Alacsony, cingár testalkatú, katonailag pedig teljesen tapasztalatlan. Mégis a francia menekült Savoyai Jenő herceg a törökök ellen vívott háború legeredményesebb hadvezérévé küzdötte fel magát. Amikor 1683-ban az oszmánok Bécset ostromolták úgy tűnt végleg leáldozott a Habsburgoknak, de Jenő herceg megmentette a birodalmat és újra megerősítette.

A két fiatal férfi női ruhát viselt. 1683 július 26-án sietve szálltak lóra, hogy az éjszaka leple alatt korszak leghatalmasabb uralkodója XIV. Lajos francia király elől elmeneküljenek. Az egyik lovast Louis Armandnak hívták, az uralkodó 22 éves veje volt, aki botrányba keveredett. A társa egy alacsony növésű, jelentéktelen cingár 19 éves fiú, akit az udvarban senki sem hiányolt: Savoyai Jenő herceg. A király dühösen adta ki a parancsot, senki nem segítheti őket a Rajnán túlra jutni. De a lovasok gyorsabbak voltak, mint üldözői és négy nap múlva elérték Frankfurtot a Szent Német Római Birodalom egyik központját. Azonban itt sem voltak biztonságban. XIV. Lajos meghatalmazottja rájuk talált, és választás elé állította őket. Vagy visszatérnek Franciaországba, vagy elvesztik birtokaikat. A király veje megadta magát és hazatér, de társának nem volt mit vesztenie, ő maradt. Gyorsan tovább lovagolt. A célja XIV. Lajos legjelentősebb ellenfelével, a császárral találkozzon. Jenő herceg terve kockázatos és vakmerő. A törökök éppen Bécset ostromolták. Ha elesik a város az ifjú összes reménye, hogy háborús hős legyen, dugába dől. Mellesleg Bécs török uralom alá kerülése végét jelenthetné az európai kereszténységnek. A herceg Passauba ment, ahova Lipót császár a török elől visszahúzódott. A herceg menekülése hiba volt? Minden ezen a találkozón múlik. Végre 1683 augusztus 14-én a császár elé járulhatott. Ugyanazt a ruhát viselte, amivel pár napja még XIV. Lajos kegyét akarta megnyerni. A fekete haját paróka takarta a cipőjében magasító, hogy nagyobb növésűnek tűnjön. Magabiztos benyomást igyekezett kelteni, hogy a gyerekes kinézéséről elterelje a figyelmet. Ebben a megjelenésben a francia királytól egy katonai csapatot követelt, de hamar lehűtötték a lelkesedését. Gyorsan kiderült a napkirály udvarában nincs lehetősége érvényesülni.

Jenő herceg jól hangzó nevet viselt, de családja csak mellékága a Savoyák családjának, amelynek birtokai stratégiailag fontos helyen az Alpok és a Földközi tenger között feküdt. A gyermekkorát XIV. Lajos udvarában töltötte, ahol az általa csodált édesapja tábornokként szolgált. De a nagyra becsült tábornok, amikor fia 10 éves volt meghalt. Anyja, aki egy időben a király szeretője volt, férje halálával elvesztette társadalmi befolyását. Hét gyermekének nevelésével egyébként sem igen foglalkozott. Az ifjú herceg Versailles intrikáktól uralt világában nőtt fel, ezért bizalmatlan és magányos lett. Liselotte von Pfaltz a király egyik unokahúga nem túl hízelgően így emlékezett rá egy levelében: „Jenő herceg kicsi, de bátor, mindig piszkos gyerek volt. Rövid felfele álló orral, hosszú állal, rövid felsőajakkal. A száját mindig egy kicsit nyitva hagyta és így két nagy elülső foga látható volt. A szemei viszont szépek voltak.” Jenő a nőket figyelemre sem méltatta. Talán nem túl előnyös kinézete miatt. Ahelyett, hogy nagyanyja kívánságának megfelelően egyházi pályára lépett volna, a katonáskodás mellett döntött. Amikor a király ez irányú kérését figyelmen kívül hagyta úgy gondolta elhagyja hazáját. A császári audiencia volt az utolsó esélye, hogy „honnette homme” dicső szolgálatot teljesítsen, a rátermettségét, önfeláldozó bátorságát bizonyítsa. Mint azt apja korábban tette. Amikor az ifjú herceg Lipóttal szemben állt, kiábrándító kép tárult a szeme elé. A császár deprimáltnak tűnt, aki már feladta a reményt, hogy Bécset meg lehet menteni. Minden percben felrobbanthatják a városfalakat és 100 ezer ostromló oszmán katona lemészárolhatja a 15-30 ezres védősereget. Úgy, ahogy azt a török haderő vezére Kara Musztafa pasa megjövendölte. A török főparancsnok be akarta fejezni azt a munkát, amelyet egyik elődje 1529-ben nem tudott véghezvinni. De ki tudja őt megállítani? Az Oszmán Birodalom hatalmas kiterjedésű, több kontinensen is vannak birtokai. Nyugaton Algériáig, keleten a Perzsa öbölig terjed. Délen Afrika szarváig északon Bécs kapujáig. A császár számára világos a Habsburg főváros elvesztése katasztrofális következményekkel járna. Bécs elestével megnyílna az út dél Németország felé. A konstantinápolyi szultán Európa urává válhatna.

Az ifjú menekült is tudta mindezt. Megígérte, hogy a császárhoz szilárdan hűséges lesz, erejét és tudását az osztrák uralkodóház szolgálatába állítja, utolsó csepp véréig harcolni fog érte. Az esküdt franciául mondta el, mivel ekkor még nem beszélt németül. Egyébként az újonc nem sokat tudott nyújtani. A császári kihallgatást is egyik idősebb fiútestvérének köszönhette, aki egy dragonyos regiment ezredeseként harcolt Bécsben és lelte halálát az ostrom során. Jenő most az ő helyét akarta átvenni és a törökök elleni harcban részt venni. Ehhez neki nem csak egy parancsnok határozott fellépése hiányzott, hanem a harctéri tapasztalat is. De viszont Lipótnak a nagy veszélyben minden segítségre szüksége volt. Még ha ez a segítség egy tapasztalan franciától jött is. Az, hogy ezzel riválisát a francia királyt bosszanthatta csak hab volt a tortán. Mert pont ő a „legkeresztényibb uralkodó” bátorította a szultánt, hogy Bécset ostrom alá vonja. Így tehát a szorongatott császár elfogadta Jenő herceg szolgálatát. Ha nem is parancsnokként, hanem egyfajta tanulóként a főparancsnok Lotaringiai Károly mellett. Ezzel Jenő herceg elérte első célját. Lóra szállt és 270 kilométer megtéve megérkezett Bécshez, pontosabban a város mellé Kahlenberghez. Itt gyülekeztek a Habsburg hadak, hogy felvegyék a harcot az oszmánokkal és végre felszabadítsák a császárvárost. Közöttük voltak Sobieski János lengyel király gyalogosai és lovassága is. 1683 szeptember 12-én reggel 80 ezer osztrák, bajor, szász, bádeni, velencei és lengyel állt készen a harcra.  Az ostromlott város és a Habsburg hadak között 100 ezer oszmán készült a sorsdöntő csatára. Európa jövőjét meghatározó küzdelem megkezdődött.

