Kezdetben az amerikai társadalom támogatta a vietnámi háborút. De annál inkább növekedett a kétség az elérhető sikerben, minél inkább eszkalálódott a háború, minél több drámai fotó és filmfelvétel került nyilvánosságra, és minél több koporsó érkezett haza. Végül az erőszak elérte a hátországot.

 Egy esemény sem osztotta meg olyan mértékben a polgárháború óta az Egyesült Államokat, mint a vietnámi háború. Sohasem voltak korábban az észak amerikai földrészen ilyen erős háborús ellenes tüntetések, nem volt ilyen nagy a gyűlölet a kormány és a felső réteggel szemben és ekkora véleménykülönbség a polgárok között. Ez már nem csak a délkelet ázsiai háborús konfliktusról szólt, hanem a világnézetről, a morálról, a generációk és az etnikai csoportok közötti viszonyokról, valamint a nemzetről, Amerika jövőjéről. A vietnámi háborúnak komoly következményei voltak. Az országot önmagával taszította mély konfliktusba. És mindennek a felgyűlt feszültségnek egyszer ki kellett robbannia. Ez a pillanat 1968. augusztus 28-án este jött el. „Peace now!” – békét most - kiabálják az emberek. Több ezer torok alkotta kórus. Türelmetlenül és lázadón emelkednek a kezek magasba és formálnak a mutató és a középső újukkal „v” betűt. A legtöbbjük fiatal, iskoláskorú, hosszú hajjal, hippi öltözetben. Néhányan sisakban kezükben kővel, vagy betondarabbal. Itt, ott a vietkong vörös kék zászlóját lengeti a szél. Megközelítően 7000 ember tömörül a chicagói Hilton Szálloda előtti kereszteződésben. Nem mindegyikük békés. A szállodában a Demokrata Párt tartja az elnökválasztó konvencióját. Az augusztus 26-án kezdődött eseményt 86 millió tévénéző követi élőben. Egész Amerika Chicagóra figyel. De a hotel előtt demonstráló tömeg nem azért jött, hogy a demokratákat ünnepelje, ellenkezően; ők meg akarják zavarni a gyűlést. Békerontók akarnak lenni, mert maguk is nagyon zavartak. Fel vannak háborodva azon, amit az amerikai katonák Vietnámban a szabadság és a demokrácia nevében tesznek. Számukra Vietnám neve szégyenbélyeg Amerika testén. Délután a szomszédos Grant Parkban szónokok beszédeit hallgatták végig. Mindegyikük a háború ellen volt, de a tüntetés további menetéről megosztottak voltak az elképzelések. Az ötvenes évei közepén járó David Dellinger az ország legismertebb pacifistája felszólította a tömeget a chicagói vágóhíd közelébe fekvő kongresszusi központhoz menjenek, és ott folytassák békésen a demonstrációt. A baloldali radikálisok képviselője Tom Hayden ezzel szemben az erőszakos fellépést szorgalmazta. Sokan vannak a parkban, de még sincs tele. Az államhatalom minden esetre felkészült. A rendőrség kék fehér autói láthatók mindenfele, a nemzeti gárda tagjai pedig a parkhoz vezető utat zárták le. Háborús felvonulás fegyverekkel, könnygázvetőkkel. A nemzeti gárda dzsipjei előtt szögesdrót. Senkinek sem szabad a vágóhídhoz menni. 19 órakor sokan elindultak a Hilton Szálloda felé. Ez ugyanis az egyetlen út, amit a rendőrség szabadon hagyott. A hotel környékét erősen biztosították. Hubert Humphrey alelnök a demokraták rezignált jelöltje a 22. emeleten a lakosztályában tartózkodik. A szálloda előtt a három nagy országos tévécsatorna állította fel a kameráit. És ott vannak a rendőrök felsorakozva kék rövid ujjú ingben, sisakban, kezükben gumibottal. Feszültek, túlterheltek, 12 órája vannak folyamatosan szolgálatban. A főnökük Richard Daley Chicago polgármestere, a demokrata párt prominense, aki már hónapokkal korábban értésére adta mindenkinek nem fogja hagyni a pártja rendezvényét tönkretenni. 