Korrupcióval, brutalitással és hatalomvággyal azonosították. Ennek ellenére a Biblia szerint meg akart kegyelmezni Jézusnak. Csak azért mert Poncius Pilátus kereszthalálra ítélte a názáretit létezik a kereszténység. Ezért néhányan tisztelik őt. Vele kapcsolatban ellentmondásokban nincsen hiány.

Forchheimből származik az a Poncius Pilátus, aki a mindenhatót kereszthalálra ítélte. A görög püspök és egyházpolitikus kijevi Izidor 1436-ban Bamberg közelébe helyezte Júdea egykori helytartójának bölcsőjét. Más egyházi vezető Mainzba tette a születésének helyét. De Egyiptom, Spanyolország, vagy Franciaország is szóba jött a római származási helyeként. Nem nehéz feltűnő ellentmondásokat találnunk Poncius Pilátus életével kapcsolatban, hiszen alig tudunk róla valamit. A neve a keresztény hagyomány része, ugyanis az imában is benne van „Poncius Pilátus alatt szenvedett és keresztre feszítették”. Csakhogy a róla alkotott Bibliai kép és a történelmi tények több ponton különböznek.

Jézus idejében a Római Birodalomnak 34 provinciája volt. Egy volt közülük Júdea. A népessége többnyire a rómaiakkal ellenséges zsidókból állt, délen idumeusok, vagy másképpen edomiták lakták, északon a szamaritánusok, a tengerparti városokban pedig görögök. A többi provinciához képest nyugtalan vidéknek számított. Itt lett praefektus Poncius Pilátus, Tiberius császár helytartója. Ötödik volt ebben a hivatalban és a tengerparti Caesareában található márvány palotából intézte a provincia ügyeit. A fő feladata rendet és nyugalmat biztosítani a tartomány lakói között. Ehhez 3000 főből álló segédcsapat állt rendelkezésére, közöttük ötszáz lovas. A legtöbbjük nem római volt, és nem is zsidó lakos. Éppen, hogy elég a felbujtók és lázadók féken tartására. Tömeges lázadás elfojtására ugyanis az egy milliós provinciában ez a haderő nem lett volna elég, ezért Pilátusnak éppen annyi nyomást kellett gyakorolnia, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a helyzetet.

Pilátus helytartóságát megelőző életéről alig vannak adatok. Sem a születési évéről, sem előneve eredetéről. Ponciust általában a latin híd szóból a „pons”-ból vezetik le. A Pilátus pedig elterjedt név volt a rómaiak között. Ez a latin „pilum” hajítódárda szóra vezetik vissza. Valószínűleg a szamniszok közül származott, a nápolyi öbölt övező hegyvidékről. Társadalmilag a lovagrendhez tartozott, amely a második legjelentősebb társadalmi osztály volt és már Augusztus császár előszeretettel toborozta közülük a vezető réteget. A birodalom északi határainál vívott harcokban tanúsított teljesítménye miatt nevezte ki helytartónak Tiberius császár a Földközi tenger délkeleti régiójába. Minden mást, amit Pilátusról tudni vélünk a források íróinak különböző érdekei határozzák meg. A zsidó munkákban vad zsidó ellenesnek ábrázolják. Így ír róla Heródes egyik unokája is: „hajlíthatatlan, öntörvényű, megingathatatlan”. „Attól félt, hogy a korrupciója, erőszakossága, rablásai, kínzásai, tárgyalás nélküli kivégzései, elviselhetetlen szörnyűségei kiderülnek.” A zsidók római elnyomás alatt szenvedtek és csak arra vágytak, hogy ettől megszabaduljanak. Ennek a hatalomnak a legfőbb reprezentánsa Poncius Pilátus volt. A korai keresztények más célt követtek. A Bibliában Pilátus lágyszívű és meg akarja menteni a zsidó Jézust, csakhogy a nép akarata előtt meg kell hajolnia. A döntés jogát átengedi a zsidóknak, holott ártatlannak tartja Jézust. Szent János szerint (19,12) azzal zsarolták a zsidó vezetők, hogy ha „elbocsátod, nem vagy a császár barátja”. Más szóval, ha gyűlölik és megvetik is Rómát őt, akkor is feljelentik a császárnál. Szent Lukács is példaszerű alattvalókat csinál a zsidókból, akik a császári kincstárat féltik: „Azt tapasztaltuk, hogy félrevezeti nemzetünket és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak.” (23,2). Mind a két jelenet kapcsán kétségek merülhetnek fel. Ilyeneket ugyanis egy római helytartó nem engedethetett meg magának. Pilátus tíz évig töltötte be a posztját, tehát Róma szemszögéből jól kellett ellátni hivatalát.

