1932 a weimári köztársaság brutális éve volt. Fegyveres csoportok, mint a náci SA és a kommunista Rote Front elkeseredett harcot vívtak egymással az utcákon. Egyik összecsapás sem gyengítette meg annyira a demokráciát Németországban, mint az altonai véres vasárnap.

Hétezer SA tag csizmája ütemesen verődött az utca aszfalt burkolatához, miközben harci dal zengett több ezer férfi torokból: „..a vörös fajzatot verd laposra, SA vonul, az utca szabad!” Már vagy egy órája vonult a menetük a porosz Altonán keresztül horogkeresztes zászlók tengerében. 1932. július 17-én érdeklődők tülekedtek a járdákon, az ablakokból éljenzés hallatszott, némelyikből viszont fújolás. Félősebbek függöny mögül nézték a felvonulást. A rendőrség visszahúzódott, mondván az SA tud magára vigyázni. Ottensen és Bahrenfeld negyedekben viszonylag nyugalmasan zajlott az erődemonstráció, 16 órakor viszont a menet elérte az altonai óvárost. Ez felért egy provokációval, hiszen itt többségében a munkáspártok szimpatizánsai laktak. Az ablakokban vörös zászlók lobogtak, a városrészt kis Moszkvának is nevezték. Az SA menet jelszavaira itt már „Vörös front” és „átkozott nácik” kiáltások illetve az Internacionálé hangjai feleltek. A hangulat agresszívvá vált. Többször is előfordult, hogy SA tagok olyan járókelőket, akik nem reagáltak a horogkeresztes zászlókra erőszakkal Hitler köszöntésre kényszerítették. Az emberek a házkapuk alá menekültek. Egy idős asszonyt, aki egy SA csoportvezetőt kinevetett arcul csapták. A 73 éves nő összeesett és véres arccal a földön maradt. A szomszédok húzták be az eszméletlen asszonyt a közeli ház kapuja alá. Ezer SA tag érkezett a Grüne Strasse-ra, amikor az egyes számú SA szakasz parancsnoka elkiáltotta magát: „Utcát megtisztítani!”. A SA egységek felbomlottak és megkezdődött a vadászat a kommunistákra. Vascsövekkel ütötték az előlük menekülőket, törött sörös üvegekkel szurkáltak, nem csak vörösöket, hanem ártatlan járókelőket, asszonyokat és gyerekeket is inzultáltak. Kövek és üvegek repültek. Késpengék villantak, a nácik és a kommunisták ütötték egymást. Rövidesen lövések is dördültek. A nap első halottai két SA tag volt, akiket a kommunisták lőtték le. Rendőrök fel alá rohantak az utcán azt kiáltózva a lakóknak, hogy csukják be az ablakokat és figyelmeztető lövéseket adtak le. A rendőrei a lövésekkel az SA tagokat akarták megvédeni. Aztán elszabadult a pokol. „Gépfegyverekből és pisztolyokból záporoztak a lövések a Marienstrasse felé.” – írta másnap a Hamburger Tageblatt. Részben kereszttűzben haltak meg emberek, részben célzott lövéssel végeztek velük. Az 5000 kilőtt lövedék utolsó darabjai 21 óra körül csapódtak be. Az altonai véres vasárnap 18 emberéletet követelt és közelebb lökte a szakadékhoz a weimári köztársaságot. Véres összeütközések, utcai harcok a nácik és a kommunisták között ekkor már rendszeresek voltak. 1928-ban Poroszországban a rendőrségnek 318 alakalommal kellet beavatkoznia felvonulások és tüntetések idején. 1931-ben 2900 alkalommal, 1932-ben pedig már 3200 alkalommal. 1932 első félévében több mint száz ember halt meg politikai demonstrációk idején és 4500 sebesültek meg. Egyedül július elseje és július huszadika között naponta átlagban négy ember vesztette életét politikai eseményen. Ez már polgárháború volt.

