1947 június 20-án ért véget Ben Siegel a híres maffia főnök erőszakos élete. Lelőtték. A tetteseket mind a mai napig nem azonosították.

Az első találkozó pontos időpontját nem jegyezték fel. De 1943-ban vagy 1944-ben találkozott Ben Siegel az élete legnagyobb – és egyben a legutolsó – szerelmével. Először Virginia Hillt a források szerint New Yorkban egy szálloda előcsarnokában látta meg. Sigelnek itt találkozója volt a szindikátus vezetőjével Frank Costelloval.  Ez azért érdekes, mert Hill már 1938-ban filmes karrierben reménykedve fivérével Chickkel Chicagóból Los Angelesbe költözött. A vörös hajú, igéző szürke szemű attraktív testalkatú Virginia tíz évvel volt fiatalabb, mint Siegel. Mint, ahogy Bugsy, úgy ő is keserű szegénységben nőtt fel, egy tíz gyermekes család gyermekeként az alabamai iparvárosban, Bessemerben. Az apja alkoholista, nőcsábász volt, aki ha családjánál feltűnt, akkor erőszakossá vált. Azért, hogy édesanyját megvédje a hétéves Virginia egyszer vasedénnyel esett neki apjának.

A legfontosabb lecke az életében az volt, hogy ne bízzon a férfiakban és a saját lábán meg tudjon állni. Így élt, amikor 17 évesen megérkezett Chicagóba. Az 1934-es világkiállításon kapott munkát, mint pincérnő. Néhány forrás prostitúcióról is beszél. De hamar megtalálta az utat a hatalomhoz és a pénzhez. Virginia talált egy támogatót Joe Epsteint -  Al Capone üzlettársát. Szeretője lett. De, mint gengszterszerető a szindikátus munkájába is bekapcsolódott. Chicago, New York, Florida és Kalifornia között „bag woman”, vagy másképpen  csomagfutárként hozta vitte a fogadási pénzeket egy nagy táskában. Hill maga is fogadott, vagy az öccsének adta a tippeket a fogadáshoz, amivel több ezer dollárt nyertek. Hill élvezte ezt az életet. Cadillac kabrióval járt, tele volt ékszerekkel, és nerc bundával. Nagy cipő gyűjteménye is volt. Epsteinhez volt kötve, de a kapcsolatukban nem volt szó féltékenységről. Ugyanolyan szabadosan kezelte a pénzügyeket, mint a kapcsolatait. Amikor Siegelt megismerte egy Joe Adonis nevű gengszterrel volt kapcsolata. Bugsy haverjai már bandaháborútól tartottak, amikor viszony kezdődött kettejük között. Adonist viszont nem érdekelte annyira ez a kapcsolat, Virginia ugyan szép, de szerelmes nem volt belé. Siegel számára viszont fontos volt ez a kapcsolat, amely az amúgy is bonyolult életét káoszba taszította. Virginia két kézzel szórta a pénzt, vad partikat tartott. Siegel hamar féltékeny lett rá. Hill elmenekült és George Raftnál, Siegel haverjánál keresett menedéket. Ennek ellenére Ben és Virginia nem tudott elszakadni egymástól. Mind a ketten egy polgári életmódról álmodtak, újságokat, könyveket olvastak, képezték magukat. Úgy éltek, mint Mildred Cram novellájában a „Forever”-ben. A történet egy párról szól, akiknek a kapcsolata halálra van ítélve. Ennek ellenére örök hűséget esküsznek egymásnak, és reménykednek a szerencse eljövetelében. Siegel belebolondult Virginiába, mígnem a türelmes Esther a felesége beadta a válópert. A házasságnak 1946-ban lett vége. Siegel nagyvonalú volt és feleségével és a családjával megmaradt a jó viszony. De a kaszinója miatt az adóságai már a nyakáig értek. Virginia a költekezésével nem volt segítségére. Mindig beleszólt a kaszinó berendezkedésébe. Emellett Las Vegas száraz és forró klímája nem tett jót neki. Allergiás volt és mindig veszekedett Bennel. Benadryl szedett az allergiájára és rá alkoholt ivott. A Flamingó kaszinó megnyitásán neki esett egy táncosnőnek, akit Ben intett magához. Összekarmolta az arcát. Ezután öngyilkosságot kísérelt meg altatóval.

A bizonytalan kapcsolat mindkettőjüket annyira igénybe vette, hogy 1947 tavaszán Virginia Las Vegasból Los Angelesbe költözött. Itt az öccsével, Chickel együtt egy lakást béreltek a Nord Linden Drive-on. Úgy tűnt viszont, hogy Benre rá mosolyog a szerencse. Májusban a „Flamingó” 250 000 dollár profitot hozott. De ez a milliós adóságokhoz képest csepp volt a tengerben. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy vége a hét szűk esztendőnek. És akkor Virginia visszament Las Vegasba. Ekkor úgy döntöttek, hogy mindkettőjüknek szünetre van szüksége. Méghozzá hosszúra. Virginia ekkor találkozott a pezsgőgyár örökössel Nicolas Feuilatte-vel. Úgy döntött, hogy a nyarat Franciaországban tölti. Siegel ez meg akarta tiltani. Nagy veszekedés lett belőle. Hill azt mondta Siegelnek: „Nem vagyok a tulajdonod!” Erről az öccse számolt be később a nyomozóknak. Ekkor szakítottak. Virginia nem bírta tovább a feszültséget.  Siegelt a saját családja térítette észhez. Siegel meghívta a két lányát Millicentet és Barbarát, hogy töltsék együtt a nyarat Vancouverben. A lányok vonattal mentek volna New Yorkból. Virginia ugyanezt az időt Párizsban tölti. Előtte felkeresi Epsteint Chicagóban. A nyaralásra magával viszi a nercbundáit is! Nem látja többé Siegelt, de megengedi neki, hogy a lakásában lakjon Los Angelesben a Linden drive-on. Ezekben a napokban Las Vegasban egy ritka vendég keresi fel Siegelt. Meyer Lansky, az öreg barátja. Ő egy gengszter konferenciára jött, amin a szerencsejáték pénzekről tárgyaltak.

