Amikor az első világháború végén az Oszmán Birodalom kapitulált, az arab lázadók győztesnek hitték magukat. De a franciáknak és az angoloknak más terveik voltak. Pedig a háborús hős Arábiai Lawrence mindent megtett az arabok érdekében.  

 Lawrence tudott a tervekről, amiről a Nagy-Britannia és Franciaország a Sykes-Picot egyezményben megegyeztek. Ez gyakorlatilag a közel kelet felosztását jelentette a két nagyhatalom között. De lehet-e éket verni a két győztes közé? – tette fel magának a kérdést az arab érdekek képviselője. Ehhez a londoni kormányhoz kell közvetlen kapcsolatot találni.   Ez sikerült neki a nagyhatalmú csodálói segítségével. Így írt egy memorandumban a külügyminisztérium egyik képviselője: „Sürgősen javaslom, hogy a békekonferenciára Lawrence ezredest delegálják, aki jobban ért az arab kérdéshez, mint bárki más.” Lloyd Georg miniszterelnök alkalmazta is stábjában az attraktív háborús hőst. Ennek ellenére hamar kiderült, hogy a franciák nem hajlandók lemondani Szíriáról és Libanonról, a Damaszkusz Bejrút vonalról. A népszövetségi felhatalmazás e terület úgynevezett gyámság alá vételéről szólt, de ez valójában gyarmati státuszt jelentett. A londoni kormány jelezte, hogy Párizzsal mindenképpen el akarja kerülni a konfrontációt. Ezzel egy időben az angol-indiai lobbi Mezopotámia a mai Irak megszerzéséért szállt síkra, ami India és a Földközi tengeri partvidék közötti fontos stratégia területnek számított. Lawrence és arab barátai az amerikai elnökbe Woodrow Wilsonba helyezték bizalmukat, aki a népek önrendelkezési jogát hangsúlyozta. Az arab nacionalista Fejszál meghívása a békekonferenciára fontos volt Lawrencének, mert egy karizmatikus hásimita volt, aki meggyőzően tudta képviselni az arabok érdekét. De kettőjüknek azt kellett tapasztalnia, hogy a Közel Kelet sorsa nem áll a békekonferencia témáinak az elején. Történt ez annak ellenére, hogy a nagyhatalmú amerikai delegáció tagjai előtt Fejszál a zsidó állam elismerését is elfogadta. Lawrence lobbi munkáját megnehezítették személyes problémái is. 1919 április elején hírt kapott arról, hogy apja tüdőgyulladást kapott és ezért haza sietett Oxfordba. De mire haza ért édesapja már halott volt. Rövidesen a brit kormány repülővel Egyiptomba küldte, de a Rómánál történt kényszerleszállásnál a két pilóta meghalt, viszont a prominens utasuk csak kulcscsonttörést szenvedett. Ezután azt a megbízatást kapta, hogy közvetítsen Sherif Husszein és a radikális vahabita mozgalom vezetője Ibn Saud között. Egyébként utóbbiról nevezték el később Szaúd-Arábiát. Minden esetre ez a missziója sikertelen volt. Amikor visszatért Párizsba Anglia, Franciaország és Amerika között a közel keleti kérdés megvitatása megakadt. Lawrence eltökélt volt az arab ügy támogatása mellett, még a publikációi terén is. Azt is meg kellett élnie, hogy az amerikai újságíró Lowell Thomas, aki az arab lázadásnál ott volt olyan romantikus hadi beszámolót csinált, ami messze volt a szörnyű háborús valóságtól. De a népeknek tetszett Nagy-Britanniában és világszerte. Lawrence megdöbbent a pontatlanságoktól és hogy a nemzeti hős szerepe úgy lett beállítva, mintha az utolsó keresztes háborúban vett volna részt. Ezért is lett fontos számára saját verziója: „A bölcsesség hét tartóoszlopa”. Csakhogy a kéziratot és feljegyzéseit tartalmazó aktatáska egy vonat átszállásnál elveszett. Ettől olyan depressziós lett, hogy a barátai erős rábeszélése kellett ahhoz, hogy emlékezetből újra leírja emlékeit. Ebben túldimenzionálta az arabok hősiességét, akiket a nyugati hatalmak elárultak az 1920 áprilisi san remoi konferencián, ahol a Közel Keletet felosztották egymás között. Ugyan a szír nacionalista Fejszált királynak kiáltották ki, de rövidesen a franciák katonai csapást mértek rá és elkergették. Végül a sévresi békediktátumban az Oszmán Birodalmat is felosztották maguk között.

