Szerencse, örök ifjúság, gazdagság. Mindezeket garantálja a mágikus alapanyag. Csakhogy ezt az „ötödik elemet” mind ez idáig nem találták meg. Pedig érte az alkimisták mindent megtettek és olyan dolgokat alkottak, amelyek a mai napig mozgásban tartják világunkat.

 Nicolas Flamel nem ismert félelmet. Laborjában ként, szalmiákport és arzént misztikus zavaros folyadékban oldott fel és a kotyvalékot a tűz felett felforralta. Izzadva használta a fújatót nem törődve a füsttel, a korommal és a mérgező gázokkal. Falmelt nagy cél elérése vezérelte: aranyat akart készíteni. Az 1400 évek Párizsában élt kísérletező eredetileg nemes emberek megbízásából értékes könyveket másolt. Így jutott a kezébe több feljegyzés az alkémiáról, az ókor titkos tudományáról. Flamel fellelkesedett az írásokat olvasva. Megpróbálta a több százéves könyvek szimbólumait megérteni és egyre jobban beleásta magát a mágia titkokkal teli világába. Abban bízott, hogy minden idők legnagyobb alkimistája lesz. Hamar felismerte, hogy a sikerhez „Lapis philosophorum” az az a bölcsek kövét kell megtalálnia. Ez az anyag a kulcsa a közönséges fémek, mint ólom, vagy a higany arannyá változtatásának; a transzmutációnak, a mágikus folyamatnak a dolgok megnemesítéshez. És ez még nem minden. Aki a bölcsek kövét birtokolja az éles eszű, szerencsés lesz, nem szenved szükséget, meggyógyul a betegségekből, emberfeletti erővel fog rendelkezni és nem utolsó sorban nem kell félnie a háltól.

Az alkímia kifejezés valószínűleg az arab „al-kymiya” szóból ered, amelyből a „kymiya” görög eredetű. A fogalmat „Az olvasztás tudományának” lehetne fordítani. A titkos tanítás Egyiptomban keletkezett a Kr.e. 300 körül időkben és Kis Ázsián keresztül jutott Európába. A késő középkorban Nicolas Flamel idejében élte virágkorát. Leginkább Franciaországban, Angliában és Németországban kísérleteztek az emberek a laborokban. Arisztotelész írásai keltettek bennük reményt, ami szerint a világ négy elemből áll föld, víz, tűz és levegő, amelyek egymással kapcsolatba kerülve átalakíthatók. Például a forró levegőből lehet tűz. És itt vannak a fémek, mint az ólom, a higany vagy az arany, amik Arisztotelész szerint szintén négy elemből állnak és ezért ezek is átalakíthatók. A bányászok ólomérc ereknél néha találtak ezüstöt ez is bizonyítékúl szolgált az alkimistáknak az ókori görög filozófus elméletére: a fém egy teljesen más fémmé változtatható. A zöldes malachit ásványból lehet rezet olvasztani ezt a saját tapasztalatunkból is tudhatjuk. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy egy kő segítségével arany állítható elő. A régi antik írásokban azt olvasták: ez a bölcsek köve, amelynek tűzálló gömb alakú vöröses szubsztanciának kell lennie. De hol rejtőzik ez?

A korai alkimisták szimbolikus ábrázolásait nehezen lehet értelmezni. Ilyenek voltak például a békákat hányó sárkány, saját farkába harapó kígyó, vagy a napot megevő oroszlán. Ezért elég széles skálán kísérleteztek a középkori aranycsinálók. Egyes források azt sugallták, hogy a bölcsek kövét kén és higany keverékéből elő lehet állítani. Más leírások szerint tojáshéj borsmenta levél és vizelet vegyületéből is készíthető. A késő középkori alkimisták mindennel kísérleteztek, ami a kezük ügyébe került: halott állatok, különböző növények, szalmiákszesz, ólom, só, arzén, higany. Nem egyszer fordult elő, hogy az összekotyvasztott vegyület kigőzölgése halálos volt. Sok alkimista vesztette ennek következtében az életét. A legtöbb labor közepén egy kőből épült tűzhely állt, a kozmikus kemence. Ennek segítségével forralták fel a kotyvasztott folyadékot gyakran furcsa öblös alakú, kifolyóval rendelkező edényekben. Amikor végtermék felgőzölgött az oldalcsőbe lehűlt és kicsapódott.  A következő lépésben porrá szárították és reménykedtek benne, hogy a bölcsek kövének kicsiny darabkáját megtalálják benne. A legtöbben az antik receptek alapján dolgoztak. Némelyik alkimista viszont saját receptet is kipróbált például a mágnes erejét, vagy asztrológiai leírásokat reménykedve abban, hogy rövidesen gazdag, erős és halhatatlan lesz.

Nicolas Flamel különösen kreatív volt a kísérleteiben. Több, mint húsz éven át kutatta a bölcsek kövét. Egyes krónikások azt állítják meg is találta. Vitatott viszont, hogy bármikor nagy vagyonra tett volna szert. Mégis Flamel Párizsban 14 kórházat alapított és három kápolnát építettet. Arra a kérdésre, hogy az aranykészítés titkát bármikor megfejtették-e egyértelmű nem a válasz. Viszont kísérleteikkel nagy szolgálatot tettek a tudománynak, ugyan nem ez volt a céljuk. Sok ötletet és teóriát megvizsgáltak, kipróbáltak. Ezek többsége zsákutca volt, de találhatók közöttük hasznosítható is. A bölcsek kövét kutatva fedezte fel a porcelán készítés módját Friedrich Böttger (1682-1719). De a lőpor európai feltalálása és különböző gyógyszerek elkészítése is az alkémiának köszönhető. Sok sarlatán kereste az aranykészítés módját. Míg a középkorban az alkémiával tudós szerzetesek, egyetemi emberek foglalkoztak, addig a kora újkorban már „hivatásos” arany készítők is voltak. Ők hercegeknek, királyoknak ajánlották fel a szolgálatukat. Az uralkodók bízva a kincstáruk feltöltésében szerződést kötöttek velük és ha kudarcot vallottak rosszul is végződhetett a dolguk. A nápolyi születésű Domenico Caetano a barokk kor leghíresebb aranykészítője volt. Ebben az időszakban a nemesek és uralkodók különösen vágytak a gazdagságra a pompára. Ideális helyzet a szélhámosoknak, így Caetanónak, aki magát Ruggerio grófnak hívta. 1695-ben Velencébe utazott és állítólag a csomagjában vitte a bölcsek kövét, ami valójában értéktelen mész és mandulahéj keveréke volt.

A nyilvános bemutatóján elővarázsolt néhány aranyérmét a rutinos szemvényvesztő a csodálkozó érdeklődők elött reklám gyanánt. A megtévesztett a megrendelőinek rengeteg arany előállítását ígérte meg, de az előleget átvétele után általában eltűnt. Ugyan ezzel a trükkel bohócot csinált veronai, brüsszeli, bécsi nemesekből és hercegekből. Az átveréshez használt kedvenc eszköze egy viasszal bekent aranyozott keverőkanál volt, amelyet, ha tűz fölé tartott a viasz leolvadt és megjelent rajta az arany. Ha a megbízó gyanút fogott a laborban, akkor néha a kísérleti tárgy felrobbant és mindent elölről kellett kezdeni. Ezzel is időt nyert. A szélhámos aranycsináló karrierje Berlinben ért véget, ahol I. Frigyesnek ígérte meg, hogy két hét alatt aranyat készít neki. Azonban Bécsből ekkora már befutottak a hírek miszerint szélhámosról van szó. Ezúttal nem sikerült a szökés. A bíróság halálra ítélte 1709 február 6-án felakasztották figyelmeztetésül minden csalónak.

Az orosz kémikus Dmitirij Mendelejev a 19. században összeállította az elemek periodikus rendszerét és bebizonyította, hogy az arany kémiai elem és nem lehet sem transzmutációval sem egyéb hókuszpókusszal előállítani. Mégis ezután is hagyták magukat az emberek átverni. Az ezerkilencszáz húszas években egy bajor bádogos Franz Tausend azt állította tud aranyat készíteni. A nagy gazdasági világválság idején különösen sokan reménykedtek benne. Tausend Münchenben aranykészítő üzemet alapított és nagy nyereséget ígért. Még maga Erich Ludendorff tábornok az első világháború hőse is bedőlt neki és nagy összeggel beszállt az üzletbe, amelyből egyedül Tausend gazdagodott meg. Azonban nem tarthatott a szemfényvesztés öröké 1931-ben lebukott és letartóztatták. Ebben az időben két kémikus Otto Hahn és Fritz Strassmann úttörő kísérletet hajtott végre. Uránt neutronokkal bombáztak és ilyen módon könnyebb elemeket kryptont és báriumot hoztak létre. Transzmutáció mégis lehetséges? Az alkémia központi elmélete mégis működik? Minden esetre hatalmas energia, magreaktor vagy óriási részecskegyorsító kell hozzá. Sir Isaac Newton korában ilyen biztos nem volt. A gravitációt bebizonyító zseniális tudós alkímiával is foglalkozott. A témához kapcsolódóan több mint egy millió szót írt le. Úgy gondolta a természet titkait csak ennek segítségével tárhatjuk fel. Az 17. században élt angol fizikus már az utolsó nemzedékhez tartozott, akik tudományosan foglalkoztak az alkímiával. Érdemes viszont nagy vonalakban átnézni annak történetét, hogyan jutottunk el idáig.