Siegel ezekben a napokban valószínűleg fenyegető névtelen hívásokat is kapott a „Flamingóban”. Mégis gyanútlanul Los Angelesbe repül és feltűnik Chicknél a Linden drive-on. Először volt felesége hívja fel. Ezután New Yorkban Esther kiviszi a két lányát a 16 éves Millicentet és a 14 éves Barbarát az állomásra, ahol vonatra szállnak. Ben rövid ideig alszik egyet, mert nehéz nap vár rá. Mickey Cohennel találkozik, az egyik nagy konkurensével. Benéz kedvenc borbélya is hozzá. Hajvágás, masszázs, borotválás. Este Chickkel, az ő barátnőjével, és az testőrével, Allen Smileyval vacsorázni mennek Santa Monicába egy étterembe. Este tízkor jönnek vissza. Az ablakok nyitva, meleg az este. Siegel háttal az ablaknak egy díványon helyezkedik el és a Los Angeles Time egy korai kiadását olvassa. Rézsút vele Smiley ül. Chick és barátnője az emeletre vonult vissza. Kint az udvaron sötét van. Egy alak készül a lövésre. Máig ismeretlen a kiléte. Nem egészen öt méterről kilenc golyót lőtt ki. Az első golyó Siegel tarkóját éri. Átfúrja a koponyát. A szemén keresztül távozik, és a falba fúródik. Összesen öt lövedék hatol át a férfin, a felső testén és koponyáján. Rögtön halott volt. Smiley megúszta a támadást. Kabátját súrolja egy lövés. Chick hívja a rendőrséget, de előtte kiüríti a széfet, amelyben egy pisztoly volt és leánytestvére ékszerei.   

  A „Flamingó” kaszinóban azon az este nyolc széles vállú fickó tűnt fel. Tito Guizar show műsora után egy másik férfi oda ment a csoporthoz és halkan valamit közölt velük. A nyolc fickó felállt és az ajtók elé álltak. Azután megjelent Moe Sedway és Gus Greenbaum, Lansky és Siegel emberei, valamint Morris Rosen, Lansky bizalmasa. Bejelentették, hogy Siegel halott és az üzletet átveszik tőle. Már ez az esemény is jól mutatta, hogy a szindikátus keze benne lehetett Siegel megölésében. Lucky Luciano és más fönökök már 1946 decemberében nehezményezték, hogy Siegel csomó pénzt kivett a „Flamingó” kasszájából és a barátnője Hill segítségével Svájcban helyezte el. Ennek ellenére Frank Costello és Lansky még pénzt tett be a kaszinóba. Júniusban pedig úgy tűnt beindult az üzlet.

Sok teória megjelent Siegel halálával kapcsolatban. Az kétségtelen, hogy a szindikátus gyanakodott arra, hogy Siegel és Hill a pénzüket lopja. Ennek ellenére Hillt nem lőtték le. Kiegyezett vajon a maffia főnökökkel? Hogy saját bőrét mentse Virginia segített a gyilkosság végrehajtásában? Kétségtelen Ben a válásuk előtt verte Virginiát. Chick ezen meg volt döbbenve. Ő röviddel a gyilkosság előtt szerelt le a hadseregből. A bérgyilkosok ekkor pisztolyt és nem puskát használtak. Chick egy volt katonatársa lehetett a gyilkos? Vagy maga hajtotta végre a merényletet?  Nem tudni. Siegel volt felsége Esther végig hű maradt volt férjéhez. 1982-es halálakor egy kérése volt férje mellé temessék a „Hollywood Forever” temetőben.   

A polgárháború közepén vette kezdetét az Egyesült Államok legjelentősebb építési vállalkozása. Vasúttal akarták össze kötni a keleti és a nyugati partot. Egy verseny vette kezdetét.

 Az első ütés mellé ment. Leland Stanford a Central Pacific Railroad Company elnöke, a Promontory Summit fennsíkján Utah államban a nagy sóstó közelében elvétette az első ütést. Az ezüst kalapáccsal mért második ütés már eltalálta az arany szöget, amellyel az utolsó sínt rögzítették a talpfákhoz. Ezzel a szimbolikus eseménnyel 1869 május 10-én, véget ért a nagy vállalkozás. Az összeköttetés Kalifornia és a keleti part között létre jött. 2864 kilométer hosszú vonal, amit munkások gyakran a sziklába vájva csákánnyal és dinamittal építettek, elkészült. Az építő brigádok a Rocky Mountains és Sierra Nevada hegyeivel és völgyeivel küzdöttek meg, miközben vad folyókon át is építettek hidakat. Egy hatalmas úttörő vállalkozás. Az Egyesült Államok szorosabban összenőtt és ebben a vasút központi szerepet játszott. 1848 óta mikor is Kaliforniában aranyat találtak szerencselovagok özönlöttek New Yorkból, Bostonból, és Philadephiából nyugatra.

A transzkontinentális vasútnak, a haladáshoz és az amerikai álomhoz való hozzájárulás e jelének a tervezésétől a megvalósulásáig két évtized telt el. Összehasonlítva a mai projektekkel is hatalmas teljesítmény volt ennek a végig vitele. Igaz nem kímélték a munkásokat, az őslakosokat, de a természetet sem. A vasúti összeköttetés nélkül az Egyesült Államok nem tudott volna ilyen gyorsan növekedni és globális gazdasági hatalommá válni. Amerika felemelkedése a vasút nélkül elképzelhetetlen lett volna.

1826 óta volt vasút Amerikában. Massachusettsben szállította a köveket a folyón közlekedő hajókhoz. Három évvel később egy szárnyvonalat is építettek, amelyen már utasok is utazhattak. Pennsylvaniában az Angliában épített» Stourbridge Lion« névre keresztelt mozdony húzta a vagonokat. Sorra alakultak a vasúti vállalkozások a következő években és  több mint 110 mozdonyt importáltak Angliából a keleti parti vonalak számára. A vad nyugat viszont érintetlen terültet maradt a vasút szempontjából. A nyugat vasúttal való meghódítását mindenek előtt egy ember szorgalmazta: Theodore Dehone Judah. Ő már a kezdeti időben javasolta, hogy a Sierra Nevadán keresztül építsenek vasutat. Az 1850-es években ezzel a javaslatával gúnynak, szkepszisnek és kritikának tette ki magát. A kortársak ezért nem épp hízelgő gúnynevet aggattak rá: őrült Judahnak hívták. Ugyanakkor a kormány emberei már földmérőket küldtek ki, hogy kijelöljék a transzkontinentális vasút nyomvonalát. Ezek a geodéták több lehetőséget is kidolgoztak, de a szövetségi államokban és a kongresszusban hosszas viták dúltak az útvonalvezetéssel kapcsolatban. Ez jó ideig blokkolta az építés megkezdését. 

