Büszke a találmányára? Az olasz Corradino D’ Ascanio nem érzi, hogy annak kéne lennie, holott világszerte több millió embernek okoz örömet a találmánya. Őt a repülőgépek és a helikopterek érdekelték. Az 1891-ben született D’ Ascaniot már gyermekkorában is a repülőtárgyak hozták izgalomba. Az egyetem elvégzéses után 1914-ben az olasz hadsereghez került és repülőgépmotorok kifejlesztésében vett részt. Az első világháború befejezése után az 1920-as években a helikopterfejlesztésekben vett részt és jó pár rekord fűződött a nevéhez. Emellett a Piaggio cégnek is dolgozott. A második világháború befejezésének következtében a kedvező hadiipari megrendelések elmaradtak a cég főnöke Enrico Piaggio arra a következtetésre jutott, hogy kis motorkerékpárokat kell gyártani, mert az embereknek nincs elég pénzük. Egyszerű motoros rollereket már 1915-ben gyártottak az Egyesült Államokban, de Piaggio elképzelése más volt: egy könnyen vezethető, takarékos gépjárművet szeretett volna. 1945-ben megbízta D’Ascaniot a fejlesztéssel. Ő egy olyan motorkerékpárt álmodott meg, amelyet olyanok is vezethetnek, akik, mint ő nem ültek korábban motorbiciklin. 1946-ban állt elő a Piaggio cég a Vespával. Egy új fajta elrendezésnek köszönhetően a főleg a szoknyát viselő nők körében lett népszerű a jármű. Ugyanis a burkolattal ellátott motor a hátsókerék mellé került. A Vespa így nem csak rendkívül  népszerű lett, hanem összekapcsolódott az itáliai életérzéssel, az eleganciával és az életvidámsággal. Corradino D’Ascaniont mindez teljesen közömbös hagyta. Őt továbbra is a repülőgépek érdekelték. A motoros rollerek, amelyektől átvették a kerék mellé szerelt motor ötletét, ma a reneszánszukat élik. Igaz ezeknél az eredeti verzió szerint az első keréknél volt a motor.  

 Minden akkor kezdődött, amikor Marcus Samuel egy holland-német-zsidó családból származó kereskedő Londonban telepedett le. Samuel a kikötőben a hazatérő matrózoktól minden kuriózumnak számító lim-lomot megvásárolt. Például sétapálcát, fából faragott figurákat, vagy strucctollat. Ezeket aztán csekély haszonnal értékesítette. A legjobban azonban a kagylókat tudta eladni. Apró dobozokra ragasztva árulta őket ékszertartóként. A hölgyek körében rendkívül népszerűek voltak ezek a dobozocskák. Egy 1851-es listán ezért Marcus Samuelt, mint kagylókereskedőt tartották nyílván. Tíz évvel később már importőrként szerepelt és olyan angol kereskedőházakkal volt kapcsolatban, akik Kalkuttában, Bankokban, vagy Hongkongban rendelkeztek irodákkal. Az angolok mechanikus dolgokat exportáltak a távol keletre, például szövőszéket Japánba. Samuel ebben az időben egy egész gyarmati kereskedő hálózatot hozott létre, amelyben még jelentős szerepet játszott a kagyló import. A kagylót (angolul: shell) még mindig jól el lehetett adni. Ezért nevezte el Samuel fia a céget Shell Transzport és Kereskedőtársaságnak. A cég szimbóluma a kagyló lett.

Először fekete kagyló utána fésűskagyló. Már a cégalapító kereskedett kerozinnal, de csak később lett a olaj kizárólagos árucikke a cégnek. 2013-ban a forgalma 355 milliárd euró volt. Szép eredmény egy vegyeskereskedésként indult vállalkozástól!

 1881-ben zajlott le a vadnyugat leghíresebb pisztolypárbaja. Wyatt Earp és emberei álltak szemben öt marhapásztorral, akik a Tombstone városának polgárai szerint bűnözők voltak. A fegyveres konfliktus azonban rámutatott egy olyan társadalmi jelenségre, amely mögött a városi és vidéki emberek szemben állása húzódott meg. 

