Senkitől sem félt annyira Amerika az első világháború után, mint az anarchistáktól. És pont ebben az időben 1920 szeptember 16-án robbant egy bomba a Wall Streeten. Az elkövetők utáni hajsza elért Olaszországig, sőt Oroszországig is. Ennek ellenére a tetteseket soha sem fogták el.

Egy pillanatig csend honolt a Wall Streeten. Egy perccel előtte még telve volt hangos autókkal, beszélgető banki alkalmazottakkal, gyorsíró kisasszonyokkal, futár fiukkal, akik a híreket szállították a tömegen át. És akkor jött egy fülsüketítő robbanás. Majd lángnyelvek és az utcára hulló törmelék darabok. Mind ez a Broad Street sarkán. 1920 szeptember 16-án déli 12 óra után egy perccel a hatalmas robbanás New York pénzügyi centrumát káoszba taszította. J.P Morgan bank és az amerikai jegybank épülete között nagy kráter keletkezett, ami több méter széles és 60 centiméter mély volt. A robbanás ereje egy lovas kocsit a darabjaira tépte úgy, hogy csak néhány fémdarab maradt belőle. A ló nyitott hassal és leszakadt lábakkal mellette feküdt. A környező épületek ablakai betörtek és mindenhol üvegcserepek feküdtek. Az épületek homlokzatai olyan módon megsérültek, mintha háború lett volna. A legrosszabb viszont az áldozatok száma volt. Harminc ember feküdt az utcán holtan, nyolcan később haltak meg. A sebesültek száma elérte a háromszázat. Olyan szörnyű volt a pusztítás, hogy az első világháborús veteránokat a lövészárok háborúra emlékeztette. Több százan menekültek el a pénzügyi negyedből. De ugyanakkor egyre több kíváncsiskodó jelent meg. Különböző hírek kaptak szárnyra. Balesett volt? Vagy egy autó robbant fel? Esetleg merénylet volt? Senki sem tudott biztosat.

Ez az időszak a nyugtalanság kora volt Amerikában. Nem régen ért véget a világháború. A katonák már hazatértek. Mégis gazdasági recesszió veszélyeztette az országot. A munkanélküliek száma folyamatosan emelkedett. Sztrájkok mindennaposak voltak. A kormány ezekért a baloldalt tette felelőssé. Sok ember a belső ellenségtől félt, akik a rendszert mindenáron meg akarja dönteni. A félelem a radikálisoktól a markában tartotta Amerikát. Gyakoriak voltak a bombamerényletek. A tettesek a kapitalizmust szidták és a kizsákmányolókat. Jobb élet és munkafeltételeket követeltek, reformokat és jóléti programokat. Voltak jó páran, akik a propagandát tettekre akarták cserélni, forradalomra lázítva az embereket. Ehhez jó célpontnak minősült a Wall Street. Ugyanis itt volt a központja a J.P Morgan cégnek. John Pierpont Morgan 1871-ben alapította a pénzintézetét. A vasútépítés társfinanszírozója volt és a US Steel Corporation alapítója, amely cég Amerika legnagyobb acélipari vállalata volt. A fia Jack hatalmas hitelekkel támogatta az USA, Anglia és Franciaország háborús politikáját. Amerika ebben az időben több hitelt adott Európának, mint amennyit kapott. A világháború végén így lett nagyhatalom.  Sokan büszkén néztek a bankokra, mások gyűlölték őket.

