Az 1920-as évek végén Sztálin kiadta a parancsot a mezőgazdaság kollektivizálására. Ez az intézkedés meg a rossz időjárásnak köszönhető rossz termés végzetes katasztrófához vezetett.

Három férfi minden reggel a téli hideg ellen rongyba burkolta a lábát, lesoványodott lovukat a szán elé fogták és megkezdték körútjukat a faluban. Az útjuk betört és bedeszkázott ablakú, ajtó nélküli házak mellett vezetett el. A néhány még füstölgő kéményű portára bekopogtak. Ha beengedték őket, akkor rövidesen lepedővel letakart csont sovány holttesttel jöttek ki. A hozzátartozók némán állva vetettek keresztet. Előfordul, hogy tíz holttestet szállítottak egy nap a szánjukon a faluszéli temetőbe. Itt egy nagy gödörbe helyezték az elhunytakat, mint tették ezt másutt is szerte a Szovjetunióban 1932/33 telén. Sokfelé azt mondták a sátán eljött a földre, közel a világvége. Az ukrajnai Mirgorod város közelében fekvő faluban az éhség szedte az áldozatait. Egy olyan katasztrófa pusztított, amely párját ritkította és nem a természet, hanem az ember idézte elő. Az éhínség akkor jött, amikor Sztálin a parasztokat a kommunizmusba akarta vezetni. Padlás lesöpréssel és államosítással köszöntött be az új korszak valamint a régi hagyományok erőszakkal való eltörölésével. Mindez pedig a huszadik század legnagyobb éhínségéhez vezetett. Még hat téllel korábban a parasztoknak volt okuk az optimizmusra. Az 1917-es forradalom után a történelem folyamán először saját földdel rendelkeztek. 1921/22 – ben a bolsevikok még engedményt is adtak nekik. A polgárháború, az infláció, a munkássztrájkok és parasztfelkelések követően bevezették az új gazdaság mechanizmust. A parasztok, ha befizették az adójukat, a maradék terményt a piacra vihették. Úgy gondolhatták a kötelező beszolgáltatás kora elmúlt. 147 millió szovjet polgár 80 százaléka paraszt volt. Legtöbbjüknek alig volt valamije. Egy ló, vagy két tehén, pár juh, eke és borona. A legtöbb vidéken, amit betakarítottak éppen csak, hogy elég volt a család élelmezéséhez. A parasztság életét több évszázados szabályok határozták meg, amelyekben a faluközösség, az évszakok változásai és a vallás játszott fontos szerepet. Ezek a hagyományok viszont a bolsevikoknak nem jelenttettek semmit. A parasztok a kommunistákat egy újabb felső hatalomnak tartották, akik a szemükben istentagadók voltak, hivatallal rendelkeztek, és sohasem fogták meg az eke szarvát. Amíg a parasztokat hagyták saját hagyományaik alapján élni ők sem foglalkoztak a hatalmon levőkkel. De ez a békés egymás mellett élés nagyon törékeny volt. A rossz időjárás 1927-ben kevés termény betakarítását tette lehetővé. Ugyan ez még biztosította volna a lakosság ellátását, de az állam terménykrízisről beszélt. Az állami terményfelvásárlók keveset fizettek, mert a terményeket külföldön akarták eladni magas áron. A parasztok inkább felhalmozták a terményeiket, vagy megetették az állataikkal. Sztálin riadót fújt. Így is sorok álltak a boltok előtt, a városokban munkások nem jutottak kenyérhez. A titkosszolgálat elégedetlenkedésekről számolt be. Sztálin az erőltetett iparosítást látta veszélyben. Ha nem tudnak elég mezőgazdasági terményt exportálni, nem lesz elég deviza, hogy gépeket vegyenek gyárak, erőművek, vasútvonalak építéséhez. A termények felvásárlási árának növelésével megoldhatták volna a problémát, de Sztálin nem az irracionális tervekben látta a hibát, hanem a parasztokban. Ők spekulálnak és szabotálnak. Meg lett a bűnbak: a kulák. A gazdagabb parasztok, akik akár béreseket is tartanak. A Kreml mindenható ura a feudalizmus maradványának állította be őket. 1928 januárjában háborút hirdetett ellenük. A polgárháborús győztelem után újabb belső ellenségre találtak a bolsevikok.

