Amikor 1918. április 30-án II. Miklós - pár évvel korábban még minden oroszok cárja - belépett a jekatyerinburgi ház bejáratán megkérdezte az épület nevét. Ipatyev ház - volt a válasz. Miklós a név hallatán rosszat sejtett. Az elnevezés ugyanis nagyon hasonlított, annak a kolostornak a nevéhez, ahol egyik elődje Mihail Fjodorovics 1613-ban egy darabig élt. Ez a ház lesz a cári család végzete? – merült fel benne a kérdés. A ház névadója és tulajdonosa Nikolaj Nikolajevics Ipatyev geológus volt aki, 1908-ban vásárolta meg az akkor 20 éves házat 6000 rubelért Saravjev nevű mérnöktől. Saravjev még 1897-ben vette meg a villát, annak első tulajdonosától Andrej Redikorcevtől, aki szintén mérnökként dolgozott és egy korrupciós ügy miatt pénzre volt szüksége. Az épület rendkívül modernek számított a saját korában. Volt benne elektromos áram, telefon, fürdőszoba és vécé. Ipatyev a családjával az emeleten lakott, a földszinten pedig az irodái helyezkedtek el. A kényelmes ház mögött egy szép kert is húzódott. Amikor 1918. április 27-én a bolsevikok Ipatyevet felszólították a ház elhagyására a pincében egy részt megtarthatott magának raktárként. Egyik pillanatról a másikra ácsok hatalmas fakerítést építettek a ház köré, megakadályozandó, hogy kíváncsi szemek kifürkésszék kik laknak az épületben. Aztán bekövetkezett, amitől II. Miklós félt. Egy nyári este felszólították a családot menjenek le a pincébe. Itt felfegyverzett csekisták várták őket. Felolvasták a halálos ítéletet és megkezdődött a mészárlás. A cári család kivégzésére nem spontán történt, hanem arra Lenin utasítására került sor, mert a fehérek 1918. július közepén Jekatyerinburghoz közeledtek és félő volt, hogy kiszabadítják a cári családot. A gyilkosság után a holtesteket egy közeli erdőben elásták. Rövid időre az Ipatyev család visszatérhetett otthonába, de amikor a fehérek megszállták Jekatyerinburgot lefoglalták a házat a parancsnokság számára. A következő évben a város végleg a vörösök kezére került, de ekkor már Ipatyev érthető módon szabadulni akart a túl „népszerű” házától. A bolsevikok 6000 rubel kártérítést fizettek neki és az épületben a forradalom múzeumát rendezték be. A pince mindenesetre nem volt látogatható. Rövidesen olyan képeslapok kezdtek terjedni az országban, amelyen az Ipatyev ház fotóján a cár utolsó palotája felirat volt olvasható. A múzeumot 1932-ben bezárták és 1938-ig üresen állt az épület. Utána az ateizmus múzeumát hozták létre benne. A második világháború végétől a helyi kommunista párt irodái működtek itt. 1974-ben műemlékvédelem alá helyezték az épületet. De ez nem tűnt jó megoldásnak a pártvezérek szempontjából. Ugyanis minden évben a cári család kivégzésének évfordulóján a monarchia titkos tisztelői virágokat helyeztek az épületnél. 1977-ben a hatvanadik évforduló előtt egy évvel a pártvezetés kiküldte a politikai bizottság tagját Mihail Szuszlovot és a régió pártitkárát, Borisz Jelcint az ügy kivizsgálására. Arra a döntésre jutottak, hogy a házat le kell bontani, ami 1977. július 27-én meg is történt. De a zarándokokat ez sem riasztotta el, hogy a helyet felkeressék. Borisz Jelcin később azzal indokolta a döntését, hogy „Eljön egy olyan korszak, amikor szégyellni fogjuk azt, ami itt történt.”  2003-ban katedrálist építettek oda ahol a cári család kivégezték valamint hivatalosan is zarándokhelynek nyilvánították az egykori Ipatyev ház helyét.     

 Mint nagy nőcsábász és csodagyógyító legendává vált. A cárnéval való kapcsolata volt az oka a sikerének és brutális halálának.

A bolsevikok hatalomátvétele nélküle is megvalósult volna. De Raszputyin nagymértékben hozzájárult a cár bukásához, amit kegyetlen halálának körülményei is előrevetítettek. Az 1916. december 19-én a Néva folyó jegébe fagyva talált holteste arra utalt, hogy élete utolsó óráiban megjárta a poklot: az arca megdagadt, tele volt véraláfutásokkal, a lába össze volt kötözve, a kezei az ég felé nyúltak, mintha a szorító hurokból akart volna szabadulni. Haja és a szakálla vértől volt mocskos. A bal szeme csukva volt a jobb oldalit pedig kiverték. Pont a szemét, amely olyan megigéző volt, hogy legendákat meséltek róla. Mélyen ülő jéghideg szürke szemek, amelyek megdermesztették a vele szemben állót. Raszputyin ezzel a hipnotizáló tekintettel az emberek lelkébe látott; így mesélték azok, akik találkoztak vele. Segítségükkel migrént, lázat, bénulást, idegzavarokat tudott gyógyítani és a jövőbe látni. De legfőképpen Alexej trónörökös hemofíliáját enyhíteni. Alexandra cárné legalább is hit ebben. A merénylőket, akiket Felix Juszupov herceg vezetett szintén ezek a szemek zavarták. Ezért nyomták ki. Juszupov Raszputyint a palotájába hívta és háromszor ölte meg, mint, ahogy azt emlékiratában állítja. Először ciánkálival preparált Petits Fours-t adott a muzsiknak – ahogy ő hívta áldozatát –, majd ezután mérgezett borral itatta, végül szíven lőtte. A szerzetes mégis túlélte mindezt és gyilkosára nézve hörögte, annak nevét: Felix, Felix….  Az ifjú herceg ezután addig ütötte, míg eszméletét vesztette áldozata. A boncolás fulladás miatt beállt halált mutatott ki. A tüdőben vizet és algákat találtak. A gyomorban viszont érdekes módon nem volt nyoma méregnek. Ez azt jelenti Grigorij Jefimovics Raszputyin még élt, amikor a Péter hídról a jeges Névába dobták és teste egy lékbe süllyedt. Csak a víz alatt halt meg, összetört koponyával és három golyóval a testében.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy azzal az emberrel kapcsolatban, aki ilyen körülmények között halt meg rögtön legendák születtek. Ki volt ő? Szent, vagy maga a sátán? Esetleg csodás gyógyító? Egyik sem. Hanem egy rendkívül ellentmondásos személyiség. Raszputyin egy Istent kereső vidéki paraszt ember volt, aki ugyanakkor kicsapongó életet élt. Naiv, szerethető, de buja és hatalommániás. Mária lánya mesélte róla, hogy amikor fiatal volt kétszer megjelent előtte a szűz anya. Kiválasztottnak érezte magát és ezért egyik kolostortól a másikig zarándokolt, hogy „sztarec”, szent életű szerzetes legyen. Raszputyin azonban kudarcot vallott. A szex és az alkohol iránti vágyai legyőzték. És ezen a fantázia dús kifogásai sem tudtak segíteni. Azért, hogy maga elött is leplezze gyengeségét kapcsolatot keresett egy akkoriban ismert szabados életet folytató szektával. Raszputyin azt állította – akárcsak a szekta tagjai -, hogy bűnt kell elkövetnünk, hogy megbánást tanúsíthassunk, és a bűnöktől megszabaduljunk. Magyarán a gyengeségéből erényt kovácsolt. Az asszonyoknak például azt hirdette: feküdj le velem és Istennel találkozol. Raszputyin egy vidéki senki maradt volna a cári család nélkül. De az a kor, amiben élt lehetővé tette, hogy egy ilyen „isten bolondja” bekerüljön a legfelsőbb körökbe. Amilyen ellentmondásos volt Raszputyin személye olyan ellentmondásos volt az ország, amiben élt. Oroszország gazdasági és kulturális virágkorát élte, de ebből kevés szivárgott le vidékre. Itt még elevenen élt a misztikum és az apokaliptikus életszemlélet. A szegénység és nélkülözés táptalaja volt a hamis proféták születésének.

Az asszonyokkal való kapcsolata ellenére egy biztos nem volt Raszputyin; Alexandra cárné szeretője. Alix von Hessen-Darmstadt hercegnőként született cárné Isten emberének tartotta a szerzetest, aki vigyázz fiára Alexejre. Meg volt győződve arról, hogy tekintetével és imájával megállítja a vérzését, de legalábbis enyhíti. Esetenként hipnózissal vagy kézrátétellel megszabadítja a szenvedéstől. Raszputyin miközben „gyógyította” a „kis napsugarat”, ahogy a trónörököst szülei hívták reszketett és izzadság lepte el testét. Egy fajta transzba esett. A cárnénak, aki egy rendkívül ideges természetű hisztériára hajlamos nő volt ez bizonyítékul szolgált arra, hogy szent emberrel van dolga. Raszputyin csodás gyógyító ereje, jövőbe látó képessége biztosította a helyét az udvarban. A szerzetes azokra is hatással volt, akik kritizálták, vagy ellenségesen viselkedtek vele. Maga a gyilkosa vallotta be, hogy nem tudta kivonni magát a hatása alól. Pedig Raszputyin csak egy egyszerű ember volt, különleges adottságokkal. Valószínűleg a tudását – amivel gyakran visszaélt – a Szibériában eleven élő sámáni tradícióból merítette, amelynek története több ezer évre nyúlik vissza. Trükkök egész sorát sajátította el, miközben megismerte a gyógynövények hatását is. Képes volt másokat manipulálni, legfőképpen azokat, akik pszichotikus személyiségek voltak, vagy könnyen befolyásolhatók, mint például egy gyerek. Nem hajtott végre csodákat. A cárevics állaptának ideiglenes javulása mögött is inkább a pszichikai befolyásolás állt, mint a tényleges testi bajok elmulasztása. A tudomány bizonyította, hogy a vérzés hipnózissal csökkenthető, de nem gyógyítható.

Azt mondják, amiben hinni akarunk azt elhisszük. Így volt ezzel a cárné is. Úgy érezte ő a felelős a gyermeke hemofíliájáért. Családjában elég gyakran előfordult ez a betegség. Alexej a trónörökös négy leánygyermek után született. Amikor megállapították, hogy milyen betegséget örökölt a cárné szó szerint elájult. Fia betegsége miatt saját magát okolta. Nem tudott egy egészséges örököst adni az Orosz Birodalomnak. Alexandrának tehát Raszputyin feltűnése és tevékenysége áldásként jött. És ragaszkodott is hozzá. A szerzetes egyszer azt mondta neki, amíg ő él addig él a cárevics és a Romanov dinasztia. Két évet tévedett. A cárné szilárdan meg volt győződve arról, életük és a dinasztia jövője Raszputyintól függ. Arra nem is gondolt, hogy a szerzetes részéről ez a kijelentés csak egy életbiztosítás volt, amivel függő helyzetbe hozta a cári családot. Alexandra annyira ragaszkodott a sztárecéhez, amikor a környezete felhívta a figyelmét Raszputyin szabados életvitelére, nem volt hajlandó erről tudomást venni. Rágalomnak tartotta. Végzetessé Raszputyin és a cárné kapcsolata a nagy háború kitörése után vált. A nép, amúgy sem szerette a „német” cárnét, ráadásul ott volt ez a zavaros múltú, rossz erkölcsű muzsik, aki nagy hatással volt az uralkodó párra. II. Miklós cár ugyan nem volt úgy oda Raszputyinért, mint neje, de azt mondta: „Inkább tíz Raszputyin, mint egy hisztéria Alexandrától!”.

 De hogy került be az udvarba a szélhámos szerzetes? Ez Milica montenegrói királyi hercegnőnek és húgának Anasztáziának volt köszönhető. Ők mutatták be Miklósnak és Alexandrának. Delejes hangja és tekintete rögtön magával ragadta a cárnét. Erre az időre Raszputyin már bejáratos volt Szentpéterváron az előkelő körök estélyeire, mint különleges képességekkel rendelkező egyházi ember. A felsőbb osztályok tagjai úgy tekintettek rá, mint valami kuriózumra, amivel feltűnősködni lehet. Szó sem volt róla, hogy a muzsikot befogadták volna maguk közé. Ezért is okozott megdöbbenést értelmesebb tagjaik között a cárné viselkedése. Persze, ha az uralkodó elnézte felesége ezen szeszélyét, akkor az udvar alkalmazkodott. Alexandra udvarhölgyei meghívták magukhoz a „gyógyítót”. Nemes urak és hölgyek fotózkodtak vele. Ennek ellenére mindig is voltak olyanok, akik megőrizték józan eszüket és megpróbálták eltávolítani a szélhámos szerzetest az udvarból. De ez a cárné miatt nem ment. Így mint megoldás maradt a gyilkosság. Összeesküvők egy csoportja közöttük a cár unokatestvére és egy parlamenti képviselő a Juszupov palotába csalták Raszputyint azzal az ígérettel, hogy találkozhat a cár unokahúgával. De ők nem voltak profi gyilkosok a muzsikot pedig keményfából faragták. Nehéz volt meggyilkolni, de az összeesküvők úgy gondolták a monarchia jövője függött a halálától. Érdekes a cárné is így gondolta, csak ő az életmaradásában látta a jövőt biztosítva. A történelem furcsa dolgokat produkál. A monarchiát sem a szerzetes élete, sem halála nem menthette meg. Egy csoport már készül, hogy átvegye a hatalmat ráadásul a cár unokatestvérének, a német császárnak a pénzén. A bolsevikok nem hittek csodatevő szerzetesekben csak a hatalomban. A jövő az övék volt. Miklós és Alexandra külön sírt adományozott a meggyilkolt szerzetesnek, akinek a hulláját később a bolsevikok kiásatták, hogy ismeretlen helyen temessék el. De a holttestet szállító teherautó lerobbant. A szerzetes földi maradványait az út szélén elégették. A cári család sem járt jobban. Az Ipatyev házi mészárlás után a holttesteiket egy erdőben, titkos helyen temették el, hogy ne váljon zarándokhelyé. Nem véletlenül volt a kommunisták egyik jelszava: A múltat végkép eltörölni…  

Öt évtizede sok ifjú hippi rajongóknak ő volt a Messiás. Azonban szeretet, helyett világvégét és halált hirdetett. 

