1937-ben  nanjing poklában több mint 70 ezer embert gyilkoltak , vagy erőszakoltak meg a japánok

 Amikor 1937 december 13-án a japán csapatok elfoglalták Kína, akkori fővárosát Nanjingot a kormány elmenekült. A városban 300 ezer embert maradt, közöttük katonák és menekültek. A japán megszállók a XX. század egyik legnagyobb mészárlását hajtották végre közöttük. A gyilkosságok kiváltó oka a japánok felsőbbrendűségének érzése, valamint a japánok kínaiak iránt érzett mélységes megvetése, lenézése volt. A kínai katonákat, akik lerakták a fegyvert és megadták magukat becstelennek tartották és kivégezték a japánok. Csak december 17-én 13500 hadifoglyot öltek meg a város kapujánál. Sok áldozattal karddal végeztek, levágták a fejüket, vagy leöntötték benzinnel és felgyújtották őket. Ezután mint, akik jól végezték dolgukat a japán katonák levágott fejekkel fotóztatták magukat. De a civileket sem kímélték. A japánok ezrével erőszakolták meg a nőket, megcsonkították, vagy megölték őket. Volt, akiket karóba húztak. A hullákat a Jangce folyóba dobták, elégették, vagy az utcán hagyták, ahol a kutyák ették meg őket. Az egyik család, amely áldozatul esett a mészárlásnak a Hsia család volt a Hsing-Lu-Kao utcából. December 13-án japán katonák törtek be a család házába a férjet lelőtték a feleségét megerőszakolták. Az egy éves gyereküket bajonettel ölték meg. Utána a nagyszülőkre került sor, majd a 14 és 16 éves lányok jöttek. Mindannyiuk kegyetlen körülmények között vesztették életüket. Egyedül a család négy és nyolc éves lányai menekültek meg.

A kevés külföldi - diplomaták, üzletemberek, kereskedő, misszionáriusok -, akik a városban maradtak döbbenettel nézték az eseményeket. Viszonylag hamar egy hat négyzetkilométeres védőzónát hoztak létre a város centrumában, ahová a japán katonák nem léphettek be. A zónahatárt zászlókkal jelölték és a hozzávezető utcákat őrök vigyázták. A zónát egy nemzetközi bizottság irányította. A vezetője ennek a bizottságnak egy német volt: John Raabe. Ő a helyi Siemens érdekeltséget vezette. A meggyőződéses nemzeti szocialista 1908 óta élt Kínában. Felelősnek érezte magát alkalmazottjai sorsáért. Az ekkor vezetett naplója fontos bizonyítéka a történteknek. „Azt hihetné ez ember, hogy az egész japán alvilág itt garázdálkodik uniformisba bújva.” – jegyezte fel a német üzletember. A megszállók hivatalosan nem ismerték el a védőzóna létét, rendszeresen átfésülték a területet kínai katonaszökevények után kutatva. Mégis 200 ezer ember életét védte meg a nemzetközi bizottság ; maga Raabe több ezer kínai életét mentette meg horogkeresztes karszalaggal megjelenve a japán katonák előtt. A bizottság látta el élelmiszerrel a városiakat. Mivel a kínai közigazgatás elmenekült a városból a bizottság feje de facto, mint polgármester irányította az egykori fővárost. Több, mint egy héten át tartott a terror.

Csak 1938 februárjában konszolidálódott a helyzet, amikor fegyelmezettebb japán csapatok érkeztek a városba. Ekkor merték csak elhagyni a kínaiak a védelmi zónát. Március volt mikor a halottakat el tudták temetni a város lakói. Ekkor 70 ezer áldozatot számoltak össze. Nanjingot 1945 tavaszán hagyták el a japánok. John Raabe 1938 februárjában utazott haza Németországba, amikor biztonsági okokból a Siemens cég visszarendelte. A német üzletember megpróbálta rávenni a náci vezetést tegyenek valamit  a japán terror ellen. De hiába, csak azt érte el, hogy gyanús lett és a Gestapo kihallgatta, de végül szabadon engedték. 1945 után nem kapott állást és éhezett. Amikor ezt a nanjingiek megtudták a berlini katonai attasétól pénzt gyűjtöttek neki. 67 évesen halt meg Berlinben 1950-ben. A naplója egy 1996-os kiállításon vált publikussá és Raabe híressé, mint a kínaiak Oscar Schindlerje.    