Hamarosan a párvezetés csapatokat küldött vidékre, amelyek a titkosrendőrökből, az államügyészség embereiből és párttagokból álltak, hogy a felhalmozott terményeket elkobozzák. Támogatásul gyári munkások is mentek a városi üzemekből. Ezek a brigádok keresztül vonultak a falvakon, lezárták az utakat és bezáratták a piacokat, hogy ne lehessen hol eladniuk a parasztoknak a terményeiket. A falvakban átkutatták a csűröket, búzát és zabot keresve és minden terményt, amit találtak lefoglaltak. Rengeteg sok parasztot tartóztattak le spekuláció és termény felhalmozás miatt. A vidéki embereket felszólították, hogy jelentsék fel azokat, akik terményt rejtegetnek. Az osztályharcot vidékre vitték és a terménybegyűjtő brigádok egyre agresszívabbak lettek. Amikor 1928-ban és 1929-ben ismét rossz lett a termés a városi csapatok azt az utasítást kapták, hogy egész falvakat terrorizáljanak. Főleg azokon a helyeken, ahol módosabb parasztok éltek, úrrá lett az embereken a rettegés. A Volga vidékén férfiak csapatostul járták a falvakat fekete zászlókkal és azt kiabálták halál a falusiakra. A portákat feldúlták elrejtett terményt keresve, a falusiakat pedig bezárták a községi terményraktárba. A brigádokkal együtt agitátorok is mentek, hogy a vidéki életet átformálják. Mindenek előtt arról akarták meggyőzni a parasztokat, hogy szövetkezeteket hozzanak létre. Adják be a közösbe a földjeiket és az állataikat és az államtól kapott munkabérért dolgozzanak. A kolhoz ötlete nem volt új. Már a forradalom után jöttek létre termelőszövetkezetek főleg egykori egyházi, vagy nemesi birtokokon. 1928 közepén viszont az összes mezőgazdásági termelőegység csupán kevesebb, mint két százalékát tették ki a szövetkezetek. Ezek a kolhozokhoz is legfeljebb tíz család tartozott, kevés állattal, munkagépek nélkül. A legtöbb földműves nem akart lemondani a saját földről, és az anyagi függetlenségről. Nem hittek az agitátoroknak, sőt volt ahonnét erőszakkal kergették el őket. A hatalom nyílt háborút hirdetett a parasztok ellen. Sztálin át akarta alakítani a mezőgazdaságot. Kolhozokat akart mindenütt. Nagygazdaságokat, gépekkel, traktorokkal, amelyek tervgazdálkodás szerint működnek. Egyet nem akart Sztálin, független, saját birtokkal rendelkező parasztokat.

