Pár év alatt megszervezte a Harmadik Birodalom legnagyobb hatalmával rendelkező titkosszolgálatát. Aki ellenségeinek a listáján szerepelt félhetett élete miatt.

Napfényes tavaszi nap volt, amikor a Harmadik Birodalom egyik legbefolyásosabb embere elbúcsúzott állapotos feleségétől, Linától, fiaitól Heidertől és Klaustól és leányától Silkétől. Reinhard Heydrich a Cseh Morva Protektorátus vezetője úgy számolt nem fogja egy darabig látni családját. Adolf Hitler birodalmi kancellár, az NSDAP vezetője várja őt Berlinben. Heydrich beszállt szürkeszínű nyitott Mercédeszébe és helyet foglalt gépkocsivezetője melletti ülésen. 1942 május 27-én vidéki otthonából a csehországi Jungfern-Breschanból Prágába tartott. Ott várta egy repülőgép, amivel a program szerint Berlinbe fog repülni maga vezetve a gépet. Heydrich a SS fekte uniformisát viselte, sapkáján a halálfejjel. Csak egy aktatáska volt nála, és mint az esetek többségében nem kísérték testőrök. A kocsiban mellette volt egy pisztoly, úgy gondolta több védelemre nincs szüksége. „Miért is akarnának a csehek rosszat nekem?”- tette fel a kérdést egyik látogatójának ezen a tavaszon. A 38 éves Heydrich az egyik legfontosabb embere volt a náci Németországnak. Ő irányította az SD-t az SS biztonsági szolgálatát, és Hitler abszolút megbízott benne. A feladata volt a náci Németország külső és belső ellenségei elleni kegyelmet nem ismerő harc vezetése. Az ő megbízatásából az SS emberei raboltak el külföldi ügynököket és ellenzékieket.  Gyilkosságokat, merényletek hajtottak végre, valamint kémkedtek belföldön és a megszállt területeken zsidók és kommunisták ellen. Heydrich sofőrje a gázpedálra lépett és a hatszemélyes limuzin gyorsan elhagyta az oroszlános kapun keresztül a kastély parkját. Mint mindig Heydrich sofőrje ugyanazt az utat választotta. Az út szelíd dombos vidéken keresztül vezetett. Heydrich előtt 20 kilométeres út állt. Prága városhatárán két férfi várt az SS Obergruppenführere. Ők egy hajtűkanyarnál bújtak el. Itt az autónak lassítania kell. Ideális hely a bosszúhoz. Heydrich ügynökei már az 1939-es Csehország megszállása előtt tevékenykedtek Prágában. Kémkedtek és gyilkoltak. 1935-ben nem messze a cseh fővárostól egy cseh titkos ügynök kivégzésre került sor. Ennek az évnek január kilencedik napján Heydrich az egyik bizalmasát magához hívatta. Amikor Alfred Naujocks SS Untersurmführer az irodájába lépett a főnöke szó nélkül egy fotót adott át neki. A kép egy fiatalembert ábrázolt. „Ő Rudolf Formis.” – mondta a csöndet megtörve Heidrich. „Illegalitásba vonult és a nemzetiszocialista párt ellenes rádióadásokat sugároz.” Heydrich egy életrajzot is átadott beosztottjának, majd közölte a parancsot: „Hozzák Formist élve Berlinbe!” Az SD specialistái Formis helyzetét a rádióadásai alapján be tudták mérni. Hatvan kilométerre, délnyugatra tartózkodott Prágától. Naujocks gépkocsival Prágába utazott. Magával vitte barátnőjét és házaspárnak adták ki magukat. Egy Dobric nevű helyen a Hotel Záhoriban azonosították az adót. Naujocks szerzett egy kulcsot Formis szobájához, majd üzenetet küldött főnökének, hogy megtalálták a keresett személyt. Ezután visszament Berlinbe újabb utasításokért.

Heydrich terve egyszerűnek hangzott. Naujocks és egy másik SD ember betör Formis szobájába, és kloroformmal elkábítják, majd elrabolják. Mindeközben a rádióadót tönkreteszik. Január 23-án este Naujocks és kollegája rátörte az ajtót Formisra, aki pisztolyt rántott és megsebesítette Naujocksot. A két SD ügynök visszalőtt és megölték a cseh férfit. Mielőtt elmenekültek volna tönkretették az adóberendezést, utána visszasiettek Berlinbe. Heydrich remegett a dühtől. „Ilyen dilettáns bandát még nem látott” - ordított, az amúgy hidegvérét mindig megőrző SS vezető. „Nem gengszterfilmben játszunk!” – oktatta ki beosztottjaik. Heydrich mindig tökéletességre törekedett. Gyűlölte a korrupt párthivatalnokokat, az ostoba SA verőlegényeket, akik a náci hatalom átvétel után is folytatni akarták a nemzetiszocialista forradalmat. Számára az a harc már lezárult. Heydrich ennek ellenére a fanatikus nácinak számított. Egy emberarcú szörnyeteg. A nemzetiszocialista állam egyik fontos kulcsfigurája. Jéghideg, szenvedélymentes végrehajtó. Már gyermekkorában magának való emberként ismerték társai. Az 1904 március 7-én Bruno Heydrich zeneszerző fiaként Halléban született későbbi SS vezető kispolgári környezetben nőtt fel. 1922-ben érettségizett ezután lépett be a birodalmi haditengerészethez. Híradós tisztnek képezték ki, és rádiósként dolgozott. Főhadnagyi rangig vitte. De egy rendkívül kellemetlen botrány 1931 áprilisában véget vetett karrierjének. Egy ifjú hölgy azt állította házassági ajánlatot tett neki, amit nem tartott be. A haditengerészet becsületbírósága ítélkezett ügyében. Le kellett szerelnie.