A keresztény hadak egy erdős részen közeledtek az ellenfélhez. Közöttük Lotaringiai Károly herceg. Savoyai Jenő követte a harcba parancsnokát. Arról, hogy pontosan mit csinált nem emlékeztek meg a krónikák. Túl jelentéktelen volt a személye. Még! A támadóknak szerencséje volt. Az oszmán hadvezetés nem küldte összes katonáját ellenük. Több ezer ostromló tétlenül a városfal előtti ostromárkokban maradtak. Így elveszítették legnagyobb előnyüket, a túlerőt. Egész délutánig folyt a csata, váltakozó szerencsével, mígnem a lengyel huszárok el nem döntötték a harc kimenetelét. Átküzdötték magukat az oszmánok táboráig. Amikor ezt a bécsi védők észrevették támadásba mentek át. A két oldalról harapófogóba került törökök között kitört a pánik. Kora estére a kahlenbergi csata a német-lengyel hadak győzelmével ért végett. Bécs és Európa megmenekült. A több mint száz éve zajló oszmán nyugati előrenyomulást végleg megállították. Sőt ennél több történt. A Habsburgok ellentámadásba mentek át. „Szedjük le a félholdat az égről, a sas emelkedjen magasra!” – mondta állítólag a császár. Ebben a még 16 évig tartó török elleni háborúban egy ember lesz egyre fontosabb; Savoyai Jenő herceg. Amit Bécs ostrománál megtanult, az egész életében elkíséri. A hagyományos hadvezetésre fittyet hány és kész felvenni a harcot a túlerővel, csel alkalmazásától sem visszariadva. Olyan sikeres volt, hogy ellenfelei már féltek tőle. Három Habsburg uralkodót kiszolgálva mesés vagyonra tett szert főleg a töröktől visszafoglalt területeken – például Magyarországon - kapott földbirtokoknak köszönhetően. Gyönyörű palotákat emeltetett és olyan befolyása lett Bécsben, hogy már-már titkos császárnak tartották. De idáig hosszú út vezetett. Az éppen 20 éves herceg a bécsi győzelem után megkapta bátyja regimentjét. De azért, hogy a lovasokat fel tudja szerelni el kellett adósítania magát. Annyira kifutott a pénzből, hogy magának csak egy egyszerű barna ruhára tellett. A katonái egymás között, ezért csak kapucinus barátnak hívták. De ennek ellenére rövidesen megtanulták becsülni őt. 1686 nyarán az egységével Buda vára alatt gyülekeztek egy nagyobb haderő részeként, hogy a Duna menti várost felszabadítsák a török uralom alól. Amikor a török védők megpróbálták áttörni a támadók ostromgyűrűjét Savoyai Jenő a csata sűrűjében küzdött, egy nyíl meg is sebesítette a jobb kezét. Az ostromlóknak végül sikerült legyőzniük az oszmánokat Buda felszabadult.

Hamar megbecsülést vívott ki magának bátor helytállásával. A célja a Duna mentén lefelé haladva elfoglalni a területet a törököktől. Ugyanis úgy gondolta, aki a folyó mentét ellenőrzi, az uralja annak szélesebb sávját is. 1687-ben Mohácsnál Jenő herceg csapatai döntötték el a csatát azzal, hogy elfoglalták a török védelmi állásokat. Egy évvel később Nándorfehérvár is a császári hadak kezére került. És ebben megint jelentős része volt a hercegnek. De Európában újabb kihívás érte a Habsburgokat. XIV. Lajos csapatai bevonultak a Rajnavidékre. A francia király a Német Római Birodalomból egyre több területet szerzett meg magának: Elszász egy részét, Pfalzot és később a Szárvidéket. Most újabb területeket akart meghódítani. XIV. Lajos közel került ahhoz, hogy egy választófejedelemséget megszerezzen magának és így a császári címre is igényt tarthasson. A Habsburg császár kétfrontos háborúra kényszerült. Keleten az oszmánok nyugaton pedig a franciák ellen. A következő kilenc évet Savoyai Jenő herceg főleg a déli csatatereken harcolta végig, egyszer Itáliában is megfordult. Itt túl nagy sikereket nem ért el. 1697-ben aztán fordult a kocka. A császár új főparancsnokot keresett magyarországi hadjárataihoz. Eredetileg Ágoston szász királyt szánták a posztra, de őt lengyel királynak választották így visszautasította a felkérést. Eljött hát Savoyai Jenő herceg ideje, aki eddig főparancsnok helyettes volt.

Csakhogy a csapatoknál megint hiányzott az élelem, a ruházat és a zsold. A legnagyobb szükségben viszont megmutatkozott a főparancsnok rátermettsége és szervezőképessége. A gazadag Németalföldről és Angliából hiteleket szerzett. Az ellenség hadmozdulatait pedig kémek egész hálózatával figyeltette. A következő hadjáratra a szorgos előkészületek ellenére is csak 50 maximum 80 ezer fős haderőt sikerült csak összetoboroznia. Hogyan tud így szembeszállni II. Musztafa szultán 100 ezer fős hadseregével? Az elkeseredéséhez hozzájárult az is, hogy a császár megparancsolta neki, hogy támadást csak tábornokai beleegyezésével indíthat csak. A 33 éves hadvezér úgy érezte eddigi eredményeit vonják kétségbe. De most is a szerencse mellé szegődött. 1697 nyarán az oszmán és a Habsburg hadak közeledtek egymáshoz. Pár kilométeres távolságban manőverezett a két haderő. Savoyai Jenő herceg megtudta, hogy a szultán csapatai át akarnak kelni a Tiszán pontonhídon Zentánál. Jenő herceg odament csapataival és észrevette a török haderő egy része a folyón átkelt. A tüzérség éppen átkeléshez készülődik, tehát nem harcképes. Még aznap délután támadást rendelt el. A lovasság és a gyalogság beleszorította a törököket a Tiszába, a pontonhíd pedig a nagy teher alatt összeomlott. Az oszmánok elmenekültek a keresztény hadak elől.

A szultán is alig tudott elmenekülni. 25 ezer halott és sebesült török maradt a csatatéren. Savoyai Jenő haderejének viszont minimális volt a vesztesége: 429 ember. Az Oszmán Birodalom számára katasztrofálisnak bizonyult a zentai vereség. 14 évnyi háborúskodás után tárgyalni kényszerült. És ez Savoyai Jenőnek volt köszönhető. 1699 januárjában Karlócánál megkötött béke lezárta a török elleni háborút. A szultán elvesztette Magyarországot és Horvátország egy jelentős részét. A nagy várfalakkal rendelkező Bécs, amelynek nem kellett többé az ostromtól félnie hatalmas és gyönyörű metropolisszá vált. Ebben is fontos szerep jutott Jenő hercegnek. A császár a sikeres hadvezérének jelentős birtokokat és jövedelmet biztosított. A hercegről sok festmény és szobor készült, amely úgy ábrázolta, ahogy legszívesebben látni szerette magát: győztes hadvezérként. Bécsen kívül vásárolt magának egy teleket, ahonnan jól lehetett látni Kahlenberget első csatájának helyszínét és a Hofburgot császári támogatójának székhelyét. Ezen a területen 1712-ben egy impozáns kastélyt építetett, a Belvedere palotát. A herceg nagyon igényes személyiség volt. Sok könyvet vásárolt, hatalmas könyvtára számára. Tudós emberekkel vette körül magát. Saját állatkerttel rendelkezett, amelyben számos ritka madárfajt tartott és vendégeit egy oroszlánnal is meglepte. Az igazság szerint nem sok ideje volt bécsi palotáját élvezni. A legnagyobb kihívás még előtte állt. 1717 augusztus 16-án a szultán csapatai ismét Nándorfehérvár falainál álltak. A szultán megszegve a karlócai békét támadást indított. 200 ezer török állt hadrendben. Savoyai Jenő herceg nem is gondolt a visszavonulásra. Most ő volt a várban és a törökök pedig az ostromlók. Megint cselhez folyamodott. A hajnali szürkületben 60 ezer emberével meglepetésszerűen akarta megtámadni a törököket. Csakhogy a csata nem a tervezett módon indult. A védők csapata egy oszmán elővédbe ütközött. A csatarend felborult. Reggel 8 órakor, amikor a reggeli köd felszállt Jenő herceg saját maga is a harcba bocsátkozott. Rohamra vezényelte bajor katonáit és sikerült elfoglalniuk az oszmán tüzérség állásait. 10 óra körül eldőlt a csata. A törökök menekültek az ütközet helyszínéről. Savoyai Jenő herceg élete egyik legnagyobb diadalát aratta.           

