1931-ben újra szerveződtek a leghatalmasabb maffia családok. Mintegy vállalati kartell úgy intézték törvényellenes üzleti ügyeiket. Akik szembe szálltak velük azokat professzionális kivégző osztagok gyilkolták meg. 

1931-ben az Egyesült Államokban 2294 bank ment csődbe, milliók voltak munka nélkül. A gyárosok csökkentették a béreket, farmerek hagyták ott földjeiket. Az ingyen konyhák előtt éhezők álltak sorban egy tál meleg levesért és egy darab kenyérért. Már két éve bénította meg a nagy depresszió, a világgazdasági válság Amerikát és a föld többi országát. De voltak olyanok, akiket ez kevésbé izgatott. Május közepén egy chicagói hotelben több száz elegáns öltönyt viselő férfi találkozott. Az ő üzleteik a gazdasági vállság ellenére virágoztak. A leghatalmasabbak közülük üzleti birodalmakat irányítottak, jó pár vállalkozással. A találkozó résztvevői merész célt tűztek ki maguk elé. Eddig riválisak voltak, most viszont szövetséget kötnek egymással. Egyfajta kartelt hoznak létre. A piacot akarták egymás között felosztani, a versennyel felhagyni, az üzletet újra felvirágoztatni és terjeszkedni. És természetesen még több pénzt keresni. Hogy mivel? Védelmi pénz szedésével, orgazdasággal, uzsorakamattal, prostitúcióval, illegális szerencsejátékkal és kábítószer kereskedelemmel. Milyen eszközökkel? Megfélemlítéssel, erőszakkal és gyilkossággal. Chicagóban 25 amerikai maffia család vezetője és tanácsadóik gyűltek össze. Mindegyikük saját városában, vagy New York egy-egy részében irányították a szervezett bűnözést. A találkozó fordulópontnak számított: a jövőben nem lehet közöttük háború. A főnökök létrehoznak egy fajta „commission”-t, bizottságot, amelyben hét főnök a békéről és a szabályok betartásáról fog gondoskodni, a családok közötti konfliktusokat fogják elsimítani, a vitákat eldönteni. A bizottság létrehozásával a maffia egy hatékony üzleti modellt honosított meg. Egy modellt, ami inkább pragmatikus, mint patriarchális, és amire egy különleges szolgáltatást nyújtók jelentenek biztosítékot, a professzionális gyilkosok.

A hőskorszak

Az ezt megelőző időszakra az erőszakos versengés volt jellemző. A több millió az itáliai félszigetről és Szicíliából érkező bevándorló között jó pár bűnöző és maffia tag jutott be az Egyesült Államokba. Ők saját szakállukra dolgoztak, vagy bandákba tömörültek. A bandáknak általában hat – tíz tagja volt és többnyire zsarolásból éltek. Fenyegető leveleket küldtek azoknak a honfitársaiknak, akiktől pénzt akartak kicsikarni. Ezeken a leveleken gyakran szerepelt egy fekete kézlenyomat, ezért ezek a zsarolók „black hand” fekete kéz néven híresültek el. 1920 körül New Yorkban körülbelül egy millió olasz élt. Ezek a bandák ellenőrizték a Little Italy, East Harlem és a Williamsburg negyedeket. Ír bűnözők tartották a kezükben Manhattan nyugati részét, a zsidó csoportok pedig a Lower East Side-ot. Sok későbbi maffia tag töltötte ezekben a negyedekben a tanuló éveiket. Az alkoholtilalom 1920 januári kezdete után, amikor minden 0,5% feletti alkoholt tartalmazó italt betiltottak, megtanultak alkoholt desztillálni, a feketepiacon kereskedni, Angliából és Kanadából szeszesitalt csempészni, a piszkos pénzt tisztára mosni, rendőröket, bírókat megkenni és a konkurenciával harcolni. Az egyszerű bandákból ekkor nőttek ki a nagy bűnöző szervezetek, hiszen hatalmas nyereségre lehetett szert tenni. A bandafőnök patriarchák szemben állása azonban rontotta az üzletet. Amikor 1930-ban az East Harlem egyik főnöke saját magát önhatalmúlag New York összes bandájának főnökének kinevezte kitört a háború azokkal, akik ezt nem fogadták el. Mindkét csoport más városokból is toborzott embereket, és a főnökök csak testőrökkel és páncélozott autókban mertek utcára menni. Másfél évig tartott a harc 14 maffia tag halt meg és minimum egy ártatlan járókelő. A háborúnak áldozatul esett az önjelölt bandafőnök is. A merénylet kitervelője egy cingár testalkatú, sebhelyes arcú, félig analfabéta olasz volt: Charles „Lucky” Luciano.

