Röviddel a második világháború vége előtt egy technikai forradalommal felérő újításon dolgoztak a német mérnökök. Olyan gépet fejlesztettek, amely a radarok számára láthatatlan volt. A Horten H IX prototípusa elkészült, de sorozat gyártására már nem került sor.

A zsákmány szenzációnak számított. Amikor a 8. Amerikai Hadsereg katonái 1945 április 14-én Gothai Vagongyár türingiai friedrichsrodai üzemének a csarnokába léptek egy majdnem kész futurisztikusan kinéző repülő törzsének látványa tárult szemük elé. A gép teljesen másképpen nézett ki, mint amivel a második világháborúban találkozni lehetett. A pilótafülke és a két sugárhajtómű egy szállítófelületre volt beépítve. Az oldalkormánylap és a hátsófarok nem volt látható. A világháború vége felé a szövetséges légierő már majdnem teljesen lebombázta a német városokat. Ennek ellenére a Harmadik Birodalom fegyverfejlesztési programja teljes erővel folyt. Egyre abszurdabb ötletek merültek fel, hogy a fenyegető vereséget a németek elkerüljék. Ilyen volt például a Birodalmi Repülésügyi Minisztérium „vadászgép vészprogramja”. Ennek az volt a célja, hogy különböző gyártók olyan repülőgépeket fejlesszenek ki, amelyeket alig kiképzett pilóták a Hitlerjugendből, vagy Volkssturmból irányítani tudnak. Öngyilkos kommandók, amelyek bevetésére szerencsére nem került sor. Ugyanakkor a német fegyverzetfejlesztés több helyen élenjárt. Elég, ha a rakétafejlesztésre vagy a sugárhajtóművekre gondolunk. Sok olyan újítás került elő, amelyek pár éve még őrült ötletnek tűntek volna. Ilyen volt a Horten H IX is.

1943 augusztusában a légierő két tisztje Walter és Reimar Horten látogattak Hermann Göringhez, hogy egy vadonatúj vadászgép tervét prezentálják. Egy aerodinamikailag tökéletesített repülőt, amelyet két sugárhajtómű emel a magasba, olyanok, amiket már a BMW és a Junkers üzemekben gyártanak. Gyorsabb és fordulékonyabb, mint bármelyik szövetséges vadászgép, valamint megfelel légierő parancsnoka által előírt úgynevezett 1000-1000-1000 vadászbombázó specifikációnak: 1000 km/óra sebességre képes, 1000 kilogramm bomba terhet tud szállítani 1000 kilométer távolságra. A Horten testvérek eddig nem tűntek ki a katonai repülőgép tervezésben. A Bonnban 1913-ban és 1915-ben született két autodidakta repülőépítő fivér azért nevet már szereztek maguknak az úgynevezett „csupaszárnyas” vitorlázógépek területén. Göring lelkes volt és csodát követelt. Hat hónapon belül el kell készülnie a prototípusnak. Reimar Horten „Sonderkommando IX” néven Göttingenben egy csapatot állított fel a gép fejlesztésére, ami a légierőnél a Ho 229 elnevezést kapta. A technikai koncepció olyan szokatlan volt, mint maga a gép formája. A középsőrész a pilótafülke és a hajtóművek alumínium helyett furnérlemez borítású csővázzal készültek. A szárny külső borítása teljes egészében fából készült, vadászrepülőknél teljesen szokatlan módon. 1944 február 28-án Oranienburgban felszállt a H IX első prototípusa, igaz nem a saját hajtóművel. Reimar Horten egy siklórepülőt épített, amellyel különböző pilóták a gép repülési tulajdonságait próbálták ki. Ugyanakkor különböző akadályok nehezítették az előrelépést. A Hortenbe tervezett BMW-003-as hajtómű nem készült el a tervezett teljesítménnyel, ezért H IX-et át kellett építeni egy nagyobb dimenziójú Junkers cég által gyártott Jumo 004-eshez.

Csak 1945 február 2-án szállt fel az első prototípus Erwin Ziller vezetésével. Hat héttel korábban már volt egy rövid tesztrepülés, de az nem volt hivatalos. Ezen a februári napon Göring le volt nyűgözve és meg is rendelt 40 darabot a Gothai Vagongyártól. Csakhogy 16 nap múlva hajtómű meghibásodás miatt a leszállásnál a gép földbe csapódott és Erwin Ziller a pilóta életét vesztette a repülő meg összetört. Ami megmaradt az a félkész másik prototípus, amit az amerikaiak megtaláltak a türingiai gyárban. A félkész darabot a fellelt szárnyakkal együtt az USA-ba vitték és összeszerelték. De az amerikai pilóták nem bíztak az egyszer már szerencsétlenséget okozott Junkers hajtóműben, de hát nem volt más. Így nem került a gép kipróbálásra. A különös repülőgép, mint háborús zsákmány a National Air és Space Museum raktárába került és 2014-ben restaurálták. Ennek ellenére a gép mítosza megmaradt. Nem utolsó sorban Reimar Hortennek köszönhetően, aki egy 1983-ban megjelent könyv egy fejezetében azt fejtegette, hogy ő és fiútestvére építette meg az első gépet, amelyet a radarok nem észleltek. Az amerikai Northrop Grumman konszern mérnökei 2009-ben egy az egyben megépítették H IX-est és tesztelték a radarreflexióját. Meglepő eredményre jutottak. A Horton a kor hagyományos gépeihez képest a bemérési távolságot 20%-ra redukálta. Ha ezt a gyors sebességgel kombináljuk, akkor a légvédelem a 20 perc helyett csak 8 perccel korábban észlelte a gépet. Ha alacsonyan repült, akkor ez az idő 2,5 percre csökkent. Tehát Reimar Horten nem túlzott sokat fivérével együtt tervezett géppel kapcsolatban.                            