De Judaht nem lehetett megállítani. 1857-ben Washingtonban bemutatta a „Csendes óceáni vasút praktikus megépítésének” tervét. Megállíthatatlanul lobbizott a fővárosban a víziójának megvalósításának érdekében. Viszont az északi és déli államok ellentéte megakadályozta, hogy Judah elegendő támogatást találjon. 1861-ben kitört a polgárháború és a vasút ügye úgy tűnt másodlagos lett. Judah ennek ellenére nem mondott le az álmáról és további útvonalakat keresett. 1862 júliusában Abraham Lincoln aláírta a Pacific Railroad Act-ot. Keleten már 50 ezer kilométer sín volt, nyugaton csak 50 kilométer. Ennek a kormány tervei szerint meg kellett változnia. A kormány nem csak a szükséges földterületet biztosította, hanem hitelt is adott, sőt minden megépített kilométer után jutalmat. Két nagy cég versenyzett egymással. Central Pacific Railroad és Union Pacific Railroad vállalatok, amelyek azért harcoltak egymással, hogy melyik épít hosszabb pályaszakaszt. 1863-ban a Central Pacific neki kezdett Kaliforniában az építés előkészítését. A konkurens Union Pacific ugyanakkor 2000 kilométerrel keletebbre kezdte meg az építést: Omahában. Judah még ebben az évben, novemberben meghalt sárgalázban. Így ő nem élhette meg a vasút elkészültét és azt sem tudhatta meg, hogy melyik cég győzött a versenyben. Mivel nyugaton hiányzott a munkaerő Charles Crocker a Central Pacific munkavezetője 15 ezer kínai munkást alkalmazott.  Union Pacific keleten ezzel szemben az elbocsátott katonákra épített, valamint szökött rabszolgákra és ír és német munkásokra.   

Szerszámokkal teli, háromszintes vagonokkal mentek az egyes építő brigádok előre. Ezzel egy időben földmérők jelölték ki a legjobb utat, majd utánuk el is kezdődött az építés. Jobb napokon és kedvező terepviszonyok között napi nyolc kilométer sínt is lefektettek. A vasútépítés nem volt veszélytelen. Sok ember meghalt kőomlásban, robbantáskor, vagy Sioux és a Cheyennek támadása következtében. Mialatt a Central Pacific a hegyekben építkezett a Union Pacific a síkságon. Itt a munkacsapatok meg tudták mutatni mire képesek. Egy gyakorlott brigádnak egy perc elegendő volt egy sínpár lefektetésére. 1866 telén a munkafeltételek igazán kemények voltak. A Central Pacific munkásainak a Sierra Nevada hegyei között mínusz 30 fokban kellett dolgozniuk. De a hideg miatt szóba sem jött a munkálatok felfüggesztése. Végeredményben két vállalat versenyzett egymással. Lincoln csak a kiinduló pontokat határozta meg. Aki a legtöbb sínt lefekteti az kapja a legtöbb földet és a legtöbb pénzt. Eredetileg tizenkét évre tervezték a munkákat, de ennek a felében sikerült elkészülni. Amerika két partját összekötötték. Az indiánok ugyanakkor elveztették az életterüket. Egyre több telepes nyomult be a Mississippitől nyugatra, az új földekre. Farmok jöttek létre, a bölényeket az indiánok fő vadász zsákmányát kiirtották. Az őslakosokat rezervátumokba kényszerítették. A kínai munkások is a vesztesek közé tartoztak. A munkálatok befejezése után feleslegessé váltak. A fehér munkások konkurenciát láttak bennük. A vasút megépítésével a nyugati és a keleti part között lerövidült az utazási idő. Postakocsival hónapokig tartott az utazás, vasúttal hét napig.

Három évtizeddel az után, hogy Leland Stanford az aranyszöget beverte a Promontory Summiton új pályavonalat jelöltek ki. A Central Pacific utóda Southern Pacific Railroad 1902 és 1904 között új vasútvonalat épített a régi helyett. A régi vonal sínjeit felszedték és beolvasztották. Utah államban a Promontory Summiton ma múzeum emlékeztet a hőskorra.        

Három expedíciójával Henry Morton Stanley kutató, újságíró nagy népszerűségre tett szert, ugyanakkor jogos kritikákkal is szembe kellett néznie.

„Doktor Livingstone, ha nem tévedek.” – A híres köszöntés Ujijiban, egy távoli faluban a Tanganyika-tó partján zajlott le. Akinek a köszöntés szólt David Livingstone volt, a híres 58 éves skót orvos és felfedező. Livingstone régóta eltűntnek volt nyilvánítva, pontosan az óta, amikor elindult felfedezni kelet Afrikában a Nílus forrás vidékét. A férfi, aki pedig ezekkel a szavakkal köszöntötte Henry Morton Stanley volt, akinek ez volt az első jelentős expedíciója Afrikában. Ekkor jó úton haladt afelé, hogy a fekete kontinens magával ragadó, de ugyanakkor vitatott felfedezője legyen. Stanley ekkor csak 31 éves volt és az Afrika kutatók azon különleges tagjai közé tarozott, aki a saját magáról alkotott képet a nyilvánosság előtt hozta létre.     

Stanley 1842-ben született Walesben, Denbigh városában egy szolgálólány, név szerint Betsy Perry az öt törvénytelen gyermekéből elsőként. A születési anyakönyvi kivonatában John Rowlands, acfattyú bejegyzés szerepel. A szülővárosában az a pletyka terjedt el, hogy Betsy fiának anyakönyvi bejegyzéséhez John Rowlandsnak fizetett, egy város szerte ismert alkoholistának. A nő szégyenében elhagyta Denbigh városát és a gyereket a nagyapjánál, egy hentesnél, valamint nagybátyánál hagyta. Az ifjú egész életében szenvedett emiatt és az életrajzából látszik, hogy hőstetteivel édesanyja szeretetének hiányát próbálta pótolni. Amikor nagyapja meghalt, John alig volt öt éves. Nagybátya rögtön egy dologházba adta, ahol árvákkal és koldusokkal nőtt fel, szegénységben és piszokban. 16 éves korában megszökött innen. A családja akarata ellenére az ifjú Rowlands mindig új állásokban tűnt fel, mint például rövidárú kereskedő, hentes, ablakpucoló és gyapotbála rakodó Liverpool kikötőjében. A tengerészek hatására alakult ki benne az utazás és kaland utáni vágy. Egy nap „Windermere” nevű teherhajó kapitánya felajánlotta, hogy hajóinasként alkalmazza és röviddel 1858 karácsonya előtt alig 18 évesen Amerikába indult. Egy hónap múlva a „Windermere” horgonyt vetetett New Orleans kikötőjében. Nemsokára találkozott Henry Hope Stanleyvel egy gyapotkereskedővel és neki kezdett dolgozni. Ez a találkozás radikálisan megváltoztatta az életét. Stanley megkedvelte az ifjút és adoptálta. Ám rövidesen meghalt anélkül, hogy végrendeletet hagyott volna hátra. Minden esetre a történetnek ezt a verzióját adta elő Stanley. Egyes életrajzírói közöttük Tim Jeal szerint szó sem volt adoptálásról, azt Rowlands találta ki, hogy leplezze azt, hogy engedély nélkül tartózkodik az Egyesült Államokban. Ez volt az első a sok hazugsága, féligazsága közül, amivel életét kiszínezte, hogy hírnévre tegyen szert.

