Az ötvenes évek Kubájában az amerikai gengszterek Mayer Lansky vezetésével több millió dollár értékben hozták létre a szerencsejáték szerelmeseinek Eldorádóját. A karibi sziget nagy vonzerővel bírt exkluzív hoteljeivel, éjjeli szórakozóhelyeivel és játékbarlangjaival. Batista kubai diktátora hatalmas összegeket keresett az amerikaiak üzletén. Ugyanakkor a szigetország hegyeinek nehezen járható részein már gyülekeztek az elszánt, hadra kész gerillák a rendszer megdöntésére Fidel Castro vezetésével.

A Malecón Havanna pompás tengerparti útján fekvő hotel tizenkilencedik emeleti lakosztályának minden feltűnést kerülő lakója visszahúzódott szobájába. A gyomor fájdalmai újultak ki megint, legalább is ez terjesztette a Riviéra Hotelben, ami a környék legnagyvilágibb épületeként díszelgett. De ez csak kifogás volt. Mayer Lansky vékony testalkatú ötvenes éveinek közepén járó, mély ráncokkal teli barna arcú férfi becsülte a diszkrációt. Az egyetlen felismerhető különcsége a jobb kezén hordott platina foglalatba zárt zafírköves gyűrű volt, valamint a balkezén a bársony szíjas lapos platina óra. Egyébként maga volt a szerénység. Egész életében kifizetődött a visszahúzottsága. Havannában is, ahol egyébként hangos és féktelen életöröm uralkodott. Általában ezen a napon szinte izzott a város a tőle megszokott forró hangulattól. Szilveszter éjszaka volt. És ez régóta a legnagyobb és legígéretesebb party időszak a csillogó metropoliszban. De mégis, ezen az éjszakán más valami is okozott feszültséget. A városon kívül az éjszakában a „barbudosok” Fidel Castro szakállas gerillái ólálkodtak. A legutóbbi időkben a harcosok elgondolkodtató sikereket értek el. A forradalom közeledett és az emberek érezték ezt. De azt, hogy valójában milyen közel vannak kevesen sejtették. Mégis ezen a baljóslatú éjszakán, mintha mi sem történ volna az emberek mambót táncoltak. Mayer Lansky a következő órákat harminc évvel fiatalabb kubai szeretőjével akarta eltölteni. Titokban hagyta el hoteljét és oldalán barátnőjével a város egyik legelegánsabb hoteljében a „Plázában” tűnt fel, amely Havanna zsúfoltságtól mentes részén található. Itt akart pezsgővel koccintani az 1959-es évre, az új sikerekre. Az ünneplésre Lanskynak mindenesetre jó oka volt. Az 1958-as év kiemelkedően sikeres volt számára és üzletfeleinek. Havanna a karibi vidék Monte Carlójává vált. Csillogó és élettel teli. Exotikus és erotikus. A város nagy sztárokat vonzott. Frank Sinatra itt töltötte a mézesheteit Ava Gardnerrel. Marlon Brando kongán játszott a város éjszakai mulatóiban. Errol Flyn itt forgatta élete utolsó filmjét. És a sztárokkal együtt jöttek a turisták tömegei északról. A trópusi metropolisz egzotikus éjszakai élete vonzotta őket a szex, a kaland, valamint a nagy szerencse ígéretével. A kaszinók tele voltak vendégekkel és némelyik 20, 30 ezres csekket állított ki egy-egy éjszakai adóságuk kiegyenlítésére. Havanna sztriptíz táncosnői híresek voltak a szigorú erkölcsű Észak Amerikában: Elvira Padovana „olyan kiszámíthatatlan, mint egy trópusi vihar” írta róla egy amerikai magazin, vagy Tybee Afra, akinek a képe ott díszelgett számos havannai gyufásdobozon. A brazil táncosnő Naja Kajamura kígyóval lépett fel, ami az igen kevéssé fedett testét körbe fonta. A kubai főváros lett a nagyvilági életet élők fellegvára új hotelekkel 2-3 órányi repülőúttal New Yorktól és Chicagótól. A bevételek ömlöttek, mint a nagyhozamú folyók vize a vendégek tömegeinek jóvoltából. Havanna éjszakai élte úgy működött, mint egy pénzgyártó gép és az ellenőrző kart az amerikai maffia tartotta a kezében. Mindenek elött Mayer Lanksy a feltűnést kerülő pénzügyi vezető.

