég volt a család élelmezéséhez. A parasztság életét több évszázados szabályok határozták meg, amelyekben a faluközösség, az évszakok változásai és a vallás játszott fontos szerepet. Ezek a hagyományok viszont a bolsevikoknak nem jelenttettek semmit. A parasztok a kommunistákat egy újabb felső hatalomnak tartották, akik a szemükben istentagadók voltak, hivatallal rendelkeztek, és sohasem fogták meg az eke szarvát. Amíg a parasztokat hagyták saját hagyományaik alapján élni ők sem foglalkoztak a hatalmon levőkkel. De ez a békés egymás mellett élés nagyon törékeny volt. A rossz időjárás 1927-ben kevés termény betakarítását tette lehetővé. Ugyan ez még biztosította volna a lakosság ellátását, de az állam terménykrízisről beszélt. Az állami terményfelvásárlók keveset fizettek, mert a terményeket külföldön akarták eladni magas áron. A parasztok inkább felhalmozták a terményeiket, vagy megetették az állataikkal. Sztálin riadót fújt. Így is sorok álltak a boltok előtt, a városokban munkások nem jutottak kenyérhez. A titkosszolgálat elégedetlenkedésekről számolt be. Sztálin az erőltetett iparosítást látta veszélyben. Ha nem tudnak elég mezőgazdasági terményt exportálni, nem lesz elég deviza, hogy gépeket vegyenek gyárak, erőművek, vasútvonalak építéséhez. A termények felvásárlási árának növelésével megoldhatták volna a problémát, de Sztálin nem az irracionális tervekben látta a hibát, hanem a parasztokban. Ők spekulálnak és szabotálnak. Meg lett a bűnbak: a kulák. A gazdagabb parasztok, akik akár béreseket is tartanak. A Kreml mindenható ura a feudalizmus maradványának állította be őket. 1928 januárjában háborút hirdetett ellenük. A polgárháborús győztelem után újabb belső ellenségre találtak a bolsevikok.

Hamarosan a párvezetés csapatokat küldött vidékre, amelyek a titkosrendőrökből, az államügyészség embereiből és párttagokból álltak, hogy a felhalmozott terményeket elkobozzák. Támogatásul gyári munkások is mentek a városi üzemekből. Ezek a brigádok keresztül vonultak a falvakon, lezárták az utakat és bezáratták a piacokat, hogy ne lehessen hol eladniuk a parasztoknak a terményeiket. A falvakban átkutatták a csűröket, búzát és zabot keresve és minden terményt, amit találtak lefoglaltak. Rengeteg sok parasztot tartóztattak le spekuláció és termény felhalmozás miatt. A vidéki embereket felszólították, hogy jelentsék fel azokat, akik terményt rejtegetnek. Az osztályharcot vidékre vitték és a terménybegyűjtő brigádok egyre agresszívabbak lettek. Amikor 1928-ban és 1929-ben ismét rossz lett a termés a városi csapatok azt az utasítást kapták, hogy egész falvakat terrorizáljanak. Főleg azokon a helyeken, ahol módosabb parasztok éltek, úrrá lett az embereken a rettegés. A Volga vidékén férfiak csapatostul járták a falvakat fekete zászlókkal és azt kiabálták halál a falusiakra. A portákat feldúlták elrejtett terményt keresve, a falusiakat pedig bezárták a községi terményraktárba. A brigádokkal együtt agitátorok is mentek, hogy a vidéki életet átformálják. Mindenek előtt arról akarták meggyőzni a parasztokat, hogy szövetkezeteket hozzanak létre. Adják be a közösbe a földjeiket és az állataikat és az államtól kapott munkabérért dolgozzanak. A kolhoz ötlete nem volt új. Már a forradalom után jöttek létre termelőszövetkezetek főleg egykori egyházi, vagy nemesi birtokokon. 1928 közepén viszont az összes mezőgazdásági termelőegység csupán kevesebb, mint két százalékát tették ki a szövetkezetek. Ezek a kolhozokhoz is legfeljebb tíz család tartozott, kevés állattal, munkagépek nélkül. A legtöbb földműves nem akart lemondani a saját földről, és az anyagi függetlenségről. Nem hittek az agitátoroknak, sőt volt ahonnét erőszakkal kergették el őket. A hatalom nyílt háborút hirdetett a parasztok ellen. Sztálin át akarta alakítani a mezőgazdaságot. Kolhozokat akart mindenütt. Nagygazdaságokat, gépekkel, traktorokkal, amelyek tervgazdálkodás szerint működnek. Egyet nem akart Sztálin, független, saját birtokkal rendelkező parasztokat.