A rendszer elleni harc már korábban kezdődött. Olyanok, mint a Vanderbilt, Rockefeller, Carnegie családok hatalmas vagyont gyűjtöttek össze különösen a vasútépítésből és az acéliparból, míg a munkások megélhetési költsége folyamatosan nőtt. A szakszervezetek egyre hangosabbak lettek. Ebben szerepet játszottak az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók, különösen Olaszországból és kelet Európából. A munkás megmozdulások egyre erőszakosabbak lettek. 1886 május elsején, amikor a munkások aktivisták beszédeit akarták meghallgatni valaki bombát dobott a rendőrök közé. Az ezt követő zavargások „Haymarket Riot” néven vonult be a történelembe. Sok anarchistát halálra ítéltek és kivégeztek. Hat évvel később az orosz bevándorló Alexander Berkman megpróbálta megölni az acélgyáros Henry Clay Fricket, mert sztrájktörőket alkalmazott. 1901 szeptember 6-án pedig a lengyel Leon Czolgosz lőtte le Willam McKinley amerikai elnököt. Mindkettőjüket kivégezték. Ehhez jött még az 1917-es orosz bolsevik puccs. A belső ellenségtől való félelem egyre nőtt. Woodrow Wilson kormánya erre válaszul hozta meg a kémek elleni törvényt. Anarchistáknak megtiltották az USA-ba való beutazást, az országban levő anarchistákat pedig kiutasították az Egyesült Államokból. A háború végén kiújultak megint a szociális ellentétek. A hadiipar leállása gazdasági válsághoz vezetett. 1919 februárjában Seattléban 60 ezer munkás sztrájkolt. Májusban a postások 30 gyanús csomagot fedeztek fel, amelyek gyárosoknak és politikusoknak voltak címezve. 1919 június 2-án több városban levélbomba robbant. Az egyik az igazságügy miniszternek Alexander Michell Palmernek volt címezve. Palmer válaszul a már 1908-ban alapított különleges hivatalt fejlesztette tovább a Bureau of Investigationt. Ennek az első vezetője William J. Flynn a hivatalon belül hozott létre egy radikálisokkal foglalkozó ügyosztályt. Az irányítója az ifjú ügyvéd J. Edgar Hoover lett. Hoover egy év alatt több mint 200 ezer aktát állított össze gyanúsítottakról és szervezett úgynevezett „Palmer razziákat”. 1919 novemberétől az USA 30 városában ezer anarchistát fogtak el és utasították ki őket. Az akciónak akkor lett vége, mikor felmerült, hogy az eljárások során figyelmen kívül hagyták és megsértették a polgári jogokat.

Mégis 1920 szeptemberében Hoover és Palmer sikert könyvelhettek el. Az anarchista Ferdinando „Nico” Saccot és Bartelomeo Vanzzetit rablógyilkossággal megvádolták. Sacco és Vanzzeti 1908-ban vándoroltak be az USA-ba Olaszországból. Mindketten lelkesedtek az anarchista mozgalom iránt. 1920 április 15-én a massachusetti South Braintreeben egy gyár könyvelőjét és biztonsági őrét lőtték le és 16 ezer dollárt raboltak el. A rablással Saccot ás Vanzzetit gyanúsították meg és ítélték el. 1927-ben pedig kivégezték őket. Öt nappal a vádemelés után robban a Wall Streeten a bomba. Véletlen összeesés?   

A tetthelyen a rendőrség, a Bureau of Investigation emberei és egy magándetektív Willam J. Burns vizsgálódott. Mialatt a halottakat és sebesülteket összegyűjtötték a vizsgálatot végzők egy zsáknyi ruhadarabot és ékszert szedtek össze. A kráter alján levő föld elemzésekor TNT robbanóanyagot mutattak ki, valamin fémdarabokat, amelyet a bombához használtak, hogy nagyobb legyen a romboló erő. Délután a rendőrség a new yorkiak segítségét kérte. Csakhogy a szemtanú vallomások ellentmondásosak voltak. Hamar értékes bizonyítékok tűntek el, mert a Wall Street urai tisztító brigádokat küldtek ki. Egy éjszaka alatt eltűntek a robbanás nyomai, aminek a kár értékét 2,5 millió dollárra értékelték.  Pár utcával arrébb szórólapot találtak, amin ez állt: „Nehogy azt hidd, hogy ezt tovább így eltűrjük! Szabadítsátok ki a politikai foglyokat, vagy a biztos halál vár rátok!” Aláírás: „Amerika anarchista harcosai”. De gyanúsítottakat nem nagyon találtak. Volt egy Ed Fischer nevű ember, aki a merénylet előtt figyelmeztette az ismerőseit, de arra a kérdésre honnan tudta, hogy baj lesz azt mondta: „Istentől és a levegőből.” Elmegyógyintézetbe zárták.