A reformer

Kilenc évesen érkezett Palermóból és kezdetben zsebtolvajlással keresete a kenyerét. Később gyakran letartóztatták fegyveres rablásért, engedélynélküli fegyverviselésért, illegális szerencsejátékért és drogkereskedelemért, de csak egyszer ítélték el nyolc hónap börtönre. Egy pszichiáter rendkívül intelligensként, de nagyon agresszívként és antiszociálisként jellemezte. A Lower East Sideon összebarátkozott zsidó származású bűnözőkkel, akikkel a kapcsolata élete végéig megmaradt. Heroin kereskedőből küzdötte fel magát 1930-ra a hatalomért küzdő két maffia főnök egyikének legfontosabb emberévé. Ellentétben főnökével, akinek a mentalitása még mélyen a szicíliai hagyományokban gyökeredzett, őt nem kötötték a hagyományok. Ugyan Szicíliában született, de már Amerikában nőtt fel. Beszélt angolul és természetesen olaszul, és jól kiismerte magát az utcai szlengben is. Hamar felismerte milyen ósdi a patriarchák világa és a folyamatos vérontás a rendőrök és az igazságszolgáltatás figyelmét folyton rájuk irányítja. Emellett idegesítette a régi vágású főnökök idegenkedése a drogkereskedelemtől és a nem olasz származású bűnözőkkel való együtt működéstől. Például a zsidókkal szembeni ellenszenvük. Ez motiválta Lucianot saját főnökének megölésére, aminek köszönhetően egy 300 főt számláló banda vezetője lett. Nem mellesleg ez volt a legnagyobb ilyen szervezet New Yorkban. Most már ő döntötte el a „család”, ahogy a bandát hívták mivel foglalkozzon, milyen üzletbe fektessenek be és kitől szabaduljanak meg. Mint más bandáknál az övében is volt „sottocapo” a főnök helyettese, valamint a katonák, akik a pénzt hajtották be, zsaroltak, loptak, csempésztek, a minden napi munkát elvégezték. Legalul pedig az „asszociáltak „helyezkedtek el, akik nem voltak banda tagok, kisegítő feladatokat láttak el, például rabláshoz kocsit loptak. Luciano elhatározta megreformálja a rendszert. A modern világhoz igazítja. Őt nem érdekelték régi erények, mint a hűség és a tisztelet. Őt egy dolog érdekelte a mérleg. A bandáját nem úgy akarta irányítani, mint egy családfő, hanem mint egy vezérigazgató. 1931 májusában Chicagóba utazott és előadta a terveit, többek között egy bizottság felállításáról.

A régi törvények azért életben maradtak

A béke viszont nem köszöntött be azonnal. Röviddel a chicagói találkozó után Luciano elődjének riválisát, aki szintén a „főnökök főnöke” akart lenni a zsidó barátaival meggyilkoltatta. Sikerült a merényletet önvédelemként beállítani és így az áldozat rokonait kibékíteni. Most ő lett a legbefolyásosabb maffiózó New Yorkban. Luciano azért azt világossá tette, hogy a Szicíliából származó törvények továbbra is érvényesek. A család tagjai csak olyanok lehetnek, akiknek a szülei Szicíliából, vagy Dél Itáliából származnak. Mindenkinek engedelmességet kell fogadnia a család fejének és a legfontosabb törvényt, az omertát a hallgatás törvényét be kell tartania. Aki ezt nem tartja be, halállal lakol. A családtagok feleségei és leányai tabuk a többi tag számára. A főnöknek korlátlan uralma van a családtagok felett. A béke megőrzésének érdekében a többi családfő rábólintott Luciano azon javaslatára is, hogy új tagot csak egy meghalt maffiózó helyére lehet felvenni. Ezzel akarták elkerülni, hogy a bandák tagjainak száma hirtelen megemelkedjen. Minden családban a jövőben lesz egy „consigliere” egyfajta ombudsman, aki a belső és a külső vitákat rendezi. A bizottság, akinek a hét tagja közül a legfontosabbak New Yorkból, Chicagóból, és Buffalóból jöttek, akkor ülnek össze, ha két fél kéri azt. Senki sem tud így a „főnökök főnöke” lenni. Természetesen a chicagói találkozóról nem készült jegyzőkönyv és írásbeli szerződés. Ennek ellenére a maffia csoportok a szóbeli megállapodást általános üzleti szabályzatként fogták fel. Készek voltak a terjeszkedésre.

