„Hogyan tudta ezt megtenni?” – sokan tették fel ezt a kérdést akkoriban. 1914 márciusában a francia pénzügyminiszter felesége lelőtte az ország egyik vezető újságíróját. A pere esemény számba ment. Tárgyalás, amely a női szenvedélyről szólt.

Hat lövés, amelyeket egy Brownig Automaticból adtak le, és ami után Gaston Calmette rögtön összeesett. Este hat óra volt, 1914 március 16-án. Csak pár perccel az után, hogy Henriette Caillaux a vezető szerkesztő irodájába lépett. A hölgy elegánsan volt öltözve, prémgallérral a vállán, divatos kalappal a fején és egy muffal, amelybe a kezét rejtette. „Gondolom, tudja miért jöttem?” – kérdezte. Calmette kedvesen felelt: „Egyáltalán nem, madame!” Ezután Caillaux elővette pisztolyát a muffból és lőtt. Calmette összegömbölyödve feküdt a padlón, a vére hatalmas vértócsába gyűlt össze. A kollégái rontottak be a szobába és tanácstalanul nézték a testét. Caillaux kezében még ott volt a füstölgő fegyver. Vajon mi járt a fejében? Mi késztette erre a tettre? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozott a bíróság is, amely 1914 július 20-án ült össze. Nem akármilyen tárgyalás volt, hanem az évszázad pere, ahogy az újságírók nevezték. A per, amely Franciaországot nem hagyta aludni. A világ a nagyháború küszöbén állt, de Franciaországot a Calliaux ügy foglalkoztatta. Ez állt minden újság címlapján. Végeredményben nem csak egy gyilkosságról volt szó! Sokkal inkább politikai afférról, szexről, hatalomról és mindez a legfelsőbb körökben. Szerelem, féltékenység és hűtlenség játszott az ügyben szerepet. És a megsebzett önérzet. Bűncselekmény érzelmektől áthatva. 1880-ban még 30 gyilkosságból 5 volt érzelmileg motivált. 1910-ben már 35 a 100-ból. És ezek egyike a Calliaux ügy volt.

Az ügy egyébként egyértelműnek látszott. Henriette Caillaux a pénzügyminiszter és volt miniszterelnök Joseph Caillaux felesége megölte a Figaro című napilap vezető szerkesztőjét. Valószínűleg azért, hogy megakadályozza egy kompromittáló cikk megjelenését férjéről. Látszólag hidegvérű gyilkos volt. A szerkesztő pedig ártatlan áldozat. Az érzelmeknek nyoma sem volt. A téma heteken keresztül a lapok címoldalán szerepelt és ez uralta a bisztrók, éttermek és a hitvesi ágyak beszélgetéseit. A Calmette gyilkosságról mindenkinek volt véleménye. Mind e közben Henriette Caillaux a Saint-Lazare börtönben ült, nem is rossz körülmények között. Az ételt a szomszédos étteremből hozták: báránybordát, makarónit á’ l’anglaise módra, valamint sült almát, mint ahogy erről a Figaro beszámolt.

A 39 éves hölgy perének kezdete nagy eseménynek számított. A vád és a védelem beszéde úgy zajlott le, mint egy színházi előadás a kielégíthetetlen nézősereg előtt. Az egész ország lázban égett és többnyire elítélően beszélt a vádlottról. A tárgyalóteremben a hallgatóság érzelmesen reagált: felszisszent, sírt, vagy felsikoltott. Henriette Caillaux a tanúvallomásakor elegáns volt, tollas kalapot, és selyem kesztyűt viselt. Körülötte szakálas jogvégzett férfiakkal, egyedüli nőként a teremben. A sajtó a perről többször is beszámolt egy nap. Caillaux-t politikai állásuktól függően érzelmes hősnőként, vagy hidegvérű gyilkosként állították be. Míg a nemzeti konzervatívok rossz fényben tüntették fel, - élükön a Figaroval - „kifejezetlen tekintetű, szűk szájú, otromba profilú asszonyként” jellemezték, addig a liberálisok dicsérték a fiatalos és karakán kiállásáért. A per előterében a gyilkosság, megaláztatás, bosszú és az elégtétel állt. De valójában a konzervatív nemzeti oldal állt szemben a liberálisokkal. Egy egész társadalmi rendszer vizsgázott a tárgyalóteremben a tradíció, a haladás, a morál és a nemi szerepek terén. Ezek a francia forradalom és a napóleoni uralom óta változatlanok voltak. Míg a férfi polgárság a politikában és a gazdaságban bizonyíthatott, a nőknek maradt az otthon és a gyereknevelés. A nők nem avatkozhattak a férfiak dolgába. Mindenekelőtt nem mentek be egy fegyverüzletbe, választottak fegyvert és gyakoroltak célba lőni, mint azt Henriette Caillaux tette, mielőtt a Figaro szerkesztőségébe ment volna.