De rövidesen lehetőség adódott a helyzet megváltoztatására, legalább is az angolok által ellenőrzött vidékeken. Winston Churchill lett a gyarmatügyi miniszter és a stábjába meghívta Lawrencet. Kairóban szerveztek egy konferenciát az önrendelkezésről. Irak, mint új politikai egység jött létre Fejszál vezetésével, Abdullah megpróbálta megszerezni Szíriát, de a franciák ellenállásán ez megbukott, be kellet érnie a Jordánon túli területekkel Transjordánia néven, majd 1946-ban királlyá koronázták és ebből lett Jordánia.       

Németország a hatvanas években. Kettéosztott ország. És ez igaz egy városra is. Két tábor áll egymással szemben. Közöttük a határ átjárhatatlan. Nem, nem Berlinről van szó! Hanem a frank vidék Herzogenaurach nevű városáról. Az ellentét nem kelet és nyugat között húzódik, hanem az Adidas és a Puma sport márkák között. A konfliktus két fivér között, Rudolf és Adolf (Adi) Dassler között feszül. Közösen építették ki a „Dassler Fivérek Cipőgyárat”. 1936-ban nagy dobást sikerült csinálniuk. A legendás amerikai atléta Jesse Owens az ő cipőjüket viselte az olimpiai játékokon. Valami aztán a második világháború idején történt a fivérek között, amit mind a mai napig sűrű homály fed. Egy biztos, amikor Rudolf a második világháborúból visszatért fivérét Adolfot feljelentette a Nácitalanítási Hivatalnál. Ez felért egy sértéssel. A viszony annyira megromlott közöttük, hogy a szakítás mellett döntöttek. 1948-ban a régi cipőgyárból két cég jött létre. Adolf a családnév elé biggyesztette a becenevét és így jött létre az Adidas. Rudolf közvetlen közelben egy új gyárat alapított az Aurach folyó másik oldalán. Itt jött létre a Pumát gyártó cég. A folyó úgy választotta el Herzogenaurach két részét, mint a berlini fal a német fővárost. A két cég között szabályos háború dúlt. A két vállalkozás alkalmazottjai még egy azon kocsmába sem voltak hajlandók bemenni. A városban külön volt Adidas és Puma párti hentes, és mindenki azt nézte a városban, hogy ki milyen cipőt visel. Az Adidasnak 1954-ben sikerült a német válogatottat, mint reklámhordozót megnyerni. A Puma ezzel szemben Heinz Fütterer könnyű atlétát szerződette. A következő generációk is örököltek apáik verseny szemléletét. 1974-ben meghalt Rudolf Dessler. Adolf el sem ment a temetésére. Ő maga négy évvel élte túl gyűlölt fivérét. A sírjaik egy mástól jó messze fekszenek a herzogenaurachi temetőben. Hogy min vesztek össze magukkal vitték a sírba. Egyesek szerint Rudolfnak 1940-ben afférja volt Adolf feleségével Käthivel, de ez nem bizonyított.

Grúzia élettel teli fővárosának központjában kézigránátok robbantak, lövések dördültek, a rendőrök banditákkal vívtak tűzharcot. A halálos színjáték rendezője nem volt más, mint  a gengszter főnők Sztálin .