Bureau of Investigation vezetője Willam J. Flynn a figyelőszemét az anarchista Luigi Galleanira irányította. Az ő csoportját már más bombamerényletekkel is összekötötték. Követői közé tartozta Sacco és Vanzzeti is. Viszont Galleanit már 1919-ben kitoloncolták Olaszországba és eltűnt. 1921-ben Warren G. Harding lett az új amerikai elnök. Palmernek és Flynnek csomagolnia kellett. Flynn utóda Willam J. Burns lett, aki maga is részt vett a vizsgálatban. Ő szerinte a bombát az oroszok helyezték el, de a gyanúját nem tudta bizonyítani. 1924 májusában a Bureau of Investigation új főnököt kapott J. Edgar Hoover személyében. 1935 után a szervezet neve is megváltozott: Federal Bureau of Investigation lett az az FBI. Hoover 1972-es haláláig vezette az intézményt. Hoovernek sem sikerült kiderítenie ki vagy kik álltak a merénylet mögött. A merénylet után négy évvel amúgy is lezárták a nyomozást. 1944-ben az FBI jelentésében az állt valószínűleg olasz anarchisták tették. 1991-ben egy történész arra a következtetésre jutott, hogy a tettes Mario Buda volt Sacco és Vanzzeti tettestársa egyébként Galleani csoport tagja. De konkrét bizonyítéka neki sincs!     

Számos nemzeti szocialista háborús bűnösnek a menedékhelye a második világháború után a tengerentúlon volt. Legyen szó bár Josef Mengeléről az auschwitzi haláltábor orvosáról, Erich Pribke SS-Hauptstrumfühereről, vagy Klaus Barbieról a lyoni hóhérról. Ők és még sok társuk az Atlanti óceán túloldalára menekültek a felelősség vonás elől. Kilencven százalékuk becslések szerint Itálián át menekült. Ők az úgynevezett „patkány utat” választották, ami Németországból az Alpok hágóin át vezetett Olaszországba. Itt az embercsempészek jó üzletet csináltak. Az első megállóhely Dél Tirol volt. Ott tudtak a menekülők hamis papírokhoz jutni.

Úgy, mint Josef Mengele. Ő a háború befejezése után egyszerű katonának adta ki magát és egy bajor parasztgazdaságban dolgozott, mint cseléd. 1949-ben innen menekült Dél Tirolba, és ott, mint Helmut Gregor dél tiroli SS tag kapott hamis igazolványt. Dél Tirol ebben az időben államjogilag egy senki földje volt. Az itt született népi németek állampolgárság nélkülinek számítottak és mint ilynek a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak utazási papírokat. Így kapott Mengele is útlevelet mikor tovább utazott Genovába. Aztán innen ment tovább Buenos Airesbe. De a menekülőket segítette a katolikus egyház is.

Sok menekült, aki nem akarta a valós identitását nyilvánosságra hozni az egyháztól kapott ajánló levelet a Vöröskereszt számára. Ennek segítségével sokan jutottak úti okmányokhoz. A horvát ferences szerzetes Krunoslav Draganovic és az osztrák pap Alois Hudal tudatosan szereztek hamis papírokat keresett náci tisztek részére. Ők az egyházban a kommunizmus elleni harc eszközét látták és ezért segítettek náci háborús bűnösöknek. Adolf Eichmann így tudott egy kolostorban elbújni, míg a menekülését megszervezték számára. Már 1947-ben az USA felfedezte ezt a menekülési utat, de a saját céljaira használta. Érdekükben állt a nácik tudását a kommunizmus elleni harcban felhasználni. Így szervezték meg Klaus Barbie lyoni Gestapo főnök menekülését Bolíviába. Egyes háborús bűnösöket, mint Eichmann, vagy Barbie később elfogták, de például Mengele nyugodtan tudott élni az új hazájában Dél Amerikában. Mivel hamis papírokkal utaztak, ma is nehéz megbecsülni hányan menekültek el a „patkány útvonalon”:     

A Szovjetunió elleni német támadás után sok kozák szolgált a Wehrmachtban. Azért, hogy ezt ideológiailag is igazolják a kozákokat keleti gótoknak állították be.