Valószínűleg egy pénzzel teli bőrönddel kezdődött minden, körülbelül egy negyed évszázaddal korábban. 1933-ban Fulgencio Batista a kubai hadsereg őrmestere az országban uralkodó káoszt kihasználva egy katonai lázadás következtében a hadsereg élére került. Ugyan volt egy elnöke a szigetországnak, de a tényleges irányítás Batista kezében volt. Az ellenállást a hadsereg vezetése az amerikai nagykövet támogatásával felszámolta, ugyanis félő volt, hogy Kuba már nem a legjobb protektorátusa lesz az Egyesült Államoknak. A tizenkilencedik század végén, ami után a spanyol gyarmatosítókat elüldözték amerikai segítséggel, Kuba alkotmányába befoglalták az USA minden esetben beavatkozhat, ha érdekei ellen történik valami az 1902 óta elvileg független országban. A Karib tengeri sziget az 1920-as években kezdett az amerikai turisták kedvenc célpontjává válni. Havanna éjszakai élete a forró ritmusok és a szex olyan keveréket jelentettek, ami ellenállhatatlanul vonzotta a Florida partjaitól 150 kilométerre fekvő országba a jenkiket. No meg az alkohol. A prohibíció az alkohol tilalmi időszaka ez. Nem csak szabadon lehetett itt fogyasztani az otthon tiltott italokat, hanem csempészni is lehetett. Az amerikai maffia jól kiismerte itt magát. Nagy mennyiségben csempészték a rumot északra. Amikor a káoszon úrrá lett, Kuba új ura és Mayer Lansky óriási lehetőséget látott arra, hogy a szervezett bűnözés itt fektesse be a pénzét. A szerencsejáték már a 20 évek eleje óta sok reménnyel kecsegtetett, és most Batista megteremtette a lehetőséget, hogy ebből nagy pénz legyen. Mayer Lansky nem akárki volt az amerikai alvilágban. Az 1902-ben Fehéroroszországban született New York East Side részén felnőtt zsidó származású gengszter hamar megtanulta a túlélés szabályait. Már fiatalon benne volt az illegális szerencsejátékban és a megvesztegetésben. Barátságot kötött Charles „Lucky” Lucianoval egy utcai banda főnökével, aki verekedésből és védelmi pénzek beszedéséből élt. Mind a ketten az ifjú gengszterek világából jöttek, akik hamar helyet követeltek maguknak a nap alatt. Az alkoholtilalommal jött el a nagy üzlet időszaka. 1931-ben még érvényben volt a prohibitio, amikor Luciano a new yorki alvilági háborúból úgy került ki, hogy ő lett az amerikai gengszterek egyik vezetője. Lansky volt a jobb keze a szervezett bűnözés szürke eminenciása. Tudatosan távol tartotta magát az erőszaktól és a gyilkosságoktól. A befolyásos bandafőnökök pénzügyi tanácsadója lett. Országos hálózatot működtetett és hatalmas összegekre tett szert, természetesen illegálisan és adómentesen. Mint egy igazi konszern pénzügyi vezetőjeként mindent jól megtervezett.   1933 elején mielőtt még Batista hatalomra került és még mielőtt az USA-ban az alkoholtilalmat enyhítették volna és amikor az alkohol csempészés már nem akkora hasznot hozott Lansky megosztotta terveit a maffia főnökökkel. Egy teljes államot akart meghódítani pénzzel. Miért nem vásárolnának be a főnökök Kubában? 