A baloldal saját messiását látta benne, egy kommunista Krisztust. Olyan megváltót, aki a földre hozza a menyországot. Pedig csak a hideg háború szülte kreált hős volt, egy idol, akire a  60-as évek ifjúságának szüksége volt. Nem volt Krisztus, inkább idealista, aki az emberiségért embertelenségekre is hajlandó volt. 

 Útközben jött a világra, mint ahogy egy Messiáshoz illik. A szülei éppen Argentínában a Paraná folyón utaztak. Északon újra akarták kezdeni az életüket egy Mate ültetvényen. Amikor már úton voltak jelentkeztek a fájdalmak az anyjánál Celiánál. A gyerek egy hónappal korábban jött a vártnál. Nem csoda, hiszen egy új kezdett mindig is jobban jellemezte életét, mint a tétlenség. 1928 június 14-én Rosario városában látta meg a napvilágot Ernesto Guevara, mondhatni először. Az élet elég igazságos ahhoz, hogy nyilvánvalóvá tegye, a rövid élet a mártírokat éppúgy jellemzi, mint az a tragikus tény, miszerint halálukkal születnek meg másodszor. Nem volt ez máskép nála sem. Ernesto gondoskodó nagypolgári szülők gyermekeként nőtt fel. Az első két évben a család az ültetvény és Buenos Aires között ingázott. A fővárosban született a négy közül az első húga. 1930-ban Guevaráék Buenos Aires San Isidro nevű külvárosába költöztek. Az apa egy rossz állapotban levő hajógyárat akart rendbe hozni, mint társtulajdonos. Ernesto kétévesen ismerte meg első nagy ellenfelét, amikor anyjával Rio de Platahoz mentek fürödni: az asztmát. Sem a tengerparti levegő, sem Buenos Aires klímája nem segített a betegeskedő gyereken. A család ezért az ország belsejében fekvő városba Graciába költözött. A betegsége miatt Ernesto nem járhatott iskolába, ezért édesanyja tanította otthon. Később mehetett csak nyilvános iskolába. 1943-ban a család Córdobába telepedett át, ahol az ifjú Guevara érettségizett. Nem lehet tudni mi lelkesítette ekkor, de az biztos, hogy az nem a forradalom volt. Pedig a szülei környezetében rendszeresen tűntek fel olyan emberek, akik a spanyol polgárháború után Argentínába menekültek. Ernesto szobájában ráadásul egy Spanyolország térkép függött, az apja meg egy antifasiszta szervezet tagja volt. Ebben az időben fasiszták és antifasiszták felváltva tüntettek a fővárosban. 1946-ban Juan Peront Argentína elnökévé választották felesége Éva – közismertebb nevén Evita -, pedig rendkívül népszerűségre tett szert.  Ez egy robbanás veszélyes időszak volt Argentína történetében. Nagy feszültség alakult ki a gazdag elit és a munkások között. Ennek ellenére Ernestónál sem a politika iránti érdeklődést, sem a jövendő forradalmár lelkesedését nem lehetett tapasztalni. Asztmája miatt a katonai szolgálatot is megúszta. Buenos Airesben beiratkozott az orvosi egyetemre. A döntése hátterében itt sem a forradalmár és gyógyító kapcsolta állt, hanem a családjában tapasztalható betegségek. Az asztmája mellett nagyanyja agyvérzése, aminek következtében 17 napig szenvedett míg meghalt és édesanyja mellrákja. A tanulmányai idején ismerte meg első barátnőjét, a szünidőben pedig keresztül kasul utazgatott Dél Amerikában. Később az utolsó egyetemi éve idején motorral megtett útjait megpróbálták, úgy misztifikálni, mint egy szabadságharcos utazásait, pedig igazság szerint a motoros életet hamar feladta. Sokkal prózaibb dolgok történtek vele. Egy chilei bárban részegen megpróbált elcsábítani egy nőt a férje szeme láttára mire „egy horda dühös táncos” – mint később népszerűvé vált útinaplójában megírta - elkergette. Ebben az írásában olvashatunk arról, hogyan harcolt a banditákkal az Andokban, illetve egy lepratelepen tett látogatásról Peruban. WC tisztított, hagymát pucolt egy hajón, hogy ledolgozza az útdíjat. Indiánokkal találkozott, akik az inkák utódai voltak, megtapasztalta a bányászok szegénységét, az Amazonasz völgyében átmúlatta éjszakákat, és végül verekedésbe keveredett rendőrökkel Bogotában. Az út végén egy lovakat szállító repülőgéppel hazatért. Rajongói évek múlva úgy interpretálták útját, mintha Jézus ment volna el az elnyomottak és szegények közé. Pedig csak egy fiatal ember utazott és alakított ki magában egy képet az életről. És ez a kép dühössé tette. A bányászok szegénysége, a leprások, a felső és az alsó osztályok közötti különbség az észak amerikai főnökök önteltsége az üzemeikben mélyen elgondolkodtatta. Ezek az elmélkedések a későbbi beszédeit és gondolatait meghatározták. Ebben az életszakaszában kezdet el politizálni. Néhányan úgy gondolják nem annyira gazdasági kérdések vagy ideológiák mentén tette ezt, hanem maga az ember foglalkoztatta. Nem a politikai, hanem a morális kérdéseken gondolkodott. Fontos aspektusa a missziós próbálkozásának egy új ember létrehozása volt. Ez viszont nem sikerült neki. Nem lett belőle keresztre szegezett gyógyító, hanem inkább lélektől megfosztott, materialista végrehajtó. Alig végezte el dr. Guevara a Buenos Aires-i egyetemet, 1953 közepén elhagyta Argentínát és sohasem tér vissza szülőföldjére. Guatemalába ment. Itt ismerte meg későbbi felségét Hilda Gadeát. A perui emigráns vezette be a marxizmus alapjaiba és hozta össze hasonló gondolkodású baloldaliakkal. Ekkor kapta a Che előnevet, ami annyit jelent „Hé!!, vagy „Hallgass ide!”. Amikor az USA kormánya a kommunizmustól való félelmében megbuktatta a guatemalai kormányt Che Guevara a szomszédos Mexikóba menekült. Rövidesen követte Hilda, akivel összeházasodtak 1955-ben.  Rá egy évre Che első alkalommal apa lett. Ebben az időben Mexikóban sok kubai emigráns élt, akik a Batista rendszer elleni sikertelen lázadás miatt menekültek a közép amerikai országba. Az ostrom, amiben 120 lázadó vett részt és egy laktanya ellen irányult, véres kudarcba fulladt. A forradalmárokat 1953-ban egy fiatal ügyvéd lázította fel; a neve Fidel Castro. Che 1955-ben Raul nevű testvére segítségével ismerte meg a későbbi kubai diktátort, aki az amerikai kontinens első kommunista országát létrehozta. Mexikóban közösen tervezték a visszatérést Kubába, ahol új forradalmat akartak szervezni. Guevara egy kiképzőtáborba ment, hogy felkészüljön a harcra. 1956 november 25-én egy „Granma” (Grandmother – nagyanya – rövidítése) nevű motoros jacht indult útnak fedélzetén 82 férfival, akik Kubát akarták meghódítani. Ez nem tűnik soknak, igaz, hogy Jézus is 12 apostol segítségével adott új vallást az emberiségnek. De ő nem volt annyira kíméletlen, mint amilyen Che lesz pár év múlva.

