A pénze nem volt elég egy késhez. De a tettes talált egy másik eszközt, hogy történelmet írjon.

Grand Hotel Beau Rivage, Genf. 13 óra 35 perc. Két asszony halad át a Genfi tóhoz vezető főkapun. Az egyik Sztáray Irma grófnő, a másik fekete ruhában csak grófnőnek adja ki magát. Valójában senki sem tudja ki ő. Nem is sejtik, hogy valaki figyeli őket. Gyönyörűen sütött a nap 1889 szeptember 10-én. Lovas kocsik haladtak el mellettük mialatt a hölgyek a népes Quiai du Mont-Blancon a kikötő felé sétáltak, ahol egy személyszállító hajóra akartak szállni. „Mint egy gondtalan gyerek olyan volt” - emlékszik vissza Sztáray grófnő kísérőjére. „Nézze Irma a gyönyörű gesztenyefákat!” - mondta a titokzatos hölgy. A távolban egy hajókürt szólalt meg. Sztáray az embereket nézte, amikor észrevette, hogy egy férfi az egyik fától a másikig fut, mígnem hozzájuk ért. A férfi ellökdöste az embereket maga körül, majd szúrt. Sztáray kísérőjét a bal melle felet találta el, majd elmenekült. A nő összerogyott. A járókelők segítettek neki felállni. Az arca piros volt és megpróbált mosolyogni. „Nem történt önnel semmi?” – kérdezte tőle Sztáray. „Nem”- felelte a megtámadott. Leporolta a ruháját, felvette a napernyőjét és megköszönte a segítséget a körülötte állóknak. Ment tovább, mintha semmi sem történt volna. A hajó felé vezető úton a hotel portása sietett hozzájuk, és közölte a tettest elfogta a rendőrség. Körülbelül 120 lépés után elérték a hajót és már felléptek hajóhoz vezető hídra, amikor Sztáray kísérője fojtott hangon megszólalt: „Nyújtsa a karját gyorsan!” Sztáray már nyújtotta a kezét, amikor a hölgy térde rogyott. „Hívjanak egy orvost!” – mondta elcsukó hangon. Az asszony szürke arccal feküdt Sztáray karjai között. Az arcát és a tarkóját kölni vízzel próbálták hűteni.  A hölgy kinyitotta a szemét. Sztáray később úgy emlékezett, hogy tekintetében a halált látta meg. Az emberek a hölgyet a hajó fedélzetére vitték, ahol lágy szellő fújdogált. Kevéssel később ismét magához tért. „Most mi fog történni?” – kérdezte majd elveztette az eszméletét. Sztáray meglazította a blúzát és a fűzőjét. Akkor vette észre a sötét foltot az blúzán a szíve felett. Jobban kigombolta a blúzt és akkor látta meg a kicsi háromszögletű sebet. Sztáray tovább nem titkolhatta társa kilétét és hívta a hajó kapitányát. „Uram az ön hajóján őfelsége Erzsébet Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja haldoklik!” – mondta a kapitánynak. Ezen a szeptemberi napfényes délutánon egy gőzhajó fedélzetén, amely Genfből Territet felé haladt volna egy 60 éves uralkodó haldoklott, aki életét luxusban élte le, de több betegségtől szenvedett például depressziós volt. Legendás volt szépségéről és testvérei csak Sisinek hívták. Évek óta visszavonultan élt és fia Rudolf halála óta csak fekete ruhában járt. Az, hogy Genfben egy kúrán tartózkodik csak rövidesen a merénylet után derült ki. Mialatt Erzsébetet visszaszállították a szállodájába a genfi igazságügyi palotában a merénylőt egy jelentéktelen kinézetű, rövid fekete hajú férfit hallgatták ki. A letartóztatásánál nem sok minden volt nála, pár érme és cigaretta csikkek. Nem védekezett, inkább büszkén nevetett.

A vizsgálóbíró lejegyezte a személyes adatait. Luigi Lucheni 25 éves, Párizsban született és segédmunkákból élt. Lucheni azt vallotta elhatározta, hogy valaki jelentős személyt megöl, neki mindegy, hogy herceg, király, vagy köztársasági elnök. Ekkor csöngött a telefon. A vizsgálóbíró felemelte a kagylót, meghallgatta, amit a hívó mond, majd gondterhelten közölte, hogy a császárné halott. Lucheni erre elkiáltotta magát: „Éljen az anarchia!” Egy nappal később elkészült a boncolási jegyzőkönyv. Az orvos leírta, hogy a sebet egy háromszögletű többé-kevésbé éles szúróeszköz idézte elő. Az eszközt meg is találták a helyszíntől nem messze: egy kihegyezett reszelő volt. A kihallgatáson Luchesi elmondta eredetileg Orleansi herceget akarta megölni, de az röviddel a tett előtt lemondta az útját. Ekkor hallotta meg, hogy a császárné a városban van. Luchesi úgy lett beállítva, mint politikai okból gyilkoló magányos tettes. Hitt a „cselekvés propaganda erejében”. Harcolt a rohadó arisztokrácia és burzsoázia ellen. De valójában, mint ahogy később a bíróságon bevallotta, saját rossz életét akarta megbosszulni. Ezt az életet a vallomásaiból és később a börtönben írt visszaemlékezéseiből lehet rekonstruálni. Ez 1873 áprilisában kezdődött Párizsban. Az anyja olasz volt, aki születése után lemondott róla. Apja földbirtokos volt, aki megerőszakolta az anyját. Első emlékei lelenc korából voltak, amit egy pármai árvaházban töltött. A nevelőszülei kapzsi emberek voltak, akik kizárólag a pénz miatt vették magukhoz. Csak két évet járt iskolába. Tíz évesen már egy kőfaragónál volt segéd. Később Svájcba, majd az Osztrák Magyar Monarchiába ment a jobb élet reményében. Mindig a csodában reménykedett, mint ahogy ezt a vizsgálóbírónak mondta, de ez soha sem következett be. A társadalom soha sem engedte meg neki a normális életet, mint ahogy egy levelében írta. Az anarchizmus adott neki bűnbakot: az uralkodó osztályt. Valamint célt: a szimbolikus cselekvést. Két héttel a merénylet előtt ment Lausanne-ba. Itt egy kést akart vásárolni, de nem volt elég pénze. Feltűnt neki egy reszelő, ami egy frank volt. Egy markolatot faragott neki, hogy jobban kézre álljon és kihegyezte, hogy szúrni lehessen vele. Legszívesebben Viktor Emánuelt az olasz királyt szúrta volna le, de nem volt pénze az utazásra. Ekkor meghallotta, hogy Erzsébet Genfben van gyógykúrán. Egy újság szimatolta ki, annak ellenére, hogy inkognitóban tartózkodott a svájci városban. Luchenit életfogytiglani börtönre ítélték. Ő maga kivégzést akart, hogy mártír legyen. Ezzel szemben a cellájában akasztotta fel magát, legalább is a hivatalos verzió szerint. A holtestét megvizsgálták, különösen az agyát, hogy volt-e valami elváltozás, ami gyilkosságra predesztinálta. Nem találtak semmit. Az életkörülményei lökték a bűn útjára.