A 19. századi Szicíliában egy elég vegyes társaság, rablók, jószágigazgatók, őrök és lázadók olyan bandákat hoztak létre, amelyek speciális becsület kódexnek voltak alávetve. Rövidesen az emberek egy átláthatatlan képződményről kezdtek beszélni a maffiáról. Erőszak uralta a sziget nagy részét, üzletembereket zsaroltak, politikusokat korrumpáltak. Megteremtették a szervezett bűnözés ősét.

1893 február elsején Emanuele Notarbartolo elhagyta fallal körülvett biztonságos udvarházát, fogta a fegyverét és útnak indult. Sohasem utazott fegyver nélkül. Emanuele Notarbartolo Marchese di San Giovanni erős testalkatú 60 éves férfi volt ritkás hajjal és mindig éber tekintettel. Nemesi családból származott, korábban Palermo polgármestere és a Szicíliai Bank igazgatója volt. Híres volt becsületességéről, idealistaként hitt a tisztességes üzletben és a kemény munkában. Konfliktusai voltak a bankban, mert elhatározta az ott tapasztalható felelőtlen gazdálkodás és csalás ellen felveszi a harcot. Ezért is kellett a pénzintézetet otthagynia. Közben szóbeszéd kezdett terjedni, hogy visszaakarják hívni vezető pozíciójába. Ezért is indult Palermóba. Két órát lovagolt a legközelebbi vasútállomásig Sciaraig. Sajátos vidéken vezetett az útja, ahol még mindig banditák foszthatták ki az úton levőket, vagy egyszerűen elrabolták őket, hogy váltáságdíjat követeljenek értük. De Notarbartolo sértetlenül elérte Sciarat. Beszállt a vonatba és egy üres fülkét keresett. Most végre biztonságban érezte magát. Az, hogy bűnözők vonatot megtámadtak volna eddig még nem fordult elő. Lerakta a fegyverét a csomagtartóra. A vonat elindult és Notarbartolo elaludt. Termini Imereseben ébredt fel. 18 óra 23 percet mutatott az óra; a vonat 13 percet késett. Aztán jött az indulást jelző szignál. Az utolsó pillanatban két férfi szállt fel a vonatra fekete kabátban, kerek kalapban. A szerelvény a tengerpart mentén haladt. Amikor Termini Imerese és Trabia között egy alagútba ért megtorpan a mozdony a vagonok megrázódtak a fékezéstől. Ekkor a két férfi berontott a fülkébe. Az egyik tőrt tartott a kezében a másik pedig egy csontnyelű kést. Marchese felugrott és csapkodni kezdett maga körül védekezésül. Egy- két szúrás megsebezte, de volt, amelyik az üléshuzatot hasította fel. Notarbartolonak sikerült megfognia a kést, míg a másik kezével fegyvere után nyúlt. De az egyik férfi lefogta a másik pedig négyszer a mellkasába szúrt. Amikor Trabiaba a vonat befutott a két tettes a fülke ablaka mögé guggolt, hogy ne lássák őket, majd, amikor a szerelvény elindult az állomásról a holttestet a vagon ajtajához vitték és egy hídnál kidobták a vonatból. Csakhogy Notarbartolo teste nem esett a folyóba, aminek a tengerbe kellett volna vinnie, hanem a síneken maradt és itt is találták meg és azonosították. Amint az áldozat neve kitudódott, Palermo utcáin suttogni kezdtek, arról ki hajtotta végre a gyilkosságot: a maffia.