A gyilkosság

A gyilkosok egy öreg Fordban a Benedic Canyon felé hajtottak. Mindannyian fekete ruhát viseltek. A sportos Charles „Tex” Watson ült a volán mögött. Mellette az anyós ülésen Susan „Sadie” Attkins, hátul pedig, Patricia „Katie” Kerwinkel és Linda Kasabian foglaltak helyet. A naptár 1969 augusztus 9-ét mutatott, nem rég múlt el éjfél. Egy pár mérfölddel a cél előtt „Tex” eltévedt, talán azért, mert be volt tépve. Ideges minden esetre nem volt. Valójában jól ismerte a 10050 Cielo Drive címen található házat. Ott lakott korábban Terry Melcher, zenei producer a híres színésznő Doris Day fia. Az, hogy most ki lakik ott nem tudta a kivégző osztag. Mindegy is volt. Tex később azt mondta ezen az estén olyan volt, mint egy gyilkoló zombi. A kést egy kendőbe csavarták, a pisztolyt, pedig a kesztyűtartóba tették. Végül megérkeztek. A motort leállították a fényszórókat kikapcsolták, fegyvereket magukhoz vették, majd kiszálltak az autóból. Meleg este volt, harminc fokot mutatott a hőmérő. Tex fürgén felmászott a bejárat előtti villanypóznára, hogy harapófogóval elvágja a telefonzsinórt. Ezután a banda tagjai átmásztak a kerítésen. Hírtelen egy autó fényszóróira lettek figyelmesek. Egy gépkocsi gurult feléjük. Tex gyorsan kiugrott a kocsi elé és megállította. „Állj!” – kiáltott a sofőrre – „Pofádat befogod!” A 18 éves Steven Parent haza felé tartott egy barátjától, aki a nagy telek vendégházában lakott. Parent ijedten nézett a pisztoly csövébe. „Kérlek, ne lőj, én a barátod vagyok!” – könyörgött. Texet ez nem hatotta meg, kíméletlenül lelőtte. A tinédzser holtan esett össze. Ezután minden gyorsan ment. Tex bemászott a házba egy nyitott ablakon keresztül, majd a bejárati ajtóhoz lopódzott és kinyitotta azt, hogy társait beengedje. A házban halotti csend uralkodott. A banda tagjai suttogva beszéltek egymással, a ház lakóit keresték. Egyszer csak egy nagy termetű férfi korvonalait vették észre, aki a nappaliban a heverőn feküdt. A suttogásra felébredt. „Mennyi az idő kérdezte?”- félálomban, mikor látta, hogy idegenekkel van dolga számon kérően mordult rájuk: „Kik önök, mit akarnak?” „Én az ördög vagyok..” – válaszolt Tex – „..és elintézem az ördög munkáját. Add ide a pénzed!” Egy lengyel színész és író Wojtek Frykowski volt a helységben lévő férfi, szeretője a gazdag örökösnek Abigail Folgernek, aki éppen akkor maga is megjelent a szobában. A lányt Jay Sebring a híres hollywoodi fodrász követte, majd bejött a híres színésznő Sharon Tate, Roman Polanski várandós felesége is. Polanski, aki éppen üzleti úton volt Londonban bérelte a villát. Egyébként a tettesek fel sem ismerték kikkel van dolguk. Tex még arra sem figyelt fel, hogy Sharon Tate terhes. A banda tagjai a házban tartózkodókat össze akarták kötözni majd hassal a padlóra akarták fektetni őket. Sebring hangosan ellenkezett és azt kiáltotta nem látják, hogy Sharon Tate terhes? Ezután Texre vetette magát megpróbálva elvenni tőle a pisztolyt. Dulakodtak és elsült a fegyver. Sebring holtan rogyott össze. Ez idő alatt Frykowski Sadeinek ment neki és megkísérelte elvenni tőle a kést. Tex gyorsan reagált. Ráirányította a pisztolyát és mint egy vadállat többszőr is bele lőtt. Frykowski azonnal meghalt. Abigail Folger megpróbált a házból kimenekülni, de Katie utána vetette magát. A kétségbe esett Folger elcsúszott a gyepen és elesett. Csak annyit mondott: „na most elkaptatok, nincs erőm ellenállni”. Katie kegyetlenül ledöfte. Már csak Sharon Tate volt életben. Zokogott és kérte a hóhérokat a még meg nem született gyermekét óvják meg. „A kezembe volt, többször bele döftek ismét és ismét..” – írta később Charles „Tex” Watson – „..mígnem a sikolya el nem halt”. A mészárlás véget ért. Sadie még Sharon Tate vérével a bejárati ajtóra írta a „Pig” „disznó” szót.

A következő nap megdöbbenés uralta Los Angelest. A rendőrség tanácstalan volt. Drogos bűnözőkre gyanakodtak. De ez csak a kezdet volt. A következő éjjel a nagyvállalkozót Leno LaBiancát és feleségét Rosemaryt mészárolták le. Itt is vérrel felírták az ajtóra „Death to Pig” – „halál a disznókra” - feliratot, valamint „Healther Skelter” egy Beatles dal utolsó sorát igaz rosszul betűzve. Ezután egész Los Angelesen úrrá lett a rettegés. Csak ősszel tudták a tetteseket beazonosítani. Egy addig ismeretlen hippi kommuna került képbe, amit később csak „családnak” fognak hívni. Egy bizonyos Charles Manson volt a falka vezér, harminc év körüli sármőr, szakállal és szúrós tekintettel. Harminc fő tartozott a bandához a legtöbbjük húsz év körüli lány. Egy város melletti rancson éltek. Manson volt a guru, az apa és a szerető egyszemélyben. Vegetáriánus ételeket ettek, felszámolták a magántulajdont. Manson azt tanította, hogy csak a jelen számít, a múlttól és az én tudattól meg kell szabadulni, ha az igazi szerelmet meg akarják ismerni. Manson különleges tehetséggel rendelkezett, hogy más emberek gyengeségét saját maga hasznára fordítsa. A követői mindent tudónak és korlátlan hatalmúnak tartották. Orgiákkal ünnepeltek, állandóan be voltak drogozva. Kedvenc kábítószerük az LSD volt.

A hippik kora és a misztika

Manson kedvelt témája a világvége volt. Egy nagy katasztrófa elött áll az emberiség. Lázadások, forradalmak jönnek. De ő megvédi a „családját” kivezeti őket a sivatagba, hogy megmeneküljenek. A kommunában azt suttogták Manson az új Jézus, vagy a sátánista Aleister Crowley reinkarnációja. Emlékezetes időszaka volt ez Amerikának. A tüntetések minden naposak voltak, főleg a vietnámi háború ellen. A társadalom megosztott volt. Voltunk „mi” és voltak az „ők”. Az „ők” vagyis az establishment az uralkodó osztály a „disznók”. Sokan úgy gondolták új korszak köszöntött be, a Vízöntő időszaka, ahogy a New Age nyelvezetében ezt hívták. Amerika egy kicsit máskép nézett ki, mint a 68’-as Európa. Itt több volt a misztika, míg Európában a politika. A mágia a levegőben lebegett. Az emberek titkos üzenteket kerestek a Beatles Revolution No. 9 és a Helter Skelter sorai között. A pszichó halandzsa volt a divat. Nem csak Manson prédikált az Én haláláról és a feltétlen szerelemről. Ezt hirdették különböző guruk és szélhámosok is. A fiatalok tudattágítószereket szedtek, mint az LSD, addig amíg egy „horror trip” következtében egyé nem váltak a nagy egésszel. A sátánizmus sok hívet szerzett magának. A Rolling Stone, a Velvet Underground együtteseknek is voltak úgynevezett „fekete” zenéi. Roman Polanskit Sharon Tate férjét is elragadta a korszellem. Pont 1968 végén ment a mozikban horror filmje a „Rosemary gyereke” címmel. Az élet olyan volt, mint a Beatles lemezének címe: Misztikus utazás. De vissza Mansonhoz.

A hippi vezér

A gyermekkorában egyáltalán nem tűnt olyannak, akiből boszorkánymester lesz. Inkább szerencsétlen flótás volt. Az anyja 16 éves volt, amikor 1934-ben megszülte. Alkalmi kapcsolatban fogant, nem ismerte az apját. Kevés időt töltött anyjával, mindig csavargott. 12 éves korában állami gondozott lett és 16 évesen került először börtönbe. 32 évesen már 17 évet töltött javítóintézetekben, börtönökben. A börtönben tanult meg írni olvasni. A zenében viszont tehetséges volt. Egyik fogolytársa tanította meg gitározni. 1967-ben szabadult. Korábban hét évre ítélték csalás miatt. A büntetése letelte után a mit sem sejtő börtöntöltelék megérkezett San Franciscoba egy bőrönddel és gitárral új lehetőségeket keresve. Amit talált felülmúlta minden képzeletét. Ez az év volt ugyanis a csúcspontja a hippi mozgalomnak. A Haight Ashbury negyedben idealista orvosok ingyen klinikákat üzemeltettek. A kávégyár örökös Abigel Folger volt az egyik finanszírozója ezeknek. „Crashpads” nevű díjtalan szállóhelyek nyújtottak lehetőséget, hogy ne az utcán kelljen aludnia a rászorulóknak. Az élelmiszert szintén ingyen adták ezeken a helyeken. „Lone-ins” és „Be- ins” volt napirenden. A drogokból túlkínálat volt. Mansonra mindez nagy hatással volt. Később úgy mesélte, hogy akkor tudta meg mi a szeretet, mikor egy fiatal virágot ajándékozott neki. Ezen a termékeny talajon jött létre a „család”, ami a véletlennek volt köszönhető.

A „család”

Az első tag a jóravaló könyvtáros Mary Brunner lett, aki a sármőr Mansonba hamar beleszeretett. A lúzer Charles Manson hírtelen megfogta az Isten lábát. Gyorsan megtanulta a miszticizmus nyelvét. Már a börtönben megismerte a hipnózis alapjait és a szcientológia szekta stratégiáját. Olvasott Nietzschét, bár kérdéses megértette-e a lényegét. Karizmatikus kisugárzásával vonzotta a lányokat és a korszak nagyvonalúságának köszönhetően egy VW kisbusz büszke tulajdonosa lett. Az új „családjával” Los Angelesbe költöztek, miközben a követői száma folyamatosan nőtt. Az angyalok városában hamar megismerkedett a zeneipar prominenseivel. Közöttük Densie Wilsonnal a Beach Boys sláger gyárosával, vagy Terry Melcherrel, aki korábban a Cielo Drive-n lakott. Ezek a közismert emberek gyakran meghívták partikra, mert sok csinos lányt hozott magával. Hamarosan meghívták Mansont próbafelvételre, hogy saját dalait előadja. Nagy csalódása volt, hogy végül nem készült lemez vele. Közben a „család” folyamatosan nőtt. Csatlakoztak hozzájuk gazdag fiúk. Erre azért volt lehetőség mert Charles a lányokat nagyvonalúan megosztotta velük. Egy dolgot nem lehetett csinálni, Manson hatalmát megkérdőjelezni. 1968 elején a „család” otthonra lelt Spahn rancson északra Los Angelestől. A tulajdonos a nyolcvan éves George Spahn az se tudta mekkora nagy Manson „családja”. Ez nem is volt fontos. Manson egy ápolót biztosított számára, aki minden igényét kielégítette és cserébe nem törődött semmivel. De a pénz egyre kevesebb lett a terhesség és a szülés szám viszont egyre nőtt. A „család” női tagjai a szupermarket mögött kukáztak, vagy rendes polgári házakba törtek be kézpénzért, hitelkártyáért. Az estéket a fiatalok a „családdal” töltötték, ahol Manson a pszicho dumával hülyítette őket és hatalmi játékát játszotta.