1929 novemberében Sztálin cikket jelentetett meg a Pravdában „A nagy átalakulás éve” címmel. Ebben azt írta, hogy nem csak a kis parasztok, hanem a közép parasztok is özönlenek a kolhozokba. Csak a kulákok állnak ellen. De őket, mint reakciós osztályt 1929 végére felszámolják. Persze a kis és közép parasztok „özönlése” nem volt igaz. Azért, hogy a Sztálin által meghatározott célokat elérjék az „ellenforradalmi kulákságot” három kategóriába sorolták be. A tervek szerint 60 ezer kulákot kellett kivégezni, vagy kényszermunkatáborba küldeni, 150 ezer fél kulák családot rosszul megművelhető távoli vidékre száműzni, fél millió kulákot lakóhelye környezetében rosszabb körülménye közé átköltöztetni. A legfontosabb cél a jelentős gabonatermő vidékeken egy, két éven belül a kolhozosítást végrehajtani. Nagy erőkkel vonult fel a titkosrendőrség 1929/30 telén, hogy a parasztokat a szövetkezetekbe kényszerítsék. Szigorúan hajtották végre a kolhozosítást, mint például Ohotsaja nevű faluban az ukrán határ mellett.  Átkutatták a portákat. Lefoglaltak teheneket, lovakat, begyűjtöttek minden szántó és vetőgépet a kolhoznak. A termelőszövetkezet elnökének egy lakatost neveztek ki a városból. Volt, hogy a kuláknak tartott családra éjszaka törték rá az ajtót és hálóruhában hajtották ki őket az udvarra és mindenüket elkobozták. Erőszakkal a családot a pályaudvarra vitték, ahol más hasonló családokkal együtt tehervagonokba tették és Szibériába szállították őket.  Ohotsajából egy hét után jelentette a kolhoz elnöke, hogy a faluban teljes egészében végrehajtották a kollektivizálást. Gyakran a kollektivizáló brigádok elpusztítottak mindent, ami a régi rendre emlékeztettek. A templomokból leszerelték a harangokat, a szentképeket pedig a falu főterén elégették. Az államhatalom által felhergelt csapatok raboltak és deportáltak egyszerre. Minden parasztból, akinek volt valami csekély tulajdona, lehetett kulák. Elvehették mindenét és kitelepíthették szülőföldjéről. Több hónapon át tartott a törvénytelenség és a rettegés. Emberek milliói éltek félelemben. Az a szóbeszéd járta, hogy a kommunisták a parasztokból jobbágyokat akarnak csinálni, mint a cári időkben. A gyermekeket elveszik a szülőktől, a hazaságokat pedig felbontják. A papok azt hirdették, hogy aki belép a kolhozba, az az ördöggel köt szövetséget. Sok paraszt inkább levágta a jószágát, mintsem odaadja a kolhoznak. Voltak olyan körzetek, ahol az állatállomány néhány hónap alatt a felére csökkent. A különösen a termékeny jó minőségű „feketeföld” régióban délnyugat Oroszországban fordult elő, hogy a disznókkal húst etettek. A tiltakozás egyre nőtt. Sok helyen a parasztok tüntettek és azt kiabálták le a szovjetekkel. Volt olyan falu, ahol az asszonyok fejszékkel támadtak a kolhozparasztokra, a szerszámaikat pedig tönkre tették. Olyan erősségű volt a tiltakozás, hogy Sztálin kénytelen volt meghátrálni. Persze csak látszólag. 1930 márciusában egy cikket írt, amit az összes napilap megjelentetett. Ebben az írásában elítélte az erőszakos kollektivizálást. A parasztok megvették az újságokat, mert úgy gondolták az ő igazukat támassza alá. Ohotsajában az asszonyok megszállták a kolhoz istállóit és terménytárolóit. Azt hallották a szomszéd faluban feloszlatták a szövetkezetet és visszaadták mindenkinek a tulajdonát. Mindenütt az országban fellángoltak a kolhoz ellenes indulatok. Míg 1930 márciusában a paraszti háztartások 60%-a kolhoztag volt ez a szám júniusra 20%-ra csökkent. Egy pillanatig úgy tűnt a parasztok győztek. De a kommunista vezetés még kíméletlenebb eszközökkel támadt újra. Több ezer rebellis parasztot ítéltek halálra, 300 ezret küldtek munkatáborba, 700 ezret pedig száműztek szülőföldjükről. 1931 végéig Sztálin két millió embert deportált vidékről. A szabad parasztokat egyre nagyobb adók sújtották és ezért sokan kénytelenek voltak eladni gazdaságukat. 1932-re három parasztból kettő kolhoztag lett. Aki tudott a városba menekült. A rezsim győzött, aminek végzetes következményei lettek.   