Végül sikerült az egykori francia menekültnek sok kortársa szemében legyőzhetetlen hőssé válnia. A tábornok 54 éves korában inkább már a palotájában töltötte napjait. Kastélyaival, könyvárával és parkjaival törődött. Amikor 1733-ban újabb háború tört ki a császár és a francia király között átvette a parancsnokságot a rajnai fronton. De már nagyon gyenge volt az egészsége, hogy régi sikereit megismételje. Három év múlva meg is halt. 72 évet élt meg. Míg az Oszmán Birodalom folyamatosan vesztett jelentőségéből, addig a Habsburg Birodalom csillaga egyre magasabbra emelkedett. Európai nagyhatalom lett. Savoyai Jenő halála után vagyonát eladták. Egy porosz uralkodó viszont a haditetteiből sokat tanult a neve II. Frigyes volt. Ő viszont sok borsot tőrt  a Habsburgok orra alá, de ez egy másik történet.

 Brazília közepén az őserdőben Henry Ford a híres autógyáros 1928-ban egy várost akart felépíteni a semmiből. Csakhogy a Fordlândiának nevezett vízió katasztrofális véget ért.

A jövő hajón érkezett. 1928 júniusában az Amazonasz őserdeje felet sötét esőfelhők gyülekeztek, amikor a Ford Motor Company két teherhajója Santarém kikötőjébe horgonyt vetett. A két 80 méter hosszú acélkolosszus gyomrában buldózerek, traktorok és egyéb nehéz munkagépek vártak a kirakodásra. Ezeken kívül a hajók magukkal hoztak még kész házakat, kórházat, erőműt és egy mozi épületet. Mindegyik darabokra szedve gondosan becsomagolva. A szállítmány, amit az USA-ból hoztak és a Ford cég központjában Detroit városában állítottak össze tartalmazott rádiókészülékeket, hűtőszekrényeket valamint fagyasztott élelmiszereket. A cégtulajdonos Henry Ford nagy tervet dédelgetett magában. A nagyvállalkozó, aki az autógyártásban meghonosította a tömegtermelést és a legnagyobb hatalommal rendelkező emberek közé tartozott kaucsuk ültetvényeket akart létrehozni. A kaucsuk egy fontos alapanyag, ami nélkül az ipari forradalom aligha lenne elképzelhető. Csaknem minden gépben van gumi alkatrész, amit kaucsukból lehet előállítani. Fordnak szüksége volt a gumira az autógyártáshoz. Autókhoz gumiabroncsok, tömítések, ablaktörlőgumik és gumiszőnyegek kellettek. Emellett az üzletember az Amazonasznál élőket meg akarta ajándékozni a civilizáció vívmányaival. Ezért akart a dzsungel közepén amerikai mintára várost építeni. Csinos családi házakkal, gondozott kertekkel. Egy települést, amely a nevét viseli; Fordlândia.  

A helyi újságok Fordot, mint az új 20. századi Mózest ünnepelték. Ezrek zarándokoltak Fordlândiába, hogy ott dolgozhassanak. Mégis a jobbéletből szőtt álomból rémálom lett. Ford milliódolláros projektjéből pedig fiaskó. Pedig minden olyan ígéretesen indult. „Találjátok meg nekem azt a helyet, ahol legkedvezőbb kaucsukot termelni!” – adta ki a húszas években a feladatot Henry Ford bizalmasainak. Megtalálták a Hevea brasilienist, amelynek a törzséből a tejszerű kaucsuk kinyerhető. Ezt a fát ott kell termeszteni, ahol természetes környezete található; az Amazonasz mentén. Valóban Brazília volt a 19. század végéig a legnagyobb kaucsuktermelő, amíg botanikusoknak álcázott brit üzletemberek a magokat ki nem csempészték és délkelet ázsiai gyarmatokon nem kezdték termelni a gumi alapanyagát. Ezek után már a britek határozták meg az árakat. Csakhogy ezek olyan magasak voltak, amit Henry Ford nem volt hajlandó megfizetni. Végtére az ő álma egy olcsó autó volt, amit mindenki meg tud venni. 1927-ben az emberei megszereztek egy ültetvényt a Rio Tapajós partján. A folyó az Amazonasz mellékfolyója és a terület akkora volt, mint a mai Schleswig-Holstein tartomány Németországban.

Fordot nem csak üzlet és profit érdekek vezették. Az autómágnás a gyártáshoz jobb embereket akart. Ezért már 1913-ban létrehozott egy „szociológiai részleget” a vállalatán belül, amely a munkások neveléséről gondoskodott, hogy szorgalmasabb, megbízhatóbb amerikaiak legyenek. Sok alkalmazottja saját maguk által épített településen éltek, messze, mint, ahogy Ford mondta a bankok, szakszervezetek, bordélyok, bárok megrontó hatásától. Az amerikai életforma az „american way of life” Ford szerint példamutató az egész emberiség számára. A dél amerikai dzsungelben élő vadászó, gyűjtögető életet élő emberek számára is. De úgy tűnt a dzsungel védekezett az amerikai behatolók ellen. A hatalmas hőség megizzasztotta a munkásokat, a moszkitók és a hangyák pedig összevissza csipkedték őket. 1928 nyarán már röviddel az érkezés után sok munkás megbetegedett. Malária, kígyócsípés követelt áldozatokat. A két teherhajó Santarém kikötőjében vesztegelt, mert a Rio Tapajós folyón nem tudtak felfelé haladni túl a sziklás medre miatt. Fordlândia egy napi járóföldre feküdt Santarémtől. A Ford cég munkásai égetéssel próbáltak az ültetvényeknek helyet előkészíteni, csakhogy mindezt az esős évszak közepén. A nagy mennyiségű csapadék mindig eloltotta a tüzet. A munkások kerozinnal próbálták életben tartani a tűzet, aminek következtében hatalmas sűrű fekete füst homályosította el az eget. Így sikerült a dzsungelt kiirtani, csak a kerozinnal átitatott talaj már nem volt alkalmas a kaucsuk termelésre. Ennek ellenére mégis elkezdték egymás mellé sűrűn ültetni a növényeket. Egy újabb hatalmas hiba. A délkelet Ázsiában a monokultúrás termesztés azért volt sikeres, mert nem volt természetes ellensége a növénynek. Ellenben Brazíliában paraziták, gombák jelentettek veszélyt. És nem csak lehetőségként okoztak ezek gondot, hanem ténylegesen. A frissen ültetett fákat meg is támadták. Ugyanakkor a folyamatos esőzésnek előnye is volt. A Rio Tapajos vize annyira megnőtt, hogy a szállító hajó fel tudtak menni Fordlândiáig. 1929 elején nagy mennyiségű építőanyag érkezett meg. Egy hatalmas víztorony is épült, az amerikai közép nyugat jelképe.