 Tombstone városa 1881. október 26-án rászolgált a nevére, ami sírkövet jelent. A bányászváros amúgy nyüzsgő Fermont Street nevű utcáján síri csend uralkodott. Négy férfi hangját lehetett csak hallani, akik az utcán mentek a város központ felé. Martha King, aki éppen a hentestől jött kifelé hallotta, ahogy az egyik férfi mondja a másiknak: „Adunk majd nekik!”, „Rendben!” – jött a válasz. Martha ijedten visszalépett a hentesboltba és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.  Jól ismerte ugyanis a négy férfit. Az idősebb férfi Virgil Earp volt, helyettes U.S Marshal. Szintén helyettes Marshal csillagokat hordtak a testvérei is, Wyatt és Morgan Earp is, valamint a negyedik férfi, akit a foglakozása után – fogorvos volt – és csak dokinak szólítottak. Az Earp testvérek, pisztolyhősöknek számítottak. Közös megjelenésük csak bajt jelentett. A baj pár méterre várta őket egy szűk útszakaszon Fry panziójánál és fotóüzleténél. Öt cowboy: Ike és Billy Clanton testvérpár, Tom és Frank McLaury fivérek, valamint Billy Claiborn. Tom a lovát vezette és volt nála fegyver, de ez rendben is volt, hiszen elhagyni készült a várost. A gond a többiekkel volt, akiknél szintén voltak fegyverek, pedig nem lehettek volna. A rendelkezés úgy szólt, hogy a városban tartózkodók nem viselhettek fegyvert, azokat le kellett adniuk.  De a cowboyok valóban fel voltak fegyverkezve? Virgil nem akart kockáztatni. Rájuk szól: „Emeljétek fel a kezeteket, le akarunk fegyverezni titeket!”- mondta. Ami ezután jött az egész gyorsan lezajlott le. A valóságot befedte a lőpor füstje illetve az ellentmondásos tanúvallomások. Ike Clanton és Billy Caliborn elfutattak, mert tényleg nem volt náluk fegyver. Billy Clanton és Frank McLaury viszont pisztolyt rántottak. Az első lövéseket Virgil Earp és Billy Clanton adta le szinte egy időben. Doc Holliday a kabátja alól előhúzta puskáját és a közvetlen közelében lévő Tom McLauryra lőtt, aki a lova mögött keresett menedéket. Harminc percig tartott a lövöldözés és 30 lövés dörrent el. A szem és fültanúk később így emlékeztek. Aztán ismét síri csend lett. Minden beborított a fekete füstgomolyag. Amikor Tombstone lakosai ismét a Fermont Streetre merészkedetek rettentő kép fogadta őket. Három cowboy a vérükben feküdtek: Frank McLaury halott volt, a testvére szintén, Billy Clanton a sebesüléseibe rövidesen belehalt. Earp testvérek közül Morgan járt a legrosszabbul. A golyó a lapockacsontját érte. Virgilt a vádlián találták el. Doc Hollidaynak az egyik lövés letépte a kezét. Wyett nem sérült meg.

Tombstoneban a vélemények megoszlottak. A cowboy barát újság a „Daily Nugget” azt írta, hogy „az október 26-a a legvéresebb nap volt”, amelynél az emberélet nem számított. A „Tombstone Epitaph” ezzel szemben a dicsérte a törvényőreit, akik derekasan helytálltak. A következő nap reggelén a járókelők megtekinthették a holtesteket a temetkezési vállalkozó kirakatában. Egy plakát kommentálta az eseményeket: „Tombstone-i utcán megöltek holttestei”. A helyi seriff Johnny Behan őrizetbe vette az Earp fivéreket és Doc Hollidayt gyilkosság gyanújával.