A maffia üzleti terjeszkedése

Az 1930-as évek elejét az alkoholtilalom éppen hogy túlélte. 1933 decemberében a kongresszus a népszerűtlen prohibiciót megszüntette. Új üzleti ötleteket kellett keresni. Rendkívül ügyes volt ebben „Lucy” Luciano. A „Garment Disctrit”-ben terjeszkedett, a dél manhattani textilüzletekben. Az iparág teljesen zsidó gengszterek kezében volt, egyrészt a tulajdonosokat a szakszervezeten keresztül zsarolták – ha nem fizetnek a munkások sztrájkba léptek – másrészt olyan gyárakat üzemeltettek, amelyekben nem lévén szakszervezet alacsonyan tartották a béreket. De kockázati befektetőként is megjelentek, olyan cégeknél, amelyek a bankoktól nem kaptak hitelt. Uzsorakamatot számítottak fel és részt szereztek a cégekben. Luciano az alkoholcsempészetből szerzett pénzét a „Garment Disctrit”-ben fektette be. A zsidó gengsztereknek meg kellett békülniük a helyzettel és az új partnerrel. A fontosabb posztokat ő osztotta el, meghatározta a tarifákat és a kenőpénzeket zsebre rakta. Az öt New yorki maffia család időközben olyan hatalmas lett, hogy a zsidó kóser szárnyas húsgyártást ellenőrzésük alá vonták. Mivel a városban a világ legnagyobb ortodox közössége élt, ennek az iparágnak is nagy volt a nyeresége. 50 millió dollár egy évben. Egy olasz alfőnök vette át a hatalmat - fenyegetéssel és profit ígéretekkel - egy kereskedelmi szövetség segítségével, amelyben minden szárnyas állat tenyészőt, hentest, nagykereskedőt összehoztak. Fixálták az árakat, minden cégnek meg volt a maga részesedése és a versenytársakat távol tartották. Ezekért cserébe a vállalkozók a maffiának jelentős összeget fizettek, amit a vevőkre hárítottak. A New yorki kikötő a világ egyik legnagyobb átrakóhelye is nagyrészt a maffia ellenőrzése alatt állt, a szakszervezeteknek és előmunkásoknak köszönhetően. Amint egy szállítóhajó kikötött a maffia két módon is hasznot húzott belőle: a rakodómunkásoktól kért pénzt, hogy egyáltalán dolgozhassanak, és másrészt a szállítótól azért, hogy ki is pakolják a hajót. Ugyanakkor a beépített embereik értesítették a szervezetet, ha értékes rakomány futott be, amit el lehetett rabolni, vagy esetleg váltságdíjat lehetett érte kérni. Az öt maffia család ellenőrizte ezeken kívül Manhattanben és Brooklynban a halpiacot, a gyümölcs és zöldség nagybani piacot, és hús piacot. Vezető szerepük volt az építőiparban, a szállításban, és olyan „hagyományos” területeken, mint a prostitúció, szerencsejáték és drogkereskedelem. Minden New yorki főnök illegális vállalkozások hálózatát működtette. De ezek mellett pénzmosási lehetőségként legális üzleteket is fenntartottak. Mosodát, sajt nagykereskedést, vagy temetkezési vállalkozást. Az egyik főnök a „Mama Mia Olive Oil Company”-val a legnagyobb oliva olaj és paradicsom importőr lett. Ezek a cégek tették lehetővé a maffiafőnököknek, hogy legális üzletemberként tüntethessék fel magukat a hatóságok előtt. Luciano például Charles Ross álnév alatt lakott egy háromszobás lakosztályban a Waldorf Astoria Hotelban, aminek a bérlete 7600 dollár volt évente, egy munkás keresetének ötszöröse. Saját szabója által készített öltönyökben járt, exkluzív éttermekben étkezett, saját repülője volt. Nem csak New Yorkban, hanem Bostonban és Philadelphiában is a zsidó és ír gengsztereknek meg kellett hajolniuk a maffia uralma előtt. Befolyásuk volt Hollywoodban, a filmiparban és Detroitban, az autóiparban.   