Kik voltak a Dahomey amazonok, akiktől még a férfiak is rettegtek?

 A Mino harcos nők bátor és kegyetlen katonai egysége volt, a nyugat afrikai Dahomey királyságban, a mai Benin területén, amely az ellenségeikben rettenetes félelmet keltett. Dahomey alapításáról különféle történetek keringenek, csak úgy, mint a Mino harcos nők egységének létrejöttéről. Ezeket általában európai gyarmatosítók jegyezték fel. A Dahomey harcos nőinek történetét a görög mitológia amazonjai inspirálták. A legelterjedtebb nézet szerint az egységüket Houegbadja király, vagy az ő fia Agadja hozta létre a 17. században, mint női testőrség. A nők a testőri szerepre pont megfeleltek, mert a férfiak éjszaka nem tartózkodhattak a királlyal egy időben, a palotában. A női testőrség létrehozatalát inspirálhatta a „Gbeto”-k létezése, akik harcosok és elefántvadászok voltak. Egy másik teória szerint a női egység története Agadja király Oyo királyság elleni háborújára nyúlik vissza, amikor a férfi harcosok közé női ruhába öltözött katonák keveredtek. Másik szóbeli hagyomány szerint Houegbadja király halála után rövid ideig lánya Tassi uralkodott, mivel iker fivére meghalt. Ő alapította a női egységet, de aztán öccse Agadja megfosztotta a hatalomtól. Látható a Minok eredete vitatott. Az biztos, hogy Gezo király, aki 1818 és 1858 között uralkodott Dahomeyban integrálta az egységet hadseregébe, valószínűleg azért, mert kevés férfi volt. A férfi hiány oka a rabszolga kereskedelem és a gyakori harcok voltak. A hiányt nőkkel pótolták. Egyébként Dahomey gazdasága erősen függött a rabszolga kereskedelemtől. A brit uralkodó Viktória királynő kétszer küldte (1849-ben és 1850-ben) Frederick E. Forbes kapitányt Dahomeybe, hogy Gezo királyt meggyőzze, hagyja abba a rabszolga kereskedelmet. A küldetés eredménytelen maradt, de Forbes beszámolójából a világ megismerte a Minokat.

A nőket általában tizenéves korukban sorozták be a Minok közé. Az esetek nagy részében az apjuk, vagy a férjük küldte el őket, mert túl önfejűek, makrancosak voltak. Nem csak így küldött nőket soroztak be, hanem elrabolt és foglyul ejtett asszonyokat is. A kiképzések során a Mino egység tagjai alaki és fegyverhasználati gyakorlaton vettek részt. Ábrázolásokon gyakran láthatunk Mino nőket macsétával, buzogánnyal, vagy puskával. Gyakran tüskékkel sűrűn borított falra mászatták a női harcosokat, addig, amíg nem éreztek fájdalmat. A kiképzésük elsősorban arra szolgált, hogy hozzá szokjanak a halálhoz és lelkiismeret-furdalás nélkül tudjanak ölni. Azért, hogy hidegvérű brutalitásukat bizonyítsák az újoncok, foglyokat kellett a fejük fölé emelniük és a mély szakadékba hajítaniuk. 1889 decemberében a francia tengerésztiszt Jean Bayol egy jelentésében leírta, hogy egy újonc egy megkötözött rabszolgát próbatétel gyanánt milyen kegyetlen módon ölt meg. Levágta a két kezét, majd a fejét, végül pedig lenyalta a vért a kardjáról.

A Mino tagjai a királyi palotában éltek, és amellett, hogy a király testőrei voltak, a király feleségeinek is számítottak. Ennek ellenére cölibátusban kellett élniük, nem eshettek teherbe. A palotán kívül egy rabszolga nő kísérte a harcos nőt egy csengővel, felhívva a figyelmet arra, hogy nem szabad a harcos nőre ránézni. Ha egy férfi mégis ránézett, vagy megérintette halál várt rá. A Minok különböző egységekből álltak. Voltak közöttük puskások, késsel harcolók, vadászok és nyilas egységek. A különböző alakulatoknak eltérő ruházata volt, különböző harci énekei és táncai, amelyet a királynak mutattak be. A legtöbb szerző csak a Minok harcképességével foglalkozik, pedig politikai hatalmuk is volt. Megvitatták egymás között az eseményeket és általában a rabszolga kereskedelem ellen voltak. A Mino harcosok egyébként nagyon büszkék voltak a többi nőhöz képesti szabadságukra, függetlenségükre.