Elvadulnak az események

Többnyire a világvégéről szónokolt, amit ő „Helter Skelter”-nek nevezett, a káosz fázisának. Ettől akarta a „gyerekeit” megvédeni, úgy, hogy kimenekülnek a sivatagba. A tanításait többnyire egy világvége szektától vette át, amit Process Churchnek hívtak. Amikor Manson San Franciscoban élt ennek az egyháznak egy tagja „Ely testvér” tartott neki előadásokat az eljövendő katasztrófáról. Utóbb ez az ember tagadta, hogy ismerte volna Mansont. 1968 nyarán csatlakozott a családhoz a texas-i Charles Watson, aki a Tex becenevet kapta. Manson ugyanis nem tűrte, hogy két Charles legyen a családban. A szex és a drog tetszett Tex-nek, meg Manson tanítása a bennünk lévő Én megöléséről. 1969 nyarán a „családban” romlott a hangulat. Miért? Mert Mansonnak nem jött össze a zenei karrier? Esetleg a pénzügyi problémák miatt? Vagy egy rosszul sikerült drogüzlet okozott gondot? Annak idején ugyanis egy fekete drogdíler Bernard Crowe átverte őket pénzzel. Manson később azt állította ezt tisztázni akarta Crowval, aki rátámadt Manson pisztoly fogott rá és lelőtte. Félt a bosszútól. Rövidesen egy második gyilkosság is bekövetkezett, az áldozat Gery Hinman zenei producer volt. Itt is a pénzről volt szó. Ezt a gyilkosságot Manson követője Robert Beausoleil követte el pár lány segítségével. Itt írták előszőr vérrel a falra „Politcal Pig”. Beausoleil rövid időn belül elkapták, mert az áldozat autójával közlekedett. A hippikből gyilkosok lettek. A LaBianca gyilkosságot nehéz megmagyarázni. Manson végig tagadta, hogy bármelyik gyilkosságra utasítást adott volna: „Én egy alkalmatlan senki voltam, aki alig tudott írni olvasni. Ha loptam, lebuktam. Zenésznek sem voltam jó. Sadie - Susan Atkins – tanúvallomása után én lettem a zseniális szekta vezér, aki mindenkit manipulált.” Manson soha sem tudta meggyőzni a közvéleményt ártatlanságáról. A Sharon Tate gyilkosságban résztvevő három lányt halálra ítélték, de mivel rövid idő múlva az legfelső bíróság eltörölte a halálosítéleteket életfogytiglani büntetést kaptak. A „család” összes tagja később elhatárolódott Mansontól.                     

1931-ben újra szerveződtek a leghatalmasabb maffia családok. Mintegy vállalati kartell úgy intézték törvényellenes üzleti ügyeiket. Akik szembe szálltak velük azokat professzionális kivégző osztagok gyilkolták meg. 

1931-ben az Egyesült Államokban 2294 bank ment csődbe, milliók voltak munka nélkül. A gyárosok csökkentették a béreket, farmerek hagyták ott földjeiket. Az ingyen konyhák előtt éhezők álltak sorban egy tál meleg levesért és egy darab kenyérért. Már két éve bénította meg a nagy depresszió, a világgazdasági válság Amerikát és a föld többi országát. De voltak olyanok, akiket ez kevésbé izgatott. Május közepén egy chicagói hotelben több száz elegáns öltönyt viselő férfi találkozott. Az ő üzleteik a gazdasági vállság ellenére virágoztak. A leghatalmasabbak közülük üzleti birodalmakat irányítottak, jó pár vállalkozással. A találkozó résztvevői merész célt tűztek ki maguk elé. Eddig riválisak voltak, most viszont szövetséget kötnek egymással. Egyfajta kartelt hoznak létre. A piacot akarták egymás között felosztani, a versennyel felhagyni, az üzletet újra felvirágoztatni és terjeszkedni. És természetesen még több pénzt keresni. Hogy mivel? Védelmi pénz szedésével, orgazdasággal, uzsorakamattal, prostitúcióval, illegális szerencsejátékkal és kábítószer kereskedelemmel. Milyen eszközökkel? Megfélemlítéssel, erőszakkal és gyilkossággal. Chicagóban 25 amerikai maffia család vezetője és tanácsadóik gyűltek össze. Mindegyikük saját városában, vagy New York egy-egy részében irányították a szervezett bűnözést. A találkozó fordulópontnak számított: a jövőben nem lehet közöttük háború. A főnökök létrehoznak egy fajta „commission”-t, bizottságot, amelyben hét főnök a békéről és a szabályok betartásáról fog gondoskodni, a családok közötti konfliktusokat fogják elsimítani, a vitákat eldönteni. A bizottság létrehozásával a maffia egy hatékony üzleti modellt honosított meg. Egy modellt, ami inkább pragmatikus, mint patriarchális, és amire egy különleges szolgáltatást nyújtók jelentenek biztosítékot, a professzionális gyilkosok.

A hőskorszak

Az ezt megelőző időszakra az erőszakos versengés volt jellemző. A több millió az itáliai félszigetről és Szicíliából érkező bevándorló között jó pár bűnöző és maffia tag jutott be az Egyesült Államokba. Ők saját szakállukra dolgoztak, vagy bandákba tömörültek. A bandáknak általában hat – tíz tagja volt és többnyire zsarolásból éltek. Fenyegető leveleket küldtek azoknak a honfitársaiknak, akiktől pénzt akartak kicsikarni. Ezeken a leveleken gyakran szerepelt egy fekete kézlenyomat, ezért ezek a zsarolók „black hand” fekete kéz néven híresültek el. 1920 körül New Yorkban körülbelül egy millió olasz élt. Ezek a bandák ellenőrizték a Little Italy, East Harlem és a Williamsburg negyedeket. Ír bűnözők tartották a kezükben Manhattan nyugati részét, a zsidó csoportok pedig a Lower East Side-ot. Sok későbbi maffia tag töltötte ezekben a negyedekben a tanuló éveiket. Az alkoholtilalom 1920 januári kezdete után, amikor minden 0,5% feletti alkoholt tartalmazó italt betiltottak, megtanultak alkoholt desztillálni, a feketepiacon kereskedni, Angliából és Kanadából szeszesitalt csempészni, a piszkos pénzt tisztára mosni, rendőröket, bírókat megkenni és a konkurenciával harcolni. Az egyszerű bandákból ekkor nőttek ki a nagy bűnöző szervezetek, hiszen hatalmas nyereségre lehetett szert tenni. A bandafőnök patriarchák szemben állása azonban rontotta az üzletet. Amikor 1930-ban az East Harlem egyik főnöke saját magát önhatalmúlag New York összes bandájának főnökének kinevezte kitört a háború azokkal, akik ezt nem fogadták el. Mindkét csoport más városokból is toborzott embereket, és a főnökök csak testőrökkel és páncélozott autókban mertek utcára menni. Másfél évig tartott a harc 14 maffia tag halt meg és minimum egy ártatlan járókelő. A háborúnak áldozatul esett az önjelölt bandafőnök is. A merénylet kitervelője egy cingár testalkatú, sebhelyes arcú, félig analfabéta olasz volt: Charles „Lucky” Luciano.

A reformer

Kilenc évesen érkezett Palermóból és kezdetben zsebtolvajlással keresete a kenyerét. Később gyakran letartóztatták fegyveres rablásért, engedélynélküli fegyverviselésért, illegális szerencsejátékért és drogkereskedelemért, de csak egyszer ítélték el nyolc hónap börtönre. Egy pszichiáter rendkívül intelligensként, de nagyon agresszívként és antiszociálisként jellemezte. A Lower East Sideon összebarátkozott zsidó származású bűnözőkkel, akikkel a kapcsolata élete végéig megmaradt. Heroin kereskedőből küzdötte fel magát 1930-ra a hatalomért küzdő két maffia főnök egyikének legfontosabb emberévé. Ellentétben főnökével, akinek a mentalitása még mélyen a szicíliai hagyományokban gyökeredzett, őt nem kötötték a hagyományok. Ugyan Szicíliában született, de már Amerikában nőtt fel. Beszélt angolul és természetesen olaszul, és jól kiismerte magát az utcai szlengben is. Hamar felismerte milyen ósdi a patriarchák világa és a folyamatos vérontás a rendőrök és az igazságszolgáltatás figyelmét folyton rájuk irányítja. Emellett idegesítette a régi vágású főnökök idegenkedése a drogkereskedelemtől és a nem olasz származású bűnözőkkel való együtt működéstől. Például a zsidókkal szembeni ellenszenvük. Ez motiválta Lucianot saját főnökének megölésére, aminek köszönhetően egy 300 főt számláló banda vezetője lett. Nem mellesleg ez volt a legnagyobb ilyen szervezet New Yorkban. Most már ő döntötte el a „család”, ahogy a bandát hívták mivel foglalkozzon, milyen üzletbe fektessenek be és kitől szabaduljanak meg. Mint más bandáknál az övében is volt „sottocapo” a főnök helyettese, valamint a katonák, akik a pénzt hajtották be, zsaroltak, loptak, csempésztek, a minden napi munkát elvégezték. Legalul pedig az „asszociáltak „helyezkedtek el, akik nem voltak banda tagok, kisegítő feladatokat láttak el, például rabláshoz kocsit loptak. Luciano elhatározta megreformálja a rendszert. A modern világhoz igazítja. Őt nem érdekelték régi erények, mint a hűség és a tisztelet. Őt egy dolog érdekelte a mérleg. A bandáját nem úgy akarta irányítani, mint egy családfő, hanem mint egy vezérigazgató. 1931 májusában Chicagóba utazott és előadta a terveit, többek között egy bizottság felállításáról.

A régi törvények azért életben maradtak

A béke viszont nem köszöntött be azonnal. Röviddel a chicagói találkozó után Luciano elődjének riválisát, aki szintén a „főnökök főnöke” akart lenni a zsidó barátaival meggyilkoltatta. Sikerült a merényletet önvédelemként beállítani és így az áldozat rokonait kibékíteni. Most ő lett a legbefolyásosabb maffiózó New Yorkban. Luciano azért azt világossá tette, hogy a Szicíliából származó törvények továbbra is érvényesek. A család tagjai csak olyanok lehetnek, akiknek a szülei Szicíliából, vagy Dél Itáliából származnak. Mindenkinek engedelmességet kell fogadnia a család fejének és a legfontosabb törvényt, az omertát a hallgatás törvényét be kell tartania. Aki ezt nem tartja be, halállal lakol. A családtagok feleségei és leányai tabuk a többi tag számára. A főnöknek korlátlan uralma van a családtagok felett. A béke megőrzésének érdekében a többi családfő rábólintott Luciano azon javaslatára is, hogy új tagot csak egy meghalt maffiózó helyére lehet felvenni. Ezzel akarták elkerülni, hogy a bandák tagjainak száma hirtelen megemelkedjen. Minden családban a jövőben lesz egy „consigliere” egyfajta ombudsman, aki a belső és a külső vitákat rendezi. A bizottság, akinek a hét tagja közül a legfontosabbak New Yorkból, Chicagóból, és Buffalóból jöttek, akkor ülnek össze, ha két fél kéri azt. Senki sem tud így a „főnökök főnöke” lenni. Természetesen a chicagói találkozóról nem készült jegyzőkönyv és írásbeli szerződés. Ennek ellenére a maffia csoportok a szóbeli megállapodást általános üzleti szabályzatként fogták fel. Készek voltak a terjeszkedésre.

