Merényletek, utcai harcok, lövöldözések. 1969-ben kitört az északír konfliktus. Militarista katolikusok és protestánsok káoszba taszították az Egyesült Királyságot, aminek Európára is hatással volt.

1989 egy langyos késő nyári estéjén Heidi Hazell Unna-Massenben elhagyta a házát és beszállt fekete színű Saab típusú gépkocsijába. Amikor autójával kifordult a főútra mögötte egy fegyveres férfi lépett ki a bokorból, aki az Egyesült Királyiság katonai egyenruháját viselte. Ebben nem volt semmi különös, hiszen a közelben angol katonák állomásoztak. Ami a férfit különössé tette, hogy nem brit fegyver volt a kezében, hanem egy Kalasnyikov. A géppisztoly csövét Hazell autójára szegezte és meghúzta a ravaszt. Heidi Hazzel előrebukott és a kocsijával a közeli templom kerítésének csapódott. Az ütközéskor már halott volt. Hazell német volt és egy Nottinghenből származó angol katonához ment feleségül. Nem voltak ellenségei. Legalább is olyanok, akikről tudott volna. De 1000 kilométerre, észak nyugatra az Ír tenger és az Atlanti óceán közötti szigeten létezett egy olyan fegyveres csoport, amely az életére pályázott. A merényletet a következő nap az Ír Köztársasági Hadsereg az IRA vállalta magára. A szervezet a német nőt tévesen a brit fegyveres erők tagjának tartotta és ezért ölték meg. Amikor kiderült a tévedés nem, hogy elnézést kértek volna, hanem kijelentették, az akció figyelmeztetés volt minden civil számára, hogy tartsák távol magukat az angol katonai személyzettől. Az ilyen fajta hírek ebben az időben szinte minden naposak voltak. Évek óta tartott már az a katonai konfliktus, ami vérbe borította az Egyesült Királyságot és Észak Írországot valamint Európára is hatással volt. Két hónappal a merénylet után 1989 júliusában meghalt egy angol katona Hannoverben, ahol gépkocsiját felrobbantották. Az ír nacionalista terrorcsoport első sorban a brit szigeteken harcolt az észak ír angol uralom ellen. A harc már 2900 emberéletet követelt. Ennek a fele az IRA áldozata volt. Természetesen az IRA tagjai nem terroristának tartották magukat, hanem szabadságharcosoknak. Ha az ember egy pillanatra eltekint az általuk használt kegyetlen eszközöktől, néhány dologban meg lehet érteni cselekedetüket. 1920-ban London hosszan tartó konfliktus után az ír szigetet kettéosztotta. Egy jelentős függetlenséggel rendelkező délre, amiből később az Ír Köztársaság lett és az Ulsternek hívott északi részre. Ez utóbbi az Egyesült Királysággal alkotott közös államot, önálló parlamenttel és nagymértékű önigazgatással.

London hallgatólagos beleegyezésével Ulsterben egy fajta apartheid uralkodott. A protestáns brit többség megakadályozta, hogy az ír katolikus kisebbség az irányításba beleszóljon, az írek általában szegény szociális lakásokban éltek, a gyerekeik szegregált iskolákba jártak. A választó körzeteket úgy alakították ki, hogy az írek ne tudjanak a helyi parlamentbe bejutni. Olyan városokban, mint Belfast, vagy Derry a katolikusok gettókban éltek elszigetelten, munka nélkül, szegénységben. Amikor az Egyesült Államokban a polgárjogi aktivisták a faji elkülönülés ellen kezdtek harcolni, Észak Írországban is megerősödött az ellenállás. Egyre több katolikus vonult az utcára tiltakozásul. Az észak ír rendőrség Royal Ulster Constabulary (RUC) gyakran erőszakkal lépett fel a tiltakozókkal szemben. Minél elkeseredettebben tiltakoztak a katolikusok, annál inkább féltek a protestánsok egy hatalomátvételtől. A két vallási csoport számos alkalommal rontott egymásra. Lakónegyedek harcoltak egymás ellen. A küzdelmek során egyre jobban világossá lett, hogy RUC nem semleges rendfenntartó, hanem a protestánsok oldalán áll.