Már a weimári köztársaság kezdetén létre jöttek paramilitáris egységek, mintha csak a születő félben lévő demokráciát akarták volna gyengíteni. 1918-ban hozta lére a Deutschnationale Volkspartei (DNVP- Németnemzeti Néppárt) az első ilyen fegyveres csoportot, a „Stahlhelm – Bund der Frontsoldaten” (Acélsisak – Frontkatonák Szövetsége) néven. Egymillió rendszer kritikus embert gyűjtött soraiba. Az SPD (Németországi Szociáldemokrata Párt) a DDP (Deutsche Demokratische Partei – Német Demokrata Párt) és a Centrum Párt 1924-ben alapította meg a Recihsbanner Schwartz-Rot-Gold nevű szervezetet három millió taggal. Ugyanebben az évben a KPD (Németországi Kommunista Párt) szervezte meg a „Rote Frontot (Vörös Front) 100 ezer taggal. Viszonylag kicsi, de annál harciasabb csoportosulás. Ezt 1929-ben viszont betiltották ezek után illegalitásban működött. Az összes szervezetet azonban egy a brutalitásában megelőzött: az NSDAP a náci párt által létrehozott SA (Sturmabteilung). A verőcsapat története 1921-re nyúlik vissza. Annak idején a náci párt rendezvényeinek a biztosítására vetették be őket. Azonban az SA-nak nem csak az volt a feladata, hogy a náci párt rendezvényein a rendet fenntartsa, hanem az is, hogy az ellenfelek összejöveteleit megzavarja. 1925-ben a szervezetnek 36 ezer tagja volt, 1930-ben ez a szám 60 ezerre növekedett, 1932-ben már 200 ezren voltak, a legmagasabb taglétszáma 3,5 millióra rúgott. Hitler 1933-as hatalom átvétele után az SA segédrendőri szerepet is betöltött. Mivel Hitler meglátása szerint az SA vezetője Ernst Röhm túl nagyhatalomra tett szert és veszélyeztette a pozícióját, ezért 1934. július 1-én kivégeztette. Hitler úgy gondolta Röhm puccsot készített elő ellene. A Führernek a bizalma megrendült az SA-ban és a „Hosszúkések éjszakájának” nevezett leszámolás sorozat után a rohamcsapat elvesztette a jelentőségét. Helyére az SS (Schutzstaffel) lépett.

De honnan jött a húszas években ez a sok agresszió, ami eluralta az utcákat? Miért radikalizálódtak a tömegek? Vajon miért történt mindez egy olyan időszakban, amikor még Németország bizonyos módon, de fejlődött? A német gazdaság az 1923-as hiperinflációt túlélte. A német ipar évről évre egyre többet termelt. A megvásárolható áruk mennyisége növekedett, akárcsak a bérek. A fizetések 1924 és 1929 között egyharmadával növekedtek. Németország nemzetközi elismertsége is nőtt. 1925-ben felvették a Népszövetségbe, ami az ENSZ előzménye volt. Gustav Stresemann külügyminiszter béke Nobel díjat kapott, mert az ország első világháborús ellenfeleivel szemben békülékenyebb politikát folytatott. Ezen kívül meggyőzte a győztes nagyhatalmakat, hogy a jóvátételt csökkentsék. Thomas Mannt 1929-ben irodalmi Nobel díjjal jutalmazták, a német tudományos élet képviselői – kémikusok, fizikusok – pedig a világ élvonalához tartoztak. Berlin világvárosnak számított Párizs, London és New York mellett. Az NSDAP pedig egy jelentéktelen pártként volt nyilvántartva. Az 1928-as Reichstag választáson csak 2,6%-ot ért el.

Csakhogy az egész jólét a hitelre épült: több mint húsz milliárd birodalmi márka külföldi, első sorban amerikai hitel volt a német gazdaságban. Az „arany húszas évek” 1929. október 24-én az amerikai tőzsde „fekete csütörtökén” (Európában az időeltolódás miatt „fekete péntekén”) ért véget. A tőzsde index drámai zuhanásba kezdett, vagyonok tűntek el pillanatok alatt. A bankok egyharmada likviditási gondokkal küzdött. Az amerikai befektetők visszahívták pénzeiket a német piacról, aminek következtében az összeomlott. Számtalan cég csődbe ment. A munkanélküliek száma 1928-as 1,3 millióról 1930-ra, három millióra, 1932-re pedig hat millióra nőtt. Minden harmadik német polgár állami segítségre szorult. Egy millióan semmilyen segítséget sem kaptak. A kormány gyenge volt, ahhoz, hogy a nehéz időkben tartást és vezetést biztosítson az országnak. De egyáltalán melyik kormány? A weimári köztársaság 14 évében 20 különböző kormánya volt Németországnak. Valamelyik kormányzása csak pár hónapig tartott és utána új választásokat írtak ki. Konzervatív nacionalista politikusok, nagybirtokosok, és gazdasági vezetők a weimári demokrácia végében reménykedtek, valamint több hatalomban és állami támogatásban. A tömegek nagy része egyszerűen munkát és jövedelmet akart. Persze más európai országok is szenvedtek a világgazdasági válságtól, de jobban bíztak az országuk rendszerében és vezetésében, mint a németek. Az ifjú weimári demokrácia viszont tele volt ellentmondásokkal és együttműködésre képtelen politikusokkal.