Mint már utaltunk rá a gyökerek Egyiptomig nyúlnak vissza. A hagyomány Hermész Triszmegisztosz tekinti alapítónak, ha egyáltalán beszélhetünk egy személyes alapítóról. Hermész Triszmegisztosz misztikus személyiség, aki írásaiban osztotta meg az alkémiáról és az okkult tudományokról való ismeretét. Nincs rá bizonyíték, hogy létezett-e egyáltalán. Vannak, akik Thot egyiptomi és Hermész görög istenek összeolvasztásának tartják. A hellenisztikus korban gyakori volt különböző istenségek egy személyben való egyesítése. Thot az egyiptomiaknál a tudás isteneként is szerepelt, és Kr.u 1 században „Háromszor Nagynak” (az az magasztosnak) is nevezték, akárcsak Hermész Triszmegisztoszt, akinek a neve is ezt jelenti Hermész a „Háromszor Nagy”. Két mű köthető hozzá a „Corpus Hermeticum” és a „Smaragdtábla”. „Corpus Hermeticum” a mágiáról, a világegyetemről és az értelemről szól párbeszédes formában, ahol a mester Hermész Triszmegisztosz. A „Smaragdtáblát” viszont Hermész Triszmegisztosz által írt alapműnek tartották a titkos tudással foglalkozók. A táblát a materia prima (az első anyag) és a bölcsek köve titkához társították. A szöveget csak a 12. században fordították le latinra. A 17. században Isaac Cassaubon megvizsgálta és kimutatta, hogy sokkal régebbiek, mint addig gondolták, tehát nem írhatta Hermész Triszmegisztosz. Ezt azóta vitatják, mivel még az sem tisztázott, ha létezett pontosan melyik korban élt a hermetikus mű állítólagos szerzője. Valószínű, hogy a neki tulajdonított szövegek egyiptomi és görög szerzők különböző korokban született művei, amelyet Hermész Triszmegisztosz nevén jelentettek meg. Kr.u. 300 körül élt Panapoliszi Zoszimosz, aki alkímiáról szóló írásait „kódolta”. Nehezen érthető rébuszokban beszéli el az alkímia gyakorlatát, ezzel is növelve annak titokzatosságát. Ezzel hagyományt teremtett. Az alkimisták nem véletlenül bújtak a szimbólumok mögé. Így védték a megszerzett tudást és ugyanakkor leplezték sikertelenségüket is. Nem csak a nyugati kultúrkörben vágytak a gazdagságra és az örök életre. Az arab világban is hódított az alkímia. Itt egyértelmű a görög hatás, hiszen ókori görög szerzők műveinek fordításaira építkeztek.

 Így volt ez Abu Múszá Dázsbir ibn Hajjánnal, aki Arisztotelész írásait olvasva, alkotta meg elméletét. Azt állította, hogy a fémek a kén és a higany vegyítésével jönnek létre és ez az elgondolás lett a középkori európai alkimisták alaptétele. Rajta kívül még az arabok között alkímiával foglakozott az orvos filozófus Abu Bakr Muhamad Zakkarijja ar-Razi a 9. században, vagy Abu Ali al-Huszajn bin Abdallah ibn Szina. Ő volt Arisztotelész legjobb ismerője a muszlimok között. Az arab filozófusok munkáját nem szabad alábecsülni, közvetítésük nélkül a görög filozófia töredéke épült volna be a nyugati kultúrába. Nekik is volt köszönhető, hogy az alkímia ismeretanyaga eljutott Európába. A 13. században Albertus Magnus domonkos szerzetes korának egyik legjelentősebb gondolkodója Aquinói Szent Tamás tanítója hozta divatba az alkímiát a nyugati földrészen. Ő osztotta Abu Múszá Dázsbir ibn Hajján (latinosan: Geber) elméletét a transzmutációról. Századának másik kiemelkedő gondolkodója a ferences szerzetes Robert Bacon is foglalkozott alkímiával. Neki tulajdonítják, hogy a bölcsek köve felé terelte az aranykészítéssel próbálkozókat. Az emberi gondolkodás megújulásának korában a reneszánsz idején is virágzott a „titkos” tudomány. Konstantinápoly 1453-as bukása után, addig görögkeleti kolostorok könyvtárait gazdagító művek jutottak el főleg Itáliába, de Európa más részeibe is. Georg Ripley, Thomas Norton és Thomas Charnock néhány név ebből a korszakból. Nortonnak állítólag kétszer is sikerült elkészíteni az életelixírt csak mindkétszer – láss csodát – ellopták tőle. Így az emberiség halandó maradt. Ugyanakkor érdemes lenne tudni mi lett a tolvajokkal! Esetleg mind a mai napig közöttünk élnek? Nem valószínű..

Az alkímia a szabadkőművességre is hatással volt. Sokan próbálkoztak közülük aranykészítéssel. A szabadkőműves felfogásba beépült a transzmutáció, de nem, mint a fém átalakítása más fémmé, hanem az ember átalakulása, nemesedése értelmében. A tudomány és a technika fejlődésével egyre inkább világossá vált az alkímia, mint olyan járhatatlan út, viszont a belőle kinőt kémia sok hasznos felfedezéssel gazdagította a világot. Sajnos az élet titkát nem fejtették meg főleg az örök életét és még nem beszéltünk a meggazdagodás biztos receptjéről. Az alkimisták viszont egyre nem gondoltak. Ha megtalálták volna az aranykészítés módját az addig ritka nemesfémből hírtelen sok lett volna. Ez pedig a piac törvényei alapján levitte volna az értékét. Oda lett volna a gazdagság.                          

Merényletek, utcai harcok, lövöldözések. 1969-ben kitört az északír konfliktus. Militarista katolikusok és protestánsok káoszba taszították az Egyesült Királyságot, aminek Európára is hatással volt.

1989 egy langyos késő nyári estéjén Heidi Hazell Unna-Massenben elhagyta a házát és beszállt fekete színű Saab típusú gépkocsijába. Amikor autójával kifordult a főútra mögötte egy fegyveres férfi lépett ki a bokorból, aki az Egyesült Királyiság katonai egyenruháját viselte. Ebben nem volt semmi különös, hiszen a közelben angol katonák állomásoztak. Ami a férfit különössé tette, hogy nem brit fegyver volt a kezében, hanem egy Kalasnyikov. A géppisztoly csövét Hazell autójára szegezte és meghúzta a ravaszt. Heidi Hazzel előrebukott és a kocsijával a közeli templom kerítésének csapódott. Az ütközéskor már halott volt. Hazell német volt és egy Nottinghenből származó angol katonához ment feleségül. Nem voltak ellenségei. Legalább is olyanok, akikről tudott volna. De 1000 kilométerre, észak nyugatra az Ír tenger és az Atlanti óceán közötti szigeten létezett egy olyan fegyveres csoport, amely az életére pályázott. A merényletet a következő nap az Ír Köztársasági Hadsereg az IRA vállalta magára. A szervezet a német nőt tévesen a brit fegyveres erők tagjának tartotta és ezért ölték meg. Amikor kiderült a tévedés nem, hogy elnézést kértek volna, hanem kijelentették, az akció figyelmeztetés volt minden civil számára, hogy tartsák távol magukat az angol katonai személyzettől. Az ilyen fajta hírek ebben az időben szinte minden naposak voltak. Évek óta tartott már az a katonai konfliktus, ami vérbe borította az Egyesült Királyságot és Észak Írországot valamint Európára is hatással volt. Két hónappal a merénylet után 1989 júliusában meghalt egy angol katona Hannoverben, ahol gépkocsiját felrobbantották. Az ír nacionalista terrorcsoport első sorban a brit szigeteken harcolt az észak ír angol uralom ellen. A harc már 2900 emberéletet követelt. Ennek a fele az IRA áldozata volt. Természetesen az IRA tagjai nem terroristának tartották magukat, hanem szabadságharcosoknak. Ha az ember egy pillanatra eltekint az általuk használt kegyetlen eszközöktől, néhány dologban meg lehet érteni cselekedetüket. 1920-ban London hosszan tartó konfliktus után az ír szigetet kettéosztotta. Egy jelentős függetlenséggel rendelkező délre, amiből később az Ír Köztársaság lett és az Ulsternek hívott északi részre. Ez utóbbi az Egyesült Királysággal alkotott közös államot, önálló parlamenttel és nagymértékű önigazgatással.

