1953 június 17-én mindenhol fellázadtak a kommunista diktatúra ellen Kelet Németországban. Rövid ideig Görlitz volt a legszabadabb város az egész NDK-ban.

 „Gyorsan engedjék le az ablakredőnyöket! Az ajtókat szekrényekkel és asztalokkal barikádozzák el! Három puskánk, négy pisztolyunk és 130 töltényünk van. A fegyvereket osszák szét!” Johannes Niesner a Stasi (kelet német állambiztonsági rendőrség) helyi egységének parancsnoka Görlitzben ezeket az utasításokat adta ki, amikor az utcán több ezer feldühödött ember követelte a politikai foglyok szabadon bocsátását. 1953 június 17-én a Stasi irodájában kilenc ember ült rettegve a jövőtől. Eddig tőlük féltek az emberek, most viszont ők reszkettek az életükért. Amikor néhány tüntető átmászott a kerítésen eldördültek az első lövések. Rövid idő múlva fordult a kocka. A tiltakozók egy tússzal jelentek meg. Karl Weicholdot a Német Szocialista Egységpárt (SED), a kelet német állampárt városi vezetőjét hozták. A bejárat előtt a rettegő pártfunkcionárius bekiabált a védőknek: „Tegyék le a fegyvert! Ne lőjenek, legyenek okosak! Engedjék be a delegációt, úgyis minden elveszett.” Niesner tíz tüntetőt beengedett, akik nem akartak hinni a szemüknek. Minden cella üres volt. Erről viszont senki sem akart tudomást venni olyan nagy volt a bizalmatlanság és a düh. A helyzetet kihasználva 60-80 ember benyomult az épületbe, fejszékkel széjjelverték a berendezést, az aktákat kidobálták az ablakon és megverték a Stasi embereit. Az utcán a tömeg azt skandálta, hogy „új kormányt akarunk”. Rosszabbul jártak a szomszédos kisváros Niesky állambiztonsági emberei. A parancsnokot és három beosztottját az őrs kutyaketrecébe zárták. Az eddig rettegett Stasi embereknek etetőedényekben állat eledelt adtak. Olyan események zajlottak le, amelyek pár nappal korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Az üldözőkből üldözöttek lettek. Ország szerte párt és állami hivatalokat támadtak meg a tiltakozók és a kommunista hatalom jelképeit leszedték a falakról. A munkás és paraszt állam szembe került a munkásokkal és parasztokkal és helyzetre fejvesztett módon reagált. Ezen nem is lehetett csodálkozni, hiszen a tiltakozó akciók futótűzként terjedtek el. Egymillió ember vett rész a június 17-i eseményekben. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) 214 városából 181-ben voltak tüntetések és sztrájkok, többek között az összes nagyvárosban. Több mint 250 épületet foglaltak el és ezer politikai foglyot szabadítottak ki. A népharag felkészületlenül érte az állami vezetést. A felkelés parazsa pedig már régóta izzott a hamu alatt. Mialatt a világ Nyugat Németország gazdasági csodájától volt elragadtatva, Kelet Németország 1953 elején mély gazdasági krízisben volt. Az ellátás hiánya miatt csak 1953 márciusában 31 ezer kelet német ment nyugatra. Ugyanebben a hónapban halt meg Sztálin a szovjet diktátor, ami az egész keleti blokkban bizonytalansághoz vezetett. Májusban az NDK állampárt tíz százalékos munkanorma növekedésről határozott. Ugyanazért a bérért többet és gyorsabban kellett dolgozni, hogy teljesítsék a tervet. A helyzetet bonyolította, hogy Moszkva a vazallus államainak reformokat írt elő. A káosz teljes lett. A SED 1953 június 11-én kiadott egy direktívát „Intézkedések a politikai helyzet javítására.” Ez a legtöbb lojális pártfunkcionáriust nem csak váratlanul érte, hanem sokkolta is. A párt ugyanis kénytelen volt beismerni a hibáit. Például a mezőgazdaság kényszer szövetkezesítését lassítani kellett, mint ahogy az adóemeléseket, vagy az egyházak elleni harcot is.     

A legtöbb párttag tanácstalan volt. A SED nem sokkal korábban nem az ellenkezőjéről határozott? De az intézkedések pont az ellentétes hatást érték el. Az emberek felbátorodtak és ki merték mondani azt, amit korábban csak gondolni merészeltek: a rendszer totálisan csődöt mondott. A nyíltságnak ebben a klímájában a vágyálmok összemosódtak a legvadabb elképzelésekkel. Ez szolgáltatta a táptalajt a sztrájkokhoz, amelyek már június 17 előtt egy nappal megszerveződtek. Kelet Berlinben már június 16-án tiltakozásra került sor, amikor is egy munkás Fritz Selbmann bányaügyi minisztert lerántotta a szónoki emelvényről, amin beszédet tartott. Selbmann az 1918-as novemberi forradalom idején tagja volt a munkás és katonatanácsnak és maga is munkás volt, mint hangsúlyozta, de ez sem segített rajta. Lumpennek és árulónak bélyegezték. Ekkor az egyik tiltakozó elkiáltotta magát: „Szabadok akarunk lenni! A tiltakozásunk nem csak a normák ellen irányul. Ez egy népfelkelés!” Másnapra általános sztrájkot hirdettek. Helyi tiltakozásból országos mozgalom lett. De nem Kelet Berlinben, hanem Görlitzben jutottak az események a legmesszebb. Az, ami a lengyel határ melletti városban történt magán viselte a forradalom jeleit. A görlitzi üzemekben már korán reggel megkezdődtek a sztrájkok. Hiába üzentek Berlinből, hogy provokációtól kell tartani, a vidéki funkcionáriusok biztonságban érezték magukat. A SED kerületi titkára Weichold a napi értekezleten inkább a párton belüli viszállyal – konkrétan a helyetteséhez való viszonnyal – foglalkozott, amikor az egyik párttag dühösen felszólalt miért ezzel foglalkoznak, amikor az üzemekben elszabadult a pokol. Weichold gyorsan az egyik sztrájkoló gyárba ment, de már a helyzeten nem tudott javítani. A plakátokon új kormányt és szabad választást követeltek. Városiak ezrei csatlakoztak a tiltakozó munkásokhoz és hatalmas tömeg vonult a belváros irányába. Délelőtt már 40 ezres volt a tiltakozók száma a 100 ezres városban. Egyedülálló módon gyorsan és egymással összefogva ragadták magukhoz a hatalmat a görlitziek. Üzemek közötti sztrájkbizottságot hoztak létre, amely mint egy forradalmi átmeneti kormány működött. Délben lemondatták a SED funkcionárius főpolgármestert, kiszabadították a foglyokat és felállítottak egy saját- igaz fegyvertelen – rendőrséget. Húszfős városi tanácsot neveztek ki a város ügyeinek intézésére.        

Fejszékkel, kalapácsokkal és feszítővasakkal rohamozták meg a női börtönt a felkelők. Az első cellának a zárát törték fel, amikor a börtönigazgató átadta a központi kulcsot Günther Assmann tanárnak. „A foglyok gyorsan menekültek, mentve magukat.” – emlékszik a szabadításra Assmann, akinek nyolc évet kellett ülnie később ezért a tettéért. A város összes 417 foglyát kiszabadították. Komolyabb ellenállás nélkül 14 óra 30 percig elfoglalták a demonstrálók az összes középületet, a városházától kezdte a két börtönön át, a Stasi központig. Görlitz lett a legszabadabb város Kelet Németországban. A megszálló szovjet katonaság még tétlenül nézte az eseményeket. Minden jel arra utalt a város lakói számára, hogy megszűnt létezni az NDK. Egy délutáni gyűlésen a szociáldemokrata Max Litte tartott beszédet: „Három forradalmat éltem át.” – kezdte a 68 éves ember a beszédét - „Az 1918-ast, az 1945-öst és az 1953 június 17-it. Ez utóbbi életem legszebb napja. Nyolc éven keresztül voltunk rabok. Nyolc éven át nem mondhattuk ki, amit gondoltunk. Most mindennek vége!” Mialatt a görlitziek egy békés, szabad jövőről álmodtak, máshol teljesen elszabadultak az indulatok. Éppen ezért a kommunista vezetés elhatározta, ha kell brutális eszközökkel, de visszaszerzi a hatalmat. A szociáldemokrata fellegvárnak számító Lipcsében sokkal robbanékonyabb volt a hangulat, mint Görlitzben. A fiatalok végig vonultak a városon. Nyíltan égették el az FDJ (kommunista ifjúsági szervezet) igazolványaikat. A párttagok igyekeztek megszabadulni a pártjelvényeiktől. A piactéren a Nemzeti Front (egy NDK-ás szervezet) pavilonját felgyújtották. Az FDJ központját is feldúlták jelentette a Stasi. Az épület előtt iratokat égettek el. Az államhatalom itt keményen fellépett a demonstrálókkal szemben. A rendőrség 1500 lövést adott le és a többsége nem figyelmeztető lövés volt. Az első halálos áldozat 15 óra 15 perckor egy 19 éves munkásfiú Dieter Teich volt. A tüntető tömeg demonstratívan vitte keresztül a városon a holttestét. A rendőri jelentésben később azt írták, hogy az emberek provokatív jelszavak kíséretében virágokat dobnak a holtestre. A főpályaudvarnál aztán a menetet megállították és elkobozták a holttestet. Ezután már nem volt kegyelem. A Stasi épületének udvarán a tömegbe lőttek. „Hirtelen valami meleget éreztem a hasamnál.” – emlékezik vissza az akkor tíz éves Peter Schmidt – „Odanyúltam. Az övem kettévált és a ruhám tiszta vér volt.” Csak éppen, hogy túlélte Schmidt az esetet. Három operációra volt szükség, hogy megmentsék az életét. Aki pedig a kórházba vitte, azt a Stasi kőrözte a tüntetésen való részvétel miatt. A helyzet megváltozott, de nem csak Lipcsében. A szovjet hadsereg beavatkozott a sokkos állapotból éppen magukhoz térő kelet német kommunisták megmentésére. Az NDK vezetés a nagyvárosokban rendkívüli állapotot hirdetett éjszakára pedig kijárási tilalmat. A szovjet páncélosok elkergették az utcáról az embereket, még ha azok kővel dobálták meg őket, vagy az ágyúcsöveikre kapaszkodtak. A szovjetek viszont éles lőszerrel lőttek. A sztrájkolókat az üzemekbe kényszerítették vissza. A szovjetek öt németet lőttek le. A lázadás napjaiban pedig összesen 34 vesztették életüket a demonstrálók közül. De a rendszerhez hű emberek is meghaltak. Magdeburgban június 17-én a börtön és rendőrkapitányság őrszemélyzetét lefegyverezték és közülük hármat az épület udvarán kivégeztek. Két rendőr és egy Stasi tiszt halt meg. Nem sokára megérkeztek a szovjetek és bosszúból szintén három embert kivégeztek. Az, hogy a két rendőr és a Stasi tiszt haláláért kik voltak felelősek, nem vizsgálták. Három ártatlant végeztek ki. Az államhatalom is kegyetlen bosszút át. 1953 július elejéig 12 ezer embert tartóztattak le. Őket a börtönben a rabruhájukon X-el jelölték meg és különösen sanyarú sors jutott nekik. Azokat, akiket a felkelés idején kiszabadították ismét visszavitték a börtönbe. Nekik is sokkal rosszabb lett, mint korábban volt.                