 A második világháború idején sok jugoszláv működött együtt a németekkel. Boszniai és horvát SS önkéntesek, fasiszta egységek, királypárti milíciák harcoltak a Harmadik Birodalom oldalán. Az 1945 májusi kapituláció után ezek a kollaboránsok a győztes kommunista partizánok kegyetlen bosszúja elől nyugatra, Ausztria felé menekültek. De az üldözőik beérték őket.

A menekülés egy réten ért véget. Más időkben ez ideális hely lett volna egy piknikhez. Kilométer széles zöld völgy, fákkal, csörgedező patakkal, a távolban hófedte hegycsúcsokkal. A hegyvonulat északi részén egy kisváros, Bleiburg büszke kastélyával a dombtetőn. De ez nem egy átlagos völgy. A közepén húzódott az osztrák jugoszláv határ. Ezen az 1945 május 19-i napon, osztrák területen brit páncélosok álltak, ágyúcsöveikkel a jugoszláv határ felé nézve. A völgy zsákutcává vált és felette időnként mélyrepüléssel angol Spitfire vadászgépek húztak el. Az igazi veszélyt azonban nem ezek jelentették, hanem a környező hegyekben állomásozó Josip Broz Tito vezette 3. jugoszláv partizán hadsereg katonái. Előlük menekült 100 ezer egykori bosnyák és horvát SS katona, valamint fasiszta milíciák tagjai. Közülük több 10 ezer érte el a völgyet. Férfiak szakadt uniformisban, sárgásbarna, kék és fekete kabátban, néhányuk meztelen felsőtesttel. Voltak, akik a fák friss lombjai alatt kerestek árnyékot. Körülöttük legelő lovak, gépkocsik és teherautók. Utolsó gyülekezőhelye a német szövetséges és a világháborúban vesztes horvát usztasa államnak. A második világháborúnak két hete vége, de ezek a katonák még fegyvert viseltek. Az életüket mentik és a családjukét, amelynek tagjai a vasúti töltés másik oldalán táboroznak. A megerőltető menettől elfáradt asszonyok, gyerekek, csecsemők. A több éves véres, kegyetlen háború után kommunista partizánoktól semmi kegyelemre nem számíthatnak. A menekülteknek egyetlen esélyük van a túlélésre, ha a briteknek tudják megadni magukat. Dél óta erről tárgyalt a bleiburgi kastélyban Patrick Scott angol tábornok a horvátok vezetőjével Ivo Herenćićel. Egyszer csak belépett a terembe a 24 éves Milan Basta politikai komisszár. A kommunista vezető fenyegető hangon közölte, hogy 16 óráig a völgyben tartózkodóknak meg kell adniuk magukat. Ha ezt nem teszik, megsemmisítik őket. Ha megadják magukat, visszaviszik őket szülőföldjükre, ahol hadifogolytáborba kerülnek és a nemzetközi jog alapján fognak velük eljárni. Az angoloknak egy szavuk se volt az egészhez. Herenćić visszatért az övéihez és közölte velük a helyzetük kilátástalan. Talán hitt Basta ígéreteinek és 16 órakor felhúzatta a megadást jelző fehér lobogót. Ez a jel tízezrek számára felért a halálos ítélettel. Ami a következő órákban kezdetét vette az egy dráma utolsó fejezetét jelentette, amely Jugoszlávia német megszállásával vette kezdetét.

