Állítólag róla mintázta Steven Spielberg Indiana Jones című filmjében Ernst Thot őrnagyot a gátlástalan német régészt. Ennek ellenére a két karakter kevés dologban hasonlít egymásra. Emellett Otto Rahn tudományos munkássága legalább annyi kérdést vett fel, mint halálának körülményei, amihez jó pár összeesküvés elmélet kacsolódik.

A léptei egyre nehézkesebbé váltak a sűrű hóesésben. A hegynek fölfelé menve a távolban halkuló gyermek kacajt halott, aztán ez is föloldódott a súlyosan rátelepedő csendben. Egy patakmederben ért véget az útja az Eibergnél található hegyi kunyhó közelében. Leült és lassan álomba merült, amiből aztán sohasem ébredt fel. A szerencsétlen ember, akinek a tiroli Alpokban ért véget élete szokatlan sors jutott a náci Németországban. A neve Otto Rahn, egy személyben intellektuel, tudós, kalandor és SS tiszt. Mint a Katarok történetének kutatója nem kisebb dolgot keresett, mint magát a Grált, jelentsen is ez bármit is. 1939 május 11-én találták meg a holttestét. Hivatalosan hegyi túra közben eltévedt és megfagyott, de valójában öngyilkos lett. „Végem van!” – mondta pár nappal korábban barátjának Kurt Egger SS Oberscharführernek – „Üldöz a SS és azzal vádolnak, hogy homoszexuális vagyok. Ezért vagy koncentrációs táborba kerülök, vagy öngyilkos leszek.” A történtekre legalább is így emlékezett Albert Haller, Rahn könyvkiadója, aki ebben az időben Egger vendége volt. Rahn homoszexualitását több kutató tényként kezeli. Amikor ez Himmler tudomására jutott, nem hagyott más választást számára. Pedig korábban még azt jelentette feljebb valóinak, hogy meg fog házasodni, csak éppen erről az állítólagos menyasszony nem tudott. Rahn karrierjének csúcsa egy évvel korábbra esett, amikor SS-ben elő is léptették, de ezután gyorsan jött a bukás. Túlzott alkoholfogyasztása miatt megfenyítették és négy hónapra a buchenwaldi és dachaui koncentrációs tábor őrségébe osztották be. Ehhez jött a homoszexualitás vádja, amit viszont már nem lehetett ilyen „könnyen” megúszni. Rahn eltűnését 1939 március 13-án jelentették be. A holteste két hónap múlva került elő. A tiroli Söll mellett található Eibergen egy helyi parasztember Josef Mayer gyermekei találták meg. Az erősen bomlásnak indult testet csak a nála levő iratok alapján tudták azonosítani.

De felmerül a kérdés: Otto Rahn testét találták meg 1939 tavaszán? Az összeesküvés elméletekben hívők szerint nem! Szerintük az öngyilkosság csak megtévesztés volt. Rahn így inkognitóban tovább tudta élni életét. Több teória is született ennek alátámasztására. Egyik ilyen, hogy a helyi rendőr nem volt, abban a helyzetben, hogy pontosan azonosítsa a holtestet, ezt csak a nála megtalált papírok alapján tette meg. Még Rahn szülőföldjén élő apját sem értesítették fia haláláról. A másik furcsaság a temetés helye. Elvileg a megtalált holtest temetésére Wörglben került sor, de itt Rahn néven nem temettek el senkit. Az adott időszakban lehetséges, hogy Kirchbichlben helyezték öröknyugalomra, de ez is csak feltételezés. A sírhelye mind a mai napi ismeretlen, ennek ellenére neve szerepel a család darmstadti temetőben található sírkövén. Még titokzatosabbá teszi Rahn halálának körülményeit hogy a náci párt lapjában Völkischer Beobacter 1939 május 18-i számában megjelent egy gyászjelentés: „Otto Rahn SS-Obersturmführer idén márciusban tragikus körülmények között meghalt egy hóviharban, a hegyekben. Gyászoljuk ezt a halott elvtársat, egy tisztességes SS-embert és kiváló történelmi és tudományos művek alkotóját.” Aláírás, Karl Wolff Gruppenführer, Himmler személyi vezérkarának főnöke. Ez az írás azt mutatja, hogy Rahnnak megbocsátott az SS, és nem csak visszavették a soraikba, ahonnan halála előtt kilépett, de még rangját is visszakapta. Mivel érdemelte ki ezt Rahn? Milyen munkásság állt mögötte, amivel Himmler vezérkari főnökének dicsérő szavait kiérdemelte?