Tbilisziben a Jereván tér 1907 június 25-e ködös napján véres csatatérnek nézett ki. A földön sebesültek és haldoklók vonaglottak, és mindent beterített a darabokra tépett lovak húsainak cafatjai. Pánik tört ki az emberek között. A keletkezett káoszban sikerült a rablóknak az állami bank pénzszállító kocsijából 250 ezer rubelt ellopni. Hatalmas összeg a kor viszonyai között! A zsákmányt egy asztalos műhely hátuljába szállították, matracokba varrták és a meteorológiai obszervatóriumban rejtették el. A pontosan kitervelt akció, amely Sztálin műve volt tökéletesen működött. Rövidesen a pénzkötegeket Leninhez Finnországba szállították, egy részét pedig párizsi bankokban mosták tisztára. A pénznek a bolsevikok pártkasszáját kellett feltöltenie elősegítve a cári rendszer bukását és további terrorista akciók finanszírozását. A több mint 30 halott ezen célok érdekében nem számított. Novaja Uda nevű helyről való szökése után – ahova eredetileg száműzték - Joszif Dzsugasvili mozgalmi nevén előbb Koba, majd Sztálin Tbilisziben, hírhedt névre tett szert, mint gengszterfőnök. A bandája, amit egyszerűen csak „Söpredéknek” hívtak védelmi pénzek szedéséből és rablásokból szerzett pénzt magának. A tervek és a parancsok Sztálintól jöttek, mint később arról az egyik bandatag Batsua Kuprasvili beszámolt. „A feladatunk az volt, hogy fegyvert szerezzünk, börtönökből való szökéseket szervezzünk, bankokat raboljunk és árulókat likvidáljunk.” A banda tíz fiatal férfiből és nőből állt közöttük a 25 éves Kamo alias Szemjon Ter-Petrosztján Goriból, Sztálin barátja. A csapat tagja nagyon összetartók voltak és koldus szegények. A rablásokat a pszichopata Kamo vezette, míg Sztálin a háttérben szervezett, fegyvereket szerzett, rendőröket fizetett le, és besúgókról gondoskodott. Ahogy az 1907 június 25-i akció végrehajtásánál történt. „Szálin volt, aki Grúziában a bankrablások korát elindította.” – mondta Josef Davrisevi Sztálin gyerekkori társa.

Az 1905-ös forradalmi évben az egész Transzkaukázus erőszakba süllyedt. 1905 februárja és 1906 májusa között 136 hivatalnokot öltek meg, 72-öt megsebesítettek, nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna politikai gyilkosság, vagy utcai erőszak. 3219 banditatámadást jelentett a helytartó Szentpétervárra. A következő évben ez már 4138 volt. Ebben az időszakban, amikor a politikai és köztörvényes támadásokat alig lehetett megkülönböztetni Sztálin mocskos üzletet csinált. A szociáldemokrata párton belül vita alakult ki a terrorakciókat illetően. Még egyenlőre nem a bolsevikok uralták a színpadot. A mérsékeltebb mensevikekkel veszekedtek a hatalomért. Főleg a pártvezetés, amit ekkor még nem a bolsevikok irányítottak szorgalmazta a békés akciókat, a tömegdemonstrációkat és a Dumabeli – a parlamenti – munkát. 1906-ban Stockholmban és 1907-ben Londonban elfogadták Lenin nagy keserűségére, hogy a bankrablásoknak véget kell vetni.

1905 decemberében a finnországi Tamperében egy pártkonferencián találkozott először Sztálin Leninnel. Csalódott volt, hogy egy 1 méter 64 centi magas kopaszodó férfit látott és nem egy „hegyi sast”, mint ahogy azt elképzelte. De mégis Lenin az ügyes retorikájával hamar meggyőzte Sztálint. A bolsevik vezér becsülte a „kaukázusi” módszereit, ami a pénzszerzést illette. Meg is állapodtak arról, hogy ezt folytatni fogják. Az 1907-es londoni konferencia után rövidesen Berlinben is találkoztak és megbeszélték a pártkassza feltöltésének módját. Az 1907 június 25-i rablás ennek ellenére nagy visszatetszést okozott a párton belül és belső vizsgálathoz vezetett. Kamo és pár banda tag a látszat kedvéért kilépett a pártból, hogy Lenint fedezzék. Minden intézkedés ellenére Lenin hozzájutott a rabolt pénzhez. Minél jobban támadták a bolsevikokat, annál erőszakosabbak lettek. Transkaukázusban a hatalom elnyomta a forradalmi hangulatot. Kamot Berlinben letartóztatták és börtönbe csukták. Sztálin ellen párt vizsgálat indult. Ezért Bakuba ment. A Kaszpi-tenger melletti város olajkútjairól volt híres, meg az olajfinomítóiról. De kész „vadkeletnek” számított. Szegény olajipari munkások ezrei éltek itt. Sztálin jó közegre talált. Korrupció és törvénytelenség uralkodott. Milliomosok villái álltak szemben a vándormunkások viskóival. Baku miközben a föld kőolaj szükségleteinek a felét állította elő így a cári birodalomban is fontos szerepet játszott. Jó hely egy bajkeverő számára. Sztálin hamar újraszervezte a bandáját. Bankrablások, fegyveres támadások, emberrablások váltságdíj fejébe, mind napirenden voltak. Ezekkel töltötték fel a száműzetésben levő Lenin kasszáját.   