12000 rendőrt és 7600 nemzeti gárdistát küldött az utcára a rendet fenntartani. Rajtuk kívül még készenlétbe áll a hadsereg 7500 katonája, akiket a texasi Fort Hoodból külön hoztak ide. Szokatlanul nagy készültség. Három napja tart a pártkongresszus, azóta düh és erőszak uralkodik a városon. Napok óta folynak a demonstrációk, amelyek résztvevőire esténként a rendőrök vadásznak. De a tüntetőket sem kell félteni, kövekkel dobálják, meg a rendfenntartókat miközben azt kiabálják rájuk, hogy disznók. A város forrásban van. Este nyolc óra. A televízió csatornák fényszórói a Hilton Szálloda előtti teret világítják meg. A demonstrálók és a rendőrök farkasszemet néznek egymással. Egyes tüntetők kövekkel, üvegekkel, szeméttel mindennel, ami a kezük ügyébe kerül, dobálják a rendőröket. A rend őrei még nyugodtak, de amikor eltalálja valami társukat nő bennük a düh. A demonstrálók többsége leül az aszfaltra. „The whole world is waching!” – skandálják. Kihívóan hangszik ugyanakkor a félelemről tanúskodik. Várják, mi következik. Azután a rendőrök vezetője kiadja a parancsot a tömegoszlatásra. Pillanatokon belül a rendfenntartók a tömegre vetik magukat. Záporoznak az ütések, a könnygáz maró savanyú szaga tölti meg a levegőt. A rendőrök hajuknál fogva húznak embereket a rabszállítók felé. A Hilton Szálloda éttermének üvege betörik, mert a rendőrök neki szorítják a tömeget. „Olyan jelenetek zajlottak le ezen az estén” – mondja jegyzőkönyvbe később az egyik szenátor – „amelyeket csak a középkori pokolábrázolásokon láthatunk.”   

1968 traumákkal teli év volt az Egyesült Államok számára. Csapást csapás követett. Először januárban a TET offenzíva, amikor kommunista gerillák lerohanták az amerikai csapatokat, amelyek csak veszteségek árán tudták kivédeni a támadást. Aztán március végén Lyndon B. Johnson váratlan bejelentése, hogy nem jelöli ismét magát az elnöki posztra. Az elnök Vietnámban a háborút még több katonával akarta megnyerni. De érezte ehhez nincs meg a támogatottsága sem a társadalom se a kongresszus részéről. Napokkal később Martin Luther King polgárjogi vezetőt és háborúellenes aktivistát gyilkolták meg. King éveken át harcolt a rasszizmus ellen és a nemzet lelkiismeretének számított. 110 város fekete negyedében törtek ki lázadások. Végül merénylet Robbert Kennedy JFK öccse ellen, aki a háborúellenes mozgalmak reménye volt egy újfajta politikára. És most itt Amerika második legnagyobb városában a televízió kamerák előtt verik a tüntetőket, akik be akarják fejezni a háborút a távol keleten. Minthogyha az indokínai háború megérkezett volna Amerikába. Éppen négy éve, hogy az amerikaiak többsége Vietnámról hallott. Johnson ekkor tudatta, hogy a Tonkini öbölben egy vietnámi őrhajó megtámadta az amerikai haditengerészet egy hajóját. Az Egyesült Államoknak elrettentő csapást kellett mérnie a kommunistákra. Pár hónap múlva megtartották az első háborúellenes tüntetést. 