Rahn főleg Himmler és környezetének az okkultizmus iránti érdeklődésének köszönhette karrierjét. 1904-ben Michelstadtban született kutatót már fiatalkorában érdekelni kezdte a Katarok története. A Katarok egy vallási közösség tagjai voltak, amelyek az „igazi” keresztény tant képviselték. Legalább is ezt állították magukról. A XIII. században Franciaország déli részén éltek nagyobb számban. A római egyház, amely nem engedett eltérni a hivatalos keresztény tanítástól, európai keresztes hadjáratot szervezett a Katarok kiirtására. A Katarok egyik utolsó menedékhelye a dél-franciaországi Montsegur vára volt. Montsegur erődjének elfoglalásával és az utolsó 205 katar megégetésével a titkos tan is megsemmisült. Rahn azonban úgy vélte, hogy ezt a titkos tanítást - legalábbis részben - megőrizte Wolfram von Eschenbach Parzivalja. Szerinte a Grál, amit a Katarok őriztek meg nem kehely volt, hanem egy drágakő, ami Lucifer földre űzetése után esett ki a koronájából. Rahn szerint Lucifer nem volt gonosz, hanem olyan bukott angyal, aki fényt, akart hozni a földre az emberek közé. Lucifer átértékelésével Rahn a Katarok dualista világszemléletéből merített, miszerint az Ószövetség Istene a gonosz anyagi világot létrehozó Demiurgosz, míg az igaz Isten tiszta szellemi lény. Erre a megközelítésre figyelt fel Heinrich Himmler, aki mint megrögzött antiszemitaként mindent támogatott, ami a zsidóságot és az Ószövetséget rossz fényben tünteti fel. 1933-ban jelent meg Otto Rahn első könyve „Keresztes hadjárat a Grál ellen” címmel, amelyben Katarokról szóló tézisét kifejtette. Ezzel felhívta magára Himmler figyelmét. 1935-ben belépett az SS-be valamint az Ahnenerbe szervezet tagja lett. Az Ahnenerbe szervezet megpróbálta tudományosan alátámasztani az északi vagy árja faj felsőbbrendűségét és küldetését. A régi kultuszhelyek (pl. Externsteine, Sachsenhain, Loreley, Heidelberg melletti Heiligenberg) régészeti feltárásai mellett a szervezet tagjai kutatóutakat tettek szerte a világon, többek között Tibetbe. Rahn hipotéziseit a Katarokról, mint egy árja-germán dualisztikus eretnekségi mozgalomról, az okkultizmus megszállottja Himmler jól fogadta, és rávette Rahnt, hogy folytassa az SS számára a kutatást. A második könyve a „Lucifer udvartartása” 1937-ben jelent meg erős antiszemita felhangokkal és a római katolikus egyház elleni támadással. Rahn az Ahnenerbében kapcsolatba került a náci korszak egyik legrejtélyesebb személyiségével Karl Maria Williguttal, aki az SS-be való belépéskor Weisthorra változtatta a nevét. A köréje szerveződő kutatók alkották az Ahnenerbe gerincét. Wiligut többek szerint nem volt teljesen komplett ezért 1939 augusztusában leszerelték az SS-től.  