26 millió dollárt hagynak ott minden szezonban külföldi turisták. A legjobb lehetőség, hogy a szerencsejáték ipart kiépítsék az amerikai hatóságok szeme elött, de a hozzáférhetőségük nélkül. Az Egyesült Államokban a rulett a póker és más fajtája a szerencsejátékoknak kevés kivételtől tilos. Lucky Luciano nyomására a főnökök gyűlése megszavazta Lansky javaslatát. De nem csak megszavazták, hanem fél millió dollárt a rendelkezésére bocsátottak. Lansky elrepült Kubába, ahol egy hotelszobában egy teli bőrönd zöldhasút tett le Kuba új erős embere elé. Így néz ki a közös jövő. Az, hogy ki kapcsolta össze Lanskyt Batistával nem teljesen tisztázott. A találkozót Lansky kisérője Genove Joe „Doc” Stacher írta le. Az üzlet hamar megkötetett: Batista egy ideig bámulta a pénzkötegeket, majd kezet rázott. Rövidesen a részletekről is megegyeztek. Batista átruházta a szerencsejáték monopóliumot Kubában a maffiára cserebe öt-hat millió dollárért évente plusz nyereségrészesedés. De aztán nem történt semmi. Beköszöntött a világgazdasági válság és nem jöttek a turisták. Csak lassan indult újra az üzlet. Nagy profitról szó sem volt. Lansky Saratoga Springsben New Yorktól nem messze északra és Dél Floridában hozott létre illegális kaszinókat. Az itteni hatóságok kenőpénzért elnézőek voltak. A közösségi kasszába befizetett pénzeket lejáró bírósági kaucióként deklarálták.

Aztán kitört a második világháború. A maffia más üzletei mellett feltételezett német szabotőrök vadászatával volt elfoglalva New York és Chicago kikötőiben. 1944-ben Batista az egykori kereskedelmi partner elhagyta Kubát és az USA-ba ment, hogy a gondtalan életet élvezze Daytona Beach és a new yorki Waldorf Astoria között. Csak évekkel később szenátusi meghallgatásoknak köszönhetően szembesült azzal az amerikai közvélemény, hogy a maffia és Mayer Lansky milyen jó kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Ekkor derült fény a saratogai és a dél floridai ügyekre. Lanskynak két hónapra börtönbe is kellett mennie tiltott szerencsejáték szervezése miatt. A büntetése 1953-ban járt le. A karibi szerencsejáték birodalom álma ekkor nagyon távolinak tűnt. De épp 1952-ben kezdtek megváltozni a dolgok. Éppen a karnevál közepén tért vissza Batista egy puccsal a hatalomba. Előszőr mint „El Presidente”, majd teljes hatalmú diktátorként. A túrizmus és a szerencsejáték úgy tűnt ismét nagy üzletet jelenthet Kubának, Lanskynak és a maffiának. Mindenesetre Havanna kaszinói erre az időre a legsötétebb játékbarlangokká züllöttek. „Razzle-Dazzle” -nak hívták a leggyorsabb és leglehúzóbb nehezen átlátható szabályokkal rendelkező kockajátékot. A játékosokat azzal szédítették, hogy ezen nem lehet veszíteni, amíg megduplázzák a tétet, persze a végén mindig a krupié nyert. Egy ügyvéd Los Angelesből Dana Smith átverve érezte magát, amikor 4200 dollárt veszített. Dühösen panaszkodott republikánus szenátor barátjánál a későbbi amerikai elnöknél Richard Nixonnál. Nixon azonnal írt a külügyminisztériumnak. A külügy rögtön vizsgálatot rendelt el, miszerint Havannában mit sem sejtő amerikai turistákat fosztanak ki. Hatalmas botrány lett. „Ha Kuba nem akar a bűn és a korrupció melegágya lenni gyorsan tenni kell valamit!” - írta a Batistához hű „Diario de la Marina” című újság. És Batista egyet értet ezzel. Hamar eszébe jutott régi barátja Mayer Lansky, akit visszahívott az országba. Az az ember, akit az amerikai szenátusban a maffia egyik háttér emberének neveztek az elnök tanácsadója lett a szerencsejáték megreformálásában. Lansky éves fizetése 25 ezer dollárra rúgott, ami 173 szerese volt egy átlag kubai jövedelmének. Lansky bekvártéjozta magát az egyik legelőkelőbb hotelbe a „Nacional” -ba. Végre a céljához ért. Megkezdődött az amerikai maffia fénykora Kubában.

