Olyan közel voltak a megmeneküléshez, mégsem léphettek partra Kubában. 1939 májusában kezdődött a náci rezsim elől menekülő több száz német zsidó tengeri odisszeája az Atlanti óceánon.

Gőz kűrt erős hangja belehasított a hamburgi kikötő esti zajába. 1939 május 13-án ezzel jelezte Gustav Schröder kapitány, hogy hajója a St. Louis 900 utassal a fedélzetén megkezdi útját. Sűrű fekete füst szállt fel a hatalmas kéményekből, a zászlókat lengette az esti szél. A parton emberek integettek a luxusgőzös utasainak, miközben a hajó zenekara az „El kell hagynom a város” melódiát játszotta. Minden olyannak tűnt, mintha a Hapag hajózási társaság egy normál járata indult volna el. De ez alkalommal másról volt szó. Ezúttal nem gondtalan üdülők álltak búcsúzkodva a fedélzeten, hanem üldözés és megalázás elől menekülő német zsidó emberek. Ők vettek jegyet a Kubába tartó hajóra. A megmenekülésben reménykedtek, de az út végén a sokukra mégis a halál várt. Az egyik utast Erich Dublonnak hívták. Fiú testvérével, sógornőjével és annak két lányával az első osztályon utaztak. Dublonnak Erfutban volt cipőüzlete. Az 1938 novemberi pogrom és az üzlete kisajátítása után nem látott okot, hogy Németországban maradjon. A hajójegyekért fejenként 800 márkát kellett fizetnie és a Hapag cég biztos, ami biztos a visszaútra is megvetette a jegyet. A fedélzeten mindenkinek voltak érvényes papírjai és Kubában partraszállási engedélye, amit a kubai konzulátus adott ki. Az utasok a St. Louis hajótól le voltak nyűgözve. Erich Dublon a naplójába ezt írta: „Az ember úgy érzi magát, mint egy luxushotelben. Úgy mennek a napok, hogy észre sem lehet venni.” A hangulat felszabadult. A szalonban táncolni lehetetett, a hajón volt mozi és úszómedence. „Nem lehet észrevenni, hogy különleges utasok lennénk a hajón. A Happag minden szolgáltatást biztosít, ami a normál utazóknak jár.” – írja Dublon. Az egyetlen hibája az útnak, hogy rövid. A lelkesedés érthető. Nagyobb már nem is lehet a kontraszt a németországi és a hajón tapasztalt élet között. Az előbbi helyen üldözik, itt viszont kiszolgálják a zsidó származású németeket. Az út elején Schröder kapitány kijelentette, mindenkit úgy fognak kezelni, mint az átlagos utazókat. 1939 május 23. „Szép napsütéses nap, mégis tragikus.” – írja naplójába Dublon. Az előző éjszaka Moritz Weiler egy állásából elbocsátott professzor szívinfarktusban meghalt. A protokoll szerint a temetéshez a koporsót horogkeresztes zászlóval kellene lefedni és a tengerbe dobni. Az özvegy kérésesre Schörder kapitány engedélyezi, hogy a Happag cég zászlóját alkalmazzák. De nem ez az egyetlen szerencsétlenség, ami az utasokat éri. Bár erről Dublon naplója nem számolt be. A kapitány telegramot kapott a Hapag cég hamburgi központjából, hogy egy új kubai törvény miatt az utasok nem szállhatnak partra a karibi szigeten. Schröder egy öttagú bizottságot hozott létre, a helyzet megbeszélésre, de kezdetben a hírt megtartotta magának.