1965 februárjában egy női csoport 300 aktivistája tüntetett a Fehér Ház előtt. Megjelent az első háborúellenes hirdetés egy újságban. Rövid időre rá a Michigani Egyetem 3000 diákja, tanára és professzora jött össze. Egy éjszakán keresztül beszélgettek, előadásokat és szemináriumokat tartottak a háborúról. A tiltakozás új formája, a diskurzus, elnevezése „teach-in”. A háborúelleneseknek kellett meggyőzniük a háborút támogatókat. Hamar követőkre talált a módszer. Egyedül 1965-ben 100 különböző felsőoktatási intézményben tartottak „teach-in”-t. Húsvét vasárnap a legnagyobb diákszervezet az SDS megszervezte az addig legtöbb embert megmozgató háborúellenes tüntetést. 20 ezer ember vette körül a Fehér Házat, Bob Dylan pedig előadta „The time they are a changing” című dalát, az új idők himnuszát. Az ország mozgásba jött. Amerikában tradíciója van a pacifizmusnak, a háborúellenes mozgalmaknak. A kvékerek – egy 17. századi protestáns csoport – vallási okok miatt megtagadták a katonai szolgálatot. A hidegháború idején az ötvenes évek elején értelmiségiek felemelték a szavukat a fegyverkezései verseny ellen. De az, hogy tömegesen tiltakozzanak a háború ellen ez újdonság. Csaknem 25 millió amerikai 25 évnél fiatalabb és soha nem tanultak közülük ilyen sokan. Viszont az ország sem volt még ennyire polarizált. Polgárjogi harcosok kényszerítik ki a rasszizmus felszámolását, a nők küzdenek az egyenlő bánásmódért, diákok és fiatalok keresik az alternatív életformát. Egy eddig ismeretlen átalakulási láz lett úrrá Amerikán.

A legtöbb fiatalnak a háború és a béke közötti választás morális döntés. Úgy látják a kormányuk a távol keleten belekeveredett egy polgárháborús konfliktusba, amelyben fiatal amerikai katonák vesztik életüket. Ez a háború a korábbiaktól abban különbözi, hogy nem a fasizmus ellen vívják és nem egy nagyhatalom agresszióját védik ki, hanem Dél Vietnám korrupt vezetését támogatják. Nincs még egy téma, ami ennyire foglalkoztatná az amerikai társadalmat. A probléma az egész társadalmat áthatja. Ez a téma, amikor a háziasszony kávéval kínálja szomszédját és arra bíztatja, mobilizálja férjét a háború ellen. Amikor a költő a Fehér Ház meghívását visszautasítja, mert a kormány politikáját megveti. Vagy amikor a háborús veteránok a gettysburgi emlékműnél a háború ellen tiltakoznak. A frissen behívottak elégetik behívóparancsukat. Ezrek teszik ezt és börtönbe is hajlandók menni a tettükért. Hívő keresztények vonulnak a védelmi minisztérium elé és virrasztást tartanak. Diákok osztanak röplapokat a regrutáknak: „Morális az unmorális háború ellen védekezni, és a háborús gépezetet megbénítani. Unmorális egy erkölcstelen állam parancsait követni.” És a sokkoló ellenállás a háború ellen: 1965 novemberében a kvéker Norman Morrison a védelmi minisztérium előtt leöntötte magát benzinnel, majd felgyújtotta magát. Pár nappal később egy katolikus békeaktivista tette ugyanezt az ENSZ amerikai képviselete előtt. Kezdetben a tiltakozások elszigeteltek voltak, de egyre többen figyeltek fel rájuk a médiának köszönhetően. A háború támogatottsága fokozatosan csökkent. 1965 végén még 65 százaléka az amerikaiaknak támogatta a küzdelmet. De ez megváltozott 1968-ra. Ekkor már többségben voltak a háborúellenesek. A tiltakozás elérte a középosztályt.