London hallgatólagos beleegyezésével Ulsterben egy fajta apartheid uralkodott. A protestáns brit többség megakadályozta, hogy az ír katolikus kisebbség az irányításba beleszóljon, az írek általában szegény szociális lakásokban éltek, a gyerekeik szegregált iskolákba jártak. A választó körzeteket úgy alakították ki, hogy az írek ne tudjanak a helyi parlamentbe bejutni. Olyan városokban, mint Belfast, vagy Derry a katolikusok gettókban éltek elszigetelten, munka nélkül, szegénységben. Amikor az Egyesült Államokban a polgárjogi aktivisták a faji elkülönülés ellen kezdtek harcolni, Észak Írországban is megerősödött az ellenállás. Egyre több katolikus vonult az utcára tiltakozásul. Az észak ír rendőrség Royal Ulster Constabulary (RUC) gyakran erőszakkal lépett fel a tiltakozókkal szemben. Minél elkeseredettebben tiltakoztak a katolikusok, annál inkább féltek a protestánsok egy hatalomátvételtől. A két vallási csoport számos alkalommal rontott egymásra. Lakónegyedek harcoltak egymás ellen. A küzdelmek során egyre jobban világossá lett, hogy RUC nem semleges rendfenntartó, hanem a protestánsok oldalán áll.

Sok királyhű protestáns – uniónista - különböző szervezetett hozott létre, amelyek különböző évfordulók alkalmával ünnepi felvonulásokat tartanak. Így tettek 1969 augusztus 12-én Derryben az Apprentice Boys tagjai, hogy a város 17. századi ostromára emlékezzenek. A férfiak egyenruhát viseltek és, hogy a hovatartozásukat egy értelművé tegyék hatalmas brit zászlókat vittek magukkal. Hangos dobszóval hívták fel a figyelmet magukra. Amikor a menetük a város elbarikádozott katolikus negyedébe ért, kövek repültek feléjük. A rohamsisakos észak ír rendőrök gumibotokkal rontottak a dobálókra. Ez felbátorította a protestánsokat, hogy ők is kövekkel dobálózzanak. A csata hosszú órákon keresztül tartott. A rendőrségnek, annak ellenére sem sikerült áttörnie az írek barikádját, hogy vízágyúkat vetettek be. A házak ablakaiból Molotov koktélokat dobáltak az ostromlókra. Estefelé a rendőrség könnygázt vetett be és páncélautóval áttörte a barikádot. Egész éjszaka tartottak az összecsapások, sőt másnap újra fellángoltak. Eddig az Egyesült Királyság igyekezett az ulsteri eseményektől távolt tartani magát. Most viszont London döntött: augusztus 14-én megérkezett az első 300 brit katona Derrybe. Ugyan a megjelenésükkel elcsitultak az összeütközősek, Belfastban még hevesebb harcokra került sor. Augusztus 15-én az RUC tagjai lelőttek három katolikust, míg a felfegyverzett írek két protestánssal végeztek. A brit hadsereg elkezdte a katolikus és a protestáns negyedet szögesdróttal és betonfallal egymástól elválasztani.

Ebben az időszakban az a szervezet, amely a legelső sorban fog harcolni még meglehetősen jelentéktelen volt. Az 1919-ben a függetlenségi harcok idején létrejött Ír Köztársasági Hadseregnek (IRA) összesen tíz lőfegyver állt rendelkezésére, mialatt Belfastban a katolikus negyedben harcok dúltak. 1969 decemberében a szervezett vezetősége titkos találkozóra jött össze. Egy bajszos Angliában született férfi, név szerint John Stephenson – ír nevén Sean MacStíofáin – felkelésre buzdított. Szerinte a mérsékelt írek már nem képviselték a függetlenség ügyét. MacStíofáin vezetésével a szervezetből kivált egy kisebb csoport a Provisional Irish Republican Army. Ez a radikálisabb csoport váratlanul segítséget kapott a brit hatóságoktól. 1970 júliusában házkutatás során a katolikus negyedben fegyvereket és robbanó anyagot találtak. A hatóságok ezért másfél napos kijárási tilalmat rendelek el. Katonák fésülték át a katolikusok házait, épületeket rongáltak meg és bútorokat dobáltak ki az ablakokon. Emberekre lőttek, akik ellenálltak, sőt egy férfin harckocsival átmentek. Sok fiatal köztársaságpárti elhatározta megvédi magát a túlerővel szemben. Sokan kezdték támogatni a Provisionalt. Ezek mindent megtettek, hogy pénzhez és fegyverhez jussanak. Bankokat raboltak és védelmi pénzt szedtek. A belfasti katolikus negyedben például az építési vállalkozók az engedélyük nélkül nem kaptak megrendelést. Rendszeresen érkeztek fegyverszállítmányok az óceánon keresztül az Egyesült Államokból. Végül nem csak a katolikus negyedet tették No-Go zónává a brit katonák és rendőrök számára, hanem a szomszédos negyedekbe is átkalandoztak. Tudatában annak, hogy a direktharcban nincs esélyük a túlerővel szemben a gerilla hadviselést választották. Az ellenállás és a terrorizmus között egyensúlyoztak. Utcai harcokat provokáltak, amelyben civilek is részt vettek, orvlövészek lőttek le brit katonákat és rendőröket. Időzített bombával felszerelt autókkal hajtottak végre robbantásokat kormányzati épületeknél. Az unionisták is létrehoztak félkatonai szervezeteket. Az Ulsteri Önkéntes Front (UVF) 1971-ben egy katolikusok által látogatott bárt robbantott fel. 15-en haltak meg. Csak ez az unionista szervezet a rákövetkezendő években 400 embert ölt meg. Míg a protestánsok a hatóságok szerint is inkább alkalmi gengszterek voltak az írek egy professzionális, összetartó jó kiképzett csoportot képeztek. A legtöbb republikánusok által végrehajtott merénylet mögött a Provisional Irish Republican Army állt.

1972 január 30-án vasárnap polgárjogi aktivisták gyülekeztek Derry munkásnegyedében, hogy több száz IRA tag internálása ellen tiltakozzanak. Amikor a 10 ezer fős tiltakozó menet a város katolikus negyedéhez ért, ejtőernyősök álltak az útjukat. Szögesdróttal és páncélautókkal zárták le az utat a város centruma felé. Katolikus fiatalok kövekkel kezdték dobálni a rendfenntartó erőket. Mind a mai napi nem tisztázott miért kezdett el lőni a tömegre 16 óra 10 perckor a katonaság. Talán elveszítették a türelmüket? Vitathatatlan, hogy az ejtőernyősök vérfürdőt rendeztek. Száz alkalommal lőttek a tömegre és 13 embert öltek meg. A tüntetőknél nem volt fegyver és sokaknak a hátukba lőttek.

A „véres vasárnap” után az események felett a hatóságok elveszítették a kontrolt. London feloszlatta az ulsteri parlamentet és közvetlen irányítást vezetett be. 1972 nyarán az IRA számos helyen bombamerényletet hajtott végre. Csak július 21-én 22 bomba robbant Belfastban és kilenc embert öltek meg. Az Egyesült Királyság kormánya újabb csapatokat küldött Észak Írországba. Ezúttal a katonaság nem tűrte el a no-go zónákat, vagy az olyan feliratokat, hogy „Ön most a szabad Derry földjére lép”. Felszámolták az utcai barikádokat is. Ősszel az észak ír parlament és Nagy-Britannia béketárgyalásokat kezdeményezett. 1974 januárjában hivatalba lépett egy olyan észak ír kormány, amelynek mindkét keresztény felekezetből voltak tagjai. Bizonyos kérdéseket csak egymással egyetértésben hozhattak meg. Radikális unionisták viszont elutasították a közeledést. Az Ulsteri Védelmi Szövetség (UDA) tagjai megakadályozták az áram és benzin ellátást, és blokkolták a szállítási útvonalakat és kikötőket. A sztrájk próba elé állította az új kormányt. A rojalisták tárgyalni akartak, a republikánusok a hadsereg segítségét akarták kérni. Két hét múlva szétesett a kormány és újra bevezették a közvetlen londoni kormányzást. Az IRA új stratégiát dolgozott ki. Ha merényletekkel nem lehet Észak Írországban célt érni, akkor a terrort a brit szigeten folytatták.