Gyilkosság Rt.

Két évvel a bizottság megalakulása után a maffia főnökök elhatároztak tökéletesítik az üzleti modellt. Azt a tevékenységet, amely az üzlet gondtalan működtetését garantálta kiszervezték egy külön részlegbe. És ez a garancia nem volt más, mint a gyilkosság. Luciano egy zsidó származású gengszter Louise „Lepke” Buchalter segítségével, aki a „Garment Disckrict” ügyeit intézte, 1933 tavaszán kapcsolatot teremtett egy gyilkosokból álló csoporttal. Ennek az egy tucat zsidó és olasz származású gengszternek kellett a jövőben Buchalter vezetésével elintézni a maffia megbízásából a gyilkosságokat. Cserébe fix honoráriumként megkapták a brooklyni illegális kockajáték koncesszióját, ami évi 12000 dolláros bevételt jelentett. Egy újságíró nevezte el később a bandát Gyilkosság Rt.-nek. És valóban ezek a férfiak professzionális módon gyakorolták a szakmájukat. Sok gyilkosság, amit a megbízóik akaratából végrehajtottak tanítani lehetett volna. De ők is sokat gyakoroltak. Az egyiküknek az volt a szokása, hogy élő csirkék fején gyakorolta a célba lövést. A gyilkosok irodája egy édességboltban a Saratoga és a Livonia Avenue sarkán volt, közvetlen a magasvasút mellett. Itt várták a férfiak a hívásokat dohányzás és kártyázás közben. Amikor befutott a megbízás egy, vagy két férfi útnak indult a megbeszélt helyre New Yorkba, Bostonba, vagy Chicagóba, oda ahol az áldozat éppen tartózkodott. Ha New Yorkon kívül volt a megbízatás, a helyi maffia képviselője várta őket a pályaudvaron, hogy segítségükre legyen. A gyilkos egy darabig megfigyelte áldozata szokásait, majd kiválasztotta a megfelelő tetthelyet, időpontot és a gyilkosság módját. Eldöntötte, hogy lelövi, megfojtja, vagy leszúrja. A Gyilkosság Rt. egyik tagja fémhuzallal, vagy szárító kötéllel ölte meg legszívesebben áldozatát. Volt egy másik specialitásuk, éles jégdarabot szúrtak az áldozat fülébe az agyáig, mert így a boncolásnál úgy tűnt, hogy agyvérzésben halt meg az illető. Ha a maffia úgy kívánta üzeneteket is hagytak hátra az áldozaton. Ha a rendőrség besúgója volt, akkor döglött patkányt, vagy kanárit tettek a szájába, ha a bíróság előtt tanúvallomást akart tenni a maffia ellen kiszúrták a szemét, ha maffia egyik tagjának női rokonát molesztálta kasztrálták az áldozatot. Ahogy a bérgyilkos elvégezte a munkáját rögtön elutazott a helyszínről. Az ilyenfajta gyilkosságoknak az volt az előnye, hogy a rendőrök az áldozatot nem tudták kapcsolatba hozni a gyilkossal, hiszen nem is ismerte, korábban soha nem találkoztak. Az 1933–at követő években minimum hatvan, de lehet, hogy száznál is több áldozata volt a Gyilkosság Rt.-nek. Szinte mindegyik maffiózó, akik megszegték a maffia törvényeit, csalók, árulók, konkurensek. Az amerikai hatóságoknak a 30-as évek elején fogalmuk sem volt a halálbrigád létezéséről. A maffia profeszionalitásáról, arról sem hogy milyen kiterjedt rendszerben dolgoznak. Egyáltalán arról sem, hogy a maffia létezik. A maffia szó egyébként pejoratív értelmű fogalom volt. A családok magukat „Cosa Nostra” a „Mi ügyünknek” hívták. Sok hivatalos személy nem is akart tudni a szervezett bűnözésről, a családfőknek viszont rendkívül jó politikai kapcsolatai voltak. Személyesen ismerték például New York városának vezetőit. Finanszírozták a jelölésüket, kampányukat, de sokszor az államügyész is a zsebükben volt. A maffiának kevés figyelemre és gyenge igazságszolgáltatásra volt szüksége.   