A másik dolog, ami viták tárgyát képezi az a húsvéti amnesztia. A Biblia szerint a nép dönthetett, hogy vagy a gyilkos Barabást engedik el, vagy Jézust. A nép persze a gyilkos mellett döntött. A történészek egy része szerint elképzelhetetlen volt, hogy egy helytartó a döntés jogát a népnek engedje át. Vannak, akik azzal magyarázzák, hogy a korai keresztények igyekeztek a rómaiakat jobb színben feltüntetni, mert náluk volt a hatalom és így akarták elkerülni a provokációt. Inkább a zsidókat tüntették fel  rosszabb színben Jézus halálával kapcsolatban.

És mi volt a rómaiakkal a helyzet? Ők hogyan látták a dolgokat? Ő szemükben a zsidó nép erős vallásossága és a lázadásra való hajlama összefüggött. Ha tehették távol tartották magukat a templomhegytől, hogy ne provokálják a zsidókat. Csak a zsidó ünnepeken erősítették meg Jeruzsálemben a katonai jelenlétüket. Még a lázadás gondolatát is igyekezetek elfojtani. Pilátus a visszafogottságot túlzónak tartotta. Az elődje még a zsidók emberi ábrázolás tilalmát is tiszteletben tartotta. Pilátus szerint viszont ez a gyengeség jele volt. Ennek ellenére kerülte a nyílt összetűzést. A kohorszoknak azt a parancsot adta, hogy a császár képével a zászlajukon csak este vonuljanak be Jeruzsálembe. Mégis Jeruzsálem és a környék népe követelte a zászlók eltávolítást. Kétnapi tárgyalás után Pilátus ultimátumot adott a népnek, hogy hagyják abba a tiltakozást, de ők azt mondták jobban félnek Isten haragjától, mint a császárétól. Pilátus meghátrált, mert rájött, hogy véres leszámolás rosszabb lenne, és visszavonult Caesareába. De Pilátus tudott más is lenni. A templom pénzéből építetett vízvezetéket Jeruzsálemben. Úgy gondolta ez a zarándoknak is jól jön. De a farizeusok visszakövetelték a pénzt. Mikor nem adta lázadásra buzdítottak, amit Pilátus véres módon levert.

Pilátus ilyen eszközökkel erősítette meg a hatalmát, míg nem a szamaritánusokkal került szembe. Egy önmagát prófétának tartó ember élezte ki a helyzetet. Arra buzdította a szamaritánus híveit, hogy másszák meg a szent Garizim hegyet. Pilátus lezáratta az odavezető utakat. Szabályos csata alakult ki, ami több halottat követelt. A szamaritánusok bepanaszolták Pilátust Szíria helytartójánál. A felmentett Pilátus Kr.u. 37-ben visszatért Rómába, ahol rövidesen meghalt. Itt eltűnik minden nyoma. Egyesek szerint a császári udvarban annyira leáldozott a csillaga, hogy öngyilkos lett. Valaki szerint áttért a keresztény hitre. Az etióp és a kopt egyházban tisztelik, mert lehetővé tette Krisztus kereszt halálát és így az emberiség megváltását. Holtestének helyével kapcsolatban is legendák keletkeztek. Például ilyen kapcsolódik a svájci Luzern melletti Pilátus tóhoz, ami ma egy láp. Vagy a szárvidéki Dillingenben a Pachten városrészhez.            

Az röviddel Antiochia elfoglalása után a keresztesek ostromlóból ostromlottak lettek. Kerboga moszuli emír serege körbe vette a várost. De ekkor hirtelen feltűnt a Szent Lándzsa. A relikvia a megfáradt kereszteseknek új erőt adott. 