Sok királyhű protestáns – uniónista - különböző szervezetett hozott létre, amelyek különböző évfordulók alkalmával ünnepi felvonulásokat tartanak. Így tettek 1969 augusztus 12-én Derryben az Apprentice Boys tagjai, hogy a város 17. századi ostromára emlékezzenek. A férfiak egyenruhát viseltek és, hogy a hovatartozásukat egy értelművé tegyék hatalmas brit zászlókat vittek magukkal. Hangos dobszóval hívták fel a figyelmet magukra. Amikor a menetük a város elbarikádozott katolikus negyedébe ért, kövek repültek feléjük. A rohamsisakos észak ír rendőrök gumibotokkal rontottak a dobálókra. Ez felbátorította a protestánsokat, hogy ők is kövekkel dobálózzanak. A csata hosszú órákon keresztül tartott. A rendőrségnek, annak ellenére sem sikerült áttörnie az írek barikádját, hogy vízágyúkat vetettek be. A házak ablakaiból Molotov koktélokat dobáltak az ostromlókra. Estefelé a rendőrség könnygázt vetett be és páncélautóval áttörte a barikádot. Egész éjszaka tartottak az összecsapások, sőt másnap újra fellángoltak. Eddig az Egyesült Királyság igyekezett az ulsteri eseményektől távolt tartani magát. Most viszont London döntött: augusztus 14-én megérkezett az első 300 brit katona Derrybe. Ugyan a megjelenésükkel elcsitultak az összeütközősek, Belfastban még hevesebb harcokra került sor. Augusztus 15-én az RUC tagjai lelőttek három katolikust, míg a felfegyverzett írek két protestánssal végeztek. A brit hadsereg elkezdte a katolikus és a protestáns negyedet szögesdróttal és betonfallal egymástól elválasztani.

Ebben az időszakban az a szervezet, amely a legelső sorban fog harcolni még meglehetősen jelentéktelen volt. Az 1919-ben a függetlenségi harcok idején létrejött Ír Köztársasági Hadseregnek (IRA) összesen tíz lőfegyver állt rendelkezésére, mialatt Belfastban a katolikus negyedben harcok dúltak. 1969 decemberében a szervezett vezetősége titkos találkozóra jött össze. Egy bajszos Angliában született férfi, név szerint John Stephenson – ír nevén Sean MacStíofáin – felkelésre buzdított. Szerinte a mérsékelt írek már nem képviselték a függetlenség ügyét. MacStíofáin vezetésével a szervezetből kivált egy kisebb csoport a Provisional Irish Republican Army. Ez a radikálisabb csoport váratlanul segítséget kapott a brit hatóságoktól. 1970 júliusában házkutatás során a katolikus negyedben fegyvereket és robbanó anyagot találtak. A hatóságok ezért másfél napos kijárási tilalmat rendelek el. Katonák fésülték át a katolikusok házait, épületeket rongáltak meg és bútorokat dobáltak ki az ablakokon. Emberekre lőttek, akik ellenálltak, sőt egy férfin harckocsival átmentek. Sok fiatal köztársaságpárti elhatározta megvédi magát a túlerővel szemben. Sokan kezdték támogatni a Provisionalt. Ezek mindent megtettek, hogy pénzhez és fegyverhez jussanak. Bankokat raboltak és védelmi pénzt szedtek. A belfasti katolikus negyedben például az építési vállalkozók az engedélyük nélkül nem kaptak megrendelést. Rendszeresen érkeztek fegyverszállítmányok az óceánon keresztül az Egyesült Államokból. Végül nem csak a katolikus negyedet tették No-Go zónává a brit katonák és rendőrök számára, hanem a szomszédos negyedekbe is átkalandoztak. Tudatában annak, hogy a direktharcban nincs esélyük a túlerővel szemben a gerilla hadviselést választották. Az ellenállás és a terrorizmus között egyensúlyoztak. Utcai harcokat provokáltak, amelyben civilek is részt vettek, orvlövészek lőttek le brit katonákat és rendőröket. Időzített bombával felszerelt autókkal hajtottak végre robbantásokat kormányzati épületeknél. Az unionisták is létrehoztak félkatonai szervezeteket. Az Ulsteri Önkéntes Front (UVF) 1971-ben egy katolikusok által látogatott bárt robbantott fel. 15-en haltak meg. Csak ez az unionista szervezet a rákövetkezendő években 400 embert ölt meg. Míg a protestánsok a hatóságok szerint is inkább alkalmi gengszterek voltak az írek egy professzionális, összetartó jó kiképzett csoportot képeztek. A legtöbb republikánusok által végrehajtott merénylet mögött a Provisional Irish Republican Army állt.

