A fehér elit Afrikában saját világot hozott létre, önálló szabályokkal. Így volt ez Kenyában is, ahol egy különös bűncselekmény borzolta a kedélyeket a második világháború első felében.

A szemerkélő esőben az autó fényszórói messze bevilágították az utat. Ekkor 1941 január 24 –ét mutattak a naptárak a kenyai felföldön. A két munkás, akik a teherautójukkal éppen Nairobi felé tartottak, furcsállták, hogy a szemközti gépkocsi, amelynek a fényeit érzékelték nem mozdul. Aztán észrevették, hogy az autó az árokban fekszik. A Buick motorja ki volt kapcsolva. Amikor a két munkás benézett az ablakán egy fehér egyenruhában lévő élettelen testet vettek észre sebbel a halántékán. A munkások értesítették a rendőrséget. Ekkor még úgy nézet ki, hogy baleset történt. Csak miután alapos helyszíni szemlére került sor és a holtestet a nairobi kórházba szállították terjedt el a gyarmaton a szenzációs hír: a halott Josslyn Hay, Errol 22. grófja, aki a királyi család köreihez is közel állt. A halálának oka egy .32-es kaliberű pisztolyból közvetlen közelről leadott lövés. Láthatóan meggyilkolták.

Az arisztokrata családból származó áldozat halálhíre még az anyaországban is nagy szenzációnak számított. Ugyanis ott is botrányt keltett és nem csak a halálával. Az hogy a gyarmatokon más erkölcsi felfogás volt érvényben köztudott volt. Így volt ez Happy Vallyben, a „Boldog Völgyben” is. Az itt élők külsőségekben egy kis Britanniát akartak létre hozni, tenisszel, golffal, bridge partikkal, szmokingos vacsorákkal. Ennek ellenére sajátos társaság gyűlt össze. Úttörők és kalandorok mellett gyakran költöztek a gyarmatokra olyanok is, akiknek az anyaországban sérült a hírnevük, vagy elvesztették a vagyonukat. Josslyn Hay ezek közé tartozott. Az ősei elvesztették birtokaikat és a családnak csak a jó hangzó rang maradt meg. Valamint Josslynak a jó kinézet. Ebből kijutott Idina Sackvillenek is a felső osztályok botrányhősnőjének. A második válása és Josslynnal való házassága olyan nagy port kavart, hogy a párnak Kenyába kellett költöznie, ahol Happy Valley ültetvényeseinek és telepeseink szabados társaságába hamar beolvadtak. Drog és szex partikról sugdolóztak az emberek.

A házasságuk pár év múlva felbomlott, de a régi barátokkal ott folytatták az életstílusukat, ahol azt korábban abbahagyták. Időközben kitört a második világháború és Josslyn, aki megörökölte a grófi címet egyenruhába bújt és belépett a gyarmati hadseregbe. Tette ezt annak ellenére, hogy korábban a brit fasiszta unió tagja volt. Az európai elit ebben az időben a Muthaiga Country Clubban találkozott. Ennek a tagja volt egy idősebb arisztokrata Sir John (Jock) Henry Delves Broughton, aki ültetvényesként gazdagodott meg. De ez nem tartotta vissza a feleségét, hogy elhagyja. 1940 novemberében Broughton meglepte Happy Valley lakosait, amikor nála 30 évvel fiatalabb asszonnyal tért vissza Dél Afrikából. Diana azonban beleszeretett Josslynba. És az érzés kölcsönös volt. Broughton a házassági szerződésében megengedte Dianának, hogy ha egy fiatalabb férfiba beleszeret, elhagyhatja. Amikor Josslyn és Diana kapcsolatára fényderült az angol sportszerűség szabályai szerint félre állt. Még a gyilkosság estéjén is sok sikert kívánt a szerelmes párnak. Mikor Broughton visszavonult Josslyn és Diana táncolni ment. Ez után a férfi haza vitte barátnőjét, majd ő is elindult hazafelé. De soha se érkezett meg.