Sztálinnak mindig észnél kellett lenni. Rendszeresen váltogatta a lakóhelyét. Perzsa vendégmunkások még egy mecsetben is rejtegették. Ennek ellenére senkiben sem bízott. Idegennek érezte magát. 1908 márciusában el is kapták. A bakui börtönbe került. Később száműzték. A környezete nem az eszéért becsülte, hanem azért mert a tettek embere volt. Energikus és kegyetlen. Ez volt a sikerének a titka később is.  

Senkitől sem félt annyira Amerika az első világháború után, mint az anarchistáktól. És pont ebben az időben 1920 szeptember 16-án robbant egy bomba a Wall Streeten. Az elkövetők utáni hajsza elért Olaszországig, sőt Oroszországig is. Ennek ellenére a tetteseket soha sem fogták el.

Egy pillanatig csend honolt a Wall Streeten. Egy perccel előtte még telve volt hangos autókkal, beszélgető banki alkalmazottakkal, gyorsíró kisasszonyokkal, futár fiukkal, akik a híreket szállították a tömegen át. És akkor jött egy fülsüketítő robbanás. Majd lángnyelvek és az utcára hulló törmelék darabok. Mind ez a Broad Street sarkán. 1920 szeptember 16-án déli 12 óra után egy perccel a hatalmas robbanás New York pénzügyi centrumát káoszba taszította. J.P Morgan bank és az amerikai jegybank épülete között nagy kráter keletkezett, ami több méter széles és 60 centiméter mély volt. A robbanás ereje egy lovas kocsit a darabjaira tépte úgy, hogy csak néhány fémdarab maradt belőle. A ló nyitott hassal és leszakadt lábakkal mellette feküdt. A környező épületek ablakai betörtek és mindenhol üvegcserepek feküdtek. Az épületek homlokzatai olyan módon megsérültek, mintha háború lett volna. A legrosszabb viszont az áldozatok száma volt. Harminc ember feküdt az utcán holtan, nyolcan később haltak meg. A sebesültek száma elérte a háromszázat. Olyan szörnyű volt a pusztítás, hogy az első világháborús veteránokat a lövészárok háborúra emlékeztette. Több százan menekültek el a pénzügyi negyedből. De ugyanakkor egyre több kíváncsiskodó jelent meg. Különböző hírek kaptak szárnyra. Balesett volt? Vagy egy autó robbant fel? Esetleg merénylet volt? Senki sem tudott biztosat.

Ez az időszak a nyugtalanság kora volt Amerikában. Nem régen ért véget a világháború. A katonák már hazatértek. Mégis gazdasági recesszió veszélyeztette az országot. A munkanélküliek száma folyamatosan emelkedett. Sztrájkok mindennaposak voltak. A kormány ezekért a baloldalt tette felelőssé. Sok ember a belső ellenségtől félt, akik a rendszert mindenáron meg akarja dönteni. A félelem a radikálisoktól a markában tartotta Amerikát. Gyakoriak voltak a bombamerényletek. A tettesek a kapitalizmust szidták és a kizsákmányolókat. Jobb élet és munkafeltételeket követeltek, reformokat és jóléti programokat. Voltak jó páran, akik a propagandát tettekre akarták cserélni, forradalomra lázítva az embereket. Ehhez jó célpontnak minősült a Wall Street. Ugyanis itt volt a központja a J.P Morgan cégnek. John Pierpont Morgan 1871-ben alapította a pénzintézetét. A vasútépítés társfinanszírozója volt és a US Steel Corporation alapítója, amely cég Amerika legnagyobb acélipari vállalata volt. A fia Jack hatalmas hitelekkel támogatta az USA, Anglia és Franciaország háborús politikáját. Amerika ebben az időben több hitelt adott Európának, mint amennyit kapott. A világháború végén így lett nagyhatalom.  Sokan büszkén néztek a bankokra, mások gyűlölték őket.