Szóbeszéd egy bűnöző társaságról szólt, amely titokban évtizedek óta meghatározta a Szicíliában történteket. A szó mafioso, amivel ezt a szervezetet jelölték a palermói dialektusban eredetileg, szépet, merészet, vagy öntudatost jelentett. 1863-ban egy népszerű színműben a nemes szándékú bűnözőt jelölték vele. Két évvel később Palermo prefektusa Filippo Gualterio egy jelentésben a maffia csoportról írt, de hogy ez pontosan mit jelentett homályban maradt. Gualterio jelentésében minden esetre bűnözők összeesküvését jellemezte vele. A néprajzkutató Giuseppe Pitré ezzel szemben egy érzésről beszélt, ami a becsületet, az erőt, és a függetlenséget idézi. Ez az érzés a szicíliai mentalitás része, amit az arrogáns északiak kriminalizáltak. A büszkeség néha bűn elkövetéséhez vezethet, de nincs szó semmi titkos szervezetről – Pitré szerint. Az ilyen fajta megközelítést több politikus, sőt külföldi tudós is osztotta. Ők vagy tévedtek, vagy hazudtak. Mert maffia igen is létezett. És Emanuel Notarbartolo az első felső osztályból származó úgy nevezett „cadavere eccelente” egy „híres áldozata” volt a szicíliai szervezett bűnözésnek. Esetében sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy a bizonyítékokat eltüntették, a tanúkat megfélemlítették és 1899-ben, amikor hat évvel az eset után az eljárást megindították csak két vasúti alkalmazott állt bíróság elé, mint, bűntárs. A gyilkosság megrendelőit és a gyilkosokat nem sikerült elkapni, mind addig, amíg Leopoldo Notarbartolo a meggyilkolt férfi fia nem kezdett el kutakodni. A család vagyonát arra fordította, hogy apja gyilkosait előkerítse. 1899 november 16-án a milánói esküdtbíróság elött egy magas rangú tengerésztiszt tartott beszámolót arról, amit kiderített. A gyilkosságra a megbízatást Don Raffaele Palizzolo adta Palermo parlamenti képviselője, Szicília legbefolyásosabb politikusa. Magát a gyilkosságot a maffia egy Palermo mellet fekvő településén Villabaten működő csoportjának tagjai hajtották végre. A helyi hatóságok fedezték a gyilkosokat. Az ifjú Notarbartolo vallomása megrendítette Itáliát. Újságok szalagcímekben hozták a történetet, egy helyi konfliktusból országos botrány lett. Raffaele Palizzolo bűnösségéről vagy ártatlanságáról folyt a vita, meg arról mi is valójában a maffia. Egy mentalitás, vagy szervezett bűnözői csoport, amelynek csápjai a legfelsőbb körökig elérnek. Az ifjú Itáliának új veszéllyel kellett szembenéznie a szervezett bűnözéssel.

Mióta az ember létezik, hajlamos szövetkezni abból a célból, hogy erőszakkal gazdag legyen. Rablóbandák, kalóztársaságok alakultak, meghatározott szabályokat követtek és minden létező politikai rendszerben tudtak működni. Az Oszmán Birodalomban a mekkai zarándokút mentén bandák védelmi pénzt szedtek; Európában rablók a hercegek engedélyével fosztogathattak mind addig, amíg ezt a rivális kárára tették. Gyakran nagy fosztogató hadjáratból birodalmak születtek, elég a mongolokra, vagy a nomád népekre gondolni. A modern szervezett bűnözéshez két dolog kell: egy állam, amely nem tudja hatásosan megvédeni polgárjait erőszakszervezeteivel, és egy szervezet, amely ezt megteszi helyette persze haszon fejében, ritkán ideológiai célokat is követve. A tagjai saját szabályaik szerint járnak el és figyelmen kívül hagyják az állam törvényeit. Az erőszak szubkultúrája, amely extrém esetben az államot helyettesíti.

Évszázadok óta kevés hely volt Európában, ahol annyira kizsákmányolták a parasztokat, mint Szicíliában. A földtulajdonos nemesek általában a városokban laktak és birtokaik irányítását intézőikre hagyták, akiktől elvárták minél több pénzt préseljenek ki a földterületből. Arisztokraták és birtokigazgatók fegyveres bandákat állítottak fel, amelyek a parasztokat zsarolták, ha nem elég terményt szolgáltattak be. Sokaknak nem volt más választásuk, mint ilyen csoportokhoz csatlakoztak. De ezeknek a privát milíciáknak egy része önállósította magát. Tiszta frontvonal nem volt: nagybérlők gyakran rablókat fogadtak fel és a zsákmányt megtartották maguknak. Rendőrök tárgyaltak marhatolvajokkal az elrabolt állatok visszaadásáról megfelelő részesedés fejében. 1820/21-ben és 1848-ban a banditák a Bourbon ellenes felkelőkhöz csatlakoztak. Ebben az időben a Bourbon ház uralta Nápolyt és Szicíliát. A felkelések elérték a városokat, ahol nemesek és értelmiségiek álltak az élére. Titkos szervezetek alakultak arisztokratákból, polgárokból, kézművesekből a rezsim ellen, akik egymásnak juttattak hivatalokat és legális, vagy illegális üzleteket beszéltek meg. Látszólag teljes anarchia uralta Szicíliát. 1838-ban egy bíró értesítette a belügyminisztériumot Nápolyban egy ritka megfigyeléséről: főleg nyugat Szicíliában szervezetek működnek, amelyek sem politikai céllal, sem állandó központtal nem rendelkeznek, de egy vezetőjük van. Ezek az emberek minden fajta bűnügyben részt vesznek, előnyös megállapodásokat közvetítenek közönséges banditák felé és pénzalapokat tartanak fel a hatóságok és bíróságok manipulálására. Sajátságos módjukon tárgyalnak a helyi hatóságokkal. Ez az első jelentés a megszülető maffiáról.