Megalázva és munka nélkül új feladatot keresett magának. A család egyik barátja Karl von Eberstein egy magas rangú bajor náci hozta össze Heinrich Himmlerrel az SS birodalmi vezetőjével. Az SS-t 1925-ben alapították, mint Hitler személyi testőrségét, annak idején 10 ezer taggal. Fekete egyenruhát viseltek és szigorú fegyelem és engedelmesség jellemezte. Heydrichnek tetszett a katonai mintára felépített szervezet, mert nagyon hiányolta a haditengerészetet. 1931 június 1-én lépett be az NSDAP-ba, 544916-os tagkönyvszámmal. Csak idő kérdése volt mikor kerül az SS-hez. Himmler rövidesen magához is rendelte Münchenbe. Húsz percet adott neki, hogy vázolja fel szerinte, hogyan kell kinéznie egy titkosszolgálatnak. Az angol Secret Service formájára, amiről Heydrich sokat olvasott megtervezte a hírszerzésnek és elhárításnak egy durva formáját. Himmlert lenyűgözte az öntudatos, határozott fellépésű szász szereplése és alkalmazta. A „Barna Házban”, az NSDAP müncheni központjában Heydrich létrehozta az SD-t az SS biztonsági szolgálatát. Felállított egy „ellenség felderítő” nyilvántartási rendszert fontos információkkal a politikai ellenfelekről, de figyeltette a főnöke belső riválisait is. De nem csak az SS-nek volt biztonsági szolgálata, hanem más náci szervezeteknek is. „Én majd rendet teszek ebben az összevisszaságban!” – mondta jegyesének Lina von Ostennek. Bel- és külföldön besúgók és informátorok hálózatát építette ki. 1931 decemberében házasodott meg. Rá egy évre, amikor az SS-t betiltották, az SD „Sajtó és Információügynökségnek” álcázva működött Heydrich házában. Az SD főnöke mellett hét további személy dolgozott itt, Lina Heydrichet is beleértve. „Házi asszony, szakács és őr voltam egyszerre.” – emlékezett később Lina ezekre az évekre – „A konyhából jól lehetett látni az utcát, és azonnal kiszúrtam, ha figyelt valaki, vagy ha házkutatásra jöttek.” Miután 1933 január 30-án Paul von Hindenburg birodalmi elnök Adolf Hitlert kancellárnak nevezte ki, a nemzetiszocialisták rövidesen diktatúrát építettek ki. Sok politikai ellenfélt, aki Heydrich nyilvántartásában szerepelt az újonnan létrehozott koncentrációs táborok egyikébe vitték. Aki a listára került aggódhatott az életéért. A náci szervezetek többsége Berlinbe költözött, de az SD Münchenben maradt és Heydrich hatalma egyre nagyobb lett. Átvette a bajor titkosrendőrég felett az irányítást és a politikai ellenfeleket Dachauba küldte. 1934 április 22-től az egész Gestapo felett ő rendelkezett. Ekkor költözött az SD-vel, az SS biztonsági szolgálatával együtt Berlinbe. A főhadiszállása Wilhelmstrasse 102 szám alatt volt. Ekkorra már az NSDAP-n belül az összes titkosszolgálat megszűnt, minden szál Heydrich kezében futott össze. A legfontosabb konkurenciát a katonai elhárítást, az Abwehrt a barátja Wilhelm Canaris irányította. Heydrich SS tábornokká nőtte ki magát és az SD valamint a Gestapo fölé létrehozta a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt, a Reichssicherheithauptamtot. Ezzel egy kézben összpontosította az állam és a párt titkosszolgálatát. Hitler és Himmler után ő számított a náci Németország harmadik emberének. Naponta 18 órát dolgozott és mindent és mindenkit ellenőrzött. Élet és halál ura volt. Az aláírásával ellátott parancsok embereket jutathattak koncentrációs táborba, vagy akasztófára. És ellenfélben nem volt hiány: kommunisták, szociáldemokraták, katolikusok, értelmiségiek, homoszexuálisok, de tábornokok és diplomaták is. Berlinben az SD működtetett egy luxus bordélyt a „Salon Kitty”-t, ami lehallgató készülékekkel volt tele, és mindent rögzítettek, ami itt elhangzott. Heydrich emberei külföldön ugyanúgy lecsaptak az ellenfelekre. Egy a rendszerrel szemben kritikus újságírót Svájcból raboltak el. Két angol ügynököt pedig Hollandiából. Sztálinnak hamis információkat szállítottak tábornokairól. Ő szerveztette meg a gleiwitzi adó elleni támadást, ami háborús okot szolgáltatott Lengyelország megtámadásához, a második világháború kitöréséhez. Mint pilóta több bevetésen vett részt Lengyelországban, Norvégiában és Angliában. Ezeket viszont eltitkolta Himmler és Hitler elől. Amikor a gépét a keleti fronton lelőtték és úgy kellett kimenteni, megtiltották neki a további bevetéseket. Túl értékes volt, hogy elveszítsék. Göring egyenesen azt állította Himmler esze Heydrich. Ugyanakkor sohasem vágyott a nyilvános szereplésre, vagy társasági életre. Heydrich mindig örült, ha a főnöke átvette tőle a reprezentációt. „Nem tud olyan jól szerepelni, mint Göring, de nálam viszont sokkal jobban.”- mondta egyszer feleségének. Heydrich szeretett a háttérben maradni. Keveset aludt és minden akták akkurátusan átnézett. Olyan jól ismerte az adatokat, hogy referensei szégyellték magukat tudatlanságuk miatt.  Az egyik beosztottja Werner Best úgy emlékezett: „Beosztottjai legalább annyira féltek tőle, mint amennyire csodálták.” Az SD vezetője nem barátkozott senkivel. 1941 nyarán Hitler Csehországba küldte. Minden áron rendet kellett teremtenie a protektorátusban. „Végre egy pozitív feladat.” – jegyezte meg feleségének. Elődével Konstantin von Neurath báróval Hitler nem volt elégedett. Cseh-Morva Protektorátus fontos volt a német háborús politika számára. A fegyverek és lőszerek egyharmadát itt állították elő. De ez nem volt elég, a Führer többet akart és emellett az ellenállást is fel kellett számolni. Heydrich szeptember 27-én vette át hivatalát Prágában. A protektorátus vezetője lett. A többi posztját ezután is megtartotta. Az első naptól kezdve emberei keményen felléptek az ellenállókkal szemben. Számos illegális szervezetet felszámolt. Az erőteljes eljárás ellenére úgy gondolta a csehek hálásak neki. Végeredményben a többi náci sokkal embertelenebb, mint ő – gondolta.

A kegyetlensége a cenzúra ellenére közismert volt. Heydrich a zsidókat letartóztatta, gettóba illetve koncentrációstáborba záratta őket. 1942 szeptemberében több mint 53 ezer ember tartottak fogva Theresienstadtban szűk termekben éhezve és az őrök erőszakosságának kitéve. Heydrich újabb feladatot kapott. A zsidókérdés végső megoldására kellett tervet az asztalra tennie Európa németek által megszállt területére vonatkozóan. 1942 januárjában megszervezte wannseei konferenciát, amelyen kidolgozták a világtörténelem egyik legszörnyűbb bűncselekményét, a holokausztot. Négy hónappal később egy autóban ülve a prágai repülőtér felé tartott. 1942 május 27-én Heydrich limuzinja elérte a cseh főváros határát. Amikor egy kanyarhoz közeledtek egy férfi ugrott ki az útra. A kabátja alól előhúzott egy Sten típusú géppisztolyt Heydrichre irányította a fegyvert és meghúzta a ravaszt, de a géppisztoly nem volt kibiztosítva. „Merénylet” – üvöltött Heydrich és előrántotta a pisztolyát és a támadójára lőtt. A sofőr fékezett, Heydrich kiugrott a gépkocsiból. Ebben a pillanatban robbant a közelében egy gránát. Számos repesz fúródott az SD főnőkének a derekába. Heydrich kilőtte még a pisztolyában található lövedékeket, majd a gépkocsi motorháztetejére rogyott. Heydrich sofőrje a merénylők üldözésébe fogott, ahelyett, hogy főnökéről gondoskodott volna. A két merényélő Jan Kubis és Josef Gabcik a cseh hadsereg tiszthelyettese voltak, akiket az angolok képzetek ki. Ők később az SS és az SD tagjaival vívott tűzharcban vesztették életüket. Az orvosok napokon keresztül küzdöttek Heydrich életéért. Hitler és Himmler elküldte saját orvosaikat, mindhiába. Állami temetést kapott, amelyen Hitler maga tartotta a gyászbeszédet. „Az egyik legjobb nemzetiszocialista volt.” – mondta Hitler – „Erős védője a német birodalmi gondolatnak. A legerősebb ellenfele a birodalom ellenségeinek.” Joseph Goebbels naplójában az írta: „Heydrich pótolhatatlan.” Az Abwehr főnöke Canaris azt írta Heydrich feleségének: „Egy jó barátot vesztettem el.”

Azon a napon, amikor állami pompával eltemették Heydrichet a kis cseh falu Lidice utolsó óráit élte. A németek azt feltételezve, hogy a helybeliek segítséget nyújtottak a merénylőknek a Prágától 30 kilométerre fekvő települést megtámadták. 1942 június 9-én rettenetes mészárlást rendeztek. Több mint 170 férfit egy istállóba tereltek, majd tízesével kivégezték őket. Huszonhat embert élve elégettek. Tizenegy helybeli bányászt, amikor a munkahelyükről hazatértek megöltek. A nőket és a gyerekek egy részét koncentrációstáborba zárták. Karl Hermann Frank SS Obergruppenführer és Kurt Daluege SS Obergruppenführer parancsára a falut teljesen lerombolták. Ugyan erre a sorsra jutott Ležaky település, ahol a németek olyan rádiót találtak, amelyet a cseh ellenállók használtak. Abban, hogy a háború után a csehek 3 millió csehországi szudéta németet elüldöztek és több ezret kivégeztek ezek az események is közrejátszottak. Reinhard Heydrich még halála után is számos emberéletért volt felelős. Csehekért, németekért egyaránt. a földi maradványait a berlini Invalidusok temetőjében helyezték el. Ma már nem lehet tudni pontosan hova.       