Az Úr 1098-as évének június 10-i estéjén egy szakadt ruhájú szerzetes Provánszból, Peter Bartolomeus kért kihallgatást Raajmund Toulouse grófjától és Adhémar, Le Puy püspökétől. Zaklatottan préselte ki magából a szavakat, miszerint Szent András jelent meg neki és azt a feladatot adta, hogy menjen a keresztesek vezetőihez és vezesse őket a Szent Péter templomhoz. Azt habogta, hogy ott van a Szent Lándzsa elásva, amellyel egy római katona Krisztus oldalát megszúrta, hogy ellenőrizze a halálának beálltát. Először senki sem akart a történetének hitelt adni. De párnap múlva, amikor a török hadvezér Kerboga elkezdte a csapatait összevonni, hogy a várost megostromolja szükség volt egy csodára. Tizenkét ember rendeltek Peter Bartolomeus mellé, hogy elmenjenek a templomhoz. Az oltár mögött kezdtek el ásni. Mikor estig semmit sem találtak a szerzetes maga ugrott a gödörbe és vadul folytatta az ásást és meg is találta a lándzsát. Adhémar püspök kételkedett a talált tárgy hitelességében. A Szent Lándzsa a tudta szerint Alexios császár kincstárában található. Szent Heléna, Nagy Konstantin anyja az első „régész” a világtörténelemben már a Kr.u. 4 században megtalálta Jeruzsálemben. "De miért ne adjunk egy lehetőséget Peter Bartolomeus által kiásott lándzsának?" -gondolta.  Ami utána történt egy igazi csoda volt. Június 28-án a keresztesek felkészültek a kitörésre. Elegendő lovuk már régen nem volt. A kevés, amely még életben volt annyira legyengültek, hogy nem tudtak egy lovagot a hátukon cipelni. Adhémar püspök kiadta a parancsot, hogy minden gabonaszemet az állatok élelmezésére kellett felhasználni, hogy felkészítsék őket a csatára. Az emberek sem voltak jobb állapotban. A keresztesek serege 20 ezer kiéhezett emberből állt. De mindegyikük telve volt reménnyel. Amikor kinyílt a városkapu Aguilers-i Raimund lépett előre és a lándzsát a magasba emelte. Az ezt követő csata rövid volt. Kerboga megzavarodott a fanatikus európaiakat látva és taktikai hibát követett el. A török katonák össze vissza kezdet rohangálni. A Szent Lándzsa szabaddá tette az utat Jeruzsálem felé.     

Gallipoli. Az első világháború legvitatottabb hadművelete. 1915. április 25-én 75 ezer ember szállt partra – britek, franciák, ausztrálok – Gallipoli félszigetén. A szemben álló török erőket német tábornokok irányították.

 Könyörtelen módon lőtték a brit hadihajók a török állásokat. Majd elhallgatott a tüzérség. „Felugortunk és előre rohantunk. A magaslaton törökökkel találkoztunk.” – írja le Cecil Alonson őrnagy a gurka egységének az 1915. augusztus 9-i támadását a Sari Bair dombvonulat ellen. „Le Marchand hadnagy szívét egy bajonett járta át, én a combomon sebesültem meg.” A britek győztek a kegyetlen kézitusában. És akkor a saját tüzérségük kezdte lőni őket. 150-en vesztették életüket. Az életben maradt gurkák visszavonultak, a támadás kudarcba fulladt. De miért harcoltak egyáltalán a britek és a franciák Európa és Ázsia földrajzi találkozásánál? Az Oszmán Birodalom által ellenőrzött Dardanellák vezetett a Márvány tengeren keresztül a Fekete tengerhez. Nagy Britanniának és Franciaországnak el kellett foglalnia ezt a vízi utat, hogy szövetségesüket, Oroszországot fegyverrel és hadianyaggal el tudja látni. Emellett Itáliának, Görögországnak és Romániának ez jelzés lett volna a háborúba való belépésre.  

Tehát hozzáfogtak a britek egy merész tervhez, ennek a legszűkebb részen 1,3 kilométer széles és 65 kilométer hosszú vízi útnak a meghódításához. A terv az volt, hogy brit és francia hadihajók benyomulnak az Égei tengerről a Dardanellákba és a jobb és baloldalon levő török tüzérséget szétlövik, majd Konstantinápoly felé előre nyomulnak, meghódítják azt és fegyverszünetre kényszerítik az Oszmán Birodalmat. A török tüzérség a szorosban elégé el volt öregedve, de a németek és a törökök megerősítették őket. Emellett állandóan változtatták a helyüket, így a brit és a francia repülők és hajók nem tudták a pontos helyüket felderíteni. Március 8-án a „Nusret” nevű kis vontatóhajó a meglevő aknamezőt kiszélesítette. Az eső és a köd miatt a britek ezt nem vették észre. A brit és francia hajók óvatosan haladtak előre és aztán 1915. március 18-án délelőtt 11 órakor sugárzó napsütésben megindították a támadást. Hatalmas flotta 17 csatahajóval nyomult be a Dardanellákba. A hajóágyúik a török partokat lőtték a törökök pedig viszonozták a tüzet. A francia csatahajó a „Bouvet” egy fordulónál aknára futott és 600 ember vesztette életét a hullámsírban. Csapás-csapás után érte a támadókat. Több hajó aknára futott, vagy a török tüzérség semmisítette meg őket. Az angol hadvezetés lefújta a támadást. 

