Két halálos ellenség, amelyeket ideológiájuk szempontjából ég és föld választott el 1914-ben szövetséget kötött egymással. A Német Császárságot és az orosz bolsevikokat egy régi elv hozta össze: ellenségem ellensége a barátom!

Az első világháború legféltettebb titkára derült fény 1918. november 4-én egy különös közjáték folytán. A berlini rendőrség legfelsőbb utasításra forradalmi röplapokat csempészet szovjet-orosz diplomáciai csomagoknak álcázva. Amikor a Fridrichstrasse-i állomáson a manipulált iratokat tartalmazó doboz véletlenül széttört „Halál a Junkerekre” című röplapok árasztottak el a peronokat. A moszkvai követ Adolf Abramovitcs Joffe azonnal tiltakozott a provokációt látván. Hiába. A külügyi hivatal titkára – ahogy a német külügyminisztert akkor hívták – felszólította Joffét és munkatársait azonnal hagyják el Németországot. A kínos közjáték után két nappal bezárták az Unter der Linden-en található szovjet-orosz követséget. A nemzetközi közvéleményt nem rázta meg a diplomáciai kapcsolatok megszakítása. A német szovjet-orosz kapcsolatok úgy is csak zavarták az Antant hatalmakat. Egykori szövetségesük Oroszország ugyanis magára hagyta őket.  Az 1917-es novemberi puccs óta Vladimir Iljics Uljanov – közismertebb nevén Lenin – irányította a néhai cári birodalmat, vagy legalább is, ami megmaradt belőle. A bolsevikok célja a világforradalom volt, többek között a német császárság felszámolása. A diplomáciai kapcsolatok megszakításával csak egy szűk kör által ismert előzményekre visszatekintő szövetségnek lett vége, amely két látszólag ősellenség – a német császár kormánya és a magukat bolsevikoknak hívó erőszakkal Oroszországban a hatalmat megragadni akaró csoport – között kötetett. Ez a titkos szövetség, amely tele volt álnoksággal és rafinált intrikákkal világtörténetű jelentőségű volt. Ugyanis II. Vilmos német császár segítsége nélkül a Lenin által irányított bolsevikok soha se jutottak volna hatalomra, illetve a hatalmuk első évét sem élték volna túl. A Szovjetunió nem jött volna létre és a több millió áldozatot követelő Gulág sem működött volna. A szovjet német szövetséget közös ellenség, a reálpolitika régi szabálya - az ellenségem ellensége a barátom elv - tartotta össze ideig-óráig. Ha a német vezetés a keleti irányú teveit revidiálta volna Leninre sem lett volna szüksége, aki valószínűleg névtelenül tűnt volna el a világtörténelem színpadjáról és oda került volna szűk csoportjával együtt, ahova a XX. század végén a mozgalma jutott, a történelem szemétdombjára. De a németek nem változtattak politikájukon, sőt konspirációba kezdetek II. Miklós orosz cár ellen, aki a franciák és az angolok szövetségese volt. Négy éven át finanszírozta a német vezetés a bolsevikokat - és tegyük hozzá más forradalmár csoportokat - pénzzel és fegyverrel ezzel is hozzájárulva a cári hatalom bukásához. Összesen 26 millió birodalmi márkát – kb. 75 millió euró – költött egyedül a német külügyi hivatal 1917 végéig ilyen célok érdekében. Amikor a cár hatalmát a februári forradalom megdöntötte Lenin a svájci emigrációban ette a hontalanok keserű kenyerét. A német császár kormánya tette lehetővé, hogy a száműzetésből hazaérjen. „Lenin sikeresen visszatért Oroszországba. A mi kívánságainknak megfelelően dolgozik.” – jelentette megelégedve április 17-én Stockholmból a német titkosszolgálat. Ez a munka a februárban hatalomra került ideiglenes kormány ellen folyt. Fél évvel később az októberi bolsevik puccsnak köszönhetően már Lenin irányította az első világháborúban kivérzett Oroszországot. Nemsokára békét kötött a németekkel – császári hadvezetés elvárásainak megfelelően. Vilmos ekkor még egy orosz német szövetségről álmodott a nyugat ellen hasonlóan, ahhoz, ami 1939-ben megkötetett Hitel és Sztálin között.

Minden esetre ez egy furcsa szövetség volt. A két fél leszívesebben a bitófán látta volna egymást. A Vilmos által szponzorált Lenin a német elvtársait támogatta a császári hatalom megdöntésében, míg a császár biztos, ami biztos a bolsevikok mellett az ellenségeit is segítette a polgárháborúban.

Mára a sarló és kalapács szövetségét a császári koronával szinte teljesen elfeledték. A szovjet hatalom a bukásáig nem is beszélt róla, sőt tagadta. Ma is vitatott a német támogatás nagysága ugyanis a német külügyi vezetés a számlákat nagyrészt megsemmisítette. Kutatók sok tucat archívumot néztek át Svédországtól Svájcon át Angiláig, hogy pontosabb képet kaphassunk e nem mindennapi szövetségről, ami borzalmak és sátáni figurák sorát szabadította a világra.