Lansky először az öreg kaszinókat tisztította meg. A „Montmartre Clubbal” kezdte, amely egyike volt Havanna öt legnagyobbikának és csak pár utcányira feküdt a „Nacionaltól”. Mindezt a maga módján tette: feltűnés és egyetlen lövés nélkül. Előszőr a többségi tulajdont szerezte meg, majd kicserélte a személyzetet megbízható embereire, akikkel a Floridában az illegális kaszinókban dolgozott. Ugyanakkor jelezte a vendégeknek, hogy itt becsületesen játszanak. Például a Black Jack-nél minden alkalommal paklit cseréltek, mutatva nem cinkelt lapokkal játszanak. Alkalmazottak figyelték, hogy minden asztalnál rendben mennek-e a játékok. Más kaszinókba tovább folyt a trükközés, de Lansky üzletpolitikája kifizetődött. Néhány hónap múlva megjelent a „Saturday Evening Post” című new yorki magazinban egy cikk, amelyben lesújtó véleményt írtak a karibi szerencsejáték barlangokról egyedül Lansky „Montmarte Clubját” dicsértek, mint olyat, amelyben becsületesen játszanak. Batista gyorsan reagált és a gyanús krupiékat letartóztatta. Katonák álltak feltűzött bajonettel a bejáratok elött erődemonstráció gyanánt. Mayer Lansky győzött, Batista elintézte neki a piszkos munkát. A csalókat sikerült elkergetni. Más kaszinókban is Lansky szabályai szerint kezdtek játszani; becsületesen. És ez kifizetődött. A pénz nagyértékben folyt be a kasszába. Az amerikai alvilág sok szabályt ismert. Az egyik: nem ontjuk feleslegesen egymás vérét. Mindenki megkapja a maga részét az osztozkodásnál. Egymás után érkeztek Kubába a főnökök: New York, Cleveland, Buffalo, Pittsburgh, Kansas City, New Orleans, Miami és Tampa. Mayer Lansky segítségével felosztották a piacot egymás között. Havannában ők lettek az urak. Két módon profitált a maffia a kubai üzletből: az Amerikában és Kubában szerzett illegális pénz fehérre tudták mosni, ugyanis legális üzletekbe fektettek be. Például olyan hírneves cégekkel szálltak be a hotel építésbe, mint a Pan Am vagy a Hilton. Kubai bankokon keresztül szereztek bennük részesedést. Olya pénzmosás volt ez, ami három szájegyű milliókat fialtak. A másik módszer a szerencsejátékból befolyó haszon lefölözése volt, amik a főkönyvekben nem jelentek meg. A kaszinók pénztár szobáiban számolták a befolyó pénzt fegyveres őrök védelme mellett távol tartva a kíváncsiskodókat. Ez a kaszinó legfontosabb része, mint ahogy Santo Trafficante Havanna második legbefolyásosabb maffia főnöke monda ügyvédjének. Itt csinálod a nyereséget vagy a veszteséget. Két könyvelő egymást ellenőrizve kezeli a bevételt, az egyik számolja a másik írja. Kiszámítják a kiadásokat és összehasonlítják a bevételekkel. Ami marad az a haszon. Ennek egy része kerül a pénztárgépbe másik része formás barna borítékokba. Ez a mellékes, ami semmilyen főkönyvben ne jelenik meg. Ennek egy része megy a rendszer olajozására. El Presidente minden hónapban 1,3 millió dollárt kapott. Minden hétfőn vitte egy futár az elnöki palotába a pénzt és átadta Batista egyik rokonának. Mindenki megkapta a részét a magas rangú katonatisztektől, a rendőrökön át a politikusokig. A különösen befolyásos emberek külön kaptak pénzt például Batista veje Roberto Fernandez Miranda. Ő nála volt az egykarú rablók monopóliuma az egész szigeten. Ezek a gépek nem csak a kaszinókban voltak jelen, hanem bárokban, kocsmákban. Miranda bérleti díjat szedett a Chicagóból importált gépek után. Minden egyes dollár után ötven centet.