Fordlândiában erőmű, fűrésztelep, üzemcsarnokok és raktárépültek létesültek. Munkás település is kiépült úgy rendezve az épületeket, mintha sakktábla lenne. Egységes faházak, fehér verandákkal és kis kertekkel. 1930-ban mintegy ötezer ember élt itt úgy, hogy bérleti díjat sem kellett fizetniük. A helyi kórházban az ellátás ingyenes volt. Ford az utcákat leaszfaltoztatta a főtérrel együtt. Itt üzletek létesültek és mozi is. Minden új érkezőnek, akik napokig utaztak a sűrű őserdőn keresztül a település egy fajta hihetetlen délibábnak tűnt. Nem messze a munkások telepétől, villák álltak úszómedencékkel, mellettük pedig egy 18 lyukas golfpálya. Itt Fordlândia vezetői éltek, kizárólag amerikaiak.

Ezek az amerikaiak esténként a hintaszékeikben ültek és a brazíliai munkásokra panaszkodtak, hogy mennyire meggondolatlanok és megbízhatatlanok. Az első fizetésük felvétele után elmennek, és ismét halászatból akarnak megélni. Ők inkább a dzsungel törvényeihez alkalmazkodnak, mintsem a Ford gyár menedzsereinek szabályaihoz és prűd erkölcséhez. A Fordlândia vezetői nem csak a detroiti időre álltak át, hanem az egész életvitelt az észak amerikai normákhoz igazították. Míg egy helyi korán reggel kelt a legnagyobb hőségben sziesztázott és este esetleg újra dolgozott, a detroiti menedzserek elvárták a délután háromig való munkát, reggel a pontos megjelenést. Aki öt percet késett az nap nem dolgozhatott és fizetést sem kapott. Otthon is ellenőrizték a munkásokat. A „szociális hivatal” emberei csak akkor adták oda a fizetést, ha a háztartás rendben volt, a dolgozónak nem volt nemi betegsége és józan életet folytatott. A településen nem volt bár és nyilvánosház. A két szórakozási forma volt megengedve a mozi és a táncmulatság. Ez utóbbin Ford kedvenc zenéjét a valcert játszották. Az üzemi étkezdében is csak az volt kapható, amit a tulajdonos jónak talált. Spenót, hántolatlan rizs és szója steak. Ford vegetáriánus volt. Az üzemében működött egy részleg, amely a húspótló anyagokat kutatta. Annak a munkásnak, aki alkoholra vagy húsra vágyott Fordlândia rossz hely volt, olyannyira, hogy röviddel karácsony előtt egy kis nézeteltérés komoly lázadáshoz vezetett. A munkások felgyújtották az irodaépületeket, a Ford teherautókat a Rio Tapajósba lökték. Az amerikai menedzserek a dzsungelben kerestek menedéket. Végül a brazil katonaság állította helyre a rendet. Amikor a lázadás híre elért Henry Fordhoz, nem a különböző kultúrák összeütközését látta benne, hanem a helyesnek tartott életvitel nem eléggé következetes alkalmazását. Tehát szigorított. A település környékén létrejött kocsmákat, bárokat és nyilvánosházakat ledózeroltatta. Minden munkást kirúgatott és újakat vett fel helyettük. 1934-ben 100 kilométerre, északra Fordlândiától újabb ültetvényt hozott létre.     

Csakhogy az új ültetvények a hernyók és a gombás megbetegedések áldozatai lettek. Egy csepp Fordlândiából származó latex sem lett felhasználva a Ford gyár üzemeiben. Minél kilátástalanabb lett a kaucsuktermelés, annál inkább ragaszkodott Henry Ford civilizációt átalakító céljaihoz. Rendszeresen „higiéniai csoportok” járták a brazil munkások szállásait és magyarázták el nekik a WC használatát. Elvárták a lakóktól, hogy a kiskertekben zöldséget termeljenek. Fordnak az volt a meggyőződése, ahogy a világ neki tetszik, az másoknak is úgy jó. Amikor 1945-ben 82 évesen visszavonult, a fiának II. Henry Fordnak az volt az első intézkedése, hogy leült a brazil állam képviselőivel tárgyalni, hogy ezt az egyre inkább vállalhatatlan projektet nem finanszírozza tovább. Időközben ugyanis kidolgozták a kaucsuk szintetikus előállításának módját. Az amerikai menedzserek elhagyták Fordlândiát és sok helyi is elköltözött. De azért néhányan még ma is élnek itt, holott a terület nagy részét visszahódította a dzsungel. Így ért véget Henry Ford világmegváltó terve.

 Olyan közel voltak a megmeneküléshez, mégsem léphettek partra Kubában. 1939 májusában kezdődött a náci rezsim elől menekülő több száz német zsidó tengeri odisszeája az Atlanti óceánon.

Gőz kűrt erős hangja belehasított a hamburgi kikötő esti zajába. 1939 május 13-án ezzel jelezte Gustav Schröder kapitány, hogy hajója a St. Louis 900 utassal a fedélzetén megkezdi útját. Sűrű fekete füst szállt fel a hatalmas kéményekből, a zászlókat lengette az esti szél. A parton emberek integettek a luxusgőzös utasainak, miközben a hajó zenekara az „El kell hagynom a város” melódiát játszotta. Minden olyannak tűnt, mintha a Hapag hajózási társaság egy normál járata indult volna el. De ez alkalommal másról volt szó. Ezúttal nem gondtalan üdülők álltak búcsúzkodva a fedélzeten, hanem üldözés és megalázás elől menekülő német zsidó emberek. Ők vettek jegyet a Kubába tartó hajóra. A megmenekülésben reménykedtek, de az út végén a sokukra mégis a halál várt. Az egyik utast Erich Dublonnak hívták. Fiú testvérével, sógornőjével és annak két lányával az első osztályon utaztak. Dublonnak Erfutban volt cipőüzlete. Az 1938 novemberi pogrom és az üzlete kisajátítása után nem látott okot, hogy Németországban maradjon. A hajójegyekért fejenként 800 márkát kellett fizetnie és a Hapag cég biztos, ami biztos a visszaútra is megvetette a jegyet. A fedélzeten mindenkinek voltak érvényes papírjai és Kubában partraszállási engedélye, amit a kubai konzulátus adott ki. Az utasok a St. Louis hajótól le voltak nyűgözve. Erich Dublon a naplójába ezt írta: „Az ember úgy érzi magát, mint egy luxushotelben. Úgy mennek a napok, hogy észre sem lehet venni.” A hangulat felszabadult. A szalonban táncolni lehetetett, a hajón volt mozi és úszómedence. „Nem lehet észrevenni, hogy különleges utasok lennénk a hajón. A Happag minden szolgáltatást biztosít, ami a normál utazóknak jár.” – írja Dublon. Az egyetlen hibája az útnak, hogy rövid. A lelkesedés érthető. Nagyobb már nem is lehet a kontraszt a németországi és a hajón tapasztalt élet között. Az előbbi helyen üldözik, itt viszont kiszolgálják a zsidó származású németeket. Az út elején Schröder kapitány kijelentette, mindenkit úgy fognak kezelni, mint az átlagos utazókat. 1939 május 23. „Szép napsütéses nap, mégis tragikus.” – írja naplójába Dublon. Az előző éjszaka Moritz Weiler egy állásából elbocsátott professzor szívinfarktusban meghalt. A protokoll szerint a temetéshez a koporsót horogkeresztes zászlóval kellene lefedni és a tengerbe dobni. Az özvegy kérésesre Schörder kapitány engedélyezi, hogy a Happag cég zászlóját alkalmazzák. De nem ez az egyetlen szerencsétlenség, ami az utasokat éri. Bár erről Dublon naplója nem számolt be. A kapitány telegramot kapott a Hapag cég hamburgi központjából, hogy egy új kubai törvény miatt az utasok nem szállhatnak partra a karibi szigeten. Schröder egy öttagú bizottságot hozott létre, a helyzet megbeszélésre, de kezdetben a hírt megtartotta magának.