 A titkos szövetség előzményei

Minden 1914 nyarán az első világháború kitörésével kezdődött. Ugyan II. Vilmos és II. Miklós unokatestvérek voltak birodalmaik különböző szövetségi rendszerekhez tartoztak. Németország a Központi Hatalmak vezető ereje volt, Oroszország pedig a francia köztársasággal és a brit birodalommal az Antant néven szereplő szövetség tagjai közé tartozott. Ez utóbbi csoportot az országuk vezetőinek népükhöz fűződő eltérő viszonya ellenére a német hegemóniától való félelem tartotta össze. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a háború sokban különbözni fog az ezt megelőzőktől. Milliós hadseregek ütköztek meg egymással és az ipari fejlődésnek köszönhetően olyan mértékűvé vált az egymás gyilkolása, amelyet még nem tapasztalt az emberiség a történelmében. A harctér és a hátország közötti klasszikus különbség is eltűnt. Nem véletlen, hogy a hadvezérek az ellenséget nem csak a lövészárkaikban akarták legyőzni, hanem a hátországban is. „Minden eszköz, ami az ellenséget gyengíti, megengedett!” – vallotta a Helmuth von Moltke a német vezérkar irányítója. A birodalmi pénzügyi vezetés ezért száz milliókat hagyott jóvá például marokkóiak, vagy indiaiak közötti nyugtalanság szítására francia és angol gyarmati uraik ellen. De London és Párizs is minden alkalmat megragadott, hogy a Habsburg és az Oszmán Birodalomban a széthúzó elemeket támogassa. Elég, ha csak Benesre gondolunk, aki a bécsi parlamenti képviselőségét cserélte fel párizsi emigrációra, hogy mindent megtegyen a Habsburg Birodalom és ezen belül a Magyar Királyság szétveréséért. A cári Oroszország is több lehetőséget biztosított ellenségeinek a „fellazítás” politikájához. Már a háború elött számos parasztfelkelésre került sor a nélkülözések miatt. A városokban is milliók éltek embertelen körülmények között, a 79 órás munkahét már fejlődésnek számított. Ezért is tört ki az 1905-ös forradalom, amit még sikerült a cári vezetésnek levernie. De nem csak az orosz parasztoknak és munkásoknak volt rossz dolguk. II. Miklós birodalmában több mint száz nemzetiség élt, akik közül sokan önálló államra vágytak. Ezek közé tartoztak többek között a lengyelek, a finnek és az ukránok. Vilmos császár velük kapcsolatban az úgynevezett narancshéj taktikát alkalmazta: ahogy a narancshéját elválasszuk a belső húsától, úgy kell a perem nemzeteket leválasztani a magországról. Amikor ez sikerült ezeket az országokat be kell vonni a német érdekszférába. Így lehet lépésről lépésre építeni a német világbirodalmat. Ennek a gondolatnak a jegyében kerültek vastag pénzkötegek politikai kalandorokhoz, akik már közvetlen a háború kitörése után jelentkeztek a német vezetésnél. Állítólagos, vagy tényleges zavarkeltők tűntek fel azzal az ígérettel, hogy matrózlázadást szerveznek a Fekete tengeri flottánál, vagy Ukrajna függetlenedése érdekében nemzeti elégedetlenséget szítanak. Ez óriási üzlet volt a nagystílű szélhámosok számára. A német külügyi hivatal már 1914 szeptemberében 50 ezer márkát fizetett ki aranyban két állítólag befolyásos embernek „általános forradalom kitörésének” érdekében. Abban az esetben pedig, ha tényleg kitört volna a forradalom, további kétmillió márkát kaptak volna. Máig nem ismert kihez került végül a pénz; és persze ekkor a lázadás is elmaradt. Ennek ellenére tovább emelkedett a díjazás: német diplomaták és titkosszolgák ajánlottak milliós nagyságrendű összegeket egyedül a cári kormány megbuktatására.

A nyugati fronton ugyanis nem úgy alakultak a dolgok, ahogy II. Vilmos és emberei elképzelték. A villámháború ki fulladt, amellyel a kétfrontos háborút lehetett volna megspórolni. Ahogy a franciák és angolok elleni diadal elmaradt úgy nőtt a jelentősége egy esetleges oroszországi lázadásnak, amivel a cárt függőhelyzetbe hozták volna. Ekkor még megbuktatásáról nem volt szó.

Talán véletlenül, talán nem ekkor hívták fel a német vezetés figyelmét „forradalmi stratégák” egy hivatásos orosz forradalmárra, Leninre. A kopaszodó jelentéktelen kinézetű férfi a háborút megelőzően többnyire nyugaton élt száműzetésben.  A háború kitörésekor Ausztriából telepedett át a semleges Svájcba, Bern városába. Lenin jogászvégzettségű művelt, sokat olvasott gyújtóhangú marxista volt, aki ebben az időben egy radikális baloldali csoportocska élén állt, amely az orosz szociáldemokrata párt részeként tűnt fel. Bolsevikoknak – többségnek – hívták magukat, holott, alig voltak páran. A hazudozás nem csak ekkor jellemezte őket, szinte egész történetüket végig kísérte. Az orosz Dumában – a parlamenteben – alig volt képviselőjük, de ez nem zavarta Lenint. Ő nem demokratikus úton akart hatalomra jutni, hanem erőszakkal, forradalom segítségével. Ennek a célnak rendelte alá minden cselekedetét és ez tette a németek szemében vonzóvá. De mindenek elött jó pár szocialista elvtársával ellentétben őt nem vakította el a nacionalizmus, ami 1914 nyarán sok embert megfertőzött. Ő minden áron a cári hatalom bukását akarta, ami elképzelése szerint a világforradalomba torkolt volna. Az első jelzés, ami Leninre felhívta a németek figyelmét Alexander Kesküla nevű egykori észt bolseviktól jött, de ajánlották őt mások is a bolsevikok környezetéből – orosz és német marxista forradalmárok egyaránt. Kesküla a németeknél, mint a császári politika propagálója ajánlkozott. Abban reménykedett, hogy a németek a cári uralom alatt álló Észtországot hozzá segítik, hogy Oroszország helyett Svédországhoz tartozzon. Kesküla azonban ellentmondásos volt Lenint illetően. Gyakran szemére vetette – és ezt a németeknek is elmondta -, hogy Lenin keveset tesz a cár elleni forradalom érdekében. Máskor pedig azt hangsúlyozta, hogy a lenini forradalmi irány a helyes és a németek ezt támogassák, mivel Petrográdon és Moszkvában Leninnek van a legnagyobb tekintélye. Az állította Leninről, hogy brutális energiával rendelkezik és semmire sincs tekintettel, ha a céljai eléréséről van szó. Kesküla később rájött, hogy a Baltikum esetében a németek a saját érdekeiket követik ezért oldalt váltott és továbbiakban az Antantnak dolgozott. Figyelmeztette a nyugati szövetségeseket Leninnel kapcsolatban – mint, ahogy nem rég előkerült angol dokumentumok bizonyítják. Kesküla a németeknek nyújtott szolgálataiért 250 ezer márkát kapott, ennek csak kis része került a bolsevikokhoz. Az, hogy Keskülát Berlin nem használta nagyobb mértékben, hogy Lenint támogassák egyszerű oka volt – legalább is ez olvasható ki német dokumentumokból. Az észt bolsevik háttere ellenére inkább elméleti koponya volt, a németeknek viszont egy gyakorlatiasabb embere volt szükségük, és egy ilyen jelentkezett is 1915 januárjában Alexander Helphand a huszadik század egyik legnagyobb politikai kalandora személyében. Az ember, aki a Svájcba emigrált bolsevikok hazaszállításában döntő szerepet játszott ebben az időben tehetős üzletemberként élt Konstantinápolyban. Vagyonát valószínűleg a roskadozó Oszmán Birodalom háborúra való felkészítésével kereste. A szultán 1914-ben a Központi Hatalmak oldalán lépett be a háborúba.