A maffia üzleti terjeszkedése

Az 1930-as évek elejét az alkoholtilalom éppen hogy túlélte. 1933 decemberében a kongresszus a népszerűtlen prohibiciót megszüntette. Új üzleti ötleteket kellett keresni. Rendkívül ügyes volt ebben „Lucy” Luciano. A „Garment Disctrit”-ben terjeszkedett, a dél manhattani textilüzletekben. Az iparág teljesen zsidó gengszterek kezében volt, egyrészt a tulajdonosokat a szakszervezeten keresztül zsarolták – ha nem fizetnek a munkások sztrájkba léptek – másrészt olyan gyárakat üzemeltettek, amelyekben nem lévén szakszervezet alacsonyan tartották a béreket. De kockázati befektetőként is megjelentek, olyan cégeknél, amelyek a bankoktól nem kaptak hitelt. Uzsorakamatot számítottak fel és részt szereztek a cégekben. Luciano az alkoholcsempészetből szerzett pénzét a „Garment Disctrit”-ben fektette be. A zsidó gengsztereknek meg kellett békülniük a helyzettel és az új partnerrel. A fontosabb posztokat ő osztotta el, meghatározta a tarifákat és a kenőpénzeket zsebre rakta. Az öt New yorki maffia család időközben olyan hatalmas lett, hogy a zsidó kóser szárnyas húsgyártást ellenőrzésük alá vonták. Mivel a városban a világ legnagyobb ortodox közössége élt, ennek az iparágnak is nagy volt a nyeresége. 50 millió dollár egy évben. Egy olasz alfőnök vette át a hatalmat - fenyegetéssel és profit ígéretekkel - egy kereskedelmi szövetség segítségével, amelyben minden szárnyas állat tenyészőt, hentest, nagykereskedőt összehoztak. Fixálták az árakat, minden cégnek meg volt a maga részesedése és a versenytársakat távol tartották. Ezekért cserébe a vállalkozók a maffiának jelentős összeget fizettek, amit a vevőkre hárítottak. A New yorki kikötő a világ egyik legnagyobb átrakóhelye is nagyrészt a maffia ellenőrzése alatt állt, a szakszervezeteknek és előmunkásoknak köszönhetően. Amint egy szállítóhajó kikötött a maffia két módon is hasznot húzott belőle: a rakodómunkásoktól kért pénzt, hogy egyáltalán dolgozhassanak, és másrészt a szállítótól azért, hogy ki is pakolják a hajót. Ugyanakkor a beépített embereik értesítették a szervezetet, ha értékes rakomány futott be, amit el lehetett rabolni, vagy esetleg váltságdíjat lehetett érte kérni. Az öt maffia család ellenőrizte ezeken kívül Manhattanben és Brooklynban a halpiacot, a gyümölcs és zöldség nagybani piacot, és hús piacot. Vezető szerepük volt az építőiparban, a szállításban, és olyan „hagyományos” területeken, mint a prostitúció, szerencsejáték és drogkereskedelem. Minden New yorki főnök illegális vállalkozások hálózatát működtette. De ezek mellett pénzmosási lehetőségként legális üzleteket is fenntartottak. Mosodát, sajt nagykereskedést, vagy temetkezési vállalkozást. Az egyik főnök a „Mama Mia Olive Oil Company”-val a legnagyobb oliva olaj és paradicsom importőr lett. Ezek a cégek tették lehetővé a maffiafőnököknek, hogy legális üzletemberként tüntethessék fel magukat a hatóságok előtt. Luciano például Charles Ross álnév alatt lakott egy háromszobás lakosztályban a Waldorf Astoria Hotelban, aminek a bérlete 7600 dollár volt évente, egy munkás keresetének ötszöröse. Saját szabója által készített öltönyökben járt, exkluzív éttermekben étkezett, saját repülője volt. Nem csak New Yorkban, hanem Bostonban és Philadelphiában is a zsidó és ír gengsztereknek meg kellett hajolniuk a maffia uralma előtt. Befolyásuk volt Hollywoodban, a filmiparban és Detroitban, az autóiparban.   

Gyilkosság Rt.

Két évvel a bizottság megalakulása után a maffia főnökök elhatároztak tökéletesítik az üzleti modellt. Azt a tevékenységet, amely az üzlet gondtalan működtetését garantálta kiszervezték egy külön részlegbe. És ez a garancia nem volt más, mint a gyilkosság. Luciano egy zsidó származású gengszter Louise „Lepke” Buchalter segítségével, aki a „Garment Disckrict” ügyeit intézte, 1933 tavaszán kapcsolatot teremtett egy gyilkosokból álló csoporttal. Ennek az egy tucat zsidó és olasz származású gengszternek kellett a jövőben Buchalter vezetésével elintézni a maffia megbízásából a gyilkosságokat. Cserébe fix honoráriumként megkapták a brooklyni illegális kockajáték koncesszióját, ami évi 12000 dolláros bevételt jelentett. Egy újságíró nevezte el később a bandát Gyilkosság Rt.-nek. És valóban ezek a férfiak professzionális módon gyakorolták a szakmájukat. Sok gyilkosság, amit a megbízóik akaratából végrehajtottak tanítani lehetett volna. De ők is sokat gyakoroltak. Az egyiküknek az volt a szokása, hogy élő csirkék fején gyakorolta a célba lövést. A gyilkosok irodája egy édességboltban a Saratoga és a Livonia Avenue sarkán volt, közvetlen a magasvasút mellett. Itt várták a férfiak a hívásokat dohányzás és kártyázás közben. Amikor befutott a megbízás egy, vagy két férfi útnak indult a megbeszélt helyre New Yorkba, Bostonba, vagy Chicagóba, oda ahol az áldozat éppen tartózkodott. Ha New Yorkon kívül volt a megbízatás, a helyi maffia képviselője várta őket a pályaudvaron, hogy segítségükre legyen. A gyilkos egy darabig megfigyelte áldozata szokásait, majd kiválasztotta a megfelelő tetthelyet, időpontot és a gyilkosság módját. Eldöntötte, hogy lelövi, megfojtja, vagy leszúrja. A Gyilkosság Rt. egyik tagja fémhuzallal, vagy szárító kötéllel ölte meg legszívesebben áldozatát. Volt egy másik specialitásuk, éles jégdarabot szúrtak az áldozat fülébe az agyáig, mert így a boncolásnál úgy tűnt, hogy agyvérzésben halt meg az illető. Ha a maffia úgy kívánta üzeneteket is hagytak hátra az áldozaton. Ha a rendőrség besúgója volt, akkor döglött patkányt, vagy kanárit tettek a szájába, ha a bíróság előtt tanúvallomást akart tenni a maffia ellen kiszúrták a szemét, ha maffia egyik tagjának női rokonát molesztálta kasztrálták az áldozatot. Ahogy a bérgyilkos elvégezte a munkáját rögtön elutazott a helyszínről. Az ilyenfajta gyilkosságoknak az volt az előnye, hogy a rendőrök az áldozatot nem tudták kapcsolatba hozni a gyilkossal, hiszen nem is ismerte, korábban soha nem találkoztak. Az 1933–at követő években minimum hatvan, de lehet, hogy száznál is több áldozata volt a Gyilkosság Rt.-nek. Szinte mindegyik maffiózó, akik megszegték a maffia törvényeit, csalók, árulók, konkurensek. Az amerikai hatóságoknak a 30-as évek elején fogalmuk sem volt a halálbrigád létezéséről. A maffia profeszionalitásáról, arról sem hogy milyen kiterjedt rendszerben dolgoznak. Egyáltalán arról sem, hogy a maffia létezik. A maffia szó egyébként pejoratív értelmű fogalom volt. A családok magukat „Cosa Nostra” a „Mi ügyünknek” hívták. Sok hivatalos személy nem is akart tudni a szervezett bűnözésről, a családfőknek viszont rendkívül jó politikai kapcsolatai voltak. Személyesen ismerték például New York városának vezetőit. Finanszírozták a jelölésüket, kampányukat, de sokszor az államügyész is a zsebükben volt. A maffiának kevés figyelemre és gyenge igazságszolgáltatásra volt szüksége.   

Dewey színre lép

1935 nyarán azonban Manhattanben egy fiatal nem korrumpálható különleges ügyészt neveztek ki Thomas E. Dewey személyében. A „grand jury”, az a szervezet, amely arról dönt, hogy milyen vádpontokban emelnek vádat valaki ellen, arra lett kényszerítve, hogy vizsgáltassa ki a városban működő szervezett bűnözői csoportok tevékenységét. A különleges ügyész becsületes és rátermett első osztályú jogászokból egy csapatot állított fel. Dewey ugyanakkor elhatározta, hogy fellép az illegális utcai lottó az úgynevezett „Number Games” ellen. Szegény New yorkiak tízezrei tippeltek kevés centért három számot, a nyerés reményében. A gengszterek, akik a játékot szervezték, és évi 20 millió dollárt profitáltak belőle, nem fizettek adót a nyereségük után. 1935-ben az utcai lottót viszont nem a maffia szervezte és tartotta kezében, hanem egy zsidó származású bűnöző Arthur Flegenheimer alias Dutch Schultz az utolsó független gengszter főnök az öt nagy New yorki maffia család mellett. Deweny azt tervezte, hogy Schultzot adócsalásért állítatja bíróság elé. Schultz a maffiához fordult segítségért, gondolván nekik is érdekük a kellemetlen államügyésztől megszabadulni. Azt hitte, hogy a maffia bérgyilkosai Deweyt elteszik láb alól. A bizottság összeült. Megtárgyalták az ügyet és arra a következtetésre jutottak, hogy egy magas kormányhivatalnokot megöletni túl veszélyes, ezért Schultzzal végeznek. 1935. október 23-án a „Gyilkosság Rt.” két tagja hidegvérrel – mint mindig – végre hajtotta a gyilkosságot. Schultz főhadiszállásához mentek, ami egy steak vendéglőben volt Newarkban. Az egyik bérgyilkos az egyébként üres vendéglő személyzetét tartotta sakkban, a másik a hátsó szobába ment és tüzet nyitott Schultz embereire. Schultz maga a mellékhelységben volt, itt lőtték le. Amikor az utcán felsivított egy rendőrségi autó szirénája, a bérgyilkosok elmenekültek. Schultznak volt még annyi ereje, hogy az étterembe vonszolja magát és ott esett össze. A kórházban össze vissza beszélt, de neveket nem említett. Dewey, aki nem sejtette, hogy az életét a maffia főnökök mentették meg vizsgálatot rendelt el Lucky Luciano ellen. De miért pont ő ellene? Az életstílusa miatt. Hivalkodó életvitele, vonzódása a luxushoz felhívta magára a figyelmet. Hiába magyarázta, hogy legális lottóból és szerencsejátékból van a bevétele ez az ellene vizsgálatot indítókat ez nem hatotta meg. Különböző nyilvánosházak telefonjainak lehallgatása után, Dewey emberei arra a következtéztetésre jutottak, hogy Luciano bandája 300 bordélyt kontrolál Brooklynban és a Harlemben. Két prostituált és számos strici hajlandó volt tanúvallomást tenni, miután Dewey emberei börtönnel fenyegették őket. Ugyan Luciano közvetítő emberein keresztül profitált a prostitúcióból, de közvetlen érdekeltsége nem volt benne. Ennek ellenére a maffia főnököt 1936-ban letartóztatták prostituált hálózat fenntartása miatt.  A bíróság 30 év börtönre ítélte. Kemény ítélet annak ellenére, hogy az ellene felhozott vádak igen hiányosan voltak alátámasztva és a tényleges tevékenységéről az ügyészeknek fogalmuk sem volt. Ennek ellenére a Luciano által kidolgozott szisztéma, üzleti modell tovább működött. Elítélése után nem tört ki banda háború. Luciano 1946-ban kegyelemmel szabadult, mert kapcsolatai révén a második világháborúban a New yorki kikötőben szabotázs akciókat sikerült megelőzni. Az Egyesült Államokat viszont el kellett hagynia. 1962-ben halt meg Nápolyban természetes halállal.

A Gyilkosság Rt. vége

1939 nyarán, négy évvel Schultz meggyilkolása után a főnököknek ismét nehéz döntést kellett hozniuk. És most ők voltak veszélyben. Ugyanis Dewey emberei Louis „Lepke” Buchalter a „Gyilkosság Rt.” vezetőjére szálltak rá. Az ügyészeknek fogalmuk sem volt a bérgyilkos vállalkozásról, Buchaltert azzal gyanúsították, hogy cégektől és szakszervezetektől évi tíz millió dollárt zsarol ki, úgy hogy kijátssza őket egymás ellen. Emellett jó pénzt keres uzsorahitellel és drogkereskedelemmel. Két évvel korábban elbujdokolt, de a rejtekhelyéről adott utasításokat az ellen tanúskodni kívánók likvidálására. A „Gyilkosság Rt.”-nek sikerült is 12 tanúból 7-et kivégeznie. A gyilkosságok felgyorsították a nyomozást főleg azért, mert a bérgyilkosok tévedésből egy ártatlan embert is megöltek. Buchalter fejére 25 ezer dollár vérdíjat tűztek ki és 100 ezer példányban az ország minden részén kitették a körözési plakátokat. A maffia főnökök úgy döntöttek, hogy Buchaltert feladják, de nem Dewy embereinek, akik New Yorkban a szervezett bűnözést vizsgálják, hanem az FBI-nak, akik Buchaltert kábítószer ügyei miatt keresték. Lepke megbízott a főnökök döntésében és feladta magát az FBI-nak. Így csak 14 évet kapott. Röviddel ezután egy Abe Reles nevű bérgyilkos a „Gyilkosság Rt.” egyik tagja jelentkezett a New yorki államügyészségen, hogy vádalkut kössön. Azt ajánlotta, ha nem emelnek vádat ellene kipakol. Tizenegy gyilkosságról beszélt, a helyekről, a módszerekről és a megbízókról, és ami igazán fontossá tette a vallomását: Buchalterről. A halálosztag vezetője ellen 1941-ben ismét vádat emeltek, csak most gyilkosságért. Három év múlva kivégezték. Az első és egyetlen maffiához köthető vezető volt, aki elektromos székben végezte. Vele együtt sírba szállt a „Gyilkosság Rt.” is. Három tagját, közöttük Dutch Schultz gyilkosai is hosszú időre börtönbe kerültek. De a legfőbb terhelő tanú sem élt túl sokáig. Abe Reles furcsa körülmények között vesztette életét. Az exbérgyilkos lezuhant egy hotel hatodik emeletéről, amikor összekötött lepedők segítségével menekülni akart az őrá vigyázó rendőrök elől. Egy New yorki újság azt írta az esetről: „Lezuhant a kanári, aki énekelni tudott, de repülni nem.” Reles halával a gyilkos kommandó és a maffia közötti kapcsolat felderítetlen maradt. Az a feltételezés, hogy a „Gyilkosság Rt.”-t a maffia főnökök intézték el Reles tanúvallomásával, majd az ő kiiktatásával nem nyert bizonyítást. Minden esetre a maffia Reles fejére 100 ezer dollár vérdíjat tűzött ki. Tíz évvel a chicagói maffia kongresszus után a hatóságok még mindig nem tudtak a főnökök bizottságáról. A csöndes kartellvezetők élték világukat háborítatlanul tovább.