1929 novemberében Sztálin cikket jelentetett meg a Pravdában „A nagy átalakulás éve” címmel. Ebben azt írta, hogy nem csak a kis parasztok, hanem a közép parasztok is özönlenek a kolhozokba. Csak a kulákok állnak ellen. De őket, mint reakciós osztályt 1929 végére felszámolják. Persze a kis és közép parasztok „özönlése” nem volt igaz. Azért, hogy a Sztálin által meghatározott célokat elérjék az „ellenforradalmi kulákságot” három kategóriába sorolták be. A tervek szerint 60 ezer kulákot kellett kivégezni, vagy kényszermunkatáborba küldeni, 150 ezer fél kulák családot rosszul megművelhető távoli vidékre száműzni, fél millió kulákot lakóhelye környezetében rosszabb körülménye közé átköltöztetni. A legfontosabb cél a jelentős gabonatermő vidékeken egy, két éven belül a kolhozosítást végrehajtani. Nagy erőkkel vonult fel a titkosrendőrség 1929/30 telén, hogy a parasztokat a szövetkezetekbe kényszerítsék. Szigorúan hajtották végre a kolhozosítást, mint például Ohotsaja nevű faluban az ukrán határ mellett.  Átkutatták a portákat. Lefoglaltak teheneket, lovakat, begyűjtöttek minden szántó és vetőgépet a kolhoznak. A termelőszövetkezet elnökének egy lakatost neveztek ki a városból. Volt, hogy a kuláknak tartott családra éjszaka törték rá az ajtót és hálóruhában hajtották ki őket az udvarra és mindenüket elkobozták. Erőszakkal a családot a pályaudvarra vitték, ahol más hasonló családokkal együtt tehervagonokba tették és Szibériába szállították őket.  Ohotsajából egy hét után jelentette a kolhoz elnöke, hogy a faluban teljes egészében végrehajtották a kollektivizálást. Gyakran a kollektivizáló brigádok elpusztítottak mindent, ami a régi rendre emlékeztettek. A templomokból leszerelték a harangokat, a szentképeket pedig a falu főterén elégették. Az államhatalom által felhergelt csapatok raboltak és deportáltak egyszerre. Minden parasztból, akinek volt valami csekély tulajdona, lehetett kulák. Elvehették mindenét és kitelepíthették szülőföldjéről. Több hónapon át tartott a törvénytelenség és a rettegés. Emberek milliói éltek félelemben. Az a szóbeszéd járta, hogy a kommunisták a parasztokból jobbágyokat akarnak csinálni, mint a cári időkben. A gyermekeket elveszik a szülőktől, a hazaságokat pedig felbontják. A papok azt hirdették, hogy aki belép a kolhozba, az az ördöggel köt szövetséget. Sok paraszt inkább levágta a jószágát, mintsem odaadja a kolhoznak. Voltak olyan körzetek, ahol az állatállomány néhány hónap alatt a felére csökkent. A különösen a termékeny jó minőségű „feketeföld” régióban délnyugat Oroszországban fordult elő, hogy a disznókkal húst etettek. A tiltakozás egyre nőtt. Sok helyen a parasztok tüntettek és azt kiabálták le a szovjetekkel. Volt olyan falu, ahol az asszonyok fejszékkel támadtak a kolhozparasztokra, a szerszámaikat pedig tönkre tették. Olyan erősségű volt a tiltakozás, hogy Sztálin kénytelen volt meghátrálni. Persze csak látszólag. 1930 márciusában egy cikket írt, amit az összes napilap megjelentetett. Ebben az írásában elítélte az erőszakos kollektivizálást. A parasztok megvették az újságokat, mert úgy gondolták az ő igazukat támassza alá. Ohotsajában az asszonyok megszállták a kolhoz istállóit és terménytárolóit. Azt hallották a szomszéd faluban feloszlatták a szövetkezetet és visszaadták mindenkinek a tulajdonát. Mindenütt az országban fellángoltak a kolhoz ellenes indulatok. Míg 1930 márciusában a paraszti háztartások 60%-a kolhoztag volt ez a szám júniusra 20%-ra csökkent. Egy pillanatig úgy tűnt a parasztok győztek. De a kommunista vezetés még kíméletlenebb eszközökkel támadt újra. Több ezer rebellis parasztot ítéltek halálra, 300 ezret küldtek munkatáborba, 700 ezret pedig száműztek szülőföldjükről. 1931 végéig Sztálin két millió embert deportált vidékről. A szabad parasztokat egyre nagyobb adók sújtották és ezért sokan kénytelenek voltak eladni gazdaságukat. 1932-re három parasztból kettő kolhoztag lett. Aki tudott a városba menekült. A rezsim győzött, aminek végzetes következményei lettek.   