A rendszer elleni harc már korábban kezdődött. Olyanok, mint a Vanderbilt, Rockefeller, Carnegie családok hatalmas vagyont gyűjtöttek össze különösen a vasútépítésből és az acéliparból, míg a munkások megélhetési költsége folyamatosan nőtt. A szakszervezetek egyre hangosabbak lettek. Ebben szerepet játszottak az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók, különösen Olaszországból és kelet Európából. A munkás megmozdulások egyre erőszakosabbak lettek. 1886 május elsején, amikor a munkások aktivisták beszédeit akarták meghallgatni valaki bombát dobott a rendőrök közé. Az ezt követő zavargások „Haymarket Riot” néven vonult be a történelembe. Sok anarchistát halálra ítéltek és kivégeztek. Hat évvel később az orosz bevándorló Alexander Berkman megpróbálta megölni az acélgyáros Henry Clay Fricket, mert sztrájktörőket alkalmazott. 1901 szeptember 6-án pedig a lengyel Leon Czolgosz lőtte le Willam McKinley amerikai elnököt. Mindkettőjüket kivégezték. Ehhez jött még az 1917-es orosz bolsevik puccs. A belső ellenségtől való félelem egyre nőtt. Woodrow Wilson kormánya erre válaszul hozta meg a kémek elleni törvényt. Anarchistáknak megtiltották az USA-ba való beutazást, az országban levő anarchistákat pedig kiutasították az Egyesült Államokból. A háború végén kiújultak megint a szociális ellentétek. A hadiipar leállása gazdasági válsághoz vezetett. 1919 februárjában Seattléban 60 ezer munkás sztrájkolt. Májusban a postások 30 gyanús csomagot fedeztek fel, amelyek gyárosoknak és politikusoknak voltak címezve. 1919 június 2-án több városban levélbomba robbant. Az egyik az igazságügy miniszternek Alexander Michell Palmernek volt címezve. Palmer válaszul a már 1908-ban alapított különleges hivatalt fejlesztette tovább a Bureau of Investigationt. Ennek az első vezetője William J. Flynn a hivatalon belül hozott létre egy radikálisokkal foglalkozó ügyosztályt. Az irányítója az ifjú ügyvéd J. Edgar Hoover lett. Hoover egy év alatt több mint 200 ezer aktát állított össze gyanúsítottakról és szervezett úgynevezett „Palmer razziákat”. 1919 novemberétől az USA 30 városában ezer anarchistát fogtak el és utasították ki őket. Az akciónak akkor lett vége, mikor felmerült, hogy az eljárások során figyelmen kívül hagyták és megsértették a polgári jogokat.

Mégis 1920 szeptemberében Hoover és Palmer sikert könyvelhettek el. Az anarchista Ferdinando „Nico” Saccot és Bartelomeo Vanzzetit rablógyilkossággal megvádolták. Sacco és Vanzzeti 1908-ban vándoroltak be az USA-ba Olaszországból. Mindketten lelkesedtek az anarchista mozgalom iránt. 1920 április 15-én a massachusetti South Braintreeben egy gyár könyvelőjét és biztonsági őrét lőtték le és 16 ezer dollárt raboltak el. A rablással Saccot ás Vanzzetit gyanúsították meg és ítélték el. 1927-ben pedig kivégezték őket. Öt nappal a vádemelés után robban a Wall Streeten a bomba. Véletlen összeesés?   

A tetthelyen a rendőrség, a Bureau of Investigation emberei és egy magándetektív Willam J. Burns vizsgálódott. Mialatt a halottakat és sebesülteket összegyűjtötték a vizsgálatot végzők egy zsáknyi ruhadarabot és ékszert szedtek össze. A kráter alján levő föld elemzésekor TNT robbanóanyagot mutattak ki, valamin fémdarabokat, amelyet a bombához használtak, hogy nagyobb legyen a romboló erő. Délután a rendőrség a new yorkiak segítségét kérte. Csakhogy a szemtanú vallomások ellentmondásosak voltak. Hamar értékes bizonyítékok tűntek el, mert a Wall Street urai tisztító brigádokat küldtek ki. Egy éjszaka alatt eltűntek a robbanás nyomai, aminek a kár értékét 2,5 millió dollárra értékelték.  Pár utcával arrébb szórólapot találtak, amin ez állt: „Nehogy azt hidd, hogy ezt tovább így eltűrjük! Szabadítsátok ki a politikai foglyokat, vagy a biztos halál vár rátok!” Aláírás: „Amerika anarchista harcosai”. De gyanúsítottakat nem nagyon találtak. Volt egy Ed Fischer nevű ember, aki a merénylet előtt figyelmeztette az ismerőseit, de arra a kérdésre honnan tudta, hogy baj lesz azt mondta: „Istentől és a levegőből.” Elmegyógyintézetbe zárták.