 Amikor a Reichsbahn vagonjai megálltak és az első fegyvertársak a vagonokból kiszálltak a német katonák igencsak elcsodálkoztak. Az újonnan érkezők lovaglócsizmát, harctéri szürke egyenruhát és a fejükön kerek sapkát viseltek. Amikor 1943 tavaszán megérkeztek a mielau-i gyakorlótérre új szövetségesnek számítottak. A Führer különleges engedélyével több ezer kozákot soroztak be a Wehrmachtba, mint segéderőt. Itt délkelet Poroszországban az első kozák lovashadosztály kiképzésére került sor. A kozákok vonattal érkeztek Ukrajnából. Nemcsak inas aprótermetű lovaikat hozták magukkal, hanem feleségeiket és gyermekeiket, az idősebbek a marháikat is. A gyakorlóhely körül kis település jött létre, ahol több hónapig éltek a kozákok. Szigorú gyakorlatozással akarták beléjük nevelni a porosz katonai rendet. De mielőtt a kiképzés befejeződött volna a frontra szállították őket. A hadiszerencse ugyanis megfordult. A korábban a villámháború gyors sikerétől megittasult Wehrmacht defenzívába szorult a Vörös Hadsereggel szemben. Ezért 1943 szeptemberében a kozákoknak el kellett hagyniuk Mielaut. A főparancsnokság hirtelen harcra késznek nyilvánította őket. Kozákok a nemzetiszocialisták szolgálatában? Pár rasszista nácinak ez lehetetlenül hangzott, de a közös ellenség, a kommunisták összehozták őket. Az 1917 bolsevik puccs után a kozákok többsége a fehérek oldalán harcolt. Őket különösen kegyetlen módon nyomták el a győztes vörösök. Lenin és Sztálin megtiltotta nekik a vallásuk gyakorlását és a hagyományaik ápolását. Adolf Hitlerben ezért sokan közülük a kommunista hatalom megszüntetőjét látták. Végül is Hitler a kommunizmus elleni keresztes háború meghirdetője volt. Már a Szovjetunió megtámadásakor 600 ezer külföldi katona harcolt a németek oldalán: finnek, olaszok horvátok, románok, szlovákok és magyarok. Egyes száműzetésben elő kozák vezetők egy nagy kozák államról álmodtak, amely Ukrajnától a Volgáig terjed. Közéjük tartozott Andrej Skuro a  polgárháború hőse és Nikolajev Krasnov szintén egy régi veterán. Ő Hitlert a kozák nép vezérének nevezte. „Németország hagyja a kozák népet feltámadni és a kozák lelket felébredni.” – mondta Krasnov. Ugyanakkor felszólította az ifjakat, hogy a náci Németország oldalán harcoljanak. Már röviddel az 1941 június 22-i támadás után több vezetőjük a „Vezér” oldalán való harcra szólított fel. Már 1941 augusztusban már egy teljes doni kozák ezred állt át a németek oldalára. Ezek után kozákok százai jelentkeztek a németeknél. Sokan a hadifogolytáborokban. Ott olyan rosszak voltak a viszonyok, hogy a foglyok fele meghalt. A toborzóknak könnyű dolga volt. Csak hamar 50 ezer kozák szolgált a német fegyveres erőkben.

Hitler nem szlávoknak tekintette őket, hanem keleti gótoknak, akik megérdemlik a szövetséges státuszt. Pár a Szovjetunióból származó szövetségest „germanizáltak”, így megmagyarázva a propagandában, hogy ők nem alsóbb rendűek. Hitler eleinte nem akar szovjet-orosz egységeket a saját oldalán látni, pedig a hadvezetés erre ösztönözte volna őt. Más a szovjet területről származó etnikai csoportokkal már rugalmasabb volt. És erre meg volt a jó oka. Nélkülük az 1942-es nyári offenzíva nehezen kivitelezhető lett volna. A sztálingrádi csatavesztés után pedig meg még jobban rájuk volt szorulva. A kozákokra a járhatatlan vidékeken volt szükség, ahol a tankok már nem boldogultak. Itt a lovas katonák jó szolgálatot tettek. A kozákok mindenek előtt a partizánok elleni harcban vettek részt. Az 1943-ban felállított I. Kozákhadosztályt, amely 14 500 kozákból és 4000 németből állt, és Helmuth von Pannwitz tábornok vezette Jugoszláviában vetették be. Utakat és hidakat őriztek, valamint kommunista partizánok ellen harcoltak. A kozákok különösen kegyetlenek voltak.  Rablásokat, erőszakos cselekedeteket, zsarolásokat vetettek a szemükre. Néhány német tiszt is panaszkodott rájuk. Amikor a Wehrmacht Jugoszláviából visszavonult, 14 000 kozák Fehéroroszországba és Lengyelországba ment. Ott szintén partizánok ellen harcoltak és egy különleges feladatot kaptak: a varsói gettó felszámolását. 1944 végén 40 000 kozák családostul nyugat felé menekült. Az észak olasz Frieaulban kellett volna találkozniuk. Az összes megmaradt kozákot a 15. Kozák Lovashadosztályban fogták össze. A háború végén Krasanov irányításával Ausztria felé vonultak. Ott megadták magukat a nyugati szövetségeseknek. A britek nagy dilemma elé kerültek. Sztálin a kozákok kiadatását követelték. A londoni kormány nem akart a szovjetekkel ujjat húzni, 40 000 kozákot adtak át. Ez a biztos halált jelentette számukra. Sztálin titkosszolgálatának tisztjei helyben lelőtték a tiszteket. Tizenkét vezetőt Moszkvába szállítottak, közöttük Kasanovoot, Skurot, és Pannwitzot. 1946 január 16-án jelentette a szovjet állami hírügynökség, hogy mindegyiket felakasztották.