A kubai forradalom nem indult jó csillagzat alatt. A tengeri vihar miatt a fegyverek egy részét a vízbe kellett dobni. A vihar más gondot is okozott. A csapat késve ért partot ezért a rá váró erősítés visszahúzódott a tengerpartról a hegyekbe. Batista csapatai komoly veszteséget okozott Castróéknak. A veszteséget a forradalmárok később tudták pótolni nem utolsó sorban a „Július 26” nevű ellenálló csoport segítségével. Ennek a csoportnak volt a tagja Aleida March Che asszisztense, később második felesége, akitől négy gyereke született. Guevara eredetileg, mint orvos csatlakozott a felkelőkhöz, de egy legenda szerint olyan élmény érte, hogy amikor döntenie kellett az orvosi táska és a fegyver között ő az utóbbit választotta. 1957 júliusában „Comandante” lett, méghozzá elég szigorú. Sajátkezűleg végzett ki állítólagos besúgókat. Később 12 kubai rendőrt állított a falhoz és lövetett agyon ezzel az indokkal: „Nem többet és nem kevesebbet tettem, mint amit a helyzet megkövetelt, és ami tizenkét gyilkos ellen mondta ki a halálosítéletet. Ők nem minket, hanem népet mérgezték.” Batista rendőreit egyes tanuk kínzásokkal és nők megerőszakolásával vádolták. A gerillaháború végül sikerrel zárult 1959 elején. Batista 40 millió dollár kézpénzzel Dominikára menekült, Kuba Castro kezébe került. Az egyik diktatúra váltotta a másikat. Che Guevara időközben Sztálin rajongóvá vált. Egy új szakasz kezdődött az életében, mint politikus és szélsőbalos misszionárius. Olyan, aki a kapitalizmust megveti, de drága Rolex órát visel a kezén, utálja a pénz mégis kubai nemzeti bankot irányítja. A „Yenkee urakat” kirúgta az országból vállalataikat államosította. Guevara üzenete határozott volt a munkásoknak, akik Che meglátása szerint úton voltak az „új embertípus felé”: Nem materiális ösztönzők alapján kell tevékenykedniük, hanem lelkesedésből. Részt venni a szocialista forradalomban mindenkinek kötelessége. Che által megteremtett „önkéntesmunkában” dolgoztak a cukornádültetvényeken, építettek gyárakat, iskolákat. Az a rendszer, ami az önfeláldozás ideológiájára épült idővel egyre korruptabb lett. Ahogy telt az idő csökkentek a bérek és egyre több ingyenmunkát követeltek a kubai vezetők. Aki nem akart önkéntes munkát végezni ellenforradalmár, a nép ellensége lett. Guevarra büntető és munkatáborokat hozott létre, amelyekben a foglyokat kínozták. Az amerikai titkosszolgálat a CIA megállapította Che vezetésével a rendőrség, haderő, és a vizsgáló bizottságok egységes irányítás alá kerültek és tisztogató akciókat hajtottak végre a Batista rendszer működtetői, és más antikommunista személyek ellen. Munkatáborokba zárták a disszidenseket csak úgy, mint a homoszexuálisokat. A sajtószabadságot korlátozták és csak azt engedték megjelenni, ami a világnézetüknek megfelelt. Che követői a tiszta szocializmusban hittek, tervgazdálkodásban és a forradalomban. Guevarra azt prédikálta a nép le tudja győzni a kormányhadsereget. Gondolatai a vietnámi háború idején a nyugati világban lelkes fogadtatásra találtak. A jó módú, felső és középosztályhoz tartozó szüleik ellen lázadó ifjúk csoportjai messiásként tisztelték Che Guevarrát. Nem tudtak, vagy nem akartak tudni elkövetett bűneiről, diktatúrát építő politikájáról. Sőt voltak, akik ezt helyesnek is tartották a nemes cél érdekében. A 68-as nemzedék megvetette szüleik életét. Erkölcsileg magasabb rendűnek gondolták magukat. Ők, mint Che az emberiség jobbításáért harcoltak, és ha enne a harcnak pár élet áldozatul esett, nem számított, majd a jövő igazol minket - mondták. Egy olyan nemzedék világképébe, amely több tízmillió ember halálért felelős Maoért lelkesedett, belefért még más gyilkosok hőssé avatása is: Castro és Guevarra felmagasztalása. Pedig a két forradalmár között kezdet megromlani a viszony. Castro két lábbal a földön állt, pragmatikus ember volt. Che inkább az ideológia és a forradalmi harc képviselőjeként viselkedett. 1965-ben szakítottak egymással. Castro az mondta Che más országba megy a forradalmi harcot folytatni. Pontosan Kongóba. Pár hónapon keresztül megpróbált lázadást szítani kubai minta alapján az afrikai országban, de megbukott a kísérlete. Még az év vége elött rendkívül leromlott egészségi állapotban visszatért Kubába, alig ötven kiló volt a súlya, ráadásul az aszmája is kiújult.