 A konspirátor

Helphand múltja a forradalmi szocialisták minta példánya volt. Az 1867-ben Minszkben zsidó családba született férfi már ifjú korában a cár megbuktatása mellett kötelezte el magát, mert a rezsim elnyomta a Mózes hitűeket. A marxizmusra, mint sok korabeli oroszországi sorstársa Svájcban talált rá, ahol tanulmányait végezte. 1891-ben Németországba települt át, ahol csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. Ekkor világszerte csodálták baloldali körökben a német szocialisták sikereit. Sok ország forradalmárai között a német volt a „Lingua franca”, a közös beszélt nyelv. Helphand hamar felhívta magára a figyelmet radikális írásaival, amelyekkel olyan hírnévre tett szert, hogy sokan úgy látták ő lehet a második Marx. Ironikus utalásként feltűnő méreteire Parvus – a kicsi – lett a mozgalmi neve. A rendőrség politikai zaklatásai miatt illegalitásba kényszerült – több német szövetségi államból kiutasították. A XX. század elején Münchenben találkozott először a nála három évvel fiatalabb Leninnel, aki Helphand lakásán ismerkedett meg Rosa Luxemburggal Parvus diák kori barátjával. Ebben a lakásban működött időnként a Lenin által szerkesztett pártújság nyomdája. A Leninnel való együttműködés ellenére Parvustól távol állt az az elképzelés, amit Uljanov képviselt, miszerint egy szigorúan szervezett hivatásos forradalmárokból álló „káder” párt határozhatja csak meg az ideológiai vezérfonalat. Ő inkább Leo Bronsteinnel mozgalmi nevén Trotzkijjal működött együtt a zseniális szervezővel a bolsevikok polgárháborús győzelmének atyával. Trotzkij Helphandtól tanulta meg, hogy a proletár forradalom nem egy „elvont cél”, hanem a korszak „szükségszerű feladata”.  Amikor 1905-ben Oroszországban kitört a forradalom mind a ketten hazasiettek; Trotzkij a pétervári szovjet vezetője lett, Helphand pedig átvette a sajtó egy részét. Parvus azt akart, hogy „az oroszországi forradalmi proletariátus utat mutasson, így erősítve a nyugat európai forradalmi mozgalmakat.” Ez a törekvése furcsának tűnhet annak tükrében, hogy, az óriási Oroszországban mindösszesen két millió ipari munkás dolgozott – a lakosság arányához képes az egyik legkevesebb Európában. A forradalom elfojtása után mindketten a pétervári erőd börtönébe kerültek, ahonnan Helphandot Szibériába száműzték. Innen sikerült megszöknie és 1906-ban már újra Németországban tűnt fel. A német szociáldemokraták között Parvusnak kevés barátja volt. Német elvtársai ugyanis ekkor már nem vették jó néven túlzó radikális nézeteit, a zavaros nőügyeit és saját gyermekei iránti kíméletlenséget, akiktől még a tartásdíjat is megtagadta. Párt vizsgálat is indult ellenne, mert Makszim Gorkij azzal vádolta, hogy nem fizette ki a neki járó jogdíjat. Ekkor Helphand elhagyta Németországot és Konstantinápolyba ment. „Ott legalább közvetlen közelről tudja tanulmányozni a poligámiát”- mondták gúnyosan elvtásai. Helphand gyűlölete a cári Oroszországgal szemben a Boszporusznál töltött évek alatt tovább nőtt. Ugyan Németországból kitiltották, de mégis egy olyan országban tartózkodott, amely a nagy háború kitörésekor a Központi Hatalmak oldalán állt, így Oroszország ellenfele volt. A konstantinápolyi német követ Helphandnak szövetséget ajánlott: „A német kormány és az orosz forradalmárok céljai közösek.”- vallotta a diplomata, aki elintézte, hogy Parvust fogadják a német külügyi hivatalban. Az itt történt találkozó szövege máig ismeretlen, pedig az 1915 február végi megbeszélésre felkészülten érkezett a hivatásos forradalmár. Huszonhárom oldalas tervezettel állt elő, amelyben tömeges sztrájkokat vizionált a cár megbuktatására. Mindenre gondolt: agitáció az iparvidékek munkásai között, kapcsolat a sztrájkbizottságokkal, a nemzeti kisebbségek lázítása. Javasolta a fontosabb hidak felrobbantását, a bakui olajmez felgyújtását, a szibériai politikai foglyok kiszabadítását, lázító röplapok külföldön való nyomtatását és ezek Oroszországba szállítását. A papír egy listával zárult a legfontosabb feladatokról, a bolsevikok pénzügyi támogatása, és a vezetőjük (Lenin) mindenek előtti bevonása az akcióba.  Pár hét múlva Helphand szabad mozgást biztosító papírt kapott a német rendőrségtől és egy millió márkát a kiadásokra. Mindeközben a német vezetésben senki sem gondolt a cár megbuktatásának a német császárságra való hatására, amelynek a demokratizálása amúgy időszerű lett volna. Helphand 1915 májusában Svájcba érkezett, hogy Bernben Leninnel beszéljen. A város egyik éttermében találkoztak, ami a bolsevikok törzshelyének számított. Innen mentek aztán Lenin lakására, ahol négyszemközt tárgyaltak. Az itt történtekről később a két résztvevő ellentmondásosan számolt be. Helphand állítása szerint az együttműködésről beszéltek és gyakorlati célokat fogalmaztak meg. Lenin az orosz forradalom mielőbbi kitöréséért szállt síkra és egy kommunista újságért, amely a proletariátust kihozza a lövészárkokból és a forradalom oldalára állítja. Lenin ezzel szemben az állította, hogy látogatóját szociálsoviniztának nevezte, majd ajtót mutatott neki, az az kirúgta.