1974 nyarán a kizárólag turisták által látogatott londoni Towernél bomba robbant, megölve egy nőt és megsebesítve 41 gyereket. Ősszel egy birminghami kocsmában 21 ártatlant ölt meg egy pokolgép. Ugyan az IRA belső protokolljában az szerepelt, hogy a merényletek előtt fél órával az újságokat, vagy a hatóságokat értesíteni kell, hogy ne legyenek polgári áldozatok, sokszor pontatlan volt a hely, vagy az idő megadása és így nem maradt idő az evakuálásra. Egyre több katolikus ugyanakkor felismerte itt már nem szabadságharcról, hanem tiszta terrorról van szó. Ugyanakkor a birminghami merénylet után a brit hatóságok is elveszítették a kontrolt. Még azon az estén hat ír férfit, akik Heyshem kikötőjében egy Belfastba induló kompra akartak szállni minden alapos gyanú nélkül letartóztattak. Napokon keresztül hallgatták ki őket, fenyegették ütötték a férfiakat, megvonták tőlük a vizet, élelmiszert és az alvást. „Mindent bevallok, amit hallani akarnak!” – mondta az egyik fogvatartott William Power. Három másikból is erőszakkal csikartak ki vallomást. Az erőszak elterjedése sokakat megdöbbentett. Megerősödtek a békemozgalmak. A legismertebb képviselői a protestáns Betty Williams és a katolikus Mairéad Corrigan voltak, akiket tízezrek követtek. De a félkatonai szervezeteket nem érdekelték a megbékülési kísérletek. Legkevésbé az IRA-t. 1979 augusztusában Fülöp herceg a királyné férjének egyik nagybátyja Lord Louis Mounthbatten az ír Mullaghmorban halászni indult. Röviddel a hajó kifutása után a távolból irányított bomba felrobbant. Lord Mounthbatten és három kísérője meghalt. A brit kormány kemény maradt. Az észak ír ügyekért felelős miniszter megtagadta, hogy az IRA tagjait politikai foglyoknak ismerjék el. Az IRA foglyok úgynevezett „dirty protest”-el tiltakoztak. Nem voltak hajlandók rabruhát hordani és mosakodni. Amikor ez nem vezetett eredményre néhány tagúk éhségsztrájkba léptek. Erre sem hatódtak meg a brit hatóságok, de viszont a szervezet visszanyerte a közvélemény támogatását. 1981-ben Bobby Sands éhségsztrájkoló fogoly megpályázott egy képviselői helyet az alsóházban és meg is választották. Az IRA nem sokára elég erősnek érezte magát, hogy közvetlen a brit kormányt támadja meg. 1984-ben a dél angliai Brighton nagy szállójában egy bombát helyezet el az embere. Egy gyönyörű viktoriánus épület a strand mellett. Pár héttel később a Margaret Thatcher vezette konzervatív párt itt tartotta a gyűlését. A bomba október 12-én 2 óra 54 perckor robbant. Öt ember meghalt, de a miniszterelnök és a kormányának tagjai túlélték a merényletet.

1985-ben London és Dublin szerződést írt alá Ulster helyzetének rendezésére. Az Ír Köztársaság beleszólási jogot kapott az észak ír ügyek intézésébe, viszont cserébe elismerte a különállását. A Sinn Féin az IRA politikai szárnya katasztrófának minősítette a szerződést és a következő évben az IRA kibővítette a merényleteinek célpontjait. Nem csak rendőrök és katonák számolhattak vele, hogy merénylet áldozatai lesznek, hanem a kaszárnyák alkalmazottjai is, vagy például a British Telecom munkatársai. 1987 novemberében Ennniskillen városkában az elesett katonák emlékművénél tartottak megemlékezést, amikor bomba robbant. Tizenegy ember halt meg, közülük tíz civil. Annak ellenére, hogy a katolikusok belefáradtak a terrorba az IRA nem gondolt arra, hogy csökkentse a merényletek számát. A Sinn Féin egyre több szavazatot vesztett az IRA mégis tovább robbangatott. Ám ekkor fordulat állt be a világpolitikában. Az USA-ban Bill Clinton lett az elnök, aki segíteni akart az észak ír probléma megoldásában. 1994-ben Gerry Adams a Sinn Féin politikai vezetője vízumot kapott az Egyesült Államokba. Adams korábban egyre több jelzést küldött, a párbeszédre, de a hivatalos találkozóra nem volt hajlandó. Clinton viszont elfogadottá tette őt. A New yorki Waldorf Astoriában az ír származású amerikaiak előtt tartott beszédében a Sinn Féin vezetője kijelentette bizonyos feltételek mellett az IRA hajlandó a tűzszünetre. Az IRA tényleg szüneteltette a harcot és rövid bizonytalanság után a protestáns félkatonai szervezetek is így tettek. Csak még a nehezén nem voltak túl. Észak Írország irányításáról tovább folyt a vita. A brit kormány az IRA lefegyverzését követelte, míg az írek úgy gondolták a londoni kormány nem veszi komolyan a tárgyalásokat. 1996-ban Manchester bevásárló utcájában fél tonna robbanó szer repült a levegőbe. A legnagyobb bomba a második világháború befejezése óta. Kétszáz ember sérült meg.           

1997-ben Tony Blair kormányzás idején tovább haladtak a béketárgyalások. Blair meggyőzte a republikánusokat egy új tűzszünetről. A tárgyalások amerikai közvetítéssel folytak. Az amerikaiak nyomás alá helyezték a tárgyaló partnereket, hogy nagypéntekig jussanak megegyezésre. Éjszakákon keresztül folyt a vita főleg a paramilitáris egységek leszereléséről. Nagypéntek reggelén az ulsteri unionisták vezetője megakadályozta a megállapodás létrejöttét, csak amikor Bill Clinton telefonon megígérte, hogy az USA szigorúan felügyelni fogja az IRA lefegyverzését engedtek az unionisták. Még aznap aláírták a megállapodást. Az ezt követő referendumon a katolikusok 96, a protestánsoknak pedig 55 százaléka elfogadta a nagypénteki szerződést. Majdnem három évtizednyi háborúskodás ért véget, ami 3500 halálos áldozattal járt. Mindkét oldalnak sikerült a félkatonai szervezeteit lefegyverezni. Az unionisták vezére együtt irányította az IRA egyik volt vezetőjével Észak Írországot. Északi és déli országrészek között szabadon átjárható lett a határ. Az IRA pedig befejezettnek nyilvánította a harcot. A terror időszaka véget ért.

 A koreai háború után az ország déli része a világ legszegényebb részéhez tartozott. De a tábornokok vezetésével gyors iparosítás vette kezdetét. Ebből egy olyan cég is profitált, amely ma a hightech ipar egyik óriása: a Samsung.

Teljesen mindegy, hogy az ember melyik történetet akarja elmesélni. A világ legmagasabb épületéjét a Dubaiban található a Burj Khalifa toronyházét, vagy a világ legnagyobb konténerhajójáét, esetleg a világ legnagyobb számban eladott okos telefonjáét. Ha a kezdetekhez vissza akar menni mindig a szárított halig jut. 1934 márciusát írtuk, és Korea japán megszállás alatt állt, amikor a Daeugu nevű településen élő 28 éves Lee Byung-chull az összes 30 ezer won (ma 20 euró) tőkéjét egy vállalkozásba fektette. Az az elképzelése támadt, hogy hazai élelmiszert, például szárított halat fog exportálni. Az ötletet a japán Mitsubishi konszerntől vette és a cége nevét is hasonlóan alkotta meg, „Három csillagra” keresztelte, ami koreaiul Samsung. Ma a kereskedelmi vállalat egy óriás cég. A „Fortune Magazin” szerint a világ tizenkettedik legnagyobb vállalata, forgalma 200 milliárd euró és 300 ezer embert foglalkoztat. Egy konglomerátum, amelynek a leányvállalatai hajókat gyártanak, épületeket építenek és csúcstechnikát jelentő elektromos berendezéseket állítanak elő. A gyártmány paletta szinte az egész fogyasztói társadalmat átfogja. Csakhogy Lee Byung-chull vállalatának sikere szorosan összekötődik Dél Korea hihetetlen fejlődésével, amely a világ egyik legszegényebb államából a leggazdagabbjai közé küzdötte fel magát. A „Hangang csodája”, ahogy a koreaiak hívják a Szöul átszelő folyó neve után ezt a folyamatot. Ezt a csodát vannak, akik a második világháború utáni nyugat európai fejlődéshez hasonlítják, pedig nem teljesen azonos a bejárt út. A történet meseszerűnek tűnhet, de nem az volt. Ez egy diktátor nélkül ugyanis nem valósult volna meg.

Ma, ha a két Korea képét nézzük, nem gondolnánk, hogy korábban az északi ország rész volt előnyösebb helyzetben. Az ásványkincsek ott voltak találhatók és a gyárak is ott koncentrálódtak. Ezeket még a gyarmatosítók intézték így, hiszen logikusan az üzemeket a nyersanyagokhoz közel telepítették. Dél egy szempontból volt előnyben, a népesség tekintetében. Már a háborút megelőző időkben sokan menekültek délre a Kim dinasztia elől. A testvérharc komoly károkat okozott. Az egy főre jutó nemzeti össztermék az ötvenes években alig érte el a száz dollárt, ami kevesebbnek számított az afrikai Csádénál. A déli országrészt a korrupt Rhee Syng-man elnök irányította, aki csak az amerikai segítségnek köszönhette a hatalmát. 1960 tavaszán felerősödött az ellenállás és a tüntetések egyre hevesebbek lettek. Rhee a tömegbe lövetett. Ez már az Egyesült Államoknak is sok volt. A demokratikus próbálkozás, ami Rhee hatalmát követte rövid ideig tartott. 1961 május 16-án katonai hatalomátvételre került sor. Az ország új erős emberét Park Chung-hee tábornoknak hívták. Pont ő, aki a japán katonai akadémián végzett lett a modern Dél Korea atyja. Lee Byung-chull az államcsíny idején Japánban tartózkodott. Amit ő a távolból megfigyelt aggodalommal töltötte el. Azokat a vállalkozókat, akik Rhee elnöksége idején jó üzleteket csináltak, „korrupt disznóként” címerezték meg. De mivel rendelkezett Lee a már akkor sikeres vállalkozó, amiért aggódnia kellett? Egy cukorfeldolgozó és egy textil üzeme volt, amikkel a Samsung alapító vagyonokra tett szert. Az új rezsim adócsalással vádolta, de ő ennek ellenére hazatért. Rögtön letartóztatták, ugyanakkor eljött életének legnagyobb üzlete. Lee kijelentette vállalkozásainak nagy részét hajlandó az államnak „ajándékozni”. Emellett kész volt az új diktátor gazdasági terveit támogatni. Jutalomként szabadon engedték és kinevezték a Gyáriparosok Szövetségének elnökének. A többi nagyvállalkozó előtt is ugyanez a választás állt. Együttműködés, vagy börtön. A döntés nem volt nehéz. A tábornok most hozzá kezdhetett a modernizációs tervének a megvalósításához. 1962-ben elindult az első ötéves terv. A recept nem sokára kétszámjegyű növekedést eredményezett. Az alapelv rendkívül egyszerű volt. A lojális nagyvállalkozók, mint Lee Byung-chull olcsó hiteleket kaptak. A kassza tele volt első sorban az amerikaiaknak köszönhetően. A rezsim, hogy a hatalmának civil kinézetett adjon Park Chung-hee kilépett a hadseregből és elnökké választatta magát. A titkos szolgálatnak és a cenzúrának köszönhetően az egykori tábornok úgy érezte mindent erősen a kezében tart.