Himmler a csapat nagyon fontos tagjának tekintette Rahnt. Himmler személyesen rendelt száz példányt Lucifer udvartarásából, és felajánlotta az egyik luxuskiadást Hitlernek. Rahn halála után, még a háborús papírhiány ellenére is, Himmler további ezer példányt nyomtatott. De ez sem akadályozta meg, hogy Rahn sorsa megpecsételődjön. 1937. november 23-tól december 21-ig Rahn kötelező katonai szolgálatot teljesített az Oberbayern Ezrednél, az SS-Totenkopf hadosztálynál Dachauban.  A Reichsführer-SS vezérkari főnökéhez intézett, 1937. augusztus 28-án kelt leve szerint ez fegyelmi intézkedés volt. Ebben a feljegyzésben Rahn megígérte, hogy a jövőben tartózkodik az alkoholtól. De mindez nem volt elég. A bajok csőstül jöttek. 1938. február 29-én Karl Wolff megdöbbentő levelet írt az SS Faji Kérdések Irodájának, amelyben arról tájékoztatta őket, hogy Rahn nem tudott faji származásról szóló bizonyítványt bemutatni, amely bizonyítvány, a kezdetek óta az SS-tagság legfőbb feltétele volt.  Wolff levele egy hónapot biztosít Rahnnak, hogy teljesítse ezt a szabályt. Ennek ellenére Rahn aktájában semmi sem utal arra, hogy egy ilyen bizonyítványt több mint egy évvel későbbi eltűnése előtt készítettek volna. 1938 végén Rahn két hónapot töltött szolgálatban Buchenwaldban is. Ez azt mutatja, hogy az alkoholizmus, a homoszexualitás mellett még a származásával is gond volt.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyen vádak elől a halálba menekült. De valóban öngyilkos lett? Egyesek szerint nem. Létezik ez olyan elmélet, hogy Otto Rahnból Rudolf Rahn lett, aki a Harmadik Birodalom római követeként teljesített szolgálatot. Ezzel csak az a baj, hogyha valaki el akar tűnni nem csak a keresztnevét változtatja meg! Annak fényében különösen, hogy több egybe esés is fellelhető kettőjük életútjában. Például, hogy ugyan az volt a titkárnőjük, vagy, hogy mindkettőnek hiányzott a személyi aktájából az árja származást bizonyító papír. De más legendák is szárnyra kaptak Rahnnal kapcsolatban. Elég azt a legendát megemlíteni, hogy 1941-ben Otto Skorzenyvel látták Franciaországban. Akkor, amikor az Ahnenerbe egyik kiadványában szintén 1941-ben arról írtak: „hogy a háború után érdemes lenne folytatni az 1939-ben a hegyekben szerencsétlenül járt SS bajtárs Otto Rahn munkáját.” Ugyanakkor az öngyilkosság verziót gyengíti a már korábban említett Albert Heller, aki szerint Himmler Rahnt „valamiféle fedett ügyletben” használta. De erre sincs közelebbi bizonyíték.