A parasztokat a földjükért folytatott harc felőrölte és elsorvasztotta. Sokuknak már nem állt érdekében megművelni azt a földet, ami nem az övék volt. Az ukrán Arhangelka nevű faluban betakarítási időben nyolc férfi aratott a többiek az árnyékban feküdtek – írta jelentésében feldühödve egy katona, aki 1930 nyarán a települést felkereste. Más helyen vetni nem voltak hajlandók a parasztok, mondván úgy is elveszik tőlük a terményt. Vészes gyorsasággal csökkent a termelékenység és a betakarított gabona mennyisége. Ugyan a kolhozok kaptak traktorokat, de a drámaian megfogyatkozott állatállomány mennyiségét nem tudták pótolni. Ráadásul a kiszállított technikai eszközök minősége és mennyisége sok kívánnivalót hagyott maga után. 1932-ben az állam megnövelte a beszolgáltatni szükséges terménymennyiséget. A kolhozparasztoknak megmaradt termény nem volt elég a megélhetéshez. Sok paraszt onnan lopott, ahonnét tudott. Gyakran a szövetkezeti földeken maradt terményeket szedték össze. 1932 augusztus 7-én a politikai bizottság egy Sztálin által fogalmazott rendeletet adott ki. Ebben a legcsekélyebb lopást is halállal, vagy tíz év munkatáborral büntették. Ennek ellenére a beszolgáltatási terv messze elmaradt az előírt mennyiségtől. Moszkva megint csapatokat küldött a még fellelhető termények beszolgáltatására. Végleg meg akarták törni a parasztok ellenállását. Az újabb erőszak végzetes helyzethez vezetett. Beköszöntött 1932/33 apokaliptikus tele.

Több százezer parasztnak nem volt mit ennie. Olyan kétségbeejtő volt a helyzet, hogy macskákat és kutyákat ettek és mindenfajta gyökeret főztek meg maguknak. De ez sem segített. Egész falvak néptelenedtek el. A pályaudvarokon ezerszámra kerestek valami ehetőt rongyos gyerekek. 1933 márciusában a titkosrendőrség Kijev környékéről már kannibalizmusról tett jelentést. Ebben az éhínségben öt és hat millió között haltak meg emberek. A szovjet vezetés igyekezett eltusolni a katasztrófát. Nyugatra kevés hír szivárgott ki mi is folyik a világ első proletár államában. De azért születtek beszámolók, nyugati újságokban. Ilyen volt az egykori brit miniszterelnök Lloyd George személyi titkárának Gareth Jones helyzetismertetése az Evening Standart című újságban 1933 március 31-én. Jones jól beszélt oroszul és éppen egy Szovjetunióbeli útjáról tért vissza. Részletesen leírta milyen szörnyűséges állapotok vannak a Szovjetunióban, hogy az éhség következtében tömegével halnak meg az emberek. Voltak nyugati újságírók, akik viszont tagadták, hogy bármi baj lenne. A leghíresebb ezek között Walter Duranty a The New York Times moszkvai tudósítója volt. Ő az orosz fővárosból ki sem mozdulva azt írta szintén 1933 márciusában: „ugyan az oroszok éhesek, de nem éheznek.” Ebben az időben naponta több ezer ember halt éhen, míg az amerikai újságírónak bőven volt mit ennie. Csak 1935-ben engedélyezték a kolhozparasztoknak egy hektár földet maguknak műveljenek meg és kevés jószágot is tartsanak. A harmincas évek végére a mezőgazdasági területek négy százalékát kitevő magánföldeken termelték meg az összes mezőgazdasági termény 45%-át. 1935-ben a parasztok 98%-a kolhoz tag lett. A kollektivizált szovjet mezőgazdaság 1950-re érte el az 1920-as évek termelési színvonalát. Ez több millió ember életébe került.