Ellenszolgáltatásként a nagyvállalkozóknak a világpiacra kellett termelniük és versenyképesnek kellett lenniük. A hazai piac viszont a magas vámok miatt védve volt a külföldi riválisoktól. Az alacsony bérekkel és a képzett munkaerővel együtt ez a dél koreai cégeknek magas növekedési rátát tett lehetővé. Családi vállalatok, mint a Samsung hatalmas konglomerátumokká nőtték ki magukat. Olyan vállalat óriások születtek, amik sok mindennel foglalkoztak. A Samsung mellet ekkor nőtte ki magát a Daewoo, a Hyundai, az LG (Lucky Goldstar). Lee Byung-chull megtanulta a helyzetet kihasználni. A következő években mindent a növekedésnek rendelt alá. 1969-ben megalapította a Samsung Electronicsot. A következő évben elkezdett televíziót gyártani. Hamarosan ehhez jött a hűtőszekrény és a kazettás magnó. 1974-ben Lee beszállt a hajógyártásba, ami Park diktátornak különösen közel állt a szívéhez. Két év múlva millió szám kerültek le a televízió készülékek a futószalagról. Az export növekedésével párhuzamosan emelkedett a vállalattulajdonosok vagyona. Nem volt okuk panaszra, szemben a néppel. Park Rheevel szemben nem lopott az államvagyonból, viszont kemény kézzel irányított. Azért, hogy a béreket alacsonyan tartsák be voltak tiltva a szakszervezetek. A dolgozók, akik a vállalatóriások profitját megtermelték a vállalat házaiban éltek, amelyek a kaszárnyákhoz hasonlítottak. Nem volt ritka a hatvan órás munkahét. Első sorban a városokban növekedett az elégedetlenség. Az 1971-es választást Park majdnem elvesztette, pedig manipulálva volt. Erre kihirdette a hadiállapotot. Az új alkotmány szinte korlátlan hatalmat biztosított neki. Az ellenzéki vezetőt, aki majdnem megnyerte a választást Kim Dea-jungot elraboltatta és megkínoztatta. Csak az amerikaiak beavatkozása mentette meg Kim életét. Park egyre nyíltabb diktatúráját sok kritika érte. 1979 őszén újabb tüntetések törtek ki, amit ismét erőszakkal akart leverni. A titkosszolgálat vezetője ezt másként gondolta, és Parknak 1979 október 26-én golyót lőtt a fejébe. Mai napig nem tisztázott, hogy bosszú, vagy politikai megfontolás állt-e a cselekedete mögött. Egy biztos Parkot újabb katonai diktatúra követte. A tábornokok minden tiltakozást levertek.               

A Samsung meg működött tovább mintha mi sem történt volna. 1980-ban beszállt a telekommunikációs üzletbe valamint számítógépeket és félvezető chipeket kezdett gyártani. Az egykori élelmiszergyártó Lee Byung-chull cége fokozatosan hightech vállalattá kezdett válni. Csakhogy az alapító tüdejét rákos sejtek kezdték megtámadni. Amikor 1987-ben meghalt Dél Koreában a diktatúra már a múlté volt. Nyáron több ezren tüntettek és sztrájkok rázták meg az országot. Ez alkalommal a tábornokok engedtek, nem csak az 1988-as nyári olimpiai játékok miatt nem akarták, hogy vér folyón, hanem mert az USA vezetése világossá tette nem tűri az erőszakot. A katonai kormányzat lemondott és a demokratikus átalakulást már nem lehetett megállítani. 1997-ben Kim Dea-jungot elnökké választották, azt az embert, akit Park majdnem megöletett. Dél Koreában az autokratikus hatalom a múlté, de az a konszern, amely a diktatúra idején erősödött meg virágzott. Az élén papír szerint az alapító fia állt, sok botránya ellenére. Ő mondta egyszer egy újságírónak: „Egy koreai elnök öt évig van hivatalában, a Samsung viszont örökké létezni fog!” 

 A 19. századi Szicíliában egy elég vegyes társaság, rablók, jószágigazgatók, őrök és lázadók olyan bandákat hoztak létre, amelyek speciális becsület kódexnek voltak alávetve. Rövidesen az emberek egy átláthatatlan képződményről kezdtek beszélni a maffiáról. Erőszak uralta a sziget nagy részét, üzletembereket zsaroltak, politikusokat korrumpáltak. Megteremtették a szervezett bűnözés ősét.

Már a kezdetek óta Szicília „tiszteletre méltó férfiúi” zsarolásból és védelmi pénzek beszedéséből szereztek jövedelmet maguknak. Míg voltak, akik továbbra is emberrablásból és marhatolvajlásból éltek, Palermo környékén egyre elterjedtebb lett a védelmi pénzek szedése az egyes maffia csoportok részéről. A maffia olyan szervezet volt, amely mindenre nyújtott védelmet: a csaló üzleti partnertől, a tolvajokon át a konkurenciáig. De legfőbb képen magával a maffiával szemben. Aki úgy gondolta nem kér a védelemből, arról maga gondoskodott a maffia, hogy meggondolja magát. A maffia először illegális dolgokból szerzett bevételt, majd ezt legalizálta végül monopóliumra tört. A citrusültetvények ideális terepet nyújtottak ehhez az üzleti modellhez. Nagy befektetés volt egy érzékeny termékben. Elég volt az öntöző rendszert megrongálni, vagy egy fejszével a fákat tönkre tenni. A gyümölcsüzlet ugyan nagy profitot hozott, de bizonytalan volt az értékesítés. Ugyanis nem koncentrált termelésről volt szó, hanem sok kisebb üzemről. A maffia viszont megoldotta ezt a problémát. Palermo környékén a maffia független hatalomra tett szert, olyanra, ami az államot tudta helyettesíteni. Az állam gyengesége – korrupt felügyelők, vizsgálóbírók – a maffia erejét jelentették. És ott volt még az egymás közötti bizalmatlanság. A politikusok, földbirtokosok ezt a fajta hatalmat, ami az erőre épült becsülték. Még a távoli Rómában is elnézték azt, hogy a bűnözők irányítanak, mind addig, amíg hatékonyan tették ezt. A főnöknek viszont oda kellet figyelnie, hogy az történjen, amit ő akar. Erre volt a becsület kódex, amelynek a megszegését szigorúan megtorolták. Súlyos provokációnál nem volt elég az egyszerű gyilkosság, hanem különösen brutális módon végezték ki az illetőt. A besúgás és árulás a legnagyobb bűnök közé tartozott, még ha külföldre menekült, aki elkövette ott is kivégezték. Amikor az újonc a szentképre kente vérét az életét adta oda a szervezetnek. Azelőtt egyszerű bűnöző volt az aktussal viszont „tiszteletre méltó” férfi lett. Szinte alig vettek fel olyant a szervezetbe, aki legalább egy embert ne ölt volna meg. Minél több embert megölt egy maffia tag annál nagyobb lett a megbecsültsége. Ha az áldozata maga is sok embert ölt meg, még nagyobb megbecsültségre tett szert. Ha viszont nem reagált a sértésre, ami őt érte, az a tekintélyét súlyosan károsította. A főnök egy szava viszont minden vitát megoldott.

Hamarosan a Palermo környékén működő maffia sejtek kezdtek közösen dolgozni, sőt 1875 körül már informális föderációban. A beavatottak megismerték egymást különböző jelek segítségével, vagy kódolt dialógussal. A kooperáció ellenére azért gyakoriak maradtak a konfrontációk az egyes sejtek között. Az összetűzéseket aztán megint az együttműködés váltotta fel. Sokat kinyomozott ezekből Gaspare Galati és egy vizsgálóbíróhoz fordult, amely becsületesnek tűnt, de tanúkra volt szüksége. Amikor Galati új őreit lelőtték az egyikük túlélte és azonosítani tudta az elkövetőket. Galati éjjel és nappal ápolta a tanút és mindig revolvert hordott magánál. A családjának pedig megtiltotta, hogy a házukat elhagyják. Amikor a sebesült őr jobban lett elment a maffiához, a capo békét kínált neki és jutalmat, mire visszavonta a tanúvallomását.  Galati és családja kénytelen volt elhagyni Szicíliát 25 év alatt felépített pacientúrát hagyott hátra. Csak később jött rá, mindegyik őre maffiózó volt, csak rivális bandához tartoztak. Az omerta törvénye győzött, legalább is ez alaklommal.