A Minok sok csatában harcoltak. 1727-ben jelentős szerepük volt abban, hogy Agadja király Sahé királyságát meghódította. 1851-ben abeouktai csatában legyőzték Egba népét és tagjait eladták rabszolgának. A vezérük Seh-Dong-Hong-Be volt, aki hatezer Mino harcos nőt vezetett. A harcos nők jobban akartak küzdeni férfi társaiknál, hogy ezzel is kifejezzék a király iránti hűségüket. Inkább meghaltak, mint sem vereséget szenvedjenek. Forbes azt írta: az amazonok mindent megtettek, hogy a férfiakat felülmúlják. A Mino harcosok a franciák ellen is bizonyítottak 1890-ben és 1892 és 1894 között, amikor Franciaország meg akarta hódítani Dahomey-t. A 1884-től 1885-ig tartó berlini Kongó konferencián az európai hatalmak és az USA felosztotta Afrikát. A konferencia legitimizálta az európai hódításokat, amelynek keretében Afrika nyugati fele a franciáknak jutott. A franciák már kötöttek kereskedelmi szerződést Gezo királlyal, amelynek keretében kereskedők és misszionáriusok telepedhettek le Whydahban és Cotonou kikötőjében. Amikor viszont Porto Novora a franciák igényt tartottak, ami Dahomeynek fizetett adót feszültség keletkezett. Dahomey brit segítséget kért. Gezo fia és utóda Glélé nehezményezte Porto Novora igényt tartó francia politikát. 1889-ben Glélé meghalt és utóda fia Behazin lett. Ő meg akarta akadályozni, hogy a franciák Dahomey királyság szuverenitását korlátozzák. Ezért tört ki az első háború a franciákkal 1890 márciusában. Behazin vezette a csapatokat, amikor Cotonou kikötőjét a franciák megtámadták. A Mino harcos nők az első vonalban harcoltak és sok franciát megöltek, de közöttük is nagy volt a veszteség. Az elszántságuk ellenére a Mino harcosok gyengébbek voltak a franciáknál. A Dahomey királyság alul maradt és kénytelen volt Cotonou kikötőjét átadni a franciáknak és Porto Novo feletti francia protektorátust elismerni. A király viszont ezután modern fegyverekkel szerelte fel hadseregét. A Mino harcosok például Winchester puskákat kaptak. Két évvel az első háború után kitört a második háborúskodás Dahomey és Franciaország között. Oumé völgyben a franciák Dahomeyhez tartozó falvakat támadott meg. A francia csapatok egyre inkább közeledtek Abomey városához. 1892-es canai csatában a franciák végső győzelmet arattak. A Mino harcosok itt is elszántan harcoltak, de ez nem volt elég. Abomey a főváros a franciák kezére került. A királyság megszűnésével a Mino amazonok csapata is megszűnt létezni. Egyes források szerint sokak közülük Behazin öccséhez Agoli-Agbohoz csatlakoztak. Ő 1900-ig uralkodott a franciák bábjaként, utána a franciák közvetlenül gyakorolták a hatalmat. Ugyan a Mino harcos nők már régen nem léteznek, de a történetük iránt megnőtt az érdeklődés mióta Dora Mileje a Marvel univerzum Fekete Párduc történetének testőrnőjét és harcosát velük hozták kapcsolatba. De az egykori Mino harcosok legendái, táncai ma is elevenen élnek Beniniben.      