Otto Rahn személye jó alanyul szolgál az összeesküvés elmélet gyártóknak. Grál kutató volt, még ha munkássága megkérdőjelezhető is. SS tagsága és az ezotériához kapcsolódó munkássága érdekessé teszi személyét, csak úgy mint halálának tisztázatlan körülményei.

Az ötvenes évek elején egy vírus terjedt Amerika szerte. A neve hisztéria. Az 1947-es roswelli esemény után, amikor is állítólag egy repülő csészealj zuhant le az Új Mexikó állambeli településen, a sajtó tele volt furcsa repülő tárgyakkal és hihetetlennek tűnő jelenségekkel. A kormány félve attól, hogy a felheccelt légkör ellenőrizhetetlen események sorozatához vezethet megbízta a légierőt, hogy feltűnés nélkül vizsgálja ki a történteket. A belső utasítás egyértelmű volt: UFO-k nincsenek és az észlelésekre racionális válaszokat kell adni, így vonva ki a szelet a hisztéria vitorlájából. 1951-ben Edward J. Ruppelt a légierő tisztje vezetésével létrehozták a „Kék könyv” projektet. A projekt célja megvizsgálni a világ és Amerika szerte észlelt UFO jelenségeket. Charles P. Cabell tábornok kijelentette: „Mindenkinek látnia kell, hogy mi nem rendelkezünk kielégítő válaszokkal ezekre a csészealj kérdésekre. Én ezért válaszokat akarok, méghozzá átkozott jó válaszokat.” Először Ruppelt összegyűjtötte az adatokat, majd tudományos módszerekkel elemezte. A tízfős szakértői csapata minden bejelentést megvizsgált származzon az egy háziasszonytól, vagy egy pilótától. 1969-ig 12618 esetet gyűjtöttek össze és vizsgáltak meg. Az érdekes az, hogy egyes eseteket mind a mai napi nem tudják hová tenni. Például az 1964-es esetet , amikor is az Új Mexikó állambeli Soccoroban egy rendőr egy tojás alakú repülő tárgyat észlelt az út mentén, ami azután, hogy elrepült felgyújtotta az útszéli bokrokat. Az ehhez hasonló eseteket a légierő megpróbálta szőnyeg alá söpörni. Ruppert erősen kritizálta az eltusolási kísérleteket és ebben támogatta J. Ellen Haynek csillagász projekt szakértő is, aki nem mellesleg kiállt a nyilvánosság elé és beszámolt a légierő eltusolási manővereiről. Ennek ellenére a légierő terve mentrendszerűen haladt. A hisztéria lassan lecsengett, és aki hitt az UFO-kban vagy őrültnek, vagy összeesküvés elmélet gyártónak titulálták. Azért maradtak megválaszolandó kérdések ennek ellenére. 701 esetre mind a mai napi nincs racionális magyarázat.       

 Amikor 1919 augusztusában Valbanera nevű gőzős elhagyta Barcelona kikötőjét úgy tűnt minden rendben van. A hajó, mint ahogy a tervekben is szerepelt megállt Malagán, Cadizban és a Kanári szigeteken, ahol utasok szálltak fel és le. Összesen 1200 utassal indult el a hajó az Atlanti óceánon át Santiago de Cuba és Havanna felé. Csak amikor a Valbanera elhagyta a Kanári szigeteket valami furcsa dolog történt. A horgony leszakadt a láncáról és elmerült az óceán hullámaiban. Ez a matrózok számára rossz előjelnek tűnt. Ezért 742 ember elhagyta a gőzöst Santiago de Cubában, pedig Havannáig volt jegyük. Csakhogy a kiszálló utasok ekkor még nem is sejtették, hogy ezzel a cselekedettel az életüket mentették meg. Ami pedig a hajón maradókkal történt mind a mai napig rejtély és vad spekulációk tárgya. Amit biztosan tudunk 488 ember nyomtalanul eltűnt. 1919 szeptember 8-én veszett nyomuk. A Valbanera megérkezett Havanna kikötőjéhez, de a viharos időjárás miatt nem tudott kikötni és így a nyílt óceánon kellett várakoznia egy éjszakán keresztül. A következő reggel a gőzősnek nyoma veszett. Egyszerűen eltűnt. Jelentős erőket megmozgató keresőakció ellenére a hajóra csak szeptember 20-án találtak rá. Egy homokpadon felakadva feküdt valahol Florida és Kuba között. Ezzel az eseménnyel kezdődött el a mítoszgyártás. A hajó a körülményekhez képest sértetlen volt és a mentőcsónakok is a helyükön voltak. De az utasok eltűntek! A még holtestek sem maradtak, és rokonok és hozzátartozók sem kaptak semmilyen életjelt felőlük. Cápatámadás érte őket, amikor a part felé úsztak? Sok féle teória született az eltűnésük óta, de az biztos eddig egyik sem igazolódott. Valbanera tovább őrzi a titkát.            

