A polgárháború után alig tudták a bolsevikok hatalmukat konszolidálni, amikor a vezetőjük, Vladimir Iljics Lenin agyvérzést kapott. Hatalmi harc vette kezdetét, amelyre Joszif Sztálin volt legjobban felkészülve.

Oroszország legfőbb forradalmárja először csak szédült egy kicsit. Amikor az ágyából felkelt meg kellett kapaszkodnia a szekrényben. Ez nem jelent semmit, nyugtatták meg az orvosok. De Vladimir Iljics Lenin sejtette valami nem stimmel. És jól sejtette. Rövid idő múlva 1922 május 26-án éjszaka a testének jobb oldalát már nem érezte. A karját és a lábát nem tudta mozgatni, sőt az arcának fele is lebénult. A mindenható diktátor kiszolgáltatva érezte magát. A legrosszabb az volt, hogy az az ember, aki a szónoklatai emeltek magasba, nem tudott beszélni. Pedig Lenin mindent megtett, hogy ne fajuljanak idáig a dolgok. Orvosai utasítására többször is visszavonult Moszkvától 35 kilométerre idillikus környezetben fekvő dácsájába. Kevesebbet dolgozott, hogy álmatlanságát, emlékezet kieséseit és fáradékonyságát kikúrálja. Most viszont világossá vált számára - legalább is környezetében így látták – nem fog sokáig élni. Orvosai - közöttük német specialisták - nem látták előre, hogy az 52 éves férfi agyvérzést fog kapni. Apja két évvel volt idősebb, amikor hasonló ok miatt meghalt. Ez a betegség fosztotta meg Oroszországot vezetőjétől, aki nélkül az 1917-es októberi puccs nem zajlott volna le és a polgárháborút sem a bolsevikok nyerték volna meg, ha egyáltalán bekövetkezik. Lenin betegsége nem csak személyes tragédia volt, hanem az egész kommunista mozgalomé. Az első proletár állam jövője került veszélybe. Lenin tudta kevés ideje maradt politikai végrendeletének elkészítéséhez, ugyanis ahogy ereje fogyatkozott, úgy foszlott semmibe a befolyása is. A beteget és a pártvezetést igazából egy kérdés foglalkoztatta, ki követi őt a hatalom csúcsán. A potenciális utódok között már elkezdődött a marakodás, a hatalmi harc, amelynek a végeredménye az egész világra befolyással lesz. 1922 tavaszán Oroszország éppen kezdte kiheverni a forradalom, a puccs, a terror és a polgárháború okozta sebeket. Volt ok a reménykedésre. Előző évben vezették be a NEP-et, az új gazdasági mechanizmust. A párt heves ellenállása ellenére Lenin engedélyezett ismét egy kis magántulajdont. A parasztok a gabona többletüket elvihették a piacra eladni és nem kobozták el tőlük. Minden szovjet polgár nyithatott üzletet és üzemet, maximum húsz alkalmazottal. Az államosított kisüzemeket és boltokat visszakaphatták egykori tulajdonosai. A magántulajdonban levő gyárakat, üzleteket a bolsevikok még az októberi puccs után államosították. Számukra ugyanis a magántulajdon a kizsákmányolással egyenértékű, tehát rossz dolognak számított. A polgárháború idején a parasztoktól elvették terményeiket, hogy a városokat és a hadsereget élelmezzék. Ez az intézkedés vidéken éhínséghez vezetett. Egyedül 1921/22-ben öt millió ember halt éhen. A rendszer védelme miatt Lenin radikális irányváltásra kényszerült. Az új gazdasági mechanizmus egy kényszerintézkedés volt. A parasztokat meg kellett nyugtatni, mert már így is sok helyen lázadtak. De ugyanakkor a termelést növelni kellett. A nagyvállalatok viszont állami kézben maradtak. Hatalmas konglomerátumokban fogták össze őket. A munkásaiknak enni, ruházkodni, valamint a családjukat eltartani kellett. A rendelkezések meghozták eredményüket. A boltokban ismét lett áru. Az intézkedések azonban Lenin akarata szerint csak átmenetiek voltak. A rezsim egy kicsit engedett a szorításon, hogy a nép levegőhöz jusson.