1939 május 27-én reggel a hajóharang ébresztette az utasokat. A távolban már lehetett látni Havanna kikötőjét, az úti célt. „Itt vagyunk végre, olyan közel, hogy az autóbuszokat is ki lehet venni meg a villamosokat.” – jegyezte fel Dublon naplójába. A kubai hatóság emberei a fedélzetre mentek. Úgy tűnt minden rendben van. Az sem nyugtalanította az utasokat, hogy a hajó nem kötött ki, hanem az öbölben lehorgonyzott. Viszont hamar kiderült, valami nem stimmel. Az utasoknak a hajón kellett maradniuk. A partraszállási papírjaik már nem voltak érvényesek. Ezeket a kubai bevándorlási hivatal igazgatója adta ki és a pénzt zsebre is tette érte. Ugyanakkor a kormány még hozzáfűzte a St. Louis kifutása előtt, ehhez még miniszteri engedély kell. A Hapag ennek ellenére útjára bocsátotta a hajót mondván az utasok az engedélyeket korábban megkapták, tehát érvényesek. A kubai elnök mégis megtiltotta a partraszállást. Csak 22 német zsidó léphetett Kuba földjére, akiknek teljes értékű vízuma volt. Mindeközben a hajón szomorú részben szerencsés találkozások zajlottak le. Recha Weiler fia, aki külön New Yorkból utazott ide engedélyt kapott, hogy anyjával találkozzon, de magával nem vihette. Más látogatók viszont nem jutottak fel a hajóra. „Bárkákon jöttek, hogy hozzátartozóikat és barátaikat láthassák, pár szót beszélhessenek egymással.” – olvashatjuk Dublon naplójában. Az utasok sorsa hamar államügy lett. Május 28-án az amerikai nagykövet találkozott a New Yorkból Havannába érkezett Lawrence Berenson ügyvéddel a JDC zsidó segélyszervezet képviselőjével, hogy együtt tárgyaljanak a kubai kormánnyal. Csakhogy a tárgyalások elhúzódtak. Frederico Laredo Brú elnök úgy érezte a Hapag vállalat semmibe vette őt, amikor a hajót útnak indították Hamburgból. 2000 német zsidó érkezett csak az elmúlt fél évben Kubába. Antiszemita hangokat lehetett hallani, mivel amúgy is kevés volt a munkalehetőség. Különben a legtöbb zsidó tovább akart utazni az Egyesült Államokba, csakhogy szűkek voltak a bevándorlási kvóták. Sokaknak fél évet, vagy akár teljes évet is várnia kellett.

A tizenkét éves Herbert Karliner megtanulta élete első spanyol szavát: maňana – holnap. Az apját, akinek vegyeskereskedése volt a pogrom első napján koncentrációs táborba szállították és csak annak fejében engedték szabadon, hogy hat hónapon belül elhagyja Németországot. Most Herbert mindennap a kubaiaktól azt hallja maňana, ezzel akarják vigasztalni. De ez a holnap sohase jön el. 1939 május 31 –én öt nappal a megérkezés után már jelentősen romlott a hangulat a hajón. Az egyik utas miután felvágta az ereit a vízbeugrott, de megmentették. Egy kubai kórházba szállították. A St.Louis körül állandóan egy mentőhajó körözött, hogy ha még valaki a vízbe ugrana, kimentsék. A következő nap a kapitány személyesen kereste fel az elnököt, hogy meggyőzze, engedje partra az utasokat. Hiába. Kuba első embere hajthatatlan. Viszont a hajónak el kell hagynia a kubai felségvizeket. Mindenkinek az útlevelébe belepecsételték a visszaút szót. Schröder kapitány megpróbálta megnyugtatni az utasokat, senkit sem visznek vissza Németországba. Azonban hova mennek, fogalma sincs. Az észak Schleswigből származó 53 éves vékony testalkatú, de elismert kapitány az NSDAP tagja, aki a nehéz helyzetekben bizonyította emberiességét. Talán azért ilyen, mert fogyatékos fia van, akit nagyon szeret, és ezért együtt érez a nehéz sorsú emberekkel. Schröder a hajóval Florida és Kuba közötti vizekre veszi az irányt. Június 3-án titokban megközelítik a Miami partokat. A tervek szerint 300 menekültet mentőhajókkal az amerikai partra tesznek. Minden meg volt szervezve, de hírtelen megjelent az amerikai parti őrség és az akciót le kellett fújni. Herbert Karliner a távolban látta a város fényeit. Olybá tűnt neki, mint egy elérhetetlen oázis. Egész életében emlékezett erre a pillanatra. Oly közel voltak a megmeneküléshez mégis vissza kellett térniük a pokolba. Berenson időközben ajánlatott tett a kubai elnöknek, csak az többet akart: 585 ezer dollárt. Berenson úgy találta az összeg túl magas. Elutasította. Kuba részéről ezzel lezárultak a tárgyalások. A Dominikai Köztársaságnak felajánlott összeg is kevésnek bizonyult.           

A St. Louis utasait június 10-én érte el a lesújtó hír. „Most már végleges a szomorú bizonyosság. A hír hallatán az asszonyok sírva hagyták el a hajó szalonját.” – jegyezte fel naplójába Dublon. Az Egyesült Államokban is csalódtak a menekültek. Ugyan a kvóták megteltek, de Roosevelt elnök ebben az esetben kivételt tehetett volna. Az elnökhöz intézet felhívás eredménytelen maradt. Az 1939-es évre elő irányzott 26 ezres németeknek járó kvótát nem voltak hajlandók megemelni. Schröder kapitány már június 7-én megkapta a Hapag cégtől a parancsot, hogy térjen vissza Németországba. Akarata ellenére vette az irányt keletnek, a lehető leglassabban hajózva, hogy időt nyerjen. Erich Dublon keserűen írta naplójába: „Csak egy előnye lesz, hogy megérkezünk Hamburgba véget ér a folytonos tengeri betegség.” Az elkeseredettség nagy volt a fedélzeten. Az elutasított menekültekre otthon koncentrációs tábor várt. Sokakat kezelt a hajóorvos depresszióval és idegösszeomlással. A hajó nyugtató készlete kifogyott. A nemzetközi sajtó is beszámolt a St. Louis utasainak tragikus sorsáról és arról, hogy a menekültek között tömeges öngyilkossági szándékok jelentek meg. A fiatalok egy része azon gondolkodott átveszi a hatalmat a hajó irányítása felett, de Schröder kapitány meggyőzte őket, nem tudnák irányítani a hajót.

Miközben a St. Louis hazafelé hajózott, a zsidó segélyszervezet JDC nyugat európai államokkal tárgyalt a befogadásról. Csakhogy ezek a megbeszélések is lassan haladtak. A hajón kezdtek kifogyni a készletek, mind az élelmiszerből, mind az üzemanyagból. A St. Louis személyzete azt tervezte, hogy az angol partoknál zátonyra futatják a hajót így menekítve meg az üldözött utasokat. Abban reménykedtek a britek kimentik őket és a hontalan menekülteket nem adják át a németeknek. 1939 június 13-án jó hírek érkeztek a Hapag központjából. A Joint zsidó segélyszervezet és a Hapag is megerősítette a hírt, hogy Anglia, Franciaország és Belgium hajlandó az utasokat befogadni. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá a menekülteken. 1939 június 17-én öt heti hánykolódás után a St. Louis befutott Antwerpen kikötőjébe. Úgy tűnt a megpróbáltatások véget értek. Senki sem sejtette, pár hónap múlva kitör a második világháború. A németek 1940-ben elfoglalták Belgiumot. A 907 német származású zsidó menekült közül 254-et a holocaust folyamán meggyilkoltak. Erich Dublon és fiú testvérének családja Belgiumban maradtak. Őt 1942 augusztusában Auschwitzbe szállították. Ott állítólag szívelégtelenségben halt meg. De a többi hozzátartozója is életét vesztette. Max Loeve ügyvéd, aki Havannában a tengerbe ugrott túlélte a háborút. Később Nagy Britanniában telepedett le. Az özvegy Recha Weiler Belgiumban bujkálva élte túl a nehéz éveket, de 1946-ban meghalt. Hebert Karliner öccsével Franciaországban vészelte át a német megszállást. Később Miamiban élt, abban a városban, ami a hajó ablakából a szabadság oázisának tűnt. És Gustav Schröder kapitány? A háború kitörése előtt visszavitte a St. Louis hajót Németországba. Ez volt az utolsó útja. 1957-ben a nyugat német államtól magas kitüntetést kapott és két év múlva meghalt. 1993-ban Izrael állam is elismerte, a világ igazai közé választották. Ő volt az első, aki ezt a kitüntető címet a világháború kitörése előtti zsidómentésért kapta meg.         

