A kommunista Vietnam győzelme után 1976 július 2-án hivatalosan egyesült az ország északi és déli része. Több százezer ember számára, akik a déli rezsimet támogatták ezt jelzés volt a menekülésre. Legtöbbjük apró hajókon menekült. Sokan közülük a tengerbe vesztek.

 Amikor a saigoni rádióadó a 1975 április 25-én a „White Christmas” dalt kezdte játszani sok hallgató, hogy tudta mit jelent ez: kezdetét vette a „Frequent Wind” nevű akció. Az amerikai légierő pilótái és tengerészgyalogosok a következő órákban 1373 amerikait és 5595 vietnamit mentettek ki, akiknek az élete közvetlen veszélyben volt. A menekülőket helikoptereken szállították a part menti hadihajókra. További akciók során repülőkkel és hajókkal további tízezer embert vittek ki az országból, nagy részük az amerikai hadsereg egykori alkalmazottja volt és azok családtagjai. Lényegesen több dél vietnami – hivatalnokok, katonák, buddhista és katolikus szerzetesek és apácák, értelmiségiek, vállalkozók, de egyszerű parasztok és munkások is – elhagyta hazáját, szárazföldi és tengeri utat választva a menekülésre. Párhuzamosan a vietnami eseményekkel együtt a vörös khmerek elfoglalták Kambodzsa fővárosát Phnom Penht. Amikor augusztus 24-én Laoszba is átvették a hatalmat a kommunisták a káosz teljessé vált. Hatalmas menekült áradat indult el a szabad világ felé. Több mint három millió ember hagyta el a délkelet Ázsiát a következő években.

1946 óta háború dúlt Vietnamban. 1959 óta harcoltak kommunista vietnamiak Laoszban és 1960-a években pedig már Kambodzsában is. A harcok intenzívebbé válásával egyre több ember hagyta el szülőföldjét. 1974 októberében az ENSZ menekültügyi szervezete irodát nyitott a laoszi fővárosban Vientiane-ban, mert olyan sok „Displaced Person” – otthontalan menekült – volt már. Egy hónap múlva újabb kirendeltséget kellett nyitni Hanoiban is. A menekültek egyre növekvő száma miatt az ENSZ alkalmazottjai túl voltak terhelve. Nem sokkal a vietnami harcok befejezése után, 1975 május 4-én a dán konténerhajó futott be Hongkong kikötőjébe, a fedélzetén a 3743 vietnami menekülttel, akiket a Dél Kínai tengerből mentettek ki. Még ugyanezen a napon 47 vietnami érkezett meg a maláj szigetre Pulau Perhentianba. Ezek után menekültek ezrei érték el Szingapúrt, Indonéziát és a Fülöp szigeteket. Thaiföldön 1975 nyara után a vietnami menekülteket 21 táborba osztották szét. De nem csak itt leltek menedékre menekülő vietnámiak. Az Egyesült Államokhoz tartozó Guam szigetén Saigon eleste után 140 ezer menekültet helyeztek el. De ez még csak a kezdet volt.

A franciák 1954-es kivonulása után Észak Vietnamból több mint egy millió ember menekült a kommunisták elől délre. De nem csak ők voltak 1975 után a vörösök számára nem kívánatosak, hanem a déli államhoz kötődő hivatalnokok is. Számukra úgynevezett átnevelő táborokat hoztak létre. Ezekben nem sok jó várt az ide száműzöttekre. Ezért is bízták sokan inkább az életüket lélekvesztő hajókra. A menekülés megterhelő volt. A lassú hajók könnyű zsákmányt jelentettek a tengeri rablók számára. A relatíve legrövidebb tengeri úton, ami Thaiföldre vezetett kimagaslóan nagy volt a kalózok száma. Az ENSZ adatai szerint a Thaiföldre megérkezett vietnamiak 77 százalékát támadták meg és 571 embert  - általában nőket és lányokat – öltek meg. A kalózok általában thai halászok voltak. A legnagyobb veszélyt azonban nem a fosztogatók, hanem maguk a hosszabb tengeri útra alkalmatlan hajók jelentették. 500 tengeri katasztrófát dokumentáltak és ezek még a konzervatívabb becslések voltak. Megbízható adatok szerint a menekülők 15 százaléka veszett a tengerbe.  

Ennek ellenére 1978-ban megkétszereződött az úgynevezett „Boat-People” (így hívták a menekülteket) száma. Amikor Vietnam és Kína viszonya megromlott a hanoi-i kormány el kezdte üldözni az országban élő 1,5 millió kínai származású polgárát. Erre válaszul Kína 200 ezer katonával megtámadta szomszédját és öt tartományi fővárosban okoztak jelentős károkat. Ezzel Kína úgy gondolta megleckéztette szocialista testvérállamát. Az 1978-as újabb menekült hullám során nem csak a menekülők száma, hanem hajók mérete is megnőtt. 1978 november 8-án a „Hai Kong” nevű teherhajó vetett horgonyt Port Klang maláj kikötőben. A fedélzeten 2500 vietnami volt. A maláj hatóságok megtagadták a kikötési engedélyt, de az ENSZ menekültügyi szervezete védelme alá vette a hajót és az utasok Kanadába mehettek. „Hai Kong” incidens után a nyugati média felkapta a menekültek ügyét. Amerikai politikusok, mint a demokrata Ted Kennedy és a republikánus Bill Brock bírálta az országok menekültekkel szemben tanúsított viselkedését. Németországban a Rupert házaspár és Christel Neudeck segélyakciót indított a menekültek érdekében. Az egykori teherhajó „Cap Anapur” ügye politikai vitákat szült. A bírálók azt mondták az emberek kimentése további menekülőket inspirál a veszélyes hajóútra. A „Cap Anapur” akció, amit 1982-ig pénzeltek a németek 10 ezer életet mentett meg. De nem csak a németek finanszíroztak tengeri mentést. Az ENSZ menekültügyi szervezet és további 31 ország is. 1978-ban a Vietnam megtámadta Kambodzsát ezzel tovább növelve a menekültek számát. A második legnagyobb kambodzsai város rövidesen Thaiföldön jött létre. Khao i Dang 140 ezer embernek adott otthont. A hetvenes évek második felében 700 ezer vietnami, 160 ezer laoszi, és 525 ezer kambodzsai hagyta el a hazáját. 1979-ben az ASEAN, a délkelet ázsiai országok szövetsége úgy érezte elérte teherbíró képességének határát. De nem csak ők! A brit koronagyarmat Hong Kong volt az egyik legleterheltebb ezért Margaret Thatcher miniszterelnök szorgalmazta legerősebben a menekült kérdés megoldását. De legalább ilyen aktívan állt az ügy mellé Walter Mondale amerikai alelnök és Kurt Waldheim ENSZ főtitkár is. Az ENSZ 1979 júliusában konferenciát hívott össze Genfben 65 ország részvételével.  A konferencia sikerrel zárult. Megemelték az ENSZ menekültügyi szervezetének költségvetését, és elosztó központokat hoztak létre Indonéziában és a Fülöp szigeteken. 1,4 millió „Boat-People” talált új otthonra 1970 és 1980 között az Egyesült Államokban, 260 ezer Kínában, és 200 ezer Kanadában. De jutott belőlük Ausztráliának, Malajziának és Argentínának is.