A Szent Officium barokk palotája pompázatos, impozáns épület. Nem messze a Szent Péter dómtól, a pápai audiencia terme mellett található. Ma a Hittani Kongregációnak ad helyet, amely a római inkvizíció hivatalának utóda. Ennek a története 800 évvel ezelőtt kezdődött kémek, ügynökök és feljelentők hálózatának kiépítésével Európa szerte. Olyan volt, mint a kelet német Stasi. A palotát a svájci gárda a pápa személyes testőrsége védi. A furcsa kosztümös férfiak érdekesen néznek ki, de ez ne hagyjon megtéveszteni bennünket. Mindegyik jól képzett harcos. Nehéz, vassal megerősített bejárata van az épületnek. Mögötte található a „Secretum secretorum” a legtitkosabb titkos archívum. Ez a pincében helyezkedik el, ahová öreg lifttel, vagy poros lépcsőkön lehet lejutni. Itt gyűjtötték össze 27 kamrában, 610 folyóméteren, 4500 fóliánsban az inkvizíció aktáit. A megsárgult kötetekben a több ezer tintával írt oldalakon láthatjuk, a boszorkányok, hitetlenek, eretnekek, és zsidók ellen lefolytatott perek dokumentumait. Leírták ezekben a bizonyítási eljárást, a kihallgatás módját, a kínzási technikát, a per lefolyását és az ítélet végrehajtásának módját. Ha vér folyt, attól az egyház távol tartotta magát. Professzionális hóhérok vették át ekkor a munkát. A megfojtás, a lefejezés, a felnégyelés és a megégetés az ő dolguk volt. Egy külön részlegben találhatóak a tiltott könyvek, amelyek a pápai cenzúrának estek áldozatul. Csak 1998 január 22-e óta szabad kiválasztott kutatóknak a homályos olvasóterembe belépni, a 12 kényelmetlen kutatói helyeknek az egyikén helyet foglalni, az asztali lámpát bekapcsolni és egy felvigyázó figyelmes tekintete mellett az inkvizíció szörnyű, de ugyanakkor érdekfeszítő világába elmerülni. A mobiltelefon használata tilos viszont a zakó viselése kötelező, holott a katakombákban nagy a hőség és még klímaberendezés sincs. Kétharmada az aktáknak eltűnt. 1810 után a francia csapatok Párizsba vitték. Amikor hat évvel később a Vatikán visszavásárolta a tulajdonát az értékes fóliánsok egy részét, mint használt papírt eladta, hogy finanszírozni tudja a hazaszállítást. Talán kihasználták az alkalmat a legelrettentőbb részek megsemmisítéséhez. Legalább is ezt feltételezik az összeesküvés hívők. Bizonyíték erre nincsen. Az archívum az egyház nem éppen jó oldalának bizonyítéka. Évszázadokon keresztül olyan módon üldöztek a más vallásúakat, hogy emellett a Stasi emberi ártatlan szüzeknek tűnnek.