A britek kénytelenek voltak megváltoztatni a haditervüket. Most Gallipolit akarták először elfoglalni ezt a 80 kilométer hosszú, a legszűkebb helyén 4,5 kilométer széles félszigetet, északra a Dardanelláktól. Utána a török tüzérséget megsemmisíteni és a hajóikkal Konstantinápolyig előre nyomulni. Gallipoli karszt kőzetből álló hegyvidékből áll, szakadékokkal és mély szorosokkal. Ahelyett, hogy rögtön támadtak volna a szövetségesek összegyűjtötték a 75 ezer emberből álló csapataikat. Mindenek előtt Limnos szigetén gyülekeztek a brit, ausztrál, újzélandi (Australian and New Zealand Army Corps, rövidítve ANZAC), szikh, gurka, brit indiai erők és franciák az idegenlégióval. A 30 ezres ANZAC erők többnyire fiatal, önkéntes ausztrálból állt, akik kalandvágyból jelentkeztek a brit hadseregbe.

Ezalatt a németek és a törökök időt nyertek, hogy Gallipolit erőddé alakítsák. A dombvonulatokon géppuskafészkeket és lövészárok rendszereket építettek ki. Otto Liman von Sanders, aki a 60 ezer fős védelmet vezette kisebb egységeket állomásoztatott a feltételezett partraszállási szakaszon, az embereinek a többségét a Gallipoli félsziget belsejében illetve az ázsiai részen tartotta. Amint kiderül, hogy a szövetségesek hol szállnak partra, oda vezényli őket és visszaszorítják a nyugati támadókat a tengerbe. A britek a támadást felületesen szervezték meg, a török ellenfelüket nem vették komolyan. Ez végzetes eredménnyel járt. A szövetségesek nem egy pontra koncentrálták a támadásukat, hanem megosztották az erőiket. Kap Hellesnél, Gallipoli déli csücskén szálltak partra a britek öt különböző helyen. Az egyik részen gyenge török ellenállásba ütköztek, a másik részen erős golyózápor fogadta őket. „Egymás után lőtték le a katonáinkat, a holttestek messze a tengerben lebegtek, vagy a parton feküdtek.” – írta visszaemlékezésében egyik brit egység vezetője. A brit főparancsnokság lassan reagált, a partraszálló egységeknek még pontos térképeik sem voltak. Értékes idő ment el, mialatt a britek nem tudtak előre haladni, viszont a törökök masszívan tartották az állásaikat. Az ázsiai részen Kum Kalenél szálltak partra a franciák, de rövidesen vissza kellett vonulniuk, hogy segítsenek a briteknek Kap Hellesnél. Ari Burnunál, Gallipoli nyugati partján az ANZAC csapatok szálltak partra az éjszaka sötétében. Csakhogy nem egy sík strandon, mint ahogy gondoltak, hanem egy meredek partszakaszon. Mustafa Kemal, a későbbi török elnök Kemal Atatürk a veszteségekre tekintet nélkül a 19. hadosztállyal megtámadta az ANZAC erőket. Április 25-én a 15 ezer partraszálló erőből 500-an halottak, 2500 sebesültek lettek. Ugyan Kap Hellesnél és Ari Burnunál is kudarcot vallottak, a következő héten a szövetségesek megpróbálták áttörni a török vonalakat. Megfáradtan harcoltak mindkét oldalon a kialakuló állóháborúban. Már-már olyan lövészárok harc alakult ki, mint Franciaországban a nyugati fronton. Az oszlásnak indult holttestek szörnyű szagot árasztottak. Mindenhol legyek voltak. Betegségeket terjesztettek. Sok katonának hasmenése volt.

Még egyszer megpróbálták a britek az irányítást magukhoz ragadni. Augusztus 6-án 20 ezer ANZAC katona szállt partra a Suvla öbölnél. Ezzel egy időben az ANZAC egységek Ari Burnunál, valamint brit és indiai katonák Sari Bairnál is támadásban lendültek. Ez alkalommal sem voltak elég gyorsak a partraszálló egységek. A törököknek volt idejük bezárni a betörési pontokat. Sari Barinál éppen úgy véres álló háború alakult ki, mint ahogy Suvlanál. 1915 decemberében a londoni vezetés elrendelte a kiürítést. Az összes egységet kivonták – december 20-ig Suvlanál és Ari Burnunál, 1916. január 9-ig pedig Kap Hellesnél. A németek és a törökök nem vették időben észre a visszavonulást, ezért viszonylag kis veszteséggel hajtották azt végre. Egyetlen pozitív eredménye a nyugati erőknek ez volt. 1915 elején senki sem tartotta lehetségesnek a törökök győzelmét. A mérleg 300 ezer halott, sebesült és eltűnt katona a török oldalon, valamint 530 német halott. 260 ezer halott, sebesült és eltűnt katona a szövetségesek részén. Winston Churchill tengerészeti miniszter az akció lelkes támogatója kénytelen volt lemondani. És mi lett a nyugati erők következő feladata? Thessalonikiben szorongatott szerb egységek segítségére kellet vonulniuk.            