Az adoptáló apja halála után kezdődött az ifjú új élete, az új hazájában, új vezetéknévvel. Egyesült Államok déli részén kisebb munkákkal tartotta el magát. 1861-ben a polgárháború kitörésekor Louisianaban tartózkodott és a konföderáció mellett kötelezte el magát. 1862 áprilisában shiloh-i csatában fogságba esett, ám csak az unió seregéhez való csatlakozás árán nyerte vissza a szabadságát. Vérhasban megbetegedett, de az első adandó alkalommal megszökött a kórházból. Visszatért Welsbe, ahol édesanyja már egy másik férfival házasodott össze. Mivel szegényen éltek nem fogadta vissza a fiát. Stanleynek nem maradt más lehetősége, mint visszatérni az Egyesült Államokba. Megváltoztatta a kinézetét és a korát, nehogy dezertőrnek tartsák. Ismét belépett a hadseregbe, most, mint hajókereskedő szerepelt. Olyan felfedezők könyveit kezdte olvasni, mint Richard Francis Burton, John Hanning Speke, vagy David Livingstone és felfedezte magában az újságírót. Sikerült cikkeket elhelyezni helyi lapokba és rövidesen megszületett benne a vágy, hogy felfedező legyen.

Miután Stanley a hadsereget elhagyta, azt javasolta ifjabb James Gordon Bennettnek, a New York Herald című lap tulajdonosának, hogy hadd menjen Afrikába, hogy Livingstonet megkeresse. Bennett a javaslatot elutasította, mondván Stanley még tapasztalatlan ilyen expedícióhoz. De mivel a vakmerősége és ambiciózussága a laptulajdonost lenyűgözte, azt javasolta neki menjen és tudósítson az angol etióp háborúról. Ezt több utazás követte például az Oszmán Birodalomba, Görögországba és Spanyolországba, ahonnét az örökösödési háborúról kellett tudósítania. Rövidesen azonban Stanley egy táviratot kapott New Yorkból Bennettől, hogy térjen vissza az Egyesült Államokba. A Herlad és az Egyesült Államok meg akarta keresni Livingstonet. A lap elsősorban azért, hogy interjút készítsen vele. Dr. Livingstone az igazság szerint egyáltalán nem tűnt el, hanem az 1850-es években Afrika közepét kutatta fel, miközben a helyieket igyekezet keresztény hitre téríteni. Livingstone utazásai sokkal hozzájárultak Afrika jobb megismeréséhez. Ő fedezte fel a Viktória vízesést. A viktoriánus Angliában rendkívül népszerű volt. 1866-ban elindult, hogy a Nílus forrás vidékét felkeresse. Annak ellenére, hogy éveken keresztül nem adott hírt önmagáról, senki sem tartotta őt eltűntnek. Semmi sem utalt arra, hogy bajban lenne.

Bennett nagy storyt szimatolt az akcióban és nem mellesleg pénzügyi támogatást is akart nyújtani, amit Livingstone soha sem kért. A világhírű felfedezőt egy ambiciózus amerikai újságíró felkutatja és megmenti a Herald támogatásával. Stanley a nélkül indult az expedícióra, hogy a fekete kontinenssel – ahogy ő nevezte Afrikát – különösebb tapasztalatai lettek volna, ha az általa olvasott útleírásokat nem számítjuk ide. Közép Afrika földrajza a korabeli embereknek olyan ismeretlen volt, mint az ókori görögöknek, vagy rómaiaknak. A nagy tavainak helyei, csak úgy, mint a Nílus és a Kongó forrásvidékei feltérképezetlenek voltak. Mégis, amikor Stanley Zanzibárba megérkezett és a szárazföld belseje felé haladt tovább, mindenki sejtette, hogy Livingstone a Viktória tó közelében van.  1871 január 6-án hagyták el Zanzibárt, mintegy kétszáz emberrel Stanley vezetésével és egy nagy amerikai zászlóval. Hamar kiderült viszont, hogy az út nem lesz könnyű séta galopp. A cecelegyek támadásai, a malária és vérhas kínozta a csapatot. A bantu háború letérítette Stanleyt az eredeti útjáról, ráadásul az a keménység, ahogy Stanley az embereit kezelte dezertálásokhoz vezetett. De ugyanakkor Stanley megszállott volt az expedíció sikerével  kapcsolatban. 

 Az egész úton felmerült az a gyanú, hogy esetleg Livingstone már nincs életben, vagy ha esetleg életben is van, nem találják meg. Stanley naplója szerint október 28-án, de más tanúk szerint november 10-én a maláriában szenvedő Stanley vezette férfiak csoportja megérkezett Ujiji faluba. Dr. Livingstonehoz egy kisebb csoport ment, hogy figyelmeztesse a szintén maláriában szenvedő misszionáriust. A híres köszöntés „Doktor Livingstone, ha nem tévedek” ilyen formában sohase hangzott el. A naplójában Stanley azt jegyezte fel, hogy „egy sápadt fehér embert láttam kék sildes sapkában, vörös kabátban, szövetingben és tweed nadrágban.  Amikor megpillantottam rögtön felálltam”.  Egyik feljegyzésben sem említik a híre köszöntést. Ezt Stanley találta ki, hogy megszépítse a találkozást. Livingstone csodálkozott, hogy kutatóexpedíciót küldtek megtalálására, de mivel a tartalékai kimerülőben voltak és beteg is volt végeredményben örült a találkozásnak. Jelei vannak annak, hogy a két férfi között apa-fiú kapcsolat alakult ki. Stanley, aki nem ismerte az apját idealizált képet írt róla, a Heraldnak írt cikkeiben, míg Livingstone becsülte az ”ifjú felfedezőt”. A két férfi viszont világnézetében eltérő álláspontot képviselt. Livingstone liberális, Stanley konzervatív volt. Ez látszott az őslakosok iránti viselkedésükben is.