A maffiának nincs alapítási éve, nem rendelkezett központi vezetőséggel, vagy alapító okirattal. Azért tudott olyan eredményesen védekezni az árulás és az üldöztetéssel szemben, mert a hatóságok keveset tudtak a működéséről. Ezért is maradt a legtöbb dolog a történetével kapcsolatban homályban. Az átláthatatlanságnak volt egy törvénye az „omerta” a hallgatás törvénye, szószerinti fordításban az alázatosság. A feltétlen hűség és engedelmesség a csoportnak és annak vezetőjének. A hallgatási szabály legfőképpen a rendőrökkel kapcsolatban volt érvényben, nekik semmit nem lehetett mondani és segítséget sem lehetett tőlük kérni. Egy ember becsületéhez hozzátartozott a saját védelme. Ha bármi baj történt vele saját kezűleg kellet elégtételt vennie. Legfeljebb egy erősebb ember egy patrónus segítségét kérhette. Az anarchia éveiben megsokszorozódtak a fegyveres csoportok, fegyverrel jól bánó férfiak, magán milíciák. Piac jött létre, ahol fegyveres szolgáltatásokat nyújtottak. A bíró által említett szervezet egy ilyen csoport volt, amely a többit a saját uralma alá akarta szorítani. Valószínűleg több régióban voltak ilyen egyeduralomra törő csoportok. Ezek a mindenre hajlandó, törtető emberekből álltak és a társadalom széles rétegéből verbuválódtak: politikai lázadók, banditák, parasztok, pásztorok, őrök, sőt papok és ügyvédek is. Többnyire a földbérlők és birtokosok játszották a vezető szerepet, sokszor azért, hogy a saját földjüket megvédjék. A bandák nem csak emberrablásokat hajtottak végre, vagy marhákat loptak, hanem védelmet is nyújtottak adott esetben. Gyakran korrupt politikusokkal és bírókkal működtek együtt. Ekkor még nem álltak szövetségben egymással, de kapcsolat volt közöttük. A kormány akaratlanul is elősegítette ezeknek a kapcsolatoknak a létrejöttét, a börtönökben, ahol a különböző csoportok tagjai büntetésüket töltötték. A bűnözői csoportok átvették a titkos társaságok például a szabadkőművesek felvételi rituáléját. Az újoncot bekötött szemmel egy titkos helyre vitték, ahol a főnök megvágta az ujját és a kifolyó vért egy szent képre kellett kenni. A szentképet elégették és a hamut szétszórták miközben az újonc letette az esküdt. Hűséget és hallgatást fogadott. Az elégetett szentkép szimbolizálta mi történik vele, ha esküszegő lesz. Az esküt fogadókat tiszteletre méltó férfiaknak hívták. A központjuk nyugat Szicíliában Palermo környékén volt.         