 A szövetség létrejötte

De valójában így volt ez? A bolsevikoknak számos oka volt arra, hogy ezt a kapcsolatot később letagadják. Szemükben Helphand spekuláns és csaló volt. Rosa Luxemburg és Trotzkij is megszakította vele a barátságot. Német ügynöknek tartották, amely az orosz politikusok között nem jelentett jót. Egyes bizonyítékok mintha Lenin állítását támasztanák alá.  Ő a találkozó után is szerény körülmények között élt, leveleiben állandóan a pénztelenségre panaszkodott. Ugyanakkor Helphand a német megbízóinak azt mondta a továbblépés akkor lehetséges, ha Lenin és közte az ellentét rendeződik. A németektől kapott pénznek egy részét Parvus értékpapírokba fektette, így nem került a bolsevikokhoz. Ezt aztán 1919-ben a svájci rendőrség lefoglalta. Másrészt vannak számlák, amik szerint a pénz másik része viszont eljutott Leninékhez. Ez pár ezer svájci frank volt. Ugyanakkor Walter Nicolai, a német titkosszolgálat vezetője azt írta visszaemlékezésében, hogy Lenin értékes információkat adott a cári Oroszországról. De leginkább Helphand hálózata cáfolja a bolsevikok későbbi elhatárolódását Helphandtól. Ugyanis ennek kulcspontjain több későbbi bolsevik vezető található. Például Moissej Urizki a Cseka a bolsevikok titkosrendőrségének vezetője Parvus embere volt, csak úgy, mint Jakob Fürstenberg Lenin közeli bizalmasa, aki később a szovjet nemzeti bank élén állt. De ide tartozott Mieczyslaw Koslowski ügyvéd a Cseka társalapítója is. Helphand a főhadiszállását Koppenhágában rendezte be, de Stockholmban is sokat tartózkodott. Két főváros kiválasztása nem volt véletlen, hiszen Dánia és Svédország semleges volt az első világháborúban, ráadásul a svédeknek közös határuk volt az oroszokkal. Már 1915 augusztusában a német titkosszolgálat egy tisztje dicsérte Helphandot, aki „zseniális módon” intézte ügyeit. Helphand diplomatákkal egyeztetve export vállalatot alapított, amely a háború miatt összeomlott keleti kereskedelemmel kapcsolatban hasznosítani tudott.  Ennek a cégnek a neve „Handels- og Exportkompaniet A/S“ volt. Helphand üzlettársa egy berlini kereskedő volt, aki a német titkosszolgálatnak dolgozott. De a cégbe bekerült Lenin bizalmasa Fürstenberg is, aki a legnagyobb titokban az üzletvezetését vette át. Ez a „forradalom szakértők” számára egyáltalán nem volt újdonság. Ők sokszor a titkos pártámogatásokat kereskedelmi cégekben rejtették el.

 A szövetség működése

A legnagyobb elvárásokat támasztották Helphand tevékenységével kapcsolatban német megbízói, ahogy azt Brockdorff-Rantzau koppenhágai követ megfogalmazta: „A győzelem és a világon az első hely a miénk, ha Oroszországot a kellő időben forradalmasítani tudjuk és a szövetségi rendszeréből kiszakítjuk.” Ezért már nem csak a cárra való nyomás gyakorlás volt a cél, hanem elfogadható volt a megbuktatása is. Helphand üzleti kapcsolatokat épített ki az USA-val, Hollandiával, Nagy Britanniával és természetesen Oroszországgal. Részben legálisan részben illegálisan hamis papírokkal néha csempészve szállított a cári Oroszországnak építőanyagot, vegyszereket, használt járműveket, halászati eszközöket, gabonát vagy akár bálnaolajat. De ezen a listán még sok más dolog is szerepelt. És az üzleti tevékenységek vizsgálatakor mindenhol bolsevikokba üközöik az ember. A vállalkozásokkal, amelyek az orosz határon át az orosz fekete piacra szállítottak árukat egy jogtudós ügyvéd foglakozott: Koslowski. A könyvelő, aki a bevételeket Stockholmba, illetve Koppenhágába tovább küldte Fürstenberg rokona volt. A bankokban, amelyek az üzleteket finanszírozták, a legmagasabb helyen bolsevikok ültek. Nehéz elképzelni, hogy Lenin nem használta ezt a hálózatot, hogy Petrográdba pénz küldjön, illetve a pártkasszát feltöltse. Már csak azért sem, mert Helphand cégeinek címét később megtalálták Lenin vékony címjegyzékében. Emellett Fürstenberg – mint, ahogy a svéd hatóságok vizsgálatai bizonyítják - rendszeresen utazott Oroszországba.