Különösen érzékenyen érintette Johnson elnököt azok a támadások, amelyek személye ellen irányultak. 1966 márciusában a Waldorf Astoria szállodában egy a Demokrata párthoz közeli alapítvány tüntette ki a béke megteremtésért tett erőfeszítéseiért. A hotel bejárata előtt 4000 ember demonstrált, mert cinizmusnak tartották az elismerést. Egy aktivistának sikerült bejutnia a rendezvényre és hangosan kiabálta: „Békét Vietnámban elnök úr!” Ezután az elnök minden szereplését incidensek zavarták meg. Ezek egyre agresszívebbek lettek. „ Hány embert öltél meg ma LBJ?” – kiabálták a tüntetők. A háborús szkeszpszis elérte a politikusokat. William Fullbirght szenátor, Johnson párttársa a szenátus külügyi bizottságának elnöke meghallgatásokat tartott Vietnám ügyében. Itt a hadsereg vezetésének és a kormányzat tagjainak kellett magyarázkodni tetteik miatt. Fullbirght meg volt győződve arról, hogy Amerikának nincsenek érdekei Vietnámban ezért a háború ellen volt. A meghallgatásokat a televízió is közvetítette. Itt láthatták a nézők, hogy a háborúval szembeni kétségek elérték a hatalmi centrumot. A tiltakozások most már nem csak egy elszigetelt kisebbség ügye lett. 1966 júniusában történt meg először, hogy a háború támogatottsága 50 százalék alá esett. Johnson elnök meg is jegyezte, „most már a probléma nem Ho Shi Min, hanem az itthoni helyzet.” Az elnöknek leginkább nem a tüntetőkkel volt a baja, hanem a stratégáival, akik kételkedtek abban, hogy a csapatok létszám növelésével megoldható lenne a háború megnyerése. Az év végén újabb típusa jelent meg a demonstrálóknak. Ifjú emberek színes tarka ruhákban, nevetve, hangoskodva gyakran kábítószer hatása alatt. Ők voltak a hippik, de „virággyerekeknek” is hívták őket, mert az erőszakot a szeretet erejével akarták legyőzni és az erőszakmentességük szimbóluma a virág volt. A politikusok között is egyre erősebb lett a háborúellenes hangulat. 1967. március 29-én a fekete polgárjogi aktivista Martin Luther King kijelentette: „A háború ellen vagyok, mert szeretem Amerikát.” A béke Nobel díjas emberjogi harcos erkölcsi tekintély az országban. „Azért emeltem fel a szavam, hogy szeretett hazám ismét morális példaképe legyen a világnak, és katonái ne gyújtsák fel szegény rizstermelő parasztok házait a demokrácia jegyében.”    

 King a háborút és a faji megkülönböztetést hozta összefüggésbe. Ugyanis az elesett katonák között arányaiban nagy számban voltak feketék, akik a rossz iskolázottságuk miatt kerültek ki a frontra. Így olyan szabadságért kellett harcolniuk – állította King – amelyben nem volt részük bőr színük miatt. Sok fehérnek is a háború a szegények és a gazdagok közötti különbséget reprezentálta. A gazdagabb családok, akik megengedhették maguknak, hogy gyermekeik tovább tanuljanak jobb helyzetben voltak, mint a szegény családok. A továbbtanulóknak rengeteg lehetősége volt, hogy kibújjanak a katonai szolgálat alól. A frissen sorozottak egy negyede viszont a szegény fehér családokból került ki. Martin Luther King a háborúellenes bejelentésével a legismertebb béke aktivista lett. De volt más híres színes bőrű, aki elítélte a háborút. A boksz világbajnok Muhhamad Ali. Ő megtagadta a katonai szolgálatot. „Soha sem volt konfliktusom a vietkonggal. Egyikük sem hívott niggernek.” – nyilatkozta. Híres emberek ítélték el a háborút. Linus Pauling kémiai Nobel díjas, Norman Mailer író, vagy a nagy tiszteletnek örvendő rochesteri katolikus püspök. Martin Luther King és Harry Belafonte énekes vezetésével 1967. április 15-én 300 ezer ember tiltakozott New Yorkban – ez volt az amerikai történelem eddigi legnagyobb tüntetése. Sokaknak viszont már nem volt elég a békés tiltakozás. 