Szicíliában volt egy társaság, amely más társadalmat akart: nem akartak a bűnözőknek adózni, állandó félelemben élni, hogy maffia csoportok háborújának áldozatai legyenek. Olyan társadalmat akartak, ahol a szorgalom és nem a brutalitás számít. Közéjük tartozott Emanele Notarbartolo Marchese de San Giovanni. Abban az időben mikor Galati elvesztette a harcát a maffiával ő vásárolt Palermótól 40 kilométerre délkeletre egy 125 hektáros oliander által benőtt birtokot. A hozzá vezető út rossz volt, banditák lepték el a környéket a közeli Caccamo pedig a maffia fellegvárának számított. Be akarta bizonyítani, hogy egy nemesnek nem feltétlenül a városban kell kényelemben élnie, hanem kemény munkával értéket teremthet és nem mindig az arcátlanság győz. 1873-ban Palermo polgármesterévé választották. Arra kényszerítette a takarmány hivatal vezetőjét, hogy az elsikkasztott pénzt fizesse vissza. Ezt az embert Rafaele Palizzolonak hívták. Palizzolo szintén nemes volt, igaz alacsonyabb rangú, mint Notarbartolo. Bérlőként kezdte a citrus üzletet, és hamar kapcsolatba került a maffiával. A földbirtokból illegális jövedelmei is voltak és a bűnözői kapcsolatai kikövezték az utat a politikába. Nem egy szokatlan karrier ebben az időben. Az olasz egység után az állam sok hatalmat ruházott át a helyhatóságokra. Beszedték az adókat, megbízásokat kötöttek, összeállították a választói névjegyzéket. A hivatalokért ezért kemény harc folyt. Rómában ezzel szemben a déli politikusok ki voltak zárva a hatalomból egészen 1876-ig amikor is a szocialisták legyőzték a konzervatívokat. Ekkor először kerültek szicíliaiak a hatalom berkein belülre. Hat évvel később Rafaele Palizzolot megválasztották parlamenti képviselőnek. Don Rafaele jóvális férfi volt, aki sokat adott a hírnevére. Amikor a választókörzetében tartózkodott már korán reggel fogadta a kérvényezőket a palotájában Palermóban a Via Ruggero Settimo-n. Az ágyán ülve vette át az ajándékokat és türelmesen végig hallgatta a látogatóit. A kihallgatás alatt felkelt megmosakodott, megigazította a bajuszát és felöltözött, majd folytatta a kérelmezők meghallgatását. Mindenki felkereshette ügyes bajos dolgaival. Építési vállalkozó állami szerződésekért, polgárok, akik városi hivatalt reméltek, vizsgálóbíró, aki áthelyezését kérte, maffia tagok, akiknek fegyverviselési engedélyre volt szükségük. Don Rafaele mindenkinek megígérte, hogy segít. És ez nem üres ígéret volt. Palizzolo mindenkit ismert Palermóban: mágnásokat, hivatalnokokat, maffiózókat. És nem csak Szicília fővárosában voltak kapcsolatai, hanem Rómában is.

Amióta a római kormány rá volt utalva a déliek támogatására ömlött a pénz Szicíliába. Utak, hidak, kikötők, iskolák, kórházak, menhelyek épültek. Szanálták a szegénynegyedeket. Minden állami megrendelést szét kellett megfelelően osztani. Minden egyes líra szavazatot jelentett. 1882 óta a férfiak negyedének volt választó joga. Új korszak a tömegdemokrácia kora jött el. A Palizzolo palota úgy működött, mint egy tőzsde. Információk és szívességek cseréltek gazdát és természetesen mindenre volt garancia. A fegyveres erőszak. Don Rafaele jól egyesítette a maffiózót a politikussal. Közvetítő volt a helyi társadalom, a bűnözők és a központi hatalom között. Vele érkezett meg Szicília a központi hatalomba és Szicíliával együtt a maffia. Ugyan létezett más szervezett bűnözői csoport Itáliában például a camora Nápolyban, régebbi is volt, mint a maffia, de csak Nápolyra korlátozódott és a védelmi pénzeket legális üzletekbe fektették. És volt még egy lényeges különbség, a camora az esetek többségében távol tartotta magát a politikától. Calabriában a csizma orrán működött még a maffiához hasonló szervezet a „Ndrangheta” „a derék emberek”. Hasonló módon keletkezett, mint a maffia, hasonlóak voltak a rituáléik, és a helyi politikában is befolyással rendelkeztek. Volt viszont egy lényeges különbség: ez a szervezet a rokoni kapcsolatokra épült. Ezen társaságok távolról sem rendelkeztek akkora befolyással, mint a maffia. A „Cosa Nostra” ahogy később a maffiát nevezik „a mi ügyünk” parlamenti képviselőket tartott a kezében, hivatalokat ellenőrzött, és biztosította a megfelelő számú szavazatot a nekik szolgáló választott képviselőknek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a maffia ellenes perekben megszaporodtak a hiányzó bizonyítékok és a felmentések. Rómában a központi hatalom a megtűrés és az együttműködés között egyensúlyozott. A politikai hatalom és a szervezett bűnözés között szűrke zóna jött létre, ahol nehéz volt megállapítani hol kezdőik az egyik és hol ér véget a másik. Az állami hivatalnokok dolgoztak a maffia vezéreknek és a gengszterek gondoskodtak róla, hogy megkapják a hivatalt.

Délután mikor a kérelmezők elmentek Rafaele Palizzolo felkereste hatalmának forrását a maffiózó barátait, akik számos grémiumban megtalálhatóak voltak. Többek között a Szicíliai Bank felügyelő tanácsában. Ennek a banknak volt az igazgatója Emanuele Notarbartolo. Palermo korábbi polgármestere nagyon szorgalmas volt. Rögtön a hivatali idejének kezdetén szanálta a bankot. De egyre gyakrabban keresztbe tett neki az ötven tagú felügyelőbizottság. A bizottság kétharmada politikusokból állt, aki részesei voltak gazdasági visszaéléseknek. Így például pénzek tűntek el úgy, hogy gyerekeknek, vagy nem létező személyeknek adtak hitelt. A felügyelőbizottság négy elnöke közül az egyik Rafaele Palizzolo volt, akinek még sok ilyen kreatív ötlete volt a pénzszerzéshez.  1889-ben Notarbartolo ultimátumot intézett Rómában az illetékes miniszternek: változtassák meg a bank statútumát és tisztítsák meg a felügyelő bizottságot, vagy ő lemond. Sokáig bizonytalankodott a kormány, de végül elengedték Notarbartolo kezét. Röviddel a bukása után Palizzolo körül gyülekező csaló vállalkozók és maffiózók elkezdték a kétes játékukat a bank hiteleivel és részvényeivel. Notarbartolo mind erről értesült a hozzá hű felügyelőbizottsági tagoktól, és vizsgálatot követelt a pénzügyminisztertől. 1892/93 fordulóján a könyvvizsgálók nyomára bukkantak a visszaéléseknek. Egyre többen mondták Notarbartolot visszahívják a bankhoz, hogy rendet tegyen. Pár héttel később megtalálták a holttestét a sínek között.

Csaknem hétéven keresztül sikerült mágnásoknak, megvásárolt nyomozóknak, politikusoknak az ügy kivizsgálását megakadályozni. Fiának Leopoldónak Rómában azt a baráti tanácsot adták fogadjon fel egy gyilkost, aki Palizzolot megöli. Aztán a nyilvánosság nyomására és Notarbartolo család konzervatív barátai segítségével újra nyitották az ügyet. Eredetileg egy vasúti alkalmazottat a vonat fékezőjét vádolták, de jött Leopoldo Notarbartolo vallomása a milánói esküdtbíróság elött és egyre többen szólaltak meg. Végül a római parlament felfüggesztette Palizzolo mentelmi jogát. A képviselőt letartóztatták a pert pedig a további vizsgálatig felfüggesztették. 1901 szeptemberében folytatták a tárgyalást ezúttal Bolognában. A Palazzo Baciocchiban a vádlottak rácsos ketrecben várták a trágyalás kezdetét. Palizzolo két napon át beszélt a bíróság elött. Csak beszélt és beszélt az őt ért megaláztatásokról, intrikákról, amivel tönkre akarják tenni. Majdnem 11 hónapig tartott a tárgyalás. A bizonyítékok ötven dobozt töltöttek meg, 503-an tettek tanúvallomást. Sokszor félbe kellett szakítani a tárgyalást. Az utolsó tárgyalási napon 1902 június 2-án elterjedt a hír, hogy a maffia merényletet tervez. Csendőröknek kellett biztosítani a helyszínt. 21 óra 45 perckor vonultak vissza az esküdtek ítélethozatalra. Majd másfél óra múlva jelentek meg ismét. Az ítéletük: bűnös! A várakozó tömeg ünneplésbe kezdett. Egészen más volt a fogadtatás Palermóban. Palizzolo egy közülük és a fenti északon tönkre tették őt. Palizzolo barátai egy Pro Szicília nevű egyesületet hoztak létre. A maffia elsáncolta magát, de a jogászait mobilizálta. Fél évvel később Rómában a semmítőszék hatályon kívül helyezte az ítéletet. Palizzolot felmentették; bizonyítékok hiányában. A maffia ismét győzött.