Henriette Caillaux, akit tetten értek, nem tagadta a vádakat. Életfogytiglani börtönbüntetés fenyegette. Ha sikerül bebizonyítania, hogy a tett elkövetésekor beszámíthatatlan volt, enyhébb büntetésre számíthatott. Öt év fogház, kényszermunkával.  Egyetlen esélye a felmentésre, ha az esküdteket meggyőzi arról, hogy a tette elkövetésekor különleges körülmények álltak fent. Ahhoz azonban érzékeny asszonynak kellett feltűnnie, akit az érzelmek magukkal ragadtak. Védtelen nőnek kellett tűnnie, aki az érzelmek hullámai magukkal ragadtak. Ha Henriette Caillaux nem tudja ezt a szerepet alakítani, életével fizet érte. Franciaország történetének ezen korszakában a törékeny nő típusát ünnepelték és a kemény férfi volt a példakép. De ugyanekkor jelent meg a feminizmus is. A nők 1876 után dolgozhattak tanárnőként, 1880 –tól tanulhattak a Sorbbone Egyetemen és 1885 után lehettek orvosok. Viszont a férfi önérzetet erősen megviselte az 1870/71-es francia német háború. A nemzeti radikálisok ezért is követeltek egy új háborút és a régi rend és nemi szerepek helyreállítását. Ez utóbbit úgy fogalmazták meg, hogy a nőt nem az agya irányítja, hanem kizárólag az érzelmei. Különben nem is igazi nő!

„Henriette Caillaux igazi nő?” – tették fel a kérdést. A céltudatosság, ahogy a tettét elkövette a vád szerint nem erre utalt. De ahogy a tette után viselkedett szintén ez ellen szólt. Uralkodott önmagán és szinte érzelem nélkülinek tűnt. Férfiasan tartotta a pisztolyát és a vallomása szerint, apja gyakran vitte el vadászatokra. Az, hogy érzelmes nő lenne a múltja cáfolta. Henriette Caillaux érdekes élete nem a gyilkosság előtt kezdődött, hanem évekkel korábban, amikor még nem a férjével élt és minden áron meg akarta védeni magát a rossz hírnévtől.

Ezzel az előélettel foglalkozott Gaston Calmette a Figaro című lap vezetőszerkesztője. Ezt használta és sározta be, oda dobva az olvasóinak, hogy csámcsogjanak rajta. A támadásainak célpontja azonban nem Henriette Caillaux volt, hanem a férje Joseph Caillaux. A jobboldali napilap 110 cikkben, karikatúrában gyalázta a liberális ellenfelét. Politikai támadásokkal kezdett, de fokozatosan áttért a megalázó intrikákra és pletykákra. Megpróbált a privátéletében vájkálni. Különben Caillaux kívülről nézve egy kisfogástalan, csillogó figura volt a Francia Köztársaság politikai palettáján. Úriemberként öltözködött: selyem mellényt, elegáns zakót, kesztyűt és bőr cipőt hordott. Már születésekor gazdagon megáldotta az élet éles ésszel és magas intelligenciával. A vagyonát 1,5 millió frankra becsülték. Ezzel a leggazdagabb franciák közé tartozott. Ennek ellenére Caillaux nem konzervatív volt, hanem a radikális szocialista párt vezetője. A jövedelemadóval, amit ő vezetett be haragította magára a konzervatív oldalt. De volt még egy ok, amiért gyűlölték: az ő miniszterelnöksége idején kötötték meg a németekkel a Marokkó egyezményt. Ez bár biztosította Franciaország számára Marokkóhoz való hozzáférést, de ezzel egy időben le kellett mondania bizonyos afrikai területekről. Ezzel az egyezménnyel valójában Caillaux megakadályozott egy háborút, de politikai ellenfelei számára ez a húzása felért egy hazaárulással. Caillaux 1914 májusában jelöltette magát az új választásokon. Ezért a Figaro vezetőszerkesztője megpróbálta lejáratni őt. Cikkekben támadták a Marokkó egyezmény miatt, szó szerint azzal vádolták, hogy területeket adott el a németeknek. Az átláthatatlan pénzügyi transzakciónak köszönhetően a feleségének egy gyémántokkal díszített diadémot vett 750 ezer frankért. A vádakat ugyan nem sikerült alátámasztani, de Caillaux hírneve romokban hevert. „Caillaux, Kongó, menj Berlinbe!” – kiabálták ellenfelei beszéde közben utalva arra a területre, amely a németekhez került. „Elorozták a szemérmemet!” – mondta érzelemmel fűtötten Henriette Caillaux a tárgyaláson. Amikor elkezdődött az igazi boszorkányüldözés, észrevette, hogy a háta mögött suttognak, kinevetik és gúnyolják. De ahogy a napok és hetek egyre teltek úgy lett egyre inkább ideges és félénk. Egyre kevesebbet aludt és depressziós lett. Már az öngyilkosságon gondolkodott. Ekkor jött Calmette utolsó dobása, 1914 március 13-án, amely szó szerint megsemmisítő volt.   