 A mai fiataloknak nem sokat mond a neve, pedig a hetvenes években nagy sztár volt Kelet Németországban. Magyarországon is kiadták lemezeit. Egy amerikai, aki keletre költözött olyan korszakban, amikor mindenki nyugat felé ment, már aki tehette! Milyen propaganda siker a kelet német kommunista pártvezetésnek! Egy amerikai zenész az NDK-ban, aki kelet német fiataloknak játszott rockzenét a kommunisták szája íze szerint. Dean Reed nem mindennapi története a létező szocializmus valóságában.

 Kelet Berlin 1973 július 29-e. Több, mint tízezer fiatal közöttük sokan a FDJ (Freien Deutschen Jungend – a kelet német kommunista ifjúsági szervezet) kék ingjében tömörülnek az Alexander Platzon. A hangulat felszabadult, a Märchenbrunnennél táncolnak. Később ezt a rendezvényt, amelynek a hivatalos elnevezése X. Ifjúsági és Diák Világjátékok „Vörös Woodstocknak” fogják hívni. Kilenc forró nyári napon keresztül tucatnyi koncertre került sor és jó pár politikai vita zajlott le. Nyolc millió ember vett részt a különböző rendezvényeken a 140 országból érkezett 250 ezer külföldivel együtt.  A szürke szocialista hétköznapoknak semmi nyoma. Sokan hisznek abban, hogy ez egy új korszak kezdete. Tényleg, Erich Honecker által irányított ország örül annak, hogy végre kezdi elismerni a világ és bizonyítani akar. Soha sem volt az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) ilyen nyitott és liberális és a bukásáig nem is lesz, mint ezekben a napokban. A tévétorony alatti főszínpadon egy amerikai énekes lép fel. Dean Reed a neve és ő egy sztár. Csak rendőri biztosítással jut el a színpadig és énekli az őt ünneplő rajongóknak híres számát „Wir sagen Ja!” – „Mi igent mondunk!”. Az amerikai akcentusa erősen érződik a hangján, a dalának mondani valója pedig teljesen megfelel a kommunista pártvezetés elvárásainak: „Ha tőlünk azt kérdezik ismerjük-e az ellenséget, együtt fogjuk kimondani a nevét!” Igen ismerik az ellenséget. A fesztivált 4200 Stasi ügynök (kelet német titkosszolgálat) és 20 ezer rendőr felügyeli. A rendezvény előtt 2293 embert tartóztattak le, 5000 fő került rendőri felügyelet alá, 800-at kiutasították a városból, 447-et pedig pszichiátriára szállítottak erőszakkal. Reed minden esetre a barátok közé tartozik. Egy évvel korábban költözött az NDK-ba, mert megkedvelte az itteni életet. A tartózkodási engedélyt szívesen adták ki az amerikainak. A kelet német kommunista vezetéssel jobb dolog nem is történhetett. Reed „jó amerikai”, meggyőződéses szocialista és az NDK pártideológiájának megfelelő munkásdalokat és dicshimnuszokat énekel Rock’n’Roll stílusban. A vörös Elvis, a kommunista cowboy, a nők bálványa. Kell-e ennél több?

Az 1938-ban Coloradóban született Dean Reed a baloldali elkötelezettségét nem a szülői házból hozta. Édesapja egy őskonzervatív főiskolai tanár, aki szerint a Rock’n’Roll a kommunista összeesküvés része. Minden esetre a fiának 12 éves korában ajándékozott egy gitárt. Dean 16 éves korában írta első dalát és négy évvel később Los Angelesben aláírta első lemezszerződését a Capital Recordsszal. 1958-ban a konkurencia erős volt és nem tudta tartani a versenyt Bill Haleyvel és Elvis Presleyvel. De akkor a lemezcég dél amerikai turnéra küldte, ami meglepetésszerű sikert hozott. A „Our Summer Romance” című kislemezét egymillió példányban adták el. A 23 éves énekesnek ez az időszak nem csak karrierjében hozott fordulatot, hanem életében is. Argentínában, Chilében, Peruban, Brazíliában tapasztalt szegénység, szociális egyenlőtlenség megdöbbentette. Elhatározta egy jobb világért harcol a szocializmussal és persze a zenével. A következő években Mexikóban és Argentínában élt, zenésfilmeket forgatott, tele novellákban szerepelt, és az argentin televízióban saját szombat esti show műsora volt. Gyárakban, szegénynegyedekben lépett fel, szakszervezeti vezetőkkel és kubai forradalmárokkal találkozott, többek között Che Guevarával. 1965-ben az argentin baloldaliak a helsinki világbéke kongresszusra küldték. Az argentin katonai vezetés szemében szálka volt Reed. Amikor a televíziós műsorába meghívta a szovjet űrhajónőt Tyereskovát megvonták tartózkodási engedélyét. A szovjet kommunista vezetésnek feltűnt a baloldali elkötelezettségű amerikai énekes és 1966-ban meghívták a Szovjetunióba előadó körútra. Mi tudta volna jobban bizonyítani a szovjet rendszerfelsőbb rendűségét, mint egy átállt amerikai? Siker óriási volt. Reed teltházas stadionokban játszott és millió számra keltek el a lemezei.