Az biztos a bolsevikoknak pénz kellett. Mint egy csúnya sebhely Európa testén úgy húzódott a Baltikumtól a Földközi tengerig a keleti front. Egyetlen szárazföldi átkelő hely Oroszországba messze északon volt.  Több ezer kilométert kellett utazniuk a forradalmároknak Haparanda városáig, ami a svéd orosz határon az északi sarkkörön feküdt. A ma csöndes kis város az első világháború idején kész Eldorádója volt a csempészeknek és ügynököknek, legfontosabb helye az áruk és információk cseréjének. Jól őrzött átkelőhely a Torneälv folyónál, amelyen egy keskeny híd vezetett át, emellett még komp is járt a két part között. Az orosz határőröket meg kellett vesztegetni, valamint hamis papírok is kelletek az orosz oldalra való átjutáshoz. És ez pénzbe került, méghozzá nem kevésbe. Lenin oroszországi elvárásainak írt leveleit is itt csempészték át például preparált cipők talpában. Nagy mennyiségű propagandaanyagot bíztak a bolsevikok egy Haparandában élő cipészre, aki helyi segítőivel könyveket, röplapokat, újságokat csempészet át a szomszédos országba. Télen például szánnal vittek át nagy mennyiségű anyagot a befagyott folyón. A másik oldalon már várták őket. A jelszó, amivel csempészek igazolták magukat így szólt: „Olga üdvözletét küldi.” A csempészút a határ túloldalán ezer kilométer hosszúságban folytatódott orosz-Finnországon keresztül Petrográdig. Később a szovjet propaganda szívesen ábrázolta ezeket a csempészakciókat rendkívüli teljesítményként. Pedig sok gond és baj adódott vele. Gyakran panaszkodtak az elvtársak korrupcióra. Sokszor a szállítmányok egyszerűen eltűntek. Előfordult a futárok egyszerűen kiválogatták, amit ők veszélyesnek tartottak, hogy így csökkentsék a kockázatot. Ugyanakkor a cári titkosrendőrség nagyon jól informált volt az akciókról – mint ez a korabeli dokumentumokból kiderül.

Magát Helphandot is csapások érték. A kövér nagykereskedő, aki ekkor a negyvenes évei végén járt bejelentette a pénzadóinak, hogy 1916 januárjában kitör a vihar, mert akkor lesz az 1905-ös forradalom évfordulója. A forradalmi szervezete olyan helyzetben van, hogy százezer munkást tud mobilizálni Petrográdban. Úgy számolta a forradalomhoz húsz millió rubelre (134 millió euro) lesz szüksége és erre a célra pár millió márkát Koppenhágába küldetett magának. De a forradalom elmaradt.

A forradalom és annak következményei

Egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre Oroszországban végre történjen valami. Az 1917 februári forradalom következményeként a cár lemondott. Brockdorff-Rantzau Németország dániai követe Helphandot dicsérte: „..az első, aki a sikerért dolgozott végre elérte célját!” – írta Parvusról Berlinbe küldött jelentésében. Pedig az események ilyetén alakulása nem a német ügynöknek volt köszönhető, hanem az német tábornokoknak. 1916 őszén a német hadsereg már mélyen bent állt orosz területen. Több százezer orosz katona esett el. A folyamatos háborús nyomás az ipart tönkre tette. 1916 végén üzemeket kellett leállítani mert a nyersanyag hiányzott. Vidéken hiányoztak a parasztok, akiknek a földet kellett volna megművelniük, hogy legyen ennivaló. A városokban éheztek, mert nem volt élelmiszer. 1917 március 8-án Petrográdban a nemzetközi nőnapon munkások ezrei tüntettek, hozzájuk csatlakoztak az üzletek elött sorban álló asszonyok. A tüntetés híre futótűzként terjedt el az országban. Szerte a birodalomban demonstrációkra került sor. Az amúgy is túlterhelt cár kénytelen volt átadni a hatalmat egy úgynevezett ideiglenes kormánynak. Kettős hatalom alakult ki. Egyik oldalon az ideiglenes kormány állt, kezében a közigazgatással, másik oldalon munkás - és katonatanácsok az úgynevezett szovjet. Ez utóbbiban a bolsevikok még elenyésző mellékszereplők voltak. Az ideiglenes kormány az orosz történelem legliberálisabb hatalmát építette ki: sajtószabadsággal, parlamenttel (Duma), és koalíciós kormánnyal. Az orosz birodalom a legjobb úton haladt egy demokratikus berendezkedés felé. De a háborúból nem akart kilépni félve egy kelet európai német hegemóniától. Az Antant szövetségesei sem hagyták meg nekik ezt a lehetőséget. Féltek, hogy ha a németek a keleti fronton felszabadulnak összes erejüket nyugtra összpontosítják. Lenint a forradalom teljesen meglepetésszerűen érte. Amiért annyit dolgozott nélküle zajlott le. A távoli Svájcban élt elzárva az orosz folyamatoktól. A 46 éves „hivatásos” forradalmár még 1917 legelején azt mondta elvtársainak valószínűleg az ő generációjuk nem éri meg a forradalmat. Anglia és Franciaország segítségére a hazatérésben nem számíthatott. Nekik nem volt érdekük egy olyan forradalmárt támogatni, aki békét akart kötni bármi áron. Lenin társai, amúgy is féltek egy Északi és Keleti tengeri hazatéréstől tartva attól, hogy hajójukat német tengeralattjárók megtorpedózzák. Lenin még abban is gondolkodott, hogy süket néma svédnek kiadva magát Németországon keresztül megy haza a front felett repülőgéppel átkelve. De társai meggyőzték ez kivihetetlen. Végül elfogadta orosz és lengyel elvtársainak azt a javaslatát, hogy Németországon és Skandinávián tér haza vonattal. Ez több szempontból is kockázatos vállalkozásnak tűnt. Egyrészt a németek támogatására van szükségük, másrészt pedig kompromitálódhatnak, azzal, hogy az ellenség segítségét veszik igénybe. Persze a németekkel eddig is együttműködtek, csak ez titkos csatornákon keresztül zajlott le. Egy vonatút teljesen más. Itt könnyebb lelepleződni. És ez meg is történt.