Ezen a napon az újságíró különösen mélyen belenyúlt a sárdobáláshoz használt témák dobozába. Caillaux nem a liberális és pacifista nézetei miatt került össztűz alá, hanem szabados életvitele – afférjai, válásai – miatt. Ezeket jól lehetett tematizálni a konzervatív olvasóknak. Ezért Caillaux egy régi szerelemes levelét idézte, amelyet egy annak idején férjes asszonyhoz írt. Ugyan rövidesen elvette őt feleségül (még Henriette előtt), de ez nem változtatott azon a nézeten, hogy ez annak idején elítélendő volt. És Calmettének nem ez volt az egyetlen kompromittáló levele. Március 17-én egy újabbat akart nyilvánosságra hozni. A beharangozott levél már Henriettéről és Josephről szólt, arról az időről, amikor még mással voltak házasok. A levél olyan részeket tartalmazott, amely az egymással folytatott nemi kapcsolatról szólt. Ugyan a felsőosztályokban a szerető tartása elfogadott volt, ha ez zárt ajtók mögötti a nyilvánosság tudta nélküli kapcsolat volt. Egy házasságon kívüli szexuális kapcsolat nyilvánosságra hozatala, rombolta a társadalmi morált és nem utolsó sorban egy asszony becsületét.        

Henriette Caillaux ettől félt legjobban. A bíróság előtt elmesélte, hogy a megszégyenítést nehezen bírja. Apja úgy nevelte, ha egy asszonynak szeretője van, akkor elveszítette a becsületét. Attól félt, hogy ha a levél a nyilvánosság elé kerül és a kapcsolatuk eleje óta lezajlott összes intim titkuk kitudódik, akkor az, társadalmilag megsemmisítő hatású lesz. Ennek pedig első házasságából való 19 éves lánya látja legnagyobb kárát. Eredetileg ezen a délutánon barátaihoz készült teára, de egy akaratlan impulzust követve az elhatározása megváltozott. Gaston Calmettének csak leckét akart adni, és különben is a pisztolyt is spontán vette. A férjének üzenetet hagyott hátra: „Igazságot fogok tenni!” – írta egy papírdarabra. Vacsorára már otthon akart lenni. Amikor pedig a ravaszt meghúzta, nem érzett lelkiismeret furdalást. Azt mondta a földre célzott, csak Calmette elesett és így került a golyózápor közepébe. Az idegorvos a Henriette Caillauxt kettős személyiségűnek írta le.  A védője Ferdinand Labori, aki már Dreyfuss kapitányt is képviselte korábban védencét rossz idegállapotúnak állította be, akiben nagyfokú női érzékenység van. Egy barátnője szeretetre méltó személynek írta le, aki alkalmatlan a lázadásra. Mindenek előtt a férj Joseph Caillaux védte feleségét. Profi politikusként szólalt fel mellette. Azt mondata: „Eddig is együtt éltünk ezután is együtt fogunk élni, egy szívvel és lélekkel!” A bíróságon ugyanis felmerült, hogy Joseph Caillaux más asszonnyal is folytatott viszonyt. Henriette ezért attól félt, a férfi elhagyja és ez kergette az örült cselekvés végrehajtásához. Louise Weiss, Henriette barátnője az írta később a „pisztolylövések összeforrasztottak két olyan személyt, akik később gyűlölték volna egymást”. Joseph és Henriette halálukig együtt maradtak. Henriette 1943-ban, Joseph 1944-ben hunyt el.

Az ítélethirdetésre 1914 július 24-én került sor, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Csak hogy az újságok főcímeit még mindig Caillaux per uralta. Egész Párizs az ítéletre várt. „Madame Caillaux bűnös egy előre megtervezett gyilkosságban?” – tette fel a kérdést a bíró az esküdteknek. Az esküdtek azt mondták: „Nem!”. Az ítélet megosztotta a közvéleményt. A tárgyalóteremben azt kiabálták: „Gyilkos! Gyilkos!”. Voltak viszont, akit az asszonyt ünnepelték. A liberális sajtó is ünnepelte a győzelmet. Az esküdtek egyébként azzal indokolták a döntésüket, hogy Henriette Caillaux „kontrolálatlan női érzések” hatása alatt állt.            