Hogy ebben milyen szerepe volt Broughtonnak nem teljesen tisztázott. Minden esetre a nyomok hozzá vezettek. Le is tartóztatták és vádat is emeltek ellene. De a jó védelemnek, vagy a hanyag rendőrségi munkának köszönhetően felmentették. Egy év múlva eladta ültetvényét és Angliába költözött. Hazaérkezése után pár nappal egy liverpooli hotelben öngyilkos lett. Alapos vizsgálatok később bebizonyították, hogy valószínüleg Broughton volt a gyilkos.    

 A pénze nem volt elég egy késhez. De a tettes talált egy másik eszközt, hogy történelmet írjon.

Grand Hotel Beau Rivage, Genf. 13 óra 35 perc. Két asszony halad át a Genfi tóhoz vezető főkapun. Az egyik Sztáray Irma grófnő, a másik fekete ruhában csak grófnőnek adja ki magát. Valójában senki sem tudja ki ő. Nem is sejtik, hogy valaki figyeli őket. Gyönyörűen sütött a nap 1889 szeptember 10-én. Lovas kocsik haladtak el mellettük mialatt a hölgyek a népes Quiai du Mont-Blancon a kikötő felé sétáltak, ahol egy személyszállító hajóra akartak szállni. „Mint egy gondtalan gyerek olyan volt” - emlékszik vissza Sztáray grófnő kísérőjére. „Nézze Irma a gyönyörű gesztenyefákat!” - mondta a titokzatos hölgy. A távolban egy hajókürt szólalt meg. Sztáray az embereket nézte, amikor észrevette, hogy egy férfi az egyik fától a másikig fut, mígnem hozzájuk ért. A férfi ellökdöste az embereket maga körül, majd szúrt. Sztáray kísérőjét a bal melle felet találta el, majd elmenekült. A nő összerogyott. A járókelők segítettek neki felállni. Az arca piros volt és megpróbált mosolyogni. „Nem történt önnel semmi?” – kérdezte tőle Sztáray. „Nem”- felelte a megtámadott. Leporolta a ruháját, felvette a napernyőjét és megköszönte a segítséget a körülötte állóknak. Ment tovább, mintha semmi sem történt volna. A hajó felé vezető úton a hotel portása sietett hozzájuk, és közölte a tettest elfogta a rendőrség. Körülbelül 120 lépés után elérték a hajót és már felléptek hajóhoz vezető hídra, amikor Sztáray kísérője fojtott hangon megszólalt: „Nyújtsa a karját gyorsan!” Sztáray már nyújtotta a kezét, amikor a hölgy térde rogyott. „Hívjanak egy orvost!” – mondta elcsukó hangon. Az asszony szürke arccal feküdt Sztáray karjai között. Az arcát és a tarkóját kölni vízzel próbálták hűteni.  A hölgy kinyitotta a szemét. Sztáray később úgy emlékezett, hogy tekintetében a halált látta meg. Az emberek a hölgyet a hajó fedélzetére vitték, ahol lágy szellő fújdogált. Kevéssel később ismét magához tért. „Most mi fog történni?” – kérdezte majd elveztette az eszméletét. Sztáray meglazította a blúzát és a fűzőjét. Akkor vette észre a sötét foltot az blúzán a szíve felett. Jobban kigombolta a blúzt és akkor látta meg a kicsi háromszögletű sebet. Sztáray tovább nem titkolhatta társa kilétét és hívta a hajó kapitányát. „Uram az ön hajóján őfelsége Erzsébet Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja haldoklik!” – mondta a kapitánynak. Ezen a szeptemberi napfényes délutánon egy gőzhajó fedélzetén, amely Genfből Territet felé haladt volna egy 60 éves uralkodó haldoklott, aki életét luxusban élte le, de több betegségtől szenvedett például depressziós volt. Legendás volt szépségéről és testvérei csak Sisinek hívták. Évek óta visszavonultan élt és fia Rudolf halála óta csak fekete ruhában járt. Az, hogy Genfben egy kúrán tartózkodik csak rövidesen a merénylet után derült ki. Mialatt Erzsébetet visszaszállították a szállodájába a genfi igazságügyi palotában a merénylőt egy jelentéktelen kinézetű, rövid fekete hajú férfit hallgatták ki. A letartóztatásánál nem sok minden volt nála, pár érme és cigaretta csikkek. Nem védekezett, inkább büszkén nevetett.