A letartóztatási hullám után a kommunista állampártnak meg kellett indokolnia a történteket. Hogyan lehetséges az, hogy százezrek lázadtak fel ez olyan állam ellen, amely elvileg az ő érdekükben jött létre? A párt magyarázata szerint minden jel arra utalt, hogy egy nyugatról irányított „fasiszta puccs kíséretéről” volt szó. Ennek az önfelmentő magyarázatnak nem sok köze volt a valósághoz. A kommunisták nem akartak szembesülni azzal, hogy a saját munkásaik lázadtak fel velük szemben. Nem akarták belátni, hogy idegen érdekeket képviselve nem képesek elfogadtatni magukat a szovjet zónában élőkkel. Úgy tűnt, hogy győztek. De a hatalmon levők számára 1953 június 17-e mindig egy figyelmeztető jel maradt. Mire képes a nép, ha elégedetlen. Még 1989-ben a rendszer végnapjaiban is erre a napra gondoltak. Erich Mielke a Stasi főnöke aggódva kérdezte: „Holnap egy újabb június 17-e fog kitörni?”    

Heinrich Mularczyk őrmester a berlini belváros rendőrkapitányságáról 1 méter 90 centi magas volt és a szabadidejében bokszolt. Az erős testalkatú egyenruhás könnyedén emelte át a szögesdrót felett Peter Fechter testét. A rendőr, amikor értesítést kapott arról, hogy berlini szektorhatárnál a Checkpoint Charlie közelében lövések dördültek el azonnal helyszínre sietett. Röviddel délután három óra előtt történt mindez, 1962 augusztus 12-én. Ekkor már ötven perc telt el azóta, hogy a kelet német határőrök 34 darab 7,62 milliméteres acéllövedéket lőttek a berlini falon keresztül menekülő 18 éves fiatalemberre és a vele együtt menekülő barátjára Helmut Kulbeikre. Fechtert eltalálták. A lövedékek a jobboldali csípőjénél érték, szétszakították a vékony és vastag belét, valamint csípőjénél az ereket. Ezeken kívül a bal csípője is összeroncsolódott. A kelet német igazságügyi szakértő később az állapította meg, hogy a sérülések olyan súlyosak voltak, hogy senki sem tudott volna rajta segíteni. Kulbeiknek sikerült átjutnia Nyugat Berlinbe, de Fechter sebesülten a fal mellett maradt a biztonsági zónában, még kelet német területen. „Segítsetek!”- kérte fájdalomtól eltorzult hangon. „Segítsetek!” Heinz Schäfer százados a határőrök parancsnoka, aki a helyszíntől tíz kilométerre Rummelsburgban a kaszárnyában teljesített szolgálatot kiadta a parancsot a fiatalember megmentésére. De a helyszínen lévő határőrök nem cselekedtek. Azzal magyarázták tétlenkedésüket, hogy a nyugati oldalon hat, nyolc rendőr tartózkodik és fegyverrel fenyegetőznek, ha a sebesültet megközelítik. Persze az egészből ez szó sem volt igaz, de Schäfer elhitte. Egy terepjáróval a belvárosba vitette magát. „Gyilkosok!, Gyilkosok!” – kiabáltak a nyugati oldalon levők, akik tehetetlenül nézték hogyan vérzik el a keleti zónában fekvő Fechter. Félóra telt el, míg Schäfer megérkezett a helyszínre. A százados felmérte a helyzetet és úgy határozott, hogy bemennek a biztonsági zónába a sebesültért. Az időközben megérkező Mularczyk rendőrőrmesterrel egy áteresztő ponthoz mentek. Két határőr Horst Wurzel és Klaus Lindenlaub csatlakozott hozzájuk. Kibiztosított Kalasnyikovval és könnygázgránátokkal felszerelkezve közelítették meg a sebesültet. Wurzel és Lindenlaub ellátták Fechter sérüléseit miközben felettük egy amerikai helikopter körözött. Nem sokkal később készült Wolfgang Brera nyugat berlini fotós híres képe, amikor Mularczyk Fechter testét a szögesdrót felett átemeli. A fotón Lindenlaub félve néz nyugat felé, Wurzel pedig tartja a sebesült fejét. Jóval délután három óra után Fechtert a kelet berlini rendőrségi kórházba szállították, de nem tudtak rajta segíteni. Elvérzett. A halálos lövéseket leadó két katona nem szerepelt a képen. 35 évvel az eset és pár évvel a berlini fal lebontása után a berlini tartományi bíróság Rolf Friedrich és Erich Schreiber határőröket gyilkosságért elítélte. Felfüggesztett büntetést kaptak. 

Az 1920-as évek végén Sztálin kiadta a parancsot a mezőgazdaság kollektivizálására. Ez az intézkedés meg a rossz időjárásnak köszönhető rossz termés végzetes katasztrófához vezetett.

Három férfi minden reggel a téli hideg ellen rongyba burkolta a lábát, lesoványodott lovukat a szán elé fogták és megkezdték körútjukat a faluban. Az útjuk betört és bedeszkázott ablakú, ajtó nélküli házak mellett vezetett el. A néhány még füstölgő kéményű portára bekopogtak. Ha beengedték őket, akkor rövidesen lepedővel letakart csont sovány holttesttel jöttek ki. A hozzátartozók némán állva vetettek keresztet. Előfordul, hogy tíz holttestet szállítottak egy nap a szánjukon a faluszéli temetőbe. Itt egy nagy gödörbe helyezték az elhunytakat, mint tették ezt másutt is szerte a Szovjetunióban 1932/33 telén. Sokfelé azt mondták a sátán eljött a földre, közel a világvége. Az ukrajnai Mirgorod város közelében fekvő faluban az éhség szedte az áldozatait. Egy olyan katasztrófa pusztított, amely párját ritkította és nem a természet, hanem az ember idézte elő. Az éhínség akkor jött, amikor Sztálin a parasztokat a kommunizmusba akarta vezetni. Padlás lesöpréssel és államosítással köszöntött be az új korszak valamint a régi hagyományok erőszakkal való eltörölésével. Mindez pedig a huszadik század legnagyobb éhínségéhez vezetett. Még hat téllel korábban a parasztoknak volt okuk az optimizmusra. Az 1917-es forradalom után a történelem folyamán először saját földdel rendelkeztek. 1921/22 – ben a bolsevikok még engedményt is adtak nekik. A polgárháború, az infláció, a munkássztrájkok és parasztfelkelések követően bevezették az új gazdaság mechanizmust. A parasztok, ha befizették az adójukat, a maradék terményt a piacra vihették. Úgy gondolhatták a kötelező beszolgáltatás kora elmúlt. 147 millió szovjet polgár 80 százaléka paraszt volt. Legtöbbjüknek alig volt valamije. Egy ló, vagy két tehén, pár juh, eke és borona. A legtöbb vidéken, amit betakarítottak éppen csak, hogy elég volt a család élelmezéséhez. A parasztság életét több évszázados szabályok határozták meg, amelyekben a faluközösség, az évszakok változásai és a vallás játszott fontos szerepet. Ezek a hagyományok viszont a bolsevikoknak nem jelenttettek semmit. A parasztok a kommunistákat egy újabb felső hatalomnak tartották, akik a szemükben istentagadók voltak, hivatallal rendelkeztek, és sohasem fogták meg az eke szarvát. Amíg a parasztokat hagyták saját hagyományaik alapján élni ők sem foglalkoztak a hatalmon levőkkel. De ez a békés egymás mellett élés nagyon törékeny volt. A rossz időjárás 1927-ben kevés termény betakarítását tette lehetővé. Ugyan ez még biztosította volna a lakosság ellátását, de az állam terménykrízisről beszélt. Az állami terményfelvásárlók keveset fizettek, mert a terményeket külföldön akarták eladni magas áron. A parasztok inkább felhalmozták a terményeiket, vagy megetették az állataikkal. Sztálin riadót fújt. Így is sorok álltak a boltok előtt, a városokban munkások nem jutottak kenyérhez. A titkosszolgálat elégedetlenkedésekről számolt be. Sztálin az erőltetett iparosítást látta veszélyben. Ha nem tudnak elég mezőgazdasági terményt exportálni, nem lesz elég deviza, hogy gépeket vegyenek gyárak, erőművek, vasútvonalak építéséhez. A termények felvásárlási árának növelésével megoldhatták volna a problémát, de Sztálin nem az irracionális tervekben látta a hibát, hanem a parasztokban. Ők spekulálnak és szabotálnak. Meg lett a bűnbak: a kulák. A gazdagabb parasztok, akik akár béreseket is tartanak. A Kreml mindenható ura a feudalizmus maradványának állította be őket. 1928 januárjában háborút hirdetett ellenük. A polgárháborús győztelem után újabb belső ellenségre találtak a bolsevikok.