 Adolf Hitlernek a történelemkönyvek szerint nem volt leszármazottja. Ez az álláspont viszont már nem áll annyira biztos lábakon, mint korábban, ugyanis a legújabb kutatások szerint elképzelhető, hogy ennek az ellenkezője igaz. Csak hogy ezt eltusolják a történelem egyik legfentősebb megtévesztő akcióját hajtották végre.

1935 február 9-e. Unity Mitford, mint általában kedvenc lokáljában üldögél. Egy társaság a szomszéd asztalnál epekedve figyeli őt, anélkül, hogy ő ezt komolyan venné. De hirtelen a szórakoztatóhely vezetője az asztalánál terem és olyat súg a fülébe, amitől a szíve hevesebben kezd verni: „A Führer látni akarja!”. Ezután az angol nő 140 alaklommal találkozott a birodalmi kancellárral és olyan helyekre is bejárása volt, ahova csak a Führer legszorosabb környezete juthatott be. Adolf Hitler oldalán fanatikus nemzeti szocialista lett és rendszeresen szerepelt propagandagyűléseken. Az egyik leglelkesebb támogatója volt egy lehetséges német angol szövetségnek. A már házassági pletykákról elhíresült kapcsolatnak aztán 1939 szeptember 3-án hirtelen vége szakadt. 11 órakor Németország hadat üzent Angliának és pár órával később egy golyó fúródott Mitford kisasszony fejébe. Egy öngyilkossági kísérlet, vagy merénylet? Mind a mai napi nem tisztázott. Az üggyel kapcsolatos brit titkosszolgálati aktákat eltüntették. Mitford túlélte az esetet és visszatért szülőföldjére, ahol 1940-ben egy fiút hozott a világra, akit rögtön örökbe adtak. A pletykák szerint Hitler gyermeke volt, akit rövidesen eltüntettek az országból. Sem a brit kormány sem az örökbe fogadó család nem beszélt az esetről. És nem csak azért, mert az anyja, aki eszmeiségben messze állt Winston Churchill miniszterelnöktől, akinek nem mellesleg rokona is volt. Sokkal inkább azért, mert féltek, hogy ha a nácik kezébe kerül, Hitler utódjának nevelik fel. Unity Mitford sem mondhatta el az igazságot, mert 1948-ban meghalt és a titkát magával vitte a sírba. A családja mind a mai napig tagadja, hogy a gyereknek köze lett volna Hitlerhez.

Ők mozgatják a politikusokat a háttérből? Legendák és a valóság a titkos társaságokról.

Ez egy zárt világ. Szinte senki sem tudja, hogy a Highstreet 64-es szám alatt található ház ablaknélküli falai mögött mi történik. A helyet csak „Tomb”–nak, azaz sírboltnak hívják. Koporsók, koponyák, csontok, valamint egy misztikus szám, 322 szimbolizálják Skull & Bones szervezetet, amelynek itt van a székhelye. Csak az elit Yale Egyetem amerikai tanulóinak van esélye ide bejutnia. A tagságot egy életre összeforrassza „halálfej” kapcsolat, amelynek tagjai kizárólag a politikai és a gazdasági élet befolyásos, gazdag családjaiból kerülnek ki. A „sírbolt” urai hálózatot alkotnak. William Howard Taft, George Bush és az ő fia George W. Bush a szervezetnek köszönhetően az elnökségig, a legmagasabb közjogi méltóságig jutottak. Ennél több elnök, szám szerint 14 volt szabadkőműves, a még napjainkban is az egyik legbefolyásosabb titkos társaságnak a tagja. Ezek az adatok a legmerészebb összeesküvés elméleteknek a táptalaját adják. A furcsa rituáléjukkal és szimbólumaikkal sok kívülállóban ellenérzést keltenek. A gonoszt szolgálják, vagy titkos tudás birtokosai? Esetleg a világhatalomra törnek?