Vissza az első részhez!           

 A 19. századi Szicíliában egy elég vegyes társaság, rablók, jószágigazgatók, őrök és lázadók olyan bandákat hoztak létre, amelyek speciális becsület kódexnek voltak alávetve. Rövidesen az emberek egy átláthatatlan képződményről kezdtek beszélni a maffiáról. Erőszak uralta a sziget nagy részét, üzletembereket zsaroltak, politikusokat korrumpáltak. Megteremtették a szervezett bűnözés ősét.

1893 február elsején Emanuele Notarbartolo elhagyta fallal körülvett biztonságos udvarházát, fogta a fegyverét és útnak indult. Sohasem utazott fegyver nélkül. Emanuele Notarbartolo Marchese di San Giovanni erős testalkatú 60 éves férfi volt ritkás hajjal és mindig éber tekintettel. Nemesi családból származott, korábban Palermo polgármestere és a Szicíliai Bank igazgatója volt. Híres volt becsületességéről, idealistaként hitt a tisztességes üzletben és a kemény munkában. Konfliktusai voltak a bankban, mert elhatározta az ott tapasztalható felelőtlen gazdálkodás és csalás ellen felveszi a harcot. Ezért is kellett a pénzintézetet otthagynia. Közben szóbeszéd kezdett terjedni, hogy visszaakarják hívni vezető pozíciójába. Ezért is indult Palermóba. Két órát lovagolt a legközelebbi vasútállomásig Sciaraig. Sajátos vidéken vezetett az útja, ahol még mindig banditák foszthatták ki az úton levőket, vagy egyszerűen elrabolták őket, hogy váltáságdíjat követeljenek értük. De Notarbartolo sértetlenül elérte Sciarat. Beszállt a vonatba és egy üres fülkét keresett. Most végre biztonságban érezte magát. Az, hogy bűnözők vonatot megtámadtak volna eddig még nem fordult elő. Lerakta a fegyverét a csomagtartóra. A vonat elindult és Notarbartolo elaludt. Termini Imereseben ébredt fel. 18 óra 23 percet mutatott az óra; a vonat 13 percet késett. Aztán jött az indulást jelző szignál. Az utolsó pillanatban két férfi szállt fel a vonatra fekete kabátban, kerek kalapban. A szerelvény a tengerpart mentén haladt. Amikor Termini Imerese és Trabia között egy alagútba ért megtorpan a mozdony a vagonok megrázódtak a fékezéstől. Ekkor a két férfi berontott a fülkébe. Az egyik tőrt tartott a kezében a másik pedig egy csontnyelű kést. Marchese felugrott és csapkodni kezdett maga körül védekezésül. Egy- két szúrás megsebezte, de volt, amelyik az üléshuzatot hasította fel. Notarbartolonak sikerült megfognia a kést, míg a másik kezével fegyvere után nyúlt. De az egyik férfi lefogta a másik pedig négyszer a mellkasába szúrt. Amikor Trabiaba a vonat befutott a két tettes a fülke ablaka mögé guggolt, hogy ne lássák őket, majd, amikor a szerelvény elindult az állomásról a holttestet a vagon ajtajához vitték és egy hídnál kidobták a vonatból. Csakhogy Notarbartolo teste nem esett a folyóba, aminek a tengerbe kellett volna vinnie, hanem a síneken maradt és itt is találták meg és azonosították. Amint az áldozat neve kitudódott, Palermo utcáin suttogni kezdtek, arról ki hajtotta végre a gyilkosságot: a maffia.

Szóbeszéd egy bűnöző társaságról szólt, amely titokban évtizedek óta meghatározta a Szicíliában történteket. A szó mafioso, amivel ezt a szervezetet jelölték a palermói dialektusban eredetileg, szépet, merészet, vagy öntudatost jelentett. 1863-ban egy népszerű színműben a nemes szándékú bűnözőt jelölték vele. Két évvel később Palermo prefektusa Filippo Gualterio egy jelentésben a maffia csoportról írt, de hogy ez pontosan mit jelentett homályban maradt. Gualterio jelentésében minden esetre bűnözők összeesküvését jellemezte vele. A néprajzkutató Giuseppe Pitré ezzel szemben egy érzésről beszélt, ami a becsületet, az erőt, és a függetlenséget idézi. Ez az érzés a szicíliai mentalitás része, amit az arrogáns északiak kriminalizáltak. A büszkeség néha bűn elkövetéséhez vezethet, de nincs szó semmi titkos szervezetről – Pitré szerint. Az ilyen fajta megközelítést több politikus, sőt külföldi tudós is osztotta. Ők vagy tévedtek, vagy hazudtak. Mert maffia igen is létezett. És Emanuel Notarbartolo az első felső osztályból származó úgy nevezett „cadavere eccelente” egy „híres áldozata” volt a szicíliai szervezett bűnözésnek. Esetében sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy a bizonyítékokat eltüntették, a tanúkat megfélemlítették és 1899-ben, amikor hat évvel az eset után az eljárást megindították csak két vasúti alkalmazott állt bíróság elé, mint, bűntárs. A gyilkosság megrendelőit és a gyilkosokat nem sikerült elkapni, mind addig, amíg Leopoldo Notarbartolo a meggyilkolt férfi fia nem kezdett el kutakodni. A család vagyonát arra fordította, hogy apja gyilkosait előkerítse. 1899 november 16-án a milánói esküdtbíróság elött egy magas rangú tengerésztiszt tartott beszámolót arról, amit kiderített. A gyilkosságra a megbízatást Don Raffaele Palizzolo adta Palermo parlamenti képviselője, Szicília legbefolyásosabb politikusa. Magát a gyilkosságot a maffia egy Palermo mellet fekvő településén Villabaten működő csoportjának tagjai hajtották végre. A helyi hatóságok fedezték a gyilkosokat. Az ifjú Notarbartolo vallomása megrendítette Itáliát. Újságok szalagcímekben hozták a történetet, egy helyi konfliktusból országos botrány lett. Raffaele Palizzolo bűnösségéről vagy ártatlanságáról folyt a vita, meg arról mi is valójában a maffia. Egy mentalitás, vagy szervezett bűnözői csoport, amelynek csápjai a legfelsőbb körökig elérnek. Az ifjú Itáliának új veszéllyel kellett szembenéznie a szervezett bűnözéssel.

Mióta az ember létezik, hajlamos szövetkezni abból a célból, hogy erőszakkal gazdag legyen. Rablóbandák, kalóztársaságok alakultak, meghatározott szabályokat követtek és minden létező politikai rendszerben tudtak működni. Az Oszmán Birodalomban a mekkai zarándokút mentén bandák védelmi pénzt szedtek; Európában rablók a hercegek engedélyével fosztogathattak mind addig, amíg ezt a rivális kárára tették. Gyakran nagy fosztogató hadjáratból birodalmak születtek, elég a mongolokra, vagy a nomád népekre gondolni. A modern szervezett bűnözéshez két dolog kell: egy állam, amely nem tudja hatásosan megvédeni polgárjait erőszakszervezeteivel, és egy szervezet, amely ezt megteszi helyette persze haszon fejében, ritkán ideológiai célokat is követve. A tagjai saját szabályaik szerint járnak el és figyelmen kívül hagyják az állam törvényeit. Az erőszak szubkultúrája, amely extrém esetben az államot helyettesíti.

Évszázadok óta kevés hely volt Európában, ahol annyira kizsákmányolták a parasztokat, mint Szicíliában. A földtulajdonos nemesek általában a városokban laktak és birtokaik irányítását intézőikre hagyták, akiktől elvárták minél több pénzt préseljenek ki a földterületből. Arisztokraták és birtokigazgatók fegyveres bandákat állítottak fel, amelyek a parasztokat zsarolták, ha nem elég terményt szolgáltattak be. Sokaknak nem volt más választásuk, mint ilyen csoportokhoz csatlakoztak. De ezeknek a privát milíciáknak egy része önállósította magát. Tiszta frontvonal nem volt: nagybérlők gyakran rablókat fogadtak fel és a zsákmányt megtartották maguknak. Rendőrök tárgyaltak marhatolvajokkal az elrabolt állatok visszaadásáról megfelelő részesedés fejében. 1820/21-ben és 1848-ban a banditák a Bourbon ellenes felkelőkhöz csatlakoztak. Ebben az időben a Bourbon ház uralta Nápolyt és Szicíliát. A felkelések elérték a városokat, ahol nemesek és értelmiségiek álltak az élére. Titkos szervezetek alakultak arisztokratákból, polgárokból, kézművesekből a rezsim ellen, akik egymásnak juttattak hivatalokat és legális, vagy illegális üzleteket beszéltek meg. Látszólag teljes anarchia uralta Szicíliát. 1838-ban egy bíró értesítette a belügyminisztériumot Nápolyban egy ritka megfigyeléséről: főleg nyugat Szicíliában szervezetek működnek, amelyek sem politikai céllal, sem állandó központtal nem rendelkeznek, de egy vezetőjük van. Ezek az emberek minden fajta bűnügyben részt vesznek, előnyös megállapodásokat közvetítenek közönséges banditák felé és pénzalapokat tartanak fel a hatóságok és bíróságok manipulálására. Sajátságos módjukon tárgyalnak a helyi hatóságokkal. Ez az első jelentés a megszülető maffiáról.