A Szovjetunióbeli turné után Reed Rómába ment. Spagetti westernekben vállalt szerepeket. Olyan neves színművészekkel játszott együtt, mint Anita Ekberg, vagy Yul Bryner. 1969-ben az olasz hatóságok megvonták a tartózkodási engedélyét, mert részt vett egy vietnámi háború ellenes tüntetésen Rómában az amerikai követség előtt. Ezután Chilébe utazott, ahol Salvador Allende kampányában tevékenykedett. Allende győzelme után díszvendég volt az elnöki beiktatáson. 1971-ben egy újabb szovjet körút után utazott először az NDK-ba. Lipcsében megismerkedett Wiebke Dorndeck nevű tanárnővel, akibe első látásra beleszeretett. Egy pár hónap múlva a 33 éves Reed Szászországba költözött és megházasodott. Az államilag irányított kulturális életben Reed szinte mindennapos szereplővé vált. Rendszeresen részt vett filmfesztiválokon, koncerteket adott, FDJ rendezvényeken énekelt, üzemekben lépett fel. Ezek mellett hat filmet készített a DEFA filmstúdióval. A legnagyobb sikere a Gojko Mitić-el forgatott „Vértestvérek” című filmnek volt. 1977-től volt látható a kelet német tévében az „Férfi Coloradóból” című műsora. Privilegizált életet élt az NDK-ban amerikai útlevéllel. Berlin-Schmöckwitzben saját háza volt a tó mellett saját stéggel és motorcsónakkal. Míg a kelet német polgárok nem utazhattak nyugatra, ő szabadon járhatott kelhetett a világban. Időközben forradalmár művészként határozta meg magát. Rendszeresen vett részt Chilében, Nicaraguában és Uruguayban, politikai akciókban. A PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet) vezetőjének Jasszer Arafat meghívásának is eleget tett. De harcolt a minnesotai farmerek érdekében is. Többször letartóztatták. Az mondta ilyenkor részt akar vállalni az üldözöttek sorsában. Csak a választott hazája az NDK üldözöttjei nem érdekelték. „Az emberek a Német Szocialista Egységpárttal szoros szövetégben dolgoznak.” - nyilatkozta egy újságnak. A kelet németek bezártságát szóvá tevő kérdésre azt felelte, az NDK polgárok utazhatnak Csehszlovákiába és Bulgáriába, tehát nincsenek bezárva. „Sokkal fontosabb, hogy nincs munkanélküliség. Amerikában szabadság azt jelenti, munkanélküli lehetsz.” Az ilyen nyilatkozatoknak örültek a pártvezetők, de a rajongókat elidegenítette. Reed továbbra is ismert maradt, de népszerűsége fokozatosan csökkent. A nyolcvanas évek közepén a Gorbacsovi reformok egyre inkább rámutattak a korábban képviselt ideológia hazugságaira. A „jó amerikai” elvesztette hitelét. 1986-ban az amerikai tévétársaságnak a CBS-nek adott egy interjút. „Én Dean vagyok Coloradóból. Az embert ellehet zavarni hazájából, de azt nem lehet a szívéből kitépni.” – mondta. Beszélt Arafathoz való viszonyáról, Ronald Reagan elnököt állami terroristának nevezte, megvédte a fal felépítését, ami szerinte az amerikaiak bűne. „Szerintem a szabad mozgás nem alapvető emberi jog.” – jelentette ki. Az interjú hatalmas felháborodást váltott ki az USA-ban. Tiltakozó levelek ezrei érkeztek. Reed rájött nincs visszaút a hazájába. Magában az NDK-ban sem érezte már otthon magát. Első házassága tönkre ment, csak úgy, mint a második Renate Blume kelet német színésznőével. 1986 június 12-én Reed megállt a Ladájával Zeuthener tó partján altatókat vett be, felvágta az ereit és behajtott a tóba. Hivatalosan nem ismerték el az öngyilkosságot. Balesettnek minősítették a történteket. Az autóban megtalálták a búcsúlevelét, amelyet utolsó filmjének forgatókönyvének hátoldalára írt. A nyilvánosság csak 1990-ben tudta meg valójában mi vezetett az öngyilkossághoz. Azon az este veszekedett a feleségével, aki rossz amerikai showmannek nevezte. Az írta búcsúlevelében a problémáiból nem talál kiutat. Az utolsó mondata így hangzott: „A világ gondjaira csak egyetlen megoldás van a szocializmus!” Mint sok mindenben ebben is tévedett.                         

A terrorbombázás Drezda ellen

1945 február 13-án 22 óra 9 perckor kezdődött az infernó. Február 15-ig tartó terrortámadásban gyújtó és a robbanóbombák a kelet Firenzéjének hívott, a háborútól addig teljesen megkímélt Drezda városát halálos pokollá változtatták. Több mint 20 ezer ember vesztette életét. Az angoloknak és az amerikaiaknak a „siker” teljes meglepetést okozott. Miért nem volt említésre méltó légvédelem? A nácik feláldozták Szászország fővárosát, hogy a németek elkeseredéséből adódó ellenállását erősítsék? Mind a mai napi a Drezda elleni bombatámadás a második világháború egyik legvitatottabb cselekménye. Háborús bűntett? Már annak idején felmerültek ilyen vélemények az Egyesült Királyságban. A gyanúsítás középpontjában Winston Churchill Hitler ősellensége állt. A brit miniszterelnök kabinetjében a belátható győzelem árnyékában nem látta mindenki ésszerűnek a német városok szőnyegbombázását. Mégis Churchill kidolgoztatott egy tervet a kelet németországi városok bombázására. A Szovjetunió ugyanebben az időben azzal a veszéllyel számolt, hogy a németek a nyugati frontról keletre csoportosítanak át haderőt a Vörös Hadsereg megfékezésére. A D napig – normandiai partraszállásig – a nyugati szövetségesek közvetlenül Németországnak csak a szőnyegbombázásokkal tudtak nagyobb károkat okozni. „Ezt a fegyvert használni fogjuk, mindaddig, amíg a háború íratlan törvényei megengedik.” – mondta Churchill. Az íratlan törvények pedig sokat megengedtek, mivel írott nemzetközi egyezmények nem szabályozták a légi hadviselést. Maradtak a morális megfontolások. A szokásjog a második világháború előtt még tiltotta volna egy olyan város bombázását, mint Drezda. Nem volt stratégiailag jelentős – ha vasúti csomópontjától eltekintünk -, nem volt fontos hadiipara, tele volt menekültekkel – közöttük magyarokkal is - és értékes műkincsekkel, történelmi épületekkel. Ennek ellenére kegyetlenül elbántak vele. Az utolsó háborús hónapokban is 1300 V2-es rakéta csapódott Londonba. Churchill bosszút akart állni és megmutatni, hogy támogatják a Vörös Hadsereg előrenyomulását. Mindezt tette egy védtelen kiszolgáltatott városon. A tettére nem volt büszke. Emlékirataiban meg sem említette.

Adolf Eichmann különös menekülése

Ő volt Hitler legkészségesebb végrehajtóinak egyike. Adolf Eichmann irányította több millió zsidó koncentrációs táborban történt megsemmisítést. 1945 után ő számított a legkeresettebb háborús bűnösnek, mégis 15 éven keresztül tudott bujkálni. Eichmannak azért sikerülhetett ez, mert egy jól szervezett egykori SS tagokból álló védelmi kör nyújtott neki segítséget. Az arcképét minden megszálló katona és határőr ismerte, ennek ellenére előbb Németországban, majd Argentínában rejtve tudott maradni – köszönhetően a perfekt módon hamisított igazolványoknak. Többek között ez a titkos SS szervezett szerzett neki a Vatikán segítségével Vörös Keresztes menekült papírokat, amellyel Dél Amerikába tudott utazni. Eichmann Argentínában a Daimler – Benz cég ottani üzemében helyezkedett el, mint villanyszerelő. A ma már szabadon hozzáférhető CIA és BND (nyugat német hírszerzés) adatai szerint 1952-től fogva az Egyesült Államok és Németország ismerte Eichmann tartózkodási helyét. Konrad Adenauer kérésére viszont nem nyúltak hozzá. A német kancellár attól félt, hogy Eichmann a kancellári hivatal vezetőjének Hans Globkénak a náci múltjára terhelő vallomást tud tenni. Csak amikor Eichmann egy amerikai újságírónak interjút adott és a holokausztot igazolni akarta, adták ki „a kilövési parancsot” ellene. 1960-ban a Moszad – az izraeli titkosszolgálat – emberei a CIA segítségével Argentínából elrabolták és Izraelbe vitték. Bíróság elé állították és 1962-ben kivégezték.

Miért kellett meghalnia Lincoln amerikai elnöknek?