1967. október végén a washingtoni Memorial emlékműnél tízezrek gyűltek össze békés tiltakozásra. Egy negyedük tovább ment a védelmi minisztériumhoz. Az ide vezető utat viszont a katonaság lezárta. A demonstrálók leültek és a környező utcákat blokkolták. Csaknem egy napon keresztül sikerült elszigetelni a hadsereg főparancsnokságát. 800 embert tartóztattak le. Közben a Johnson elnök népszersége tovább csökkent. A háború folytatását pedig már csak a lakosság 31 százalék támogatta. A háború kettéosztotta Amerikát. A háborút ellenezték a kelet és nyugati parti nagyvárosok lakosai, az egyházak, a főiskolák, egyetemek tanárai, diákjai, valamint az etnikai kisebbségek. A háborút támogatták Amerika középső vidékén élő konzervatív fehérek, a Nagy Tavak környéki ipar munkásai és a kisvárosok lakói a közép nyugaton. Az agresszív retorikát és a lázadást ezek az emberek elítélték. Sokuk számára a hippik nagyvárosi mihaszna, elkényeztetett gyerekek voltak.

1968 elején jött a TETT offenzíva. A kommunisták meglepő támadása, ami sokkolta a dél vietnámiakat és az amerikaiakat egyaránt. A média kész katasztrófának állította be a történéseket, pedig az amerikai katonák keményen visszavágtak. Ennek ellenére otthon a fejekben az a kép alakult ki, hogy a háború nem csak véres és piszkos, hanem lehetetlen megnyerni. Ez a benyomás döntően a televíziók által sugárzott képek hatására alakult ki. Ebben az időben az amerikai háztartások 95 százalékában van televíziós készülék. Az esti híradók az újságok és a rádió mellett a legfontosabb információforrás. 1964 óta a televíziók színesben sugároznak. A vietnámi háború az első televízió által közvetített háború. A helyszínen forgatott anyagokat még a helyszínen előhívják és szállítással együtt 30 óra múlva adásba kerülhetnek. Kezdetben az amerikai média pozitív képet sugárzott a háborúról. Az amerikai fiúkat akció közben mutatták, de nem voltak véres jelenetek. A veszteségeket és a rombolást a háborúval szükségszerűen együtt járó dolgokként jelentek meg. Ezt változtatta meg a TETT offenzíva. A tudósítások egyre szkeptikusabbak lettek. Egyre kevesebb lett a győzelmi jelentés. A legnagyobb hatást a közvéleményre Walter Cronkite a CBS televízió műsorvezetője gyakorolta. A bajszos újságíró nemzeti intézmény, már már apa típus. 1968. február végén Cronkite Dél Vietnámba utazott. Rohamsisakban és golyóálló mellényben tudósított. „Patt helyzet alakult ki.” – mondta amerikai nézők millióinak. „Amerikának tárgyalnia kell a háború befejezéséről, és nem, mint győztes”- teszi hozzá. Johnson elnök tudja az ilyen tudósítás mit jelent. Cronkite tudatosította az elnökkel „Amerika közepét” a bázisát elvesztette. A háborúellenes hangulat egyre nő, már csak minden negyedik amerikai hiszi, hogy megnyerhetik a háborút. Ezért is vonja vissza 1968. március 31-én jelöltségét az elnök. A háborúellenesek csalódtak, a legnagyobb ellenségük tűnt el. De egy új lehetőséget látnak a Demokrata Párt augusztusi elnökjelölő konvenciójában. „Nagy hiba lenne azt feltételezni, hogy a háború elleni harcot az szavazóurnáknál meg lehet nyerni. Ezt csak az utcán lehet kiharcolni.” – írja a békeaktivista