A maffiának nincs alapítási éve, nem rendelkezett központi vezetőséggel, vagy alapító okirattal. Azért tudott olyan eredményesen védekezni az árulás és az üldöztetéssel szemben, mert a hatóságok keveset tudtak a működéséről. Ezért is maradt a legtöbb dolog a történetével kapcsolatban homályban. Az átláthatatlanságnak volt egy törvénye az „omerta” a hallgatás törvénye, szószerinti fordításban az alázatosság. A feltétlen hűség és engedelmesség a csoportnak és annak vezetőjének. A hallgatási szabály legfőképpen a rendőrökkel kapcsolatban volt érvényben, nekik semmit nem lehetett mondani és segítséget sem lehetett tőlük kérni. Egy ember becsületéhez hozzátartozott a saját védelme. Ha bármi baj történt vele saját kezűleg kellet elégtételt vennie. Legfeljebb egy erősebb ember egy patrónus segítségét kérhette. Az anarchia éveiben megsokszorozódtak a fegyveres csoportok, fegyverrel jól bánó férfiak, magán milíciák. Piac jött létre, ahol fegyveres szolgáltatásokat nyújtottak. A bíró által említett szervezet egy ilyen csoport volt, amely a többit a saját uralma alá akarta szorítani. Valószínűleg több régióban voltak ilyen egyeduralomra törő csoportok. Ezek a mindenre hajlandó, törtető emberekből álltak és a társadalom széles rétegéből verbuválódtak: politikai lázadók, banditák, parasztok, pásztorok, őrök, sőt papok és ügyvédek is. Többnyire a földbérlők és birtokosok játszották a vezető szerepet, sokszor azért, hogy a saját földjüket megvédjék. A bandák nem csak emberrablásokat hajtottak végre, vagy marhákat loptak, hanem védelmet is nyújtottak adott esetben. Gyakran korrupt politikusokkal és bírókkal működtek együtt. Ekkor még nem álltak szövetségben egymással, de kapcsolat volt közöttük. A kormány akaratlanul is elősegítette ezeknek a kapcsolatoknak a létrejöttét, a börtönökben, ahol a különböző csoportok tagjai büntetésüket töltötték. A bűnözői csoportok átvették a titkos társaságok például a szabadkőművesek felvételi rituáléját. Az újoncot bekötött szemmel egy titkos helyre vitték, ahol a főnök megvágta az ujját és a kifolyó vért egy szent képre kellett kenni. A szentképet elégették és a hamut szétszórták miközben az újonc letette az esküdt. Hűséget és hallgatást fogadott. Az elégetett szentkép szimbolizálta mi történik vele, ha esküszegő lesz. Az esküt fogadókat tiszteletre méltó férfiaknak hívták. A központjuk nyugat Szicíliában Palermo környékén volt.         

1860 május 11-én két gőzös futott be a nyugat szicíliai Marsala kikötőjébe. A fedélzetükön 1000 itáliai szabadságharcos Giuseppe Garibaldi vezetésével. Egy évvel korábban az észak itáliai Piemont felszabadító háborúba kezdett a Habsburgokkal és a pápai állammal szemben. Most a függetlenség ideáját Garibaldi délre vitte. A célja Bourbonok által uralt Szicíliát a nagy olasz egységbe bevonni.  Hamarosan szicíliaiak ezrei csatlakoznak a felkelőkhöz közöttük régi forradalmárok, de banditák is. A király 20 000 katonát állított ki, de Garibaldi jobban manőverezett. Kevesebb, mint egy hónappal a partraszállás után Palermo a felkelők kezére került, szeptember elejére pedig Nápoly is. 1861-ben létre jött az Alpoktól Szicíliáig az egységes Olaszország. A hatalmi központja északon volt, ahonnan a függetlenségi háború elindult. Az onnan származó liberális politikusok egy központilag irányított modern, szekularizált államot képzeltek el. Az ország déli részén dombok és hegyek között feküdt Palermo 200 000 lakosával rendkívül nagy vagyoni különbségekkel. A lakosok közülük sokan kunyhókban, szűk utcákban lévő omladozó bérházakban laktak. Nem messze tőlük több emeletes paloták hatalmas ablakokkal, díszes balkonokkal. A városfalon túl virágos kertekkel körülvett villákban a földesurak laktak. Az új Itália politikusainak nemsokára tudomást kellett arról venniük, hogy a szicíliai nemesek egy része vagy hű a régi rendhez, vagy autonómiát akar a szigetnek. Egyesek elraboltatták ellenfeleiket, vagy akár meg is ölették őket. A hazafiakat nehéz volt megkülönböztetni a haramiáktól. A központi kormányzat, ahelyett, hogy szövetségeseket keresett volna tekintet nélkül mindenre modern rendet akarta bevezetni. Az eddigi kiváltságokat eltörölték, a régi rend hivatalnokait elbocsájtották. Templomok, kolostorok földjeit kisajátították. Ezzel sok szegény embert hozva nehéz helyzetbe, akik eddig egyházi segélyen éltek. Északról jöttek hivatalnokok, aki nem értették a helyi dialektust, tolmácsra volt szükségük. Adókat nehezen, vagy egyáltalán nem tudták beszedni, hadkötelezettséget vezettek be, ami ellen lázadtak a helyiek. A kormány keményen reagált. Csapatokat küldött és 1866-ban Palermóban kegyetlen módon leverte a felkelést. Az északiak egyre frusztráltabban reagáltak és egy ősi összeesküvésre kezdtek gyanakodni. A titokzatos minden hatalmat kezébe tartó szervezetre a maffiára, amelynek központja a citrus ligetekkel körülvett Palermo.

1850 körül Szicília 750 000 láda citromot és narancsot szállított északra, harminc évvel később már háromszor annyit. Az ültetvények itt sokkal nagyobb hasznot hajtottak, mint Európa más vidékein. De ugyanakkor a kiépítésük hatalmas költséggel járt. A növényeknek teraszokat kellett képezni, utakat építeni az ültetvényekhez. Meg kellett oldani az öntözést, fallal kellett védeni a széltől és a rablóktól. Ezen kívül nyolc év telt el mire termőre fordult az elültetett növény. Az ültetvények vagyonokat értek. 1872-ben Dr. Gaspare Galati sebész átvette a lányának és sógornőjének Palermótól 15 perc gyalogútnyira fekvő citromültetvényének igazgatását. Egy mintagazdaság, amely nem hoz elég hasznot, mert az őrök, akiknek a tolvajoktól kellene megvédeniük a termést annak a negyedét ellopják. Galati elbocsátotta a tolvaj őröket és másokat alkalmazott. Nemsokára lövések dördültek és lelőtték az új őröket. Galati őket is helyettesíti, de rövidesen névtelen levelet kap: hiba volt elbocsájtani az eredeti őröket és helyükre „besúgókat” alkalmazni. Az orvosnak gondoskodnia kellene arról, hogy az eredeti őröket ismét alkalmazzák, vagy különben úgy jár, mint azok, akiket helyettük felvett. Galati a levelet elvitte a rendőrségre, de csak három hét után tartóztatták le az első őröket, majd rövidesen szabadlábra helyezték őket, mint akiknek nem volt közük az ügyhöz. Galati személyesen járt utána az ügynek. Kiderítette, hogy az egyik őr egy bandának a tagja, amelyik megzsarolja az ültetvény tulajdonosokat, hogy nekik megfelelő őröket, intézőket és kereskedőket alkalmazzanak. A tulajdonosoknak meg csendben végig kellett nézniük, hogy azok ellopják a termény egy részét. A banda egyik fele védelmipénzt szedett be, a másik pedig az értékesítésért felelt. A zsarolók nem csak a rendőrséggel dolgoztak együtt, hanem szállítókkal, nagykereskedőkkel és kikötői dolgozókkal. Adott esetben meg tudták akadályozni, hogy az ültetvényről a gyümölcs a megrendelőig eljusson. A főnök, vagyis a capo, egy jótékonysági alapítvány vezetője Antonio Giamonna. Egy szótlan paraszti sorból származó férfi, aki forradalmárból nagybirtokos lett. Giamonna több gyilkosságért is felelt, de sose vonták ezekért felelőségre. A citrom ültetvény elleni támadás egy nagyobb akció része volt, aminek keretében több ültetvényre ki akarták terjeszteni a befolyásukat. Galati egy maffia csoportra bukkant úgy nevezett coscara.

Folytatás itt.