Százezrek érkeztek New Yorkon keresztül az Egyesült Államokba. 1892-től a bevándorlókat Manhattan előtti szigeten, Ellis Islanden vizsgálták meg mielőtt az új világba beléphettek volna. A sziget nem csak a remény, hanem a kétségbe esés helye is lett sokaknak.

1892 szeptember 3-án Normannia nevű hajó New York város kikötője előtt sárga zászlót húzott fel a fedélzetén. Ez azt jelezte járvány van a hajón. Pár napon belül ez már a harmadik gőzős volt, amely Hamburgból érkezett és a fedélzetén kolerás megbetegedések fordultak elő. És, ami a hatóságok számára különlegesen figyelmeztető jelnek számított, hogy a vírus nem csak a túlzsúfolt szegényebb utasok számára fenntartott harmad osztályon szedte az áldozatait, hanem két első osztályú utas is meghalt az átkelés során. A Normanniának, ahogy előtte a Rugia és Moravia nevű hajóknak horgonyt kellett vetnie Manhattan déli csúcsa előtt Lower Baynél. A karanténban meg kellett állapítani ki az, aki az 1500 utas közül a fertőző vírust magában hordozza. A prominens utasok, mint az énekesnő Lottie Collins, vagy az amerikai szenátor John McPherson sem jelentettek kivételt. A New yorki egészségügyi hatóságok határozottan kijelentették, akik a fedélzetet elhagyják, lelövik. New York lakosai megosztottak voltak. Egy részük együtt érzett az utasokkal, másik részük félt és undorodott tőlük. Sok városlakó előítélettel figyelte az újonnan érkezőket. Attól tartottak kórokozókat hoznak, mint most a kolerát. Riporterek mentek az öbölbe csónakokkal és a hajók korlátjánál állókkal készítettek interjúkat. Az újságírók további 120 halálos áldozatról számoltak be, nem csak a korábbi három, hanem újonnan érkezett négy hajó fedélzetén is. A várost lassan eluralta a pánik. Már halat sem ettek, amit az öbölben fogtak, mert úgy gondolták azok is korokozókat hordoznak magukban. És valóban kilenc New yorki meghalt a fertőzésben. Az, hogy vírus hogyan jutott ki a városba rejtély maradt. Abban viszont mindenki egyetértet a bevándorlóknak köze volt a dologhoz. Elhatározták a jövőben mindegyiket meg kell vizsgálni. Az Ellise Islandon Manhattan előtt levő szigeten a kormány pár hónappal korábban egy bevándorlási hivatalt nyitott. Itt kell az orvosoknak a bevándorlókat megvizsgálni, hogy kiszűrjék a beteg embereket és ez által megvédjék az amerikai állampolgárokat. Ehhez nem sokára megépítették a világ két legmodernebb kórházát. Ellise Islanden futószalag szerű vizsgálati rendszer működött, aminek köszönhetően csak az egészséges embereket engedték be az Egyesült Államokba.

Ekkor már évtizedek óta New York volt Amerika legfontosabb kapuja. Az első nagy bevándorlási hullámban 1845 és 1855 között többnyire britek, írek és németek érkeztek. 1850-ig minden második New yorki nem az Egyesült Államokban született. A folyamatosan növekvő gazdaság egyre több munkaerőt igényelt Európából és Ázsiából és a New yorki hatóságok a beáramló embertömeget megpróbálták szabályozni. Manhattan déli csücskénél egy egykori erődben a Castel Gardenben bevándorló állomást hoztak létre már 1855-ben, ahol a szegény sorsú bevándorlóknak regisztrálniuk kellett magukat. Csakhogy a renoválásra szoruló épület nem tudta kiszolgálni a bevándorlók következő hatalmas hullámát. 1880-tól évente 400 ezer ember érkezett a New yorki kikötőbe kétszer annyi, mint 1850-ben. Közöttük egyre többen jöttek kelet és dél Európából. Sokan közülük analfabéták voltak és munkát sem találtak maguknak. Nyomornegyedekben éltek. Sok New yorki szemében ezek az emberek alacsonyabb rendűnek számítottak és fertőzőnek. Azóta, hogy kiderült a kolerát bevándorlók hozhatják magukkal szabályos hisztéria tört ki New Yorkban. A „New York Times” című újság egyenesen a „koszos olasz, orosz és zsidó” bevándorlók kitiltását követelte. Egy törvény is született 1882-ben az „Immigration Act”, amely előírta, hogy a gyenge, beteg embereket nem kell beengedni. Tíz évvel később a bevándorló ellenőrző állomást Castel Gardenből Ellise Islandre helyezték át 1700 méter távolságba Manhattantől. Az elkövetkező években a bevándorlási hatóság folyamatosan növelte a területét. Egy hektárról 11 hektárra. A két kórház összesen 725 ággyal rendelkezett, létrehoztak egy 1800 négyzetméter területű fogadórésszel rendelkező főépületet, ahol az érkezőket vizsgálták át orvosok és kérdezték ki a bevándorlási hivatalnokok. Csak, aki egészséges és munkaképes volt engedték be az országba.

Amint egy gőzös Ellise Islandnál kikötött, több száz bevándorló tülekedett le a hajóról bőröndökkel, ládákkal és sivító gyerekekkel. A bevándorlási hivatalnokok segítő csoportjai minden emberre különböző nyelvű kartont tűztek. A tisztasági vizsgálat a nagy csarnokhoz vezető lépcsőnél kezdődött. Orvosok vizsgáltak meg minden megérkezőt és megjelölték, ha betegnek tűnt. A kartonra felírták betegségének a kezdőbetűjét. Megbeszélésre nem nagyon volt idő. A vizsgált személy mögött még rengetegen várakoztak. Előfordult, hogy egy nap az orvosok 11 ezer embert is megvizsgáltak. Először a fejét vették szemügyre az érkezőnek, a fejbőrét, a szemét. Pár perc alatt döntöttek az orvosok, hogy az illető kartonjára betegséget jelző betűjel felkerül-e. Ha igen ez a kiutasítással lehetett egyenlő. A fej után átvizsgálták még a többi testrészt is. Egy ideges tekintet, remegés is elég volt ahhoz, hogy valakit pszichikai betegnek nyilvánítsanak. Ha bűnözői hajlamot láttak valakiben az is elég volt a beutazás megtagadásához. Ha valaki öreg volt elégséges okot adott arra, hogy szenilisnek nyilvánítsák és utazhatott haza. A Légrády testvérek budapesti könyvkiadónál megjelent „A  kivándorlók zsebkönyve” című mű így erről: „Bolond, hülye, eszelős, süket, süketnéma, vak, fertőző beteg, elgyengült, vagy 60 év feletti  embereknek egyáltalán tiltják az amerikai törvények a partraszállást. Aki tehát ezekben a hibákban, vagy tulajdonságokban szenved ne is kísérelje meg a kivándorlást, mert Ellis Islanden az orvosok elől lehetetlen eltitkolni efféle hibákat. Újabb időkben az orvosok szigorúan megvizsgálják a tüdő és szívműködést is, és igen sok embert utasítanak vissza szívbaj és tüdővész miatt.” A rendszer brutális, de hatékony volt. Akit egészségesnek nyilvánítottak azoknak hosszú padokon kellet várakozniuk a nyilvántartó teremben. Izgatottan várták az emberek, hogy nevükön szólítsák. Sokan attól féltek, hogy a nagy zajban nem hallják meg a nevüket. Aztán jöttek a szokásos kérdések: neve, foglalkozása, utazásának célpontja. De még megkérdezhették, hogy az illető volt-e büntetve, anarchista-e, illetve mennyi pénz van nála. Minimum 25 dollárt fel kellett mutatni. Aki ezt nem tudta kérhette rokonától, ismerősétől, hogy küldje el neki, de addig, amíg meg nem érkezett a kívánt összeg a szigetet nem lehetett elhagyni. Ha a bevándorlási hivatalnokok végeztek, négy, öt óra várakozás után az utazó végre beléphetett az ígéret földjére. Viszont akinek pechje volt soha se léphette át ezt a kaput. Akinek feljegyzés került a kartonjára külön vizsgálatra kerülhetett. Körülbelül a megérkezettek 20 % került ilyen helyzetbe. Újabb orvosi vizsgálat következett, egy tüzetesebb. Ha megerősítést nyert a gyanú azt feljegyezték és jött a kiutasítás. Az érintettek gyakran sírásban törtek ki és nem lehetett őket megvigasztalni – mint, ahogy ezt egy orvos emlékiratában írta. Ekkor a kiutasítottra napokig tartó várakozás várt, amíg egy a hazafelé tartó hajóra feljutott. A haza utat annak a hajózási társaságnak kellett állnia, amelyik az érintettet Amerikába hozta. Előfordult, hogy családoknak kellett elválniuk egy beteg gyerek miatt. Az anyja a gyerekkel visszautazott, az apa maradt Amerikában.