Az eltérő világnézet ellenére a két férfi még négy hónapot töltött együtt. Utazásokat tettek a Tanganyika-tó északi részén és megállapították, hogy a tó nem a Nílus mellék folyója, ahogy Livingstone gondolta. További utazásokat is terveztek, de Stanley hírt kapott New Yorkból, hogy a Herald nem finanszírozza tovább az útját. Livingstone viszont nem akart visszatérni Nagy-Britanniába. 1872 március 14-n elváltak útjaik. Míg Stanley, mint új felfedező és mindenek előtt a Herlad sztár újságírója ismertségre tett szert, addig Livingstone számos levelében a rabszolgaságot elítélte és folytatta utazásait, míg nem egy évvel később Zambiában meghalt. Livingstone halála után Stanley újabb afrikai utat tervezet, most a londoni Daily Telegraph támogatásával. Ezúttal folytatni akarta Livingstone kutatásait a Nílus forrásának megtalálása céljából. A Lualaba folyó mentén akart kutatni. Az expedíció, sokkal nagyobb volt, mint a korábbi és Stanley vasmarokkal irányította csapatát. Ennek ellenére az eufóriát kétségbe esés váltotta fel. „Ebbe a világba nem azért küldtek, hogy boldog legyek, hanem, hogy különleges feladatokat végre hajtsak.” – írta naplójában. 1877-ben három évvel az utazása kezdete után Stanley megállapította, hogy a Viktória tó a második legnagyobb édesvizű tó a világon, ha a Kaszpi tengert nem számítjuk. Lualaba folyón leutazva rájött, hogy az a Kongó folyó felső folyása, ami 8000 km hosszú út után az Atlanti óceánba torkollik. Stanleyt a nagy népszerűsége ellenére sokszor kritizálták, hogy rosszul bánik az afrikaiakkal.      A rabszolgaság megvetése ellenére, Stanley barbároknak és civilizálatlanoknak tartotta az afrikaiakat. A tudós társadalom gyakran kritizálta azért, mert expedíciói nem foglalkoztak eleget a biológiával és az antropológiával, csak a földrajzi felfedezések érdekelték. Stanley visszatért Angliába, ahol már a társadalmat nem érdekelte a Kongó expedíciói. Ellenbe Lipót belga király megnyerte magának, hogy új birtokának kereskedelmi célú hasznosításában segítsen. Stanley öt évig maradt Kongóban, utakat épített és gőzhajókkal látta el a folyókat. „Bula Matari” sziklatörő lett a mellékneve. Stanley ezzel a munkájával Afrika egyik legszörnyűbb gyarmatosításához járult hozzá. A belga király véres hatalmához Kongóban. Három évvel később Stanley Emin pasa utáni kutatásban vett részt. A felső Sziléziából származó eredeti nevén Eduard Schnitzer orvost az egyiptomiak nevezték ki Szudánba kormányzónak. A mahdi felkelés elvágta őt a külvilágtól, de isten igazából nem volt igazi veszélyben. Az Albert tónál találkoztak, de végezetül Stanleyt és embereit az védte meg, akinek a kiszabadítására indultak. Ezután Stanley Angliában telepedett le és írásból valamint előadások tartásából élt. 49 évesen megházasodott és lovaggá ütötték. Utolsó éveit is afrikai utazásoknak szentelte. Azt szerette volna, ha a Westminster Abbeyben temetik el, Livingstone sírjához közel. Ez a vágya nem teljesült.      

William Shakespeare-t ma a magas kultúrával és az igényes színházi előadásokkal kötjük össze. Pedig a saját korában a nevét, ha ismerte egyáltalán valaki az olcsó szórakoztatással kapcsolták össze. Mint színműíró megítélése azonos szinten állt a bordélyok, kocsmák gyakran bűnőzi körökhöz kapcsolódó rétegével. Alig lehetett úgy a Globe színházhoz eljutni, hogy az ember London gyanús környékeit el tudta volna kerülni.

 Shakespeare 1588 körül érkezett Londonba, amikor már a színházi világ virágzó üzletnek számított. 1567 és 1622 között csak fővárosban kilenc színház épült. De Anglia más városaiban, mint Bath, Bristol, Norwitch vagy York is épültek színházak. Azelőtt a színházi társulatok a vidéket járták és vendégfogadók valamint kocsmák udvaraiban léptek fel. De az is előfordult, hogy gazdagabb támogatók udvarházaiban tartották meg az előadást. A professzionális színház világa még teljesen új volt, érteve ez alatt az állandó kőszínházat belépőjegyekkel, fizető nézőkkel. A színészek megbecsültsége alacsony volt, a szélhámosok és csavargók szintjén állt.  A vándortársulatok azon a helyen ahol felléptek idegenek voltak és bizalmatlanul fogadták őket. Ezért kellettek a társulatoknak támogatók. A színészek csoportjai ezeknek a nevét viselték, úgy, mint Leicester vagy Chamberlain társulat. Ennek ellenére a színészek nem élvezték a felső társadalmi körök elismertségét. Sok szempontból a színészet lenézett foglalkozás volt, ahol többféle társadalmi rétegből jöttek össze emberek. A puritánok körében megvetették a színházat, mert szerintük a megtévesztésre épült. Gondot jelentet számukra, hogy a színészek meggyőzően és rugalmasan szerepet tudtak váltani, legyen szó, különböző nemekről, vagy társadalmi osztályokról. A társadalmi tagozódást az Erzsébet kori Angliában nagyon komolyan vették és korántsem volt akkora mobilitás a különböző osztályok között, mint ma. Például törvény írta elő, hogy a társadalmi rangnak milyen öltözet felel meg. Erkölcsi elvárások is szigorúan előírták, kinek hogyan kell viselkednie. Megbüntették azt az embert, aki nem társadalmi rangjának illetve nemének megfelelő ruhát hordott. Kivételt képeztek ez alól a színészek, akik különböző ruhát felvehettek, a szerepüknek megfelelően. De ez nagyon veszélyes volt. Ehhez jöttek még az egészségügyi megfontolások, hiszen ez a korszak a fertőzések és járványok kora is volt. Az állandóan vándorló társulatok potenciális veszélyt jelentettek új fertőzések terjesztésére. A színházat bezárták, ha egy hét alatt a megbetegedések száma bizonyos szintet elért. Ugyanakkor lázadás is kitörhetett, ha egy színtársulat a szomszédban felütötte tanyáját. Egy-egy előadáson sok százan összejöhettek a nézőtéren, szorosan egymás mellett. Volt időszak, amikor a puritánok London belvárosából a színészeket elüldözték, de még a külvárosi színjátszóhelyeket is bezáratták. Például 1575-ben. Ezért az új játszóhelyek Shoredichben észak keletre a városközponttól létesültek. Ez a bevándorlók és a vándormunkások kedvelt helye volt, ahol a kereskedők telepedtek le és új üzemek létesültek, amihez munkáskézre volt szükség. A környéken, ahol pénz koncentrálódott és a törvények sem értek el idáig, sok sötét alak jelent meg. Erkölcstelen kereskedők, erőszakos bűnözők. Egy kétes példa Robert Greene, aki Shakespeare-t először említi: 1592-ben támadja meg, plagizálás vádjával. Greene maga is költő és drámaíró volt. A családját elhagyta és London sötét világában merült el. A bordélyok állandó látogatója volt, amiről műveit írta.