1972 január 30-án vasárnap polgárjogi aktivisták gyülekeztek Derry munkásnegyedében, hogy több száz IRA tag internálása ellen tiltakozzanak. Amikor a 10 ezer fős tiltakozó menet a város katolikus negyedéhez ért, ejtőernyősök álltak az útjukat. Szögesdróttal és páncélautókkal zárták le az utat a város centruma felé. Katolikus fiatalok kövekkel kezdték dobálni a rendfenntartó erőket. Mind a mai napi nem tisztázott miért kezdett el lőni a tömegre 16 óra 10 perckor a katonaság. Talán elveszítették a türelmüket? Vitathatatlan, hogy az ejtőernyősök vérfürdőt rendeztek. Száz alkalommal lőttek a tömegre és 13 embert öltek meg. A tüntetőknél nem volt fegyver és sokaknak a hátukba lőttek.

A „véres vasárnap” után az események felett a hatóságok elveszítették a kontrolt. London feloszlatta az ulsteri parlamentet és közvetlen irányítást vezetett be. 1972 nyarán az IRA számos helyen bombamerényletet hajtott végre. Csak július 21-én 22 bomba robbant Belfastban és kilenc embert öltek meg. Az Egyesült Királyság kormánya újabb csapatokat küldött Észak Írországba. Ezúttal a katonaság nem tűrte el a no-go zónákat, vagy az olyan feliratokat, hogy „Ön most a szabad Derry földjére lép”. Felszámolták az utcai barikádokat is. Ősszel az észak ír parlament és Nagy-Britannia béketárgyalásokat kezdeményezett. 1974 januárjában hivatalba lépett egy olyan észak ír kormány, amelynek mindkét keresztény felekezetből voltak tagjai. Bizonyos kérdéseket csak egymással egyetértésben hozhattak meg. Radikális unionisták viszont elutasították a közeledést. Az Ulsteri Védelmi Szövetség (UDA) tagjai megakadályozták az áram és benzin ellátást, és blokkolták a szállítási útvonalakat és kikötőket. A sztrájk próba elé állította az új kormányt. A rojalisták tárgyalni akartak, a republikánusok a hadsereg segítségét akarták kérni. Két hét múlva szétesett a kormány és újra bevezették a közvetlen londoni kormányzást. Az IRA új stratégiát dolgozott ki. Ha merényletekkel nem lehet Észak Írországban célt érni, akkor a terrort a brit szigeten folytatták.

1974 nyarán a kizárólag turisták által látogatott londoni Towernél bomba robbant, megölve egy nőt és megsebesítve 41 gyereket. Ősszel egy birminghami kocsmában 21 ártatlant ölt meg egy pokolgép. Ugyan az IRA belső protokolljában az szerepelt, hogy a merényletek előtt fél órával az újságokat, vagy a hatóságokat értesíteni kell, hogy ne legyenek polgári áldozatok, sokszor pontatlan volt a hely, vagy az idő megadása és így nem maradt idő az evakuálásra. Egyre több katolikus ugyanakkor felismerte itt már nem szabadságharcról, hanem tiszta terrorról van szó. Ugyanakkor a birminghami merénylet után a brit hatóságok is elveszítették a kontrolt. Még azon az estén hat ír férfit, akik Heyshem kikötőjében egy Belfastba induló kompra akartak szállni minden alapos gyanú nélkül letartóztattak. Napokon keresztül hallgatták ki őket, fenyegették ütötték a férfiakat, megvonták tőlük a vizet, élelmiszert és az alvást. „Mindent bevallok, amit hallani akarnak!” – mondta az egyik fogvatartott William Power. Három másikból is erőszakkal csikartak ki vallomást. Az erőszak elterjedése sokakat megdöbbentett. Megerősödtek a békemozgalmak. A legismertebb képviselői a protestáns Betty Williams és a katolikus Mairéad Corrigan voltak, akiket tízezrek követtek. De a félkatonai szervezeteket nem érdekelték a megbékülési kísérletek. Legkevésbé az IRA-t. 1979 augusztusában Fülöp herceg a királyné férjének egyik nagybátyja Lord Louis Mounthbatten az ír Mullaghmorban halászni indult. Röviddel a hajó kifutása után a távolból irányított bomba felrobbant. Lord Mounthbatten és három kísérője meghalt. A brit kormány kemény maradt. Az észak ír ügyekért felelős miniszter megtagadta, hogy az IRA tagjait politikai foglyoknak ismerjék el. Az IRA foglyok úgynevezett „dirty protest”-el tiltakoztak. Nem voltak hajlandók rabruhát hordani és mosakodni. Amikor ez nem vezetett eredményre néhány tagúk éhségsztrájkba léptek. Erre sem hatódtak meg a brit hatóságok, de viszont a szervezet visszanyerte a közvélemény támogatását. 1981-ben Bobby Sands éhségsztrájkoló fogoly megpályázott egy képviselői helyet az alsóházban és meg is választották. Az IRA nem sokára elég erősnek érezte magát, hogy közvetlen a brit kormányt támadja meg. 1984-ben a dél angliai Brighton nagy szállójában egy bombát helyezet el az embere. Egy gyönyörű viktoriánus épület a strand mellett. Pár héttel később a Margaret Thatcher vezette konzervatív párt itt tartotta a gyűlését. A bomba október 12-én 2 óra 54 perckor robbant. Öt ember meghalt, de a miniszterelnök és a kormányának tagjai túlélték a merényletet.