1865 április 14-én John Wilkes Booth tarkón lövéssel megölte Abraham Lincolnt az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Ez volt az első merénylet egy amerikai elnök ellen. A végrehajtója a polgárháborúban alulmaradt déli államokból származó ember. Booth tettével kapcsolatban még kilenc összeesküvőt tartóztattak le. Úgy tűnt az ügy megoldódott. De tényleg ilyen egyszerű volt a Lincoln merénylet megoldása? Bosszúszomjas déliek akciója oltotta ki az elnök életét? Vagy több dolog is meghúzódik a háttérben? Több érthetetlen dolog is felmerül a Lincoln gyilkosságokkal kapcsolatban. Miért vonták vissza ezen az estén a Lincoln védelmére kirendelt két testőrt? Amerika legveszélyeztetettebb embere mellé ezen az estén, amikor színházba látogatott egyetlen egy rendőrt jelöltek ki védelemül, ráadásul, az is alkoholista volt. Amint elkezdődött az előadás a színház melletti kocsmába ment. A szolgálatának hanyag ellátása miatt sohasem vonták felelősségre, pedig az Egyesült Államok első emberének a védelme volt a feladata. Az USA-ban még a háborús szükségállapot volt érvényben. Minden sarkon egy katonai járőr állt. Elvileg ellenőrzés nélkül senki sem tudott ezeken átmenni. Egy valakinek sikerült: John Wilkes Boothnak. A hatalmas hajtóvadászat ellenére 12 napi sikerült elrejtőznie, anélkül, hogy segítője lett volna. Amikor megtalálták rögtön lelőtték, pedig a helyzet ezt nem követelte meg. Booth naplóját megtalálták, de a gyilkosságról szóló lapok ki voltak belőle tépve. A furcsaságokkal teli történetre Jan von Flocken történésznek van magyarázata. Lincoln saját északi politikusokból álló kormánya összeesküvésének lett áldozata. Flocken szerint Lincoln a háború után ismét fel akarta építeni a romokban heverő déli államokat. De az északi politikusok és vállalatvezetők olcsón fel akarták vásárolni a déliek vagyonát. Lincoln többször elmondta nyilvánosan, hogy nem hagyja a déli államokat kifosztani. Ezt alelnöke Andrew Johnson másképp látta. Őszerinte a délieket ki kell véreztetni. Lincoln halála után ez is történt. Földbirtokokat adtak el potom pénzért. Negyede az amerikai nagyvagyonoknak 1865 után keletkeztek a déli államok kifosztásából. Tényleg Lincolnnak a mohó északi befektetők miatt kellett meghalnia? Igaz lenne az az állítás, miszerint a polgárháborúban az északi katonák nem a fekete rabszolgák felszabadításáért haltak meg? Még ha ezekre a kérdésekre nem is lehet egyértelmű igennel felelni, de az biztos, hogy Lincoln halála az észak hatalmát dél felett bebetonozta. 

Mao harca a kínai történelem ellen

Egy hatalmas kőtörő kalapács ütései alatt mállott szét az emberiség egyik legjelentősebb kulturális emléke. Konfucius sírját tették tönkre a nagy vallásalapítóét, a kínai kultúra legnagyobb alakjáét. Ez olyan hatalmas veszteségnek számított, mintha Jézus, vagy Mohamed próféta sírját rongálták volna meg. De ez csak egy lábjelzete volt a történelem legnagyobb és legpusztítóbb történelmi és kulturális emlékei elleni akciónak. Nem kevesebb, mint 4000 éves kultúrának kellett eltűnnie a föld színéről. Az őrült ötlet a kínai diktátor Mao Ce Tung fejéből pattant ki. 1948 óta az egykori császárságot a kommunisták irányították. Mao és kommunista elvtársai nem csak a jelent és a jövőt akarták átalakítani saját beteges ideológiájuk szerint, hanem a múltat is. Ebben a világképben nem volt helye a hagyományoknak. Mao szerint pár generáció múlva senki sem fog emlékezni a múltra. Új ember típus születik. 1966-ban meghirdette az úgynevezett kulturális forradalmat. A legerősebb szövetségesei a fiatalok voltak, akik már az új rendszerbe születtek bele. A diákok feljelentették tanáraikat, gyerekek szüleiket. Értelmiségiek, művészek, szerzetesek, professzorok kerültek börtönbe, kényszermunka táborokba. Kínzások, megalázások, kivégzések mindennapos dolgok voltak. Hét millió kínai pusztult el a kulturális forradalom idején, sok ezer műemlék, műkincs tűnt el végleg. 1976-ban meghalt Mao és vége lett az őrületnek. Ennek ellenére mind a mai napig Kínában tilos beszélni az akkor történtekről. Érdekessége a dolognak, hogy a baloldali értelmiség Európában és Amerikában, a hatvanas években hősként tekintett a tömeggyilkos Maora, figyelembe se véve, hogy milyen embertelenségeket követett el saját népe ellen.

Mi okozta Sztálin halálát?

Még hörgött.  Az arca elkékült. A teste vonaglott. Mégis az őrség által riasztott Lavrentyij Berija a szovjet titkosszolgálat vezetője közömbösen viselkedett. „Miért hívtak? Sztálin elvtárs jól van! Ne értesítsenek ilyen semmiségért máskor! És egyébként itt sem voltam.” – hepciáskodott az őrökkel Berija. A naptár 1953 március 5-ét mutatott. Már hat órája haldoklott a világ leghatalmasabb embere, Josef Sztálin, a Szovjetunió brutális ura. Az este még nagy mulatságtól volt hangos Sztálin dácsája. Hajnali négykor mentek el a vendégek. Az őrök azt a parancsot kapták feküdjenek le nyugodtan Sztálin elvtársnak már nincs szüksége rájuk. A Szovjetunió első embere védelem nélkül? Ilyen még nem fordult elő!  De a katonák nem mertek ellentmondani. A parancs a véres diktátor halálához vezetett. Amikor március 6-án megjelent a halálhíre, senki sem vonta kétségbe, hogy a 70 éves önkényúr agyvérzésben halt meg. Pár évvel ezelőtt egy szakértői csapat betekintést nyerhetett Sztálin boncolási jegyzőkönyvébe. Arra a megállapításra jutottak, hogy a grúz származású pártvezért megmérgezték. Warfaint, egy íztelen és szaktalan vérlágyítót használtak, amelyet általában patkányméregként alkalmaznak. A hatása nagyon hasonlít az agyvérzésre. Az, hogy ki adta be a mérget mind a mai napig rejtély, de azok között kellett lennie, akikkel Sztálin halála előtti estén olyan jól mulatott.

Az aztékok sírásója

Miért beszélnek Mexikóban spanyolul? Természetesen azért, mert a 16. században a spanyolok meghódították az azték birodalmat. Így szerepel a történelemkönyvekben. De arról már nem írnak ezek a könyvek, hogy ebben a hódításban egy indián rabszolgalány játszott főszerepet. „La Malinche“ még teenager volt, amikor 1519-ben a konkvisztádorok kezére került. A vezérük Hernán Cortés hamar felfigyelt rá. Egyrészt a szépsége, másrészt az intelligenciája miatt. Hamar megtanult spanyolul és minimum négy indián nyelven beszélt még. Cortés szeretője és tolmácsa lett. A lány elmesélt mindent a spanyol hadvezérnek, amit az új világról tudni lehetett. A gazdagságáról és kincseiről. Hadászatilag nézve az ötszáz spanyol katona esélytelen volt az aztékokkal szemben. De mégis hogyan lehetne meghódítani a gazdag birodalmat és olyan várost, mint Tenochtitlán? Egyedül ebben a metropoliszban 200 ezer ember élt, négyszer annyian, mint a legnagyobb spanyol városban. Csak is csellel. Ebben játszott főszerepet „La Malinche“. A lány elhitette az aztékok királyával Moctezumával, hogy a fehér emberek az istenek küldöttei. A király elhitte neki és ezzel megásta birodalma sírját.