Közben a Hotel Nacional úszómedencéjénél találkoztak a maffia főnökök: gengszterek, akikből egy korrupt rendszer egy éjszaka alatt tiszteletre méltó úriemberket csinált. Pókereztek egy kicsit - soha se játszottak nagy tétben, csak egy centes alapon – és Lanskyval az üzletmenetről beszéltek. Ő volt kétségtelenül a mastermind, aki a háttérből irányított és mindig figyelt arra, hogy mindenki a részét megkapja. A veszekedés nem vezet jóra ezt Lansky a húszas években megtanulta. Erőszak kerülő volt -kivéve egy gyilkosságot, amelyben a részvételét soha nem tudták bizonyítani, amikor is a brooklyni főnököt Albert Anastasiát egy fodrász szalonban megölték New Yorkban. Anastasia korábban Kubába látogatott és zajosan adott hangot elégedetlenségének a részesedését illetően. És ez nem csak Lansky köreit zavarta. Lansky vezetése idején a maffia tudatosan csak a szerencsejátékra koncentrált Havannában. A prostitúció kubai bűnözők kezében volt. De a kábítószer kereskedelemtől is távol tartották magukat. Pedig Kuba a kábítószer tranzitállama volt Dél Amerika és az USA között. A kábítószercsempészek Peruból és Kolumbiából részesedés fejében valószínűleg még katonai repülőtereket is használtak. Mayer Lanksy viszont a hálózatával ebben nem akart részt venni. Pár millió plusz nem hiányzott nekik, amely csak veszélyeztette volna az amerikai hatóságok elött a jól menő üzletet. Rövid időn belül megkétszereződött a havannai hotelágyak száma és minden évben több turista jött. Ez volt a maffia aranykora a prohibíció óta.

Ők csak a híres énekesnél akartak tisztelgő látogatást tenni. Ezért a kubai cserkészek egy apáca vezetésével felkeresték a Hotel Nacionalt. Felvezették őket a sztár lakosztájához, amelyben össze vissza hevertek a női alsóneműk és üres pezsgősüvegek. Közöttük a híres énekes Frank Sinatra. Csak egy fürdőköpenyt és selyemsálat viselt. Megpróbálta menteni a helyzetet, de hirtelen négy meztelen nő került elő a hálószobából. A cserkészek és a nővér döbbenten elmenekültek. A kubai főváros botrányai egyre csak szaporodtak. A Hollywood sztár Robert Mitchum egy partyn letépte magáról a ruhát, bekente magát ketchuppel és azt kiabálta ő Havanna legjobb hamburgere. Néhányan az amerikai irodalmi életből Kubában leltek második hazára. Graham Green ki be járkált a „Casa Marinába”, amely egy luxus bordély volt. Az irodalmi Nobel díjas Ernest Hemingway Havanna egyik elővárosában lakott. De leginkább Frank Sinatra hírnevének ártott a kubai főváros. Régóta beszéltek a maffiához való kapcsolatáról, amit ő mindig tagadott. Luciano ugyanabból a szicíliai faluból származott, mint Sinatra nagyszülei. A Hotel Nacionalban tartott partykra az énekest, Luciano hívta meg és amelyekre call girlöket az USA-ból hozták. Az énekes meghálálta ezt a hotel alkalmazottak szerint egy exkluzív koncerttel a Hotel Nacional báltermében. Havanna éjszakai életében ezen kívül is volt elég botrány legalább is a prűd Amerikából nézve. A Tropicanaban, vagy a San Souciban a táncosnők igen hiányos öltözetben léptek fel. Diosas de Carne a „hús királynői” csak így hívták őket a kubai képeslapokban. Más szórakozóhelyeken például a „Shanghai Theaterben” még live show is volt a színpadon. A fellépés után például a Montnmarton a táncosnők a játékasztalokhoz ültek így is nagyobb tétekre ösztönözve a játékosokat. A számtalan éjszakai lokálban világhírű italokat árultak, mint például a daiquiri, a mojito, cuba libre. Ezekhez a zenekarok mambot, cha-cha-cha-t, afro amerikai