1966 októberében utolsó küldetésére indult. Idősödő üzletembernek kiadva magát Bolíviába utazott. Castroval egyeztetve forradalmat kellett szítania a Dél Amerikai országban. A baj csak az volt, hogy Bolíviában senki sem akart forradalmat és ráadásul még forradalmi csoportok sem működtek az országban. Negyven emberével vonult át a dzsungel mocsarában. Hamar a vadászból üldözött vad lett. Jellemzően azok adták fel, akikért harcolni akart: a bolíviai parasztok. Ők ugyanis Chevel ellentétben nem akartak rebelliót. 1967 októberére, amikor elfogták harminc társa már halott volt. Che Guevara keresztútja egy falusi iskolához vezetett, ahol fogva tartották. Amikor október 9-én utolsó vacsoráját elfogyasztotta két ittas őrzője rátámadott. A dulakodás nem tartott sokáig másik két katona egyszerűen lelőtte. Az őrök egyébként attól féltek, hogy az orvosból lett forradalmár vezér megszökik. Jobb megoldásnak tűnt, ha megölik. Che se tett volna máskép, ha „ellenforradalmár” kerül a kezébe. Ezt már Kubában bizonyította. Halálával megszületett a mítosza. Senki sem hitt a bolíviai hatóságoknak, akik azt mondták harcban ölték meg. A holtestét az iskola egyik padjára terítették, itt mutatták meg a sajtó pár képviselőjének. Ekkor készült róla a híres fotó, amelyben a halott Krisztust vélték felismerni rajongói. A meggyőződéses materialista isteni megváltóvá nemesedett. Titokban temették el, holtestét 1997-ben Kubába szállították. Santa Clarában egy mauzóleumban nyugossza örök álmát. A hely pár megmaradt rajongójának és követőjének zarándok helye lett. A kommunista Krisztus, aki a szeretetnél többre tartotta a harcot. Che Guevara a 68 -as generáció hősévé vált. A híres portréja, amit Alberto Korda 1960-ban Havannában egy bombamerényletet követő nagygyűlésen készített róla minden balos fiatal szobájába poszterként kint volt és még mai is kint van a falon. Így vonult be a gyilkos forradalmár a baloldal földi mennyországába.            

 1945 elején több ezer menekült utazott az egykori üdülőhajón nyugat felé, hogy életüket és megmaradt csekély vagyonukat mentsék az előre törő Vörös Hadsereg katonái elől. A hajójuk a Wilhelm Gustloff egy szovjet tengeralattjáró végzetes csapdájába került.

1945 január végén több tízezer ember tolongott Gotenhafen (ma Gdynia, Lengyelország) kikötőjének rakpartján. Életüket féltették az egyre közeledő Vörös Hadsereg katonáitól. A többségük Kelet Poroszországból menekült és szárazföldi úton jutott el idáig. De ez a lehetőség nyugati irányban már nem volt járható. Csak a tengeri út maradt. Karl Dönitz a haditengerészet főparancsnoka viszont csak a tengeralattjáró kadétok és a megmaradt Kurland hadseregcsoport kimentéséről gondoskodott. „A civilekről le kell mondanunk!” – mondta Hitlernek, bár ez a háború után tagadta. A sok ezer civil a reményét már csak egy hajóba vetette és az a kikötő mólójában várakozó Wilhelm Gustloff tengeri üdülőhajó volt. A katonai szállítmányok ugyan prioritást élveztek, de január 25-e után a haditengerészet félszívvel, de engedélyezte polgári menekültek evakuálását is. Ettől a naptól kezdve kezdett megtelni a Gustloff. Két nappal később 4000 menekült 1000 matróz és 400 tengerész segédszolgálatos nő tartózkodott a fedélzeten. A következő napokban még 5000 menekült érkezett végeláthatatlan sorokban. Az emberek halálosan fáradtak és szomorúak voltak. Azzal, hogy feljutottak a hajóra remény ébredt bennük. Úgy érezték sikerült megmenekülniük. Mindenki nyugatra akart jutni! És ez csak a Gustloff segítségével látszott megvalósíthatónak. Mindenki úgy gondolta el kell hagynia Gotenhafent és a hajón biztonságban lesz.

Január 29-én már egyértelmű volt, a Gustloffnak el kell indulnia, de hiányoztak még a kísérőhajók. Éjszaka érkezett a hajóra a távirat, hogy három ellenséges tengeralattjárót észleltek, de a nyugati vizek biztonságosak. A térségben tartózkodó negyedik tengeralattjárót nem látták. Ez lett a Gustloff végzete. A hajó kapitánya a 63 éves Friedrich Petersen volt Hamburgból, de ő már évek óta nem volt szolgálatban. Ezért két fiatal révész kapitányt rendeltek a segítségére. A katonai parancsnok Wilhelm Zahn korvettkapitány volt, a hajón tartózkodó tengeralattjáró kadétok vezetője. Ő azt javasolta, hogy a hajó teljes sebességgel, 15 csomóval haladjon nyugat felé. Petersen ezzel szemben csak 12 csomóval akart haladni, mert félt, hogy túlterheli a hajó motorjait. Csakhogy 12 csomóval a szovjet tengeralattjárók is tudtak menni. Tehát nem tudják lerázni őket. 1945 január 30-án 12 óra 20 perckor a Wilhlem Gustloffot eloldozták a mólótól és elindult végzetes útjára. Sok dühös ember maradt a parton, akik nem fértek fel a hajóra. 10 ezer utassal a Hansa nevű utasszállítóval együtt kellett volna kifutnia, viszont a Hansa motorhiba miatt a danzigi kikötőben horgonyzott. A Gustloff a megígért három hadihajó helyett csak két kísérőt kapott. A Löwe nevű torpedóhajót és egy torpedóelfogó hajót. Ennek ellenére Zahn kapitány kadétjaival minél hamarabb indulni akart, mert Dönitz már számított rájuk nyugaton. Az indulás napján a Keleti tenger szürke volt, a levegő jég hideg, a hőmérő pedig mínusz 18 fokot mutatott. A torpedóelfogó hajónak a magas hullámok miatt vissza kellett térnie a kikötőbe. A Gustloffal csak a Löwe torpedóhajó maradt. Öt év után először működtek a hajó motorjai. Mérnökök és technikusok ugyan átvizsgálták őket, és amit kellett megjavították, de kérdés azért megmaradt fogják-e bírni a végcélig, Kiel kikötőjéig. Petersen kapitány és Zahn korvettkapitány egy dologban egyet értettek. Az útirányban. A partoktól távol kell hajózni, messze az elaknásított részektől. Attól féltek, ha a partközelben hajóznak, akkor ki lesznek téve a légitámadásoknak. Igaz a sekélyebb parti vizeken a tengeralattjárók támadásától nem kell annyira félni. De a kapitányok jobban tartottak az aknáktól és a légicsapásoktól, mint a tengeralattjáróktól. 18 órakor rádióüzenet érkezett miszerint egy aknakereső hajóval való ütközés veszélye áll fenn. A Gustloff ezért felkapcsolta a helyzetjelző fényeit, ezzel viszont nagy veszélynek tette ki magát. Csakhogy nem jött szemben semmilyen hajó. Azt, hogy ki adta le a rádióüzenetet máig nem tisztázott. Viszont a szovjet S-13-as tengeralattjáró parancsnoka Alexander Marinesko felfedezte a Gustloffot. Elhatározta utoléri és megsemmisíti.