Az egész csak spekuláció? Nem teljesen! Olyan törekvéseket lehet felismerni benne, amelyek veszélyt jelentenek. Nyilvánvaló, hogy egyesek a titkos társasági tagságuknak köszönhetően jelentős hatalommal és kétes kapcsolatokkal rendelkeznek. 2004 novemberében a republikánus George W.Bush és a demokrata John Kerry mind ketten úgynevezett „Bonesmen”-ek azaz Skull & Bones tagjaiként harcoltak az elnöki címért. Az egész csak színjáték volt? Bush a szervezetükre vonatkozó kérdésre azt felelte: „olyan titkos, hogy arról nem beszélhetek”. Skull & Bones székhelye New Havenben, Connecticut államban a Yale Egyetem kampuszán található. A titkos diákszervezet több mint 180 éve avatkozik bele a politikába olyannyira, hogy a kritikusai azt állítják, hogy ők irányítják az Egyesült Államokat, és ez által a világot is. A szoros befolyásra egy másik példa. 1976-ban George Bush, későbbi elnök lett a CIA vezetője. Ebben az időben az amerikai titkosszolgálat támogatta az olasz szabadkőműves páholyt a Propaganda Due-t, ismertebb nevén a P2-t. Ez egy szélsőjobboldali, antikommunista szervezet volt. „Terror páholynak” is hívták, mert jó kapcsolatokat ápolt a maffiával és furcsa mód a szélső balos Vörös Brigádok terror szervezettel is volt kapcsolata, aminek köze volt az 1980-as bolognai pályaudvari merénylethez, amelyben 85 ember az életét vesztette, illetve Aldo Moro kereszténydemokrata vezető meggyilkolásához. A szervezet tagja volt egyébként Silvio Berlusconi későbbi olasz miniszterelnök is. Gerald Ford, Jimmy Carter és Ronald Reagen elnököknek is volt kapcsolata a P2 páhollyal. Reagen 1981-es beiktatási partiján részt vett Licio Gelli a páholy vezetője. Az amerikai kormány a páholyban szövetségest látott a kommunizmus elleni harcban. Magyar vonatkozással is rendelkezik a P2 páholy. Száll József az 1970-ben disszidált volt római nagykövet is a tag listáján szerepelt. Száll egyébként az új kommunista külügyes generáció tagja volt, akiket 1945 után azért képeztek ki, hogy pótolják a háború után eltávolított külügyeseket.

„Egy titkos szó, vagy maga a titkolózás elítélendő egy szabad és nyitott társadalomban.” – mondta John F. Kennedy 1961-ben, aki maga is egy összeesküvés áldozata lett, legalább is sokan így gondolják. Voltak viszont, akik azzal vádolták, hogy mint Amerika első katolikus elnökeként a pápa jutatta hatalomra, akinek a titkos utasításait követte. Magában az Egyesült Államokban nagy hatalma lehet a titkos társaságoknak. Az, hogy ez valós, vagy csak látszat veszély, kérdéses. De nem csak a mai amerikai polgárok tudják elképzelni, hogy politikusai sötét társaságoknak a tagjai. Ennek már hosszú tradíciója van. És mondjuk meg őszintén van is alapja. Az amerikai alapítóatyák, mint Benjamin Franklin, Thomas Jefferson titkos társasághoz tartoztak. Az első elnök George Washington a „Fredericksburg páholy No. 1“ tagja volt Virginiában. A főváros tervezése és alapkőletétele szabadkőműves eszmék, szimbólumok és rítusok alapján történt. A Washington emlékművet és a new yorki szabadságszobrot a francia szabadkőműves Frédéric-Auguste Bartholdi építette. A mai napig az amerikai elnökök a szabadkőműves Bibliára esküsznek fel. Elmondható, hogy az USA történetére ható legjelentősebb szellemi mozgalom a szabadkőművesség. Harminc százaléka a függetlenségi háború tábornokainak szabadkőműves volt. A függetlenségi nyilatkozat 13 aláírója közül kilenc volt szabadkőműves. Az alkotmány szintén szabadkőműves hatás alatt készült. A szabadság és a boldogságra való törekvés az alkotmány alapgondolata. A felvilágosodás eszméje alapján felépült állam viszont, sok kritikusnak bántja a szemét. A konzervatív keresztény jobboldal Amerika alapítását új eszmékre szeretné építeni, de legalább is újra értelmezni azokat. A történelem során a szabadkőművességgel a legélesebben a katolikus egyház állt szemben. 1884-ben XIII. Leó pápa adta ki az ellenük szóló enciklikát, a „Humanum genus”-t, amelyben a szabadkőművességet sátáni hatalomnak írja le, amelynek célja Isten országának elpusztítása. Két álláspont volt kezdetektől a szabadkőművességgel szemben. A politikai összeesküvés elméletek, illetve a vallási kritikák. A 18. században sok helyen be voltak tiltva a szabadkőműves páholyok. Például Spanyolországban, Lengyelországban, vagy Franciaországban. Sőt a 19. század elején még kivégzésekre is sor került. A 20. században a náci Németországban, a fasiszta Olaszországban illetve a kommunista országokban üldözték a szabadkőműveseket. Még 1983-ban aláírt Ratzinger bíboros a későbbi XVI. Benedek pápa egy nyilatkozatot, amely szerint az egyház negatív megítélése a szabadkőművesekről érvényben marad, mert az elveik összeegyezhetetlenek a katolikus tanítással. Éppen ezért katolikus ember nem lehet páholy tag. Az egyház szemében súlyos bűnnek számít a szabadkőműves tagság. Amerikában is már a korai időszakban súlyos vádakkal illették a szervezetet. Egyike volt ezeknek az úgynevezett Morgan ügy. A szabadkőműves William Morgan a feltételezések szerint el akarta árulni a titkos rituálékat. Amikor 1926-ban eltűnt, az a hír terjedt el, hogy a szabadkőművesek rabolták el és gyilkolták meg. Még szabadkőműves ellenes párt is alakult. Amikor évekkel később Morgan ismét feltűnt a hisztéria alább hagyott.