A színházakban sem mentek jobban a dolgok. A hely, ahol működtek nem éppen a legjobb környékek voltak. A színházon belül, a színpad előtt, ahol a legolcsóbbak voltak jegyek nem volt életbiztosítás tartózkodni. A zsebtolvajok és a prostituáltak igyekeztek kihasználni az ott gyakran adódó alkalmakat mások kifosztására. Amikor a „The Swan” színház megépítését tervezték, London főpolgármestere igyekezett az építést megakadályozni, mondván a hely vonzza a lótolvajokat, a prostituáltakat, a csalókat és egyéb gazembereket. Némely színháztulajdonos, mint például Philipp Hanslowe bordélytulajdonos is volt. A „The Rose” színház mellett sógorával a színész Edward Alleynnal nyilvánosházat működtetett. A legtöbb színész és színműíró nem volt ugyanakkor anyagilag sikeres. A színdarabok többségét a mai viszonyokkal szemben, ahol hónapokig színen vannak csak egyszer mutatták be, ha egyáltalán színre kerültek. A nézőközönség új darabokat és új szereplőket követelt. Az írók futószalagokon gyártották a darabokat. Már csak azért is, mert egyszer fizettek érte bármennyiszer mutatták be őket. Ha az írók egy darabot kiadtak a kezük közül már nem volt az övék. Nem volt jogdíj. Legjobb forrás ennek bizonyítására Philip Hanslowe feljegyzései a színházában bemutatott darabokról.  Shakespeare egy ideig Hanslowe társulatával dolgozott együtt. Hanslowe feljegyzései között számos feljegyzést találunk az elszegényedett színműíróknak adott kölcsönökről. Csak nagyon kevés írónak ment jól a sorsa. A színészek ugyan szűkösen megkeresték a mindennapi betevőfalatra a pénzt, de ennek ellenére bizonytalan exisztencia volt színésznek lenni. Mindig fennállt a veszély, hogy felkelés, vagy járvány miatt bezár a színház. Ha ez megtörténik nincs bevétele a színésznek és a színműírónak. Ennek ellenére Shakespeare jól keresett. No, nem a darabjaival, hanem mint befektető. A pénzét részesedésekből szerezte. Ez elismertséget szerzett neki illetve Stratford-Upon-Avonban birtokot, családi címert és polgári exisztenciát. A legtöbb színész és drámaíró két világ között élt. Éppen, hogy víz felett tudták tartani a fejüket, de ugyanakkor meghívták őket a gazdagok házába is egy-egy fellépésre. Úgy tűnt jól élnek, de ez egyáltalán nem volt jellemző a színpadi életen túl. Sokan bűnözők is voltak, vagy volt másik megélhetésük is. Egy híres példa Christopher Marlowe, aki kémként is dolgozott. Francis Walsingham egy erős kémszervezetet működtetett, nem csak I. Erzsébet idején. Ez egy nagyon hatásos megfigyelő rendszer volt, főleg a katolikusok ellen irányult. Marlowe úgy tűnt kettős ügynök volt - egy időben Franciaországban tartózkodott  - ezért kiszámíthatatlan volt. Marlow mind a mai napig provokatív és kíméletlen ember hírében áll. A lázadó szelleme megmutatkozik műveiben is  „A nagy Tamerlián”-ban és a „Doktor Fausztusz”-ban, amelyekben a vallás alap kérdéseit kérdőjelezi meg. A fogadós Willam Bradly halálával is kapcsolatba hozták, akivel egy számlán vitatkoztak össze. Marlow barátja Thomas Watson közbe avatkozott és leszúrta Bradlyt. Később Marlowt vád alá helyezték, hogy ateista miután egy másik drámaíró Thomas Kyd valószínűleg kínzás hatására ellene vallott. Nem sokára ezután Deptfordban megölték. Halálának körülményei annak ellenére tisztázatlanok, hogy három feltételezett kém is jelen volt.

Egy még veszélyesebb kortársa is volt Shakespearenak, Ben Jonson. Ő azt állította magáról, hogy Flandriában harcolt a spanyolok ellen. Ben Jonson nagyon agresszív férfi volt, aki ott is bajba került ahol mások nem. Egy gyilkossági ügyet azért úszott meg, mert a Bibliából részeket tudott idézni, saját magát mentve. Jonson egy párbajban megölt egy színészt Gabriel Spensert. A párbajok annak idején be voltak tiltva. Halálbüntetés járt értük. Az akasztófát csak azért kerülte el, mert egy régi törvény szerint, ha egy ember a Bibliából latinul idézni tud, mint a papok a vétségének megállapítása a püspök kezébe kerül. Azzal bélyegezték meg, hogy soha többet nem kaphat kegyelmet. Még abban az évben bemutatták a darabját „Every Man His Humour” címmel. Ez hozta meg neki, mint drámaíró az áttörést. De nem csak gyilkosságért jelenthettek fel drámaírót. A darabja miatt is. Az új darabokat Lord Chamberlain engedélyezte. Egy sor dologról nem lehetett írni. Aki ezt megkockáztatta a börtönt és megbélyegzést reszkírozta meg. Ben Jonson „Eastward Ho”-ban való részvételért került bajba. A darab szatirikus volt és durva vicceket tartalmazott skót emberekről. Ebben az időben a király történetesen Skóciából jött. Shakespeare is bajba került egy darabja miatt. A „II. Richárd” című darabját röviddel Earl of Essex államcsínye előtt mutatták be. Ennek köszönhetően valószínűleg a legnépszerűbb darabját annak idején betiltották.

Ez volt az korszak, amikor Shakespeare a darabjait írta. Sok kortársa csirkefogó és gazember volt, akik mellesleg színdarabokat is írtak. Sokuknak a művei elvesztek az idők folyamán, így nem lehet tudni, hogy ezzel nyert vagy veszített az utókor.   

 Franciaország déli részén a 12. század folyamán, nagy területen elterjedt a kathar eretnekség, amit a 13. század folyamán jelentős mértékben visszaszorított az inkvizíció. Azt, hogy ezt milyen eszközökkel tette egy francia kis falu Montaillou példáján mutatjuk be.