19 óra 30 perckor kapcsolta le a Gustloff a helyzetjelző fényeket. Túl későn! Ekkor már az ellenség felfedezte és vadászott rá. Két óra kellett a szovjet tengeralattjárónak és a német hajó közelébe ért. Marinesko 700 méterig közelítette meg a személyszállítót, majd kilőtte az első torpedót. A Wilhelm Gustloffba 21 óra 15 perckor csapódott be a lövedék. Éppen a német himnusz hangjai szóltak a hangosbeszélőkből, lezárandó Adolf Hitler ünnepi beszédét a hatalomra jutásának évfordulóján. Pár perccel később további két becsapódás okozott hatalmas réseket a hajótörzsön. A hajó orra szinte leszakadt. A második torpedó a vízszint alatt lévő üresen álló uszoda részbe csapódott be. Itt voltak elszállásolva tengerész segédszolgálatosok, 370-en. Ő közülük kerültek ki az első halottak. Többségük még csak 17 éves volt. A harmadik torpedó a motortérbe csapódott be. A motorok azonnal leálltak, az áramszolgáltatás megszűnt. Rögtön kitört a pánik. Sokan a hajó belsejéből a fedélzetre akartak feljutni. A tömegben jó pár embert halálra tapostak. Voltak, akik félig felöltözötten jutottak fel a fagyos fedélzetre. Mindenki igyekezett az életét menteni.

A mentőcsónakokon nem volt elég hely. Sokat közülük jég borította. Azért, hogy használni lehessen meg kellett tisztítani őket. Sok ember mentőmellény nélkül ugrott a jeges vízbe és kapaszkodtak a túlterhelt mentőcsónakokba. A Löwe nevű kísérőhajó 472 embert tudott megmenteni. Az Admiral Hipper nevű cirkáló fedélzetén 1500 menekülttel és a T 36-os torpedóhajóval futott ki Gotenhafenből. 21 óra 45 perckor észlelték a Löwe segélyfényjelzését. A T 36-os pár perc múlva rádióüzenetet kapott a Gustloff megtámadásáról. A Hipper ugyanakkor értesült ellenséges tengeralattjáró mozgásról a környéken. Azért, hogy a hajójukat és a fedélzeten tartózkodók életét ne veszélyeztessék inkább Kiel felé vették az irányt. A Gustloffnak ekkor már csak egy órája volt hátra. Sikerült a tartalék aggregátort bekapcsolni. Így újra lett áram a hajón. A Gustloff kivilágítva és a sziréna hangjai kíséretében 22 óra 15 perckor tűnt el a hullámok között. Több ezren fulladtak a jeges vízbe, vagy a mentőcsónakokon várták a segítséget.   

A T 36-os hajó 22 óra 30 perckor érkezett a helyszínre és kezdte meg a mentést. 23 óra 43 perckor észleltek egy ellenséges tengeralattjárót, az S-13-at. A Löwe vízi bombákat dobott le. A T 36-os hídján észlelték, hogy két torpedót lőttek ki rájuk. Robert Hering kapitány elterelő manőverbe kezdett. Ez megmentette a hajót, viszont a vízben lévő embereket nem. Ennek ellenére 560 embert sikerült kimenteniük és a Rügen szigetén lévő Saßnitzba szállítaniuk. A katasztrófának 9334 áldozata volt, főleg nők és gyerekek. Csak 1200-an menekültek meg. 1945 január 31-én a német tengerészparancsnokságon feljegyezték a Wilhelm Gustloff „fájdalmas” elvesztését. Máig folyik a vita arról, hogy a hajó megsemmisítése háborús bűncselekmény volt-e? Legális hadicélpontnak számított-e? Végeredményben 900 katona volt a fedélzeten és kísérő hadihajó is volt vele. Kérdés, hogy a szovjet tengeralattjáró parancsnok tudatában volt-e annak, hogy a hajón döntően civilek tartózkodtak? Minden esetre a Gustloff katasztrófája a történelem egyik legnagyobb áldozatával járó tengeri tragédiának számít!  

Szép volt és sikeres. Színésznőként megkapta a Golden Globe és Oscar díjakat. Minden idők legjobb 25 színésznői közé választották Hollywoodban. A monacói herceghez ment feleségül feladva színészi karrierjét. A boldognak látszó élete mégis tragikus módon ért véget. Grace Kelly, vagy, ahogy Monacóban hívták Gracia Patricia hercegné halálának körülményei mind a mai napig sok kérdést vetnek fel.