A fehér elit Afrikában saját világot hozott létre, önálló szabályokkal. Így volt ez Kenyában is, ahol egy különös bűncselekmény borzolta a kedélyeket a második világháború első felében.

A szemerkélő esőben az autó fényszórói messze bevilágították az utat. Ekkor 1941 január 24 –ét mutattak a naptárak a kenyai felföldön. A két munkás, akik a teherautójukkal éppen Nairobi felé tartottak, furcsállták, hogy a szemközti gépkocsi, amelynek a fényeit érzékelték nem mozdul. Aztán észrevették, hogy az autó az árokban fekszik. A Buick motorja ki volt kapcsolva. Amikor a két munkás benézett az ablakán egy fehér egyenruhában lévő élettelen testet vettek észre sebbel a halántékán. A munkások értesítették a rendőrséget. Ekkor még úgy nézet ki, hogy baleset történt. Csak miután alapos helyszíni szemlére került sor és a holtestet a nairobi kórházba szállították terjedt el a gyarmaton a szenzációs hír: a halott Josslyn Hay, Errol 22. grófja, aki a királyi család köreihez is közel állt. A halálának oka egy .32-es kaliberű pisztolyból közvetlen közelről leadott lövés. Láthatóan meggyilkolták.

Az arisztokrata családból származó áldozat halálhíre még az anyaországban is nagy szenzációnak számított. Ugyanis ott is botrányt keltett és nem csak a halálával. Az hogy a gyarmatokon más erkölcsi felfogás volt érvényben köztudott volt. Így volt ez Happy Vallyben, a „Boldog Völgyben” is. Az itt élők külsőségekben egy kis Britanniát akartak létre hozni, tenisszel, golffal, bridge partikkal, szmokingos vacsorákkal. Ennek ellenére sajátos társaság gyűlt össze. Úttörők és kalandorok mellett gyakran költöztek a gyarmatokra olyanok is, akiknek az anyaországban sérült a hírnevük, vagy elvesztették a vagyonukat. Josslyn Hay ezek közé tartozott. Az ősei elvesztették birtokaikat és a családnak csak a jó hangzó rang maradt meg. Valamint Josslynak a jó kinézet. Ebből kijutott Idina Sackvillenek is a felső osztályok botrányhősnőjének. A második válása és Josslynnal való házassága olyan nagy port kavart, hogy a párnak Kenyába kellett költöznie, ahol Happy Valley ültetvényeseinek és telepeseink szabados társaságába hamar beolvadtak. Drog és szex partikról sugdolóztak az emberek.

A házasságuk pár év múlva felbomlott, de a régi barátokkal ott folytatták az életstílusukat, ahol azt korábban abbahagyták. Időközben kitört a második világháború és Josslyn, aki megörökölte a grófi címet egyenruhába bújt és belépett a gyarmati hadseregbe. Tette ezt annak ellenére, hogy korábban a brit fasiszta unió tagja volt. Az európai elit ebben az időben a Muthaiga Country Clubban találkozott. Ennek a tagja volt egy idősebb arisztokrata Sir John (Jock) Henry Delves Broughton, aki ültetvényesként gazdagodott meg. De ez nem tartotta vissza a feleségét, hogy elhagyja. 1940 novemberében Broughton meglepte Happy Valley lakosait, amikor nála 30 évvel fiatalabb asszonnyal tért vissza Dél Afrikából. Diana azonban beleszeretett Josslynba. És az érzés kölcsönös volt. Broughton a házassági szerződésében megengedte Dianának, hogy ha egy fiatalabb férfiba beleszeret, elhagyhatja. Amikor Josslyn és Diana kapcsolatára fényderült az angol sportszerűség szabályai szerint félre állt. Még a gyilkosság estéjén is sok sikert kívánt a szerelmes párnak. Mikor Broughton visszavonult Josslyn és Diana táncolni ment. Ez után a férfi haza vitte barátnőjét, majd ő is elindult hazafelé. De soha se érkezett meg.