A zürichi vonat

Végül Lenin 31 társával kelt útra, bolsevikokkal és egyéb radikális forradalmárokkal. Elvileg a zürichi állomásról való indulásnak diszkréten kellett volna lezajlania, de helyzet máskép alakult – mint, ahogy erről a német katonai attasé beszámolt. Mint egy száz orosz gyűlt össze az pályaudvaron, akik hangosan kiabálva szidták Lenint és csoportját. „Német ügynökök, provokatőrők, disznók, mind lógni fogtok….” és ezek a szidalmak még az enyhébbek közé tartoztak. Többen a csoport egy részét alkotók származását hányták fel, utalva ezzel zsidó felmenőikre. Ennek ellenére, amikor a vonat elhagyta az állomást Lenin pár Zürichben maradt elvtársa elénekelte az Internacionálét. A szerelvény útja Berlinen át Rügen félszigeten található Sassnitzba vezetett, ahonnan Trelleborg kikötővárosba mentek.  A világtörténelem leghírhedtebb vonatjáról mondta Winston Churchill: „úgy szállították leplombált vagonokban Leninéket, mint a pestis vírusokat.” Churchill ítélete a sajátszempontjából igaz volt, hiszen angol volt és meggyőződéses antikommunista. Ennek ellenére pár évtized múlva kénytelen volt együttműködni Lenin útódaival Hitler és a náci rendszer legyőzése érdekében, hogy aztán ismét szembe forduljon az ekkor már fél Európát uraló szovjet diktatúrával.  Churchill is leplombált vagonokról beszélt, pedig a vasúti kocsiknak csak háromajtaján volt plomba a negyediken nem. Az egyes vagonokban tartózkodó két-két német katonatiszt itt tudott például tejet vételezni a gyerekeknek, vagy újságot vásárolni. Egyébként a kocsikban krétavonallal voltak elválasztva a területenkívüliséget élvező oroszok és a németek. Az utazók egy ideig unaloműzőként francia forradalmi dalokat énekeltek, de aztán abbahagyták, nem akarták provokálni a németeket. Őfelsége II. Vilmos kormányát, amely az utazást lehetővé tette azóta is folyamatosan kritizálják. A bírálók szerint az ideiglenes kormánynál is el lehetett volna érni a különbékét. De az események ekkor mást mutattak: az Egyesült Államok hadba lépésére számítani lehetett. Egy a keleti fronton zajló harcokat lezáró békére sürgősen szükség volt. Ugyanakkor olyan béke kellett, amely a német befolyást Kelet Európában biztosítja. Annexió nélkül a világbirodalmi álmok is elszálltak volna. Tehát maradt a régi taktika: az ellenségem ellensége a barátom.

Jakob Fürstenberg Lenini közeli bizalmasa és Helphand üzlettársa fogadta az orosz forradalmárok csoportját Trelleborgban. Innen Stockholmba mentek, ahol pár napot eltöltöttek majd utaztak tovább a svéd orosz határra vonattal. Haparandánál keltek át a határon minden gond nélkül. Azok a félelmek, miszerint az ideiglenes kormány ezt megakadályozza nem igazolódtak. Lenin április 23-én este 11 órakor megérkezett Petrográdba. Elvtársai és a petrográdi szovjet nagy fogadást rendezett vörös zászlókkal és fúvószenekarral. Az utazás idején értesült Lenin a bolsevik pártújságból, a Pravdából, hogy a petrográdi szovjet támogatandó az ideiglenes kormányt a háború folytatása mellett foglalt állást, mert szerintük még Oroszország nem érett a szocializmusra. Még az nap éjszaka Lenin meghirdette az új irányvonalat, ami szerint az anyaföld védelme „kispolgári”, és a burzsoázia trükkje a proletariátus ellen. „Nem a háborúra, nem az ideiglenes kormányra! Igen a forradalom folytatására!”. Amint Oroszországban elérik a proletárok diktatúráját folytatják a világforradalommal. Helphand diadalmaskodott, hiszen Lenin azt az irányvonalat követte, amelyet ő tanított Trotzkijnak. Német szempontból Lenin hazaszállítása igazolódott. A bolsevik vezér nélkül nem tudják lezárni a keleti frontot. És Lenin egyvalamiben jobb volt, mint riválisai. Felismerte az orosz társadalomban nem ér el sikereket, ha a legfontosabb intézkedéseket elodázza: a földreform, nemzetiségi és mindenek elött a béke kérdéseit meg kell oldani.

A puccs előkészületei

Oroszország az anarchia szélén állt. A német külügyi hivatalba folyamatosan érkeztek a hírek a legszörnyűbb eseményekről: nagybirtokosok estek áldozatul a kegyetlen lincseléseknek. A stockholmi követség Petrográdból kapta a hírt: az üzletek nem képesek ellátni a lakosságot, a város a csődben van. Az élelmiszer egyre fogy az üzletek elött pedig ugyanilyen arányban nőnek a sorok. A kenyérfejadag 200 gramm/napra csökkent. Az ipari termelés rohamosan csökken az árak pedig megállíthatatlanul nőnek. A fronton egyre több katona dezertál, főleg parasztok, akik azt hallották otthon osztják a földet. Ezek a földosztások mindegyike önkényes volt. Miután a földbirtokos és családja elmenekült, vagy lincselés áldozata lett a parasztok felosztották egymás között a földjüket. Kúriák és kastélyok sora égett le miután kifosztották. Berlin mindeközben elégedett volt: „Lenin propagandája jó fogadtatásra talált…” – olvasható egy német helyzetjelentésben 1917 június ötödikei dátummal. Pár nappal ezután a stockholmi követ a következő táviratot küldte Berlinbe: „..nincs messze az idő, amikor Lenin csoport végre kormányra jut. Ekkor már a béke sem lesz messze.”  Röviddel Lenin hazatérése elött a német külügyi hivatal további öt millió márkát hagyott jóvá a bolsevikoknak. A külügyi hivatal vezetőjének Richard von Kühlmannak ugyanakkor magyarázkodnia kellett a hatalmas összegek kifizetése miatt. Összeütközésbe is került Hindenburggal és magával a császárral. „A ismétlődő támogatások nélkül nem rendelkeznénk azzal a befolyással, amivel most bírunk.” -  indokolta döntéseit a német külügyek irányítója.