Dewey színre lép

1935 nyarán azonban Manhattanben egy fiatal nem korrumpálható különleges ügyészt neveztek ki Thomas E. Dewey személyében. A „grand jury”, az a szervezet, amely arról dönt, hogy milyen vádpontokban emelnek vádat valaki ellen, arra lett kényszerítve, hogy vizsgáltassa ki a városban működő szervezett bűnözői csoportok tevékenységét. A különleges ügyész becsületes és rátermett első osztályú jogászokból egy csapatot állított fel. Dewey ugyanakkor elhatározta, hogy fellép az illegális utcai lottó az úgynevezett „Number Games” ellen. Szegény New yorkiak tízezrei tippeltek kevés centért három számot, a nyerés reményében. A gengszterek, akik a játékot szervezték, és évi 20 millió dollárt profitáltak belőle, nem fizettek adót a nyereségük után. 1935-ben az utcai lottót viszont nem a maffia szervezte és tartotta kezében, hanem egy zsidó származású bűnöző Arthur Flegenheimer alias Dutch Schultz az utolsó független gengszter főnök az öt nagy New yorki maffia család mellett. Deweny azt tervezte, hogy Schultzot adócsalásért állítatja bíróság elé. Schultz a maffiához fordult segítségért, gondolván nekik is érdekük a kellemetlen államügyésztől megszabadulni. Azt hitte, hogy a maffia bérgyilkosai Deweyt elteszik láb alól. A bizottság összeült. Megtárgyalták az ügyet és arra a következtetésre jutottak, hogy egy magas kormányhivatalnokot megöletni túl veszélyes, ezért Schultzzal végeznek. 1935. október 23-án a „Gyilkosság Rt.” két tagja hidegvérrel – mint mindig – végre hajtotta a gyilkosságot. Schultz főhadiszállásához mentek, ami egy steak vendéglőben volt Newarkban. Az egyik bérgyilkos az egyébként üres vendéglő személyzetét tartotta sakkban, a másik a hátsó szobába ment és tüzet nyitott Schultz embereire. Schultz maga a mellékhelységben volt, itt lőtték le. Amikor az utcán felsivított egy rendőrségi autó szirénája, a bérgyilkosok elmenekültek. Schultznak volt még annyi ereje, hogy az étterembe vonszolja magát és ott esett össze. A kórházban össze vissza beszélt, de neveket nem említett. Dewey, aki nem sejtette, hogy az életét a maffia főnökök mentették meg vizsgálatot rendelt el Lucky Luciano ellen. De miért pont ő ellene? Az életstílusa miatt. Hivalkodó életvitele, vonzódása a luxushoz felhívta magára a figyelmet. Hiába magyarázta, hogy legális lottóból és szerencsejátékból van a bevétele ez az ellene vizsgálatot indítókat ez nem hatotta meg. Különböző nyilvánosházak telefonjainak lehallgatása után, Dewey emberei arra a következtéztetésre jutottak, hogy Luciano bandája 300 bordélyt kontrolál Brooklynban és a Harlemben. Két prostituált és számos strici hajlandó volt tanúvallomást tenni, miután Dewey emberei börtönnel fenyegették őket. Ugyan Luciano közvetítő emberein keresztül profitált a prostitúcióból, de közvetlen érdekeltsége nem volt benne. Ennek ellenére a maffia főnököt 1936-ban letartóztatták prostituált hálózat fenntartása miatt.  A bíróság 30 év börtönre ítélte. Kemény ítélet annak ellenére, hogy az ellene felhozott vádak igen hiányosan voltak alátámasztva és a tényleges tevékenységéről az ügyészeknek fogalmuk sem volt. Ennek ellenére a Luciano által kidolgozott szisztéma, üzleti modell tovább működött. Elítélése után nem tört ki banda háború. Luciano 1946-ban kegyelemmel szabadult, mert kapcsolatai révén a második világháborúban a New yorki kikötőben szabotázs akciókat sikerült megelőzni. Az Egyesült Államokat viszont el kellett hagynia. 1962-ben halt meg Nápolyban természetes halállal.