Kis Ázsiában tragikus utójátéka volt az első világháborúnak, amikor a törökök fellázadtak a megszálló görögökkel szemben. Az események emberi katasztrófába torkolktak.

Szmirna lángokban állt. 1922 szeptember 3-án szinte teljesen leégett a város. Százezer ember halt meg. De ez nem egy „normális” tűzvész volt, hanem egy emberek által okozott tragédia. Az éjszaka folyamán a törökök benzines kannákat csempésztek be a város örmény negyedébe, majd tüzet gyújtottak. A törökök nem azért jöttek, hogy hódítsanak, hanem azért, hogy büntessenek és megsemmisítsenek. „Mindenki a tetőkön volt. Mint egy hatalmas felhő terjedt a füst. Szikrák hullottak a fejünkre.” – számolt be az eseményekről Garabed Hatscherian amerikai orvos a naplójában. A tűz szinte felfalta a várost, maga előtt űzve az embereket. Az emberek a tengerparti sétányt és a rakpartot akarták elérni. Ott horgonyoztak a szövetségesek hajói. Tőlük vártak segítséget a menekülők. A hadihajókon az olasz, az angol és a francia kapitányok a parancsnoki hidakról nézték az eseményeket. Két kilométerre minden a tűzvész áldozata lett, harminc méter magasba csaptak a tűz csóvái. A tűzfal feltartóztatatlanul nyomult a kikötő felé. A hőséget már a hajókon is érezni lehetett.

A tűz és a víz közé beszorítva egyesek a kikötő vízébe ugrottak. De ezzel sem mentették meg az életüket. A török hadsereg lőtte a vízbe ugrókat csak úgy, mint a rakpartra szorultakat. Azt a kevés embert, aki elérte a szövetségesek hajóit nem engedték fel a fedélzetre, a szövetséges katonák szeme előtt fulladtak a vízbe. Százezer ember halt meg ezen a napon Szmirnában. A tűzvész előjátéka volt a török hadsereg bevonulása utáni mészárlásnak. A görög metropolitát Chrysotomost, a szakállánál fogva rángatták végig a városon, majd meglincselték. Ezek után a görögök és az örmények kerültek sorra. A kegyetlenkedésben ugyan úgy részvettek a török civilek, mint a katonák. A városlakók és az újonnan érkezett menekülteket egyaránt kirabolták, megerőszakoltak és meggyilkolták. A menekültek már napok óta érkeztek a városba, hogy hajóra szálljanak és elmenjenek Kis Ázsiából. Apokaliptikus események játszódtak le. Clare Sheriden brit újságíró számolt be a történtekről. „A menekülteket külön választották, megkorbácsolták, megverték majd kirabolták. Mindenhol holtesetek feküdtek.” Hogyan fordulhatott elő ez a katasztrófa?