1982 szeptember 13-án Monaco felett ragyogóan kék volt az ég és hét ágra sütött a nap. Ezt az időt a helyiek csak Grace Kelly időjárásnak nevezték kedvenc hercegnőjük neve után. Semmi nem utalt arra, hogy néhány óra múlva tragikus esemény fog bekövetkezni. Gracia Patricia hercegné korán kelt, mert tíz órakor vissza akart menni Monacóba. A hétvégén a problémás gyerekével Stephanie hercegnővel a romantikus Grimaldi birtokon Roc Agelén tartózkodott, hogy a lánya jövőjéről beszéljenek. A beszélgetés részleteiről nem szivárogtak ki információk. Csak annyit lehet tudni, hogy Gracia Patricia egy nyugtalan éjszaka után erős fejfájással ébredt. A sofőr Thomas Rodrigo éppen a bőröndöket pakolta a tíz éves Rover 3500-ba, amikor a hercegnő megjelent a bejárati ajtóban. A kezére borítva a báli ruhája – Dior modell – amelyet július 31-én a Vöröskereszt jótékonysági rendezvényén viselt. Azt, hogy miért pont ezt a ruhát vitte magával rejtély maradt.  Gracia Patriciáról ugyanis ismert volt, hogy egy báli ruhát csak egy alkalommal vett fel. Mit akart vele, nem tisztázódott. Végzetes módon ezt a ruhát még egyszer ráadták. Ez lett a halotti ruhája. A hercegnő lehajtotta a kocsi hátsó ülését, hogy a csomagteret megnagyobbítsa és így gyűrődésmentesen tudta ruháját betenni. Gracia Patricia, amikor letette a ruhát finoman végig simította, hogy ne legyen rajta ránc. A sofőr mindeközben várta az indulást. De a hercegné úgy döntött, nem lesz rá szükség, maga vezeti az autót. Úgyis két hely maradt benne, neki és lányának Stephanienak. 9 óra 50 perckor anya és lánya egymás mellett ülve hallgatásba burkolódzva jó tempóban haladtak lefelé gépkocsijukkal a kanyargós hegyi úton. Ezen a hétfő reggelen nem történt sok minden Yves Phily teherautó sofőrrel, amikor feltűnt előtte a Rover. A sofőrnek hirtelen kikerekedett a szeme, amikor látta, hogy az autó a kanyarban a szemben jövő sávba sodródott. Yves Phily, mint egy őrült el kezdte nyomni a dudát. Erre az autó visszatért a sávjába. A Rover ekkor felgyorsított és félelmetes tempóban közeledett a következő hajtűkanyarhoz. „Mint egy őrült üldözési jelenet!” – futott át a teherautóvezető fején. A Rover hirtelen az éles kanyarban megcsúszott és többször önmagán átfordulva a szakadékba zuhant. Yves Phily tehetetlenül nézte a tragédiát. A földműves Sestio Lequio első pillanatban azt gondolta repülő zuhant a kertjébe, de azután meglátta az oldalára fordult autót. Amikor észrevette a lángokat, futva hozott egy tűzoltókészüléket és eloltotta vele a tüzet. Ezután felrántotta az ajtót és a fiatal lányt kiráncigálta a roncsból. Ekkora már odaért Yves Phily.  Felismerte a síró lányban Stephanie hercegnőt, aki azt kiáltotta mentség meg az anyját. A két férfi észrevette a kocsiba beszorult hercegnét. Arcát a haja fedte el. Yves megpróbálta megszólítani. „Hall engem?” – kérdezte, de a hercegnő nem felelt. Időközben megérkeztek az első mentőegységek, rendőrök és tűzoltók. A roncsból úgy kellett kivágni a hercegné öntudatlan testét. Gracia Patriciát Monacóba a nevét viselő Princesse-Grace kórházba szállították lányával együtt.

A tragédia után rögtön elkezdődtek a spekulációk, mi is történt valójában. Erről egyedül Stephanie hercegnő tudott volna beszámolni, de ő hallgatott. Még a francia rendőrség sem hallgatta ki, amely az ügy kivizsgálásáért területileg felelős volt. Ezért voltak újságírók, akik őt is gyanúba hozták. Pedig az ok egyszerű volt. Monaco és Franciaország között van egy megállapodás, hogy a monacói hercegi család ügyében nem illetékes a francia rendőrség. De ez csak olaj volt a tűzre. Elkezdtek a lapok arról írni, hogy nem is a hercegné, hanem a lánya a 17 éves Stephanie ült a kormánynál. Tették ezt annak ellenére, hogy Stephanie hivatalos levélben megerősítette, hogy 1982 szeptember 13-án nem ült a kormány mögé. Ezt a hivatalos levelet apja III. Rainier herceg aláírásával hitelesítette. A hercegi udvarból kevés információ szivárgott ki. A sajtó feltételezésekre volt ráutalva. A ködös ügyben mindig feltűntek „jól informált” források. Arról kezdtek beszélni, hogy Gracia Patricia alkohol problémákkal küzdött és ez vezetett a balesethez. Azok, akik közelebbről ismerték a hercegnét cáfolták ezt az értesülést. Voltak, akik betegségre vezették vissza a tragédiát. Ezt viszont már kevésbé lehetett cáfolni. A hercegné vezetés közben agyvérzést is kaphatott. A legsokkolóbb hírek Itáliából érkeztek. Ezek szerint a hercegnével a szervezett bűnözés végzett. A maffia egy mesterlövésze gyilkolta meg. A maffia ugyanis be akarta fészkelni magát a Földközi tenger melletti hercegségbe és szálka volt a szemükben a hercegné. Olyan hírek terjedtek el, hogy a maffia a játékkaszinóba már beépült és szerette volna az ingatlan bizniszre is rátenni a kezét. Gracia megpróbálta ezt megakadályozni és ezért gyilkolták meg. A hercegi udvar erre a spekulációra sem reagált. A maffiára gyanakodott egyébként a hercegné fivére Jack Kelly is. A Novella 2000 című olasz újságnak adott interjúban ő is a mesterlövész változatot erősítette. Jack 1985 március 2-án halt meg Philadelphiában kocogás közben. Mivel életerős férfi volt, nála is sokan merényletre gyanakodtak.