A maffia csak kitaláció, vagy mégsem?

A maffia számára a második világháború idején a növekedés tovább tartott. Amikor az USA-t 1941 decemberében Japán megtámadta és Németország hadat üzent neki, az amerikai ipari termelés is növekedésnek indult főleg a hadiiparnak köszönhetően. És ebből a maffia is profitált. Az élelmiszer, az üzemanyag és a kiskereskedelem állami racionalizálása a feketepiacot élénkítette fel. A maffia ebből is hasznot húzott. A főnökök továbbra is rejtve dolgoztak, felosztva egymás között a piacot. Ez utóbbi megvédte őket a belháborútól. J. Edgar Hoover az FBI igazgatójának azon mondása, miszerint a szervezett bűnözés és a maffia csak kitalációk még jót is tett nekik. Az FBI főnöke inkább a hagyományos bűnözőket, betörőket, csalókat, gyilkosokat, kémeket, szabotőröket üldözte, mintsem a maffiát. Hoover gyűlölte a hosszan tartó drága ügyeket, ellenben a gyors sikereket szerette. Mellesleg attól félt, hogy az ügynökeit a gengszterek megkenik és így aláássák a szervezete tekintélyét. A maffia által megvett kongresszusi képviselők és szenátorok pedig megkurtítják az FBI költségvetését. A látványos tétlenkedése összeesküvés elméletek megszületéséhez vezettek, miszerint Hoovert a maffia valamivel zsarolta, ami miatt nem üldözte őket. Hoover a gengszterek üldözését meghagyta a helyi hatóságoknak. Az FBI főnöke belső utasításában megtiltotta az ügynökeinek a maffia szó használatát. A 40-es évek végén csak a kábítószer ellenes hatóság engedte meg magának, hogy arra utaljon, hogy olasz gengszter bandák ellenőrzik a drogkereskedelmet az Egyesült Államokban. Először 1950-ben vizsgálta az amerikai szenátus egy bizottsága a „szerencsejáték és védelmi pénz szedés cselekményeit”. A meghallgatásra 14 városból 600 tanú jött el, közöttük volt Frank Costello Lucy Luciano utóda, aki közönséges üzletembernek adta ki magát. 1951-ben a szenátusi vizsgáló bizottság jelentésében írták le először, hogy maffia létezik az Egyesült Államokban és rendőröket és politikusokat korrumpál. A maffia igazi méretéről még a szenátusi vizsgáló bizottságnak sem volt fogalma, a szervezett bűnözés ellen még törvényt sem hoztak. Egy becslés szerint a maffia kartell összvagyona, meghaladta ebben az évben az ötszáz legsikeresebb vállalkozás összvagyonát. Egyedül New Yorkban 2000 maffiózó tevékenykedett, ehhez jött még több ezer „asszocializált” a maffiának dolgozó külső segítő. Az egész országban 5000-re tették a maffia összlétszámát. A béke a maffia családok között 1957-ig tartott. Ekkor Frank Costello meggyilkoltatta egyik ellenfelét. A bizottság ekkor összehívott egy rendkívüli találkozót Apalachin nevű település közelében, 300 kilométerre New Yorktól északra. A rendőrség felfigyelt véletlenül az összejövetelre. 58 férfit tartóztattak le, az amerikai maffia komplett vezérkarát. Végül mindegyiküket szabadon kellet engedni, mert nem volt ellenük semmi bizonyíték. Végre a Hoover vezette FBI is bekapcsolódott a maffia elleni küzdelembe. Minden helyi irodának megküldték a top „gazemberek” listáját. A maffia kifejezést ekkor sem lehetett használni. Az összes találkozási helyüket megfigyelték és lehallgatták, de bírói engedély nélkül. 1960-re teljes listájuk volt a bizottság tagjairól és cselekedeteikről. Mégsem tudtak vádat emelni, mert információkat nem törvényesen szerezték. A bizottság tagjai közül először a megalapításuk után ötven évvel törte meg az omerta a hallgatás törvényét valaki. 1983-ban a New yorki ex családfő Joseph Bonanno számolt be életrajzában az 1931-es találkozóról és a bizottságról valamint annak munkájáról. A leleplezést a 80-as években egy sor per követte. Több maffia főnököt elítéltek. Ennek ellenére a bizottságot nem sikerült szétverni. 1931 óta ugyanazt az üzleti modellt követi a maffia Amerikában, amiről Chicagóban a főnökök megegyeztek.                                            

 Két halálos ellenség, amelyeket ideológiájuk szempontjából ég és föld választott el 1914-ben szövetséget kötött egymással. A Német Császárságot és az orosz bolsevikokat egy régi elv hozta össze: ellenségem ellensége a barátom!

Az első világháború legféltettebb titkára derült fény 1918. november 4-én egy különös közjáték folytán. A berlini rendőrség legfelsőbb utasításra forradalmi röplapokat csempészet szovjet-orosz diplomáciai csomagoknak álcázva. Amikor a Fridrichstrasse-i állomáson a manipulált iratokat tartalmazó doboz véletlenül széttört „Halál a Junkerekre” című röplapok árasztottak el a peronokat. A moszkvai követ Adolf Abramovitcs Joffe azonnal tiltakozott a provokációt látván. Hiába. A külügyi hivatal titkára – ahogy a német külügyminisztert akkor hívták – felszólította Joffét és munkatársait azonnal hagyják el Németországot. A kínos közjáték után két nappal bezárták az Unter der Linden-en található szovjet-orosz követséget. A nemzetközi közvéleményt nem rázta meg a diplomáciai kapcsolatok megszakítása. A német szovjet-orosz kapcsolatok úgy is csak zavarták az Antant hatalmakat. Egykori szövetségesük Oroszország ugyanis magára hagyta őket.  Az 1917-es novemberi puccs óta Vladimir Iljics Uljanov – közismertebb nevén Lenin – irányította a néhai cári birodalmat, vagy legalább is, ami megmaradt belőle. A bolsevikok célja a világforradalom volt, többek között a német császárság felszámolása. A diplomáciai kapcsolatok megszakításával csak egy szűk kör által ismert előzményekre visszatekintő szövetségnek lett vége, amely két látszólag ősellenség – a német császár kormánya és a magukat bolsevikoknak hívó erőszakkal Oroszországban a hatalmat megragadni akaró csoport – között kötetett. Ez a titkos szövetség, amely tele volt álnoksággal és rafinált intrikákkal világtörténetű jelentőségű volt. Ugyanis II. Vilmos német császár segítsége nélkül a Lenin által irányított bolsevikok soha se jutottak volna hatalomra, illetve a hatalmuk első évét sem élték volna túl. A Szovjetunió nem jött volna létre és a több millió áldozatot követelő Gulág sem működött volna. A szovjet német szövetséget közös ellenség, a reálpolitika régi szabálya - az ellenségem ellensége a barátom elv - tartotta össze ideig-óráig. Ha a német vezetés a keleti irányú teveit revidiálta volna Leninre sem lett volna szüksége, aki valószínűleg névtelenül tűnt volna el a világtörténelem színpadjáról és oda került volna szűk csoportjával együtt, ahova a XX. század végén a mozgalma jutott, a történelem szemétdombjára. De a németek nem változtattak politikájukon, sőt konspirációba kezdetek II. Miklós orosz cár ellen, aki a franciák és az angolok szövetségese volt. Négy éven át finanszírozta a német vezetés a bolsevikokat - és tegyük hozzá más forradalmár csoportokat - pénzzel és fegyverrel ezzel is hozzájárulva a cári hatalom bukásához. Összesen 26 millió birodalmi márkát – kb. 75 millió euró – költött egyedül a német külügyi hivatal 1917 végéig ilyen célok érdekében. Amikor a cár hatalmát a februári forradalom megdöntötte Lenin a svájci emigrációban ette a hontalanok keserű kenyerét. A német császár kormánya tette lehetővé, hogy a száműzetésből hazaérjen. „Lenin sikeresen visszatért Oroszországba. A mi kívánságainknak megfelelően dolgozik.” – jelentette megelégedve április 17-én Stockholmból a német titkosszolgálat. Ez a munka a februárban hatalomra került ideiglenes kormány ellen folyt. Fél évvel később az októberi bolsevik puccsnak köszönhetően már Lenin irányította az első világháborúban kivérzett Oroszországot. Nemsokára békét kötött a németekkel – császári hadvezetés elvárásainak megfelelően. Vilmos ekkor még egy orosz német szövetségről álmodott a nyugat ellen hasonlóan, ahhoz, ami 1939-ben megkötetett Hitel és Sztálin között.

Minden esetre ez egy furcsa szövetség volt. A két fél leszívesebben a bitófán látta volna egymást. A Vilmos által szponzorált Lenin a német elvtársait támogatta a császári hatalom megdöntésében, míg a császár biztos, ami biztos a bolsevikok mellett az ellenségeit is segítette a polgárháborúban.

Mára a sarló és kalapács szövetségét a császári koronával szinte teljesen elfeledték. A szovjet hatalom a bukásáig nem is beszélt róla, sőt tagadta. Ma is vitatott a német támogatás nagysága ugyanis a német külügyi vezetés a számlákat nagyrészt megsemmisítette. Kutatók sok tucat archívumot néztek át Svédországtól Svájcon át Angiláig, hogy pontosabb képet kaphassunk e nem mindennapi szövetségről, ami borzalmak és sátáni figurák sorát szabadította a világra.

 A titkos szövetség előzményei

Minden 1914 nyarán az első világháború kitörésével kezdődött. Ugyan II. Vilmos és II. Miklós unokatestvérek voltak birodalmaik különböző szövetségi rendszerekhez tartoztak. Németország a Központi Hatalmak vezető ereje volt, Oroszország pedig a francia köztársasággal és a brit birodalommal az Antant néven szereplő szövetség tagjai közé tartozott. Ez utóbbi csoportot az országuk vezetőinek népükhöz fűződő eltérő viszonya ellenére a német hegemóniától való félelem tartotta össze. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a háború sokban különbözni fog az ezt megelőzőktől. Milliós hadseregek ütköztek meg egymással és az ipari fejlődésnek köszönhetően olyan mértékűvé vált az egymás gyilkolása, amelyet még nem tapasztalt az emberiség a történelmében. A harctér és a hátország közötti klasszikus különbség is eltűnt. Nem véletlen, hogy a hadvezérek az ellenséget nem csak a lövészárkaikban akarták legyőzni, hanem a hátországban is. „Minden eszköz, ami az ellenséget gyengíti, megengedett!” – vallotta a Helmuth von Moltke a német vezérkar irányítója. A birodalmi pénzügyi vezetés ezért száz milliókat hagyott jóvá például marokkóiak, vagy indiaiak közötti nyugtalanság szítására francia és angol gyarmati uraik ellen. De London és Párizs is minden alkalmat megragadott, hogy a Habsburg és az Oszmán Birodalomban a széthúzó elemeket támogassa. Elég, ha csak Benesre gondolunk, aki a bécsi parlamenti képviselőségét cserélte fel párizsi emigrációra, hogy mindent megtegyen a Habsburg Birodalom és ezen belül a Magyar Királyság szétveréséért. A cári Oroszország is több lehetőséget biztosított ellenségeinek a „fellazítás” politikájához. Már a háború elött számos parasztfelkelésre került sor a nélkülözések miatt. A városokban is milliók éltek embertelen körülmények között, a 79 órás munkahét már fejlődésnek számított. Ezért is tört ki az 1905-ös forradalom, amit még sikerült a cári vezetésnek levernie. De nem csak az orosz parasztoknak és munkásoknak volt rossz dolguk. II. Miklós birodalmában több mint száz nemzetiség élt, akik közül sokan önálló államra vágytak. Ezek közé tartoztak többek között a lengyelek, a finnek és az ukránok. Vilmos császár velük kapcsolatban az úgynevezett narancshéj taktikát alkalmazta: ahogy a narancshéját elválasszuk a belső húsától, úgy kell a perem nemzeteket leválasztani a magországról. Amikor ez sikerült ezeket az országokat be kell vonni a német érdekszférába. Így lehet lépésről lépésre építeni a német világbirodalmat. Ennek a gondolatnak a jegyében kerültek vastag pénzkötegek politikai kalandorokhoz, akik már közvetlen a háború kitörése után jelentkeztek a német vezetésnél. Állítólagos, vagy tényleges zavarkeltők tűntek fel azzal az ígérettel, hogy matrózlázadást szerveznek a Fekete tengeri flottánál, vagy Ukrajna függetlenedése érdekében nemzeti elégedetlenséget szítanak. Ez óriási üzlet volt a nagystílű szélhámosok számára. A német külügyi hivatal már 1914 szeptemberében 50 ezer márkát fizetett ki aranyban két állítólag befolyásos embernek „általános forradalom kitörésének” érdekében. Abban az esetben pedig, ha tényleg kitört volna a forradalom, további kétmillió márkát kaptak volna. Máig nem ismert kihez került végül a pénz; és persze ekkor a lázadás is elmaradt. Ennek ellenére tovább emelkedett a díjazás: német diplomaták és titkosszolgák ajánlottak milliós nagyságrendű összegeket egyedül a cári kormány megbuktatására.