Az inkvizíciós eljárást a helyi püspökök kezdeményezték később küldött a pápa egy különleges megbízottat (inkvizítort) általában iskolázott dominikánus szerzetest. Az esetek nagy részében a dominikánusok végezték egész Európában az eretnekek elleni vizsgálatokat. 1542-ben központosították az inkvizíciót „Szent Római és Egyetemes Inkvizíció” néven Rómában, tizenkét kardinális irányításával. A történészek becslése szerint egy millió ember esett az inkvizíció áldozatául. Sokan közülük a kínzásokba haltak bele, vagy a máglyán végezték. Az eljárások általában azonos módon zajlottak le. Jó példa erre az inkvizítor Heinrich Institoris, aki a felső svábvidéki Ravensburgban tevékenykedett 1484-ben. A dominikánus szerzetes a legkegyetlenebb inkvizítor volt, akit az egyház nevében a pápa különleges felhatalmazással kiküldött. A bullában olvashatjuk, hogy az inkvizítor és társa Jacob Sprenger felhatalmazást kapott mindenfajta eretnekség üldözésére, de mindenek elött ebben az időben különösen elterjedt boszorkányság minden eszközzel való elpusztítására. A különleges felhatalmazás kihirdetése után az inkvizítor egy sor prédikációt tartott, amelyekben felszólította a híveket, hogy jelentsék a gyanús eseteket. A városi tanács segítségével a feljelentőket anonimitásuk biztosítása mellett kikérdezték, ez után a gyanúsítottak őrizetbe vették és megindították ellene az eljárást. A legtöbb közülük nő volt, méghozzá bábasszony, akik tagadták az ellenük felhozott vádat: nem közösültek az ördöggel (egy fekete ember szarvakkal a fején, patás lábakkal,  és kicsi pénisszel), egyikük sem repült söprűn, és egyikük sem varázsolt rossz időt. A tagadást az inkvizítorok rosszul fogadták. Az inkvizíció szabálya leírta, hogy a vádlottnak beismerő vallomást kell tennie, mert enélkül nem lehet elítélni. Erre a problémára már IV. Ince pápa megoldást talált 1252-ben: engedélyezte a kínzást az igazság kiderítése érdekében. Kedvelt eszköz volt az ujj szorító, a lábszorító, mind a kettővel el lehetett törni a végtagokat, vagy a felakasztás hátrakötött kézzel. A vas szűz (egy ember forma koporsó belülről szögekkel kiverve) a legtöbb inkvizítornak túl költséges volt. Az áldozat akaratát megtörni elég volt fenyegetni börtönnel, megmutatni a kínzóeszközöket, vagy „Tortura insomniae” az alvásmegvonást alkalmazni. A ravensburgi asszonyok elég keményfejűek voltak. Csak kettő vallotta be, hogy az ördöggel élvezkedett utána pedig jégesőt küldött a vetésre. Az inkvizítor elégedetlenül ment tovább Dél Németország más vidékeire, ahol 200 halálos ítéletet hozott még. Aztán megírta ebben a kategóriában miden idők egyik legnagyobb hatású könyvét: „A boszorkány kalapács, avagy bevezetés a gyanús asszonyok elleni harcba” - címmel. A mű három részből áll: 1, Milyen módon lehet a varázslókat – ördögöket, boszorkányokat – megtalálni, 2, a legkülönböző módjai és hatásai a boszorkányságnak, 3, a büntetések mértéke. A 200 oldalas mű 30 kiadást ért meg és sok ezer boszorkánynak tartott nőt végeztek ki ez alapján. Európa szerte becslések szerint 70 ezret ebből Németországban 25 ezret.

Az inkvizíció valójában nem a boszorkányok ellen, hanem az eretnekek az egyházól leszakadók ellen irányult. Az inkvizítorok őket akarták felkutatni és visszatéríteni a helyes útra. Ha ez sikerült megbocsátottak nekik. Ha ez nem sikerült, akkor elvesztette becsületét jogfosztott lett, legrosszabb esetben kivégezték. Az egész vagyonától pedig megfosztották. Ebből finanszírozta az inkvizíció a működését. A pénz behajtás egyébként rendkívül ötletes volt. A vatikáni aktákban szerepel egy spanyol inkvizítor Diego Rodriguez, aki Córdobában gazdag polgárokat vádolt eretnekséggel, hogy vagyonukat megszerezze. Egyetlen nap 107 embert küldött máglyahalálba. Ehhez egy ünnepélye rituálét szervezett az úgynevezett  Autodafé -t a vádlottak körmenetével, feszülettel, gyertyákkal, prédikációval, mindezt az adott város vezetőivel együtt. Az Autodafé a spanyol inkvizíció specialitása volt, 9000-et tartottak belőle és eltarthattak több napig is. A csúcspontja a tömeges máglyahalál volt.  Voltak, akiket koporsóban égettek meg, mert a vallatás folyamán meghaltak, voltak, akiket megfojtottak kegyelemből, mert megbánást tanúsítottak és csak utána égették meg őket, a maradék pedig élve lett a lángok martaléka. Nem minden inkvizícióval kapcsolatos akta származik a titkos archívumból. Spanyolországban és Portugáliában volt állami inkvizíció, amikor a hatóságok – akár Németországban – önállóan függetlenül a Vatikántól léptek fel az eretnekek ellen. Az eddigi kutatások szerint ezekkel a Vatikán elégedett volt, mert a fő célt az elkóborolt hívek visszatérítését szolgálták. Rómában egyébként az inkvizíció 400 év alatt csak 133 halálosítéletet hozott. Ezek közül a legvitatottabb az 52 éve dominikánus szerzetes Giordano Bruno elleni volt. Őt 1600 február 17-én a Campo de’ Fiorin égették meg a Pompeius színháza elött, mert azt állította, hogy a világegyetem végtelen, nincs túlvilág és így utolsó ítélet sincs. 2000-ben a pápai kulturális tanács kiadott egy állásfoglalást, miszerint az ítélet jogtalan volt. Galileo Galileit 1992-ben a pápa személyesen rehabilitálta. A csillagászt az inkvizíció 1632-ben életfogytiglani háziőrizetre ítélte, mert az állította, hogy a föld forog a nap körül. A világi inkvizíció sokkal brutálisabban járt el, mint az egyházi. Ezeknek csak egy kis részét jelentették a Vatikánnak és az aktáik helyi archívumokban vannak elrejtve. A véletlenek, vagy a kutatók kitartásának köszönhetően kerülnek ezek nyilvánosságra. Például 1990-ben a sváb kisvárosban Ellwangenben egy orkánnak köszönhetően derült ki az inkvizíció rémes tette. A szélvihar egy Galgenberg nevű helyen egy erdős részen fát csavart ki a földből, aminek következtében emberi csontok kerültek elő. Hans Gebhardt tanár és helytörténész megvizsgálta a helyszínt és egy 17. századi háromoldalú akasztófa nyomaira bukkant, amelyre 12 embert lehetett felakasztani. De miért kellet egy 1500 fős közösségen ilyen nagy kivégző eszköz? Gebhardt kutatásokat kezdett a helyi archívumban, majd Ludwigsburgban és borzalmas felfedezést tett. 1611 és 1618 között a városban boszorkány hisztéria volt, aminek 450 ember esett áldozatul. Egy részüket felakasztották másik részüket pedig megégették. Valószínűleg minden második nő és minden hatodik férfi lett áldozata a boszorkány hisztériának. Egész családokat pusztítottak el. Amikor a város szociális élete lehetetlenült el, akkor lett vége a vérengzésnek. Az ügy elindítója egy ártalmatlan dolog volt: egy őrült asszony ostya gyalázása. A nő kínzások következtében bevallotta, hogy boszorkány szekta tagja és más nők nevét is megemlítette. Ezek aztán újabb neveket mondtak. Végül olyan sok név merült fel, hogy a herceg két udvari tanácsost rendelt ki az eset kivizsgálására. Az urak - legalábbis az iratokból ez derült ki – úgy gondolták az új munkájuk jót fog tenni a karrierjüknek. Kevés bizonyítékok alapján hoztak gyors ítéleteket. Tipikus eset az özvegy Anna Lutziné. Őt azzal vádolták, hogy marhakort idézet elő, amely az ellwangeniek állatai között pusztított. Kínzások hatására bevallotta, hogy egy tisztáson női társaival ördögi rút táncot jártak, testét és lelkét a gonosznak adta, sőt az ördöggel fajtalankodott. Majd az ördög megkeresztelte. Anna Lutzint máglyahalálra ítélték, de még előtte a város vásárterén a melléből forró fogóval egy darabot kitéptek. Hasonló pogromok, mint Ellenwangenben voltak még Paderbornban (200 haláleset), Fuldában (250), Würzburgban (900), és Trierben (valószínűleg 1000). Johannes Georg II. Fuchs von Dornheim hercegprímás izolációs börtönt és kínzókamrát építettet. Itt több száz férfit, nőt és gyermeket kínoztak meg, olyan kegyetlen módon, hogy saját családtagjaikat feljelentették. Az üldöztetést csak a birodalmi tanács tudta leállítani. Az inkvizíció volt az emberiség történetében a legtovább működő vizsgálati szervezet. Jól működő besúgórendszerrel, speciális ügynökök (inkvizítorok) hadseregével, határtalan pénzmennyiséggel, és korábban nem látott adatgyűjtő rendszerrel. Mindenhez jött a fölhatalmazás a kínzásra és kivégzéshez. Az egész abból a félelemből táplálkozva, hogy az egyház elveszi a hatalmát az eretnekek miatt. A metódusát a protestánsok és a világi hatalmak is átvették. Az inkvizíciónak sok szörnyű tettét még ma sem ismerjük- állítják történészek. Az aktákat vagy megsemmisítették, vagy magánarchívumokban, kolostorok könyvtárában elrejtették. Ki tudja mi kerül még napvilágra!                                                   

1972 szeptember 5-ről 6-ra virradó hajnalon véres tragédiába fulladt a német rendőrség túszszabadító akciója. Kilenc izraeli túsz életét vesztette. Velük együtt halt meg egy bajor rendőr és öt terrorista. Három palesztin túszejtő élve maradt őket letartóztatták. Sorsuk különösen alakult ugyanis nem sokáig voltak börtönben. Furcsa, mai napig nem tisztázott módon szabadultak ki. 1972 október 29-én a Lufthansa Boeing 727-es gépe Bejrútból Isztambulba tartott 13 utassal, közöttük két palesztin géprablóval. Ők hatalmukba kerítették a német repülőt és Ciprus érintésével Münchenbe akarták téríteni. A követelésük az volt, hogy a három fogvatartott palesztint, akik az izraeli sportolók haláláért felelősek voltak engedjék szabadon a német hatóságok. A Lufthansa gép a rossz időjárás miatt Zágrábban szállt le. Annak ellenére, hogy a géprablás vasárnapra esett a bajor hivatalnokok gyorsan dolgoztak. Gyanúra adott okot az esetet később vizsgálóknak, hogy a bajor rendőri vezetés pár nappal a géprablás előtt a három palesztin elengedéséről és kiutasításának eshetőségéről levelezett. Október 29-re minden készen állt. A három olimpiai terroristát helikopterrel München-Riem repülőterére vitték. A hivatalos papírokat itt kitöltötték, közöttük a kiutasítási végzést. Civil ruhát adtak a palesztinoknak és német rendőri kísérettel Zágrábba vitték őket. A horvát fővárosban annak ellenére felszállhattak a Lufthansa gépre, hogy a túszokat nem engedték szabadon. A német repülő ezek után Líbia fővárosába ment, ahol hősként üdvözölték a terroristákat. A túszokat is itt engedték el. A terroristák rögtön sajtótájékoztatót tartottak. Elmondták érdemes volt a sok áldozatot követelő terrorcselekményt az olimpia idején végrehajtani, mivel most már a világ oda figyel a szavukra. A gyanút erősíti, hogy nem egyszerű géprablásról volt szó egy svájci diplomáciai irat. Ez a nem rég előkerült dokumentumban az áll, hogy a bejrúti svájci követség tudomására jutott libanoni külügyminisztériumi forrásokból, hogy repülőgépet fognak elrabolni és a kivitelezésről a németek tárgyaltak a palesztinokkal. A tripoliszi angol követség pedig azt jelentette, hogy a líbiai vezetés napokkal korábban egy német gép elrablását várta. Egy másik forrás szerint a tárgyalásokba német felkérésre bevonták az egykori SS tisztet Gerhardt Mertins-t, aki Egyiptomban élt sok más régi SS tiszttel. Fegyverkereskedő volt és az egyiptomi ejtőernyősök kiképzője. Brit források szerint Mertins jelen volt a Lufthansa gép Tripoliszba érkezésekor. Ezt megerősíti az «Al Fajr Al Jadid» című líbiai napilap fotója is, amin jól látható Mertins a terroristák megérkezésekor.