1919-ben az első világháború vége után megbukott az Oszmán Birodalom. A győztesek feldarabolták az egykori birodalmat egymás között, úgy hogy, a töröknek Anatólia és Trákia egyes részei maradtak csak meg. Az 1920-as sévers-i diktátumban érvényesült az angolok, franciák és olaszok érdekei, valamint önálló államot ígértek az örményeknek, a görögöknek és a zsidóknak. Az Oszmán Birodalom felosztása mélyen megalázta a törököket és az újonnan létre jövő államukat. A szövetségesek nem csak területeket vettek el, hanem 1920-ban bevonultak Konstantinápolyba. Ez a keserű száj ízet okozó esemény vezetet Mustafa Kemal pasa nemzeti függetlenségi mozgalmához. Különösen a görögök akartak maguknak nagy területeket az egykori birodalomból kihasítani, ami szálka volt a törökök szemében. Moudrosi fegyverszünet 1918-ban egyenértékű volt oszmánok kapitulációjával. A görögök erre Ionia és nyugat Kis Ázsia megszállásával reagáltak. A török lakosság lázadásokkal felelt a görögök megjelenésére. A görögöket egy régi álom vezérelte: a Bizánci Birodalom helyre állítása. Nagy-Britannia támogatta az „új Hellének” mozgalmát. A törökök válasza harcias volt. Kemal pasa vezetésével, akit később Atatürkként is hívtak, ellentámadást indított. Cél az Égei-tenger. Ez a felhívás indította el a török ellencsapást. A gyengén felfegyverzett görögök kénytelenek voltak az állásaikat feladni és a visszavonuláskor a felperzselt föld taktikát alkalmazni. Olyan területeket is érintett ez, ahol eredetileg görögök laktak. A török reváns vágy minden ilyen lépéssel erősödött. A görög civil lakosság kénytelen volt menekülni a tenger felé, többek között Szmirnába, ami aztán csapdának bizonyult. A végleges győzelmet a törökök 1923-ban érték le és a lausanne-i szerződésben meghatározták a görög török határt. A vereség után Konstantin görög király lemondott. A miniszterelnökét kivégezték. 1923-ban a szövetségesek elhagyták Konstantinápolyt is. Létrejött az új független török állam. De ezzel az események nem értek véget. Több millió görögnek el kellett hagyni Törökországot és 500 000 töröknek Görögországot.             

A déli származású Rose O’Neal Greenhow a rabszolgatartás támogatója volt. Az amerikai polgárháború idején az „igaz ügy” érdekében kém lett belőle.

 Alaposan átkutatták a dolgait: leveleket, térképeket, feljegyzéseket, hogy valami nyomot találjanak. Amikor Alan Pinkerton detektív az Unió megbízásából 1861 augusztusában Washington egy előkelő negyedében a házkutatást végrehajtotta, biztos volt benne, hogy Rose O’Neal Greenhow a déli államok kémje. Pinkerton heteken figyelte meg őt. És valóban az emberei találtak valamit: Egy papír fecnin kódolt információkat, erődítések térképeit és feljegyzéseket katonai manőverekről. Roset letartóztatták és házi őrizetbe tették. De hogyan lett a washingtoni elithez tartozó hölgy a konföderáció kémje?

Rose születési évéről különböző adatok vannak. Az amerikai Nemzeti Archívum szerint Maria Rosetta 1817-ben született a Maryland állambeli Port Tobaccoban. Apa nélkül nőtt fel, aki egyébként nagybirtokos volt. A neve John O’Neal volt és 1817 októberében hunyt el. Amikor Rose tizenéves volt az anyja nővérével Elennel együtt Washingtonba küldte a nagynénjükhöz. Itt mindkettőjüket bevezették az előkelő társaságba. A jó kedélyüknek és szépségüknek köszönhetően hamar a társasági élet kedvencei lettek. Rose 1835-ben hozzáment a Virginia államból származó Robert Greenhowhoz, aki a külügyminisztériumnak dolgozott. A következő tizenöt évben élte a társasági hölgyek életét és négy leánygyermeket szült. A Greenhow házban mindenki megfordult, aki Washingtonban számított. Mindenek előtt politikusok, mint a későbbi külügyminiszter Daniel Webster, vagy az elkövetkező elnök James Buchanan és a rabszolgatartás nagy támogatója John Calhoun szenátor valamikori alelnök. Rose őt csak a „évszázad legbölcsebb emberének” nevezte. A kettejük beszélgetéseiben tükröződik a déli államok iránti fanatikus rajongás. „Talán a társadalom célját szolgálja egy fejlett és egy barbár faj keveredése?” – írta visszaemlékezésében Rose, majd így folytatta: „Mi délen hisszük, hogy a feketék felszabadítása a megsemmisülésükkel járna, és a rabság a morális és intellektuális állapotuknak felel meg.”   