A bolsevik vezetőknek is nyugalomra volt szükségük. Négy éven keresztül Lenin napi 16 órát dolgozott, parancsokat osztogatott, elvtársaival diskurált, cikkeket írt.  Úgy tűnik sikerrel. A rezsim megvédte hatalmát, az ellenzéket pedig erőszakkal felszámolták. De Lenin az erőfeszítésekbe belefáradt. Rosszul aludt és gyakran ingerülten reagált dolgokra. Egyik orvosának elmesélte kényszerképzetei vannak. 1921 nyarán a pártvezetésnek kénytelen volt bevallani, nem tud dolgozni. A nyilvánosság ebből alig érzékelt valamit. Lenin egészségi állapota államtitoknak számított. A proletár vezető polgári viszonyok között élt. Gorkijban levő dácsájában volt központi fűtés, elektromosság, telefon, télikert és könyvtár. A garázsban egy az elvtársak által vásárolt Rolls-Royce állt. A ház korábban egy tábornoké volt klasszicista stílusban épült egy dombon, amit tiszta levegő vett körül. Sétákat lehetett tenni egy közeli folyóhoz, ami Lenint általában megnyugtatta. Ennek ellenére állandó fáradtságról beszélt, pont az az ember, aki korábban tele volt energiával. A gondos ápolás és orvosi felügyelet ellenére fokozatosan elhagyta az ereje. Egyik orvosa úgy sejtette ólom mérgezte meg az agyát és ez okozta a fejfájását. Még 1918 augusztusában egy merényletet követtek el ellene és egyik golyó a nyakába fúródott.  1922 áprilisában Lenin hozzájárult a műtéthez, hogy a lövedéket kivegyék. A veszélyes beavatkozás komplikációkkal járt, de eltávolították a pisztolygolyót. Csakhogy a műtétnek következményei voltak.  Egy hónap múlva jött az agyvérzés és a beszédkésség időleges elvesztése. Az első sokkon hamar túltette magát és ismét tudott járni és beszélni. Kutyájával sétálni ment és gombát gyűjtött. Amikor az orvosai a munkáról végleg le akarták beszélni azt válaszolta, a nélkül nincs semmije. Egyre gyakrabban foglalkoztatta a kérdés ki legyen az utóda. A rangsor a bolsevikok között már kialakult. 1917 óta a második embernek a 42 éves Lev Trockij számított. Egy tehetséges megélhetési forradalmár, aki tevékeny részt vállalt az októberi puccsban, megszervezte a Vörös Hadsereget, majd a polgárháborúban kegyetlen eszközökkel győzelemre vezette. Nélküle nem lett volna szovjet birodalom.  De a párt önteltnek tartotta, aki öntörvényűen vesz részt a párt irányításában. Inkább tábornokként viselkedik, mint elvtársként.  Nem mellesleg sokáig a Leninnel szemben kritikus mensevikekhez tartozott és csak röviddel a forradalom előtt csatlakozott a bolsevikokhoz. A pártban voltak antiszemiták is, akik rossz szemmel néztek a zsidókra. Trockij eredeti neve pedig Lev Davidovics Bronstein volt és zsidó származású volt. Lenintől távol álltak az ilyen előítéletek, de nem szerette az arrogáns értelmiségieket. Lenin látta, hogy Trockij mennyire nem akar részt venni a közös vezetésben. Ez nem tetszett neki. De ugyanakkor a képességeit becsülte. 