A vizsgálóbíró lejegyezte a személyes adatait. Luigi Lucheni 25 éves, Párizsban született és segédmunkákból élt. Lucheni azt vallotta elhatározta, hogy valaki jelentős személyt megöl, neki mindegy, hogy herceg, király, vagy köztársasági elnök. Ekkor csöngött a telefon. A vizsgálóbíró felemelte a kagylót, meghallgatta, amit a hívó mond, majd gondterhelten közölte, hogy a császárné halott. Lucheni erre elkiáltotta magát: „Éljen az anarchia!” Egy nappal később elkészült a boncolási jegyzőkönyv. Az orvos leírta, hogy a sebet egy háromszögletű többé-kevésbé éles szúróeszköz idézte elő. Az eszközt meg is találták a helyszíntől nem messze: egy kihegyezett reszelő volt. A kihallgatáson Luchesi elmondta eredetileg Orleansi herceget akarta megölni, de az röviddel a tett előtt lemondta az útját. Ekkor hallotta meg, hogy a császárné a városban van. Luchesi úgy lett beállítva, mint politikai okból gyilkoló magányos tettes. Hitt a „cselekvés propaganda erejében”. Harcolt a rohadó arisztokrácia és burzsoázia ellen. De valójában, mint ahogy később a bíróságon bevallotta, saját rossz életét akarta megbosszulni. Ezt az életet a vallomásaiból és később a börtönben írt visszaemlékezéseiből lehet rekonstruálni. Ez 1873 áprilisában kezdődött Párizsban. Az anyja olasz volt, aki születése után lemondott róla. Apja földbirtokos volt, aki megerőszakolta az anyját. Első emlékei lelenc korából voltak, amit egy pármai árvaházban töltött. A nevelőszülei kapzsi emberek voltak, akik kizárólag a pénz miatt vették magukhoz. Csak két évet járt iskolába. Tíz évesen már egy kőfaragónál volt segéd. Később Svájcba, majd az Osztrák Magyar Monarchiába ment a jobb élet reményében. Mindig a csodában reménykedett, mint ahogy ezt a vizsgálóbírónak mondta, de ez soha sem következett be. A társadalom soha sem engedte meg neki a normális életet, mint ahogy egy levelében írta. Az anarchizmus adott neki bűnbakot: az uralkodó osztályt. Valamint célt: a szimbolikus cselekvést. Két héttel a merénylet előtt ment Lausanne-ba. Itt egy kést akart vásárolni, de nem volt elég pénze. Feltűnt neki egy reszelő, ami egy frank volt. Egy markolatot faragott neki, hogy jobban kézre álljon és kihegyezte, hogy szúrni lehessen vele. Legszívesebben Viktor Emánuelt az olasz királyt szúrta volna le, de nem volt pénze az utazásra. Ekkor meghallotta, hogy Erzsébet Genfben van gyógykúrán. Egy újság szimatolta ki, annak ellenére, hogy inkognitóban tartózkodott a svájci városban. Luchenit életfogytiglani börtönre ítélték. Ő maga kivégzést akart, hogy mártír legyen. Ezzel szemben a cellájában akasztotta fel magát, legalább is a hivatalos verzió szerint. A holtestét megvizsgálták, különösen az agyát, hogy volt-e valami elváltozás, ami gyilkosságra predesztinálta. Nem találtak semmit. Az életkörülményei lökték a bűn útjára.          

 Amikor az első világháború végén az Oszmán Birodalom kapitulált, az arab lázadók győztesnek hitték magukat. De a franciáknak és az angoloknak más terveik voltak. Pedig a háborús hős Arábiai Lawrence mindent megtett az arabok érdekében.  