A név Montségur az ógall nyelven biztonságos csúcsot jelent és névadója a hegytetőn található várnak. A név és a vár évszázadok óta szorosan kapcsolódik egymáshoz. A nehezen megközelíthető a keleti Pireneusokban található hegycsúcs a kőkor óta lakott. A nevéhez mindig is valami titokzatosság és átok ragadt. A 13. század elejére az erődítmény pusztulásnak indult, mígnem a katharok újra felfedezték  és felépítették. Erre jó okuk volt. Az egyre erősödő egyházi közösség, ugyanis szembekerült a korrupttá és hataloméhessé váló katolikus egyházzal. A pápaság szemében szálkává váltak a sajátos elveket követő új vallási irányzat tagjai. Miután megerősítették Montségur falait a katharok menedéke lett.  Ebből az erődből hajtották végre az akcióikat az úgynevezett „Faydits”-ok, ami katalánul azt jelenti, hogy „elüldözöttek”. A szeparatista elitcsapatok biztosították a kathar papokat és kommandó akciókat hajtottak végre katolikus egyházi intézmények ellen szerte Franciaországban. De miután 1242 májusában Toulouseban az inkvizítor Étienne de Saint-Thiberyt és Guillaume Arnaudot meggyilkolták túlveszítették a húrt. 1243 májusában Montségur lábánál királyi és egyházi csapatok jelentek meg. A várban 360 kathar sáncolta el magát. Tíz hónapon keresztül kétségbe esett ellenállást fejtettek ki, majd kénytelenek voltak a várat feladni. De előtte két férfinak sikerült egy titkos útvonalon az erődítményt elhagyniuk és egy kazettában a katharok kincsét magukkal vinni. Holott tudni lehet, hogy Foix grófság területén egy barlangban rejtették el a kincset, mai napig nem tudni pontosan hol található ez a barlang. A katharok ugyan megadták magukat a túlerőnek, de nem hódoltak be nekik. Amikor 1244. március 16-án elhagyták Montségurt senki sem tagadta meg a hitét. Büszkén masíroztak a támadók sorfala között rendezett formációban férfiak és nők a völgyben felállított máglyák felé és vetették magukat a tűzbe.  

 Az amerikai polgárháború egy egész generációnak okozott traumát. Az 1865-ös vége után sok harcos nem talált vissza a normális életbe. Tudatosan helyezték magukat törvényen kívül, loptak, raboltak és gyilkoltak. A leghíresebb közülük Jesse James volt, bosszúálló, bandita, népi hős.

Közép nyugaton, mélyén Iowában, Council Bluffs és Des Moines között a Rock Island-i vasútvonal éles kanyart vesz. John Rafferty az Omahából induló ötórai expresszvonat masinisztájának ezen a szakaszon 20 mérföld per óra sebességre kellett fékeznie. 1873. július 21-én este döbbenve vette észre, hogy nem sokkal a vonat érkezése előtt meglazított síneket kötéllel két oldalra húzták. Rafferty megpróbálta megállítani a szerelvényt. Túlkésőn! A csikorgó fékezés ellenére, nem tudta elhárítani a balesetet. A széthúzott síneken kisiklott a mozdony és felborult. Rafferty kitörte a nyakát és rögtön meghalt. A mozdony mögötti csomagszállító vagon szintén kisiklott. Két álruhás férfi felugrott és berontott a sínen maradt vagonokba. Pisztollyal és puskával fenyegették meg az utasokat. Másik két bandita ugyanekkor biztosította a vasúti töltést. A csomagszállító vagonba is bemászott két fegyveres, amelyben a postát szállították. A legértékesebb része a szerelvénynek egy széf volt, amelyben 2337 dollár volt. Az egyik rabló lehúzta az álarcát. Világos haja volt és kék szeme. „Ha nem nyitod ki a széfet, vagy adod ide a kulcsát, kiloccsantom az agyad.” – kiáltott rá a postai alkalmazottra. Háta mögött az utasok sikoltoztak a félelemtől. „Mi a szegénynek érdekében rabolunk ki titeket!” – kiabálta az egyik rabló. „Nem akarunk senkit bántani.” Majd alig tíz perc múlva eltűntek a zsákmánnyal. A banditák, akik a szegények érdekében rabolnak, amerikai népi hősök lesznek. A vezetőjük nem más, mint Jesse Woodson James. Ő nem csak gazdag akart lenni, hanem híres is. És ebben egy újságíró is támogatta a „St. Louis Dispatch” című lapnál: John Edwards. Jesse és fivére Frank nem csak „fölülmúlhatatlanok” hanem „kitartók” is ünnepelte Edwards a vonatrablókat. Egy korai cikkében a kerekasztal lovagjaihoz hasonlította őket és a tetteiket „költőinek” nevezte.