Az ilyen konfliktusok elég gyakoriak voltak a terjeszkedő vadnyugaton. Csak Tombstoneban 110 szalon, a 14 játékterem és számos bordély működött. A várost két és fél évvel korábban aranyásók alapították, amikor gazdag ezüst lelőhelyeire bukkantak. A furcsa nevét onnan kapta, hogy Arizonában csak ritkán lehetett sírkövet látni. Az ezüst lelőhely rövidesen sok szerencsevadászt vonzott a környékre. Volt, hogy tízezer lakosai is volt Tombstonnak. Közöttük az Earp fivérek, akik Kentuckyból származtak. Voltak, akik a szerencséjüket nyugaton nem a kemény bányász élettel akarták megcsinálni, hanem szállodákat, szalonokat, bordélyokat üzemeltettek. De játékkaszinók is nyitottak szép számmal. És ott voltak, akik fegyveres szolgáltatásokat kínáltak. A fegyveresek kísérték a postakocsikat és az ezüst szállítmányokat. Sokkal nagyobb karrier kilátásai voltak a seriffeknek és a marshaloknak. Harci tapasztalatokkal rendelkező férfiak, mint az Earp fivérek könnyen érvényesülhettek. A városoknak és a megyéknek szükség volt rájuk, hogy a rendet fenntartsák. Ezt a rendet időközönként zavarták az olyan cowboyok, mint a Clantonok és a McLauryk. Az ő akcióik voltak a marha lopások, a postakocsi rablások, vagy a mexikói határnál a csempészés. A városlakók szemében a cowboyok látszólagos munkái a farmokon csak álcázták a valódi életmódjukat, ami valójában a bűnözés volt.  Gyakran itt találtak menedéket és az itt dolgozó társaik biztosították az alibit. 1881-ben számos postakocsi rablásra került sor a város környékén. Earp marshal és Behan seriff számos cowboyt vettek őrizetbe, de a tanúvallomások miatt szabadon kellett engedni őket. De sokan megszöktettek a börtönből is. Tombstonban a szemben álló felek között, megkeményedtek a frontok. Az egyik oldalon a városi üzletemberek, akik többnyire északról jöttek és a rendet és fegyelmet akartak. A másik oldalon a rancsokon dolgozók, bányászok, a társadalom peremén élők voltak, akik többnyire délről érkeztek. Ők a cowboyokkal és a törvényen kívüliekkel szimpatizáltak. Valójában közéjük tartozott Johnny Behan, aki 1881-ben pályázta meg a seriffi hivatalt pont Wyatt Earppal szemben, Cochise megyében.    

Tombstone város polgárai inkább Virgil Earppal és fivéreivel szimpatizáltak. A két tábor között az összeütközések egyre gyakoribbá váltak és a cowboyok egyre szemtelenebbek lettek. A városi tanács 1881 áprilisában megtiltotta a város területén a fegyverviselést. Puskákat, pisztolyokat, sőt a késeket is le kellett adni megőrzésre. A kölcsönös ellentét ellenére Clantonokat nem tartotta vissza semmi, hogy a Wyettekkel pókerezzenek. Ez nem tűnt jó ötletnek tekintettel arra, hogy Doc Holliday hivatásos szerencsejátékos volt. Október 25-én heves összetűzésre került sor, amikor is Ike Clanton vad dühkitörésre ragadtatta magát. Johnny Behan seriff rosszat sejtve a cowboyok felkutatására indult. Amikor rájuk bukkant felszólította őket a fegyvereik átadására. A cowboyok azt állították, hogy nincs náluk fegyver. Ekkor tűnt fel a Fremont street végén négy férfi. A cowboyok és Martha King tanúvallomásukban azt állították, hogy a marshalok felszólításra feltették a kezüket. Erre alapult a gyilkosság vádja. Azonban a megtalált fegyverek és a más tanúk vallomása ennek ellentmondtak. Az orvos is, aki megvizsgálta a holtesteket arra a következtetésre jutott, hogy nem tarthatták fel a kezüket a haláluk előtt.  Az Earp fivéreket a Doc Hollidayt felmentette a bíróság.

Ike Clanton és más cowboyok eldöntötték saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást. December 28-án valaki puskából rálőtt Virgil Earpre. Túlélte a támadást, de a balkeze béna maradt. 1882 március 18-án Morgan Earpet biliárd játék közben a szalon ablakán keresztül lelőtték. Wyatt csapatot szervezet és a tettesek üldözésébe kezdtek. Az egyik gyanúsítottat sikerült lelőniük. A főkolomposok azonban elhagyták a várost, amelynek a virágkora rövidesen, 1886-ban véget ért. Doc Holliday rá egy évre tüdőbajban meghalt. Ike Clantont marhalopás közben lelőtték.   Virgil  Earp 1905-ben halt meg, miközben fivére Wyatt vagyonokat keresett szalon tulajdonosként és szerencsejáték szerevezésen. Újságírók és könyvszerzők keresték meg. Nagy hírnév övezte személyét. Az ő elmesélése alapján írták meg Tombstone történetét. 1929-ben halt meg 80 évesen Los Angelesben. A koporsóján rajta volt a híres marshal csillag.