Ugyanakkor voltak a valóságtól teljesen elrugaszkodott teóriák. Ilyen volt, hogy a hercegnő a Nap Temploma nevű szekta tagja lett volna. Azé a szervezeté, amely később a tömeges öngyilkosságról vált hírhedté. Drámai volt egy szovjet szerző elmélete. Mikael Balkanov azt állította, hogy a titkos szervezet a Propaganda Due (P2 Páholy) áll a hercegnő halála mögött. Ez az olasz belpolitikai életet átszövő szélső jobboldali szervezet Licio Gelli vezetésével piszkos pénzügyeket folytattak Monacóban, amiről a hercegné is tudott. A hercegné kocsijának a fékjét ők manipulálták meg. A krimibe illő teóriát soha sem tudták tényekkel alátámasztani. Felmerült olyan történet is, hogy Rainier herceg és felesége veszekedett, ami után Gracia Patricia elrohant, kocsiba szállt és ezt követte a baleset. Ez az állítás teljesen abszurd volt, hiszen a herceg ezen a hétvégén nem is volt Roc Agelben. A birtokon a családból csak ketten voltak, a hercegné és Stephanie lánya. A család egyébként a lány miatt aggódott, mivel a nyakán sérült meg. A hercegné esetében viszont volt egy furcsaság. A kórházba érkezése után CT vizsgálatot kellett volna végezni, de mivel a Princesse-Grace kórházat éppen felújították egy másik privát klinikára kellett szállítani. Itt az orvosok megállapították, hogy a hercegnőnek enyhébb agyvérzése volt a baleset bekövetkeztekor. Ez is lehetett a tragédia kiváltója. A vizsgálat után nem tért magához. Az orvosok már nem láttak esélyt a javulásra. Rainier herceg hozta meg a döntést. Hagyták nyugodtan meghalni felségét. Grace Patricia Kelly, vagy, ahogy Monacóban hívták Gracia Patricia 52 évesen távozott az élők sorából. Azt mondták a halál semmit sem vett el szépségéből. 1982 szeptember 18-án helyezték végső nyugalomra.

Lucrezia Borgia a legkétesebb figura a botrányokkal teli Borgia család tagjai között. Míg egyesek az apja szerencsétlen marionett bábjának tartják, addig mások szerint korának legkicsapongóbb személye volt. De tényleg rászolgált-e a rossz hírére, vagy karakter gyilkosság áldozata lett?

Sokak szerint Lucrezia Borgia jelleméről a legtöbbet Bartolomeo Veneto képe árulja el. A szabadon hagyott kebel nem egy buja csábítóról mesél? A képen látható nő tekintete nem egy rafinált intrikusra utal? Az ártatlan virág a kezében csak félrevezetés. Inkább illenék a helyébe méregfiola. Lucrezia Borgia mind a mai napig a reneszánsz kor végzett asszonyának számít, ahogy Veneto képén is látható. A dologgal csak egy baj van: a portré nagy valószínűséggel nem Lucrezia Borgiát ábrázolja, hanem egy római kurtizánt, akit a festő Flóra istennőként örökített meg. Tehát az a több évszázada élő elképzelés miszerint az arckép Lucrezia Borgiát ábrázolná feltehetően hamis. A történelmi tények is egy másfajta képet mutatnak, mint az irodalmárok és néhány történetíró felvázolt, amely szerint Lucrezia egy igazi szörny volt.

 Lucrezia 1480 április 18-án jött világra a későbbi VI. Sándor pápa és szeretője Vanozza Cattanei harmadik gyerekeként. A büszke apa teljesen el volt bűvölve a kislányától, akinek a legjobb neveltetést biztosította. Lucrezia több idegen nyelven beszélt, közöttük katalánul, spanyolul és franciául. Szinte az össze jelentősebb kortárs irodalmi művet olvasta, jártas volt a művészetekben és részt vett a társasági életben. Az, hogy különleges szépség lett volna, csak feltételezés. Egy kortárs a következő képen írta le a kinézetét: az arca inkább hosszúkás, az orra szépen ívelt, aranyszínű a haja, a szeme színében nincs semmi különleges, a szája meglehetősen nagy, a fogai fehérek, a nyaka hosszú és szép, a keble nem különösen említésre méltó formájú. Mindig vidám és mosolygós. A felhőtlen mosoly viszont hamar eltűnt az arcáról. A pápa ugyan szerette a lányát, de elsősorban a hatalom politikai játékaiban használta fel. Ez mindenek előtt azt jelentette, hogy a lehető leghamarabb kiházasítsa. Az első férje a 13 éves Lucreziának a milánói Giovanni Sforza volt. Egyrészt a családja támogatta Rodrigo Borgiát a pápaválasztáson, másrészt a pápaság ellenséges viszonyban volt Milánóval és Nápollyal. Erről a házasságról, amely jól jött a Milánóhoz való közeledéshez, kevés az információ. Talán azért, mert Sforza kevés örömét lelte fiatalkorú hitvesében, vagy egyszerűen hidegen hagyta. Valójában a házaspár külön élt. Sforza az otthonában Pesaroban, Lucrezia pedig Rómában. Giovanni, amikor ritkán feltűnt a Tiberis partján barátságos és megértő volt hitvesével. Viszont a pápai politikában fordulat állt be és megegyezést keresett Nápoly városával. A milánói vejétől a pápa ezért szabadulni akart. VI. Sándor egy nem túl elegáns megoldást talált. Azt állította, hogy a férj impotenciája miatt a házasságot nem hálták el, ezért érvénytelen. Giovannit vérig sértette a feltételezés, de nem hallgatott nagybátyára, miszerint nyilvánosan cáfolja az állítást. Miután Lucrezia eskü alatt vallotta, hogy nem volt testi érintkezés közöttük Giovanni aláírta a válási papírokat 1497 december 20-án. Ezután a szégyenbe hozott exférj a saját módján állt bosszút, olyan dolgokat terjesztett, amelyek évszázadokig ráragadtak a Borgiákra: miszerint Lucreziának viszonya volt fivérével Cesareal és magával a pápával. A gyanút erősítette, hogy a pápai udvarban, ebben az időben egy gyermek jött a világra. Ebben az esetben inkább arról volt szó, hogy VI. Sándor egy szeretőjének a gyermeke született meg. De ez a szerető nem Lucrezia volt!