 Lawrence tudott a tervekről, amiről a Nagy-Britannia és Franciaország a Sykes-Picot egyezményben megegyeztek. Ez gyakorlatilag a közel kelet felosztását jelentette a két nagyhatalom között. De lehet-e éket verni a két győztes közé? – tette fel magának a kérdést az arab érdekek képviselője. Ehhez a londoni kormányhoz kell közvetlen kapcsolatot találni.   Ez sikerült neki a nagyhatalmú csodálói segítségével. Így írt egy memorandumban a külügyminisztérium egyik képviselője: „Sürgősen javaslom, hogy a békekonferenciára Lawrence ezredest delegálják, aki jobban ért az arab kérdéshez, mint bárki más.” Lloyd Georg miniszterelnök alkalmazta is stábjában az attraktív háborús hőst. Ennek ellenére hamar kiderült, hogy a franciák nem hajlandók lemondani Szíriáról és Libanonról, a Damaszkusz Bejrút vonalról. A népszövetségi felhatalmazás e terület úgynevezett gyámság alá vételéről szólt, de ez valójában gyarmati státuszt jelentett. A londoni kormány jelezte, hogy Párizzsal mindenképpen el akarja kerülni a konfrontációt. Ezzel egy időben az angol-indiai lobbi Mezopotámia a mai Irak megszerzéséért szállt síkra, ami India és a Földközi tengeri partvidék közötti fontos stratégia területnek számított. Lawrence és arab barátai az amerikai elnökbe Woodrow Wilsonba helyezték bizalmukat, aki a népek önrendelkezési jogát hangsúlyozta. Az arab nacionalista Fejszál meghívása a békekonferenciára fontos volt Lawrencének, mert egy karizmatikus hásimita volt, aki meggyőzően tudta képviselni az arabok érdekét. De kettőjüknek azt kellett tapasztalnia, hogy a Közel Kelet sorsa nem áll a békekonferencia témáinak az elején. Történt ez annak ellenére, hogy a nagyhatalmú amerikai delegáció tagjai előtt Fejszál a zsidó állam elismerését is elfogadta. Lawrence lobbi munkáját megnehezítették személyes problémái is. 1919 április elején hírt kapott arról, hogy apja tüdőgyulladást kapott és ezért haza sietett Oxfordba. De mire haza ért édesapja már halott volt. Rövidesen a brit kormány repülővel Egyiptomba küldte, de a Rómánál történt kényszerleszállásnál a két pilóta meghalt, viszont a prominens utasuk csak kulcscsonttörést szenvedett. Ezután azt a megbízatást kapta, hogy közvetítsen Sherif Husszein és a radikális vahabita mozgalom vezetője Ibn Saud között. Egyébként utóbbiról nevezték el később Szaúd-Arábiát. Minden esetre ez a missziója sikertelen volt. Amikor visszatért Párizsba Anglia, Franciaország és Amerika között a közel keleti kérdés megvitatása megakadt. Lawrence eltökélt volt az arab ügy támogatása mellett, még a publikációi terén is. Azt is meg kellett élnie, hogy az amerikai újságíró Lowell Thomas, aki az arab lázadásnál ott volt olyan romantikus hadi beszámolót csinált, ami messze volt a szörnyű háborús valóságtól. De a népeknek tetszett Nagy-Britanniában és világszerte. Lawrence megdöbbent a pontatlanságoktól és hogy a nemzeti hős szerepe úgy lett beállítva, mintha az utolsó keresztes háborúban vett volna részt. Ezért is lett fontos számára saját verziója: „A bölcsesség hét tartóoszlopa”. Csakhogy a kéziratot és feljegyzéseit tartalmazó aktatáska egy vonat átszállásnál elveszett. Ettől olyan depressziós lett, hogy a barátai erős rábeszélése kellett ahhoz, hogy emlékezetből újra leírja emlékeit. Ebben túldimenzionálta az arabok hősiességét, akiket a nyugati hatalmak elárultak az 1920 áprilisi san remoi konferencián, ahol a Közel Keletet felosztották egymás között. Ugyan a szír nacionalista Fejszált királynak kiáltották ki, de rövidesen a franciák katonai csapást mértek rá és elkergették. Végül a sévresi békediktátumban az Oszmán Birodalmat is felosztották maguk között.

De rövidesen lehetőség adódott a helyzet megváltoztatására, legalább is az angolok által ellenőrzött vidékeken. Winston Churchill lett a gyarmatügyi miniszter és a stábjába meghívta Lawrencet. Kairóban szerveztek egy konferenciát az önrendelkezésről. Irak, mint új politikai egység jött létre Fejszál vezetésével, Abdullah megpróbálta megszerezni Szíriát, de a franciák ellenállásán ez megbukott, be kellet érnie a Jordánon túli területekkel Transjordánia néven, majd 1946-ban királlyá koronázták és ebből lett Jordánia.       