jazzt játszottak gyakran reggelig. És ezekhez a vezetőség további sztárokat szerződtetett a USA-ból. A fekete énekesnő Eartha Kitt a „Parisiénben” lépett fel. Nat King két héten át játszott telt ház elött a „Tropicanaban” a kaszinó nagy színpadán. A koncert elején a táncosnők bikiniben és sombreróban rótták a táncukat Konga dobok ritmusára. Maga Cole fehér szmokingban játszott fekete zongorán. A jazz diva Ella Fitzgerald is vendég volt Havannában, akárcsak Johnny Mathis. A téli szezonban Frank Sinatra heti rendszerességgel tervezett fellépni a Hotel Monte Carlo de la Habana színpadán. A tervekben élő közvetítés is szerepelt az Államokban. A Monte Carlo a legnagyobb befektetése volt a maffiának 656 szobával éjszakai klubbal és természetesen kaszinóval. Az építkezés 1958 augusztusában kezdődött. A befektetői tásaság igazgató tanácsában ott ült Sinatra. És ez nem az egyedüli üzleti kapcsolat volt az énekes és a maffia között. A nevadai szerencsejáték fellegvárban Las Vegasban is voltak Sinatra érdekeltségek, amelyet a barátainak reklámozott. 1953 óta két százaléknyi részesedése volt a Sands kaszinóban és rendszeresen fel is lépett megkapva az elnöki lakosztályt saját úszómedencével. A bűnöző barátai már jó párszor korábban is kisegítették. Az évtized elején amikor nem ment úgy a szekér ezek a barátok tartották víz felett fellépési lehetőségeket biztosítva neki. A maffia telefonja nélkül sohasem kapta volna meg a filmszerepet Harry Cohn film mogul 1954-es Oscar díjas filmjében az „Életen át elátkozottban”.

 Las Vegas a maffia második legnagyobb szerencsejáték befektetése. A kezdeteket itt Benjamin „Bugsy” Siegelnek köszönhetjük, aki rengeteg hollywoodi sztárt tudott a barátai között, és még New Yorkból a Lower East Sideről ismerte Lucky Lucianot és Mayer Lanskyt. Ő építette őrületes összegért a nevadai sivatagban kaszinó hotelt a Hotel Flamingót: hatmillió dollárért. Itt is Mayer Lansky volt az agy, aki már Kubában bizonyított. A 40-es évek elején, amikor a poros sivatagi úton arra felé autóztak Lansky megkérdezte tőle: „miért nem építünk ide egy kaszinót, hiszen Nevada az egyetlen állam, ahol legális a szerencsejáték?” Amikor pár év múlva megkezdődek az építkezések Lansky tíz százalék részesedét kapott. Siegel mindenre figyelt. A legértékesebb alapanyagokból építkezett. 1946-ban megnyílt a Flamingó mintaképe a többi hasonlónak így a Sandnak is Las Vegas főutcáján. Siegelnek szomorú vége lett. A jelentős összeget, amit rá bíztak állítólag fekete számlára utalta, amiről senki sem tudott. 1947 június 20-án barátnője Bevery Hills-i otthonában megölték. A tetteseket máig nem találják. Flamingó ennek ellenére hasznosnak bizonyult luxus kivitelével együtt. Az egyik legkedveltebb játékhely lett a városban. Ahogy Havannában itt is egymás után nőttek ki a kaszinók a földből, és ahogy a kubai fővárosban úgy Las Vegasban is a maffia irányított. 1958 elején azonban a sikereknek egy időre befellegzett. A Sand megnyitása már nem hozott olyan jelentős hasznot. Las Vegas érezte a kubai konkurencia hatását. A válasz nem sokáig váratott magára. A nevadai szerencsejáték komisszió mindenkitől megvonta az engedélyt, akinek két helyen is volt befektetése. Persze azoktól, akikről tudta. Néhány befektetőt, mint például a clevelandi maffia főnököt Thomas „Blackjack” McGintyt bíróság elé állították. Végén ő beadta a derekát feladta a karibi befektetését. Később legalább nem bánta meg döntését. Nem veszítette el mindenét.          