 A puccs

1917 október 25 – az európai időszámítás szerint november 7-én – a bolsevikok egy jól szervezett puccsal magukhoz ragadták a hatalmat. A helyőrségi katonák és a vörös gárdisták kb. 20 ezer ember lényeges ellenállás nélkül elfoglalta Petrográd kulcspontjait. A Téli Palotáért sem kellett sokat harcolni. Itt a legnagyobb bajt nem a védők okozták, hanem a pincében tárolt alkohol. Lenin harcosai miután leltároztatták az ideiglenes kormány itt talált tagjait csúnyán lerészegedtek. Az úgynevezett „nagy októberi forradalom” sikerrel zárul. Igaz sem nem volt nagy, se nem volt forradalom, de a németeket ez nem érdekelte. Egyre inkább úgy látszott megtérül végre a befektetett pénzük. Leninnel az élén megalakult a népbiztosok tanácsa. A történészek egyöntetűen állítják könnyebb volt a hatalmat megragadni, mint megtartani. Az államigazgatás összeomlott, hiány volt a legszükségeseb dolgokból: élelmiszerből, szénből és ruházatból. Északon és délen, valamint Szibériában gyülekeztek a bolsevikok ellenségei. Egyre inkább úgy látszott Leninéknek égető szüksége lesz a további német támogatásra. A cár egykori birodalma ugyanis egyre inkább elsülyedt a polgárháború mocsarában. Furcsa helyzetben voltak a németek. Egyrészt jelentősen hozzájárultak a káosz kialakulásához – hadseregük jelentős egykori cári területeket hódított meg, másrészről a német császári kormánynak még sokat kellett invesztálnia a bolsevikok vezette hatalomba, mert csak ők voltak hajlandók a német felet kielégítő békét aláírni. Mellesleg Berlinben senki sem hitte, hogy a szocializmus hosszú életű lesz, pláne nem azt, hogy Németországot is eléri. Ráadásul kétszer – a nagy háború végén, illetve a második világégés után. „A bolsevikok nagyszerű fickók, eddig mindent szépen és jól csináltak.” – írta 1917 december elején Kurt Riezler diplomata, aki nagy befolyással bírt Németország orosz politikájára. Minden esetre nem lehet tudni mennyi pénzt adott ki 1917 végéig a császári Németország az orosz belügyek befolyásolására. Az biztos hatalmas summa volt, és még a kiadásoknak nem volt vége. 1917 november 25-én a külügyi hivatal összekötő tisztje Bad Kreuznachból a főhadiszálásról küldött telegramja a következőt tartalmazta: „A pétervári kormányzat nagy nehézségekkel küzd. A bankok megtagadják tőle a támogatást. Élelmiszer beszerzése a népnek és a hadseregnek sürgős lenne. Fontos, hogy legalább a fegyverszünet aláírásáig a vezetés kitartson. Lenin hozzánk fordult segítségért. A legfelsőbb hadvezetés a támogatást fontosnak tartja. Ha van lehetőség küldjenek pénzt Leninnek.” A külügyi hivatal először húzódozott a kérés teljesítésétől, aztán mégis eljuttatta a támogatást a bolsevikoknak.

 Az áhított béke

A németek a saját érdekeiket követék, de olyan módon, hogy az nagyon fájdalmas volt az oroszoknak. A Brest-Litovsk-i béketárgyalásoknál Lenin a nemzetek önrendelkezéséről szóló proklamációját szó szerint vették. A Baltikumot és Lengyelországot ki akarták szakítani az orosz érdekszférából és a némethez csatolni. A bolsevik delegációt hideg zuhanyként érték a német követelések és gondolkodási időt kértek. Trozkij azt javasolta, hogy a háborút egyszerűen fejezzék be, de tagadják meg egy „anexiós béke” aláírását. Így is történt. A szövetségről az egyre radikálisabbá váló Leninnel a császár hallani sem akart. „A bolsevikok forradalmat akarnak” – mondta Vilmos és inkább a „megsemmisítésüket” javasolta. 1918. február 18-án Paul von Hindenburg vezetésével megindult az „Operation Faustschlag“ az „Ökölcsapás hadművelet”. Nem egészen két hét alatt a németek hatalmas ívet hoztak létre, ami a Baltikumtól északon Fehéroroszországon és Ukrajnán át a Donig húzódott. De az akcióhoz egy millió katonára volt szükség, amely hiányzott a nyugati frontról. Ugyanakkor Hindenburg akciója elérte a célját a bolsevikok 1918 március 3-án aláírták a békét Brest-Litovskban.