Dellinger. Chicago polgármestere Daley nem nevezhető Johnson barátjának, még a vietnámi háború feltétlen támogatójának sem, egy konzervatív demokrata, aki szereti a rendet. Áprilisban a rendőrséggel veretett szét egy béketüntetést. Az üzenet egyértelmű volt: a radikális tüntetéseket meg kell büntetni, a békéseket pedig el kell riasztani. A demokrata párti háborúellenes aktivistákat felszólították maradjanak távol a rendezvénytől. A helyzetet bonyolította, hogy a háborúellenes csoportok megosztottak voltak így nem lehetett egy egységes felhívást kibocsátani. Augusztus 23-án a pártrendezvényt megelőző pénteken „szelíden” indultak az események. Egyes hippik a disznót futattak végig a városon, mondván őt jelölik elnöknek. A rendőrség végig gumibotozta őket. A folytatás egyre erőszakosabb lett, már a tüntetők azt kiabálták „az utca a miénk!”. Ezt sem nézték jó szemmel a rendőrök. Ez még s Lincoln parkban történt a delegátusoknak szállást adó hoteltől hét kilométerre. Augusztus 28-án viszont a tömeg a Grant parkban gyűlt össze nem messze a Hilton Hoteltől, ahol a delegátusok és a jelöltek laktak. Ez már veszélyesen közel volt.

Húsz percig tartott az erőszakos oszlatás a Hilton Hotel előtt. De ez a húsz perc örökkévalóságnak tűnt. Több száz embert vertek össze gumibottal a tüntetés résztvevői közül, de ártatlan járókelőket is. Maró szagú könnygáz töltötte meg a levegőt, ami ellen a rendőrök gázmaszkkal védekeztek. Voltak demonstrálók, akik erőszakosan léptek fel a rendőrökkel szemben köveket dobáltak, ütötték, rugdosták a velük szemben fellépő hatósági embereket, bűzös folyadékkal öntötték le őket. 20 óra 10 perckor csendesedett a harc a szállodánál. A város többi részén még voltak elszigetelt összecsapások a rendőrök és a demonstrálók között. A nap végére 1000 ember sérült meg közülük 129 rendőr. 662 tüntetőt tartóztattak le. A televíziós hírekben vért, erőszakot és könnyeket lehetett látni. A konvención az egyik szenátor Daley polgármestert gestapós módszerekkel vádolta. Richard Daley dühösen utasította vissza a vádakat. A háború megosztotta a demokratákat, mint ahogy megosztotta az országot. „Mialatt mi tönkre tesszük Vietnámot, háború tönkre teszi az országunkat.” – írta Izzy Stone újságíró. Erőszakkal reagált az utca. Nem csak Chicagóban és Amerika más városaiban, hanem az egész világon. A külügyminisztérium 29 országban regisztrált vietnámi háborús ellenes tüntetéseket. Londonban 1967-ben már utcára mentek az emberek és megpróbálták megostromolni az amerikai nagykövetséget. Franciaországban az amerikai alelnököt tojással és kövekkel dobálták meg. Amikor 1968 elején Párizsban a rendőrség a háborúellenes tüntetést feloszlatta, a történelem legnagyobb tiltakozás sorozata indult el. Az ötödik köztársaság az összeomlás szélre került. Japánban és Olaszországban is voltak tiltakozások. Németország nyugati felén a háború kezdeti támogatása hamar az elutasításába fordult át. Maga Konrad Adenauer kancellár követelte az amerikai csapatok kivonását Vietnámból. 1967-ben a tiltakozások radikálisabbak lettek. Főleg Berlinben. A diákok megalapították az APO-t a parlamenten kívüli ellenzéket. A tüntetéseken azt kiabálták „Ho, Ho, Ho Shi Min!”. Ahogy Amerikában, Európában is a baloldali háborús ellenes mozgalmak összefonódtak a demokratikus kapitalizmus kritikájával, vagy egyenesen az elutasításával, aminek a megtestesítője az amerikai imperializmus volt.