1939 május 27-én reggel a hajóharang ébresztette az utasokat. A távolban már lehetett látni Havanna kikötőjét, az úti célt. „Itt vagyunk végre, olyan közel, hogy az autóbuszokat is ki lehet venni meg a villamosokat.” – jegyezte fel Dublon naplójába. A kubai hatóság emberei a fedélzetre mentek. Úgy tűnt minden rendben van. Az sem nyugtalanította az utasokat, hogy a hajó nem kötött ki, hanem az öbölben lehorgonyzott. Viszont hamar kiderült, valami nem stimmel. Az utasoknak a hajón kellett maradniuk. A partraszállási papírjaik már nem voltak érvényesek. Ezeket a kubai bevándorlási hivatal igazgatója adta ki és a pénzt zsebre is tette érte. Ugyanakkor a kormány még hozzáfűzte a St. Louis kifutása előtt, ehhez még miniszteri engedély kell. A Hapag ennek ellenére útjára bocsátotta a hajót mondván az utasok az engedélyeket korábban megkapták, tehát érvényesek. A kubai elnök mégis megtiltotta a partraszállást. Csak 22 német zsidó léphetett Kuba földjére, akiknek teljes értékű vízuma volt. Mindeközben a hajón szomorú részben szerencsés találkozások zajlottak le. Recha Weiler fia, aki külön New Yorkból utazott ide engedélyt kapott, hogy anyjával találkozzon, de magával nem vihette. Más látogatók viszont nem jutottak fel a hajóra. „Bárkákon jöttek, hogy hozzátartozóikat és barátaikat láthassák, pár szót beszélhessenek egymással.” – olvashatjuk Dublon naplójában. Az utasok sorsa hamar államügy lett. Május 28-án az amerikai nagykövet találkozott a New Yorkból Havannába érkezett Lawrence Berenson ügyvéddel a JDC zsidó segélyszervezet képviselőjével, hogy együtt tárgyaljanak a kubai kormánnyal. Csakhogy a tárgyalások elhúzódtak. Frederico Laredo Brú elnök úgy érezte a Hapag vállalat semmibe vette őt, amikor a hajót útnak indították Hamburgból. 2000 német zsidó érkezett csak az elmúlt fél évben Kubába. Antiszemita hangokat lehetett hallani, mivel amúgy is kevés volt a munkalehetőség. Különben a legtöbb zsidó tovább akart utazni az Egyesült Államokba, csakhogy szűkek voltak a bevándorlási kvóták. Sokaknak fél évet, vagy akár teljes évet is várnia kellett.

A tizenkét éves Herbert Karliner megtanulta élete első spanyol szavát: maňana – holnap. Az apját, akinek vegyeskereskedése volt a pogrom első napján koncentrációs táborba szállították és csak annak fejében engedték szabadon, hogy hat hónapon belül elhagyja Németországot. Most Herbert mindennap a kubaiaktól azt hallja maňana, ezzel akarják vigasztalni. De ez a holnap sohase jön el. 1939 május 31 –én öt nappal a megérkezés után már jelentősen romlott a hangulat a hajón. Az egyik utas miután felvágta az ereit a vízbeugrott, de megmentették. Egy kubai kórházba szállították. A St.Louis körül állandóan egy mentőhajó körözött, hogy ha még valaki a vízbe ugrana, kimentsék. A következő nap a kapitány személyesen kereste fel az elnököt, hogy meggyőzze, engedje partra az utasokat. Hiába. Kuba első embere hajthatatlan. Viszont a hajónak el kell hagynia a kubai felségvizeket. Mindenkinek az útlevelébe belepecsételték a visszaút szót. Schröder kapitány megpróbálta megnyugtatni az utasokat, senkit sem visznek vissza Németországba. Azonban hova mennek, fogalma sincs. Az észak Schleswigből származó 53 éves vékony testalkatú, de elismert kapitány az NSDAP tagja, aki a nehéz helyzetekben bizonyította emberiességét. Talán azért ilyen, mert fogyatékos fia van, akit nagyon szeret, és ezért együtt érez a nehéz sorsú emberekkel. Schröder a hajóval Florida és Kuba közötti vizekre veszi az irányt. Június 3-án titokban megközelítik a Miami partokat. A tervek szerint 300 menekültet mentőhajókkal az amerikai partra tesznek. Minden meg volt szervezve, de hírtelen megjelent az amerikai parti őrség és az akciót le kellett fújni. Herbert Karliner a távolban látta a város fényeit. Olybá tűnt neki, mint egy elérhetetlen oázis. Egész életében emlékezett erre a pillanatra. Oly közel voltak a megmeneküléshez mégis vissza kellett térniük a pokolba. Berenson időközben ajánlatott tett a kubai elnöknek, csak az többet akart: 585 ezer dollárt. Berenson úgy találta az összeg túl magas. Elutasította. Kuba részéről ezzel lezárultak a tárgyalások. A Dominikai Köztársaságnak felajánlott összeg is kevésnek bizonyult.           