Tizenegy nap alatt győzte le 1941-ben a német Wehrmacht szövetségeseivel együtt a jugoszláv hadsereget. A király Londonba menekült és az 1918-ban a Habsburg monarchia romjain létrejött soknemzetiségű ország darabjaira esett szét. Németország megszállta észak Szlovéniát, Szerbiát és a Romániával határos nyugat Bánátot. Olaszország kezére került dél Szlovénia, Montenegró, Dalmácia az Adriai tengeri szigetekkel. A Berlinnel és Rómával szövetséges Bulgária és Magyarország is kaptak területeket. Horvátországból és Bosznia Hercegovinából egy független horvát államot hoztak létre Zágráb központtal, Ante Pavelić vezetésével, aki az usztasák vezetője volt. Az usztasák egy etnikailag tiszta Horvátországot akartak létrehozni. Ezért az országból el akarták üldözni a szerb és zsidó lakosságot. Pavelić hatalomra jutása után két héttel az usztasák Bjelovár körzetében 180 szerbet végeztek ki. A szerbeknek megtiltották, hogy többek között mozikat és nyilvános fürdőket látogassanak. Az ortodox keresztényeknek kék karszalagot kellett viselniük rajta „P” betűvel, ami pravoszlávot (ortodox keresztényt) jelentett. A cirill abc használatát megtiltották. Usztasa milíciák ortodox templomokat és zsinagógákat pusztítottak el. Falvakat égettek fel és kegyetlen módon irtották ki lakosságukat. A horvát kormány által létrehozott koncentrációs táborokban becslések szerint 200 ezer szerb, zsidó és cigány vesztette életét. A legnagyobb tábor Jasenovacban működött. Aki nem volt képes dolgozni, azt azonnal agyon lőtték. A legtöbb fogoly a rossz életkörülmények és az éhezés miatt vesztette életét. Ennek ellenére kialakult az ellenállás a német megszállókkal és a kollaboráns kormánnyal szemben. Az egykori jugoszláv hadsereg tagjai fegyveres bandákba tömörültek és csetnikeknek nevezték magukat. A legnagyobb csoportjuk 4000 főt számlált és tevékenységük abban merült ki, hogy szabotázs akciókat hajtottak végre és várták a nyugati szövetségesek megérkezését. Közvetlenül a németekre nem nagyon mertek támadni. Ugyanebben az időben szervezett maga köré kommunista harcosokat Josip Broz. A horvát parasztcsaládba született mozgalmi nevén magát Titonak hívó férfi kezdetben a csetnikekkel és a londoni emigráns kormánnyal is szövetségben harcolt. Csak az egyenlőtlen koalíció hamar szétesett. A Tito elleni harc miatt a csetnikek titokban még a németekkel és az olaszokkal is összefogtak. Civileket terrorizáltak, hogy ne merjék támogatni a kommunista partizánokat. Tito emberei is sorra likvidálták a csetnikeket így aztán mindenki harcolt mindenki ellen. 1942 júniusában a jugoszláv népi felszabadító hadsereg – így hívták magukat a kommunista partizánok – nagy része Horvátországba menekült. Egy évvel később a partizánok az usztasa állam egy jelentős részét ellenőrizték, körülbelül 2 millió lakossal. Tito hadseregében szerbek, horvátok, szlovének és zsidók harcoltak együtt az usztasák, a csetnikek és a németek ellen. Ugyanekkor az SS egyre brutálisabban járt el a partizánokkal szemben, soraiba horvátokat és bosnyákokat is felvéve. 

Ezek a vehemens erőszak évei voltak. Nem volt Európában olyan németek által megszállt ország, amelyben az ott élő különböző népcsoportok ilyen erőszakosan harcoltak volna egymás ellen. A szakadék a római katolikus horvátok, az ortodox szerbek és a muzulmán bosnyákok között hatalmas volt. Ezt csak ideig, óráig tudta leplezni a jugoszláv királyság. A németek rá is erősítettek erre. Tito partizánjai rengeteg embert vesztettek a csetnikek és az usztasák elleni harcban. 1943 novemberében a britek a kommunista partizánokat ismerték el a hivatalos szövetségesüknek. A csetnikek a németekkel való együttműködésük miatt vállalhatatlanok lettek. Hét hónappal később Tito kényszerszövetséget kötött a londoni emigráns jugoszláv kormánnyal. 1944 októberében a kommunista partizánok a Vörös Hadsereg segítségével felszabadították Belgrádot és Szerbia egy részét. Itt Tito taktikázása mutatkozott meg. Azért, hogy az angolok ne szólhassanak bele a jugoszláv ügyekbe Sztálin hadseregét hívta segítségül. Jugoszlávia többi részét a partizánok saját erejükből foglalták el. Fél évvel később az utolsó ellenállási pontot is felszámolták Zágrábnál. Az usztasák feladták fővárosukat. A lakosok között pánik tört ki. Már régóta beszélték, hogy a kommunista különleges egységek és a titkosrendőrség tagjai az elfoglalt városokban és falvakban bosszút állnak. Úgynevezett becsületbíróságok ezreket ítéltek halálra, vagy kényszermunkára. De rendkívül sok embert végeztek ki mindenfajta eljárás nélkül Például Dubrovnikban 48 embert lőttek agyon, közöttük egy papot. Zágrábból 1945 május 6-án menekültek hatalmas tömege indult meg a 200 kilométerre fekvő Ausztria felé. A tömegben ott voltak Ante Pavelić és emberei, horvát és bosnyák SS katonák, valamint csetnikek is. Hozzájuk csatlakozott nagyszámú civil is, akik féltek a partizánok kegyetlenségétől. A menekültek között sokan megtartották fegyvereiket is. Az osztrák határ felé vonuló tömeg nagyságát nehéz volt meghatározni, mint azt is nehéz volt megmondani hányan voltak felfegyverezve és mennyi volt közöttük a nők és a gyerekek száma. Voltak, akik 40-60 kilométer hosszú sorról beszéltek. Más útvonalakon is menekültek szerbek, horvátok, szlovének. Összesen 150-200 ezerre teszik a menekülők számát, akik gépkocsival, teherautóval, lovas és tehénszekérrel, vagy gyalog menekültek. Május 8-án kapituláltak a németek. Minden fegyveres egységnek elvileg ott kellett volna maradniuk, ahol ebben az időben tartózkodtak és fegyvereiket le is le kellett volna rakniuk. Egy nappal korábban Pavelić a németektől négyéves uralma alatt először megkapta fegyveres erői feletti teljes rendelkezést. Az első és egyben utolsó parancsa úgy szólt, hogy folytatni kell az erőltetett menetet Ausztria felé. A tábornokai követték a parancsot és a határ felé többször összecsaptak a partizánokkal. Az európai fegyverletétel után érte el a menekülők első része Bleiburgot. Egyes menekültek még a határon is átkeltek. Messze nem jutottak. A horvátok azt nem tudták, hogy a britek a kapituláció minden pontját betartatják legfőképp a lefegyverzést és a helyben maradást. Néhány angol tiszt utasította a horvátokat, hogy a fegyvereiket tegyék le és adják meg magukat a partizánoknak. Ugyanakkor az angol tiszteknek és a brit miniszterelnöknek tisztában kellett lenniük azzal, hogy ezzel az intézkedésükkel több ezer embert a biztos halálba küldenek.