Félelmetes Albert Pike története is. A jogász, újságíró, katonatiszt valószínűleg sátánista volt, Lucifer „tanításait” akarta terjeszteni. Az aktív szabadkőműves 1870-ben világháborút jósolt. A háború célja – legalább is szerinte – hogy az Illuminátusok terve megvalósuljon és a világhatalmat magukhoz ragadják.  Ma már tudni lehet, hogy az egész William Guy Carr író kitalációja 1959-ből. Sok mítosz köthető egyébként az Illuminátusokhoz. Ezt a hullámot ülte meg például Dan Brown sikerkönyveivel. Ahogy más titkos társaságoknál itt is keveredik a mítosz a valósággal. Az Illuminátusok is léteztek pár évig a 18. században. A nyomai Németországba vezetnek, ahol tíz évig voltak aktívak. Amennyire tudni lehet a felvilágosodás eszméjét képviselték. A narcisztikus hataloméhes Adam Weishaupt a tökéletes államot akarta létre hozni, ezért egy magas rangú emberekből álló társaságot gyűjtött maga köré. A hatalom ellenes ambícióinak az lett a vége, hogy a bajor választófejedelem Károly Tivadar betiltotta a szervezetét. Azóta terjednek róla legendák. Tényleg feloszlott a titkos szövetség? Ők robbantották ki az 1789-es francia forradalmat? Egy vicces teória is kötődik hozzájuk: az Illuminátusok az USA-ban kolóniát akartak alapítani. Ezért látható az egy dollároson a csonka piramis felette a mindent látó szemmel. Valójában egy szimbólumuk volt az Illuminátusoknak bagoly, amely a bölcsességet jelképezte.

A titkos társaságok nem minden korban voltak rosszhírűek. Általában a 18. században jöttek divatba. Gotthold Ephraim Lessing, Johann Wolfgang von Goethe, Wolfgang Amadeus Mozart mind szabadkőművesek voltak és kiálltak a humanizmus, a tolerancia és a szabadság mellett. A titkos társaságokat ugyanakkor a különböző rituálék, beavatási fokok és a „nagy titok” jellemzi. A szabadkőművesek például esküvel köteleződnek el a hallgatás mellett, amivel a külvilágtól akarják magukat védeni, de ugyanakkor ezzel sok spekulációra adnak okot. De meg kell említeni, hogy a szabadkőművesek sem egységesek. Jó példa erre a P2 páholy, vagy a „Hermetic Order of the Golden Dawn“ nevű szervezet. Bár a „Golden Dawn“, olyan művészeket vonzott, mint a Nobel díjas William Butler Yeats, „Dracula“-írója Bram Stoker és a Sherlock-Holmes kitalálója Sir Arthur Conan Doyle a belső viták miatt hamar több részre esett szét. A történelem során sok páholy fordult az ezotéria felé. A zsidó kabala, asztrológia, alkímia mind előfordultak egyes páholyokban. A 18. században még aranycsinálók és életelixír kutatatók is megfordultak a soraikban.

Nehéz eldönteni, hogy a titkos társaságok mennyire a felnőtt emberek furcsa „játszótere”, ahol kiélhetik különös rituálék iránti vágyukat, vagy egyszerűen egy olyan elitista, titkos kapcsolati háló, amelyből a tagok profitálni tudnak. A legvalószínűbb válasz a kérdésre, hogy mindkettőben van igazság.

Vannak emberek, akik a strandon homokvárat, építenek, míg mások egy világsikerű filmsorozat alapjait rakják le. 1977 májusa volt, amikor a két filmkészítő barát, George Lucas és Steven Spielberg Hawaiin nyaralt. A Mauna Kea Beach Hotel strandján Lucas egy közös projekt tervét vázolta: egy kalandfilm tervét egy derék és bátor archeológusról, aki az 1930-as években különböző kalandokba keveredik és az egész világon eltűnt kincseket kutat fel. A nevét is kitalálta már Lucas: Indiana Smith. A nevet szerencsére megváltoztatták, ugyanis Lucasnak jobb érzéke volt ennél a történetekhez. Így lett Indiana Jones, akit Spielberg világhírűvé tett. De mennyire volt fiktív ez az alak? Ki állt példaképként a figura mögött?

