Ferenc Ferdinánd trónörökös 1914 június 28-i meggyilkolása után a világ döbbenten nézett Bosznia Hercegovina fővárosára, Szarajevóra. Mi történt a várossal, amely évszázadokon keresztül a békés egymás mellett élésről volt ismert?

Már június 28-án este voltak pogrom jellegű szerb ellenes megmozdulások, amelyek még a következő napokban is folytatódtak. Szerb iskolákat, házakat, üzleteket, klubokat fosztottak ki, törték össze berendezési tárgyaikat. Láthatóan a város lakossága mélyen meg volt osztva. A hangulat olyan feszült volt, hogy a városban és a környékén rendkívüli állapotot kellett bevezetni. Míg a katolikusok és a muszlimok között sok támogatója volt a kettős monarchiának, addig a szerbek egy jelentős része szemben állt vele és akadályát látták benne a délszláv egység megvalósulásának. Ők úgy tekintettek a 1878 óta Bécsből irányított és 1908-ban annektált tartományra, mint Szerbia részére. A merénylők maguk, a megbízóik és szimpatizánsaik döntően ebből a körből kerültek ki. Az 1910-es népszámlálás szerint Bosznia Hercegovina lakóinak 42,9%-a volt szerb, 32,2%-a muzulmán és 22,9%-a horvát. A főváros lakosságának az összetétele másként nézett ki. Szarajevó lakossága a megelőző években gyorsabban növekedett, mint a vidéken élőké. 1885 és 1910 között megduplázódott. 26 ezer főről 52 ezerre nőtt. Muszlimok aránya 35,6%-ot tett ki, a katolikusok 34,5%-ot, a szerbek (ortodoxok) 16%-ot, a zsidók 12,3%-ot. A város a 19. század közepén még jelentősebb muszlim többséggel rendelkezett. Az Osztrák Magyar Monarchia okkupációja után sok muzulmán Anatóliába ment, míg új lakosok érkezet a kettős monarchia más részeiből. A lakosság harmada Bosznia Hercegovinán kívülről jött, többségében katolikusok. A felekezeti arányok a város hatalmi viszonyaira is hatással voltak.

Szarajevót sokáig úgy jellemezték, mint a nyitottság és a tolerancia városát, „Európa Jeruzsálemét”, a „kis Jeruzsálemet”, vagy mint az „észak Damaszkuszát”. Európában kevés város volt, ahol a négy vallási irányzat – a muszlim, a katolikus, az ortodox és a szefárd zsidóság – évszázadokon keresztül békében egymás mellett tudott élni. Eltekintve a zsidóságtól a másik három felekezet tagjai döntő többségükben délszlávok voltak. Nem szláv eredetű muszlim – törökök és albánok – elenyésző kisebbséget alkottak. Az iszlám vallásra való áttérés Bosznia Hercegovina török által való elfoglalása után száz évvel, a 16. században érte el a csúcspontját. Az adónyilvántartásokban ekkor tűnnek fel olyan fiúk és lányok, akiknek az apja Abdullah (Isten szolgája) névre hallgatott. Egyértelmű jel arra, hogy konvertitákról van szó. De milyen okok hatására változtattak sokan vallást? Ennek sok oka volt, de elsősorban gazdasági és szociális megfontolások húzódtak meg a háttérben. Vallási motivációk kisebb szerepet játszottak. A források szerint a felekezetek – eltekintve a főleg háborús időkben előforduló konfliktusoktól - békében éltek egymás mellett. Szarajevó egyfajta modell város volt az Oszmán Birodalmon belül, ahol a felekezetek, mint párhuzamos társadalmak tudtak egymás mellett élni és élvezni a török uralom legnagyobb előnyét, a védelmet. Ugyan a keresztények és a zsidók élete nem volt diszkriminációtól mentes, de még mindig kedvezőbb volt, mint például a muszlimok és a zsidók helyzete Spanyolországban. A felekezet közötti viszony a 19. század közepén kezdett radikálisan megváltozni. Sok beszámoló szólt a vallási gyűlölet és fanatizmus megjelenéséről. A brit Arthur J. Evens, aki 1875-ben gyalog kelt át Bosznia Hercegovinán Szarajevót a fanatizmus városaként írta le. Az irodalmi Nobel díjas Ivo Andrić Boszniát és Szarajevót az első világháború után a félelem és gyűlölet helyeként jellemezte.                      

Mi változott meg? Olyan eseményekről beszélhetünk, amelyek a kortársakat nagyon felizgatták. Például az 1860-as években a muzulmánok egy kulturális sokkot éltek át. Annak idején építették a szerb ortodox katedrálist Szarajevóban, aminek a létrehozását az orosz cár, a török szultán és a szerb fejedelem Mihailo Obrenović is támogatta. A porosz utazó Franz Maurer „barbár ízléstelenségnek”  nevezte az akkor még el nem készült épületet. Az oszmán előírások szerint a keresztény templomok tornya nem lehetett 15 lábnál magasabb és nem lehetett egy település legnagyobb épülete. A harangok használata is meg volt tiltva. Ugyan a szultán 1839-ben és 1856-ban reform rendeleteiben vallásszabadságot garantált, Maurer úgy gondolta a templom csak az Oszmán Birodalom bukása után fog elkészülni. Tévedett. A toronnyal együtt felépült 1870-es évek elejére a muszlimok felháborodását kiváltva.