Május 15-én délután, amikor a fehér zászlót a megadás jeléül felhúzták kitört a pánik. Az emberek sikoltoztak, kiabáltak, de voltak, akik imádkoztak. Lövéseket és robbanásokat lehetett hallani minden felé. Usztasa katonák és tisztek végeztek magukkal és családtagjaikkal. Néhányan a környező erdőkbe menekültek. Közöttük volt Herenćić tábornok is. A bleiburgi réten a parancsnokságot a partizánok vették át Basta politkai komiszár vezetésével. Az elmúlt órákban sok egyenruhás összekeveredett a vasúti töltés túloldalán levő civilekkel. Basta emberei négy soros oszlopokban állították fel a menekülteket és ellenőrzőpontokon letetették velük a fegyvereiket. Az egyenruhásokat elválasztották a civilektől és elvezették őket. Ismét lövések dördültek, nem mindenki adta át a fegyverét ellenállás nélkül. Körülbelül 200 embert lőttek le még a réten. Végül mindenki engedelmeskedett. A menekülteknek nem maradt más választásuk. Senkitől sem számíthattak támogatásra. Végül elindultak arra felé, amelyről jöttek, keletre. Ausztria más részén is átadtak a britek menekülőket a partizánoknak. A történészek úgy számolnak, hogy 1160000 horvát, 20000 szerb, szlovén, és montenegrói került a kommunisták fogságába. Ehhez jöttek még a civilek, akikről nincsenek pontos számok. A kommunisták foglyaikat több helyre vitték. Egyik ilyen hely Maribor volt. Bleiburgot elhagyva még az angol páncélosok látótávolságában Basta megparancsolta a kommunista titkosrendőrség OZNA tagjainak, hogy feltételezett kollaboránsokat végezzék ki. A halottakat, vagy az útszélén elföldelték, vagy tömegsírba rakták őket.  Amikor az első menet Mariborba megérkezett, ezreket vetkőztettek le, összekötözték, majd kivégezték őket. A holtesteket német lövészárkokba temették. Ugyanakkor a partizánok sok antikommunista szlovént és német származású civilt is kivégeztek. Akik túlélték a maribori vérengzést, azokat Zágráb felé vitték tovább. A bleiburgiak első csoportja május 24-én érték el a horvát fővárost. Itt sokakat egy téglagyár területén végeztek ki.

Rengeteg visszaküldött menekült került koncentrációs táborba. Ott dolgoztatták őket, de sokukat ki is végezték. Nem csak usztasákat, milicistákat, hanem asszonyokat és gyereket is. A menekültek egy részét Ljubljanába vitték. Ezek egy részét a karszthegység üregeibe és barlangjaiban végezték és hagyták ott a holttesteiket. Kutatók több mint hatszáz olyan helyet tártak fel egyedül Szlovéniában, ahova a kommunista partizánok kivégzett áldozataik tetemeit rakták. Horvátországban 840 tömegsírt azonosítottak be. De voltak tömegsírok Szerbiában, Boszniában és Montenegróban is. A kutatók úgy számolnak 70 ezer embert végeztek ki 1945-ben ezek közül 50 ezret Bleiburg és környékéről vittek vissza Jugoszláviába. Miközben a titkosrendőrség és a partizánok tömegmészárlásokat hajtott végre pár száz kilométerre, keletre Belgrádban Tito a királyi palotában rendezkedett be, mint a demokratikus és föderatív Jugoszlávia ideiglenes miniszterelnöke. Ma is vitatott mennyire volt bűnös Tito a tömeggyilkosságokban. Az nehezen hihető, hogy tábornokai az ő tudta nélkül cselekedtek volna. Milovan Djilas Tito harcostársa és későbbi kritikusa szerint a kommunista vezér azt egyszerűbb utat választotta. Jugoszlávia anarchiába süllyedt. Tito erőt akart felmutatni és nem akart bonyolult egyéni ügyeket kivizsgálni, ezért a kollektív büntetést alkalmazta. De azt is tudta ezt a végtelenségig nem csinálhatja. Ezért 1945 júliusában kiadott egy parancsot, amelyben a 35 évnél idősebb és háborúsbűnöket nem elkövető embereket szabadon engedte. Egy rövid ideig a „Népfrontba” tömörült szociáldemokrata, királypárti és polgári politikusokkal kellett a hatalmát megosztania. Ugyanakkor mindent megtett, hogy a kommunistákat egyeduralomra jutassa, riválisaival leszámoljon. 1945 novemberében a kommunisták által uralt népfront 90%-ot ért el a választásokon. Tito eltörölte a monarchiát és kikiáltotta Jugoszláv Népköztársaságot. Bár papíron az ország föderatív köztársaság volt, a kommunisták irányítottak Titoval az élen. A titkosrendőrség gyilkosságai még egy ideig folytatódtak, de Tito kijelentette „senkinek sem kell a halálbüntetéstől félnie.” Kétszínű játék volt ez Tito részéről. 1946-ban Dragoljub Mihailovićot a csetnikek vezetőjét kivégeztette. Még egypár perben hoztak halálos ítéleteket, de Tito hagyta, hogy a kisebb ügyekben enyhén járjanak el. Feltétel csak egy volt: a Jugoszláv Népköztársaság hű polgárja legyen a vádlott.

1946-ban az OZNA-t felszámolták. A kivégzések irányítóit és elrendelőit soha sem vonták felelőségre. Milan Basta a politikai komisszár is megúszta büntetés nélkül. A kommunisták mindig az „egység és testvériség” jelszavát hangoztatták. A szocializmusban igyekeztek a nemzetiségi származást másodlagossá tenni. A háború idejéből a partizánharcok mítoszát emelték ki. Tito személye és kultusza fogta össze a soknemzetiségű államot. Az emberek amúgy is belefáradtak a véres háborúba. Elfoglalta őket az újjáépítés. A nép respektálta Tito függetlenségi politikáját. Se Moszkva, se London! A negyvenes évek közepén megpróbált összehozni egy Bulgáriából, Görögországból és Jugoszláviából álló balkáni szövetséget. Támogatta a görög kommunisták harcát. Ez nyugatnak nem tetszett, mint ahogy Sztálinnak sem. A szovjetek a görög kommunistákat a hátuk mögött elárulták. Igaz a keleti blokk országai így Magyarország sok menekült görög kommunistának adtak menedéket. 1948-ban Jugoszláviát kizárták a Kominternből. Tito lett a nyugat láncos kutyája. Pedig kevés olyan sztálinista volt, min ő. De nem tűrte, hogy beleszóljanak a dolgaiba. Kiegyezett a nyugattal, segélyt is kapott tőlük. Végül az ő országa lett a legnyugatibb kommunista állam. Egy dologról viszont nem szabadott beszélni. A kommunisták 1945 mészárlásairól. Milan Basta a hatvanas években írt egy könyvet Bleibrugról, de ebben elhallgatta a tömeges kivégzéseket. 1980-ban meghalt Tito és állam megindult a felbomlás útján. 1991-ben darabjaira esett szét a délszláv állam. Hosszú és véres polgárháború következett. A függetlenedő horvátoknak ismét fontos lett Bleiburg emléke. Minden évben megemlékezéseket tartottak és tartanak az osztrák településen. Csak a nyugat nem tud ezekkel mit kezdeni. Ezért inkább fasiszta megemlékezéseknek bélyegzi ezeket. Pedig jó lenne elgondolkoznia neki mi a felelősége abban, hogy idáig jutottak a dolgok!           

Ferenc Ferdinánd trónörökös 1914 június 28-i meggyilkolása után a világ döbbenten nézett Bosznia Hercegovina fővárosára, Szarajevóra. Mi történt a várossal, amely évszázadokon keresztül a békés egymás mellett élésről volt ismert?

Már június 28-án este voltak pogrom jellegű szerb ellenes megmozdulások, amelyek még a következő napokban is folytatódtak. Szerb iskolákat, házakat, üzleteket, klubokat fosztottak ki, törték össze berendezési tárgyaikat. Láthatóan a város lakossága mélyen meg volt osztva. A hangulat olyan feszült volt, hogy a városban és a környékén rendkívüli állapotot kellett bevezetni. Míg a katolikusok és a muszlimok között sok támogatója volt a kettős monarchiának, addig a szerbek egy jelentős része szemben állt vele és akadályát látták benne a délszláv egység megvalósulásának. Ők úgy tekintettek a 1878 óta Bécsből irányított és 1908-ban annektált tartományra, mint Szerbia részére. A merénylők maguk, a megbízóik és szimpatizánsaik döntően ebből a körből kerültek ki. Az 1910-es népszámlálás szerint Bosznia Hercegovina lakóinak 42,9%-a volt szerb, 32,2%-a muzulmán és 22,9%-a horvát. A főváros lakosságának az összetétele másként nézett ki. Szarajevó lakossága a megelőző években gyorsabban növekedett, mint a vidéken élőké. 1885 és 1910 között megduplázódott. 26 ezer főről 52 ezerre nőtt. Muszlimok aránya 35,6%-ot tett ki, a katolikusok 34,5%-ot, a szerbek (ortodoxok) 16%-ot, a zsidók 12,3%-ot. A város a 19. század közepén még jelentősebb muszlim többséggel rendelkezett. Az Osztrák Magyar Monarchia okkupációja után sok muzulmán Anatóliába ment, míg új lakosok érkezet a kettős monarchia más részeiből. A lakosság harmada Bosznia Hercegovinán kívülről jött, többségében katolikusok. A felekezeti arányok a város hatalmi viszonyaira is hatással voltak.

Szarajevót sokáig úgy jellemezték, mint a nyitottság és a tolerancia városát, „Európa Jeruzsálemét”, a „kis Jeruzsálemet”, vagy mint az „észak Damaszkuszát”. Európában kevés város volt, ahol a négy vallási irányzat – a muszlim, a katolikus, az ortodox és a szefárd zsidóság – évszázadokon keresztül békében egymás mellett tudott élni. Eltekintve a zsidóságtól a másik három felekezet tagjai döntő többségükben délszlávok voltak. Nem szláv eredetű muszlim – törökök és albánok – elenyésző kisebbséget alkottak. Az iszlám vallásra való áttérés Bosznia Hercegovina török által való elfoglalása után száz évvel, a 16. században érte el a csúcspontját. Az adónyilvántartásokban ekkor tűnnek fel olyan fiúk és lányok, akiknek az apja Abdullah (Isten szolgája) névre hallgatott. Egyértelmű jel arra, hogy konvertitákról van szó. De milyen okok hatására változtattak sokan vallást? Ennek sok oka volt, de elsősorban gazdasági és szociális megfontolások húzódtak meg a háttérben. Vallási motivációk kisebb szerepet játszottak. A források szerint a felekezetek – eltekintve a főleg háborús időkben előforduló konfliktusoktól - békében éltek egymás mellett. Szarajevó egyfajta modell város volt az Oszmán Birodalmon belül, ahol a felekezetek, mint párhuzamos társadalmak tudtak egymás mellett élni és élvezni a török uralom legnagyobb előnyét, a védelmet. Ugyan a keresztények és a zsidók élete nem volt diszkriminációtól mentes, de még mindig kedvezőbb volt, mint például a muszlimok és a zsidók helyzete Spanyolországban. A felekezet közötti viszony a 19. század közepén kezdett radikálisan megváltozni. Sok beszámoló szólt a vallási gyűlölet és fanatizmus megjelenéséről. A brit Arthur J. Evens, aki 1875-ben gyalog kelt át Bosznia Hercegovinán Szarajevót a fanatizmus városaként írta le. Az irodalmi Nobel díjas Ivo Andrić Boszniát és Szarajevót az első világháború után a félelem és gyűlölet helyeként jellemezte.                      

Mi változott meg? Olyan eseményekről beszélhetünk, amelyek a kortársakat nagyon felizgatták. Például az 1860-as években a muzulmánok egy kulturális sokkot éltek át. Annak idején építették a szerb ortodox katedrálist Szarajevóban, aminek a létrehozását az orosz cár, a török szultán és a szerb fejedelem Mihailo Obrenović is támogatta. A porosz utazó Franz Maurer „barbár ízléstelenségnek”  nevezte az akkor még el nem készült épületet. Az oszmán előírások szerint a keresztény templomok tornya nem lehetett 15 lábnál magasabb és nem lehetett egy település legnagyobb épülete. A harangok használata is meg volt tiltva. Ugyan a szultán 1839-ben és 1856-ban reform rendeleteiben vallásszabadságot garantált, Maurer úgy gondolta a templom csak az Oszmán Birodalom bukása után fog elkészülni. Tévedett. A toronnyal együtt felépült 1870-es évek elejére a muszlimok felháborodását kiváltva.

A mekkai zarándok Salih Vilajetović (Hadsi Lojo néven is ismert) szervezte a muzulmán tömegek ellenállását. Olyan feltételezések kaptak szárnyra, hogy az új ortodox katedrálist le akarja rombolni és a keresztények között vérfürdőt akar rendezni. A nagyhatalmak követei aggodalmukat fejezték ki a kormányzónál, aki rendkívüli állapotot rendelt el és a katonaságot készenlétbe helyezte. Hadsi Lojot egy kaszárnyába vitték, amelyet nem hagyhatott el. 1872 augusztus 2-án a templomot Paisije metropolita vezetésével 76 pap kíséretében felszentelték. A ceremónián 10 ezer ember vett részt. Az új katedrális harangja nem szólalhatott meg, helyette a bazár melletti régi templom harangját húzták meg. Évszázadok után első alkalommal lett a felekezeti hierarchia megkérdőjelezve egy keresztény templom harangszava által. A muszlimok nem hittek a fülüknek. Legalább olyan megdöbbenést okozott, mintha egy keresztény városban müezzin hangja szólalt volna meg. A svájci Josef Kötscher Szarajevó akkori városi orvosa saját szemszögéből figyelte a változásokat. Szimpatizált az Oszmán Birodalommal és a muszlimokkal, de elítélte Hadsi Lojot és fanatikus társait. Úgy látta a templomépítéssel végleg elhidegült a viszony a keresztények – elsősorban az ortodoxok – és a muszlimok között.

De mi okozta, hogy Szarajevó a tolerancia városából az intolerancia helye lett? 1839-ben a Magas Porta vallásszabadságot hirdetett. Minden felekezet azonos jogokat kapott. És furcsa módon ez jelentette a bajt. Tudniillik kiélezte közöttük a feszültséget és felborította az eddig kényszerűen, de mindenki által elfogadott rendet. A keresztények úgy érezték, ha nem is rögtön, de nem sokára visszanyerik kiváltságaikat. A muszlimoknak viszont nem tetszettek az engedmények. Fegyveres felkelést szerveztek, amit erőszakosan levertek. Mivel így sem érvényesült az egyenlőség minden területen, a keresztények folyton tiltakoztak. Ezért 1856-ban újra meg kellett erősíteni az egyenlőséget biztosító szabályokat. Ez a muszlimok számára szakítást jelentett mindazzal, amihez szokva voltak. A hatalmi viszonyok is kezdet megváltozni. A muszlimok egyre inkább veszélyben érezték magukat. Többek között azért is, mert a szomszédos keresztény államok, Szerbia, Montenegró és az Osztrák Magyar Monarchia mindent megtettek, hogy destabilizálják Bosznia Hercegovinát. A vallási kérdéseket egyre inkább nacionalista összefüggésbe állították. A muszlimok részére viszont a nacionalizmus nem sokat jelentett. Csakhogy a szerb (ortodox) és a horvát (katolikus) nacionalizmus közé szorultak. A két keresztény felekezet úgy tartotta, hogy a muzulmánok ősei elárulták az igaz hitet, azzal, hogy vallást váltottak. A muzulmánok helyzetét az is rontotta, hogy az Oszmán Birodalom, amit Európa beteg emberének tartották, sokat az érdekükben nem tudott tenni. Ehhez jöttek a szétesés jelei: korrupció, hivatalok adásvétele, a vidék szegénysége, utóbbi első sorban a szerbeket érintette.

Amikor az oroszok legyőzték az oszmánokat 1878-ban a berlini kongresszuson Bosznia Hercegovina az Osztrák Magyra Monarchia protektorátusa lett. A Monarchiának kellett volna irányítania és civilizálnia az oszmán provinciát. Sok területen sikerült modernizációt bevezetni, de a nacionalizmusoknak nem tudott gátat szabni. A K.u.K időkben is megmaradt a felekezetek szerinti hivatal elosztás. Bizonyos kvóták alapján jutottak vezető beosztásba hivatalnokok. De az igazi baj nem ez volt, hanem a különböző államok – első sorban Szerbia és mögötte Oroszország – által tüzelt nacionalizmus, ami ebben az esetben a pánszlávizmus délszláv leágazását jelentette. A több nemzetiségű Monarchiát máshol is kikezdték a külföldről támogatott nemzeti mozgalmak. Mindenki saját szemétdombot akart. Ez Boszniában még hatványozottan jelentkezett. A sors furcsa fintora, hogy a szerbeknek sikerült megölniük pont azt a trónörököst, aki a Monarchia föderatív átszervezésében gondolkodott és a nemzetiségeknek több jogot akart adni. De talán pont ezért volt útban és kellett meghalnia.            

 1209 július 22-én a keresztes háborúk története egy újabb véres fejezettel bővült. Több ezer fegyveres gyülekezett a lázadó város falainál. A támadók csak több napos ostrom után szánták rá magukat a végső rohamra. Az első ostromlók, akiknek sikerült létrákkal a vár falain belülre kerülni nyitották ki a városkaput. Pokoli kiáltások közepette nyomultak be a lovagok és a gyalogosok az ostromlott városba és kezdtek mészárlásba és fosztogatásba. A vérfürdőnek megközelítően húszezren estek áldozatul. Az áldozatok nem voltak muszlimok és a város sem a Szentföldön volt, ahol akkoriban a keresztesek harcoltak. A helyet, ahol az ostrom lezajlott Béziersnek hívták és Franciaország déli részén feküdt. 1209-ben a város lakói csapdába kerültek azzal, hogy közöttük pár száz úgynevezett kathar is élt. A katharok a kereszténység egy irányzatához tartoztak, amelyet a hivatalos egyház téves tanai miatt megbélyegzett és eretneknek tartott. Mivel az ostromlók a katolikusokat a katharoktól nem tudták megkülönböztetni az egyik vezérük a pápai legátus Arnold Amaury kiadta a parancsot: „Öljetek meg mindenkit, az Isten kiválasztja majd sajátjait!” A katharok a vérengzést látva megerősödtek hitükben, hogy a világot nem Isten, hanem a sátán teremtette. Ők az Ószövetséget elvetették és Jézust sem Isten fiának, hanem egy prófétának tartották. Alaptanításuk gnosztikus eredetű dualizmus, amely szerint a láthatatlan égi világot Isten, míg a látható anyagi világot Lucifer teremtette. A katharok megvetették az anyagi világot. Ezért tartózkodtak a vagyonszerzéstől, a földi élvezetektől és a házasságtól. Szerintük minden új gyermekkel egy materiális világba zárt lény jön világra. A materiális világot pedig a sátán uralja. Különböző kasztjaik voltak. A legmagasabb szinten a tökéletesek (perfektek) álltak, akik igyekeztek kizárni életükből a materiális világot. Szigorú aszkézisben éltek, és haláluk után biztos helyük volt a mennyországban. De nem mindenki vállalta ezt az életet. A többség hívő volt, akik azt vállalták, hogy közvetlen haláluk előtt perfekté válnak. A tanításuk szerint Jézus nem lehetett ember, csak látszólagos teste volt. A katharoknak a 13. században voltak püspökeik, iskoláik, sőt zsinatot is tartottak. A nézeteik elég liberálisan hangzottak. A nőket egyenlőnek tartották a férfiakkal. A dualista vallási tanok a Közel Keletről a Balkánon át jutottak valószínűleg Itáliába és innen dél Franciaországba.   A mozgalmuk a 12. század elején terjedt el Európában. Mert az egyik központjuk a Toulouse grófságban található Albi városában volt albigenseknek is nevezték őket. Sem drasztikus intézkedések, sem katolikus missziók (megtérítésükre hozták létre a domonkos rendet) nem tudták a hitük terjedésének útját állni. III. Ince pápa ezért 1208 március 10-én keresztes hadjáratot hirdetett ellenük. Több hónapos előkészületek után 1209 tavaszán Lyon városában gyülekeztek a keresztes hadak. Lovagok Franciaországból, Németországból és Ausztriából jöttek a pápa hívószavára. A feladatuk Toulouse grófságban az eretnekeket felkutatni és megsemmisíteni. A baj az volt, hogy a katolikusok békében éltek kathar szomszédikkal. Ugyan Rajmund Toulouse grófja a francia király vazallusa volt mégis nagy önállósággal rendelkezett. Ahol dél Franciaországban a kathar mozgalom elterjedt az a vidék erős önálló identitással rendelkezett. Nagyon erős volt a függetlenségre való törekvés a saját szabadságjogokhoz való ragaszkodás. Ezért a katharok mozgalmához nemesek is csatlakoztak. Az albigensek elleni keresztes háború rendkívül brutálisan zajlott le. Simon de Monfort vezette a hadakat. A győzelem kivívásért minden eszközt bevetett. 1210 áprilisában meghódította Bram városát és a foglyok orrát és felsőajkát lemetszették és ráadásul még meg is vakították őket. Csak egy embernek hagyták meg a szeme világát, aki a szerencsétleneket a szomszédos városba vezette, oda ahol korábban a menekülő katharoknak védelmet adtak. Ez félreérthetetlen üzenet volt. Júliusban a keresztes hadak elfoglalták Minerve városát. A bűnbocsánatot kérő katharoknak megbocsátottak volna. Hárman éltek a lehetőséggel a többi 140- et a városfal előtt élve megégették. Ezt a tömeges máglyahalált még jó pár követte. A büntető hadjárat kisebb, nagyobb megszakításokkal még évekig tartottak. A végén IX. Lajos francia király békét kötött VII. Rajmund Toulouse grófjával. A háború véget ért, de az inkvizíció folytatta a munkáját olyan hatásosan, hogy a 14. századra a katharoknak semmi nyoma nem maradt. Manapság az összeesküvés elméletek hívei kapcsolatot látnak a katharok a szent Grál, a templomosok és a szabadkőművesek között.