Spielberg és Lucas első sorban a szórakoztató iparban gondolkoztak, nem annyira a történelmi előzményekkel foglalkoztak. A legtöbb inspirációjuk más szórakoztató ipari termékekből merítették. Ez világosan kitűnik Spielberg és Lucas Lawrence Kasdannal a film forgatókönyvírójával tartott 1978 januári brainstormingjairól. Valódi régész szóba sem jött. A referenciákat inkább a fim világából merítették. Olyan színészek jöttek szóba, mint John Wayne, Clark Gable, vagy a James Bond sorozat főszereplői. Pedig merész kutató régészekből nem volt hiány a huszadik század elején.  Valódi Indiana Jones példakép lehetett volna Tutanchamun sírjának felfedezője Howard Carter, vagy a honfitársai Leonard Woolley vagy William Montgomery McGovern. Az utóbbi a Harvardon tanított és a Himalája vidékén és az Amazonas mentén kutatott sokszor titokban és álruhában. Mellékesen tizenkét nyelvet beszélt. McGovernél híresebb volt Hiram Bingham. Az amerikai felfedező találta meg 1911-ben Machu Picchu romjait. Persze erről a helyről már régóta tudtak az ott élő őslakók, de Bingham jól tudta, hogyan kell eladni a felfedezését. Szoros kapcsolatban állt a National Geographic című újsággal, amelynek cikket írt az expedíciójáról. Bingham szívesen fedezett fel eltűnt városokat és kincseket. Az első Indiana Jones film, az 1981-es „Elveszett frigyláda fosztogatói” részben Peruban játszódik. A már korábban említett sztori megbeszélésen George Lucas a film kezdetét úgy képzelte el, hogy teherhordó szamarak, mennek egy sötét, ködös dzsungelben. Mintha Bingham fotói inspirálták volna. Az élményeiről Bingham „Az elveszett Inka város” címmel írt könyvet, amit hat évvel később „Az inkák titka” című hoolywoodi film követett Charles Heston főszereplésével. És akkor még ott van Roy Chapman Andrews. Ha Spielbergég valódi példaképet kerestek volna Indiana Joneshoz, akkor az Andrews lehetett volna. Az amerikai régész bejárta a világot, és végzett ásatásokat a húszas években, Kínában és Mongóliában. Az expedícióiról a közvélemény is értesült. Hírek terjedtek Andrews találkozásairól cápákkal, pitonokkal és kínai banditákkal. Cowboy kalapot hordott, a sivatagot kutatta, gyors autókkal járt és jól bánt a pisztollyal. Mellék állásként Andrews kémként is dolgozott. Önként osztott meg információkat a titkosszolgálattal olyan országokról, amelyek Amerika riválisai voltak, vagy lehettek volna. Így tett egyébként Indiana Jones is a filmben. Ezek a kutatók figurái mind megtalálhatók Indiana Jones alakjában annak ellenére, hogy ezt nem tudatosan tették az alkotók. És ott van még Giovanni Belzoni. Az olasz régésznek filmvászonra való élete volt. 1778-ban szegény körülmények között született Paduában és 1823-ban halt meg Nyugat Afrikában. A két méter magas férfi, hol mint  szerzetes adta el magát, hol pedig erőemelő volt egy cirkuszban. Máltán Belzonit mérnöki tudása miatt alkalmazták egy egyiptomi ásatásnál. Egyiptomban sikerült neki egy hat tonna súlyú Ramszesz fejet kiásnia. Később ő találta meg a Kefrén piramis halotti kamráját, miközben Anglia és Franciaország között hatalmas verseny folyt az egyiptomi régészetben.

Korszakának legjobb autóversenyző nőjének számított. Látványos utazással első emberként autózta körbe a földet. A kaland volt a legnagyobb szerelme.

Hosszúnadrágot és rövid hajat viselt. Emellett úgy füstölt, mint egy gyárkémény. Clärenore Stinnes a húszas évek öntudatos nő típusának a megfelelője volt. A saját idejében sok újságcikk és könyv jelent meg róla. 1931-ben két évvel a látványos világkörüli útja után a mozikban sikerrel vetítettek a róla szóló dokumentumfilmet. Stinnes útitársa a svéd dokumentumfilmes és operatőr Carl-Axel Söderström 25 hónapon át, a 46758 kilométer hosszú útjuk összes kalandját rögzítette. Az, hogy a kontinenseket átszelő út olyan véget ért, ami egy hollywoodi filmbe is beillene, már csak hab a tortán.