Az 1958-as téli szezon volt az addigi legjobb üzleti időszak Kubában. A szerencsejáték gyors ütemben nőtt. Azelőtt soha nem látott tömegben érkeztek a turisták a szigetországba. A Pan Am légitársaság 39 dollárért kínált jegyet Miamiból oda vissza. Akár saját autóval is lehetett utazni, ugyanis a „West Indies Fruit and Streamship Company” átépítette két kompját a cél érdekében. A hotelek telt házzal működtek. A tengerparti húsz emeletes „Riviera” saját úszómedencével sem volt kivétel. Ez is Lansky tulajdona volt. Hivatalos kubai iratokban a gengszter, mint a hotel konyhájának vezetője szerepelt 36 500 dolláros éves fizetéssel. Ennek ellenére mindenki tudta, hogy ki a hotel tulajdonosa de a papírokon strómanok szerepelnek. 1958 elején a „Riviera” közkedvelt showműsorát élőben közvetítették az Államokban. A műsorvezető Steve Allan a következő módon köszöntötte a nézőket: „Itt vagyunk Havannában Mayer Lansky otthonában, és örülünk, hogy itt lehetünk.” Pár évvel azután, hogy illegális szerencsejátékért elítélték Lanskyt egy milliós nézőszámot produkáló műsorban, mint tisztességes üzletembert mutatták be. A maffia és Mayer Lansky sikereinek csúcspontján volt. De ez már nem sokáig tart. A viharfelhők már gyülekeztek a maffia által pénzelt rezsim felett. Mialatt a gazdag turisták élvezték az édes életet Havannában az ország lakosainak a többsége szegénységben élt. 1952-es Batista puccs óta felfegyverzett gerillák támadták a kormány intézményeit. Kezdetben a diktátor minden támadást a rettegett titkos rendőrségével próbált kivédeni, valamint cenzúrával, börtönnel, kínzásokkal. 1956 végén baloldali gerilláknak az ország keleti részében Fidel Castro vezetésével sikerült megszilárdítani helyzetüket. Háromszáz harcos a hegyekben egy szabad zónát hozott létre. 1958 elején a gerillák offenzívát kezdtek a hatalom ellen. Cukorfinomítókat robbantottak fel és ezzel olyan iparágat támadtak, amely az ország bevételeinek egyharmadát adta. De a főváros kapujában egy kőolajtárlót is felgyújtottak. Fidel Castro emberei az iskolákban és egyetemeken sztrájkokat szerveztek olyan sikerrel, hogy 1958 februárjában be kellett zárni az összes oktatási intézményt. Márciusban egy éjszaka alatt száz bomba robbant Havannában. A gerillák megtámadták a Nemzeti Bankot, ahol csekkeket éget el, de egy centet sem vittek magukkal. Castro és csapatai egyre erősödtek, már háromezren voltak és egyre közelebb kerültek Santiagóhoz és Havannához. 1958 nyarán az ország permanens szükségállapotban élt. „A szakállasok közel vannak a győzelemhez.” – jósolta meg szilveszter estéjén Lansky, sofőrje visszaemlékezése szerint. De ez milyen konzekvenciákkal jár rá és a hálózatára nézve Lansky maga sem sejtette. Őt is felkészületlenül érte a Batista rendszer bukása.

