A keresztesek nemcsak a muszlimok hadseregeitől tartottak, hanem egy különös iszlám gyilkos szektától, az aszaszinoktól is.

 Monferrati Konrád piemonti őrgróf, Barbarossa Frigyes császár és a francia király unokafivére úgy látta elérte a szent célját. Három nap múlva Jeruzsálem királya lesz és ezzel egy időben a legjelentősebb keresztes állam uralkodója. A királyság bárói már megválasztották, csak a koronázás volt még hátra. De ezt a keresztes harcos már nem élhette meg. 1192 április 28-án este elhagyta a barátja a tyrosi püspök házát. Tyros a mai Libanon területén fekvő kikötőváros volt 160 kilométerre, északra Jeruzsálemtől. Már sötét volt, amikor a ház sarkánál két férfi lépett hozzá. Úgy néztek ki, mint két keresztény szerzetes. Az egyik egy levelet akart átadni neki. De ez csak az ürügy volt. A másik egy éles tőrt szúrt a testébe és Konrád ott vérzett el az sötét utcán. Az egyik tettest Konrád emberei rögtön agyonverték, a másik ezalatt azt kiabálta, hogy ő egy aszaszin. Az aszaszaszinok egy iszlám szektához tartoztak, amely a keresztes államok idején sok merényletet hajtottak végre, rémületet és félelmet okozva. A vallásos titkos testvériség sok tucat politikai és vallási vezetőt ölt meg: emíreket, muftikat és kalifákat. Mindenek előtt tehát muszlimokat, de keresztényeket is. Aprólékosan készültek elő a merényletekre megfigyelték áldozatukat és annak környezetét. Ha kellett hamis személyiséget vettek fel. Mindig tőrrel gyilkoltak egyedül, vagy kis csoportban. Emellett elfogadták, hogy nekik is meg kell halniuk. A vezetőjük parancsait hűségesen követték. A céljuk a konkurens birodalom destabilizálása, felkelések szítása. A gyilkosságot úgy fogták fel, mint lelki gyógyulást. 1210-ben Lübecki Arnold feljegyezte a krónikájában: „A vezetőjük a legnagyobb lelki nyugalommal biztosította őket, hogy ha ember vér folyik, ők is megtorlásul meghalhatnak.” A félelmetes szekta az iszlám harcosainak tartotta magát. Rögtön Mohamed halála után a iszlám közösség két csoportra oszlott: a szunnitákra és a síitákra. A síiták a 9. század végén tovább oszlottak így jöttek létre az iszmáiliták. Őnekik a leágazása voltak a nizáriták, vagy aszaszinok. Nem tartoztak a fősodratú iszlámhoz. Úgy is mondhatjuk az egyházi tanoktól eltérő csoport volt.

Az aszaszinok rejtve toborozták a tagjaikat és álcázva hajtották végre akcióikat. Csak a beavatás után vehetett részt a tanuló a titkos „bölcsesség ülésein”. A mesternek abszolút hűséget fogadtak. A szekta első vezetője a perzsa származású prédikátor Hassan-i Sabah (1034 -1124) volt. 1090-ben sikerült neki bevenni Alamút erődjét, amit halálig el sem hagyott. Alamútból, amely 100 kilométerre fekszik észak keletre Teherántól küldte a misszionáriusait és ügynökeit, hogy Kaszpi tenger környékén további erődöket foglaljanak el. 1100 körül az aszaszaszinok már Szíriában terjeszkedtek. Az ottani vezetőjüket Sinan ibn Salmant hívták a keresztesek a „hegyek öregjének”. Ő is hű maradt a terrorista taktikához. A bevehetetlen várakból küldte a tettesek tucatjait, anélkül hogy az életükkel törődött volna mindenek előtt a síita méltóságokat ölni és így az adott rendszert megdönteni. A Földközi tenger délkeleti partvidékén a keresztesek és az aszaszaszinok többé kevésbé szomszédok voltak és így az aszaszaszinok gyilkos energiái a keresztesekre zúdulhatott. Az első keresztest, akit megöltek II. Rajmund Trípolisz ura volt.

Az aszaszaszinokról szóló keresztes történetek a szörnyű mítoszok, titokzatos fenyegetések, a vallási fanatizmus és egyéb gaztettekben sűrűsödtek. Annak ellenére, hogy a keresztesek semmilyen magyarázattal nem rendelkeztek az aszaszaszin elnevezéssel kapcsolatban, a nyugati nyelvekben az orgyilkos szinonimája lett. A mongolok első 13. századi inváziója tett pontot a cselekedeteik végére. Az aszaszaszinok vezetője megadta magát, a váraikat feladták és 1256-ban esetett el az utolsó erődjük Alamút. Sok követőjét lemészárolták. De a hírük tovább élt. Egy középkori trubadúr dalában arról énekel, hogy hölgyét olyan hűségesen követi, mint egy aszaszaszin. A 19. és a 20 századi regényekben is szerepeltek, mint például Umberto Eco „Foucalt-inga” című regényében. Az aszaszaszinok legendája csak a nyugati kultúrában él. A muzulmán világban az aszaszaszinok szinte ismeretlenek. A mai terroristák, öngyilkos merénylők sem tekintenek rájuk, mint elődjükre. Viszont az iszlám azon irányzata, amiből kinőtt a nizariták tovább él. 20 millióan vallják magukat követőinek. És ami érdekes az iszlámon belül viszonylag liberálisnak számítanak. Vallási vezetőjük Karim Aga Khan egy kastélyban él Párizstól északra.