Hogy ebben milyen szerepe volt Broughtonnak nem teljesen tisztázott. Minden esetre a nyomok hozzá vezettek. Le is tartóztatták és vádat is emeltek ellene. De a jó védelemnek, vagy a hanyag rendőrségi munkának köszönhetően felmentették. Egy év múlva eladta ültetvényét és Angliába költözött. Hazaérkezése után pár nappal egy liverpooli hotelben öngyilkos lett. Alapos vizsgálatok később bebizonyították, hogy valószínüleg Broughton volt a gyilkos.    

 A pénze nem volt elég egy késhez. De a tettes talált egy másik eszközt, hogy történelmet írjon.

Grand Hotel Beau Rivage, Genf. 13 óra 35 perc. Két asszony halad át a Genfi tóhoz vezető főkapun. Az egyik Sztáray Irma grófnő, a másik fekete ruhában csak grófnőnek adja ki magát. Valójában senki sem tudja ki ő. Nem is sejtik, hogy valaki figyeli őket. Gyönyörűen sütött a nap 1889 szeptember 10-én. Lovas kocsik haladtak el mellettük mialatt a hölgyek a népes Quiai du Mont-Blancon a kikötő felé sétáltak, ahol egy személyszállító hajóra akartak szállni. „Mint egy gondtalan gyerek olyan volt” - emlékszik vissza Sztáray grófnő kísérőjére. „Nézze Irma a gyönyörű gesztenyefákat!” - mondta a titokzatos hölgy. A távolban egy hajókürt szólalt meg. Sztáray az embereket nézte, amikor észrevette, hogy egy férfi az egyik fától a másikig fut, mígnem hozzájuk ért. A férfi ellökdöste az embereket maga körül, majd szúrt. Sztáray kísérőjét a bal melle felet találta el, majd elmenekült. A nő összerogyott. A járókelők segítettek neki felállni. Az arca piros volt és megpróbált mosolyogni. „Nem történt önnel semmi?” – kérdezte tőle Sztáray. „Nem”- felelte a megtámadott. Leporolta a ruháját, felvette a napernyőjét és megköszönte a segítséget a körülötte állóknak. Ment tovább, mintha semmi sem történt volna. A hajó felé vezető úton a hotel portása sietett hozzájuk, és közölte a tettest elfogta a rendőrség. Körülbelül 120 lépés után elérték a hajót és már felléptek hajóhoz vezető hídra, amikor Sztáray kísérője fojtott hangon megszólalt: „Nyújtsa a karját gyorsan!” Sztáray már nyújtotta a kezét, amikor a hölgy térde rogyott. „Hívjanak egy orvost!” – mondta elcsukó hangon. Az asszony szürke arccal feküdt Sztáray karjai között. Az arcát és a tarkóját kölni vízzel próbálták hűteni.  A hölgy kinyitotta a szemét. Sztáray később úgy emlékezett, hogy tekintetében a halált látta meg. Az emberek a hölgyet a hajó fedélzetére vitték, ahol lágy szellő fújdogált. Kevéssel később ismét magához tért. „Most mi fog történni?” – kérdezte majd elveztette az eszméletét. Sztáray meglazította a blúzát és a fűzőjét. Akkor vette észre a sötét foltot az blúzán a szíve felett. Jobban kigombolta a blúzt és akkor látta meg a kicsi háromszögletű sebet. Sztáray tovább nem titkolhatta társa kilétét és hívta a hajó kapitányát. „Uram az ön hajóján őfelsége Erzsébet Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja haldoklik!” – mondta a kapitánynak. Ezen a szeptemberi napfényes délutánon egy gőzhajó fedélzetén, amely Genfből Territet felé haladt volna egy 60 éves uralkodó haldoklott, aki életét luxusban élte le, de több betegségtől szenvedett például depressziós volt. Legendás volt szépségéről és testvérei csak Sisinek hívták. Évek óta visszavonultan élt és fia Rudolf halála óta csak fekete ruhában járt. Az, hogy Genfben egy kúrán tartózkodik csak rövidesen a merénylet után derült ki. Mialatt Erzsébetet visszaszállították a szállodájába a genfi igazságügyi palotában a merénylőt egy jelentéktelen kinézetű, rövid fekete hajú férfit hallgatták ki. A letartóztatásánál nem sok minden volt nála, pár érme és cigaretta csikkek. Nem védekezett, inkább büszkén nevetett.