1860 május 11-én két gőzös futott be a nyugat szicíliai Marsala kikötőjébe. A fedélzetükön 1000 itáliai szabadságharcos Giuseppe Garibaldi vezetésével. Egy évvel korábban az észak itáliai Piemont felszabadító háborúba kezdett a Habsburgokkal és a pápai állammal szemben. Most a függetlenség ideáját Garibaldi délre vitte. A célja Bourbonok által uralt Szicíliát a nagy olasz egységbe bevonni.  Hamarosan szicíliaiak ezrei csatlakoznak a felkelőkhöz közöttük régi forradalmárok, de banditák is. A király 20 000 katonát állított ki, de Garibaldi jobban manőverezett. Kevesebb, mint egy hónappal a partraszállás után Palermo a felkelők kezére került, szeptember elejére pedig Nápoly is. 1861-ben létre jött az Alpoktól Szicíliáig az egységes Olaszország. A hatalmi központja északon volt, ahonnan a függetlenségi háború elindult. Az onnan származó liberális politikusok egy központilag irányított modern, szekularizált államot képzeltek el. Az ország déli részén dombok és hegyek között feküdt Palermo 200 000 lakosával rendkívül nagy vagyoni különbségekkel. A lakosok közülük sokan kunyhókban, szűk utcákban lévő omladozó bérházakban laktak. Nem messze tőlük több emeletes paloták hatalmas ablakokkal, díszes balkonokkal. A városfalon túl virágos kertekkel körülvett villákban a földesurak laktak. Az új Itália politikusainak nemsokára tudomást kellett arról venniük, hogy a szicíliai nemesek egy része vagy hű a régi rendhez, vagy autonómiát akar a szigetnek. Egyesek elraboltatták ellenfeleiket, vagy akár meg is ölették őket. A hazafiakat nehéz volt megkülönböztetni a haramiáktól. A központi kormányzat, ahelyett, hogy szövetségeseket keresett volna tekintet nélkül mindenre modern rendet akarta bevezetni. Az eddigi kiváltságokat eltörölték, a régi rend hivatalnokait elbocsájtották. Templomok, kolostorok földjeit kisajátították. Ezzel sok szegény embert hozva nehéz helyzetbe, akik eddig egyházi segélyen éltek. Északról jöttek hivatalnokok, aki nem értették a helyi dialektust, tolmácsra volt szükségük. Adókat nehezen, vagy egyáltalán nem tudták beszedni, hadkötelezettséget vezettek be, ami ellen lázadtak a helyiek. A kormány keményen reagált. Csapatokat küldött és 1866-ban Palermóban kegyetlen módon leverte a felkelést. Az északiak egyre frusztráltabban reagáltak és egy ősi összeesküvésre kezdtek gyanakodni. A titokzatos minden hatalmat kezébe tartó szervezetre a maffiára, amelynek központja a citrus ligetekkel körülvett Palermo.

1850 körül Szicília 750 000 láda citromot és narancsot szállított északra, harminc évvel később már háromszor annyit. Az ültetvények itt sokkal nagyobb hasznot hajtottak, mint Európa más vidékein. De ugyanakkor a kiépítésük hatalmas költséggel járt. A növényeknek teraszokat kellett képezni, utakat építeni az ültetvényekhez. Meg kellett oldani az öntözést, fallal kellett védeni a széltől és a rablóktól. Ezen kívül nyolc év telt el mire termőre fordult az elültetett növény. Az ültetvények vagyonokat értek. 1872-ben Dr. Gaspare Galati sebész átvette a lányának és sógornőjének Palermótól 15 perc gyalogútnyira fekvő citromültetvényének igazgatását. Egy mintagazdaság, amely nem hoz elég hasznot, mert az őrök, akiknek a tolvajoktól kellene megvédeniük a termést annak a negyedét ellopják. Galati elbocsátotta a tolvaj őröket és másokat alkalmazott. Nemsokára lövések dördültek és lelőtték az új őröket. Galati őket is helyettesíti, de rövidesen névtelen levelet kap: hiba volt elbocsájtani az eredeti őröket és helyükre „besúgókat” alkalmazni. Az orvosnak gondoskodnia kellene arról, hogy az eredeti őröket ismét alkalmazzák, vagy különben úgy jár, mint azok, akiket helyettük felvett. Galati a levelet elvitte a rendőrségre, de csak három hét után tartóztatták le az első őröket, majd rövidesen szabadlábra helyezték őket, mint akiknek nem volt közük az ügyhöz. Galati személyesen járt utána az ügynek. Kiderítette, hogy az egyik őr egy bandának a tagja, amelyik megzsarolja az ültetvény tulajdonosokat, hogy nekik megfelelő őröket, intézőket és kereskedőket alkalmazzanak. A tulajdonosoknak meg csendben végig kellett nézniük, hogy azok ellopják a termény egy részét. A banda egyik fele védelmipénzt szedett be, a másik pedig az értékesítésért felelt. A zsarolók nem csak a rendőrséggel dolgoztak együtt, hanem szállítókkal, nagykereskedőkkel és kikötői dolgozókkal. Adott esetben meg tudták akadályozni, hogy az ültetvényről a gyümölcs a megrendelőig eljusson. A főnök, vagyis a capo, egy jótékonysági alapítvány vezetője Antonio Giamonna. Egy szótlan paraszti sorból származó férfi, aki forradalmárból nagybirtokos lett. Giamonna több gyilkosságért is felelt, de sose vonták ezekért felelőségre. A citrom ültetvény elleni támadás egy nagyobb akció része volt, aminek keretében több ültetvényre ki akarták terjeszteni a befolyásukat. Galati egy maffia csoportra bukkant úgy nevezett coscara.

Folytatás itt.