Németország a hatvanas években. Kettéosztott ország. És ez igaz egy városra is. Két tábor áll egymással szemben. Közöttük a határ átjárhatatlan. Nem, nem Berlinről van szó! Hanem a frank vidék Herzogenaurach nevű városáról. Az ellentét nem kelet és nyugat között húzódik, hanem az Adidas és a Puma sport márkák között. A konfliktus két fivér között, Rudolf és Adolf (Adi) Dassler között feszül. Közösen építették ki a „Dassler Fivérek Cipőgyárat”. 1936-ban nagy dobást sikerült csinálniuk. A legendás amerikai atléta Jesse Owens az ő cipőjüket viselte az olimpiai játékokon. Valami aztán a második világháború idején történt a fivérek között, amit mind a mai napig sűrű homály fed. Egy biztos, amikor Rudolf a második világháborúból visszatért fivérét Adolfot feljelentette a Nácitalanítási Hivatalnál. Ez felért egy sértéssel. A viszony annyira megromlott közöttük, hogy a szakítás mellett döntöttek. 1948-ban a régi cipőgyárból két cég jött létre. Adolf a családnév elé biggyesztette a becenevét és így jött létre az Adidas. Rudolf közvetlen közelben egy új gyárat alapított az Aurach folyó másik oldalán. Itt jött létre a Pumát gyártó cég. A folyó úgy választotta el Herzogenaurach két részét, mint a berlini fal a német fővárost. A két cég között szabályos háború dúlt. A két vállalkozás alkalmazottjai még egy azon kocsmába sem voltak hajlandók bemenni. A városban külön volt Adidas és Puma párti hentes, és mindenki azt nézte a városban, hogy ki milyen cipőt visel. Az Adidasnak 1954-ben sikerült a német válogatottat, mint reklámhordozót megnyerni. A Puma ezzel szemben Heinz Fütterer könnyű atlétát szerződette. A következő generációk is örököltek apáik verseny szemléletét. 1974-ben meghalt Rudolf Dessler. Adolf el sem ment a temetésére. Ő maga négy évvel élte túl gyűlölt fivérét. A sírjaik egy mástól jó messze fekszenek a herzogenaurachi temetőben. Hogy min vesztek össze magukkal vitték a sírba. Egyesek szerint Rudolfnak 1940-ben afférja volt Adolf feleségével Käthivel, de ez nem bizonyított.

Grúzia élettel teli fővárosának központjában kézigránátok robbantak, lövések dördültek, a rendőrök banditákkal vívtak tűzharcot. A halálos színjáték rendezője nem volt más, mint  a gengszter főnők Sztálin .

Tbilisziben a Jereván tér 1907 június 25-e ködös napján véres csatatérnek nézett ki. A földön sebesültek és haldoklók vonaglottak, és mindent beterített a darabokra tépett lovak húsainak cafatjai. Pánik tört ki az emberek között. A keletkezett káoszban sikerült a rablóknak az állami bank pénzszállító kocsijából 250 ezer rubelt ellopni. Hatalmas összeg a kor viszonyai között! A zsákmányt egy asztalos műhely hátuljába szállították, matracokba varrták és a meteorológiai obszervatóriumban rejtették el. A pontosan kitervelt akció, amely Sztálin műve volt tökéletesen működött. Rövidesen a pénzkötegeket Leninhez Finnországba szállították, egy részét pedig párizsi bankokban mosták tisztára. A pénznek a bolsevikok pártkasszáját kellett feltöltenie elősegítve a cári rendszer bukását és további terrorista akciók finanszírozását. A több mint 30 halott ezen célok érdekében nem számított. Novaja Uda nevű helyről való szökése után – ahova eredetileg száműzték - Joszif Dzsugasvili mozgalmi nevén előbb Koba, majd Sztálin Tbilisziben, hírhedt névre tett szert, mint gengszterfőnök. A bandája, amit egyszerűen csak „Söpredéknek” hívtak védelmi pénzek szedéséből és rablásokból szerzett pénzt magának. A tervek és a parancsok Sztálintól jöttek, mint később arról az egyik bandatag Batsua Kuprasvili beszámolt. „A feladatunk az volt, hogy fegyvert szerezzünk, börtönökből való szökéseket szervezzünk, bankokat raboljunk és árulókat likvidáljunk.” A banda tíz fiatal férfiből és nőből állt közöttük a 25 éves Kamo alias Szemjon Ter-Petrosztján Goriból, Sztálin barátja. A csapat tagja nagyon összetartók voltak és koldus szegények. A rablásokat a pszichopata Kamo vezette, míg Sztálin a háttérben szervezett, fegyvereket szerzett, rendőröket fizetett le, és besúgókról gondoskodott. Ahogy az 1907 június 25-i akció végrehajtásánál történt. „Szálin volt, aki Grúziában a bankrablások korát elindította.” – mondta Josef Davrisevi Sztálin gyerekkori társa.