Volt még egy harmadik útja az ellenőrzési rendszernek. Ellis Island két kórháza. Ez a két intézmény működését nézve a kórház és a börtön között félúton helyezkedett el. Két hely teli aggodalommal és bizonytalansággal. Az utolsó lehetőség, hogy valaki bejusson álmai földjére. A fertőző betegségek kórháza egy különleges egészségügyi intézmény volt 100 orvossal, ápolónővel és laboránssal. Mint a neve is mutatja fertőző betegeket kezeltek benne, például tuberkulózissal, vagy diftériával megbetegedett embereket. Modern laboratóriummal volt felszerelve, ami 24 órán át működött és gyors teszteredményeket produkált. Négy műtővel rendelkezett és egy boncteremmel, ahol a valamilyen okból elhalálozottakat fel tudták boncolni. De nem ez volt a jellemző. A legtöbb kórházba került gyógyultan távozott és engedélyezték számukra a bevándorlást. Főleg a gyerekeknél volt magas a gyógyulási arány. A kórház megnyitásakor még 30%-os volt a halálozási arány, de ez hamar lesüllyedt nullára. Ennek ellenére az Ellis Islandi kórházat nem jótékonyságból üzemeltették, hanem azért, hogy kiszortírozták azokat, akiknek volt sanszuk a felépülésre. A pácienseknek lelkileg megterhelő volt a kórházban való tartózkodás. Főleg a beteg gyerekek szüleit viselte meg, míg kiderült mi lesz gyermekükkel. Amíg ő meg nem gyógyult várakozniuk kellett a fogadó állomáson. Mivel többnyire angolul sem tudtak információhoz sem nagyon jutottak. Ráadásul a beteg gyerekkel való testi kontaktus is tiltva volt fertőzés veszély miatt. Ezt főleg az édesanyák viselték nehezen.

Nem mindenki reménykedhetett a kórházba kerülés után a bebocsátásban. Például, akik a pszichiátriai részlegbe kerültek. A pszichiátria a 20. század elején még fiatal tudomány volt. Az orvosok még nem nagyon ismerték fel a tényleges pszichiátriai eseteket. Ezért azokat is gyakran ide sorolták, akiknek ehhez nem sok közük volt. Az Ellis Islandre érkezőknél új módszert is bevetettek, az intelligencia tesztet. Például olyan kérdést tette fel, hogy megállapítsák valaki tud-e számolni, „ha két lova, három tehene és négy birkája van, hány állata van?” ha a kérdésre nem kilenc volt a válasz megbukott az illető.  Pedig volt, aki úgy felelt rá: „ha ennyi állatom lenne, nem jöttem volna Amerikába!” és is őt visszaküldték, mint gyengeelméjűt. Volt egy nagyon ostoba kérdés a tesztben: „Ha megenné a szüleit mi lenne magából?” Erre a hivatalosan elfogadott válasz: „árva” volt. De, aki azt mondta, hogy „kannibál” szintén megbukott és várhatott a hazafelé menő hajóra. A teszteknél azt sem vették figyelembe, hogy az illető mennyire volt fáradt. Sőt voltak olyan orvosok, akik szerint az olaszok, oroszok, zsidók, magyarok 80% gyengeelméjű. Ilyen előítélettel döntöttek emberek és családok sorsa felett. Persze a legegyszerűbb az volt, ha valakit bolondnak nyilvánítottak. Nehezen tudott ellene védekezni. Évente 5000 és 12000 embert küldtek vissza valamilyen okkal. De azért a többség bejutott. 1892 és 1954 között 12 millió ember érkezett Ellis Islanden keresztül New Yorkba. A többségük a városban is maradt. 1910-ben két millió első generációs bevándorló élt a Hudson partján. Fél millió orosz, 250 ezer ír, 340 ezer olasz és 280 ezer német. Az 1920-as évekre az amerikai gazdaság munkaerő igényét belföldről már ki tudta elégíteni. Washington korlátozni kezdte a bevándorlást és kvótákat állapított meg. Az egészségügyi és egyéb vizsgálatokat pedig még az elutazás előtt az amerikai követségeken és konzulátusokon elintézték. Ellis Islandre egyre kevésbé volt szükség és 1954-ben be is zárták.

A nemzetiszocialisták közül sok vezető a boszorkányokat, mint a pogány bölcsesség őrzőit ünnepelték. De mindez nem volt elég. Emellett még kutatták az üldözött ősök történetét.

Heinrich Himmler SS birodalmi vezető fanatikus rasszista és a holokauszt fő felelőse volt. De ezen kívül volt neki egy kevésbé ismert oldala. Himmler megszállottan kutatta a boszorkányüldözés történetét. Két évvel a náci hatalomátvétel után, mint a Birodalmi Biztonsági Hivatal (SD) vezetője a hivatalon belül létrehozott egy kutatócsoportot a boszorkányüldözés történetének vizsgálatára. A „Boszorkány Különmegbízotti Részleg” a mindaddig végzett legnagyobb kutatómunkába kezdett a boszorkányüldözés témakörében. De Himmler számára a tudomány csak eszköz volt a céljának elérésében. Elsősorban a kereszténység és az egyházak ellen akarta felhasználni az összegyűjtött anyagokat. A „Boszorkány Különmegbízotti Részleg” propaganda célja már a kezdeteknél világos volt. 1935 novemberében Goslarban a birodalmi földművesnapon Himmler a boszorkányüldözéssel kapcsolatban a máglyákon hamuvá égetett a német néphez tartozó több tízezer nőről és leányról beszélt. Majd minden történelmi alapot nélkülözve hozzátette: „Sok esetben ott sejthetjük ezen esetek mögött a különböző szerepekben és szervezetek nevében fellépő örök ellenségünket, a zsidóságot.” Himmler beszédével az előző nap előadást tartott Horst Rechenbach SS Standartenführerhez csatlakozott. A birodalmi földműves szövetség - az NSDAP egyik szervezetének - vezetője arról értekezett, hogy a boszorkányok és a varázslók a koraújkorban, mint a germán törzsek utódai tevékenykedtek a római katolikus egyházzal szemben. Emellett azt állította, hogy „vérszerinti örökségünk százezreinek áldozatát követelte ez az üldözés, katolikus és protestáns vidékeken egyaránt.” Himmler és Rechenbach beszédét „A birodalmi földműves” című lapban is leközölték. Ez is azt mutatta, hogy a boszorkányüldözés témája a széles publikum számára szánt propagandaanyag volt. Hitlert személyesen nem érdekelte a téma, ezt meghagyta Himmlernek. Soha sem nyilatkozott a boszorkányüldözéssel kapcsolatban. A náci párt korai korszakában, tehát még 1933 előtt Alfred Rosenberg foglalt állást az ügyben az 1930-ban megjelent „20. század mítosza” című könyvében. A boszorkányőrületnek a nyugati világban Rosenberg szerint milliók estek áldozatul. Az ok a kereszténységben keresendő, ennek bűnös világot hirdető ideológiájában, amely a „Róma faji sivatagából” jött. A bűnös világ képe a germánoktól távol állt – állította Rosenberg, majd hozzátette: „Csak akkor tud alkotó nemzet lenni a germánság, ha szabad és sehol sem uralkodik boszorkányüldözés.” Ezekből az állításokból vezette le Rosenberg a katolikus egyházzal szembeni harcos hozzáállást. Szerinte a katolikus egyházat egy pápának nevezett „varázsló” vezeti, amelynek a célja a nyugati élet lelki erejének a kiirtása. Rosenberg úgy látta az európai történelem nem szól másról, mint az északi típusú ember harca a római unitarizmus ellen. Ebbe a harcba sorolta be a boszorkányüldözést, amelynek egyedüli felelősének a katolikus egyházat tartotta. 1935-ben Düsseldorfban tartott anyák napi beszédében azt állította több százezer német asszonyt és leányt kínoztak meg és küldetek máglyahalálba. Pár évvel később Rosenberg és emberei az áldozatok számát illetően elveszítették minden józan eszüket. 1939-40 telén Rosenberg, mint a Führer az NSDAP világnézeti oktatásért felelős megbízottja „Nők és anyák – a nép életének forrásai” című kiállítást hozott tető alá. A berlini rendezvény katalógusában már 500 ezer és kétmillió közé tette az áldozatok számát. A náci bulvárlap a „12 Órai Újság” 1939 decemberében a kiállítás alapján azt sugallta az egyházi befolyásnak köszönhetően két millió asszony és leány esett áldozatul a boszorkányüldözéseknek. Bizonyítékot az SS kutatók ennek alátámasztására nem találtak. Pedig 1935 és 1944 között 14 kutató 260 könyvtárat és archívumot nézett át egész Németországban, 1939 után pedig a megszállt területeken. Egy esetet azonban személyesen Himmlernek mutattak be.