A nyugati fronton ugyanis nem úgy alakultak a dolgok, ahogy II. Vilmos és emberei elképzelték. A villámháború ki fulladt, amellyel a kétfrontos háborút lehetett volna megspórolni. Ahogy a franciák és angolok elleni diadal elmaradt úgy nőtt a jelentősége egy esetleges oroszországi lázadásnak, amivel a cárt függőhelyzetbe hozták volna. Ekkor még megbuktatásáról nem volt szó.

Talán véletlenül, talán nem ekkor hívták fel a német vezetés figyelmét „forradalmi stratégák” egy hivatásos orosz forradalmárra, Leninre. A kopaszodó jelentéktelen kinézetű férfi a háborút megelőzően többnyire nyugaton élt száműzetésben.  A háború kitörésekor Ausztriából telepedett át a semleges Svájcba, Bern városába. Lenin jogászvégzettségű művelt, sokat olvasott gyújtóhangú marxista volt, aki ebben az időben egy radikális baloldali csoportocska élén állt, amely az orosz szociáldemokrata párt részeként tűnt fel. Bolsevikoknak – többségnek – hívták magukat, holott, alig voltak páran. A hazudozás nem csak ekkor jellemezte őket, szinte egész történetüket végig kísérte. Az orosz Dumában – a parlamenteben – alig volt képviselőjük, de ez nem zavarta Lenint. Ő nem demokratikus úton akart hatalomra jutni, hanem erőszakkal, forradalom segítségével. Ennek a célnak rendelte alá minden cselekedetét és ez tette a németek szemében vonzóvá. De mindenek elött jó pár szocialista elvtársával ellentétben őt nem vakította el a nacionalizmus, ami 1914 nyarán sok embert megfertőzött. Ő minden áron a cári hatalom bukását akarta, ami elképzelése szerint a világforradalomba torkolt volna. Az első jelzés, ami Leninre felhívta a németek figyelmét Alexander Kesküla nevű egykori észt bolseviktól jött, de ajánlották őt mások is a bolsevikok környezetéből – orosz és német marxista forradalmárok egyaránt. Kesküla a németeknél, mint a császári politika propagálója ajánlkozott. Abban reménykedett, hogy a németek a cári uralom alatt álló Észtországot hozzá segítik, hogy Oroszország helyett Svédországhoz tartozzon. Kesküla azonban ellentmondásos volt Lenint illetően. Gyakran szemére vetette – és ezt a németeknek is elmondta -, hogy Lenin keveset tesz a cár elleni forradalom érdekében. Máskor pedig azt hangsúlyozta, hogy a lenini forradalmi irány a helyes és a németek ezt támogassák, mivel Petrográdon és Moszkvában Leninnek van a legnagyobb tekintélye. Az állította Leninről, hogy brutális energiával rendelkezik és semmire sincs tekintettel, ha a céljai eléréséről van szó. Kesküla később rájött, hogy a Baltikum esetében a németek a saját érdekeiket követik ezért oldalt váltott és továbbiakban az Antantnak dolgozott. Figyelmeztette a nyugati szövetségeseket Leninnel kapcsolatban – mint, ahogy nem rég előkerült angol dokumentumok bizonyítják. Kesküla a németeknek nyújtott szolgálataiért 250 ezer márkát kapott, ennek csak kis része került a bolsevikokhoz. Az, hogy Keskülát Berlin nem használta nagyobb mértékben, hogy Lenint támogassák egyszerű oka volt – legalább is ez olvasható ki német dokumentumokból. Az észt bolsevik háttere ellenére inkább elméleti koponya volt, a németeknek viszont egy gyakorlatiasabb embere volt szükségük, és egy ilyen jelentkezett is 1915 januárjában Alexander Helphand a huszadik század egyik legnagyobb politikai kalandora személyében. Az ember, aki a Svájcba emigrált bolsevikok hazaszállításában döntő szerepet játszott ebben az időben tehetős üzletemberként élt Konstantinápolyban. Vagyonát valószínűleg a roskadozó Oszmán Birodalom háborúra való felkészítésével kereste. A szultán 1914-ben a Központi Hatalmak oldalán lépett be a háborúba.

 A konspirátor

Helphand múltja a forradalmi szocialisták minta példánya volt. Az 1867-ben Minszkben zsidó családba született férfi már ifjú korában a cár megbuktatása mellett kötelezte el magát, mert a rezsim elnyomta a Mózes hitűeket. A marxizmusra, mint sok korabeli oroszországi sorstársa Svájcban talált rá, ahol tanulmányait végezte. 1891-ben Németországba települt át, ahol csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. Ekkor világszerte csodálták baloldali körökben a német szocialisták sikereit. Sok ország forradalmárai között a német volt a „Lingua franca”, a közös beszélt nyelv. Helphand hamar felhívta magára a figyelmet radikális írásaival, amelyekkel olyan hírnévre tett szert, hogy sokan úgy látták ő lehet a második Marx. Ironikus utalásként feltűnő méreteire Parvus – a kicsi – lett a mozgalmi neve. A rendőrség politikai zaklatásai miatt illegalitásba kényszerült – több német szövetségi államból kiutasították. A XX. század elején Münchenben találkozott először a nála három évvel fiatalabb Leninnel, aki Helphand lakásán ismerkedett meg Rosa Luxemburggal Parvus diák kori barátjával. Ebben a lakásban működött időnként a Lenin által szerkesztett pártújság nyomdája. A Leninnel való együttműködés ellenére Parvustól távol állt az az elképzelés, amit Uljanov képviselt, miszerint egy szigorúan szervezett hivatásos forradalmárokból álló „káder” párt határozhatja csak meg az ideológiai vezérfonalat. Ő inkább Leo Bronsteinnel mozgalmi nevén Trotzkijjal működött együtt a zseniális szervezővel a bolsevikok polgárháborús győzelmének atyával. Trotzkij Helphandtól tanulta meg, hogy a proletár forradalom nem egy „elvont cél”, hanem a korszak „szükségszerű feladata”.  Amikor 1905-ben Oroszországban kitört a forradalom mind a ketten hazasiettek; Trotzkij a pétervári szovjet vezetője lett, Helphand pedig átvette a sajtó egy részét. Parvus azt akart, hogy „az oroszországi forradalmi proletariátus utat mutasson, így erősítve a nyugat európai forradalmi mozgalmakat.” Ez a törekvése furcsának tűnhet annak tükrében, hogy, az óriási Oroszországban mindösszesen két millió ipari munkás dolgozott – a lakosság arányához képes az egyik legkevesebb Európában. A forradalom elfojtása után mindketten a pétervári erőd börtönébe kerültek, ahonnan Helphandot Szibériába száműzték. Innen sikerült megszöknie és 1906-ban már újra Németországban tűnt fel. A német szociáldemokraták között Parvusnak kevés barátja volt. Német elvtársai ugyanis ekkor már nem vették jó néven túlzó radikális nézeteit, a zavaros nőügyeit és saját gyermekei iránti kíméletlenséget, akiktől még a tartásdíjat is megtagadta. Párt vizsgálat is indult ellenne, mert Makszim Gorkij azzal vádolta, hogy nem fizette ki a neki járó jogdíjat. Ekkor Helphand elhagyta Németországot és Konstantinápolyba ment. „Ott legalább közvetlen közelről tudja tanulmányozni a poligámiát”- mondták gúnyosan elvtásai. Helphand gyűlölete a cári Oroszországgal szemben a Boszporusznál töltött évek alatt tovább nőtt. Ugyan Németországból kitiltották, de mégis egy olyan országban tartózkodott, amely a nagy háború kitörésekor a Központi Hatalmak oldalán állt, így Oroszország ellenfele volt. A konstantinápolyi német követ Helphandnak szövetséget ajánlott: „A német kormány és az orosz forradalmárok céljai közösek.”- vallotta a diplomata, aki elintézte, hogy Parvust fogadják a német külügyi hivatalban. Az itt történt találkozó szövege máig ismeretlen, pedig az 1915 február végi megbeszélésre felkészülten érkezett a hivatásos forradalmár. Huszonhárom oldalas tervezettel állt elő, amelyben tömeges sztrájkokat vizionált a cár megbuktatására. Mindenre gondolt: agitáció az iparvidékek munkásai között, kapcsolat a sztrájkbizottságokkal, a nemzeti kisebbségek lázítása. Javasolta a fontosabb hidak felrobbantását, a bakui olajmez felgyújtását, a szibériai politikai foglyok kiszabadítását, lázító röplapok külföldön való nyomtatását és ezek Oroszországba szállítását. A papír egy listával zárult a legfontosabb feladatokról, a bolsevikok pénzügyi támogatása, és a vezetőjük (Lenin) mindenek előtti bevonása az akcióba.  Pár hét múlva Helphand szabad mozgást biztosító papírt kapott a német rendőrségtől és egy millió márkát a kiadásokra. Mindeközben a német vezetésben senki sem gondolt a cár megbuktatásának a német császárságra való hatására, amelynek a demokratizálása amúgy időszerű lett volna. Helphand 1915 májusában Svájcba érkezett, hogy Bernben Leninnel beszéljen. A város egyik éttermében találkoztak, ami a bolsevikok törzshelyének számított. Innen mentek aztán Lenin lakására, ahol négyszemközt tárgyaltak. Az itt történtekről később a két résztvevő ellentmondásosan számolt be. Helphand állítása szerint az együttműködésről beszéltek és gyakorlati célokat fogalmaztak meg. Lenin az orosz forradalom mielőbbi kitöréséért szállt síkra és egy kommunista újságért, amely a proletariátust kihozza a lövészárkokból és a forradalom oldalára állítja. Lenin ezzel szemben az állította, hogy látogatóját szociálsoviniztának nevezte, majd ajtót mutatott neki, az az kirúgta.

 A szövetség létrejötte

De valójában így volt ez? A bolsevikoknak számos oka volt arra, hogy ezt a kapcsolatot később letagadják. Szemükben Helphand spekuláns és csaló volt. Rosa Luxemburg és Trotzkij is megszakította vele a barátságot. Német ügynöknek tartották, amely az orosz politikusok között nem jelentett jót. Egyes bizonyítékok mintha Lenin állítását támasztanák alá.  Ő a találkozó után is szerény körülmények között élt, leveleiben állandóan a pénztelenségre panaszkodott. Ugyanakkor Helphand a német megbízóinak azt mondta a továbblépés akkor lehetséges, ha Lenin és közte az ellentét rendeződik. A németektől kapott pénznek egy részét Parvus értékpapírokba fektette, így nem került a bolsevikokhoz. Ezt aztán 1919-ben a svájci rendőrség lefoglalta. Másrészt vannak számlák, amik szerint a pénz másik része viszont eljutott Leninékhez. Ez pár ezer svájci frank volt. Ugyanakkor Walter Nicolai, a német titkosszolgálat vezetője azt írta visszaemlékezésében, hogy Lenin értékes információkat adott a cári Oroszországról. De leginkább Helphand hálózata cáfolja a bolsevikok későbbi elhatárolódását Helphandtól. Ugyanis ennek kulcspontjain több későbbi bolsevik vezető található. Például Moissej Urizki a Cseka a bolsevikok titkosrendőrségének vezetője Parvus embere volt, csak úgy, mint Jakob Fürstenberg Lenin közeli bizalmasa, aki később a szovjet nemzeti bank élén állt. De ide tartozott Mieczyslaw Koslowski ügyvéd a Cseka társalapítója is. Helphand a főhadiszállását Koppenhágában rendezte be, de Stockholmban is sokat tartózkodott. Két főváros kiválasztása nem volt véletlen, hiszen Dánia és Svédország semleges volt az első világháborúban, ráadásul a svédeknek közös határuk volt az oroszokkal. Már 1915 augusztusában a német titkosszolgálat egy tisztje dicsérte Helphandot, aki „zseniális módon” intézte ügyeit. Helphand diplomatákkal egyeztetve export vállalatot alapított, amely a háború miatt összeomlott keleti kereskedelemmel kapcsolatban hasznosítani tudott.  Ennek a cégnek a neve „Handels- og Exportkompaniet A/S“ volt. Helphand üzlettársa egy berlini kereskedő volt, aki a német titkosszolgálatnak dolgozott. De a cégbe bekerült Lenin bizalmasa Fürstenberg is, aki a legnagyobb titokban az üzletvezetését vette át. Ez a „forradalom szakértők” számára egyáltalán nem volt újdonság. Ők sokszor a titkos pártámogatásokat kereskedelmi cégekben rejtették el.