A férjét Robert Greenhowt 1850-ben San Franciscóba helyezték át és a családja vele együtt költözött a nyugati partra. Négy évvel később Robert meghalt, elesett a város egy rettenetes állapotú gyalogjárdáján, mint azt a Daily Mail megírta. Rose nem sokáig gyászolta férjét és a négy lányával együtt visszatért Washingtonba. Ott egy katonatiszttel ismerkedett meg, Thomas Jordannal, aki titokban egy délieket támogató kémszervezetet épített ki. Ő szervezte be 1861-ben Roset ügynöknek, aki nagy lelkesedéssel vállalta a feladatot. Ki lett volna alkalmasabb a feladatra, mint egy olyan személy, aki mindkét pártban levő emberekkel jó kapcsolatot ápolt. 1861 februárjában hét déli állam – Alabama, Florida, Georgia, Louisiana, Mississippi, Dél Karolina és Texas szövetséget kötött egymással és megválasztották elnöknek Jefferson Davist. Egy hónappal később a republikánus Abraham Lincoln letette az esküt és ő lett az Egyesült Államok 16. elnöke. Amikor a déliekből álló konföderáció 1861 áprilisában háborút kezdett csatalakozott hozzájuk Arkansas, Dél Karolina, Tennessee és Virginia. Thomas Jordan elhagyta az Egyesült Államok hadseregét és belépett a déli hadseregbe. Washingtoni kémhálózatát Rosera hagyta utasításokkal a megszerzett információk kódolására. Rosenak nem esett nehezére az ellenféllel kapcsolatos információk megszerezése. Meghívta azokat az embereket, akik fontos információk birtokában voltak társasági eseményekre, flörtölt velük és így hozzájutott bizalmas hírekhez. Például a republikánus szenátor Henry Wilsontól, aki a kongresszus katonai albizottságában ült és Rosenak szerelmes leveleket írt. Ő volt a legértékesebb forrása. Neki köszönhette a kémtevékenységének leghíresebb sikerét. Az „első Bull Run-i csata” előtt a Virginia állambeli Mannasasnál 1861 júliusában információkat szállított Beauregard tábornoknak, az unió csapatok mozgásairól és az ellenséges haderő számáról. A déliek elnöke Jefferson Davis később azt írta neki, hogy nélküle nem nyerték volna meg a csatát.

Hamar feltűnt az északi hatóságoknak a társasági hölgy gyanús viselkedése, hogy mindkét tábor szenátorai megfordulnak a házában. Már csak azért is gyanús volt, mert fogalmuk sem volt arról kinek a pártján áll. Maga a titkosszolgálat nem tudta ezt egészen az 1861 augusztusi házkutatásig. Ekkor Roset letartóztatták és házi őrizetbe rakták. Ő viszont neki állt emlékiratokat írni. Ebben azt írta: „Az Isten adott képességeimet használtam fel és az eredmények csodálatosabbak lettek, mint azt a legmerészebb álmomban is álmodtam volna.” De rövidesen börtönbe zárták mert egy hírvivővel sikerült tovább információkkal a délieket ellátni. Fél évvel később Roset a Virginia állambeli Richmondba száműzték, ahol hősként fogadták. Félhivatalos nagykövetként utazott a déli államok megbízottjaként Európába. Ekkor kapta a „Rebellis Rose” nevet. Londonban és Párizsban kért segítséget a konföderáció számára. A londoni tartózkodása idején adta ki emlékiratait, ami sikerkönyv lett. 1864 augusztusában elhatározta, hogy visszatér hazájába a brit blokádbontó hajó a „Condor” fedélzetén. Észak Karolina partjainál egy unionista hajó üldözőbe vette hajóját. A menekülés közben a „Condor” elsüllyedt. Rose félve, hogy elkapják egy mentőcsónakon menekült. A csónakot egy hullám felborította és Rose vízbe fulladt. A holttestét az észak karolinai Wilmingtonnál mosta partra a víz. Az ottani Oakdale temetőben helyezték végső nyugalomra katonai tiszteletadással. »Mrs. Rose O’N. Greenhow. A bearer of dispatches to the Confederate Government«  - Mrs. Rose O’N. Greenhow. A konföderáció üzenetének hordozója – áll a sírkövén.