Az újságíró meglátása szerint ugyanis a banditák egy jogos harcot folytattak tovább: a déli államokét. Nyolc év múlt el azóta, hogy kapitulálniuk kellett. Edwards szerint – aki még ekkor is a déli államok oldalán állt – a harc tovább folytatódott, csak más eszközökkel. A beszámolóiban olyan legendát alakított ki, miszerint a James banda a déli értékeket védi. Emellett persze semmiben sem különböztek az igazi banditáktól. Hármon negyed évvel korábban egy bankrablás folyamán megöltek egy férfit, majd a fivérek lövöldözve és ordítozva lovagoltak keresztül a városon, Franknél öt, Jessénél három pisztoly volt. Annakidején először számolt be az újság a tetteikről. Missouri kormányzója 500 dollárt tűzött ki a fejükre, amikor a bevett fejpénz 300 dollár volt. Ekkor tűntek fel a fivérek John Edwardsnak. A fivérek dél oldalán harcoltak és Edwards a banditákat szabadságharcosnak állította be. 1870 tavaszán találkozott az újságíró a James fivérekkel és le volt nyűgözve Jesse politikai radikalizmusától és hogy nem rejtette véka alá az északi államok iránt érzett gyűlöletét. Az újságíró mindig megvédte az akcióikat, amiket azzal magyarázott, hogy azokat megaláztatás és a bosszú motiválja. „A férfiak az életüket azért veszélyeztetik, mert tudják, hogy az új törvények csak azért léteznek, hogy szolgaságba taszítsanak.” – írta Edwards. Egy ideig bankokat raboltak Edwards támogatásával, majd rájöttek, hogy vannak sokkal értékesebb célpontok is: postai cégek, pénz és érték szállítmányok, amiket vonattal szállítanak. A Chicago, Rock Island and Pacific Railroad vasút megtámadása 1873 júliusában, amelynél Rafferty mozdonyvezető meghalt, a banda első vonatrablása volt. A banditák politikai megnyilvánulása volt, hogy azt mondták senkit nem akarnak bántani csak a vonatot és a gazdagokat akarják kirabolni. Jamesnek szinte nem volt olyan akciója, amelynek ne adott volna politikai töltetet. A hat hónappal későbbi vonatrablásnál például bejelentették, hogy az utasokat nem rabolják ki. Búcsúzóul kezet nyújtottak a mozdonyvezetőnek és egy sajtóközleményt hagytak hátra, miszerint „Iron Moutain Vasutat ma reggel öt fegyveres kirabolta.” A rablás értékének kiderítését Jesse meghagyta az újságíróknak. A szövegbe még beleírták, hogy az akció a „szegények bosszúja”, valamint a „történelem legmerészebb rablása” volt.

Az észak-dél konfliktusa már korán meghatározta Jesse James életét, holott nyugaton Missouriban nőtt fel. A család kendert termesztett és Jesse már egész fiatalon kint dolgozott a földeken. 13 éves volt, amikor 1861 áprilisában kitört a polgárháború és Missouriban erőszak és káosz lett úrrá. A konfliktus egy kérdés miatt éleződött ki, a rabszolgaságot ki lehet-e terjeszteni a Mississippitől nyugatra, vagy csak a déli államokban lehet rabszolgát tartani? Missouri 1821-ben az Unióba, mint rabszolgatartó állam lépett be. Csakhogy itt nem volt olyan egyértelmű a helyzet, mint Georgiában, vagy Dél Karolinában. Az olyan rabszolgatartó farmerek mellett, mint a James család abolicionisták is éltek, akik a feketék felszabadításáért küzdöttek. Egy küldöttgyűlésen 1861-ben Missouriban az Unióban maradás mellett döntöttek. Emellett sokan voltak a konföderáció oldalán is. A szakadás Jesse hazájában komoly volt, szomszéd a szomszéd ellen harcolt.

Az északiak szempontjából Missouri nagyon fontosnak számított; a nyugat kapuja volt. Itt kezdődött az „Oregon Trail”, az út, amelyen a telepesek Csendes óceán partja felé mentek. Egy északi tábornok hadi állapotot hirdetett, és csapatokat állomásoztattak itt. Erre válaszul gerilla háború tört ki. Unió párti katonák vonultak az államon át, fosztogattak, helyieket lőttek le és rabszolgákat szabadítottak fel. A déliekkel szimpatizálók „Buschwackers” azaz „bozótvágók”-nak hívott bandákba szerveződtek és bosszúhadjáratot indítottak az északiak ellen. Jesse idősebb fivére Frank csatlakozott az ellenállókhoz. Jesse elindult megkeresni a bátyját. Az északiak megverték, azt hazudták, hogy mostoha apját kivégezték, végül börtönbe zárták. Egy évvel később Jesse belépett a „Buschwackers”-ek közé. A vezetője Willliam „Bloody Bill” Anderson egy hírhedt gerilla vezér, aki az ellenséget megskalpolta és minden általa megölt férfi mellett egy selyemszalag csomót hagyott. Anderson egyfajta apafigura volt Jesse számára. A szabadcsapatok katonás rendben harcoltak, Anderson kapitánynak hívatta magát. „Buschwackers” között alig volt 25 évnél idősebb harcos. A legtöbbjük erdőkben bujkált, vagy a szimpatizánsok farmjain. Például Jesse anyjának Zereldának a farmján. Pisztoly és Bowie kés lógott az oldalukon. Néhány társával Jesse elfogta nevelőapja kínzóját, Brantley Bondot. Bond rövidesen halott volt.

A gerillák nem csak északi katonákat öltek meg, hanem civileket és szabadon engedett rabszolgákat is. 1863. augusztus 21-én 400 „Buschwackers” megrohamozta a kansasi Lawrencet és meggyilkoltak 180 férfit és fiút, majd felégették a házakat. A konföderációs hadsereggel szemben a szabadcsapatok nem ejtettek hadifoglyokat. Az áldozataikat megcsonkították, levágták a fülüket, orrukat. Amikor 1864-ben „Buschwackers” Texasban teleltek át és ott egy déli hadsereggel találkoztak. A hadsereg tábornoka megjegyezte „az emberélet számukra kevesebbet ér, mint egy kutyáé.” A polgárháború végén Missouri romokban hevert. A házak, a földek, a termés el lett pusztítva. Minden harmadik embert megölték, vagy elüldözték. Ellentétben a déli államokkal Missouri az Unióban maradt és nem lett a hadseregnek alárendelve. A szuverenitását megőrizhette. De azért itt is az északiak új rendet akartak. Egy új küldött gyűlés új alkotmányt fogadott el és szigorították a választójogot. Csak, aki megesküdött, hogy nem támogatta a konföderációt sem szóban sem tettben választhatott. Több ezer konzervatív politikust és közigazgatási alkalmazottat távolítottak el, akik nem akarták a radikális változásokat támogatni. A kormányzó feketékből álló milíciát hozott létre, ami ellen még Unió pártiak is tiltakoztak. Olyanok is, akik harcoltak az Unió oldalán, de nem akartak több jogot adni a feketéknek. Azok a „Buschwackers”, akik haza jutottak, bosszútól tarthattak. A háborúban viszont megtanulták, hogy pénzt csak erőszakkal lehet szerezni. Most tovább folytatták a törvényen kívüliek életét. Többségük tolvaj, szerencselovag, rabló, lett. Frank és Jesse James is tovább harcolt. Valamikori harcostársaikkal bandába verődtek, aminek taglétszáma folyamatosan nőtt. Illegalitásban éltek és bankokat és postakocsikat raboltak ki.

Nem csak Jesse James és társai voltak ebben az időben törvényen kívüliek. A férfiak generációja nőtt fel a harctéren - látta barátjukat meghalni, vagy önmaga ölt meg másokat - és ezek után nem sikerült a visszatérés a civil életbe. Emellett a katonák hazavihették a fegyvereiket a háború után. Így lett minden napi eszköz a pisztoly és a puska délen és mindenek előtt nyugaton. A korabeli újságok tele vannak törvényen kívüliek történeteivel, mint például Wesley Hardin Texasból, aki tíz embert ölt meg. Vagy a tehén tolvaj Henry McCarty ismertebb nevén „Billy a kölyök”, aki Új Mexikóban több embert megölt. Férfiak, akik a nézeteltéréseiket fegyverrel oldották meg. És nem csak a sajátjukat. 1869 és 1874 között Jesse James és társai nyolc bankot, két postakocsit és három vonatot raboltak ki. Négy embert öltek meg és jó párat megsebesítettek. A hatóságok tehetetlenek voltak. Támogatók a banditákat elrejtették, üzeneteket továbbítottak, alibit biztosítottak nekik. Nem is gondoltak arra, hogy feladják őket. Egy vonatrablás után a postaszolgálat Adams Express Company megbízta az Allan Pinkerton magándetektív irodát a kézre kerítésükre. 1850 óta működött Chicagóban Pinkerton’s National Detective Agency. Amerika szerte voltak irodáik. Ők kapták el a Reno bandát az első vonatrabló gengsztereket. 1874 márciusában a magánnyomozó iroda három ügynököt küldött Jamesék hazájába. Joseph W. Witchert, Louis Lullt és John Boylet.

Witcher vándormunkásnak öltözött, amikor Jesse mostohaapjának a farmján munkát keresett. A szomszéd település sheriffjét és a bankigazgatót beavatta a tervébe. Kearney felé vonattal utazott, majd a szürkületben gyalog ment a farm felé. Soha sem tudjuk meg mi történt azután. Hajnali háromkor három álarcos férfit és a foglyukat egy révész kitette a Missouri folyó partján. Később a három férfit Jessenek és a bandájának két emberével azonosították, a foglyot pedig a detektív iroda embereként, akinek a holttestét a mostohaapa farmjától 30 kilométerre találták meg másnap délelőtt. Rögtön értesítették a detektív iroda másik két emberét, hogy lelepleződtek, de már késő volt. Lullt megölték, míg Boyletnek sikerült elmenekülnie. Pinkerton bosszút esküdött, de Missouriban a rablóknak olyan tekintélyük volt, hogy ismét sikerült megmenekülniük. 1874 augusztusában Jesse ismét megtámadott egy postakocsit Lexington közelében. A harmadik rablás után a kormányzó vadászni kezdett a bandára. Ennek ellenére 1874. december 8-án újabb rablásra került sor. Wells Fargo szállítócég 30 ezer dollárját sikerül megszerezniük. Az eddigi legnagyobb zsákmány. Allan Pinkerton viszont a nyomukban volt. 1875. január 5-én nyolc emberének sikerült bejutnia a James család farmjára. Fel kell gyújtaniuk a házat és a menekülő fivéreket lelőniük. Ez volt a terv. Sikerült egy gyújtóbombával a házat felgyújtani és Jesse mostohaapját és egy fekete munkását a fején megsebesíteni, valamint Jesse anyját és féltestvérét Archit szintén megsebesíteni. Archie rövidesen meghalt a sebesülésének következtében. Jesse és Frank viszont nem volt otthon. A banda tovább működött. 1876-ban Minnesotában rabolnak bankot. A város lakosait tűzpárbajra kényszerítik, azután több mint száz ember veszi őket üldözőbe.

 Frank és Jesse Jamesnek sebesülten ugyan, de sikerült megszökniük. Három emberüket elfogják, egyet megölnek. A banda nincs tovább. A testvérek álnéven Tennessee-ben telepednek le. Frank a földeken dolgozik, de Jesse nem elégedett ezzel az élettel. Új bandát toborzott és kocsikat és vonatokat rabolt ki. Csakhogy őket már nem köti a régi lojalitás. A végén két embere maradt Charley és Robert Ford. De Jesse nem bízik az embereiben. Joggal. Ford 10 ezer dollárért elárulja őt. Ha sikerül Jesse-t elfogni, megkapja a jutalmat és mentesül a büntetés alól. 1876. április 3-án a rablók megbeszélik, hogy St. Josephben megtámadják a bankot. Forró a reggel. Jesse leveszi a kabátját és a szokásától eltérően leteszi az ágyra a pisztolyövét. Ekkor Robert Ford hátulról fejbe lövi. Az újságírók egy időben érnek a helyszínre a rendőrökkel. A sajtó hónapokig erről cikkezik. John Edwards arról ír, hogy a törvényen kívülit elárulták. A gyilkosság gyáva volt és felesleges. A kormányzó felajánlja Franknek, ha feladja magát enyhítést kap. Valóban hosszas tárgyalás után elengedik. 1915-ös haláláig western showkban lép fel, mint számos exbandita. Jesse halála után ballada keletkezik róla. Jesse James balladája: Aki a gazdagoktól rabolt és a szegényeknek adta.