A Gyilkosság Rt. vége

1939 nyarán, négy évvel Schultz meggyilkolása után a főnököknek ismét nehéz döntést kellett hozniuk. És most ők voltak veszélyben. Ugyanis Dewey emberei Louis „Lepke” Buchalter a „Gyilkosság Rt.” vezetőjére szálltak rá. Az ügyészeknek fogalmuk sem volt a bérgyilkos vállalkozásról, Buchaltert azzal gyanúsították, hogy cégektől és szakszervezetektől évi tíz millió dollárt zsarol ki, úgy hogy kijátssza őket egymás ellen. Emellett jó pénzt keres uzsorahitellel és drogkereskedelemmel. Két évvel korábban elbujdokolt, de a rejtekhelyéről adott utasításokat az ellen tanúskodni kívánók likvidálására. A „Gyilkosság Rt.”-nek sikerült is 12 tanúból 7-et kivégeznie. A gyilkosságok felgyorsították a nyomozást főleg azért, mert a bérgyilkosok tévedésből egy ártatlan embert is megöltek. Buchalter fejére 25 ezer dollár vérdíjat tűztek ki és 100 ezer példányban az ország minden részén kitették a körözési plakátokat. A maffia főnökök úgy döntöttek, hogy Buchaltert feladják, de nem Dewy embereinek, akik New Yorkban a szervezett bűnözést vizsgálják, hanem az FBI-nak, akik Buchaltert kábítószer ügyei miatt keresték. Lepke megbízott a főnökök döntésében és feladta magát az FBI-nak. Így csak 14 évet kapott. Röviddel ezután egy Abe Reles nevű bérgyilkos a „Gyilkosság Rt.” egyik tagja jelentkezett a New yorki államügyészségen, hogy vádalkut kössön. Azt ajánlotta, ha nem emelnek vádat ellene kipakol. Tizenegy gyilkosságról beszélt, a helyekről, a módszerekről és a megbízókról, és ami igazán fontossá tette a vallomását: Buchalterről. A halálosztag vezetője ellen 1941-ben ismét vádat emeltek, csak most gyilkosságért. Három év múlva kivégezték. Az első és egyetlen maffiához köthető vezető volt, aki elektromos székben végezte. Vele együtt sírba szállt a „Gyilkosság Rt.” is. Három tagját, közöttük Dutch Schultz gyilkosai is hosszú időre börtönbe kerültek. De a legfőbb terhelő tanú sem élt túl sokáig. Abe Reles furcsa körülmények között vesztette életét. Az exbérgyilkos lezuhant egy hotel hatodik emeletéről, amikor összekötött lepedők segítségével menekülni akart az őrá vigyázó rendőrök elől. Egy New yorki újság azt írta az esetről: „Lezuhant a kanári, aki énekelni tudott, de repülni nem.” Reles halával a gyilkos kommandó és a maffia közötti kapcsolat felderítetlen maradt. Az a feltételezés, hogy a „Gyilkosság Rt.”-t a maffia főnökök intézték el Reles tanúvallomásával, majd az ő kiiktatásával nem nyert bizonyítást. Minden esetre a maffia Reles fejére 100 ezer dollár vérdíjat tűzött ki. Tíz évvel a chicagói maffia kongresszus után a hatóságok még mindig nem tudtak a főnökök bizottságáról. A csöndes kartellvezetők élték világukat háborítatlanul tovább.

A maffia csak kitaláció, vagy mégsem?