1320 telén dél Franciaországban a Pireneusok szélén elhelyezkedő falu lakosai az inkvizíció célkeresztjébe kerültek. Ami ezután jött annak súlyos következményei lettek.  Az üldöztetésből megtörve, képmutatás és irigység következtében tönkretéve kerültek ki, vágyakozva a megváltásra.  A falu neve Montaillou. A romlásának a középpontjában egy pap állt, a helyi plébános, Pierre Clergue, akiről régóta nem lehet tudni, hogy tettes, vagy áldozat. Esetleg mindkettő. Egyáltalán milyen játékot játszott? Clergue, Pamiers városka börtönében ült. A vádak, ami miatt az ott eretnekség ügyében vizsgálódó püspök egy tucat tanút megidézet Montaillouból, pogányság, hitehagyás és egyház ellenes tanok terjesztése voltak. A papot ráadásul azzal is vádolták, hogy korhely, kéjenc ember, aki a hatalmával visszaélt és a rokonságával együtt a helyieket terrorizálta. Montaillou 1200 méter magasan a Pireneusok északi részén található. 1300 körül olyan harminc ház állt szorosan egymás mellett a településen. Fölötte egy vár emelkedett, de a vár ura Foix gróf távol volt. Helyben két hivatalnok intézkedett a várnagy és a várgondnok. Ők ítélkeztek és hajtották végre az ítéletet. Montaillou lakosai szegények voltak. Ott fent a szőlő, vagy olíva bogyó termesztéséhez túl hideg az éghajlat. Itt csak kender és állatoknak adható répa nőtt meg, lennel, búzával, zabbal. Az erdőben bőven volt gomba és fajdkakas, a patakokban pisztráng. Éppen hogy elég a szűkös megélhetéshez. A rosszabb években éhezés is előfordulhatott. A házak szűkek és alacsonyak voltak. Általában csak a konyha volt téglából építve a kamrát már vályogból készítették. Olyan szűkösek voltak ezek, hogy alig lehetett bennük valamit elrejteni. A szűkösség és a nincstelenség jellemzett mindent, az erkölcsöket is. Mivel a házassághoz jelentős hozomány kellett, megfontolták az emberek a párválasztást. Nagy büszkeségre adott okot a Clergue családban, hogy a másod szülött fiú a falu plébánosa lett. A család jó módúnak számított. Kellett is a pénz, hiszen a tisztség elnyeréséhez az egyháznak két leánygyermek hozományának megfelelő pénzt kellett adni. Az adományra majdnem ráment a család teljes készpénz állománya és a bárányai. Minden esetre a jövedelmező és költséges hivatal a fiút, Pierre-t furcsa bújócskára kényszerítette. Ugyanis a szülei katharok voltak egy eretnek mozgalom hívei, amelynek gyökerei mélyre nyúltak a Pireneusokban. Montaillou lakosainak többsége is hozzájuk tartozott. A katharok azt vallották, hogy a földi létet nem az Isten teremtette, hanem az ördög. Ezért a földön minden dolog bűnös. Az ember pedig nem más, mint a sátán teremtette testbe zárt lélek. Egy kemény, fukar világban, ahol az erőszak és a szegénység uralkodott, inkább ebben hittek, mint a megbocsátó teremtőben.  Így lett az eretnekség a helyi identitás része.

Még a katharok hitében is van üdvözülés. Ha az ember radikálisan elfordul ettől a világtól, csak Istent szolgálja, szegényen él, a húsevésről lemond és minden szexuális késztetésnek ellenáll. Aki ezt az utat követi „tökéletes” „perfecti” lesz. Ő egy fajta pap, vándor, akit a hivatásos egyház üldözi Az egyik helyről megy a másikra álcázva magát egy titkos hálózat által támogatva, amely tanítványokból és követőkből áll. De a legtöbben „credentes” „hívők”, ők tisztelik a „perfecti”-et, szállást nyújtanak nekik és csak a halálos ágyukon vétetnek fel a „perfecti”-k sorába és szabadulnak meg a bűneiktől. Egy felszentelt pap is lehet titkos eretnek. Pierre pragmatikus hozzá állása a hivatalos egyházhoz nem számított egyedi esetnek. Egyes falusi plébánosok Foix környékén unortodox nézeteket vallottak, vagy megtűrték ezeket a nézeteket, mert kevésbé érezték magukat a főpapok irányába elkötelezettnek, vagy, mert a közösségük tagjaival együtt csodálták a „perfecti”-k aszkézisét. Kifelé nem nagyon látszott semmi. Az emberek hallgattak. Bizalmatlanok voltak a hatalmasokkal szemben és a vitáikat és nézeteltérésüket egymás között rendezték le. Montaillouba látogatva a vándorló „perfecti”-k menedéket találtak Clergues családnál. A beavatott szomszédok a plébános családjánál jöttek össze, amelynek biztosítottak kenyeret, bort és lisztet. A beavatottak megbíztak a plébános hallgatásában. Vészhelyzetben más klerikusok felé fedezték a papot, aki így a hivatalos egyház hű szolgájának tűnt. A hegyeken túl időközben megváltoztak a hatalmi viszonyok, amiből a falu az elzártsága miatt keveset érzett. 1302-ben meghalt Foix grófja, az utolsó földesúr dél Franciaországban, aki öntudatosan ellenállt a koronával és az egyházzal szemben. Valószínűleg a halálos ágyán felvette a kathar hitet is Az utódai viszont hűen szolgálták a monarchiát és az egyházat. Az inkvizícióval együtt az eretnek régiót ellenőrzésük alá akarták vonni. Egy a régióért felelős hitvédő, a pápa által kinevezett dominikánus szerzetes Carcassonneban, ebben a szellemben utasította a helyi papokat, így Montaillou plébánosát Pierre Clergue-t is. A szerzetes törvényszolgáinak sikerült figyelemfelkeltő letartoztatásokat eszközölni. 1305 szeptember elején két „perfecti”-t fogtak le Limoux környékén. Ugyanebben az időben Pierre Clergues kezdte az üldözés veszélyét komolyan venni. Ennek következtében kerülte a vándor aszkétákkal való találkozást.

1306 körül egyre gyakrabban tűntek fel Montaillou környékén az inkvizíció fegyveresei és razziákat tartottak. Az egyház emberei feldúlták a falvakat, a helyieket pedig gyakran Carcassonnéba hurcolták kihallgatásra. Aki ellenállt az bezárták, hogy az akaratát megtörjék. Néhányuk úgy tettek, mintha nem tudnának semmit. Voltak, akik azt mondták, hogy nem emlékeznek semmire betegségük, vagy iszákosságuk miatt. Olyanok is voltak, akik debilnek tetették magukat. A hallgatás fala tartotta magát. De ugyanakkor a bizalmatlanság is terjedt. Mi lesz, ha a papok elárulják őket? Pierre ugyanakkor azon aggodalmaskodott, hogy beavatottak kerülnek a hatóságok hálójában. Mégsem tudja összes hittestvérét megvédeni, anélkül, hogy saját házát veszélyeztetné. Ezért úgy döntött, hogy a családja biztonsága előrébb való ezért hajlandó volt együtt működni az inkvizícióval. Azután az inkvizíció keményen oda csapott, miután két „perfecti”-nek sikerült a rejtekhelyükről megszökni. A katonaság először a környező hágókat szállta meg, majd a faluból elhurcolták az összes felnőttet a várba. A temetőből kiásták az összes feltételezett eretnek hulláját, lovak után kötötték, majd elégették. Mindez Jacques Poloniac, Carcassonne börtönének parancsnokának vezetésével történt, akit Clergue személyes barátjának tartott. Lehetséges, hogy Poloniac emberei Pierre tanácsát követték. Sok falusit este elengedtek, de másnap újra elvitték. Csak kevesen végezték máglyán, sokan elszöktek, páran a hegyeken keresztül Katalóniába. Ugyanakkor a hallgatás falán repedések keletkeztek. Egy elkeseredett falusi, akinek az apját és fivérét Clerguesnak köszönhetőn lecsuktak, szidta az áruló papot az inkvizíció tárgyalásán. 1311-i tartottak az üldözések és a perek. Lépésről lépésre változtatta az inkvizíció Montaillou faluját az eretnekek sárga kereszteseinek falujává, ugyanis ezt a bűnbánó megkülönböztető jelet kellett minden elhajlónak a ruháján viselni. A szenvedés családokat szakított szét és döntött nyomorba.  