A parasztokat a földjükért folytatott harc felőrölte és elsorvasztotta. Sokuknak már nem állt érdekében megművelni azt a földet, ami nem az övék volt. Az ukrán Arhangelka nevű faluban betakarítási időben nyolc férfi aratott a többiek az árnyékban feküdtek – írta jelentésében feldühödve egy katona, aki 1930 nyarán a települést felkereste. Más helyen vetni nem voltak hajlandók a parasztok, mondván úgy is elveszik tőlük a terményt. Vészes gyorsasággal csökkent a termelékenység és a betakarított gabona mennyisége. Ugyan a kolhozok kaptak traktorokat, de a drámaian megfogyatkozott állatállomány mennyiségét nem tudták pótolni. Ráadásul a kiszállított technikai eszközök minősége és mennyisége sok kívánnivalót hagyott maga után. 1932-ben az állam megnövelte a beszolgáltatni szükséges terménymennyiséget. A kolhozparasztoknak megmaradt termény nem volt elég a megélhetéshez. Sok paraszt onnan lopott, ahonnét tudott. Gyakran a szövetkezeti földeken maradt terményeket szedték össze. 1932 augusztus 7-én a politikai bizottság egy Sztálin által fogalmazott rendeletet adott ki. Ebben a legcsekélyebb lopást is halállal, vagy tíz év munkatáborral büntették. Ennek ellenére a beszolgáltatási terv messze elmaradt az előírt mennyiségtől. Moszkva megint csapatokat küldött a még fellelhető termények beszolgáltatására. Végleg meg akarták törni a parasztok ellenállását. Az újabb erőszak végzetes helyzethez vezetett. Beköszöntött 1932/33 apokaliptikus tele.

Több százezer parasztnak nem volt mit ennie. Olyan kétségbeejtő volt a helyzet, hogy macskákat és kutyákat ettek és mindenfajta gyökeret főztek meg maguknak. De ez sem segített. Egész falvak néptelenedtek el. A pályaudvarokon ezerszámra kerestek valami ehetőt rongyos gyerekek. 1933 márciusában a titkosrendőrség Kijev környékéről már kannibalizmusról tett jelentést. Ebben az éhínségben öt és hat millió között haltak meg emberek. A szovjet vezetés igyekezett eltusolni a katasztrófát. Nyugatra kevés hír szivárgott ki mi is folyik a világ első proletár államában. De azért születtek beszámolók, nyugati újságokban. Ilyen volt az egykori brit miniszterelnök Lloyd George személyi titkárának Gareth Jones helyzetismertetése az Evening Standart című újságban 1933 március 31-én. Jones jól beszélt oroszul és éppen egy Szovjetunióbeli útjáról tért vissza. Részletesen leírta milyen szörnyűséges állapotok vannak a Szovjetunióban, hogy az éhség következtében tömegével halnak meg az emberek. Voltak nyugati újságírók, akik viszont tagadták, hogy bármi baj lenne. A leghíresebb ezek között Walter Duranty a The New York Times moszkvai tudósítója volt. Ő az orosz fővárosból ki sem mozdulva azt írta szintén 1933 márciusában: „ugyan az oroszok éhesek, de nem éheznek.” Ebben az időben naponta több ezer ember halt éhen, míg az amerikai újságírónak bőven volt mit ennie. Csak 1935-ben engedélyezték a kolhozparasztoknak egy hektár földet maguknak műveljenek meg és kevés jószágot is tartsanak. A harmincas évek végére a mezőgazdasági területek négy százalékát kitevő magánföldeken termelték meg az összes mezőgazdasági termény 45%-át. 1935-ben a parasztok 98%-a kolhoz tag lett. A kollektivizált szovjet mezőgazdaság 1950-re érte el az 1920-as évek termelési színvonalát. Ez több millió ember életébe került.