Clärenore Stinnes 1901-ben született egy mülheimi gazdag gyáriparos Hugo Stinnes harmadik gyermekeként. Konok és önfejű volt és az apja 1924-es halála után úgy akart önálló életet élni Berlinben, hogy nem élvezi az anyja és két bátyja által irányított családi cég által termelt vagyon minden előnyét. Csakhogy a fővárosban nem lehetett Stinnes nevet letagadni. A Dinos autógyár, ami apjához tartozott, igazgatója presztízs okokból versenyzőként akarta szerződtetni. Nincs is jobb reklám annál, mint egy női versenyzőt indítani a kizárólag férfiak uralta versenysportban – gondolta az igazgató. Stinnes „Lehman kisasszony” álnéven indult és rögtön a saját osztályában harmadik lett, valamint még ugyan ebben az évben megnyerte első versenyét. Ez utóbbit 1927-ig még 17 alkalommal megismételte. Még Oroszországban is versenyzett. Ennek ellenére Clärenore ki akart lépni pótapja árnyékából. Első emberként körbe akarta autózni a földet. A pénzt, 100 000 birodalmi márkát a kapcsolatai és nagyvállalatok segítségével, valamint sikereinek köszönhetően teremtett elő az útjához. A családja, aki rossz szemmel nézte önálló életre való törekvését egy pfenniggel sem támogatta útját.

Háromsebességes, 50 lóerős „Adler Standart 6” limuzinnal indult útra 1927 május 25-én Frankfurtból három kísérőjével kelet felé. Az Adler autógyár két technikus mellett egy szervizautót, pótalkatrészeket és benzint is biztosított az utazáshoz. A csapat negyedik tagja Carl-Axel Söderström hírneves operatőr volt. A 26 éves svédet két nappal az indulás előtt azért választották ki, mert már házas volt így nem lehetett hírbe hozni a női sofőrrel. 1927-ben körbe autózni a földet nem volt könnyű vállalkozás. Ritkák voltak az aszfaltozott utak, kevés volt a szervizállomás, és rosszak voltak az autóút térképek.

Már a második napon Prága után defektet kaptak és szorult a kuplung. Az autózás kora reggeltől késő estik tartott. Stinnes nyughatatlanul hajtotta férfi útitársait. És közben folyton dohányzott. Bagdad felé a hőmérséklet az ötvennégy fokot is elérte. Hol a sárral, hol pedig a sivatagi széllel kellet megküzdeni. A megerőltetés olyan nagy volt, hogy Oroszországban a két technikus ott hagyta a csapatot. Söderström maradt. Moszkvában 2800 töltényt vásároltak, hozzá három fegyvert. Néha éhes farkasokkal, máskor részeg oroszokkal gyűlt meg a bajuk, tehát jól jött a fegyver. 1927 novemberében a szibériai tél fogságába került két főre csökkent csapat és egy családnál voltak kénytelenek tölteni a karácsonyt. Utána a befagyott Bajkál tavon akartak átkelni Mongólia felé. De a szemük előtt tört be a jég es egy szánt húzó ló süllyedt el a vízben. A kaland után Clärenore felajánlotta Carl-Axelnek a tegeződést és erre az alkalomra ittak egy pohár vodkát. Ezután már egy összetartó csapatként viselkedtek. A Góbi sivatagban hadurak üldözték őket, egyszer kigyulladt az autójuk is. Ezután az útjuk a polgárháborús Kínán vezetett át. Harcoltak a Tájfun ellen Japánban, gőzhajóval mentek Honolulun keresztül Kaliforniába, Panamába és Peruba. Az Andokba dinamittal robbantottak utat maguknak. 1928 augusztusában kénytelenek voltak a hűtővízből inni, hogy nehogy szomjan haljanak. Csiga segítségével húzták fel a kocsit egy sziklafalon, és Söderström lázának csillapítására Clärenore koka levelet adott neki. 1928 karácsonyát Argentínában töltötték, ezután az USA-ba mentek, ahol, Herbert Hoover elnök fogadta őket a Fehér Házban. 1929 június 24-én két évvel és egy hónappal az indulás után hatalmas tömeg fogadta őket Berlinben. 1930 tavaszán Söderström elvált feleségétől és decemberben elvette felségül Clärenore-t. Svédországba költöztek, ahol egy vendégházat üzemeltettek, három gyermekük született és emellett jó pár gyereket fogadtak örökbe. Egy Happy End az összes kellékével. Clärenore 1990 szeptember 7-én halt meg Svédországban.

Clärenore Stinnesről készült film itt tekinhető meg!