A mekkai zarándok Salih Vilajetović (Hadsi Lojo néven is ismert) szervezte a muzulmán tömegek ellenállását. Olyan feltételezések kaptak szárnyra, hogy az új ortodox katedrálist le akarja rombolni és a keresztények között vérfürdőt akar rendezni. A nagyhatalmak követei aggodalmukat fejezték ki a kormányzónál, aki rendkívüli állapotot rendelt el és a katonaságot készenlétbe helyezte. Hadsi Lojot egy kaszárnyába vitték, amelyet nem hagyhatott el. 1872 augusztus 2-án a templomot Paisije metropolita vezetésével 76 pap kíséretében felszentelték. A ceremónián 10 ezer ember vett részt. Az új katedrális harangja nem szólalhatott meg, helyette a bazár melletti régi templom harangját húzták meg. Évszázadok után első alkalommal lett a felekezeti hierarchia megkérdőjelezve egy keresztény templom harangszava által. A muszlimok nem hittek a fülüknek. Legalább olyan megdöbbenést okozott, mintha egy keresztény városban müezzin hangja szólalt volna meg. A svájci Josef Kötscher Szarajevó akkori városi orvosa saját szemszögéből figyelte a változásokat. Szimpatizált az Oszmán Birodalommal és a muszlimokkal, de elítélte Hadsi Lojot és fanatikus társait. Úgy látta a templomépítéssel végleg elhidegült a viszony a keresztények – elsősorban az ortodoxok – és a muszlimok között.

De mi okozta, hogy Szarajevó a tolerancia városából az intolerancia helye lett? 1839-ben a Magas Porta vallásszabadságot hirdetett. Minden felekezet azonos jogokat kapott. És furcsa módon ez jelentette a bajt. Tudniillik kiélezte közöttük a feszültséget és felborította az eddig kényszerűen, de mindenki által elfogadott rendet. A keresztények úgy érezték, ha nem is rögtön, de nem sokára visszanyerik kiváltságaikat. A muszlimoknak viszont nem tetszettek az engedmények. Fegyveres felkelést szerveztek, amit erőszakosan levertek. Mivel így sem érvényesült az egyenlőség minden területen, a keresztények folyton tiltakoztak. Ezért 1856-ban újra meg kellett erősíteni az egyenlőséget biztosító szabályokat. Ez a muszlimok számára szakítást jelentett mindazzal, amihez szokva voltak. A hatalmi viszonyok is kezdet megváltozni. A muszlimok egyre inkább veszélyben érezték magukat. Többek között azért is, mert a szomszédos keresztény államok, Szerbia, Montenegró és az Osztrák Magyar Monarchia mindent megtettek, hogy destabilizálják Bosznia Hercegovinát. A vallási kérdéseket egyre inkább nacionalista összefüggésbe állították. A muszlimok részére viszont a nacionalizmus nem sokat jelentett. Csakhogy a szerb (ortodox) és a horvát (katolikus) nacionalizmus közé szorultak. A két keresztény felekezet úgy tartotta, hogy a muzulmánok ősei elárulták az igaz hitet, azzal, hogy vallást váltottak. A muzulmánok helyzetét az is rontotta, hogy az Oszmán Birodalom, amit Európa beteg emberének tartották, sokat az érdekükben nem tudott tenni. Ehhez jöttek a szétesés jelei: korrupció, hivatalok adásvétele, a vidék szegénysége, utóbbi első sorban a szerbeket érintette.

Amikor az oroszok legyőzték az oszmánokat 1878-ban a berlini kongresszuson Bosznia Hercegovina az Osztrák Magyra Monarchia protektorátusa lett. A Monarchiának kellett volna irányítania és civilizálnia az oszmán provinciát. Sok területen sikerült modernizációt bevezetni, de a nacionalizmusoknak nem tudott gátat szabni. A K.u.K időkben is megmaradt a felekezetek szerinti hivatal elosztás. Bizonyos kvóták alapján jutottak vezető beosztásba hivatalnokok. De az igazi baj nem ez volt, hanem a különböző államok – első sorban Szerbia és mögötte Oroszország – által tüzelt nacionalizmus, ami ebben az esetben a pánszlávizmus délszláv leágazását jelentette. A több nemzetiségű Monarchiát máshol is kikezdték a külföldről támogatott nemzeti mozgalmak. Mindenki saját szemétdombot akart. Ez Boszniában még hatványozottan jelentkezett. A sors furcsa fintora, hogy a szerbeknek sikerült megölniük pont azt a trónörököst, aki a Monarchia föderatív átszervezésében gondolkodott és a nemzetiségeknek több jogot akart adni. De talán pont ezért volt útban és kellett meghalnia.