Leginkább a fiatalok szenvedtek a munkanélküliségtől és a kilátástalan jövőtől. A társadalom kitaszítottjainak érezték magukat. A berlini Tiergartenben a francia újságírónő Stéphane Roussel megfigyelte a fiatal férfiakat és a nőket, ahogy a padon ülnek és unatkoznak. Ezt írta róluk: „Hosszú ideig ülnek, az arcukon a reménytelenség. Magányosak és szerencsétlenek. Dühösek a szüleikre, mert nem tudnak munkát biztosítani nekik. És ugyan ezért haragszanak az államra is. Ideális áldozatok a nemzeti szocialisták számára.” A felbujtó Gregor Strasser, a náci párt propagandistája egyike azoknak, akik hangot adnak a reményt vesztett fiatalok érzéseinek. Egy cikkében így gúnyolódik: „Adjatok helyet az öregeknek, az alkalmatlanoknak, a vakoknak, a süketeknek, a becsteleneknek, a gazembereknek, az árulóknak és a gyáváknak. Legyél jó indulatú és meglátod, hol találod magad!” Az 1880 és 1900 között született korosztályok az első világháborús tapasztalatokból merítettek. Az egyén egymaga sehova se jut, csak közösségben erős. Az utánuk jövőkben is ez az érzés erősödik meg. A különböző politikai szerveztek ezt a közösségi élményt adták, ráadásul esélyt a cselekvésre a haza megmentésére. Főleg azok a pártok, szervezetek voltak vonzóak, amelyek a rendszerrel szemben álltak. A jóvátételi kötelezettségek és a támogatások miatt nagy volt az államadóság. A parlamenti káosz következtében a hatalmat gyakorló pártok népszerűtlenek lettek. A rendszert a kommunisták és a nácik gyűlölték a legjobban. Ebben az egyben közös állásponton voltak. Mindkettő azt hirdette, magáról ők ismerik egyedül az üdvözítő kiutat a válságból. A Rote Front harci szövetség és mellékszervezetei éhségmeneteket szerveztek a munkanélkülieknek. Ezeken azt kiabálták: „Ki árult el miket? A szociáldemokraták! Ki szabadít fel minket? A Kommunista Párt!”  Esetleg még hozzá tették: „Halál a fasisztákra.” Az 1932. július 31-i választáson a köztársaság ellenes erő (a nácik, a kommunisták, a német nemzetiek) 58 százalékot értek el közösen. Mialatt a munkások a szociáldemokratákat, vagy a kommunistákat választották, a katolikusok a Centrum Pártot, a nacionalisták a német nemzetieket, addig a náci pártból az első igazi néppárt lett. A választóik nagy része a középosztályból és a protestánsokból került ki, de vonzott tagokat az egész társadalomból. Hitler legfőbb eszköze az ellenségképzés. Kik az ellenségek?  Hát a zsidók, a baloldal és a weimári rendszer. És ki a megmentő? Természetesen Hitler önmaga a Führer a vezér. Ilyen politikai, gazdasági és társadalmi káoszban zajlott le az „altonai véres vasárnap”. Franz von Papen birodalmi kancellár ki is használta a lehetőséget saját politikai céljaira. A szociáldemokraták által vezetett porosz kormány tüske volt a szemében. Meg akarta buktatni. 1932. július 14-én Hindenburg birodalmi elnökkel egy rendeletet adatott ki: „A rend és a biztonság helyreállítása Poroszország területén” címmel. A rendelet egyik indoka a porosz rendőrség eddig kizárólag a nacionalistákra koncentrált és elhanyagolta a kommunista veszélyt. A rendeleten a dátum helye üresen maradt, de egy héttel a megszületése után a birodalmi kancellár eltávolította a porosz szociáldemokrata kormányt arra hivatkozva, hogy nem képes a rendet fenntartani. A szociáldemokraták kezében nem volt semmi eszköz az ellenállásra. Fegyveres konfliktust nem mertek felvállalni, sztrájkokhoz meg gyengék voltak munkás szimpatizánsaik. Az eset kiválóan példázta, hogy a weimári köztársaság nem az ellenfelei nagy száma miatt bukott meg, hanem azért, mert nem volt ki megvédje. Az ellenségei viszont nagyon határozottak voltak elpusztításában. „A bolsevizmust és a fasizmust egy közös cél vezérli a kapitalizmus és a szociáldemokrácia felszámolása.” – jelentette ki Kurt Alfred Sindermann kommunista képviselő. A halálos ellenségek néha együttműködtek. Amikor Papen birodalmi kancellár a berlini közlekedési vállalatnál 1932-ben a béreket csökkenteni akarta a nácik a kommunistákkal együtt szervetek öt napos sztrájkot. Együtt támadták meg a rendőröket, akik a sztrájktörőket védték. A köztársaság folyamatos hátbatámadása gyengítette az államot és erősítette a náci pártot. „Hitler nem az a diktátor volt, aki erőszakkal szerezte meg a hatalmat.”- írta Ian Kershaw angol történész- „Inkább azon kell csodálkozni milyen kevés erő befektetéssel sikerült neki azt megszereznie.” Az 1932-es választásokon az NSDAP 33,1%-ot szerzett és a legerősebb párt maradt. 1933 januárjában Hindenburg elnök Hitlert kancellárnak nevezi ki. Január 30-án egy fagyos téli estén náci szimpatizánsok és párttagok ezrei ünnepelik meg hatalmas felvonulással Berlinben az eseményt. A német történelem új és sötét fejezete vette kezdetét.