Margareth Himbler egy lakatos 48 éves özvegye a mai Baden-Würtemberg tartomány észak keleti részén fekvő Markelsheim nevű településről. Az asszonyt 1629 április 4-én Mergentheimben égették meg, mint boszorkányt és minden jel szerint Heinrich Himmler dédanyja volt. Arról, hogy az SS vezetője mind erre, hogyan reagált nem maradt feljegyzés. A szövetségi archívumban viszont megmaradt egy szigorúan bizalmas irat 1939 május 23-i dátummal, amit az SS biztonsági szolgálatának vezetője Reinhard Heydrich jegyez és SS birodalmi vezető lehetséges boszorkánynak nyilvánított őséről szól. Arra, hogy Himmler nem dicsekedett ezen felmenőjével magyarázatot adhat az, hogy Hitler az 1938-as pártnapon kijelentette az NSDAP semmilyen körülmények között nem lehet kultikus mozgalom, amelyben a miszticizmus teret nyer. Itt megmutatkozott egy ellentét a Führer és a SS vezetője között. Míg Himmler a pártban és főleg az SS-ben a kiválasztottak rendjét látta, addig Hitler és propaganda minisztere Joseph Goebbels egy modern diktatúrát akart, amely tömegek támogatást élvezi, és a népközösségre épül. Az „Ahnenerbe” szervezetét Himmler 1935 júliusában hozta létre bebizonyítandó a német felsőbbrendűséget más népekkel szemben. 1937-ben a szervezet kurátora lett Himmler, azé a szervezeté, amely szintén foglalkozott boszorkánykutatással. Az SD és az Ahnenerbe között rivalizálás alakult ki, amiből végül 1938-ban a biztonsági szolgálat került ki győztesként. Amikor 1944 januárjában az SD a kutatást leállította a kutatók 33864 karotékívet írtak tele, minden egyes kartékíven egy-egy boszorkány vagy több boszorkánynak az esetével. A kutatási anyagot Berlinből egy Posen, a mai Poznan környéki kastélyba szállították, itt talált rá a Vörös Hadsereg. Az akták egy részét a lengyel hatóságok átadták a kelet német állambiztonságnak a Stasinak, nagy része viszont mind a mai napig a poznani archívumban található. Ott a kutatók számára elérhető. A mai kor boszorkánysággal foglalkozó kutatóinak az itt található anyag nem túl hasznos, ugyanis annyira át üt rajtuk a propaganda megközelítés. De annak ellenére, hogy a kutatási anyag tudományosan nem értékelhető, akik készítették a háború után szép karriert futottak be Nyugat Németországban és Ausztriában. A boszorkány projektvezető az SS részéről Wilhelm Spengler volt. A germanisztikát végzett Spengler 1934 óta volt az SD a SS biztonsági szolgálatának a tagja. 1937-től ő vezette a kulturális élettel foglalkozó részleget. 1942-ben a Krím félszigeten az „Einsatzgruppe D-nél” teljesített szolgálatot, amely tömeggyilkosságokat hajtott végre zsidók ellen. A háború után lektorként dolgozott az oldenburgi Stalling kiadónál. Spengler munkatársa volt a bécsi germanista Otto Höfler. A szigorú katolikus családból származó Höfler meggyőződéses nemzetiszocialista volt és 1935-től kieli egyetem professzoraként dolgozott. A háború után egy darabig el volt tiltva a szakmája gyakorlásától, de 1957-től a bécsi egyetem német nyelvet és régi német irodalmat tanított. 1979-ben Bécs városa kitüntette. 15 évvel korábban az Osztrák Tudományos Akadémia felvette tagjai közé. A nemzeti szocialista boszorkánykutatókhoz tartozott még a Lipcséből származó Bernhard Kummer. Ő 1928 és 1932 között az NSDAP tagja volt és cikkeket írt a párt lapjába a Völkischer Beobachterbe. 1936-tól a jénai egyetemen dolgozott. A háború utána a lübecki népfőiskolán tanított. Azt, hogy régi meggyőződéséhez hű maradt az is mutatja, hogy egy lapot jelentetett meg „A kortárs kutatás kérdései” címmel, amelyet a szélsőjobboldali kiadó a „Hohe Warte” adott ki. A boszorkánykutatók közé tartozott még a történész Günther Frantz Hamburgból, aki 1925-ben „Bismarck nemzeti érzéséről” írta diploma munkáját. Frantz 1937-től az SS-ben Rottenführerként szolgált az SS faji és telepítési hivatalában, 1943-ban SS Hauptsturmführernek nevezték ki. 1957-ben Stuttgart-Hohenheim mezőgazdasági főiskoláján dolgozott. 1963-tól 1967-ig ő volt az iskola rektora.

A boszorkánykutatás a háború utáni Németországban újabb erőre kapott csak most más zászló alatt. A feministák kezdtek foglalkozni vele és a hozzákapcsolódó mítoszokkal. Erika Wisselnick feminista írónő 1976-ban megjelentetett egy könyvet „Boszorkányok” címmel, amely nagy visszhangra talált nőjogi mozgalmakban és a baloldalon. Ebben a műben azt a tudomány által megcáfolt tézist képviselte, hogy az egyházból kiinduló boszorkányüldözés a bölcs asszonyok születésszabályozásról szóló ismeretei ellen irányultak. A szerző milliós nagyságrendű áldozatról írt, egy női holokausztról. Wisselnick több állítása nagyon hasonlított a náci kor téziseire. Talán nem véletlenül. Az 1926-ban született feminista apja Ernst Wisselnick tábornok volt Hitler Wehrmachtjának tisztje. Erika Wisselnick az NSDAP leány szervezetének is tagja volt és így találkozhatott Himmler boszorkányokról szóló anyagaival, amit később a saját baloldali feminista világnézetébe beépített. Himmler biztosan még álmodni sem mert arról, hogy a világról való torz elképzelése ilyen módon él tovább.                                   

 Omar al-Mukhtar egy líbiai korán tudós volt, aki az 1920-as években az olasz megszállók ellen küzdött. Mussolini annak idején terroristának tartotta. Ma az arab világban szabadságharcosként tisztelik.