Bureau of Investigation vezetője Willam J. Flynn a figyelőszemét az anarchista Luigi Galleanira irányította. Az ő csoportját már más bombamerényletekkel is összekötötték. Követői közé tartozta Sacco és Vanzzeti is. Viszont Galleanit már 1919-ben kitoloncolták Olaszországba és eltűnt. 1921-ben Warren G. Harding lett az új amerikai elnök. Palmernek és Flynnek csomagolnia kellett. Flynn utóda Willam J. Burns lett, aki maga is részt vett a vizsgálatban. Ő szerinte a bombát az oroszok helyezték el, de a gyanúját nem tudta bizonyítani. 1924 májusában a Bureau of Investigation új főnököt kapott J. Edgar Hoover személyében. 1935 után a szervezet neve is megváltozott: Federal Bureau of Investigation lett az az FBI. Hoover 1972-es haláláig vezette az intézményt. Hoovernek sem sikerült kiderítenie ki vagy kik álltak a merénylet mögött. A merénylet után négy évvel amúgy is lezárták a nyomozást. 1944-ben az FBI jelentésében az állt valószínűleg olasz anarchisták tették. 1991-ben egy történész arra a következtetésre jutott, hogy a tettes Mario Buda volt Sacco és Vanzzeti tettestársa egyébként Galleani csoport tagja. De konkrét bizonyítéka neki sincs!     

Számos nemzeti szocialista háborús bűnösnek a menedékhelye a második világháború után a tengerentúlon volt. Legyen szó bár Josef Mengeléről az auschwitzi haláltábor orvosáról, Erich Pribke SS-Hauptstrumfühereről, vagy Klaus Barbieról a lyoni hóhérról. Ők és még sok társuk az Atlanti óceán túloldalára menekültek a felelősség vonás elől. Kilencven százalékuk becslések szerint Itálián át menekült. Ők az úgynevezett „patkány utat” választották, ami Németországból az Alpok hágóin át vezetett Olaszországba. Itt az embercsempészek jó üzletet csináltak. Az első megállóhely Dél Tirol volt. Ott tudtak a menekülők hamis papírokhoz jutni.

Úgy, mint Josef Mengele. Ő a háború befejezése után egyszerű katonának adta ki magát és egy bajor parasztgazdaságban dolgozott, mint cseléd. 1949-ben innen menekült Dél Tirolba, és ott, mint Helmut Gregor dél tiroli SS tag kapott hamis igazolványt. Dél Tirol ebben az időben államjogilag egy senki földje volt. Az itt született népi németek állampolgárság nélkülinek számítottak és mint ilynek a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak utazási papírokat. Így kapott Mengele is útlevelet mikor tovább utazott Genovába. Aztán innen ment tovább Buenos Airesbe. De a menekülőket segítette a katolikus egyház is.

Sok menekült, aki nem akarta a valós identitását nyilvánosságra hozni az egyháztól kapott ajánló levelet a Vöröskereszt számára. Ennek segítségével sokan jutottak úti okmányokhoz. A horvát ferences szerzetes Krunoslav Draganovic és az osztrák pap Alois Hudal tudatosan szereztek hamis papírokat keresett náci tisztek részére. Ők az egyházban a kommunizmus elleni harc eszközét látták és ezért segítettek náci háborús bűnösöknek. Adolf Eichmann így tudott egy kolostorban elbújni, míg a menekülését megszervezték számára. Már 1947-ben az USA felfedezte ezt a menekülési utat, de a saját céljaira használta. Érdekükben állt a nácik tudását a kommunizmus elleni harcban felhasználni. Így szervezték meg Klaus Barbie lyoni Gestapo főnök menekülését Bolíviába. Egyes háborús bűnösöket, mint Eichmann, vagy Barbie később elfogták, de például Mengele nyugodtan tudott élni az új hazájában Dél Amerikában. Mivel hamis papírokkal utaztak, ma is nehéz megbecsülni hányan menekültek el a „patkány útvonalon”: