Hitler őrjöngött. Nem csak azért, mert a lázadók meg merték támadni legjobb emberét, hanem azért is, mert Reinhard Heydrich elővigyázatlan volt és kíséret nélkül nyitott Mercédeszben utazott Prágába. Az egyik kereszteződésben két az angliai emigrációban kiképzett ellenálló bújt meg. A nácik a nevüket később tudták meg: Josef Gabcik és Jan Kubis. A két merénylő napokon keresztül figyelte áldozatukat, hogy megismerjék a szokásait, napi rendjét. A célpont is tudatosan lett kiválasztva. A legkegyetlenebb és legintelligensebb náci vezetőt kellett megölniük. Hitler csodálta beosztottjának brutális munkamódszereit. Heydrich volt felelős a végső megoldásért, a holokausztért. Sok millió zsidó élete száradt a lelkén. Mellesleg a Cseh Protektorátus vezetője is volt. 1942 május 27-én Heydrich Mercédesze egy hajtűkanyarhoz ért. Le kellett lassítania. A két merénylő erre a pillanatra várt. Gabcik előugrott és tüzelni kezdett géppisztolyával. Heydrich azonnal reagált és ezzel végzetes hibát követett el. Sofőrének azt parancsolta, hogy rögtön álljanak meg. Pisztolyt rántott és viszonozta a tüzet. Ekkor lépett akcióba Kubis, aki egy kézigránátot dobott az autóra. A detonáció Heydrichet kirepítette a gépkocsiból. Egy gránátszilánk a lépébe fúródott. Először észre sem vette tovább harcolt a támadókkal. De aztán éles fájdalmat érzett és vérző testtel összeesett. Gabcik és Kubis elmenekült. A sérült SS tisztet a Na Bulovcében található kórházba vitték. Itt megoperálták. A beavatkozás úgy tűnt jól sikerült. Heydrich állapota javulni kezdett. Csakhogy június 1-én az állapota rosszra fordult. Június 4-én pedig meghalt. Az angolok és a cseh emigráns kormány tagjai örültek, hogy az Anthropoid akció sikerrel járt. Heydrich halálának oka azonban mind a mai napig nem teljesen tisztázott. Miért romlott meg a sikeres operáció után az egészségi állapota? A hivatalos jelentés szerint baktériumok okozta vérfertőzés áldozata lett. Egy svájci orvos a luzerni Nicolas Hardt más véleményen van. Szerinte a halál közvetlen oka továbbra is rejtély, de egy dolog fontos lehet. Heydrich sebébe a robbanás következményében lószőr került. Ez okozhatott gyulladást. És honnan került lószőr az SS vezető sebébe? A gépkocsi ülései ezzel voltak kitömve.

A selyemúton buddhisták, keresztények, manicheusok és más vallások képviselői jártak és terjesztették hitüket.

Szamarkand Kr.u 785-ben. Elias gyapjúkereskedő és abban hisz, hogy Jézusnak két teljesen különálló természete volt, egy emberi és egy isteni. Ő nesztoriánus, egy keresztény irányzat követője, amelyet Nesztoriusz hívott életre, aki 428-tól 431-ig konstantinápolyi pátriárka volt. Miután a zsinat eretneknek nyilvánította nézeteit sok nesztorianus Kr.u 500 körül keletre menekült, és a mai Üzbegisztán területén telepedtek le. Generációk óta él Elias családja Szamarkandban, ahol még buddhisták, manieusok és Perzsiából származó zsidók laknak egymás mellett békességben. A város a selyemút mentén fekszik félúton a Földközi tenger és Kína között. Elias itt mindenfajta nyelvet hallhat, görögöt, arabot, szírt, perzsát, hindut, törököt, mongolt, tibetit és kínait. Elias is több nyelvet beszél. Szamarkand kereskedői árut szállítanak embereknek Allepótól Xi’anig. De nem csak áruk, hanem vallások is utaznak a selyemúton mindkét irányba. Így jutott el a buddhizmus Tibetbe, Kínába és Japánba. Siddharta Gautama, akit később Buddhának hívtak a Kre.e 5., vagy 6. században Indiában fejlesztette ki tanait. Egyszer Elias felkereste Merv oázis városát a mai Türkmenisztán területén. Az arabok érkezése előtt ez a hely volt a buddhizmusnak egyik központja. Mervből származó buddhisták vitték vallási irataikat Szamarkandba, ahol kínai, tibeti és török nyelvre lefordították. Azután tovább utaztak Kínába, hogy ott terjesszék vallásukat. Keresztények is igénybe vették a selyemutat, hogy hitüknek új híveket nyerjenek meg. Kr.u 780-ban Elias gyapjút szállított Xi’anba. Egy Ádám nevű szerzetes kísérte el. Ő sok keresztény szöveget fordított kínai nyelvre, hogy hittestvérei között terjessze. Csak csodálkozni lehetett azon mennyi templom található Xi’anban. A kínaiak meg voltak győződve arról, hogy a kereszténység perzsa eredetű ezért „iráni vallásnak” is hívták. Eliasnak van egy üzlet fele Nanaiwandak, aki maniechus. Ez a vallási irányzat a Kr.u 3 században jött létre Perzsiában. Alapítója Mani volt, aki azt tanította, hogy a világ két részre oszlik a fényesség birodalmára és a sötétségre, amely a fény egy részét fogságban tartja. A földön az anyag tartja rabságban a fényt, az emberben pedig a test. Azért, hogy a fény kiszabaduljon az embernek – különösen a kiválasztottaknak - aszkéta módon kell élnie. Nem szabad se az állatokat, se a növényeket megsértenie. A hús fogyasztásától és a testi szerelemtől tartózkodnia kell. Nanaiwandak is lefordítatta vallása szentszövegeit kínaira. Egy utazása során magával vitte Karabalgasunba az ujgurok fővárosába. Az ujgurok királya ugyanis pár éve át tért a manicheus hitre és az alattvalóinak elfogadhatóvá akarja tenni. Csakhogy ők inkább az iszlámra tértek át. A Távol Keleten Eliasról és Nanaiwandakról azt hiszik, hogy zsidók, mert a Sárga folyónál él egy olyan ősi zsidó közösség, mint amilyen Szamarkandban. Elias ott találkozott Farhannal, aki zoroasztriánus és egy tea mellett elbeszélgettek a hitéről. Vallásának alapítója Zarathusztra, aki szerint a világban a jó és a rossz harcol egymással. A jó a teremtő Ahura Mazda a rossz pedig Ahrimán démon. Az emberek haláluk után ítélőszék elé kerülnek, ahol döntenek sorsukról. A jók a menybe, a rosszak a pokolba jutnak. „Mindenki tudja,” – mondja Farhan – „hogy a végítéletet a zsidók és a keresztények tőlünk vették át. Mi is hiszünk a messiásban és a feltámadásban. A Paradicsom, a pokol, az angyalok és a démonok szintén Zarathrusztrától származnak.” – állítja Farhan. Ilyen jellegű vallási transzfert olyan kereskedelmi utak tették lehetővé, mint a selyemút, ahol az emberek találkozhattak és eszméket cserélhettek egymással. Ma minden vallás meg van győződve egyediségéről, pedig létrejöttükben és formálódásukban az egymásra gyakorolt hatás nagyon fontos volt.  

Sok amerikai még hitt a győzelemben, amikor a kommunista ellenfél támadásba lendült. Már nem csak a dzsungelben folytak a harcok, hanem az egykori császárváros Hué falai között is.

 Az éjszakának hamar vége lett. „Valami történt odakint!” Ezekre a szavakra ébredt Gordon Batcheller 1968 január 31-én. A közép vietnami Phu Bai amerikai katonai bázist körülvevő rizsföldek felett még a sötétség uralkodott. Batcheller némi aggodalommal húzta fel az egyenruháját. A 28 éves tengerészgyalogos nem régen lett századparancsnok. „Mi tévő legyen?” – tette fel magának a kérdést. Ő és 160 embere még nem keveredett harcba az ellenséggel. Eddig hidakat biztosítottak és falvakat kutattak át. De „Charlie”-vel, ahogy az amerikai katonai zsargonban a vitetkong gerillákat hívták nem találkoztak. Különben is a helyiek ezekben a napokban ünnepelték a vietnámi újévet a „Tet”-et. Ez hagyományosan a fegyvernyugvás, a béke ideje. Ennek ellenére a tábor körül gránátok csapódtak be. A nyolc mérföldre északra fekvő Huéban megtámadták az amerikai támaszpontot. De Dél Vietnám más pontjairól is jelentettek összecsapásokat.

Ezek egy nagyméretű régóta tervezett offenzíva jelei voltak. Az észak vietnámi kommunista vezetés 84 ezer embere támadta meg a déli országrész 100 célpontját, közöttük tartományi központokat és katonai bázisokat. Egy speciális kommandó még a saigoni amerikai nagykövetség területére is behatolt. Csak órákkal később sikerült katonai rendészetnek és a tengerészgyalogságnak semlegesítenie a támadókat. William Westmoreland tábornok, az amerikai erők főparancsnoka szerint a vietnámi háborút erre az időre az amerikaiak jószerivel megnyerték. Eddig az időpontig az amerikai lakosság többsége még el is hitte ezt. Batcheller századparancsnok azt az utasítást kapta, hogy embereivel tegyen rendet Hué városában.  Teherautókon szállították őket a helyszínre. Ahogy a rizsföldeket elhagyták és a város első házait elérték tüzelni kezdtek rájuk. Batcheller egysége jelentős veszteséget szenvedett. Maga a parancsnok is súlyosan megsebesült. Phu Bai-i bázis erősítést küldött. Batchellert is kimentették. Első csatája véget ért, mielőtt igazán megkezdődött volna. Ebben az időpontban az amerikai katonai vezetés nem tudta pontosan milyen számú és fegyverzetű ellenséggel áll szemben. Abban reménykedtek, hogy a harcok hamar befejeződnek. „Hué el van vágva a külvilágtól.” – jelentette Walter Cronkite a CBS híres híradósa. Hajnalig a támadók a város összes fontos pontját az ellenőrzésük alá vonták. Az egyetemet, a postát, a kormányzati épületeket, a börtönt és a rendőrséget is elfoglalták. A városban egyedül a folyamatosan AK 47-es géppuskával és aknavetőkkel lőtt 400 katonát számláló amerikai bázis tartotta magát. A várost átszelő folyó másik oldalán dél vietnámi katonák küzdöttek. Az óvárosban fekvő citadella északi részén található főparancsnokságukat védték. A városrész a régi császárok uralkodói központja volt, amit a pekingi tiltott város mintájára építettek. A citadellát a támadóknak sikerült elfoglalniuk.

Becslések szerint 10 ezer ellenséges katona tartózkodott Huéban. Nem csak vietkong gerillák, hanem az észak vietnámi hadsereg katonái is. Munícióból és utánpótlásból nem volt hiány. Még korábban ezeket a városba csempészték és titkos raktárakban elrejtették. A kommunista propagandisták felhívást tettek közzé, hogy a lakosság csatlakozzon hozzájuk. A dél vietnámi „bábkormány” támogatóit elhurcolták, kivégezték, voltak, akiket élve eltemettek. 2800 ember esett ilyen háborús bűncselekmény áldozatául. Közöttük volt a freiburgi Horst-Günther Krainick professzor, aki a hué-i egyetem orvosi fakultásának létrehozásában segédkezett. Házról házra, emeletről emeletre kellett az amerikai és a dél vietnámi katonáknak a várost visszafoglalniuk. Aki az utcára merészkedett könnyű célponttá vált. A vietkong az ablakokból és a tetőkről mindenre lőtt, ami mozgott. A tengerészgyalogosok lyukakat robbantottak a házak oldalába és könnygázzal, valamint lángszóróval semlegesítették az ellenséget. A folyamatos tüzérségi tűz, a légi bombázások, valamint a város kikötőjéből lövő két amerikai csatahajó romhalmazzá változtatta a települést.

A tüzérségi túlerő végül térdre kényszerítette az ellenséget. Négyheti harc után ismét dél vietnámi zászló lobogott a város citadelláján. Egy katonai győzelem, de morális vereség. A véres csatának szörnyű volt a mérlege. Több ezer vietnámi áldozat, közöttük sok civil. 216 amerikai katona esett el, 1600 pedig megsérült. Amikor Walter Cronkite ismét Huéről tudósított, megjegyezte ezt a háborút nem lehet megnyerni. Ehhez még hozzátette: az amerikaiaknak tárgyalniuk kell a békéről, de nem, mint győztes, hanem egy olyan népként, amely sokat tett a demokráciáért és ennek a célnak az eléréséért sokan adták az életüket. Idealista megközelítés, de Vietnámnak nem hozta el a demokráciát!           

50 000 elrejtett kézirat a tanúja a selyemúton lezajlott kulturális kölcsönhatásnak. Ezek között fedezte fel Stein Aurél a legrégebben datált nyomtatott könyvet.

 Szélvihar korbácsolta fel az út porát, amikor 1907 márciusában a régész Stein Aurél 45 emberből, 21 tevéből és 30 szamárból álló karavánja Dunhuang oázis városába megérkezett. A magyar születésű tudós éppen második közép ázsiai útján járt. Pont három évvel korábban lett brit állampolgár, aki Indiában dolgozott a British Múzeumnak és kutatásokat végzett a korona szolgálatában. A Brit Birodalom versenyben a németekkel és a franciákkal Közép Ázsia régészeti kincseit akarta megszerezni. Stein mindennek előtt egyet akart, letűnt civilizációk emlékeit napvilágra hozni és a titkaikat megfejteni. A felfedező 1862-ben zsidó családban született Budapesten, de evangélikusnak keresztelték. Indológusként dolgozott és a régi buddhista írások utáni kutatása vitte a selyemútra. De amit Dunhungban talált, minden képzeletét felülmúlta. A Gansu provinciában fekvő oázis a selyemút csomópontja volt egykor, de erre az időre már elvesztette jelentőségét. Talán ezért nem érdeklődött senki azon lelet iránt, amit 1900-ban Wang Yuanlu szerzetes jelentett a hatóságoknak. Éppen cigarettázott, amikor a füst egy a sziklafalon levő nyílásban eltűnt, így fedezett fel a Dunhuang közelében fekvő Mogao barlangban egy termet, amelyben mintegy 40 kubikméter kézirat feküdt a plafonig kitöltve a teret.  Az iratok 900 éve voltak. Mivel a hatóságok nem csináltak semmit, Wang Yuanlu lett jobb híján a tekercsek őrzője.

Stein Aurélt a Mogao barlangokról szóló elbeszélések vezették ide. „Összehasonlíthatatlanoknak” hívták kínaiul azokat a barlangokat, amelyeket a 4. és a 14. század között a magas homokkő falba vájtak. Gyönyörű falfestményeket és 2000 Buddha szobrot rejt Közép Ázsia ezen sziklatemploma. Stein azonban elsősorban nyelvész volt és rögtön hevesebben kezdett vernie a szíve, amikor Wang Yuanlu megmutatta neki a barlangját. Több mint 50 000 írástekercs kötegbe kötve feküdt egymásra rakva. Micsoda ismeretanyag! Ezt meg kell menteni! Viszont Wang Yuanlu nem volt meggyőződve róla, hogy az idegen lenne a megfelelő személy mindehhez. Több heti tárgyalás után Stein megtalálta a megfelelő hangot. Xuanzang, annak a szerzetesnek a szelleme, amely a selyemúton Kínába hozta a buddhista szent írásokat biztosan azt akarná, hogy Dunhuang könyvtárát a tudomány templomába vigyék.  Stein ezt valószínűleg komolyan is gondolta. 13 000 tekercset, amelyeket Wang Yuanlu bízott rá, átadta a British Múzeumnak. A 17-es számú barlangból származó tekercsek jól példázták az a kulturális cserefolyamatot, amely a selyemutat jellemezte a 4. és a 11. század között. Voltak ezek között, kínai, szanszkrit, tibeti, ujgur, sőt héber nyelvű szövegek csak úgy, mint buddhista szútrák manicheus, nesztoriánus, zoroasztriánus szent szövegek, adminisztratív dokumentumok, almanachok másolata, csillagászati atlaszok, türk nyelvű bölcsességek, héber imák. Miért voltak ezek egy csomókba összekötve máig tisztázatlan.

Stein Aurél azt hitte, hogy szakrális iratokra bukkant. A legnagyobb konkurense a francia sinológus Paul Pelliot, aki pár hónappal később érkezett Dunhuangba és Steinnel szemben el is tudta olvasni az írásokat azt feltételezte, hogy a hódítók és szentségtörők elől rejtették az iratokat a barlangba. Ha ez így volt, 900 évig működött. Viszont 1930-ra az egész barlangot kiürítették és a barlang tartalma a világban szétszóródott. Kínában viszonylag kevés maradt belőle. Csak a 21. században történik kísérlet a Dunhuang könyvár ismételt egyesítésére, digitálisan. A Nemzeközi Dunhuang Projekt célja az írások digitalizálása és közzététele. Stein legnagyobb felfedezése már digitalizásra került. A világ legrégebbre datált nyomtatott könyve. Az 5,30 méter hosszú pergament Buddha 6000 szavát tartalmazza: a  „Gyémánthasító bölcsességek, amelyek minden illúziót szétrombolnak”.    

Amikor az isteni Zeusz megérkezett Lükaón házába lemenőben volt a nap Árkádia egén. A villámszóró főisten régóta járkált már az emberek között szüksége volt pihenőre. Kertelés nélkül leleplezte az istenségét a háznépnek, mert mint az Olimposz ura nem akart száraz lepényt és szűkös szalmaágyat ilyen későn magának. A szkeptikus háziúr kételkedett vendége szavában, miszerint Isten lenne és kinevette háza népének az ügybuzgalmát. Azért, hogy próbára tegye az állítólagos Zeuszt elhatározta emberhúst szolgál fel neki. Ez abszolút tabunak számított, de egy igazi isten ezt a bűnt észreveszi - gondolta. Könnyű lesz így a csalót leleplezni. Nem nehéz ennek az istenkáromló próbának a kimenetelét megjósolni. A vacsora Lükaón égő házából való gyors menekülésével ért véget, de ki tud egy haragvó isten elől elbújni? Ovidius a híres római író az „Átváltozások” című művében elárulja nekünk a történet kimenetelét. Lükaón kezei lábakká alakultak, ruhája pedig bundává. Fit lupus! Farkassá vált, lehet mondani vérfarkassá. Lükaón nem az első mitológiai figura a történelemben, aki farkas lett. A babilóniai istennő Isztár egy neki nem tetsző pásztort farkassá változtatott. Mégis az emberi emlékezetben a szerencsétlen árkádiai házigazda története maradt fent. Lykantropnak nevezték azt a középkorban, aki farkassá változott. Ma is a pszichológusok Ovidius történetét emlegetik, ha a skizofrénia egy variánsáról van szó. De nagyon előre futottunk a történetben. A vérfarkasok általában férfiak. A németben jól mutatja ezt Werwolf „wer” előtagja, ami ebben az esetben férfit, férfiast jelent. De ugyanez igaz az angolban, a szanszkritban, a latinban, vagy a régi norvégban. Az indoeurópai nyelvekben férfi attribútum a „versi”, „viros”, „verse” előtagok. Számtalan elbeszélésekben a vérfarkasnak alternatív elnevezései vannak: farkassá vált, farkasbőrű stb. És akkor még nem beszéltünk a mesékről, amelyekben a gonosz farkas előfordul. Elég, ha csak a Piroska és a farkasra gondolunk. Igaz ebben nincs átalakulás, vagy vérfarkasról szó. Arról az időszakról viszont nincs egyetértés az írók és mesélők között, mikor kell legjobban a vérfarkasoktól félnünk. Szilveszterkor, februárban, júniusban, vagy szeptemberben a hét melyik napján? Ezt csak az istenek tudják, de egy időpont minden esetre gyakran előfordul: a farkassá váláshoz a legjobb pillanat a telihold.