 Ami a békekötés után jött

Oroszországnak közel akkora területről kellett lemondania, mint Argentína. A lakosságának egyharmada elveszett, a szén és olajlelőhelyeiről le kellett mondania, csak úgy, mint iparának jelentős részéről. Hindenburg csapatai bevonultak a Krímbe és a Donyeck medencébe, hogy az itt található ipart és nyersanyagot maguknak biztosítsák. Lenin kénytelen volt lenyelni a békát, mint ahogy elvtársainak magyarázta: „Kénytelen voltam aláírni a békét, hogy a szovjethatalom megmaradjon, mint egy hídfő a világforradalomhoz.” A béke aláírása után a Német Birodalom követséget nyitott Moszkvában, ami 1918 márciusa után Oroszország fővárosa lett. A német diplomaták a helyszínen tudtak ezekután tájékozódni a történtekről. Aggodalmakkal telve regisztrálták, hogy 1918 májusában Lenin körül, hogyan tornyosultak a bajok. A baloldali radikális szociálforradalmárok elítélték a békét a németekkel és a harcok folytatását követelték, de legalább is partizánharcot a megszállt területeken. A korabeli német iratok szerint a tovább folyósított pénzek nagyban hozzájárultak, hogy a bolsevikok ne veszítsék el a hatalmat és a béke érvényben maradjon. A moszkvai német nagykövet Wilhelm Graf von Mirbach egy régi vágású arisztokrata volt.  Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nyugati szövetségesek milliókkal támogatnak olyan erőket, amelyek a németek elleni háború újra felvételét szorgalmazták. A követi jelentésében ezt írta: „A mindig is megvehető Oroszország sohasem volt annyira megvehető, mint mostanában.” Az általa havonta szükségesnek tartott összeget három millió márkára becsülte. Július hatodikán két szociálforradalmár jelent meg a német követségen és követelték, hogy a nagykövettel személyesen beszélhessenek. Ajánló levelük is volt. Mirbach fogadta őket, szerencsétlenségére. A két látogató pisztolyt rántott és közvetlen közelről rá lőtt a követre. Lenin még az nap megjelent a követségen, hogy együttérzését fejezze ki. Az, hogy ez mennyire volt őszinte; kétséges. A követség alkalmazottai úgy emlékeznek, „olyan hideg volt, mint egy kutya orra.” Szovjet-Oroszország ekkor egy ostromlott erődhöz hasonlított. Északon Murmanszkban angol és amerikai csapatok szálltak partra. Délen a kozákokkal harcolt a vörös hadsereg. Szamarában a Volga mellett fehér ellenforradalmi csapatok gyülekeztek. Bakunál megjelentek a törökök. Vilmos császár egyre hangosabban bírálta a bolsevikok támogatását. A Külügyi Hivatalban is kétségek ébredtek, hogy érdemese Leninék csoportjába még pénzt ölni. Ekkor kezdte el a német kormány a doni kozákokat és a monarchista köröket pénzzel kisegíteni. Lenin utáni korszakra készültek, minden potenciális lehetőséget nyitva akartak hagyni. Ennek ellenére folytatódott a bolsevikok támogatása is. A látszólag bukás elött álló rendszer Lenin elleni merénylet után bevezette a vörös terrort, de ez sem zavarta különösebben a németeket. Pedig nagyon jól tudták mit Tesznek Leninék. 1918 szeptemberében Petrográdból a következő jelentés érkezet: „Péterváron és amúgy egész Oroszországban a helyzet minden képzeletet felül múl. Embereket végeznek ki minden törvényes eljárás nélkül. A legkegyetlenebb módon mészárolják az embereket. A vörös gárdisták foglyaikat élő céltáblaként használják. Rajtuk gyakorolnak lőni. Gyermekeket és asszonyokat sem kímélik.” 1918 nyarán Vilmos unokatestvére II. Miklós és családja Jekatyerinburgban (ma Szverdloszk) a Cseka  - szovjet titkosrendőrség – áldoztául esett. Ipatyev háznak a pincéjében szabályosan lemészárolták az egykori uralkodó családját, falhoz állították és főbe lőtték őket. A gyereket sem kímélték. A cári családot még az ideiglenes kormány szállította vidékre, hogy megvédjék az életüket. A kivégzésre a parancsot Lenin adta ki személyesen mert félt, hogy a cári családot az „ellenforradalmárok” – a fehérek - kiszabadítják. A történészek máig vitatkoznak azon, hogy Vilmos megmenthette-e volna unokatestvérét. Annyi bizonyos, hogy az Ideiglenes Kormányt felszólította védje meg a lemondott cár életét, amennyiben haja szála is meggörbül azért őket teszi felelőssé. A bolsevikokkal szemben már nem volt ilyen eltökélt. Amikor azt javasolták neki, hogy kérjék meg a bolsevikokat, hogy hagy emigráljon a cári család, Vilmos azt mondta: félő a bolsevikok azt fogják hinni helyre akarják állítani a monarchiát. Vilmos unoka testvére halálát  rideg politikai szemszögből nézte, mint ahogy Werner Freiherr von Grünau ezt lejegyezte: „..biztosítani kell, hogy az Antant a cár halálát ne a mi számlánkra írja.”  A német diplomácia egyedül Alexandra cárné született Alice von Hessen-Darmstadt hercegnő és az ő leánytestvére érdekében próbált a bolsevikokra nyomást gyakorolni, hogy tisztességesen bánjanak az asszonyokkal. De mivel nem rendelkeztek megfelelő információs csatornákkal, hogy ezt ellenőrizzék kénytelenek voltak elhinni, amit a bolsevikok válaszoltak: „minden renden van velük.” A bolsevikok még azt is megjátszották, hogy javaslatot tettek a cárnő és a gyermekei szabadon bocsátására megfelelő ellentételezés fejében. Itt olyan emberekre gondoltak, mint Karl Liebknecht, a Németországi Kommunista Párt későbbi megalakítójára, aki ekkor hazaárulásért Luckau in der Lausitz börtönében ült. A szépséghibája a dolognak az volt, hogy az ajánlat akkor született, amikor a cári család már halott volt.

A német hadseregben odáig fajultak a dolgok, hogy a tábornokok 1918 ősz elején már nem merték Ukrajnából, vagy a Baltikumból katonákat a nyugati frontra küldeni, mert sokan a bolsevikokkal szimpatizáltak. A német hadvezetés ekkor már Leninék kérését is elutasították 200 ezer puska és 500 millió töltény szállítására, abból kiindulva, hogy ezt ellenük is felhasználhatják.  Közben információk futottak be a német kormányhoz, hogy nyáron a bolsevikok azt a pénzt, amit nekik utalnak visszaküldi német elvtársai számára. Ekkor már kezdték kapizsgálni, hogy az a mód, ahogy ők megdöntötték a cár hatalmát visszaüthet.

A szövetség vége

A német kormány 1918. november 5-én megszakította a kapcsolatot Szovjet-Oroszországgal. Pár nap múlva a német hadvezetés aláírja a fegyverszünetet az Antant hatalmakkal, ami hatályon kívül helyezi a Brest-Litowsk-i békét. Az itt szerzett területeket ki kellett üríteni. Vilmos Hollandiába száműzetésbe vonult. Versailles-i békében Németország elveszítette területének hetedét.

A cári Oroszország tekintetében a csatát megnyerték, viszont a világháborút elveszítették. Lenin Moszkvában a világforradalmat szervezi, aminek a legfontosabb kiinduló helyének Németországot tartja. Ügynökei neki is állnak, hogy a tervek valóra váljanak. Németország szerte lázadások törnek ki, amelyek egy része mögött Moszkva húzódik meg. Münchenben egy tizedes döbbenten nézi az eseményeket, meg van győződve arról, hogy szertett német népét hátba szúrták, méghozzá a „zsidó bolsevik elemek”. Fogalma sincs róla, hogy a szellemet a palackból a német császári kormányzat engedte ki. Azt a szellemet, amely most bejárja Európát és a romlás útjára viszi. Az osztrák születésű tizedes bosszút esküszik és egy új világégést készít elő, ami ironikus módon még nagyobb területekhez juttatja a Lenin bolsevikjai által német pénzen létrehozott birodalmat a Szovjetuniót. De ez már egy más történet….