Ankie Spitzer ismeri ezeket a dokumentumokat és gyanítja, több van belőlük, mind gondolnánk, csak a német hatóságok nem akarják feloldani a titkosításukat. A három kiszabadult terrorista közül kettő szerinte még életben van. Mohammed al-Safadit a hírek szerint a Moszad, vagy keresztény falangisták ölték meg. Ankie szerint viszont Libanonban a Bekaa völgyben él. De életben van Jamal al-Gashey is ő Jordánia fővárosában, Ammanban lakik. Ankie nem akar mást csak igazságot és szemébe nézni férje még élő gyilkosainak. Abban, hogy ezt eléri már maga sem teljesen biztos, de utolsó leheletéig küzdeni fog érte.

1972 szeptember 5-én hajnali négy órakor a Fekete Szeptember palesztin terrorista csoport kilenc tagja taxiba szállt és a müncheni olimpiai faluba vitették magukat. Nyolc közülük átmászott a kerítésen a kilencedik Abu Daoud, aki a feladatát már teljesítette, hátra maradt. Röviddel hajnali öt óra előtt az izraeli sportolók szálásukon mélyen aludtak. A három emeletes épület bejárati ajtaja nyitva volt, így a terroristáknak nem volt nehéz dolguk a bejutással. Két izraeli a zajra felébredt és a behatolókat kérdőre akarták vonni. Mindkettőt közvetlen közelről lelőtték. A súlyemelő Yossef Romano, aki előzőnapi versenyen megsérült megpróbálta az egyik terroristától elvenni a fegyverét. Őt is meglőtték. Súlyosan sebesülten fekve maradt a folyosón. A tumultusban néhány izraelinek sikerült kimenekülnie az épületből. De kilenc sportolót, közöttük Andrei Spitzert túszul ejtették. Megkötözték és egy szobába zárták őket. Yossef Romanot is bevonszolták a szobába és hagyták társai szemeláttára elvérezni. Az élet ennek ellenére az olimpiai faluban tovább folyt, mint ahogy napközben a versenyek is. Aki nem hallgatott rádiót, vagy nézett tv-t nem is értesült a túszejtésről. Az első televíziós stábok délelőtt érkeztek meg az izraeli sportolók szállása elé. Ezután a túszdrámát élőben közvetítették világszerte. A képeken rosszul felszerelt rendőröket lehetett látni, akik láthatóan tanácstalanok voltak. Néhányan közülük Puma márkájú melegítőt viselt, amit az olimpia szervezőitől kaptak. Ők géppisztollyal a kezükben megpróbáltak behatolni az épületbe, de nem számoltak azzal, hogy a terroristák a televízióban élőben látják a behatolási kísérletüket. A lelepleződött rendőröknek vissza kellett vonulniuk. Időközben megérkezett a helyszínre Hans-Dietrich Genscher belügyminiszter is. Megkíséreltek megegyezésre jutni a túszejtőkkel. A terroristák 200 Izraelben fogvatartott palesztin és a RAF két vezetőjének Urlike Meinhofnak és Andreas Baadernek a szabadon bocsátását követelték. Genscher a túszokkal is beszélni akart, mire két túszt az ablakhoz engedtek. Egyikük Andrei Spitzer volt. Arra a kérdésre, hogy a túszok jól vannak-e, azt felelték diplomatikusan, hogy akik túlélték az estét jól vannak. Amikor a terroristák újabb ultimátumról akartak tárgyalni a német hatóságok egy rendőrnőt küldtek hozzájuk. Annaliese Graes önként jelentkezett a feladatra. A 41 éves főfelügyelőnek feltűnt, hogy a csoport vezetője, aki csak „Issa”-nak nevezte magát folyékonyan beszél németül. Kiderült, hogy Nyugat Berlinben végezte tanulmányait. Izraeli újságírók azonosították őt, Muhammad Masalha volt a neve és egy észak izraeli arab faluból származott. Issa nem hagyott kétséget a csoportja elszántsága iránt. Azt mondta ők katonák, akik parancsot hajtanak végre. Ha az követeléseiket időben nem teljesítik az ultimátum lejártáig két túszt kivégeznek és a következő időpont után a többit is. A terroristák azt is követelték, hogy a túszcserére Egyiptom fővárosában, Kairóban kerüljön sor. Willy Brandt kancellár hiába próbálta Anwar Sadatot Egyiptom vezetőjét elérni, nem sikerült neki. Csak este hívta vissza az egyiptomi miniszterelnök Aziz Sadiky, viszont ő elutasította, hogy Kairóban legyen a túszcsere. Az izraeliek közben felajánlották, hogy különleges egységet küldenek a túszok kiszabadítására, ezt viszont a németek utasították vissza.

A német válságstáb ekkora előállt egy tervvel. Azt mondják a túszejtőknek, hogy minden rendben van, kész a gép, ami Kairóba viszi őket és ott lesz a túszcsere. Magyarul átverték őket! A terv szerint, amikor beszállnak az előkészített Boeing 727-be lefegyverzik a terroristákat és kiszabadítják a túszokat. Egy terv, ami végzetesnek bizonyult. Este 10 órakor kilenc megkötözött túszukkal a terroristák beszálltak egy kisbuszba, ami a német határőrség két helikopteréhez vitte őket. A helikopterek az utasaikat a fürstenfeldbrücki katonai repülőtérre szállították. Ott várt rájuk a Boeing 727—es. Csakhogy a tervbe több hiba is csúszott. A német rendőrök, akik önként jelentkeztek a túszszabadításra, előre látva a repülőgépben véghez nem vihető túszmentő akció kudarcát, visszaléptek. A repülőtéren öt mesterlövészt helyeztek csak el, mert tévesen úgy tudták ennyi terrorista van. A tragédia 22 óra 40 perckor vette kezdetét. A helikopterek megérkezése után Issa egy társával megnézte a repülőgépet és látta, hogy üres. Rögtön rájött csapdába kerültek. Lövöldözés kezdődött. Egy bajor rendőr a kereszttűzben meghalt. Az egyik helikoptert, amiben túszok voltak, kézigránáttal felrobbantották. A tűzharc hajnali félkettőig tartott. Mind a kilenc túsz életét vesztette. Három terrorista viszont túlélte az akciót. Őket letartóztatták.

A történet ezzel még nem ért véget.

Folytatjuk!