A vérfarkasról írók mindig az emberi természet kétarcúságát ábrázolják: az emberit és az állatit. Illetve az ember viszonyát az állathoz vagy az utóbbinak a viszonyát az előbbihez. A farkas egyébként félős ragadozó. Kisebb vagy beteg állatokat zsákmányol és falkában vadászik. Akkor támad, ha garantáltan el tudja ejteni áldozatát. Emberre a legritkább esetben veszélyes. Hogyha nem megyünk a farkas lakóhelyéhez, vagy nem érintjük a vadászterületét ritkán találkozhatunk vele. Életmódja és étkezési szokásai szerint a hiénákhoz és a sakálokhoz hasonlít legjobban. Nem kell csodálkozni azon, hogy a történelem folyamán a farkasok megítélése változott. Amíg nagy térségben élhetett és a vadászterülete is elkerülte az embert nem volt konfliktus. Sőt egyfajta tisztelet volt iránta. Germán harcosok és római légionáriusok hordtak farkasbundát, hogy ezzel jelezzék a farkasok erejét magukra vették. Germán isten Odin harcosait is farkasoknak hívták. De a farkas vezeték és keresztnevek viselése is a tisztelet jelei voltak. Az emberhús evés, ami a későbbi vérfarkas legendák központi elemévé vált alig fordul elő a középkor elött. A farkassá válás, vagy önkéntes, vagy büntetés volt. Vergilius Moeris nevű varázslóról ír, aki farkassá változott, hogy így bújón el az erdőben. Az idősebb Plinius a görög Demaenetus történetét meséli el, aki emberhúst kóstolt ezért farkassá vált büntetésül, de tíz év múlva megkegyelmeztek neki visszaváltozott emberré és farkas erejének köszönhetően megnyerte az olimpiát ökölvívásban.