Jöttek új és régi rozsdás autókkal. Ezrek, sőt tízezrek özönlöttek feltartóztathatatlanul sokan gyalog is. A Woodstock című dalban ez áll: „Találkoztam Isten gyermekével, aki az út mentén gyalogolt. Amikor azt kérdeztem tőle hova megy, azt felelte a Yasgur farmra. Ott verek sátrat és megpróbálom a lelkemet felszabadítani.” Igen ez volt Woodstock szelleme. A földműves Max Yasgur bérbe adta a földjét, hogy az évszázad fesztiválját rendezzék meg rajta. Tömegek özönlöttek 1969 augusztus 15-én a New York állambeli Bethelbe, fiatalok, keresők, és szerelmesek. „Mindenhol hippik!” – jegyezte meg aggódva egy helybeli. Ugyanakkor a környékbeliek voltak a legjobban meglepve, milyen békések és tisztességesek a rendezvényre látogatók. Egy barkácsolt táblán ez volt olvasható: „Ne zavard a teheneket, hagyd őket nyugodtan kérődzni!” A békesség volt a vágya a tömegnek, amely elözönlötte a farmot.

Amikor megkezdődtek a koncertek hasis felhő borította be az izzadó testeket. Sajnos rövidesen sötét fellegek jelentek meg az égbolton és éjfél felé a vihar hangjai nyomták el Rawi Shankar misztikus dallamait. A Yasgur farm rövidesen a tocsogott a sárban. A fesztivál egy szórakoztató katasztrófává kezdett válni. WC? Elenyésző számú a tömeg méretéhez képest. Szálláshely? Indiánsátrak a szénaboglyák között. Ennek ellenére a jó kedvet az égzengés sem tudta tönkre tenni. A fellépők a kor neves előadói. Aki számított, mind itt volt. Legalábbis majdnem mind. Joan Baez, Joe Cocker, Janis Joplin, Santana, Jimi Hendrix… Pete Townshend  a „The Who” frontembere gitárjával kergette el Abbie Hoffman békeaktivistát, majd a hangszert apró darabokra törte a színpadon a show részeként. Woodstock örült volt és példanélküli. Voltak olyanok is  akinek a rendezvény egy rosszul sikerült kábítószeres utazás lett. De a legtöbbeknek út a fény felé. Három nap éneklés, tánc és szerelem. Az ifjúság örök álma, az ártatlanság kora. Augusztus 18-án aztán véget ért a koncert és ami utána maradt: rendkívül sok szemét és sártenger. De az emléket mindenki magával vitte. A szöveg elején említett dalnak egyébként van egy refrénje: „Csillagpor vagyunk aranyból, és egyszer vissza kell térnünk a kertbe!” – ami alatt az édenkertet értették. Azt helyet, ami 1969 augusztus 15 és 18 között Yasgur farm volt, Bethelben,  New York államban.

A hullát szétterjesztett karokkal találták meg. A kezei mintha a sziklába kapaszkodtak volna, hogy így óvja meg magát a zuhanástól. Ilyen helyzetben találta meg George Malloryt a keresőcsapat 1999-ben, 8150 méter magasságban a Mount Everesten 75 évvel a halála után. A nagy hideg miatt szinte mumifikálódott testének megtalálása szenzációnak számított és újra nyitott egy régi vitát: Mi történt valójában 1924 június 8-án Malloryval és Andrew Irvine nevű társával? Ők voltak az első hegymászók, akik meghódították a Mount Everest és nem Edmond Hillary és Tenzing Norgay 1953-ban?

Visszatekintés: 1924 június 8-án reggel Mallory és Irvine útra kelt. Még a brit geológus Noel Odell látta őket mászás közben eltűnni a ködben. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a hegymászókat élve látták. És itt kezdődnek a spekulációk. Vajon elérték a csúcsot? Egy kis kamera, mely Mallory és Irvine magával vitt, megadhatná a választ. Ha ebben találnának fotót, amely a két hegymászót a csúcson ábrázolja, meglenne a bizonyíték. Amikor 1999-ben Mallory holtestét megtalálták úgy tűnt a kamera sincs olyan messze! A keresőcsapat a holtest közelében talált egy hószemüveget, egy zsebkést, magasság mérőt, karórát, de a kamerát nem!  Ugyanakkor Mallory feleségének fotója, amit a hegymászó a csúcson akart hagyni szintén hiányzott. Mégis csak sikerült feljutni a hegy tetejére? Nem tudjuk. Csak egy biztos: a bizonyíték valahol ott található a Mount Everesten az örök hó birodalmában.