A St. Louis utasait június 10-én érte el a lesújtó hír. „Most már végleges a szomorú bizonyosság. A hír hallatán az asszonyok sírva hagyták el a hajó szalonját.” – jegyezte fel naplójába Dublon. Az Egyesült Államokban is csalódtak a menekültek. Ugyan a kvóták megteltek, de Roosevelt elnök ebben az esetben kivételt tehetett volna. Az elnökhöz intézet felhívás eredménytelen maradt. Az 1939-es évre elő irányzott 26 ezres németeknek járó kvótát nem voltak hajlandók megemelni. Schröder kapitány már június 7-én megkapta a Hapag cégtől a parancsot, hogy térjen vissza Németországba. Akarata ellenére vette az irányt keletnek, a lehető leglassabban hajózva, hogy időt nyerjen. Erich Dublon keserűen írta naplójába: „Csak egy előnye lesz, hogy megérkezünk Hamburgba véget ér a folytonos tengeri betegség.” Az elkeseredettség nagy volt a fedélzeten. Az elutasított menekültekre otthon koncentrációs tábor várt. Sokakat kezelt a hajóorvos depresszióval és idegösszeomlással. A hajó nyugtató készlete kifogyott. A nemzetközi sajtó is beszámolt a St. Louis utasainak tragikus sorsáról és arról, hogy a menekültek között tömeges öngyilkossági szándékok jelentek meg. A fiatalok egy része azon gondolkodott átveszi a hatalmat a hajó irányítása felett, de Schröder kapitány meggyőzte őket, nem tudnák irányítani a hajót.

Miközben a St. Louis hazafelé hajózott, a zsidó segélyszervezet JDC nyugat európai államokkal tárgyalt a befogadásról. Csakhogy ezek a megbeszélések is lassan haladtak. A hajón kezdtek kifogyni a készletek, mind az élelmiszerből, mind az üzemanyagból. A St. Louis személyzete azt tervezte, hogy az angol partoknál zátonyra futatják a hajót így menekítve meg az üldözött utasokat. Abban reménykedtek a britek kimentik őket és a hontalan menekülteket nem adják át a németeknek. 1939 június 13-án jó hírek érkeztek a Hapag központjából. A Joint zsidó segélyszervezet és a Hapag is megerősítette a hírt, hogy Anglia, Franciaország és Belgium hajlandó az utasokat befogadni. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá a menekülteken. 1939 június 17-én öt heti hánykolódás után a St. Louis befutott Antwerpen kikötőjébe. Úgy tűnt a megpróbáltatások véget értek. Senki sem sejtette, pár hónap múlva kitör a második világháború. A németek 1940-ben elfoglalták Belgiumot. A 907 német származású zsidó menekült közül 254-et a holocaust folyamán meggyilkoltak. Erich Dublon és fiú testvérének családja Belgiumban maradtak. Őt 1942 augusztusában Auschwitzbe szállították. Ott állítólag szívelégtelenségben halt meg. De a többi hozzátartozója is életét vesztette. Max Loeve ügyvéd, aki Havannában a tengerbe ugrott túlélte a háborút. Később Nagy Britanniában telepedett le. Az özvegy Recha Weiler Belgiumban bujkálva élte túl a nehéz éveket, de 1946-ban meghalt. Hebert Karliner öccsével Franciaországban vészelte át a német megszállást. Később Miamiban élt, abban a városban, ami a hajó ablakából a szabadság oázisának tűnt. És Gustav Schröder kapitány? A háború kitörése előtt visszavitte a St. Louis hajót Németországba. Ez volt az utolsó útja. 1957-ben a nyugat német államtól magas kitüntetést kapott és két év múlva meghalt. 1993-ban Izrael állam is elismerte, a világ igazai közé választották. Ő volt az első, aki ezt a kitüntető címet a világháború kitörése előtti zsidómentésért kapta meg.