1985-ben London és Dublin szerződést írt alá Ulster helyzetének rendezésére. Az Ír Köztársaság beleszólási jogot kapott az észak ír ügyek intézésébe, viszont cserébe elismerte a különállását. A Sinn Féin az IRA politikai szárnya katasztrófának minősítette a szerződést és a következő évben az IRA kibővítette a merényleteinek célpontjait. Nem csak rendőrök és katonák számolhattak vele, hogy merénylet áldozatai lesznek, hanem a kaszárnyák alkalmazottjai is, vagy például a British Telecom munkatársai. 1987 novemberében Ennniskillen városkában az elesett katonák emlékművénél tartottak megemlékezést, amikor bomba robbant. Tizenegy ember halt meg, közülük tíz civil. Annak ellenére, hogy a katolikusok belefáradtak a terrorba az IRA nem gondolt arra, hogy csökkentse a merényletek számát. A Sinn Féin egyre több szavazatot vesztett az IRA mégis tovább robbangatott. Ám ekkor fordulat állt be a világpolitikában. Az USA-ban Bill Clinton lett az elnök, aki segíteni akart az észak ír probléma megoldásában. 1994-ben Gerry Adams a Sinn Féin politikai vezetője vízumot kapott az Egyesült Államokba. Adams korábban egyre több jelzést küldött, a párbeszédre, de a hivatalos találkozóra nem volt hajlandó. Clinton viszont elfogadottá tette őt. A New yorki Waldorf Astoriában az ír származású amerikaiak előtt tartott beszédében a Sinn Féin vezetője kijelentette bizonyos feltételek mellett az IRA hajlandó a tűzszünetre. Az IRA tényleg szüneteltette a harcot és rövid bizonytalanság után a protestáns félkatonai szervezetek is így tettek. Csak még a nehezén nem voltak túl. Észak Írország irányításáról tovább folyt a vita. A brit kormány az IRA lefegyverzését követelte, míg az írek úgy gondolták a londoni kormány nem veszi komolyan a tárgyalásokat. 1996-ban Manchester bevásárló utcájában fél tonna robbanó szer repült a levegőbe. A legnagyobb bomba a második világháború befejezése óta. Kétszáz ember sérült meg.           

1997-ben Tony Blair kormányzás idején tovább haladtak a béketárgyalások. Blair meggyőzte a republikánusokat egy új tűzszünetről. A tárgyalások amerikai közvetítéssel folytak. Az amerikaiak nyomás alá helyezték a tárgyaló partnereket, hogy nagypéntekig jussanak megegyezésre. Éjszakákon keresztül folyt a vita főleg a paramilitáris egységek leszereléséről. Nagypéntek reggelén az ulsteri unionisták vezetője megakadályozta a megállapodás létrejöttét, csak amikor Bill Clinton telefonon megígérte, hogy az USA szigorúan felügyelni fogja az IRA lefegyverzését engedtek az unionisták. Még aznap aláírták a megállapodást. Az ezt követő referendumon a katolikusok 96, a protestánsoknak pedig 55 százaléka elfogadta a nagypénteki szerződést. Majdnem három évtizednyi háborúskodás ért véget, ami 3500 halálos áldozattal járt. Mindkét oldalnak sikerült a félkatonai szervezeteit lefegyverezni. Az unionisták vezére együtt irányította az IRA egyik volt vezetőjével Észak Írországot. Északi és déli országrészek között szabadon átjárható lett a határ. Az IRA pedig befejezettnek nyilvánította a harcot. A terror időszaka véget ért.