Míg az üldözés túlélői szerencsésnek érezték magukat, mások eltűntek örökre a hideg, sötét, bűzlő börtönökben, ahol szó szerint kenyéren és vízen éltek. Sokan ott pusztultak el. A hajthatatlan „perfecti”-k számára nem volt kegyelem. A „tökéletesekre” a máglyahalál várt. Montaillou szenvedéséből elsősorban a Pierre Clergue családja profitált. Ez annak volt köszönhető, hogy a katharoktól elkobzott földeket, amelyek Foix grófjához kerültek újra elosztották, többek között Bernanrd Clerguenak, Pierre Clergue fivérének. A család elhatározta, hogy Pierre az elhalálozott anyját a nemesekhez hasonló módon a templom oltára alá temeti. De a család nem volt nemes, ezért mindenkit figyelmeztettek, hogy a kihallgatáson erről ne beszéljenek. Az emberek engedelmeskedtek. Féltek a fivérektől, elsősorban Pierretől, akiben úgy látszott az inkvizíció tagjai még mindig bíztak. Ezekben az években Pierre magánélete egyre kicsapongóbb lett. Egy unokatestvérével megegyezett, hogy annak lányával viszonyt kezdhet. Ez a kapcsolat még az után is tartott, hogy a lány férjhez ment. Ax-les—Thermes egy közeli településen a nőket az inkvizícióval fenyegette meg, hogy vele kapcsolatot létesítsenek. Clergue család hatalma szilárdnak tűnt. Ekkor azonban fordult a kocka. 1317 március 19-én Pamiersben új püspököt neveztek ki Jaques Fourniert, aki Párizsban tanult, de a környékről származott és jó ismerte a helyi viszonyokat. Az a feladatot kapta, hogy ellenőrizze a domonkos inkvizítorokat és a hegyvidéken vessen véget az eretnekségnek. 1318-ban a püspök maga elé idéztette Montaillou lakosságát. Rögtön lett a faluból egy besúgó, egy cipész, aki abban reménykedett, hogy eretnekség miatt elítélt anyjának a vagyonát visszakapja. De volt egy másik is Clergue család szomszédja, aki irigy volt a fivérek felemelkedésére. Így tudta meg a püspök, amit Carcassonnéban nem is sejtettek, hogy Montaillouban pont az egyház képviselője eretnek. Fournier sejtette, hogy amíg a faluban a Clargue család van, hatalmon nem tudja tisztázni a helyzetet. Ezért 1320-ban letartóztatta őket. Hamarosan a település lakosait ismét maga elé idézte. Fornuier nem csak művelt volt, hanem bölcs és dörzsölt. Ellentétben a dominikánus szerzetesekkel maga vezette a kihallgatást. Maga kérdezett rá és járt utána az ellentmondásoknak. Meg akarta érteni a helyzetet, hagyott időt a vizsgálatra. De a keménykedésektől sem rettent vissza. Heteken, sőt hónapokon át hagyta a gyanúsítottakat sötét, hideg lyukakban szenvedni. Az egyedül lét és az éheztetés meghozta az eredményt. Izolációs fogság hatásos kínzási módnak bizonyult. Jó egy tucat megidézett tanú, főleg nők tettek terhelő vallomást a falu plébánosára. Többek között eretnekség, varázslás és kényszerítés szerepelt a vádak között. 1321 elején már annyi terhelő vallomás gyűlt össze, hogy Montaillouban a Clergue fivérek veszélyben érezték magukat.

Bernard megígérte az egyik elítélt eretneknek, hogy elintézi neki, hogy a szégyen keresztet leveheti, és a tulajdonát visszakapja, ha az inkvizíció előtt Carcassonnéban a püspök tanúiról és családjaikról azt vallja, hogy eretnekek. Ellenkező esetben Clergue család máglyára küldi őt.  A fivérek növelni akarták a nyomást, hogy a terhelő tanúvallomásokat visszavonják. Ebben az esetben Fornuier informátorai időben értesítették a patrónusukat Pamiersben. Az intrikák és a pap életstílusa miatti dühében a püspök szigorú őrizetét rendelte el Pierre Clarguenak. Utána beidézte Bernardot. Amikor az nem jelent meg, Fornier emberei elővezették, pont, ahogy Bernard tervezte. Ugyanis a börtönben már előkészítették az ellentámadást. Pénzzel és fenyegetéssel rákényszerítették a börtönben ülő tanúkat, hogy visszavonják a tanúvallomásukat. Megvesztegették az őröket, nagy összegeket fizettek befolyásos hivatalnokoknak, sőt a püspök ismerőseinek és barátainak is. Bernard összesen 14000 ezüst schilinget fizetett, hogy fivére kiszabaduljon. Fornuier tanúi egymás után vonták vissza vallomásaikat. A hallgatás fala ismét állt. Úgy tűnt a játék új fordulatot vett. Mégis 1321 őszén Pierre Clargue meghalt a börtönben. Nem sokkal később Fornuier szabadlábra helyezte Bernardot. A férfiban tombolt az elfojtott düh. Bernard nem sejtette, hogy már nem fivére, hanem ő van a püspök célkeresztjében. Jacques Fornuier dörzsölt volt, most már a megvesztegetés volt a vád. A püspök ebben az ügyben gyűjtötte a vallomásokat. Bernard ismét börtönbe került. Ezúttal magán cellába. 1324-ben aztán ő is meghalt. Clergues klán végleg vereséget szenvedett, ahogy a hegyi falu Montaillou is. A településből alig maradt valami. Elrettentő például szolgált a többi településnek. Jacques Fornier 1334-ben pápává választották. Mint XII. Benedek folytatta tovább a harcot az eretnekek ellen.