 A szövetség működése

A legnagyobb elvárásokat támasztották Helphand tevékenységével kapcsolatban német megbízói, ahogy azt Brockdorff-Rantzau koppenhágai követ megfogalmazta: „A győzelem és a világon az első hely a miénk, ha Oroszországot a kellő időben forradalmasítani tudjuk és a szövetségi rendszeréből kiszakítjuk.” Ezért már nem csak a cárra való nyomás gyakorlás volt a cél, hanem elfogadható volt a megbuktatása is. Helphand üzleti kapcsolatokat épített ki az USA-val, Hollandiával, Nagy Britanniával és természetesen Oroszországgal. Részben legálisan részben illegálisan hamis papírokkal néha csempészve szállított a cári Oroszországnak építőanyagot, vegyszereket, használt járműveket, halászati eszközöket, gabonát vagy akár bálnaolajat. De ezen a listán még sok más dolog is szerepelt. És az üzleti tevékenységek vizsgálatakor mindenhol bolsevikokba üközöik az ember. A vállalkozásokkal, amelyek az orosz határon át az orosz fekete piacra szállítottak árukat egy jogtudós ügyvéd foglakozott: Koslowski. A könyvelő, aki a bevételeket Stockholmba, illetve Koppenhágába tovább küldte Fürstenberg rokona volt. A bankokban, amelyek az üzleteket finanszírozták, a legmagasabb helyen bolsevikok ültek. Nehéz elképzelni, hogy Lenin nem használta ezt a hálózatot, hogy Petrográdba pénz küldjön, illetve a pártkasszát feltöltse. Már csak azért sem, mert Helphand cégeinek címét később megtalálták Lenin vékony címjegyzékében. Emellett Fürstenberg – mint, ahogy a svéd hatóságok vizsgálatai bizonyítják - rendszeresen utazott Oroszországba.

Az biztos a bolsevikoknak pénz kellett. Mint egy csúnya sebhely Európa testén úgy húzódott a Baltikumtól a Földközi tengerig a keleti front. Egyetlen szárazföldi átkelő hely Oroszországba messze északon volt.  Több ezer kilométert kellett utazniuk a forradalmároknak Haparanda városáig, ami a svéd orosz határon az északi sarkkörön feküdt. A ma csöndes kis város az első világháború idején kész Eldorádója volt a csempészeknek és ügynököknek, legfontosabb helye az áruk és információk cseréjének. Jól őrzött átkelőhely a Torneälv folyónál, amelyen egy keskeny híd vezetett át, emellett még komp is járt a két part között. Az orosz határőröket meg kellett vesztegetni, valamint hamis papírok is kelletek az orosz oldalra való átjutáshoz. És ez pénzbe került, méghozzá nem kevésbe. Lenin oroszországi elvárásainak írt leveleit is itt csempészték át például preparált cipők talpában. Nagy mennyiségű propagandaanyagot bíztak a bolsevikok egy Haparandában élő cipészre, aki helyi segítőivel könyveket, röplapokat, újságokat csempészet át a szomszédos országba. Télen például szánnal vittek át nagy mennyiségű anyagot a befagyott folyón. A másik oldalon már várták őket. A jelszó, amivel csempészek igazolták magukat így szólt: „Olga üdvözletét küldi.” A csempészút a határ túloldalán ezer kilométer hosszúságban folytatódott orosz-Finnországon keresztül Petrográdig. Később a szovjet propaganda szívesen ábrázolta ezeket a csempészakciókat rendkívüli teljesítményként. Pedig sok gond és baj adódott vele. Gyakran panaszkodtak az elvtársak korrupcióra. Sokszor a szállítmányok egyszerűen eltűntek. Előfordult a futárok egyszerűen kiválogatták, amit ők veszélyesnek tartottak, hogy így csökkentsék a kockázatot. Ugyanakkor a cári titkosrendőrség nagyon jól informált volt az akciókról – mint ez a korabeli dokumentumokból kiderül.

Magát Helphandot is csapások érték. A kövér nagykereskedő, aki ekkor a negyvenes évei végén járt bejelentette a pénzadóinak, hogy 1916 januárjában kitör a vihar, mert akkor lesz az 1905-ös forradalom évfordulója. A forradalmi szervezete olyan helyzetben van, hogy százezer munkást tud mobilizálni Petrográdban. Úgy számolta a forradalomhoz húsz millió rubelre (134 millió euro) lesz szüksége és erre a célra pár millió márkát Koppenhágába küldetett magának. De a forradalom elmaradt.

A forradalom és annak következményei

Egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre Oroszországban végre történjen valami. Az 1917 februári forradalom következményeként a cár lemondott. Brockdorff-Rantzau Németország dániai követe Helphandot dicsérte: „..az első, aki a sikerért dolgozott végre elérte célját!” – írta Parvusról Berlinbe küldött jelentésében. Pedig az események ilyetén alakulása nem a német ügynöknek volt köszönhető, hanem az német tábornokoknak. 1916 őszén a német hadsereg már mélyen bent állt orosz területen. Több százezer orosz katona esett el. A folyamatos háborús nyomás az ipart tönkre tette. 1916 végén üzemeket kellett leállítani mert a nyersanyag hiányzott. Vidéken hiányoztak a parasztok, akiknek a földet kellett volna megművelniük, hogy legyen ennivaló. A városokban éheztek, mert nem volt élelmiszer. 1917 március 8-án Petrográdban a nemzetközi nőnapon munkások ezrei tüntettek, hozzájuk csatlakoztak az üzletek elött sorban álló asszonyok. A tüntetés híre futótűzként terjedt el az országban. Szerte a birodalomban demonstrációkra került sor. Az amúgy is túlterhelt cár kénytelen volt átadni a hatalmat egy úgynevezett ideiglenes kormánynak. Kettős hatalom alakult ki. Egyik oldalon az ideiglenes kormány állt, kezében a közigazgatással, másik oldalon munkás - és katonatanácsok az úgynevezett szovjet. Ez utóbbiban a bolsevikok még elenyésző mellékszereplők voltak. Az ideiglenes kormány az orosz történelem legliberálisabb hatalmát építette ki: sajtószabadsággal, parlamenttel (Duma), és koalíciós kormánnyal. Az orosz birodalom a legjobb úton haladt egy demokratikus berendezkedés felé. De a háborúból nem akart kilépni félve egy kelet európai német hegemóniától. Az Antant szövetségesei sem hagyták meg nekik ezt a lehetőséget. Féltek, hogy ha a németek a keleti fronton felszabadulnak összes erejüket nyugtra összpontosítják. Lenint a forradalom teljesen meglepetésszerűen érte. Amiért annyit dolgozott nélküle zajlott le. A távoli Svájcban élt elzárva az orosz folyamatoktól. A 46 éves „hivatásos” forradalmár még 1917 legelején azt mondta elvtársainak valószínűleg az ő generációjuk nem éri meg a forradalmat. Anglia és Franciaország segítségére a hazatérésben nem számíthatott. Nekik nem volt érdekük egy olyan forradalmárt támogatni, aki békét akart kötni bármi áron. Lenin társai, amúgy is féltek egy Északi és Keleti tengeri hazatéréstől tartva attól, hogy hajójukat német tengeralattjárók megtorpedózzák. Lenin még abban is gondolkodott, hogy süket néma svédnek kiadva magát Németországon keresztül megy haza a front felett repülőgéppel átkelve. De társai meggyőzték ez kivihetetlen. Végül elfogadta orosz és lengyel elvtársainak azt a javaslatát, hogy Németországon és Skandinávián tér haza vonattal. Ez több szempontból is kockázatos vállalkozásnak tűnt. Egyrészt a németek támogatására van szükségük, másrészt pedig kompromitálódhatnak, azzal, hogy az ellenség segítségét veszik igénybe. Persze a németekkel eddig is együttműködtek, csak ez titkos csatornákon keresztül zajlott le. Egy vonatút teljesen más. Itt könnyebb lelepleződni. És ez meg is történt.

A zürichi vonat

Végül Lenin 31 társával kelt útra, bolsevikokkal és egyéb radikális forradalmárokkal. Elvileg a zürichi állomásról való indulásnak diszkréten kellett volna lezajlania, de helyzet máskép alakult – mint, ahogy erről a német katonai attasé beszámolt. Mint egy száz orosz gyűlt össze az pályaudvaron, akik hangosan kiabálva szidták Lenint és csoportját. „Német ügynökök, provokatőrők, disznók, mind lógni fogtok….” és ezek a szidalmak még az enyhébbek közé tartoztak. Többen a csoport egy részét alkotók származását hányták fel, utalva ezzel zsidó felmenőikre. Ennek ellenére, amikor a vonat elhagyta az állomást Lenin pár Zürichben maradt elvtársa elénekelte az Internacionálét. A szerelvény útja Berlinen át Rügen félszigeten található Sassnitzba vezetett, ahonnan Trelleborg kikötővárosba mentek.  A világtörténelem leghírhedtebb vonatjáról mondta Winston Churchill: „úgy szállították leplombált vagonokban Leninéket, mint a pestis vírusokat.” Churchill ítélete a sajátszempontjából igaz volt, hiszen angol volt és meggyőződéses antikommunista. Ennek ellenére pár évtized múlva kénytelen volt együttműködni Lenin útódaival Hitler és a náci rendszer legyőzése érdekében, hogy aztán ismét szembe forduljon az ekkor már fél Európát uraló szovjet diktatúrával.  Churchill is leplombált vagonokról beszélt, pedig a vasúti kocsiknak csak háromajtaján volt plomba a negyediken nem. Az egyes vagonokban tartózkodó két-két német katonatiszt itt tudott például tejet vételezni a gyerekeknek, vagy újságot vásárolni. Egyébként a kocsikban krétavonallal voltak elválasztva a területenkívüliséget élvező oroszok és a németek. Az utazók egy ideig unaloműzőként francia forradalmi dalokat énekeltek, de aztán abbahagyták, nem akarták provokálni a németeket. Őfelsége II. Vilmos kormányát, amely az utazást lehetővé tette azóta is folyamatosan kritizálják. A bírálók szerint az ideiglenes kormánynál is el lehetett volna érni a különbékét. De az események ekkor mást mutattak: az Egyesült Államok hadba lépésére számítani lehetett. Egy a keleti fronton zajló harcokat lezáró békére sürgősen szükség volt. Ugyanakkor olyan béke kellett, amely a német befolyást Kelet Európában biztosítja. Annexió nélkül a világbirodalmi álmok is elszálltak volna. Tehát maradt a régi taktika: az ellenségem ellensége a barátom.

Jakob Fürstenberg Lenini közeli bizalmasa és Helphand üzlettársa fogadta az orosz forradalmárok csoportját Trelleborgban. Innen Stockholmba mentek, ahol pár napot eltöltöttek majd utaztak tovább a svéd orosz határra vonattal. Haparandánál keltek át a határon minden gond nélkül. Azok a félelmek, miszerint az ideiglenes kormány ezt megakadályozza nem igazolódtak. Lenin április 23-én este 11 órakor megérkezett Petrográdba. Elvtársai és a petrográdi szovjet nagy fogadást rendezett vörös zászlókkal és fúvószenekarral. Az utazás idején értesült Lenin a bolsevik pártújságból, a Pravdából, hogy a petrográdi szovjet támogatandó az ideiglenes kormányt a háború folytatása mellett foglalt állást, mert szerintük még Oroszország nem érett a szocializmusra. Még az nap éjszaka Lenin meghirdette az új irányvonalat, ami szerint az anyaföld védelme „kispolgári”, és a burzsoázia trükkje a proletariátus ellen. „Nem a háborúra, nem az ideiglenes kormányra! Igen a forradalom folytatására!”. Amint Oroszországban elérik a proletárok diktatúráját folytatják a világforradalommal. Helphand diadalmaskodott, hiszen Lenin azt az irányvonalat követte, amelyet ő tanított Trotzkijnak. Német szempontból Lenin hazaszállítása igazolódott. A bolsevik vezér nélkül nem tudják lezárni a keleti frontot. És Lenin egyvalamiben jobb volt, mint riválisai. Felismerte az orosz társadalomban nem ér el sikereket, ha a legfontosabb intézkedéseket elodázza: a földreform, nemzetiségi és mindenek elött a béke kérdéseit meg kell oldani.

A puccs előkészületei

Oroszország az anarchia szélén állt. A német külügyi hivatalba folyamatosan érkeztek a hírek a legszörnyűbb eseményekről: nagybirtokosok estek áldozatul a kegyetlen lincseléseknek. A stockholmi követség Petrográdból kapta a hírt: az üzletek nem képesek ellátni a lakosságot, a város a csődben van. Az élelmiszer egyre fogy az üzletek elött pedig ugyanilyen arányban nőnek a sorok. A kenyérfejadag 200 gramm/napra csökkent. Az ipari termelés rohamosan csökken az árak pedig megállíthatatlanul nőnek. A fronton egyre több katona dezertál, főleg parasztok, akik azt hallották otthon osztják a földet. Ezek a földosztások mindegyike önkényes volt. Miután a földbirtokos és családja elmenekült, vagy lincselés áldozata lett a parasztok felosztották egymás között a földjüket. Kúriák és kastélyok sora égett le miután kifosztották. Berlin mindeközben elégedett volt: „Lenin propagandája jó fogadtatásra talált…” – olvasható egy német helyzetjelentésben 1917 június ötödikei dátummal. Pár nappal ezután a stockholmi követ a következő táviratot küldte Berlinbe: „..nincs messze az idő, amikor Lenin csoport végre kormányra jut. Ekkor már a béke sem lesz messze.”  Röviddel Lenin hazatérése elött a német külügyi hivatal további öt millió márkát hagyott jóvá a bolsevikoknak. A külügyi hivatal vezetőjének Richard von Kühlmannak ugyanakkor magyarázkodnia kellett a hatalmas összegek kifizetése miatt. Összeütközésbe is került Hindenburggal és magával a császárral. „A ismétlődő támogatások nélkül nem rendelkeznénk azzal a befolyással, amivel most bírunk.” -  indokolta döntéseit a német külügyek irányítója.