Bárhogy is estek meg a dolgok Lucreziának új férjet kellett találnia. Nápollyal való kiegyezés érdekében, amely korábban a pápaság ellensége volt, Lucrezia Borgia férjhez ment a nápolyi király törvénytelen fiához Aragónai Alfonzhoz. Ez a házasság már szerencsésebb csillagzat alatt született. Az 1498-ban megkötött frigyben a fiatalok jobban illettek egymáshoz. 1499 november elsején megszületett fiúk Rodrigó. De ez a házasság sem lett hosszú életű, méghozzá Lucrezia fivére Ceasare miatt. Őt ugyanis Nápolyban kikosarazták, amiért a pápa fia Alfonzra haragudott meg. Alfonzot 1500 július 15-én este az utcán megtámadták és súlyosan megsebesítették. Nagy nehezen tudott csak elmenekülni. De amikor a sebei még nem gyógyultak meg újra rátámadtak és megfojtották. Lucrezia vigasztalhatatlan volt, de nem hitte el soha, hogy fivére állt férje meggyilkolása mögött. A fivéréhez való viszonya szoros és töretlen maradt. A pápa Alfonz halála után új férjet keresett a lányának, amely a merénylet árnyékában ne volt könnyű. Több lehetséges jelölt az életét védve inkább visszalépett. Sándornak nem maradt más választása, mint lányát jelentős hozománnyal ellátni. Ezúttal Ferrara felé fordult, amelyet az Este hercegi család irányított. Csakhogy Ercole herceg viszolygott attól, hogy fiát, Alfonsot egy kétes származású leányhoz adja. Ezért egy követet küldött Rómába, hogy Lucrezia botrányairól adatokat gyűjtsön. Ezzel szemben olyan jelentést kapott, hogy a lány „nagyon okos, szeretetre méltó, jó természetű. ..minden dologban elegancia jellemzi, szerény és erkölcsös.” Így létre jött a frigy. Röviddel az 1501-es római házasságkötés után Lucrezia Ferrarába költözött, messze a családi kötöttségektől. A következő években nyolc gyereket hozott a világra, közöttük a trónörökös Ercole-t és a későbbi bíborost II. Ipollitot. 1505-ben apja halála után Alfonso D’ Este lett Ferrara ura. Lucreziára reprezentációs feladatok hárultak, amelyeknek teljességgel eleget tett. Támogatta képzőművészeket és az irodalmárokat. Jeles költőket hívott Ferrarába. A rászorulóknak rendszeresen osztott alamizsnát. Ezért nagyon népszerű volt az alattvalók között.

Pár éve egy kanadai kutató eddig nem ismert adalékkal bővítette a Lucreziáról kialakult képet. Egy eddig lappangó dokumentum azt bizonyította, hogy Lucrezia nagyon értett a gazdasághoz. Jó üzleti érzékkel rendelkezett. 20 ezer hektár értéktelen mocsarat vett. Ezt jó kiépített vízelvezető rendszerrel kiszárította és termővé tette. Különböző növényekkel beültette és ezzel megkétszerezte a befektetett tőkéjét. Lucrezia Borga 1519 június 24-én nyolcadik gyermeke születése után halt meg. Férje, Alfonso D’Este mélyen meggyászolta. Ugyan erkölcsös életet élt, mégis halála után gonosz pletykák kezdtek terjedni róla: intrikus, csábító, méregkeverő. És ezek a hangok nem csak a Sforza család részéről hangoztak el, írók, történészek terjesztették. Például Johann Burchard pápai ceremóniamestertől, aki naplójában nem kímélte Lucreziát. Ebben leírta, hogy 1498-ban várandós lett egy az apja spanyol titkárához fűződő viszonya következményeként. A titkárt aztán holtan húzták ki a Tiberis folyóból. De Victor Hugo is buja cselszövőnek ábrázolta a róla írt drámájában. A drámából operát komponált Gaetano Donizetti. Viszont volt olyan XIX. századi történész, a német Ferdinand Gregorovius személyében, aki szinte szentként mutatta be. Valószínűleg az igazság a kettő között van. Az biztos Lucrezia Borgia igazi reneszánsz egyéniség volt.  

1945 után egy Wehrmacht tábornok segítette az Egyesült Államokat a Szovjetunió elleni kémkedésben, aki aztán nagy karriert futott be a Németországi Szövetségi Köztársaság történelmében. A neve Reinhard Gehlen.

Európa 1945 tavaszán. A náci rezsimet szétverték, Németországot megszállták, a fegyverek elhallgattak. Viszont a következő konfliktus – a hidegháború - jeleli már látszódtak. A Vörös Hadsereg egységei messze nyugatra előrenyomultak és olyan országokat tartottak megszállás alatt, mint Lengyelország, Csehszlovákia, vagy Magyarország. Az amerikaiak nem tudták, hogy a szovjet diktátor Josef Sztálin milyen terveket fontolgat és mire képes.  Volt ellenben egy férfi, aki feltehetőleg ezekre a kérdésekre válaszolni tudott, aki a Szovjetuniót hosszú ideje megfigyelte és róla dokumentumokkal rendelkezett. Egy magas rangú német katonatiszt, aki amerikai fogságban volt: Reinhard Gehlen a szárazföldi haderő egykori keleti hírszerzésének vezetője. A tiszt 1902-ben született és 1921 óta hivatásos katona volt. Adolf Hitler hatalomra kerülése után bekerült a vezérkarba. A hidegfejű analitikus azt a csoportot vezette, amelyik a keleti területekkel kapcsolatos stratégiával foglalkozott. 1942-ben, amikor a német hadsereg Szovjetunió elleni hadjárata elakadt átvette a „Fremde Heeren Ost” (FHO) részleg irányítását, amely hírszerzési értesülésekkel látta el a vezérkart a Szovjetunióról. Gehlen a szervezőképességével megreformálta az addig rosszul vezetett részleget. Az FHO rövidesen precíz információkat szállított a Szovjetunióról – legalább is Gehlen későbbi visszaemlékezése szerint. Ennek ellenére a Wehrmacht már nem tudott átütő sikereket elérni a keleti fronton. 1943 vége felé Gehlen már úgy számolt, hogy Németország elveszíti a háborút. Sőt korábban, mint bárki a tiszttársai közül felismerte, hogy a németek legyőzése után a szövetséges nyugati hatalmak szembe fognak kerülni a Szovjetunióval.

Gehlen erre az időre terveket kezdett szőni. Néhány munkatársával új hírszerző szervezetet akart kiépíteni. Úgy számolt, hogy a „Fremde Heeren Ost” információi jó fognak jönni a nyugati szövetségeseknek. 1944 őszétől titkos dokumentumokat fotóztatott le és ötven vízálló acél dobozba helyeztette el őket. Egy különleges kommandó ezeket elásta a bajor Alpokban. Gehlen a háború végén egy hegyi menedékházban bujkált tisztjeivel és munkatársaival, amíg egy hegyi pásztor fel nem jelentette őket a megszálló hatóságoknál. 1945 május 20-án az amerikaiak letartóztatták a csoportot. Gehlen két nappal később adta fel magát. A fogság első heteiben abban reménykedett, hogy egy magas rangú kihallgató tiszt elé vezetik. Hiába! Csak az után kezdte érdekelni az amerikaiakat, hogy szovjet ügynökök érdeklőttek iránta és a szovjet amerikai viszony kezdett megromlani. Míg az amerikaiak a háború végén kezdték kivonni a katonáikat Európából Sztálin megerősítette csapatait. A konkrétumokról az amerikaiaknak semmi információjuk nem volt. Nem rendelkeztek olyan hálózattal, amely a szovjetekről információt gyűjtött volna. Reinhard Gehlent az amerikaiak Wiesbadenbe vitték, ahol a nagyon fontos hadifoglyokat tartották. Az FHO egykori vezetőjét John R. Boker kapitány hallgatta ki. A főtiszt meggyőzte az amerikai megszálló csapatok hírszerzési főnökét, Edwin L. Silbert tábornokot, hogy Gehlen tervei szerint egykori FHO tisztekből csoportot hozzanak létre, amely információkat gyűjt Moszkva hadászati terveiről. Boker mindent megtett, hogy Gehlen egykori munkatársait felkutassák és Wiesbadenbe vigyék. Az FHO papírjait is kiásták a hegyekben az amerikaiak. Gehlen 1945 nyarán munkatársaival munkához látott és értékes információkkal szolgáltak az amerikaiaknak. Silbert tábornok nagyon elégedett volt. A következő évben Gehlen megtárgyalta az együttműködés módját Silbert tábornokkal. Egy FHO emberekből létrehozandó csoportról volt szó, amely összekötetésben áll az amerikai hadsereggel, amely meghatározza, a felderítés célját a németek pedig szállítják az információkat. Az amerikaiak biztosították a pénzt és a technikai felszerelést. 1946-ban már meg is indult a szovjetek lehallgatása. Pár hónapon belül a „Gehlen szervezetnek” nevezett csoport 3000 munkatársból és informátorból állt. A szervezethez épp úgy tartoztak egykori Wehrmacht tagok, mint SS-ek, vagy Gestaposok. Híreket szolgáltattak szovjet katonai egységekről és a keleti szektorban folyó építkezésekről. Ezekből minden hónapban 200 oldalas jelentések készültek.

1947 nyarától Gehlen emberei több ezer szovjet hadifogságból hazatérőt kérdeztek ki és így elég jó képét kaptak a Szovjetunióról. Gehlennek sikerült a szervezetének munkáját nélkülözhetetlennek feltüntetnie az amerikaiak szemében. A hazatérő hadifoglyok, akik szovjet fegyvergyárakban dolgoztak, arról számoltak be, hogy a Szovjetunióban teljes kapacitással működik a hadiipar. 1947 decemberében a Gehlen szervezet új főhadiszállására a München melletti Pullachba költözött. Gehlen munkatársainak itt sok minden rendelkezésére állt: az óvodától az iskolán és kórházon át a kaszinóig. Nem sokára a szovjet hadiiparról az amerikaiak a legtöbb információt Pullachból kapták. A szövetségi köztársaság 1949 májusi létrehozása után a nyugat német vezetés Konrad Adenauer irányításával felhasználta a Gehlen szervezetet az új állam létrehozásához. A kormány 1955-ben úgy döntött, hogy Gehlen szervezete lesz a nyugat német állam titkosszolgálata. Az USA támogatta az ötletet. A szervezet közvetlen a kancellári hivatal alá lett rendelve. 1956-ban az elnevezése Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND: Bundesnachrichtendienst) lett. Az élére az egykori Wehrmacht tábornok: Reinhardt Gehlen került, úgy ahogy azt 1944-ben megtervezte.

1961-ben viszont a múltja utolérte a szervezetet. A rendőrség letartóztatta Heinz Felfe egykori SS tisztet, akit a szovjetek kettős ügynökként építettek be a szervezetbe. A BND vezetője, hogy mentse a bőrét elbocsátotta az egykori SS tagokat a szervezetből. 1968-ban a kancellári hivatal belső vizsgálata megállapította, hogy Gehlen inkább volt FHO munkatársait protezsálta, mint sem újoncokat képzett volna ki. Három évvel a lemondása után Gehlen, aki elég visszavonultan élt, a nyilvánosság elé lépett és kiadta visszaemlékezéseit. Ebben a könyvben az 1979-ben meghalt egykori BND főnök mesterkémként állította be magát. 2011-ben a BND egy bizottságot állított fel, hogy megvizsgálja Gehlen szerepét a nemzeti szocialista időkben.