Az 1905-ös forradalmi évben az egész Transzkaukázus erőszakba süllyedt. 1905 februárja és 1906 májusa között 136 hivatalnokot öltek meg, 72-öt megsebesítettek, nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna politikai gyilkosság, vagy utcai erőszak. 3219 banditatámadást jelentett a helytartó Szentpétervárra. A következő évben ez már 4138 volt. Ebben az időszakban, amikor a politikai és köztörvényes támadásokat alig lehetett megkülönböztetni Sztálin mocskos üzletet csinált. A szociáldemokrata párton belül vita alakult ki a terrorakciókat illetően. Még egyenlőre nem a bolsevikok uralták a színpadot. A mérsékeltebb mensevikekkel veszekedtek a hatalomért. Főleg a pártvezetés, amit ekkor még nem a bolsevikok irányítottak szorgalmazta a békés akciókat, a tömegdemonstrációkat és a Dumabeli – a parlamenti – munkát. 1906-ban Stockholmban és 1907-ben Londonban elfogadták Lenin nagy keserűségére, hogy a bankrablásoknak véget kell vetni.

1905 decemberében a finnországi Tamperében egy pártkonferencián találkozott először Sztálin Leninnel. Csalódott volt, hogy egy 1 méter 64 centi magas kopaszodó férfit látott és nem egy „hegyi sast”, mint ahogy azt elképzelte. De mégis Lenin az ügyes retorikájával hamar meggyőzte Sztálint. A bolsevik vezér becsülte a „kaukázusi” módszereit, ami a pénzszerzést illette. Meg is állapodtak arról, hogy ezt folytatni fogják. Az 1907-es londoni konferencia után rövidesen Berlinben is találkoztak és megbeszélték a pártkassza feltöltésének módját. Az 1907 június 25-i rablás ennek ellenére nagy visszatetszést okozott a párton belül és belső vizsgálathoz vezetett. Kamo és pár banda tag a látszat kedvéért kilépett a pártból, hogy Lenint fedezzék. Minden intézkedés ellenére Lenin hozzájutott a rabolt pénzhez. Minél jobban támadták a bolsevikokat, annál erőszakosabbak lettek. Transkaukázusban a hatalom elnyomta a forradalmi hangulatot. Kamot Berlinben letartóztatták és börtönbe csukták. Sztálin ellen párt vizsgálat indult. Ezért Bakuba ment. A Kaszpi-tenger melletti város olajkútjairól volt híres, meg az olajfinomítóiról. De kész „vadkeletnek” számított. Szegény olajipari munkások ezrei éltek itt. Sztálin jó közegre talált. Korrupció és törvénytelenség uralkodott. Milliomosok villái álltak szemben a vándormunkások viskóival. Baku miközben a föld kőolaj szükségleteinek a felét állította elő így a cári birodalomban is fontos szerepet játszott. Jó hely egy bajkeverő számára. Sztálin hamar újraszervezte a bandáját. Bankrablások, fegyveres támadások, emberrablások váltságdíj fejébe, mind napirenden voltak. Ezekkel töltötték fel a száműzetésben levő Lenin kasszáját.   

Sztálinnak mindig észnél kellett lenni. Rendszeresen váltogatta a lakóhelyét. Perzsa vendégmunkások még egy mecsetben is rejtegették. Ennek ellenére senkiben sem bízott. Idegennek érezte magát. 1908 márciusában el is kapták. A bakui börtönbe került. Később száműzték. A környezete nem az eszéért becsülte, hanem azért mert a tettek embere volt. Energikus és kegyetlen. Ez volt a sikerének a titka később is.