Magában az Egyesült Államokban is vízválasztónak számított mindaz, ami Chicagóban történt. Johnson a háborút kiterjeszteni akaró politikája vállalhatatlan lett. Annak ellenére, hogy sem a demokrata, sem a republikánus elnökjelölt 1968 őszén nem akart azonnali csapat kivonást. De mind a kettő csökkenteni akarta a részvételt. Az amerikaiak többsége 53 százalék elutasította a háborút, sőt úgy tartották hiba volt oda küldeni csapatokat. Chicago nagy hibának bizonyult. Az amerikaiak nem jó szemmel nézték, hogy az erőszak eluralta az utcákat. Ezért a militáns tüntetőket tették felelősé. 56 százalékuk egyetértett Daley polgármester intézkedésével. A háború elutasítása ellenére a tüntetések is ellenérzéseket váltottak ki a lakosságból. A többség a háborúból való kilépést akarta, de nem azonnal, hanem fokozatosan. 1968 novemberében a republikánus Richard Nixon nyerte a választást a demokrata Hubert Humphreyvel szemben. Csak 1969-re több lépcsőben csapatkivonásokat jelentett be. Ez összesen 100 ezer katonát érintett. Ezzel egy időben erőteljesebben léptek fel a radikális tüntetőkkel szemben. 1969 márciusában a chicagói tüntetés nyolc vezetője ellen emeltek vádat, közöttük David Dellinger és Tom Hayden ellen. Kettőjüket felmentették. A növekvő nyomás hatására a radikálisabb aktivisták illegalitásba vonultak. „Weathermen” csoport tudatosan akarta a háborút Amerika utcáira vinni és 1969 őszére újabb tüntetést szerveztek Chicagóba „a harag napja” címmel. Rendőrségi emlékművet, üzleteket és autókat tettek tönkre. Később épületeket és irodaházakat robbantottak fel.november 3-i televíziós beszédében Richard Nixon megerősítette a további csapat kivonást. A „csendes többség” nevében beszélt a „hangos kisebbséggel” szemben.

1969. november 13-án megjelentek az első képek a My Lai-i mészárlásról, amely során amerikai katonák 500 civilt öltek meg. Az amerikai társadalom megdöbbent. Két nappal később Washingtonban félmillió háborúellenes tüntető ment ki az utcára. A tüntetések újabb csúcspontja jött el, amikor 1970. április 30-án Nixon a háború Kambodzsára való kiterjesztését jelentette be. A legsúlyosabb incidensre az ohiói Kent Állami Egyetemen került sor. A kormányzó a nemzeti gárdát rendelte ki, amelynek tagjai máig nem tisztázott okok miatt tüzet nyitottak 15 demonstrálóra. Négy fiatal meghalt. Tíz nappal később Mississippi államban lőttek le két diákot. 21 egyetemre vezényelték ki a nemzeti gárdát válaszul 30 toborzó irodát gyújtottak fel. De úgy tűnt 1970 őszére elfáradtak a tiltakozók. Nixon elnök további 190 ezer katona kivonását jelentette be. Ugyan 1971 áprilisában voltak ismét tüntetések, de ahogy a csapatkivonás előre haladt úgy csökkent a tüntetések száma. De azért még egyszer komolyan felháborodott az amerikai társadalom. 1971. június 13 – án a New York Times lehozta az úgynevezett „Pentagon papírokat”. Daniel Ellsberg a védelmi minisztérium munkatársa által nyilvánosságra hozott dokumentáció szerint Truman óta az elnökök elhallatták a vietnámi háború valódi okát. Nixon megpróbálta megakadályozni a papírok nyilvánosságra hozatalát, de ezt a legfelsőbb bíróság megakadályozta. A „Pentagon papírok” nyilvánosságra kerülésével tovább nőtt az amerikaiak bizalmatlansága a kormányukkal szemben. Megerősítette azt az érzést, hogy a vezetés átveri őket és hazudozik. Újabb következménye a vietnámi háborúnak.                                            