Még alig köszöntött be az 1959-es új év, amikor Mayer Lanksy asztalához lépett egy amerikai és valamit súgott a fülébe. Pontosan 1 óra 30 percet mutattak az órák. A maffia főnök felállt a „Plaza” Hotel asztalától és a terem oszlopos részén folytatta a beszélgetést a férfival. Amikor asztalához visszaért Lansky nyugodtnak tűnt. „Mindennek vége” mondta barátnőjének, Batista elhagyta Kubát és Dominikába ment. A forradalom győzött. Lansky barátnőjét Carment a sofőrjével hazavitette ő meg elindult körbejárni a kaszinóit. Az emberek még táncoltak a játékasztaloknál még megrakták tétjeiket. Lansky utasította sofőrjét, hogy a hotel garázsából hozzon el egy nem túl feltűnő autót a krém színű kabriolet most túl veszélyes lenne. Hajnali három órakor átszáguldottak a városon felkeresve a „San Soucit” a „Nacionalt” és a „Rivierát”.  Legalább a szilveszter esti bevételt megpróbálta biztos helyre vinni. „A legokosabb, amit tehetünk” – javasolta a „San Souci” tulajdonosának Santo Trafficantenak - visszahúzódni és láthatatlannak maradni.” Nemsokára ez sem segít.

Hajnali négy órakor új tánc kezdődött. Amikor az emberek megtudták, hogy Batista elmenekült az utcára vonultak. Énekeltek és ünnepeltek. Autódudáktól volt hangos a város. Aztán reggel kilenckor elszabadult a pokol. A sok évnyi elnyomás és félelem megbosszulta magát. Először a parkolóórákat fosztották ki. Ennek a bevétele, akárcsak az egykarú rablóké Batista veje zsebébe vándorolt. Azután a kávézókat és éjszakai lokálokat dúlták fel. Az egykarú rablókat az utcán verték szét. Végül a kaszinókat támadták meg. Ezek a korrupt rezsim szimbólumai lettek. „Deauville”-nek csak a üveg ablakait törték be, de „San Souci” már lángokban állt. A „Plaza”, ahol néhány órával korábban még Mayer Lansky tárgyalt égett és törmelékkel volt tele. A gerillák is bemerészkedtek a városba és a rendőrséggel keveredtek tűzharcba. Január elsőnapjának végén a gerillák járőröztek autókkal és a régi rendszer hívei elbújdostak. Megkezdődött a leszámolás. Már az új év hajnalán azt kiabálták az emberek halál a kollaboránsokra és amerikai gengszter haverjaikra. Castro kijelentette mi nem fogjuk a gengsztereket deportálni, hanem lelőljük őket. Az első dekrétumban betiltották a kaszinókat, mint a korrupció melegágyát. A maffia főnökök még sem hitték, hogy elveszett volna minden. Az első újsághíreket miszerint elhagyták a szigetet, cáfolták. Ugyanakkor az amerikai turisták tömegei menekültek. A gengszterek abban bíztak minden képlékeny Castro nem látja át a helyzetet és be fogja látni a kaszinóknak meg kell maradniuk, hogy Kuba gazdasága tovább működjön. Valóban Kuba új diktátora a szakszervezetek és a dolgozók nyomására – akik féltették a megélhetésüket - újra kinyitatta a kaszinókat, de azok már nem hozták a korábbi hasznot. Nem jöttek a turisták és a játékosok így eltűntek. Sok maffia tagot letartóztattak, de később kiutasították őket. Santo Trafficante úgy hitte 1959-ben a kivégzendők listáján szerepelt.

Az okos Mayer Lansky ekkor már rég lelépett. Amikor Castro bevonult Havannába repülőre szállt és valószínűleg egy bőrönd pénzzel Miamiba repült. Ugyan 1959 márciusában még visszatért Kubába, de hamar rájött itt nem lehet pénzt csinálni. Visszatért az USA-ba és ott folytatta üzleteit Las Vegasban, a Bahamákon és Michiganben. Az amerikai rendőrség folyamatosan figyelte, de még egy adócsalást sem tudtak rábizonyítani. Nyolcvan éves korában halt meg Miami Beachen. Havannai impériumának elvesztését igazából sohasem heverte ki. 1960-ban Castro az amerikai tulajdonokat államosította ezek között a kapitalista dekadencia szimbólumait a kaszinókat. Ezzel a maffia végképp kiűzetett a paradicsomból. A karibi birodalmuk végképp elsüllyedt.