 A puccs

1917 október 25 – az európai időszámítás szerint november 7-én – a bolsevikok egy jól szervezett puccsal magukhoz ragadták a hatalmat. A helyőrségi katonák és a vörös gárdisták kb. 20 ezer ember lényeges ellenállás nélkül elfoglalta Petrográd kulcspontjait. A Téli Palotáért sem kellett sokat harcolni. Itt a legnagyobb bajt nem a védők okozták, hanem a pincében tárolt alkohol. Lenin harcosai miután leltároztatták az ideiglenes kormány itt talált tagjait csúnyán lerészegedtek. Az úgynevezett „nagy októberi forradalom” sikerrel zárul. Igaz sem nem volt nagy, se nem volt forradalom, de a németeket ez nem érdekelte. Egyre inkább úgy látszott megtérül végre a befektetett pénzük. Leninnel az élén megalakult a népbiztosok tanácsa. A történészek egyöntetűen állítják könnyebb volt a hatalmat megragadni, mint megtartani. Az államigazgatás összeomlott, hiány volt a legszükségeseb dolgokból: élelmiszerből, szénből és ruházatból. Északon és délen, valamint Szibériában gyülekeztek a bolsevikok ellenségei. Egyre inkább úgy látszott Leninéknek égető szüksége lesz a további német támogatásra. A cár egykori birodalma ugyanis egyre inkább elsülyedt a polgárháború mocsarában. Furcsa helyzetben voltak a németek. Egyrészt jelentősen hozzájárultak a káosz kialakulásához – hadseregük jelentős egykori cári területeket hódított meg, másrészről a német császári kormánynak még sokat kellett invesztálnia a bolsevikok vezette hatalomba, mert csak ők voltak hajlandók a német felet kielégítő békét aláírni. Mellesleg Berlinben senki sem hitte, hogy a szocializmus hosszú életű lesz, pláne nem azt, hogy Németországot is eléri. Ráadásul kétszer – a nagy háború végén, illetve a második világégés után. „A bolsevikok nagyszerű fickók, eddig mindent szépen és jól csináltak.” – írta 1917 december elején Kurt Riezler diplomata, aki nagy befolyással bírt Németország orosz politikájára. Minden esetre nem lehet tudni mennyi pénzt adott ki 1917 végéig a császári Németország az orosz belügyek befolyásolására. Az biztos hatalmas summa volt, és még a kiadásoknak nem volt vége. 1917 november 25-én a külügyi hivatal összekötő tisztje Bad Kreuznachból a főhadiszálásról küldött telegramja a következőt tartalmazta: „A pétervári kormányzat nagy nehézségekkel küzd. A bankok megtagadják tőle a támogatást. Élelmiszer beszerzése a népnek és a hadseregnek sürgős lenne. Fontos, hogy legalább a fegyverszünet aláírásáig a vezetés kitartson. Lenin hozzánk fordult segítségért. A legfelsőbb hadvezetés a támogatást fontosnak tartja. Ha van lehetőség küldjenek pénzt Leninnek.” A külügyi hivatal először húzódozott a kérés teljesítésétől, aztán mégis eljuttatta a támogatást a bolsevikoknak.

 Az áhított béke

A németek a saját érdekeiket követék, de olyan módon, hogy az nagyon fájdalmas volt az oroszoknak. A Brest-Litovsk-i béketárgyalásoknál Lenin a nemzetek önrendelkezéséről szóló proklamációját szó szerint vették. A Baltikumot és Lengyelországot ki akarták szakítani az orosz érdekszférából és a némethez csatolni. A bolsevik delegációt hideg zuhanyként érték a német követelések és gondolkodási időt kértek. Trozkij azt javasolta, hogy a háborút egyszerűen fejezzék be, de tagadják meg egy „anexiós béke” aláírását. Így is történt. A szövetségről az egyre radikálisabbá váló Leninnel a császár hallani sem akart. „A bolsevikok forradalmat akarnak” – mondta Vilmos és inkább a „megsemmisítésüket” javasolta. 1918. február 18-án Paul von Hindenburg vezetésével megindult az „Operation Faustschlag“ az „Ökölcsapás hadművelet”. Nem egészen két hét alatt a németek hatalmas ívet hoztak létre, ami a Baltikumtól északon Fehéroroszországon és Ukrajnán át a Donig húzódott. De az akcióhoz egy millió katonára volt szükség, amely hiányzott a nyugati frontról. Ugyanakkor Hindenburg akciója elérte a célját a bolsevikok 1918 március 3-án aláírták a békét Brest-Litovskban.

 Ami a békekötés után jött

Oroszországnak közel akkora területről kellett lemondania, mint Argentína. A lakosságának egyharmada elveszett, a szén és olajlelőhelyeiről le kellett mondania, csak úgy, mint iparának jelentős részéről. Hindenburg csapatai bevonultak a Krímbe és a Donyeck medencébe, hogy az itt található ipart és nyersanyagot maguknak biztosítsák. Lenin kénytelen volt lenyelni a békát, mint ahogy elvtársainak magyarázta: „Kénytelen voltam aláírni a békét, hogy a szovjethatalom megmaradjon, mint egy hídfő a világforradalomhoz.” A béke aláírása után a Német Birodalom követséget nyitott Moszkvában, ami 1918 márciusa után Oroszország fővárosa lett. A német diplomaták a helyszínen tudtak ezekután tájékozódni a történtekről. Aggodalmakkal telve regisztrálták, hogy 1918 májusában Lenin körül, hogyan tornyosultak a bajok. A baloldali radikális szociálforradalmárok elítélték a békét a németekkel és a harcok folytatását követelték, de legalább is partizánharcot a megszállt területeken. A korabeli német iratok szerint a tovább folyósított pénzek nagyban hozzájárultak, hogy a bolsevikok ne veszítsék el a hatalmat és a béke érvényben maradjon. A moszkvai német nagykövet Wilhelm Graf von Mirbach egy régi vágású arisztokrata volt.  Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nyugati szövetségesek milliókkal támogatnak olyan erőket, amelyek a németek elleni háború újra felvételét szorgalmazták. A követi jelentésében ezt írta: „A mindig is megvehető Oroszország sohasem volt annyira megvehető, mint mostanában.” Az általa havonta szükségesnek tartott összeget három millió márkára becsülte. Július hatodikán két szociálforradalmár jelent meg a német követségen és követelték, hogy a nagykövettel személyesen beszélhessenek. Ajánló levelük is volt. Mirbach fogadta őket, szerencsétlenségére. A két látogató pisztolyt rántott és közvetlen közelről rá lőtt a követre. Lenin még az nap megjelent a követségen, hogy együttérzését fejezze ki. Az, hogy ez mennyire volt őszinte; kétséges. A követség alkalmazottai úgy emlékeznek, „olyan hideg volt, mint egy kutya orra.” Szovjet-Oroszország ekkor egy ostromlott erődhöz hasonlított. Északon Murmanszkban angol és amerikai csapatok szálltak partra. Délen a kozákokkal harcolt a vörös hadsereg. Szamarában a Volga mellett fehér ellenforradalmi csapatok gyülekeztek. Bakunál megjelentek a törökök. Vilmos császár egyre hangosabban bírálta a bolsevikok támogatását. A Külügyi Hivatalban is kétségek ébredtek, hogy érdemese Leninék csoportjába még pénzt ölni. Ekkor kezdte el a német kormány a doni kozákokat és a monarchista köröket pénzzel kisegíteni. Lenin utáni korszakra készültek, minden potenciális lehetőséget nyitva akartak hagyni. Ennek ellenére folytatódott a bolsevikok támogatása is. A látszólag bukás elött álló rendszer Lenin elleni merénylet után bevezette a vörös terrort, de ez sem zavarta különösebben a németeket. Pedig nagyon jól tudták mit Tesznek Leninék. 1918 szeptemberében Petrográdból a következő jelentés érkezet: „Péterváron és amúgy egész Oroszországban a helyzet minden képzeletet felül múl. Embereket végeznek ki minden törvényes eljárás nélkül. A legkegyetlenebb módon mészárolják az embereket. A vörös gárdisták foglyaikat élő céltáblaként használják. Rajtuk gyakorolnak lőni. Gyermekeket és asszonyokat sem kímélik.” 1918 nyarán Vilmos unokatestvére II. Miklós és családja Jekatyerinburgban (ma Szverdloszk) a Cseka  - szovjet titkosrendőrség – áldoztául esett. Ipatyev háznak a pincéjében szabályosan lemészárolták az egykori uralkodó családját, falhoz állították és főbe lőtték őket. A gyereket sem kímélték. A cári családot még az ideiglenes kormány szállította vidékre, hogy megvédjék az életüket. A kivégzésre a parancsot Lenin adta ki személyesen mert félt, hogy a cári családot az „ellenforradalmárok” – a fehérek - kiszabadítják. A történészek máig vitatkoznak azon, hogy Vilmos megmenthette-e volna unokatestvérét. Annyi bizonyos, hogy az Ideiglenes Kormányt felszólította védje meg a lemondott cár életét, amennyiben haja szála is meggörbül azért őket teszi felelőssé. A bolsevikokkal szemben már nem volt ilyen eltökélt. Amikor azt javasolták neki, hogy kérjék meg a bolsevikokat, hogy hagy emigráljon a cári család, Vilmos azt mondta: félő a bolsevikok azt fogják hinni helyre akarják állítani a monarchiát. Vilmos unoka testvére halálát  rideg politikai szemszögből nézte, mint ahogy Werner Freiherr von Grünau ezt lejegyezte: „..biztosítani kell, hogy az Antant a cár halálát ne a mi számlánkra írja.”  A német diplomácia egyedül Alexandra cárné született Alice von Hessen-Darmstadt hercegnő és az ő leánytestvére érdekében próbált a bolsevikokra nyomást gyakorolni, hogy tisztességesen bánjanak az asszonyokkal. De mivel nem rendelkeztek megfelelő információs csatornákkal, hogy ezt ellenőrizzék kénytelenek voltak elhinni, amit a bolsevikok válaszoltak: „minden renden van velük.” A bolsevikok még azt is megjátszották, hogy javaslatot tettek a cárnő és a gyermekei szabadon bocsátására megfelelő ellentételezés fejében. Itt olyan emberekre gondoltak, mint Karl Liebknecht, a Németországi Kommunista Párt későbbi megalakítójára, aki ekkor hazaárulásért Luckau in der Lausitz börtönében ült. A szépséghibája a dolognak az volt, hogy az ajánlat akkor született, amikor a cári család már halott volt.

A német hadseregben odáig fajultak a dolgok, hogy a tábornokok 1918 ősz elején már nem merték Ukrajnából, vagy a Baltikumból katonákat a nyugati frontra küldeni, mert sokan a bolsevikokkal szimpatizáltak. A német hadvezetés ekkor már Leninék kérését is elutasították 200 ezer puska és 500 millió töltény szállítására, abból kiindulva, hogy ezt ellenük is felhasználhatják.  Közben információk futottak be a német kormányhoz, hogy nyáron a bolsevikok azt a pénzt, amit nekik utalnak visszaküldi német elvtársai számára. Ekkor már kezdték kapizsgálni, hogy az a mód, ahogy ők megdöntötték a cár hatalmát visszaüthet.

A szövetség vége

A német kormány 1918. november 5-én megszakította a kapcsolatot Szovjet-Oroszországgal. Pár nap múlva a német hadvezetés aláírja a fegyverszünetet az Antant hatalmakkal, ami hatályon kívül helyezi a Brest-Litowsk-i békét. Az itt szerzett területeket ki kellett üríteni. Vilmos Hollandiába száműzetésbe vonult. Versailles-i békében Németország elveszítette területének hetedét.

A cári Oroszország tekintetében a csatát megnyerték, viszont a világháborút elveszítették. Lenin Moszkvában a világforradalmat szervezi, aminek a legfontosabb kiinduló helyének Németországot tartja. Ügynökei neki is állnak, hogy a tervek valóra váljanak. Németország szerte lázadások törnek ki, amelyek egy része mögött Moszkva húzódik meg. Münchenben egy tizedes döbbenten nézi az eseményeket, meg van győződve arról, hogy szertett német népét hátba szúrták, méghozzá a „zsidó bolsevik elemek”. Fogalma sincs róla, hogy a szellemet a palackból a német császári kormányzat engedte ki. Azt a szellemet, amely most bejárja Európát és a romlás útjára viszi. Az osztrák születésű tizedes bosszút esküszik és egy új világégést készít elő, ami ironikus módon még nagyobb területekhez juttatja a Lenin bolsevikjai által német pénzen létrehozott birodalmat a Szovjetuniót. De ez már egy más történet….