Hamarosan a párvezetés csapatokat küldött vidékre, amelyek a titkosrendőrökből, az államügyészség embereiből és párttagokból álltak, hogy a felhalmozott terményeket elkobozzák. Támogatásul gyári munkások is mentek a városi üzemekből. Ezek a brigádok keresztül vonultak a falvakon, lezárták az utakat és bezáratták a piacokat, hogy ne lehessen hol eladniuk a parasztoknak a terményeiket. A falvakban átkutatták a csűröket, búzát és zabot keresve és minden terményt, amit találtak lefoglaltak. Rengeteg sok parasztot tartóztattak le spekuláció és termény felhalmozás miatt. A vidéki embereket felszólították, hogy jelentsék fel azokat, akik terményt rejtegetnek. Az osztályharcot vidékre vitték és a terménybegyűjtő brigádok egyre agresszívabbak lettek. Amikor 1928-ban és 1929-ben ismét rossz lett a termés a városi csapatok azt az utasítást kapták, hogy egész falvakat terrorizáljanak. Főleg azokon a helyeken, ahol módosabb parasztok éltek, úrrá lett az embereken a rettegés. A Volga vidékén férfiak csapatostul járták a falvakat fekete zászlókkal és azt kiabálták halál a falusiakra. A portákat feldúlták elrejtett terményt keresve, a falusiakat pedig bezárták a községi terményraktárba. A brigádokkal együtt agitátorok is mentek, hogy a vidéki életet átformálják. Mindenek előtt arról akarták meggyőzni a parasztokat, hogy szövetkezeteket hozzanak létre. Adják be a közösbe a földjeiket és az állataikat és az államtól kapott munkabérért dolgozzanak. A kolhoz ötlete nem volt új. Már a forradalom után jöttek létre termelőszövetkezetek főleg egykori egyházi, vagy nemesi birtokokon. 1928 közepén viszont az összes mezőgazdásági termelőegység csupán kevesebb, mint két százalékát tették ki a szövetkezetek. Ezek a kolhozokhoz is legfeljebb tíz család tartozott, kevés állattal, munkagépek nélkül. A legtöbb földműves nem akart lemondani a saját földről, és az anyagi függetlenségről. Nem hittek az agitátoroknak, sőt volt ahonnét erőszakkal kergették el őket. A hatalom nyílt háborút hirdetett a parasztok ellen. Sztálin át akarta alakítani a mezőgazdaságot. Kolhozokat akart mindenütt. Nagygazdaságokat, gépekkel, traktorokkal, amelyek tervgazdálkodás szerint működnek. Egyet nem akart Sztálin, független, saját birtokkal rendelkező parasztokat.

1929 novemberében Sztálin cikket jelentetett meg a Pravdában „A nagy átalakulás éve” címmel. Ebben azt írta, hogy nem csak a kis parasztok, hanem a közép parasztok is özönlenek a kolhozokba. Csak a kulákok állnak ellen. De őket, mint reakciós osztályt 1929 végére felszámolják. Persze a kis és közép parasztok „özönlése” nem volt igaz. Azért, hogy a Sztálin által meghatározott célokat elérjék az „ellenforradalmi kulákságot” három kategóriába sorolták be. A tervek szerint 60 ezer kulákot kellett kivégezni, vagy kényszermunkatáborba küldeni, 150 ezer fél kulák családot rosszul megművelhető távoli vidékre száműzni, fél millió kulákot lakóhelye környezetében rosszabb körülménye közé átköltöztetni. A legfontosabb cél a jelentős gabonatermő vidékeken egy, két éven belül a kolhozosítást végrehajtani. Nagy erőkkel vonult fel a titkosrendőrség 1929/30 telén, hogy a parasztokat a szövetkezetekbe kényszerítsék. Szigorúan hajtották végre a kolhozosítást, mint például Ohotsaja nevű faluban az ukrán határ mellett.  Átkutatták a portákat. Lefoglaltak teheneket, lovakat, begyűjtöttek minden szántó és vetőgépet a kolhoznak. A termelőszövetkezet elnökének egy lakatost neveztek ki a városból. Volt, hogy a kuláknak tartott családra éjszaka törték rá az ajtót és hálóruhában hajtották ki őket az udvarra és mindenüket elkobozták. Erőszakkal a családot a pályaudvarra vitték, ahol más hasonló családokkal együtt tehervagonokba tették és Szibériába szállították őket.  Ohotsajából egy hét után jelentette a kolhoz elnöke, hogy a faluban teljes egészében végrehajtották a kollektivizálást. Gyakran a kollektivizáló brigádok elpusztítottak mindent, ami a régi rendre emlékeztettek. A templomokból leszerelték a harangokat, a szentképeket pedig a falu főterén elégették. Az államhatalom által felhergelt csapatok raboltak és deportáltak egyszerre. Minden parasztból, akinek volt valami csekély tulajdona, lehetett kulák. Elvehették mindenét és kitelepíthették szülőföldjéről. Több hónapon át tartott a törvénytelenség és a rettegés. Emberek milliói éltek félelemben. Az a szóbeszéd járta, hogy a kommunisták a parasztokból jobbágyokat akarnak csinálni, mint a cári időkben. A gyermekeket elveszik a szülőktől, a hazaságokat pedig felbontják. A papok azt hirdették, hogy aki belép a kolhozba, az az ördöggel köt szövetséget. Sok paraszt inkább levágta a jószágát, mintsem odaadja a kolhoznak. Voltak olyan körzetek, ahol az állatállomány néhány hónap alatt a felére csökkent. A különösen a termékeny jó minőségű „feketeföld” régióban délnyugat Oroszországban fordult elő, hogy a disznókkal húst etettek. A tiltakozás egyre nőtt. Sok helyen a parasztok tüntettek és azt kiabálták le a szovjetekkel. Volt olyan falu, ahol az asszonyok fejszékkel támadtak a kolhozparasztokra, a szerszámaikat pedig tönkre tették. Olyan erősségű volt a tiltakozás, hogy Sztálin kénytelen volt meghátrálni. Persze csak látszólag. 1930 márciusában egy cikket írt, amit az összes napilap megjelentetett. Ebben az írásában elítélte az erőszakos kollektivizálást. A parasztok megvették az újságokat, mert úgy gondolták az ő igazukat támassza alá. Ohotsajában az asszonyok megszállták a kolhoz istállóit és terménytárolóit. Azt hallották a szomszéd faluban feloszlatták a szövetkezetet és visszaadták mindenkinek a tulajdonát. Mindenütt az országban fellángoltak a kolhoz ellenes indulatok. Míg 1930 márciusában a paraszti háztartások 60%-a kolhoztag volt ez a szám júniusra 20%-ra csökkent. Egy pillanatig úgy tűnt a parasztok győztek. De a kommunista vezetés még kíméletlenebb eszközökkel támadt újra. Több ezer rebellis parasztot ítéltek halálra, 300 ezret küldtek munkatáborba, 700 ezret pedig száműztek szülőföldjükről. 1931 végéig Sztálin két millió embert deportált vidékről. A szabad parasztokat egyre nagyobb adók sújtották és ezért sokan kénytelenek voltak eladni gazdaságukat. 1932-re három parasztból kettő kolhoztag lett. Aki tudott a városba menekült. A rezsim győzött, aminek végzetes következményei lettek.   

A parasztokat a földjükért folytatott harc felőrölte és elsorvasztotta. Sokuknak már nem állt érdekében megművelni azt a földet, ami nem az övék volt. Az ukrán Arhangelka nevű faluban betakarítási időben nyolc férfi aratott a többiek az árnyékban feküdtek – írta jelentésében feldühödve egy katona, aki 1930 nyarán a települést felkereste. Más helyen vetni nem voltak hajlandók a parasztok, mondván úgy is elveszik tőlük a terményt. Vészes gyorsasággal csökkent a termelékenység és a betakarított gabona mennyisége. Ugyan a kolhozok kaptak traktorokat, de a drámaian megfogyatkozott állatállomány mennyiségét nem tudták pótolni. Ráadásul a kiszállított technikai eszközök minősége és mennyisége sok kívánnivalót hagyott maga után. 1932-ben az állam megnövelte a beszolgáltatni szükséges terménymennyiséget. A kolhozparasztoknak megmaradt termény nem volt elég a megélhetéshez. Sok paraszt onnan lopott, ahonnét tudott. Gyakran a szövetkezeti földeken maradt terményeket szedték össze. 1932 augusztus 7-én a politikai bizottság egy Sztálin által fogalmazott rendeletet adott ki. Ebben a legcsekélyebb lopást is halállal, vagy tíz év munkatáborral büntették. Ennek ellenére a beszolgáltatási terv messze elmaradt az előírt mennyiségtől. Moszkva megint csapatokat küldött a még fellelhető termények beszolgáltatására. Végleg meg akarták törni a parasztok ellenállását. Az újabb erőszak végzetes helyzethez vezetett. Beköszöntött 1932/33 apokaliptikus tele.

Több százezer parasztnak nem volt mit ennie. Olyan kétségbeejtő volt a helyzet, hogy macskákat és kutyákat ettek és mindenfajta gyökeret főztek meg maguknak. De ez sem segített. Egész falvak néptelenedtek el. A pályaudvarokon ezerszámra kerestek valami ehetőt rongyos gyerekek. 1933 márciusában a titkosrendőrség Kijev környékéről már kannibalizmusról tett jelentést. Ebben az éhínségben öt és hat millió között haltak meg emberek. A szovjet vezetés igyekezett eltusolni a katasztrófát. Nyugatra kevés hír szivárgott ki mi is folyik a világ első proletár államában. De azért születtek beszámolók, nyugati újságokban. Ilyen volt az egykori brit miniszterelnök Lloyd George személyi titkárának Gareth Jones helyzetismertetése az Evening Standart című újságban 1933 március 31-én. Jones jól beszélt oroszul és éppen egy Szovjetunióbeli útjáról tért vissza. Részletesen leírta milyen szörnyűséges állapotok vannak a Szovjetunióban, hogy az éhség következtében tömegével halnak meg az emberek. Voltak nyugati újságírók, akik viszont tagadták, hogy bármi baj lenne. A leghíresebb ezek között Walter Duranty a The New York Times moszkvai tudósítója volt. Ő az orosz fővárosból ki sem mozdulva azt írta szintén 1933 márciusában: „ugyan az oroszok éhesek, de nem éheznek.” Ebben az időben naponta több ezer ember halt éhen, míg az amerikai újságírónak bőven volt mit ennie. Csak 1935-ben engedélyezték a kolhozparasztoknak egy hektár földet maguknak műveljenek meg és kevés jószágot is tartsanak. A harmincas évek végére a mezőgazdasági területek négy százalékát kitevő magánföldeken termelték meg az összes mezőgazdasági termény 45%-át. 1935-ben a parasztok 98%-a kolhoz tag lett. A kollektivizált szovjet mezőgazdaság 1950-re érte el az 1920-as évek termelési színvonalát. Ez több millió ember életébe került.          

A polgárháború után alig tudták a bolsevikok hatalmukat konszolidálni, amikor a vezetőjük, Vladimir Iljics Lenin agyvérzést kapott. Hatalmi harc vette kezdetét, amelyre Joszif Sztálin volt legjobban felkészülve.

Oroszország legfőbb forradalmárja először csak szédült egy kicsit. Amikor az ágyából felkelt meg kellett kapaszkodnia a szekrényben. Ez nem jelent semmit, nyugtatták meg az orvosok. De Vladimir Iljics Lenin sejtette valami nem stimmel. És jól sejtette. Rövid idő múlva 1922 május 26-án éjszaka a testének jobb oldalát már nem érezte. A karját és a lábát nem tudta mozgatni, sőt az arcának fele is lebénult. A mindenható diktátor kiszolgáltatva érezte magát. A legrosszabb az volt, hogy az az ember, aki a szónoklatai emeltek magasba, nem tudott beszélni. Pedig Lenin mindent megtett, hogy ne fajuljanak idáig a dolgok. Orvosai utasítására többször is visszavonult Moszkvától 35 kilométerre idillikus környezetben fekvő dácsájába. Kevesebbet dolgozott, hogy álmatlanságát, emlékezet kieséseit és fáradékonyságát kikúrálja. Most viszont világossá vált számára - legalább is környezetében így látták – nem fog sokáig élni. Orvosai - közöttük német specialisták - nem látták előre, hogy az 52 éves férfi agyvérzést fog kapni. Apja két évvel volt idősebb, amikor hasonló ok miatt meghalt. Ez a betegség fosztotta meg Oroszországot vezetőjétől, aki nélkül az 1917-es októberi puccs nem zajlott volna le és a polgárháborút sem a bolsevikok nyerték volna meg, ha egyáltalán bekövetkezik. Lenin betegsége nem csak személyes tragédia volt, hanem az egész kommunista mozgalomé. Az első proletár állam jövője került veszélybe. Lenin tudta kevés ideje maradt politikai végrendeletének elkészítéséhez, ugyanis ahogy ereje fogyatkozott, úgy foszlott semmibe a befolyása is. A beteget és a pártvezetést igazából egy kérdés foglalkoztatta, ki követi őt a hatalom csúcsán. A potenciális utódok között már elkezdődött a marakodás, a hatalmi harc, amelynek a végeredménye az egész világra befolyással lesz. 1922 tavaszán Oroszország éppen kezdte kiheverni a forradalom, a puccs, a terror és a polgárháború okozta sebeket. Volt ok a reménykedésre. Előző évben vezették be a NEP-et, az új gazdasági mechanizmust. A párt heves ellenállása ellenére Lenin engedélyezett ismét egy kis magántulajdont. A parasztok a gabona többletüket elvihették a piacra eladni és nem kobozták el tőlük. Minden szovjet polgár nyithatott üzletet és üzemet, maximum húsz alkalmazottal. Az államosított kisüzemeket és boltokat visszakaphatták egykori tulajdonosai. A magántulajdonban levő gyárakat, üzleteket a bolsevikok még az októberi puccs után államosították. Számukra ugyanis a magántulajdon a kizsákmányolással egyenértékű, tehát rossz dolognak számított. A polgárháború idején a parasztoktól elvették terményeiket, hogy a városokat és a hadsereget élelmezzék. Ez az intézkedés vidéken éhínséghez vezetett. Egyedül 1921/22-ben öt millió ember halt éhen. A rendszer védelme miatt Lenin radikális irányváltásra kényszerült. Az új gazdasági mechanizmus egy kényszerintézkedés volt. A parasztokat meg kellett nyugtatni, mert már így is sok helyen lázadtak. De ugyanakkor a termelést növelni kellett. A nagyvállalatok viszont állami kézben maradtak. Hatalmas konglomerátumokban fogták össze őket. A munkásaiknak enni, ruházkodni, valamint a családjukat eltartani kellett. A rendelkezések meghozták eredményüket. A boltokban ismét lett áru. Az intézkedések azonban Lenin akarata szerint csak átmenetiek voltak. A rezsim egy kicsit engedett a szorításon, hogy a nép levegőhöz jusson.

A bolsevik vezetőknek is nyugalomra volt szükségük. Négy éven keresztül Lenin napi 16 órát dolgozott, parancsokat osztogatott, elvtársaival diskurált, cikkeket írt.  Úgy tűnik sikerrel. A rezsim megvédte hatalmát, az ellenzéket pedig erőszakkal felszámolták. De Lenin az erőfeszítésekbe belefáradt. Rosszul aludt és gyakran ingerülten reagált dolgokra. Egyik orvosának elmesélte kényszerképzetei vannak. 1921 nyarán a pártvezetésnek kénytelen volt bevallani, nem tud dolgozni. A nyilvánosság ebből alig érzékelt valamit. Lenin egészségi állapota államtitoknak számított. A proletár vezető polgári viszonyok között élt. Gorkijban levő dácsájában volt központi fűtés, elektromosság, telefon, télikert és könyvtár. A garázsban egy az elvtársak által vásárolt Rolls-Royce állt. A ház korábban egy tábornoké volt klasszicista stílusban épült egy dombon, amit tiszta levegő vett körül. Sétákat lehetett tenni egy közeli folyóhoz, ami Lenint általában megnyugtatta. Ennek ellenére állandó fáradtságról beszélt, pont az az ember, aki korábban tele volt energiával. A gondos ápolás és orvosi felügyelet ellenére fokozatosan elhagyta az ereje. Egyik orvosa úgy sejtette ólom mérgezte meg az agyát és ez okozta a fejfájását. Még 1918 augusztusában egy merényletet követtek el ellene és egyik golyó a nyakába fúródott.  1922 áprilisában Lenin hozzájárult a műtéthez, hogy a lövedéket kivegyék. A veszélyes beavatkozás komplikációkkal járt, de eltávolították a pisztolygolyót. Csakhogy a műtétnek következményei voltak.  Egy hónap múlva jött az agyvérzés és a beszédkésség időleges elvesztése. Az első sokkon hamar túltette magát és ismét tudott járni és beszélni. Kutyájával sétálni ment és gombát gyűjtött. Amikor az orvosai a munkáról végleg le akarták beszélni azt válaszolta, a nélkül nincs semmije. Egyre gyakrabban foglalkoztatta a kérdés ki legyen az utóda. A rangsor a bolsevikok között már kialakult. 1917 óta a második embernek a 42 éves Lev Trockij számított. Egy tehetséges megélhetési forradalmár, aki tevékeny részt vállalt az októberi puccsban, megszervezte a Vörös Hadsereget, majd a polgárháborúban kegyetlen eszközökkel győzelemre vezette. Nélküle nem lett volna szovjet birodalom.  De a párt önteltnek tartotta, aki öntörvényűen vesz részt a párt irányításában. Inkább tábornokként viselkedik, mint elvtársként.  Nem mellesleg sokáig a Leninnel szemben kritikus mensevikekhez tartozott és csak röviddel a forradalom előtt csatlakozott a bolsevikokhoz. A pártban voltak antiszemiták is, akik rossz szemmel néztek a zsidókra. Trockij eredeti neve pedig Lev Davidovics Bronstein volt és zsidó származású volt. Lenintől távol álltak az ilyen előítéletek, de nem szerette az arrogáns értelmiségieket. Lenin látta, hogy Trockij mennyire nem akar részt venni a közös vezetésben. Ez nem tetszett neki. De ugyanakkor a képességeit becsülte. 

Trockij legnagyobb ellenlábasa a 43 éves Josef Sztálin volt. A grúz származású férfi a kezdetektől fogva a bolsevikokhoz tartozott. Csodálta a radikálisan gondolkodó Lenint, aki 1912-ben a párt központi bizottságába meghívta. Nagy szorgalomról tett tanúbizonyságot és jó szervezőnek számított. Lenin Sztálinban hűséges követőt látott. Néhány héttel az első agyvérzése után új pozíciót hozott létre számára a központi bizottság első titkári címét. A központi bizottság a nagyhatalmú testület volt a pártvezetés és a párttagság között. Sztálin az első tikári beosztással ellenőrzése alá vonhatta a rohamosan növekvő számú pártfunkcionáriusokat. Amikor Sztálin első titkár lett a titkárságán 600 ember dolgozott, többen, mint Leninnek a Népbiztosok Tanácsában. Ezer számra adták ki a jelentéseket és direktívákat. Nyomás alatt tartották a pártfunkcionáriusokat, meghatározták ki az ellenség és ki a barát. A párt megtanulta a Moszkvának való engedelmességet. Sztálin nagyon jó memóriával rendelkezett és nagyon kitartó volt. Úgy tűnt a pozíciót neki találták ki. Lenin ismerte Sztálin durva és kíméletlen oldalát, de úgy gondolta saját céljaira jól fel tudja használni. Amikor egyik ápolónője Sztálin dörzsöltségére figyelmeztette, azt felelte neki, Sztálin nem olyan intelligens. Sok elvtársa a himlőhelyes arcú grúzt középszerűnek tartotta. Sztálin valójában Lenin első rohama után azon dolgozott, hogy pozícióját erősítse. Vidékről Moszkvába hozatott hozzá hű funkcionáriusokat, miközben Lenin előtt hűséges hivatalnoknak mutatkozott. 1922 júniusa és augusztusa között kilenc alkalommal utazott Gorkijba Leninhez. Amikor Sztálin a dácsába megérkezett Lenin utasította a személyzetét, hogy kínálják meg vörösborral. Sztálin összekötő ember akart lenni Lenin és a pártvezetés között. Amikor 1922 októberében Lenin visszatért Moszkvába Leninnek is feltűnt, hogy Sztálin hamis lapokkal játszik.  

Mialatt Lenin Gorkijban tartózkodott Sztálinnak sikerült két szövetségesre szert tennie. Grigorij Zinovjevre a nagyhatalmú petrográdi szovjet vezetőjére és Lev Kamenyevre. Mind a kettő a hét fős politikai bizottság tagja, ami a párt legmagasabb vezetői testületének számított. Ez a szervezet hetente kétszer ülésezett, és a központi bizottság plenáris ülései között irányította a pártot. Sztálin, Zinovjev és Kamenyev a plenáris ülések előtt találkoztak és megbeszélték, hogyan befolyásolják követőiket, hogy nekik kedvező módon szavazzanak. Mind a hárman saját maguknak akarták a hatalmat és a másik kettőt csak kihasználták céljaik elérésében. A Trockijjal szembeni gyűlölet kötötte össze őket. Féltek attól, hogy ő szerzi meg a hatalmat. Legjobb helyzetben Sztálin volt, mint első titkár.  Beleszólása volt a vezető káderek kiválasztásába. Egyedül 1922-ben 10 ezer pártagot tudott helyzetbe hozni, akik a követői voltak, vagy később azok lettek.  Ezek többsége a földalatti mozgalom idején, vagy a polgárháborúban csatlakoztak a párthoz. Pragmatikus módon gondolkodtak, távol álltak a Trockij mögött felsorakozó értelmiségiektől. Inkább elfogadták Sztálin egyszerű elveit a proletár egységről és szabályokról. Vezető pozíciójukat a grúz vezetőnek köszönhették, hozzá is voltak hűségesek. A titkos rendőrség, amellyel Sztálin jó kapcsolatokat ápolt adta az információkat a lehetséges ellenfelekről. Leninnek egyre jobban feltűnt Sztálin törekvése a hatalom megragadására és egyre kevesebb ereje volt ez ellen tenni. Egy ilyen próbálkozása volt Trockijt a népbiztosok tanácsának helyettes vezetőjévé tenni. Ezt a grémiumot mindig Lenin vezette. Halála esetén az állam irányítása Trockij kezébe került volna. De Trockij elutasította az ajánlatot, ugyanis a testület fej volt test nélkül. Ugyan névleg ez irányította a szovjet birodalmat, de a vidéken nem voltak hivatalai. Azért, hogy az akaratát keresztülvigye szüksége volt a pártra. Lenin maga alakította ki ezt a hatalmi struktúrát, amelyben az államhatalom csúcsán nem a kormány szerepét betöltő népbiztosok tanácsa áll, hanem a pártvezetés a politikai bizottsággal. A párttagság számával együtt a párt befolyása is nőtt. Például vidéken, ahol a lakosok négyötöde élt a párt átvette a vezetést a régi falusi közösségektől. Trockij tudta a népbiztosok tanácsa Lenin halála után veszíteni fog jelentőségéből. Lenin Trockij elutasítása ellenére kitartott mellette. A két férfi sok dologban hasonlóan gondolkodott. Sztálin, Zinovjev és Kamenyev törekvéseivel egyikük sem értett egyet. Lenin Trockijban látta a reményt Sztálin hatalmi ambícióinak féken tartására.

Mindenekelőtt egy kérdésben tért el Lenin és Sztálin véleménye. Hogyan kell összefogni a szovjet tagköztársaságokat. Egy évvel korábban Fehéroroszországot, Ukrajnát, Oroszországot és a Transzkaukázust egy kormány irányítása alá helyezték. Ebből jött létre a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, a Szovjetunió. Ebben a dologban a vezetés minden tagja egyetértett. De a nem orosz nyelvű tagköztársaságok és Moszkva konkrét viszonyáról éles vita tört ki Lenin és Sztálin között. Mint nemzeti népbiztos Sztálin benyújtott egy tervezetet. Ebben minden hatalmat Moszkvában központosított volna. Az éppen függetlenné váló országok, mint autonóm területek csatlakoznának az unióhoz, ugyanúgy, mint a gyűlölt cári időszakban.  Tehát a nagy orosz szomszéd uralma alatt élnének. Sztálin a klasszikus marxi felfogást képviselte, miszerint a nemzeti hovatartozás kevésbé fontos, mint az osztály hovatartozás. Lenin viszont azon a véleményen volt, hogy érzékenynek kell lenni a nemzeti érdekekkel szemben. Ezért nagyobb szabadságot akart adni a nem oroszul beszélő népeknek. Ezt keresztül is vitte és belefoglalták az 1922 december 30-án életbe lépett alkotmányba. Az más dolog, hogy sok más az alkotmányba foglalt szép szólammal együtt, ez sem érvényesült. Sztálint a vereség nem lombozta le. Tovább folytatta harcát a hatalomért. A beteg Lenin tovább vezette a politikai bizottság és a népbiztosok tanácsának üléseit. A gyenge állapotára tekintettel három órában maximálták az ülések hosszát. Mégis 1922 december 16-án Lenin a Kremlben másodszor is agyvérzést kapott. A központi bizottság határozatot hozott, hogy sem a munkatársak, sem a közvetlen környezete nem zavarhatja Lenint politikai kérdésekkel. A tolókocsiba kényszerült pártvezető naponta csak 10 percet diktálhatott titkárnőinek. Ezeknek az ellenőrzésével a központi bizottság pont azt az embert bízta meg, aki a posztjára áhítozott, Sztálint. Ez a döntés felért egy párton belüli puccsal. Lenin gyakorlatilag Sztálin fogja lett.  A grúz vezető meg volt győződve arról, hogy Lenin a közel jövőben meg fog halni. Az elvtársainak csak annyit mondott: Leninnek annyi. Amikor Lenin ezt megtudta levelet diktált, amiben azt írta: „Nem vagyok még halott, de Sztálin vezetése alatt, már eltemetnének.”

1922 december 23-én reggel röviddel nyolc óra után Lenin magához hívatta titkárnőjét. A pártkongresszusnak akart levelet írni. A „javaslatok”, amit az 1923 április elején összeülő kongresszus küldötteinek írt, a napi tízperces penzumok miatt csak két hét alatt készültek el. A levelet politikai végrendeletnek szánta. Az írásban mély csalódásának adott hangot a forradalom alakulása miatt. A szakadék egyre nagyobb lett az egyszerű párttagok és a pártvezetői között, mert a pártbürokrácia egyre csak nőtt. Azért, hogy ezt kiegyensúlyozzák Lenin javasolta munkások és parasztok felvételét a központi bizottságba. Azt írta, hogy Sztálin és Trockij közötti vita pártszakadáshoz vezethet. Minden fenntartásai ellenére Trockijt pozitívan ítélte meg. A központi bizottság legtehetségesebb tagjának tartotta, aki ugyanakkor nagyon öntelt és szereti a dolgokat adminisztratív eszközökkel elintézni. Sztálin az egykori protezsáltja viszont maga a gonosz. „Sztálin elvtárs miután a központi bizottság titkára lett, nagyhatalmat koncentrált a saját kezében. Meggyőződésem, hogy mindig érteni fog ahhoz, hogy ezt a maga javára kihasználja.”  1923 január 4-én még érthetőbben fogalmazott: „Sztálin túl durva. És ezt nem lehet a főtitkár esetében tolerálni. Javaslom az elvtársaknak megfontolásra, Sztálin leváltását és helyette mást keresni, aki Sztálin elvtárshoz képest udvariasabb, lojálisabb, toleránsabb.” Egy megsemmisítő vélemény. Ha ez a küldöttek elé kerül Sztálinnak vége. Ezért Lenin szigorú titoktartást rendelt el. Halála esetén felségére várt a feladat, hogy a boríték tartalmát a küldöttek megismerjék. A bolsevikok vezére nem is sejtette, hogy a levél tartalmát a titkárnője Sztálinnak továbbította.

Lenin még egyszer vissza küzdötte magát az életbe. Ugyan 1923 januárjában ismét időlegesen a jobb oldalára megbénult, de februárban ismét tudta mozgatni a kezét és a lábát és fejfájása is elmúlt. Időnként teljesen egészségesnek érezte magát. Sőt egy cikket is diktált a Pravda számára. Az írásban kritizálta a párt állapotát. Szerinte túl bürokratikussá vált és változtatásokra van szükség. Sztálin egyre erőteljesebben éreztette Leninnel, hogy az ideje lejárt. A főtitkár informátorain keresztül megtudta, hogy 1922 december 21-én Lenin levelet írt Trockijnak. Ebben Lenin megköszönte a harcostársának kemény kiállását Sztálinnal szemben. A levélre való reagálásként Sztálin telefonon leszidta Nadesda Krupszkaját Lenin feleségét. Amikor 1923 januárjában Lenin erről tudomást szerzett levelet diktált a főtitkárnak. A levélben kikérte magának, hogy Sztálin így bánjon a feleségével és azonnali bocsánatkérésre szólította fel. Ha ezt nem teszi, akkor megszakít vele minden kapcsolatot. Pár hónappal korábban egy ilyen levél térdre kényszerítette volna Sztálint. Most közömbösen válaszolt, lényegében nem tanúsított megbánást. Leninnek nem volt módja a provokációra válaszolnia. 1923 március 7-én tovább romlott az állapota. Három nap múlva újra agyvérzést kapott. Megint lebénult a jobboldala és ráadásul a balkarja is. Beszélni sem tudott már érthetően. 1923 április elejei kongresszuson nem tudta megtartani beszédét. Sőt már a politikai életbe se tudott visszatérni.

Ezzel Trockij a párton belüli támaszát elvesztette. Nyilvánvalóvá vált egyedül kell megvívnia párbaját Sztálinnal. Annak ellenére, hogy tudott Lenin Sztálin elleni haragjáról, nem próbálta meg betámadni Sztálint. Amikor a főtitkár azt javasolta, hogy a kongresszust két héttel halasszák el, megszavazta, holott tudta, hogy helyzetét gyengíti. Mai napig tisztázatlan miért viselkedett így. Valószínűleg nem akart „frakciózás” bűnébe esni. Maga Lenin tiltotta meg a 10-ik pártkongresszuson egy határozatban, hogy ellenzéki frakciók, csoportok alakuljanak a párton belül. A kongresszus elhalasztásával Sztálin időt nyert, amit ki is használt. A küldöttválasztást a távoli körzetekben annulálta és új választást rendelt el, most már a főtitkár szigorú felügyelete mellett. Trockij embereit kiszorították és Sztálinhoz hű embereket hoztak helyzetbe. 1923 április 17-i kezdődött pártkongresszuson Trockij kerülte a konfliktust Sztálinnal. Szerette magát – mint a polgárháborúban – megfontolt vezetőként bemutatni. De ugyanakkor tartott a nyíltszíni vereségtől. A gazdasági reformok szükségességéről beszélt, meg arról, hogy az új gazdaság politika nem fog örökké tartani, mert a piacgazdaság az ördög találmánya. Ezzel nem az első titkárt kritizálta, hanem indirekt a NEP kitalálóját Lenint. Röviddel utána emelkedett szólásra Sztálin. Kifejtette, hogy az utóbbi időben Lenin sokat felejtett. Ezzel arra utalt, hogy a bolsevik vezér utolsó idejének kritikái a betegsége számlájára írhatók. Ezzel Sztálinnak sikerült Lenin diszkvalifikálnia és ugyanakkor az iránta való hűséget kimutatnia. A kongresszus megválasztotta a 40 fős központi bizottságot és ebben csak Trockij három követője maradt csak bent. Trockij csak hónapok múlva merte nyíltan felvenni a harcot Sztálin ellen. 1923 októberében egy levélben a központi bizottság szemére hányta, hogy elnyomja a párton belüli demokráciát. Csakhogy a testületben már nem volt támogatója. Egy rendkívüli pártgyűlés „frakciózás” miatt elítélte. Az egykori második számú bolsevik éppen, hogy elkerülte a kizárást.

Mialatt Sztálin Zinovjevvel és Kamenyevvel egyre jobban megerősítette a szövetségét, Lenin egyre gyengébb lett. Időközben visszatért Gorkijba, a dácsájába és jó időben kint ült a tolószékében sapkával a fején. Felesége Tolsztoj és Gorkij regényeket olvasott fel neki. Minden kísérlet, ami beszéd képességét próbálta visszaállítani kudarcot vallott. 1924 január 19-én szemfájásra panaszkodott. Rá két napra elveszítette az öntudatát.  Kiverte a veríték és magas lett a pulzusa valamint a láza. Az orvosai, a nővérek, a testőrei és a felesége voltak jelen, amikor 18 óra 50 perckor meghalt. A gyász mértéke, ami az országban tapasztalható volt magukat a bolsevikokat is meglepte. Két nap múlva ezrek vonultak el a Moszkvában a felravatalozott holtteste előtt.  Kétezer fős szovjetkongresszus előtt Sztálin kijelentette Lenin megparancsolta a pártnak az egység megtartását. Az októberi puccs vezetőjét 1924 január 27-én temették el. A Vörös téren mínusz 35 fokot mértek. Dinamittal robbantottak alapot egy ideiglenes mauzóleumnak a Kreml falánál. Sztálin vezette a díszőrséget, amely a koporsó mellett állt. 500 ezer ember rótta le a kegyeletét a koporsónál. Csak kevés párvezető hiányzott a temetésről. A legismertebb Trockij volt. Lázas volt és fáradt. Pár nappal korábban ment a Fekete tenger partjára Szohumiba. Ott értesült Lenin haláláról. Rögtön táviratot írt Sztálinnak, hogy visszatér Moszkvába, de Sztálin lebeszélte róla.  Annak ellenére, hogy Trockijnak lett volna ideje visszatérni a fővárosba, Sztálinra hallgatott és nem ment vissza Moszkvába a temetésre. Sztálin ezzel szemben Lenint, mint egy szentet eltemetette és a leninizmust tette meg fő vallássá, amelynek ő lett a főpapja. A család és több pártvezető akarata ellenére Lenin holtestét tartósítatta és a mauzóleumban közszemlére helyezte. Nem sokára Petrográdot átnevezték Leningráddá. Az egykori bolsevikvezető portréját minden hová kitették, irodákba, üzemekbe az utcákra. Sztálin helyzete annak ellenére nem változott, hogy Krupszkája nyomására Lenin róla írt javaslatát felolvasták a pártvezetés 57 tagja előtt. A főtitkár ugyan felajánlotta a központi bizottságnak a lemondását, de a hozzá hű embereknek köszönhetően ezt nem fogadták el. Trockij mindeközben tovább erőltette a világforradalom megvalósulását, elsősorban Európában. Sztálin ezzel szemben „szocializmus egy országban” ideológiáját kezdte hirdetni. 1925-ben kijelentette ennek megvalósulásához egységre van szükség. Trockijnak mennie kell. Ráadásul az ideológia terén Sztálin szembe állította a trockizmust a leninizmussal. Lépésről lépesre Zinovjevet és Kamenyevet is kiszorította a hatalomból. Trockij lassan elvesztette az idegeit. Egy 1926-os központi bizottsági ülésen rámutatott Sztálinra, mint a forradalom sírásójára. Sztálin dühösen hagyta el az üléstermet. Egy év múlva a pártvezetés kizárta Trockijt a pártból. Az októberi puccs tízedik évfordulóján már a jelszavak tekintetében is megjelentek a Trockij ellenes hangok. 1928 január 16-án Trockijt Kazahsztánba száműzték. Később Törökországba, Franciaországba majd Mexikóba üldözték. 1940-ben itt ölette meg Sztálin. Zinovjevet és Kamenyevet a harmincas években, kirakatperben elítélték és kivégezték. De gyakorlatilag a hatalmi harc Trockij száműzetésével eldőlt. Sztálin 1953-ben bekövetkezett haláláig uralmon maradt, mint Lenin örököse. Hatalma több millió ember életébe került. Ugyanakkor terrorja idején Szovjetuniót világhatalommá tette. Véres és kegyetlen uralmával nem tett mást csak Lenin hatalom gyakorlásának módját követte.                                                         

 Alig ért véget 1945-ben a második világháború egymással kezdett rivalizálni a két győztes nagyhatalom a világhatalomért. Ebben a harcban fontos szerepet játszottak az amerikai és szovjet titkosszolgálatok.

1948 augusztusában letartóztatták Alger Hisst egykori magas rangú diplomatát, a Carnagie Alapítvány elnökét. 1950 januárjában egy amerikai bíróság hat év börtönre ítélte a Szovjetuniónak végzett kémkedésért. A viszonylag enyhe ítéletet az magyarázza, hogy nem tartották nagy halnak, pedig az volt. Éppen ezért a perbe fogása világpolitikai jelentőséggel bírt. A nagy antikommunista Joseph McCarthy az Amerika Ellenes Ügyeket Vizsgáló Bizottság vezetője, Hiss személyében példát látott arra, hogy az amerikai külügyminisztérium tele van kommunistákkal. A vizsgáló bizottság nem csak a kommunista ellenes hisztériát erősítette az Egyesült Államokban, hanem Richard Nixon útját is kikövezte a hatalomba. A későbbi elnök ugyanis tevékenyen részt vett a bizottság munkájában és ismertségét ennek köszönhette, konkrétan a Hiss ügynek. Alger Hisst Whittaker Chambers újságíró azzal vádolta, hogy a Roosevelt kormányzat külügyi munkatársaként a harmincas évek óta a szovjeteknek dolgozott. Chambers, aki maga is kommunista volt, azt vallotta McCarthy bizottsága előtt, hogy Hiss a jaltai konferencián és az ENSZ létrehozásában szovjet ügynökként vett részt és elárulta a hazáját. A Hiss ügynek magyar szála is volt Noel H. Field személyében, aki szintén amerikai kommunista volt és Hissnek dolgozott. Fieldet a Rajk perben ítélték el furcsa módon amerikai ügynökként, amiből egy szó sem volt igaz. Field hű volt a kommunizmushoz és a Szovjetunióhoz. Ezért is vállalta a Rajk perben a ráosztott szerepet. Persze nagyon más választása nem volt. Szabadulása után haláláig Magyarországon élt. De vissza Alger Hisshez. Ma is sokan gondolkodnak azon mi lett volna a hidegháborúból Hiss ügye nélkül. Nixon befutotta-e volna az a pályát, ami a Watergate ügyben végződött?  

1945-ben még nem volt hidegháború. De a repedések, amelyek idővel mély szakadékká váltak, már megjelentek. A bizalmatlanság megvolt, de a zsákmányon való osztozkodás és az ellenség legyőzésének közös öröme még elfedte ezt. Még a háború idején a titkos ügynökök összeírták kit és mit érdemes a németektől megszerezni. Tübingenben az amerikaiak begyűjtötték Carl Friedrich von Weizsäcker, Otto Hahn, Max von Laue atomtudósokat, Oberhofban egy sí hotelben pedig Werner von Braunt és munkatársait a rakétatechnika legjobb ismerőit. A Harz hegységben felfedezték „Dora-Mittelbau” földalatti labirintus rendszerét, ahonnan gyorsan elszállították a rakéta alkatrészeket és a hajtóműveket mielőtt a szovjetek odaértek volna. Az oroszoknak csak a maradék jutott. A „Dora-Mittelbau” komplexumot megpróbálták újra üzembe helyezni, de a kezükre került egykor a V2 rakétán dolgozó német szakembereknek dokumentáció híján fejből kellett dolgozniuk. 1947-ben az egész üzemet a német mérnökökkel együtt a Szovjetunióba szállították. Itt építették meg – versenyben a szintén németekkel dolgoztató amerikaiakkal – az első szputnyikot. Szintén a Szovjetunióban dolgoztak német atomtudósok, mint Manfred von Ardenne, hogy az atombomba építés területén behozzák a szovjetek lemaradását. Ők támogatást is kaptak nyugaton szovjeteknek dolgozó kémektől. Ezek közül a leghatékonyabb a német születésű Claus Fuchs volt, aki mint meggyőződéses kommunista szolgáltatott adatokat már a világháború idején az amerikai atomprogramról. Az 1933-ban a nácik elől Németországból elmenekült fizikus 1942-től 1949-ig adott át információkat a szovjeteknek. Azt állította azért tette, mert nem nézhette jó szemmel, hogy a nukleáris fegyverek előállításának titkát az amerikaiak meg akarták maguknak tartani. 1949-ben azon bukott le, hogy az amerikaiak megfejtették az oroszok titkos kódját, amin kommunikáltak. 14 évre ítélték, ebből kilencet ül le, ami után Kelet Németországba toloncolták ki. Az amerikai atomkémek közül a leghíresebb a Rosenberg házaspár volt. Julius és Ethel Rosenberg David Greenglass, Ethel fiútestvérének segítségével látták el információval az amerikai atomprogramról a szovjeteket. Greenglass technikusként dolgozott Los Alamosban, az amerikai atombomba szülőhelyén. Fuchssal egy időben buktatták le és ítélték halálra őket. A Rosenbergék is kommunisták voltak és nem pénzért dolgoztak. Moszkva az ügyükben nemzetközi tiltakozást szervezett ennek ellenére 1953-ban villamosszékben kivégezték őket. Az Egyesült Királyságban élt Melitta Norwood, aki titkárnőként dolgozott az angol atomprogramban és bevallása szerint mindent továbbított a szovjeteknek, ami a kezébe került. 87 éves korában bukott le, amikor már rég nem dolgozott kémként. A hatóságok éppen ezért nem is tettek ellene semmit. Melitta pedig tovább kapta a KGB-től a havi 20 font nyugdíját.

Természetesen a nyugatiaknak is voltak kémei a vasfüggöny mögött. Az egyiket Oleg Penkowskinak hívták. Sok éven át szolgálta a szovjet hírszerzést. Nyikita Hruscsov idején, amikor a szovjetek intenzíven egy atomháborúra készültek, oldalt váltott. Úgy tartotta, hogy Hruscsov tönkre teszi az orosz népet ezért mindent meg kell ellene tenni. 1961 tavaszától 1962 őszéig több információt küldött, mint bármelyik korábbi amerikaiaknak dolgozó kém. Az összekötője a brit „üzletember” Grenville Wynne volt. Ő csempészte nyugatra a megszerzett információkat. 1961 kritikus év volt. A berlini fal felépítése után Hruscsov Kelet Németországban lehetséges háborúra készült elő. Penkowskinak köszönhetően a nyugat mindenről értesült. Így a meglepetésnek szánt esetleges atomcsapás nem maradt titokban.  De a legfontosabb szolgálatot a kubai válság idején tette. 1962-ben a szovjetek elhatározták felfegyverzik Kubát. Rakétákat szállítottak a karibi szigetre, olyanokat, amelyekkel elérhetik az USA-t és atomrobbanófejjel is felszerelhetők. John F. Kennedy nehéz döntés előtt állt. Ha túl keményen reagál, a harmadik világháborút kockáztatja meg. A CIA egyik moszkvai ügynökére hívta fel a figyelmét. Megkérdezték tőle a szovjetek mennyire vannak felkészülve egy háborúra. 32 óra múlva jött a válasz. A szovjetek még nincsenek felkészülve egy atomháborúra. Kennedy most már nyomás alá helyezhette Hruscsovot, hogy az atomkalandját befejezze. De szinte ugyanebben az időben Penkowski lebukott. Mivel gyorsan kellett cselekednie óvatlan volt. Moszkvában letartóztatták. Vele együtt leplezték le Grenville Wynnet, akit Magyarországon kaptak el. Ketten együtt álltak bíróság elé. Penkowskit halálra, Grenville Wynnet pedig nyolc évre ítélték. Őt nem sokára kicserélték egy másik kémre.

Penkowskival párhuzamosan dolgozott a CIA-nak Ryszard Kuklinski lengyel katonatiszt. Őneki is sikerült egy időben küldött üzenettel a nagyobb konfliktust megakadályoznia. 1980-as évek elején Lengyelországban a Szolidaritás szakszervezet súlyos belpolitikai gondokat okozott a kommunista vezetésnek. A szovjetek már készen álltak egy katonai beavatkozásra, amit az amerikaiak nem néztek volna tétlenül. Jimmy Carter amerikai elnök még időben figyelmeztette a szovjetvezetést Kuklinski információi alapján és ezzel távol tartotta őket egy ilyen lépés megtételétől. A világnézet és az ideológiai szimpátia a hidegháború fontos –ha nem is kizárólagos- szerepet játszott a kémek beszervezésében. Az úgynevezett „Cambridgei ötöket” még a két világháború között szervezte be a szovjet titkosszolgálat. Meggyőződéses kommunisták voltak mind annak ellenére, hogy a felső középosztályból származtak és az egyetemi éveik alatt lettek a szovjetek emberei. A leghíresebb közöttük Kim Philby volt. Neki sikerült olyan helyzetbe jutnia, hogy ő felügyelte a Szovjetunióba küldendő és ott foglalkoztatott ügynököket. Róluk az adatokat Moszkvába továbbította. A csoport többi tagját – Donald McLean, Guy Burgess és Anthony Blunt – az ötvenes évek elején buktatták le. Bluntot hosszú idejű börtönre ítélték. McLean és Burgess a Szovjetunióba szöktek. Philby is ide menekült 1963-ban. Őt a már lebukottakhoz való viszonya tette gyanússá. Philby a Szovjetunióban nagy megbecsültségnek örvendett. Végül is éveken át az amerikai és az angol titkosszolgálatot hosszú éveken át az orruknál fogva vezette. Több kitüntetést kapott a Szovjetunióban és a KGB tábornoka lett. Amikor angolok Moszkvában kérdezték tőle mi hiányzik neki legjobban a szülőhazájából azt mondta a Worcester szósz. Halála után a felesége Angliában 32 eurónyi nyugdíjat kapott. Ebből nem tudott megélni ezért eladta jó pénzért Philby Graham Greenehez a híres íróhoz írt leveleit. Philby egyébként Greene elöljárója volt a brit titkosszolgálatnál. A „Cambridgei ötöknek” magyar kapcsolatuk is volt. A harmincas években egy kiugrott pap Mály Tivadar volt a szovjetek felé az összekötő tisztjük Angliában. Mályi az első világháborúban esett orosz hadifogságba és lett kommunista. Kim Philby szintén a harmincas években többször járt Magyarországon és állítólag Péter Gáborral is kapcsolatba került, aki később szabósegédből az ÁVH véreskezű vezetője lett.

Minden titkosszolgálat megpróbálja a lebuktatott ügynököt átállítani, hogy kettős ügynökként dolgozzon. Ilyen volt Geroge Blake. Az eredetileg angol ügynököt a szovjetek átállították és ő minden információt, amihez hozzá jutott tovább adott Moszkvának. 1961-ben lebukott és 42 évre ítélték. 1966-ban viszont sikerült fogolytársával Sean Bourke-vel megszöknie és Oroszországba menekülnie. Itt Blake megpróbálta Bourke-t a szovjetekkel megölteni biztonsági okokból. De ebbe a szovjetek nem mentek bele. A hidegháborúnak voltak furcsa helyszínei. Például Berlin. Itt az amerikaiak és a britek Nyugat Berlin Rudow kerületéből alagutat ástak Kelet Berlin alá, hogy szovjet katonai telefonvonalakat hallgassanak le. Tizenegy hónapon át működött a lehallgatás. 50 ezer mágnesszalagnyi beszélgetést rögzítettek és küldtek Londonba és Washingtonba, majd az oroszok leleplezték az akciót. A szovjetek tizenegy hónapon keresztül tudtak a lehallgatásról. Kitől? George Blake-től. Csakhogy az emberüket nem akarták lebuktatni ezért vártak ki a leleplezéssel. Egy új fajta kémkedésre adott lehetőséget a repüléstechnika fejlődése. Az amerikaiak 1954-ben kifejlesztettek egy forradalmian új repülőgépet, ami a rendkívül könnyű felépítménye miatt 20 kilométer magasba tudott emelkedni és nem mellesleg nehezen beazonosítható volt. U2 volt a neve és egy feladata volt nagy magasságban felvételeket készíteni. A fotótechnika, főleg a lencsék olyan fejlettek voltak, hogy nagy magasságból még az autók márkáit is be lehetett azonosítani. Ezek segítségével fedezték fel a Kubába telepített szovjet rakétákat. De a szovjeteknek végül sikerült lelőni egy az országuk felett repülő U2-t. 1961-ben a pilótát Gary Powerst Moszkvában kémkedésért elítélték. 1962 februárjában Berlinben a kémek hídján a nyugatot a kelettel összekötő Glienicke hídon kicserélték Rudolf Abel nevű az USA-ban elfogott szovjet kémre. Powers egyébként az Urálban található Majak ipari centrumról is készített felvételeket, ahol 1957szeptemberében történt atombaleset, amit a szovjetek letagadtak. Sőt még az ipari centrum létét is tagadták. Pedig a balesetkor fél millió ember volt kitéve radioaktív sugárzásnak. A radioaktív részecskék 23 ezer km² területet szennyeztek be. A csernobili katasztrófáig ez volt a legsúlyosabb atombaleset. A repülőgépeknél sokkal hatékonyabbak voltak a kémműholdak. Az amerikaiak az elsőt a Discoverer 14-et 1960 augusztus 16-án állították földkörüli pályára. Egyedül ez a műholddal 5000 méter filmanyagot hoztak vissza a földre. Egy ötödét a Szovjetuniónak sikerült vele lefényképeznie. 1962-ben kezdtek meg a szovjetek az űrből kémkedni. Az amerikaiakhoz képest az volt a különbség, hogy a szovjeteknek gyakrabban kellett a műholdjaikat cserélni. A cserékre azért volt szükség, mert az elkészült fotókat le kellett hozni a földre. Egyébként a csere az amerikaiaknál is gondot jelentett. Egy ilyen csere miatt maradtak le az amerikaiak az 1968 augusztus 21-i csehszlovákiai bevonulásról. 1976-ban megváltozott a helyzet. Az ekkor KH-11 műhold (KH=keyhole, kulcslyuk) már olyan technikával volt felszerelve, amely már rádiójelekkel küldte a képeket a földre. A műholdas kémkedés nagyban hozzájárult a nagyhatalmi egyensúlyhoz. 1960-as években a CIA abból indult ki, hogy a szovjeteknek 140 -200 nagy hatótávolságú rakétával rendelkeznek. Az első Discoverer repülések után kiderült alaposan elszámolták magukat. A szovjeteknek csak a tizede volt a feltételezett számnak. Az utóbbi években a műholdas kémkedés nagy fejlődésen ment át. 300 és 1000 méteres közötti magasságból, 320 kilométeres szélességű sávban minden 10 centiméteres tárgyat észre lehet venni. De a vízalatti kémkedés legalább ilyen fontos. Az orosz és az amerikai atommeghajtású tengeralattjárók heteken keresztül képesek több száz méter mélyen maradni. Atomrakétáikat képesek a világ bármely részére elvinni. Az amerikaiak 1954-ben kezdtek egy globális lehallgató rendszert a világ tengerei és óceánjainak a mélyére telepíteni. Ezek felfogták a hajó és tengeri zajokat és a kiértékelő bázisokra továbbították őket.                                             

A hidegháború szereplői mind a mai napig közöttünk élnek. Legismertebb közülük Vladimir Putyin. Nem lehetne azon csodálkozni, ha a német elhárításnak dossziéja lenne az orosz elnökről. Putyin, mint KGB tiszt szolgált 1985-től Drezdában. Baráti köréhe tartozott Klaus Zuchold a Stasi embere, akit egyébként Putyin a KGB-be is beszervezett. 1990 végén Zucholdot a német állam védelme alá helyezte magát és megnevezett 15 ügynököt, akiket Putyin szervezett be. A főfeladatuk újabb potenciális KGB ügynökök felkutatása és beszervezése volt a műszaki egyetem külföldi diákjai közül. Nem tisztázott, hogy Putyin a kelet német vezetés tagjait is megfigyelte-e. A titkos ügynökök minden politikai rendszerben fontos szerepet játszottak. A szovjetrendszerre ez hatványozottan igaz volt. Amikor két német a kilencvenes években lebukott, akik a szovjeteknek kémkedtek és információt szállítottak a német páncélosok fejlesztéséről, egy orosz diplomata a hír hallatán csak megvonta a vállát és azt mondta: „Ez az élet velejárója. Ez régen is így volt és a jövőben is így lesz. Kémkedni mindig fognak.”