 Aztán idővel a farkasok megítélése megváltozott. Az emberevő ragadozóról szóló beszámoló száma megnövekedett és egyre negatívabb összefüggésben ábrázolták ezeket az állatokat. A vérfarkas áldozata gyakran a parasztcsaládok, a pásztorok, vadászok és már nem a királyok a varázslók. A népi mitológiában romlott a farkasok megítélése. Az emberiség gyötrői lettek. A farkas az emberek számára egyre inkább veszélyforrásként jelenik meg és minden fajta gonoszságot tulajdonítanak neki.    Az észt népi mitológiában az Urálon túl élő maradék emberiség a kutya és farkas fejű harcosok áldozata lett, akiket csak a cár harcosai tudnak megállítani. Itt persze gondolhatunk a mongol, tatár harcosokra, akiket kutyafejűnek tartottak és valóban az Urál másik oldaláról jöttek, igaz az orosz cárok sem tudták megállítani őket! Ezt mi magyarok saját bőrükön érezhettük. A török korba vezet minket a szlovének legendája az úgy nevezett Pesoglavciről, aki félig ember félig kutya és aki a török szultán börtönéből megszökött rabokat kutatja fel és felfalja. Néprajztudósok figyeltek fel a jelenségre, hogy amikor a brit szigetekről eltűntek a farkasok a róluk szóló legendák is megszűntek, míg a kontinentális Európában a farkasok és legendáik tovább éltek. A koreai népi hagyományban Kumihos a rókadémonról szól a legenda, aki embereket eszik, amit másutt a farkasok tették. Az érdekessége ennek a rókadémonnak, hogy nő ellentétben az európai férfi vérfarkasokkal. A farkasok ritka direkt ember elleni támadásai oka gyakran lehetett veszettség. A 19. századig ez a betegség gyógyíthatatlan volt és járványokat idézet elő. Az, hogy egy ilyen támadás következménye hallucináció, beszéd képtelenség, habzó száj volt táptalaja lett a legendák kialakulásának.

Évszázadokon keresztül a farkasokkal kapcsolatos negatív, vagy pozitív legendák az állat reális jellemzőihez kapcsolódtak. Ez a késő középkorban megváltozott. Egyre inkább démoni jellemzőkkel ruházták fel őket. Erről az egyház is tehet. A 15. századig elsődleges cél volt a tanulatlan nép babonái ellen harcolni, amelybe a vérfarkas is beletartozott, és ezeket az ördög által keltett hamis képzelgésnek tartották. Harcoltak ugyan az állat démonok ellen, de ebben nem volt hangsúlyos a vérfarkas. Mindez a reformációi idején megváltozott. Sőt már az 1450-es évek boszorkányperek idején is. Az egyház ekkor úgy érezte pozícióját meg kell erősítenie. A félelemkeltés ehhez jó eszköz volt. Ekkor nőtt meg a farkas állomány Európában és tomboltak pestisjárványok. Eljött a vérfarkasok ideje. 1521-ben Besancon közelében fekvő Poligny városában egy Peter Bourgot nevű férfi az inkvizíciónak bevallotta, hogy amikor a szétfutott nyája után ment találkozott három lovassal, akiknek pénzért cserébe a pokol hercegére felesküdött, és lemondott a templomba járásról. Később ő és a hozzácsatlakozó barátja Michael, kaptak egy nővényi kenőcsöt, aminek a segítségével kedvük szerint vérfarkasokká változtak. Számos gyereket megöltek, részben megették őket, közösültek farkasszukákkal és sok állatot megöltek egy különleges por segítségével. Mindenek elött Franciaországban és Németországban 250 ilyen fajta sémára épült pert ismerünk 1407 és 1725 között, ma már teljesen hihetetlennek tűnő vádakkal. Például a növényi kenőcs benne gyermekek megolvasztott zsírja, farkasbundából készült öv, mindkettőt személyesen az ördög készíti. A sátán segítői vagy a boszorkányok, vagy maga a vádlott átváltozik vérengző állattá, nőket, gyermekeket öl meg. Egy 17 századi kurlandi elbeszélés figyelmeztet ne emeljük poharunkat idegen paraztokra nem tudhatjuk, hogy másnap nem változik-e vérfarkassá. Ebben az időben számos írás jelent meg a témában például az eredetileg felvilágosult államreformer Jean Bodin 1587 azt állította nincsenek is farkasok azok mind átváltozott varázslók és boszorkányok. Voltak humanisták, akik ezeket az elképzeléseket elítélték például Petrus Forestrus, Jobus Fincelius. Ők református vidékekről származtak. Maga vérfarkas jelenség is nagyon változatos képet mutatott. De mindig valamilyen reakció volt a külső világra. Bárki áldozatul eshetett neki vallástól és származástól függetlenül. No nem a vérfarkasnak, hanem azoknak, akik a legendáját saját érdekükben felhasználták.