Amikor 2009 június 9-én Muammar al-Gaddafi hivatalos látogatásra megérkezett a római Ciampino repülőtérre maguk a Gaddafi szakértők is eltöprengtek. Líbia önjelölt forradalmi vezére ugyanis a fantáziadús uniformisán egy képeslap nagyságú fekete fehér fotót viselt. A kép egy öreg szakállas megláncolt embert ábrázolt olasz katonatisztek társaságában. A világ találgatott, mit gondolt ki megint a fura ötleteiről hírhedt sivatagi vezér. Kit ábrázol ez a sok-sok évvel ezelőtt készült fotón szereplő rab? A tipikus beduin öltözetet viselő ember kilétére hamar fényderült többek között a líbiai delegáció tagjainak köszönhetően. Omar al-Mukhtar volt az olaszok ellen vívott szabadságharc vezetője, akit 1931 szeptember 16-án végeztek ki. Berlusconni nem vette figyelembe újdonsült „barátja” szándékos szurkálását. Al-Mukhtar mai napig nemzeti hősnek számít Líbiában a portréja díszíti a líbiai 10 dináros bankjegyet számos utca egyetem viseli a nevét szerte az arab világban. Egy 1983-ban bemutatott amerikai film is róla szólt, amelynek a főszereplője Anthony Quinn volt a címe pedig „Omar Mukhtar a sivatag oroszlánja”. Azért, hogy Omar Mukhtar szerepét megértsük, az olasz történelemben vissza kell mennünk az időben. 1861-ben az addig több államból álló és több uralkodó ház által irányított Itália önálló királyságként egyesült. Az ifjú állam születését beárnyékolta az ország szociális széttagoltsága. Az iparosodott észak uralta a gazdaságot, míg a szegény mezőgazdaságból élő dél alárendelt szerepet játszott. Mégis a Római Birodalom egykori nagyságának emléke fűtötte az egységes nacionalista hevületet. A 19. század végén a szociális problémákat úgy söpörték szőnyeg alá, hogy az egykori dicső kor erejét demonstráló politikát hirdettek. Amit már más európai országok megtettek az olaszok is követni akarták; elhatározták gyarmatokat szereznek. Kimondani ezt könnyebb volt, mint megvalósítani. Ugyanis a torta ekkora már fel volt szeletelve. Afrika szarvánál volt még szabad hely és ezt az olaszok 1890-ben elfoglaltál. Eritrea lett a neve az új gyarmatnak. De ez az első imperialista próbálkozás katasztrófával végződött. 1896-ban az etióp császár Menelik a behatolókra megsemmisítő vereséget mért, ami még évtizedek múltán is Római Birodalom örököseinek nagy traumát jelentett. Na de volt két terület, amely közvetlenül velük szemben a Földközi tenger másik oldalán feküdt: Tripolitánia és Cyrenaika. Ez ugyan az Oszmán Birodalomhoz tartozott, de az rendkívül módon elhanyagolta. Az akkori Törökország belpolitikailag megosztott, külpolitikailag pedig gyenge volt. Úgy is hívták Európa beteg embere. A nagyhatalmak hallgatólagos beleegyezésével (Keleten Egyiptomban az angoloknak volt döntő befolyásuk nyugaton Tunéziában a franciáknak) Olaszország háborút indított a terület megszerzéséért. 1911-ben hadat üzent az Oszmán Birodalomnak és bevonultak az észak afrikai területre. A cél nem csak gyarmatosítás volt, hanem szegény dél olasz parasztok földhöz juttatása is. Először 34 ezer később pedig 100 ezer olasz katona harcolt az új gyarmatért. A partvidéket viszonylag gyorsan elfoglalták, de a belső területeken heves ellenállásba ütköztek. Azzal, hogy az arabok az oszmán uraikkal is összefognak az olasz hadvezetés nem számolt.

Ekkor lépett először színpadra Omar al Mukhtar. Ugyan ez az időszak nem dokumentált, de maga beszélt róla később, hogy húsz éve harcol az olaszok ellen. Al Mukhtar 1862 körül született Cyrenaikaban található faluban egy nagy tekintélyű megbecsült nomád családban. 16 éves volt, amikor apja egy zarándokút idején meghalt. A fiatal Mukhtart karizmatikus egyéniségként írták le, aki környezetére nagy hatást gyakorolt. A Senussi rend tagja lett az iszlám egy irányzatának, amelynek tagjai meditatív aszkétikus életet éltek. A Senussi testvériség központja Cyrenaikaban volt, ahol jelentősen befolyásolták a gazdasági és vallási életet. Mukhtar vallási tanítóként dolgozott, de megválasztották helyi elöljárónak is. Amikor az olaszok megérkeztek Észak Afrikába a Senussi rend szentháborút hirdetett ellenük. A felhívásban fontos szerepet játszott a vallás, de emellett a birtokok és a családok védelme is. Ugyanis a megszállók brutális rendszert építettek ki. Azért, hogy itáliai parasztoknak földet adjanak a helyieket elkergették a birtokaikról ezreket zártak olasz börtönbe. 1912-ben az olaszok békét kötöttek az Oszmán Birodalommal és megkapták Tripolitániát és Cyrenaikát, de a szerződést az ott élő arabok nem ismerték el. Az egyre sikeresebbé váló gerillák elleni harcban az olasz katonai parancsnokság pogromokat rendelt el: a civileket öltek meg, falvakat gyújtottak fel. Az olaszok az arab ellenállókkal szemben egy elég kétséges „dicsőséget” is elkönyvelhettek maguknak: ők vetették be először a repülőgépet harci eszközként „élő célpontok” ellen. Giulio Cavotti hadnagy két oázisban saját kezűleg dobott le 2 kilogrammos bombákat. A harcok nagy véráldozattal jártak. Több tízezer ember esett áldozatul a küzdelmeknek – a csatáknak és a gerillaharcnak. Az áldozatok számát növelte az éhínség, ami a hagyományos kereskedelmi útvonalak tönkretételének is köszönhető volt. Egyedül Cyrenaikában a lakosság száma az 1911-es 300 ezer főről 1915-re 120 ezer főre csökkent. A gyarmatosító álmokból annyi maradt, hogy az olaszok a tengerparti sávot szilárdan a kezükbe tudták tartani míg az ország belsejét nagyrészt az arabok ellenőrizték. A helyzet lényegesen megváltozott 1922-ben, amikor Rómában Mussolini vezetésével a fasiszták jutottak hatalomra. A cél Omar al Mukhtar – akinek a kinézetét sem ismerték – és 2000 embert számláló gerilla hadseregének a megsemmisítése lett. A harcok egyre elkeseredettebbek lettek. Az olasz tábornokok minden modern harci eszközt bevetettek, amelyek rendelkezésükre álltak: páncélosokat, repülőgépeket, sőt harci gázt is. A megszállók egyre kegyetlenebbek lettek. Viszont a megszerzett területek nem annyira a kisbirtokos parasztoké lett, mint ahogy eredeti célban megfogalmazták, hanem a nagybirtokosoké, agártársaságoké és a hatalom közeli fasisztáké. Egyedül Giuseppe Volpi Tripolitana kormányzója kezében kétezer hektár föld volt. Mussolini 1929-ben és 1930-ban – akkor még – legmegbízhatóbb tábornokait küldte Észak Afrikába: Pietro Badogliot és Rodolfo Grazianit. Mindketten harcoltak az első líbiai háborúban. Grazianit úgy is hívták, hogy az „arabok mészárosa”. Mindketten tudták a világot a legkevésbé sem érdekli mi történik Líbiában így azt csinálnak, amit akarnak. Badoglio nyíltan meg is hirdette: „Egyik lázadónak sem lesz nyugta sem a családjának sem tulajdonában levő nyájnak (az ellenállók nagyrésze beduin volt, akik állattartásból éltek). Mindent szétrombolunk, megsemmisítünk”. De Omar al Mukhtar körül csoportosuló gerillák ellen nem igen tudtak mit tenni. Az ünnepelt harcos időközben idős ember lett, hetvenéves. Még mindig erőteljes, jó lovas. Saját jó bevált taktikája volt: csapatai sohasem egységes formációban támadtak, hanem kis csoportokban. Éjjel hajtottak végre akciókat olasz katonai célpontok ellen. Rendkívül jól ismerték a támadás helyét, környezetét és gyorsan vissza tudtak vonulni és eltűnni a falvakban. A gerilla hadviselés olyan formáját gyakorolták, amit később Mao Ce Tung Kínában, vagy Ho Shi Min Vietnámban.