Az elszabadult erőszak

Több mint 200 háborús bűncselekményt hajtottak végre amerikaiak Vietnámban. A legismertebb ezek közül a My Lai-i vérengzés

1968 március 16.-án Son May faluban követték el amerikai katonák a vietnámi háború talán legborzalmasabb bűntettét. A szomszédos település rész neve után az amerikaiak által My Lainak hívott incidens még két közvetlen közelben levő dél vietnámi falut érintett Xom Langot és Binh Tayt. A helyszínen 250 vietkong jelenlétét feltételezték, pedig csak 10 gerilla bujkált ott. Ezen a napon 99 amerikai katona érkezett helikopterrel a falvakhoz. Az egység, amelyet Ernest Medina százados irányított, három szakaszra volt felosztva. Az első szakaszt William L. Calley Jr. vezette. Az amerikaiak és dél vietnámi szövetségesük már korábban is követtek el kegyetlenségeket a környéken, mint ezt egy memorandumban egy tábornok le is írta, de nem lett következménye. Medina százados megparancsolta, hogy a házakat rombolják le, az állatokat öljék le, a kutakat tegyék tönkre. De ugyanakkor arra nem volt utasítás, hogy a foglyokkal mi legyen. A vérengzés reggel 7 óra 25 perckor kezdődött tüzérségi tűzzel illetve a helikopterekről leadott lövésekkel. A katonák a helikopterekről már akkor lőttek, amikor még el sem érték az első házakat. Az akció már a kezdetétől fogva egy válogatás nélküli öldöklés volt. Lőttek mindenre, ami mozgott: asszonyokra, gyerekekre, aggastyánokra. A legtöbb bűntettet az első szakasz követett el. A vezetőjüket Calley hadnagyot Medina százados többször az emberei előtt megalázta. Például többször „kicsikémnek” szólította és nem titkolta, hogy balfácánnak tartja. Most a megaláztatását kompenzálandó a hadnagy személyesen lőtt le asszonyokat és gyerekeket és kényszerített hasonló cselekedetre olyan katonákat is, akik ebben nem akartak részt venni. De a legtöbb katona magától is szisztematikusan és hidegvérrel ölt. A falusiakat bekergették egy bunkerbe, amit aztán rájuk robbantottak. Asszonyokat a kivégzés előtt megerőszakolták, a holtesteket pedig megcsonkították. Xom Langban 350 civil halt meg, Binh Tayyban 50. Egy közelben fekvő településen egy másik szakasz hasonló vérengzést hajtott végre. Ezen a reggelen összesen 500 ártatlan falusit öltek meg. Hugh Tompson az egyik helikopter pilótája, amikor látta mi folyik a földön leszállt gépével és jó pár falusit kimentet a vérengzésből. Amikor egyre több helikopter pilóta jelentette, hogy a földön vérengzés folyik Medina százados leállította az öldöklést. „A partinak vége!” - mondta a rádióba. Az esetet eltusolták. 128 vietkong harcos halálát jelentették. Csak 1969 márciusában számolt be egy az eseményben részt nem vevő katona a vérengzésről. Végül 1969 novemberében került nyilvánosságra a botrányos eset. A hadsereg csak az eset kapcsán keletkezett felháborodás hatására vizsgálta ki az ügyet. 44 katona ellen emeltek vádat gyilkosságért és nemi erőszak miatt. Közöttük csak négy tiszt volt, hármójukat felmentették. Egyedül a legkisebb rangú Calley hadnagyot ítélték életfogytiglani börtönre. 1974-ben Nixon viszont megkegyelmezett neki.