A maffia számára a második világháború idején a növekedés tovább tartott. Amikor az USA-t 1941 decemberében Japán megtámadta és Németország hadat üzent neki, az amerikai ipari termelés is növekedésnek indult főleg a hadiiparnak köszönhetően. És ebből a maffia is profitált. Az élelmiszer, az üzemanyag és a kiskereskedelem állami racionalizálása a feketepiacot élénkítette fel. A maffia ebből is hasznot húzott. A főnökök továbbra is rejtve dolgoztak, felosztva egymás között a piacot. Ez utóbbi megvédte őket a belháborútól. J. Edgar Hoover az FBI igazgatójának azon mondása, miszerint a szervezett bűnözés és a maffia csak kitalációk még jót is tett nekik. Az FBI főnöke inkább a hagyományos bűnözőket, betörőket, csalókat, gyilkosokat, kémeket, szabotőröket üldözte, mintsem a maffiát. Hoover gyűlölte a hosszan tartó drága ügyeket, ellenben a gyors sikereket szerette. Mellesleg attól félt, hogy az ügynökeit a gengszterek megkenik és így aláássák a szervezete tekintélyét. A maffia által megvett kongresszusi képviselők és szenátorok pedig megkurtítják az FBI költségvetését. A látványos tétlenkedése összeesküvés elméletek megszületéséhez vezettek, miszerint Hoovert a maffia valamivel zsarolta, ami miatt nem üldözte őket. Hoover a gengszterek üldözését meghagyta a helyi hatóságoknak. Az FBI főnöke belső utasításában megtiltotta az ügynökeinek a maffia szó használatát. A 40-es évek végén csak a kábítószer ellenes hatóság engedte meg magának, hogy arra utaljon, hogy olasz gengszter bandák ellenőrzik a drogkereskedelmet az Egyesült Államokban. Először 1950-ben vizsgálta az amerikai szenátus egy bizottsága a „szerencsejáték és védelmi pénz szedés cselekményeit”. A meghallgatásra 14 városból 600 tanú jött el, közöttük volt Frank Costello Lucy Luciano utóda, aki közönséges üzletembernek adta ki magát. 1951-ben a szenátusi vizsgáló bizottság jelentésében írták le először, hogy maffia létezik az Egyesült Államokban és rendőröket és politikusokat korrumpál. A maffia igazi méretéről még a szenátusi vizsgáló bizottságnak sem volt fogalma, a szervezett bűnözés ellen még törvényt sem hoztak. Egy becslés szerint a maffia kartell összvagyona, meghaladta ebben az évben az ötszáz legsikeresebb vállalkozás összvagyonát. Egyedül New Yorkban 2000 maffiózó tevékenykedett, ehhez jött még több ezer „asszocializált” a maffiának dolgozó külső segítő. Az egész országban 5000-re tették a maffia összlétszámát. A béke a maffia családok között 1957-ig tartott. Ekkor Frank Costello meggyilkoltatta egyik ellenfelét. A bizottság ekkor összehívott egy rendkívüli találkozót Apalachin nevű település közelében, 300 kilométerre New Yorktól északra. A rendőrség felfigyelt véletlenül az összejövetelre. 58 férfit tartóztattak le, az amerikai maffia komplett vezérkarát. Végül mindegyiküket szabadon kellet engedni, mert nem volt ellenük semmi bizonyíték. Végre a Hoover vezette FBI is bekapcsolódott a maffia elleni küzdelembe. Minden helyi irodának megküldték a top „gazemberek” listáját. A maffia kifejezést ekkor sem lehetett használni. Az összes találkozási helyüket megfigyelték és lehallgatták, de bírói engedély nélkül. 1960-re teljes listájuk volt a bizottság tagjairól és cselekedeteikről. Mégsem tudtak vádat emelni, mert információkat nem törvényesen szerezték. A bizottság tagjai közül először a megalapításuk után ötven évvel törte meg az omerta a hallgatás törvényét valaki. 1983-ban a New yorki ex családfő Joseph Bonanno számolt be életrajzában az 1931-es találkozóról és a bizottságról valamint annak munkájáról. A leleplezést a 80-as években egy sor per követte. Több maffia főnököt elítéltek. Ennek ellenére a bizottságot nem sikerült szétverni. 1931 óta ugyanazt az üzleti modellt követi a maffia Amerikában, amiről Chicagóban a főnökök megegyeztek.