Graziani tisztában volt ezzel a taktikával. A falvakat vette célba. Öreg embereknek, asszonyoknak és gyerekeknek kellett elhagyniuk otthonaikat. Aki ezt megtagadta kivégezték. Az állatokat és a házakat megsemmisítette. Gyakran a levegőből repülőgépek segítségével. Ezzel felszámolta a gerillák menedékhelyeit. A nagy Szirtisz keleti partján 15 primitív koncentrációs tábort hozatott létre, ahová a kitelepített embereket deportálták. A táborokban a deportáltak éhínségtől és ragályos betegségektől szenvedtek. A nőket gyakran megerőszakolták. Rendszeres volt az önkényeskedés. Európába mindezekről szinte semmi sem jutott el. Pedig csak ekkor megközelítően 100 ezer ember vesztette életét. A legtöbb olyan civil, akik nem akarta elismerni az olasz uralmát és mudzshedineket a szent harcosokat támogatta. Úgy érezték ők képviselik valódi érdeküket. A legfélelmesebbek az Eritreából érkező segédhadak voltak. Tőlük jobban félt a lakosság, mint a reguláris hadseregtől. Ezek ellenére Mukhtar emberei nem adták fel a harcot. Graziani azért, hogy Egyiptomból érkező utánpótlást elvágja, 270 kilométer hosszú és 4 méter széles drótkerítéssel elválasztott sávot hoztak létre a keleti határon. A fasiszta limesnek is nevezett vonalat szigorúan őrizték, az átjutás szinte lehetetlen volt. A szörnyű intézkedések következtében az ellenállás napról napra gyengült. 1931 szeptemberében egy csatában Mukhtart a lova ledobta a hátáról és az idős vezér olasz fogságba került. Az olaszok megbilincselték és börtönbe vetették. Katonai bíróság elé állították Bengáziban és hazaárulásért halálra ítélték. Mukhtar az egész per idején keményen és büszkén védekezett. De ez nem számított. 1931 szeptember 16-én a Bengázi melletti Soluq koncentrációs táborában felakasztották. A tábor foglyainak végig kellett nézniük a kivégzést. Karizmatikus vezérük elvesztése miatt az ellenállók egy időre feladták a harcot. 1932 januárjában Badoglio marsall értesítette Rómát, hogy húsz év után sikerült a gyarmatot pacifikálni. Mégis még egy év kellett míg az olaszok tényleg uralmuk alá hajtották teljes Líbiát. Az olasz kormányok terroristának bélyegezték al Mukhtart, pedig nem volt az. Nem volt vallási fanatikus, mint ma a tálibok vagy az Al-Quaida. Hazájának lakóit és tulajdonát akarta megvédeni. Furcsa, hogy Gaddafi használta szimbólumként, aki ugyanúgy elnyomta Líbia lakóit, mint egykor az olaszok tették. Évtizedekig az olaszok tagadták az elkövetett kegyetlenségeket. 2008 szeptemberében írt alá Silvio Berlusconi egyezményt Líbiával, amiben bocsánatot kért az akkor történtekért.                         

 A húszas években egy titkos halálbrigád vadászott a törökországi örmény népirtás vezetőire. Az egyikükre a Spree folyó partján Berlinben csaptak le.

1921 március 15-én kedden délelőtt egy sétapálcás férfi hagyta el Berlin Charlottenburg negyedében található kilenc szobás lakását. Az idő hűvös volt és enyhén esett az eső. A férfi szürke télikabátot viselt és mit sem sejtve sétált a Hardenbergstrassén az Állatkert vasútállomás felé. Ezek voltak az életének utolsó percei. Észre sem vette, hogy valaki követi. Röviddel 11 óra után holtan feküdt a járdán. Közvetlen közelről tarkón lőtték. A gyilkos elmenekült a helyszínről, de nem jutott messzire. Az egyik szemtanú utána ment elkapta, megverte és bevitte az Állatkert vasútállomás rendőrőrsére. A tettes vallomásában azt mondta elégedettség tölti el a szívét és a cselekedete bevonul a történelembe, ugyanis egy szörnyű népírtasra hívja fel a figyelmet. Az áldozat nem volt más, mint Mehmet Talaat Bey, más néven Talaat pasa az Oszmán Birodalom korábbi nagyvezére az ifjú törökök vezetője. 1915 tavaszán ő rendelte el a konstantinápolyi örmény értelmiségiek letartóztatását és deportálását. Ezzel vette kezdetét az örmények törökországi szisztematikus üldözése és kiirtása. Az áldozatok száma mind a mai napig vitatott, de körülbelül egy millió körül lehetett. „Medz Yeghern” - a nagy bűntett - így hívják örményül az első világháború idején lezajlott népirtást. Talaat pasa merénylője egy titkos örmény szervezethez tartozott, amely besúgókból, kémekből és diplomáciai körökhöz tartozó támogatókból állt. A szervezet célja a genocídiumért felelősek megbüntetése volt. A görög mitológiából vett bosszú istenének nevére keresztelt „Nemesis akció” 1920 júliusában indult. Három év alatt felkutatták a népirtásért felelős vezetőket és megölték őket.      

Talaat pasa a megbüntetendők listájának az élén állt. Neki kellett az első áldozatnak lennie. Ő 1874-ben született és az Oszmán Birodalom szétesése idején nőtt fel. Törökországot ekkor Európa beteg emberének tartották, korrupció és a rossz gazdaságpolitika jellemezte. Talaat, aki ifjú korában a postaszolgálatnál helyezkedett el sokat hallott és olvasott az ifjú törökök mozgalmáról, egy illegális szervezetről, amely az elmaradott soknemzetiségű birodalmat a modern korba akarta röpíteni és a despota módon uralkodó II. Abdülhamid szultán ellen harcolt. Rövidesen csatlakozott a szervezethez és vezetője lett a fedőszervezetüknek a „Haladás és egység” bizottságának. 1908-ban az ifjú törökök mozgalma a hadsereg támogatásával fellázadt a szultán ellen, akitől alkotmányt csikartak ki és az uralkodó szerepét jelképessé fokozták le. Csakhogy még ezzel az Oszmán Birodalom nem jött rendbe. Az 1912/13-as balkáni háborúban elvesztette csak nem egész európai területét. Ebben a válságos időszakban Talaat az ifjú törökökkel együtt egy újabb puccsot hajtott végre 1913-ban. Diktatúrát hoztak létre, Talaat pedig belügyminiszter lett. A háborús vereségek talaján új extrém török nacionalizmus jött létre, amelynek a célja „nagy török” állam létrehozása volt, amelyben nem volt helye a nemzeti kisebbségeknek. Elsődlegesen a célkeresztbe a keresztény örmények kerültek, akik sok évszázada, mint másodosztályú emberek éltek, elnyomatásban gyakran kitéve a pogromoknak. 1914 július 28-án kitört az első világháború. Amikor az Oszmán Birodalom Németország oldalán belépett a háborúba Oroszország csapatai bevonultak kelet Anatóliába. Az oroszok oldalán örmény szabadságharcosok is küzdöttek. A kaukázusi fronton az oszmánok megsemmisítő vereséget szenvedtek el. Az ifjú törökök hamar megtalálták a felelősöket: a keresztény örményeket. A belügyminiszter Talaat pasa megparancsolta 1915 április 24-ről 25-re virradó éjszaka Konstantinápolyban tartóztassák le az örmény értelmiségieket.