A vizsgálóbíró lejegyezte a személyes adatait. Luigi Lucheni 25 éves, Párizsban született és segédmunkákból élt. Lucheni azt vallotta elhatározta, hogy valaki jelentős személyt megöl, neki mindegy, hogy herceg, király, vagy köztársasági elnök. Ekkor csöngött a telefon. A vizsgálóbíró felemelte a kagylót, meghallgatta, amit a hívó mond, majd gondterhelten közölte, hogy a császárné halott. Lucheni erre elkiáltotta magát: „Éljen az anarchia!” Egy nappal később elkészült a boncolási jegyzőkönyv. Az orvos leírta, hogy a sebet egy háromszögletű többé-kevésbé éles szúróeszköz idézte elő. Az eszközt meg is találták a helyszíntől nem messze: egy kihegyezett reszelő volt. A kihallgatáson Luchesi elmondta eredetileg Orleansi herceget akarta megölni, de az röviddel a tett előtt lemondta az útját. Ekkor hallotta meg, hogy a császárné a városban van. Luchesi úgy lett beállítva, mint politikai okból gyilkoló magányos tettes. Hitt a „cselekvés propaganda erejében”. Harcolt a rohadó arisztokrácia és burzsoázia ellen. De valójában, mint ahogy később a bíróságon bevallotta, saját rossz életét akarta megbosszulni. Ezt az életet a vallomásaiból és később a börtönben írt visszaemlékezéseiből lehet rekonstruálni. Ez 1873 áprilisában kezdődött Párizsban. Az anyja olasz volt, aki születése után lemondott róla. Apja földbirtokos volt, aki megerőszakolta az anyját. Első emlékei lelenc korából voltak, amit egy pármai árvaházban töltött. A nevelőszülei kapzsi emberek voltak, akik kizárólag a pénz miatt vették magukhoz. Csak két évet járt iskolába. Tíz évesen már egy kőfaragónál volt segéd. Később Svájcba, majd az Osztrák Magyar Monarchiába ment a jobb élet reményében. Mindig a csodában reménykedett, mint ahogy ezt a vizsgálóbírónak mondta, de ez soha sem következett be. A társadalom soha sem engedte meg neki a normális életet, mint ahogy egy levelében írta. Az anarchizmus adott neki bűnbakot: az uralkodó osztályt. Valamint célt: a szimbolikus cselekvést. Két héttel a merénylet előtt ment Lausanne-ba. Itt egy kést akart vásárolni, de nem volt elég pénze. Feltűnt neki egy reszelő, ami egy frank volt. Egy markolatot faragott neki, hogy jobban kézre álljon és kihegyezte, hogy szúrni lehessen vele. Legszívesebben Viktor Emánuelt az olasz királyt szúrta volna le, de nem volt pénze az utazásra. Ekkor meghallotta, hogy Erzsébet Genfben van gyógykúrán. Egy újság szimatolta ki, annak ellenére, hogy inkognitóban tartózkodott a svájci városban. Luchenit életfogytiglani börtönre ítélték. Ő maga kivégzést akart, hogy mártír legyen. Ezzel szemben a cellájában akasztotta fel magát, legalább is a hivatalos verzió szerint. A holtestét megvizsgálták, különösen az agyát, hogy volt-e valami elváltozás, ami gyilkosságra predesztinálta. Nem találtak semmit. Az életkörülményei lökték a bűn útjára.