Öt héttel később meghozták a deportálásról szóló törvényt. Az örményeket szisztematikusan a mezopotámiai és a szíriai sivatagba kell átköltöztetni. Számtalan embert már a saját falujukban kivégeztek, de sokan meghaltak a szenvedéssel teli halálmenetekben. Talaat magához kérette az amerikai nagykövetet és egy listát adott át neki. Ezen olyan személyek neve szerepelt, akiknek az Egyesült Államokban életbiztosítása volt. Azt mondta az amerikai diplomatának: „Ezek az emberek jószerivel halottak. Nincsenek rokonaik, akikre bármit hagyhatnának. Az utánuk kifizetendő összeg a török államot illeti.” Több mint ezer kilométerre, északra Talaat pasától a Kaukázusban harcolt az az ember, aki „Nemesis akció” keretében 1921-ben majd meg fogja ölni a belügyminisztert. A neve Soghomon Tehlirjan. 1896-ban született a kelet anatóliai Erzurumban. Fiatalon apja után költözött Belgrádba, ahol kávé kereskedőként dolgozott, hogy pénzt tudjon hazaküldeni. A háború kitörésekor Tehlirjan elhagyta Szerbiát és az örmény szabadságharcosok szövetségéhez csatlakozott.      

600 kilométerre a hazájától Tehlirjan csak hallomásból értesült a népirtásról. 1916 márciusában Tehlirjan csapata elérte Erzincan városát, ahova édesanyja és ifjabb fivére menekült. A település romokban hevert, még a gyümölcsfákat is kivágták. Édesanyjának és fivérének nyoma sem volt. A következő két évben aztán megtapasztalta a népirtás következményeit. Lerombolt, kifosztott falvakat, meggyalázott, temetetlen holttesteket, az utakon kóborló gyermekeket, akiknek a szüleit vagy megölték, vagy elhurcolták. 1918 október 30-án Mudrosban aláírták a fegyverszünetet. Ezzel Törökország számára véget ért az első világháború. Brit és francia csapatok szállták meg Konstantinápolyt. A győztesek Talaat pasát valamint  a „Haladás és egység” bizottságának tagjait letartóztatták és háborús bűncselekményekért felelőségre akarták vonni. De Talaat pasa megszökött és az egykori háborús szövetségestől Németországtól támogatást kapott. Egy német torpedórombolóval sikerült Szevasztopolig eljutnia és onnan más török vezetőkkel Berlinbe utaznia. Itt Ali Salih Bey néven élt és török üzletembernek adta ki magát. Később egy luxuslakásba költözött a Hardenbergstrasse 4-es szám alá. A lehetőségekhez mérten feltűnésmentes életet élt, még a jellegzetes bajuszát is leborotváltatta.

Mert Tehlirjan ki akarta deríteni, hogy eltűnt családjával mi történt, Konstantinápolyban bement a „Jagadamard” című újság szerkesztőségébe, hogy feladjon egy keresési hirdetést. A Boszporusz menti városban megismerkedett Yeranuhi Danielian nevű tanárnővel, akit egy vacsorára meghívott. Amit viszont a nőről nem tudott, hogy egy titkos örmény szervezetnek a tagja, amelyet a messzi Bostonban hoztak létre. A szervezetnek a célja, hogy az örmények ellen elkövetett népirtást megtorolják, annak ellenére, hogy a felelősök egy részét Konstantinápolyban közöttük Talaat pasát halálra ítélték. Mivel a legtöbbjük az országból elmenekült, az ítéletet nem tudták végrehajtani. Ezért indították az örmény összeesküvők a „Nemesis akciót”. Yeranuhi Danielian mesélt Tehlirjannak örmény kollaboránsokról, akik a törököknek segítettek a deportálásban. Az ifjú örmény felháborodva kérdezte a lánytól az örmények miért nem állnak bosszút? A lány azt mondta, hogy a konstantinápolyi örményekben már nincs elég bátorság. Megadta Tehlirjannak az egyik kollaboráns címét és a nevét és Tehlirjan lelőtte az árulót. Ez a tett alapozta meg a hírnevét, hogy a Talaat pasa elleni merényletet rábízzák. Tehlirjan egyre kevésbé hitte, hogy anyja és öccse még életben van ezért bosszút akart állni. A fiút a Nemesis akció keretében 1920 december 3-án diák vízummal Berlinbe küldték. A 24 éves Tehlirjan Talaat pasát az álcája ellenére hamar felkutatta. A török férfi régi harcostársai társaságában gyakran mutatkozott nyilvánosan és pasának szólítatta magát. Tehlirjan kiderítette a célpontjának címét és a Hardenbergstrasse 4-el szemben ő is kivett egy laksást. A házvezetőnője később úgy jellemezte Tehlirjant, mint egy rendes, tisztességes fiatalember. Egy nappal a merénylet előtt Tehlirjan egy rejtjeles táviratot kapott, amelyben megerősítették, hogy a Herdenbergstrasse 4-ben Talaat pasa él. 1921 március 15-én Tehlirjan elővette Luger típusú pisztolyát a bőröndjéből a ruhái alól és az utcán várakozott, hogy az áldozata megjelenjen. Az utasítás, amit feletteseitől kapott világos volt, a merénylet után ne meneküljön, hagyja magát letartóztatni. A bíróság előtt el kell mondania mi történt a népével. Erre azért volt szükség, mert a világháború után az örmény népet ért üldöztetést a világ teljesen elfelejtette.

Berlinben június elején csak két napig tartott a tárgyalás. Az igazságot Tehlirjan nem mondta el. A Weimári köztársaságban ugyanis érvényben volt a halálbüntetés. A bíróság előtt azt vallotta, hogy gépészetet jött tanulni Berlinbe. Véletlenül találkozott Talaat pasával. A halott anyja többször megjelent neki és felszólította, hogy ölje meg a pasát. Ha ezt nem teszi meg, nem a fia többé. Azt mondta: „Nem tartom magamat bűnösnek, tiszta a lelkiismeretem”. A bírónak arra a kérdésére, miért tiszta a lelkiismerete azt válaszolta: „Ugyan megöltem egy embert, de gyilkos nem vagyok!” Mesélt a kelet anatóliai halálmenetekről, arról, hogy a leánytestvérét megerőszakolták, fiútestvérét agyonverték. Hangsúlyozta, hogy az egy kegyetlen népirtás, ami az örményekkel történt. A házvezetőnője és a német tanárnője azt vallották, hogy a fiú pszichológiailag instabil gyakran vannak epilepsziás rohamai. A védőügyvédje a védőbeszédében feltette a kérdést: „Melyik bíróság ítélné el Tell Vilmost, mert az önkényurat lelőtte?”

Az esküdtek Tehlirjant felmentették. Ez szenzációnak számított. Beszámíthatatlannak minősítették és az átélt borzalmakat is figyelembe vették. A „Nemesis akció” elérte a célját. A sajtó ismét foglalkozni kezdett az örményekkel történtekkel. Olyanok is megismerték a halálmenetek történetét, akik korábban nem is hallottak róla.

Ennek ellenére a népirtás jó néhány felelőse tovább élt büntetlenül. Ezért a „Nemesis akció” tovább folytatódott. 1921 december 6-án Rómában lelőtték Said Halim egykori nagyvezírt. Bahatin Sakír az ifjú törökök félelmetes speciális kommandójának vezetőjét 1922 április 22-én a berlini Kürfürstendammon gyilkolták meg. Kemal pasát az ifjú törökök kormányfőjét 1922 július 21-én a grúziai Tbilisziben szúrták le. Tehlirjan a per után visszatért Belgrádba, ahol apja élt. 1957-ben kivándorolt Amerikába. Kaliforniában telepedett le. Három év múlva agyvérzésben meghalt. Sírja Fresno városának temetőjében található. A síremléke emlékeztet a tettére: egy aranyozott sas látható rajta, amely egy kígyót tép szét.