Trockij legnagyobb ellenlábasa a 43 éves Josef Sztálin volt. A grúz származású férfi a kezdetektől fogva a bolsevikokhoz tartozott. Csodálta a radikálisan gondolkodó Lenint, aki 1912-ben a párt központi bizottságába meghívta. Nagy szorgalomról tett tanúbizonyságot és jó szervezőnek számított. Lenin Sztálinban hűséges követőt látott. Néhány héttel az első agyvérzése után új pozíciót hozott létre számára a központi bizottság első titkári címét. A központi bizottság a nagyhatalmú testület volt a pártvezetés és a párttagság között. Sztálin az első tikári beosztással ellenőrzése alá vonhatta a rohamosan növekvő számú pártfunkcionáriusokat. Amikor Sztálin első titkár lett a titkárságán 600 ember dolgozott, többen, mint Leninnek a Népbiztosok Tanácsában. Ezer számra adták ki a jelentéseket és direktívákat. Nyomás alatt tartották a pártfunkcionáriusokat, meghatározták ki az ellenség és ki a barát. A párt megtanulta a Moszkvának való engedelmességet. Sztálin nagyon jó memóriával rendelkezett és nagyon kitartó volt. Úgy tűnt a pozíciót neki találták ki. Lenin ismerte Sztálin durva és kíméletlen oldalát, de úgy gondolta saját céljaira jól fel tudja használni. Amikor egyik ápolónője Sztálin dörzsöltségére figyelmeztette, azt felelte neki, Sztálin nem olyan intelligens. Sok elvtársa a himlőhelyes arcú grúzt középszerűnek tartotta. Sztálin valójában Lenin első rohama után azon dolgozott, hogy pozícióját erősítse. Vidékről Moszkvába hozatott hozzá hű funkcionáriusokat, miközben Lenin előtt hűséges hivatalnoknak mutatkozott. 1922 júniusa és augusztusa között kilenc alkalommal utazott Gorkijba Leninhez. Amikor Sztálin a dácsába megérkezett Lenin utasította a személyzetét, hogy kínálják meg vörösborral. Sztálin összekötő ember akart lenni Lenin és a pártvezetés között. Amikor 1922 októberében Lenin visszatért Moszkvába Leninnek is feltűnt, hogy Sztálin hamis lapokkal játszik.  

Mialatt Lenin Gorkijban tartózkodott Sztálinnak sikerült két szövetségesre szert tennie. Grigorij Zinovjevre a nagyhatalmú petrográdi szovjet vezetőjére és Lev Kamenyevre. Mind a kettő a hét fős politikai bizottság tagja, ami a párt legmagasabb vezetői testületének számított. Ez a szervezet hetente kétszer ülésezett, és a központi bizottság plenáris ülései között irányította a pártot. Sztálin, Zinovjev és Kamenyev a plenáris ülések előtt találkoztak és megbeszélték, hogyan befolyásolják követőiket, hogy nekik kedvező módon szavazzanak. Mind a hárman saját maguknak akarták a hatalmat és a másik kettőt csak kihasználták céljaik elérésében. A Trockijjal szembeni gyűlölet kötötte össze őket. Féltek attól, hogy ő szerzi meg a hatalmat. Legjobb helyzetben Sztálin volt, mint első titkár.  Beleszólása volt a vezető káderek kiválasztásába. Egyedül 1922-ben 10 ezer pártagot tudott helyzetbe hozni, akik a követői voltak, vagy később azok lettek.  Ezek többsége a földalatti mozgalom idején, vagy a polgárháborúban csatlakoztak a párthoz. Pragmatikus módon gondolkodtak, távol álltak a Trockij mögött felsorakozó értelmiségiektől. Inkább elfogadták Sztálin egyszerű elveit a proletár egységről és szabályokról. Vezető pozíciójukat a grúz vezetőnek köszönhették, hozzá is voltak hűségesek. A titkos rendőrség, amellyel Sztálin jó kapcsolatokat ápolt adta az információkat a lehetséges ellenfelekről. Leninnek egyre jobban feltűnt Sztálin törekvése a hatalom megragadására és egyre kevesebb ereje volt ez ellen tenni. Egy ilyen próbálkozása volt Trockijt a népbiztosok tanácsának helyettes vezetőjévé tenni. Ezt a grémiumot mindig Lenin vezette. Halála esetén az állam irányítása Trockij kezébe került volna. De Trockij elutasította az ajánlatot, ugyanis a testület fej volt test nélkül. Ugyan névleg ez irányította a szovjet birodalmat, de a vidéken nem voltak hivatalai. Azért, hogy az akaratát keresztülvigye szüksége volt a pártra. Lenin maga alakította ki ezt a hatalmi struktúrát, amelyben az államhatalom csúcsán nem a kormány szerepét betöltő népbiztosok tanácsa áll, hanem a pártvezetés a politikai bizottsággal. A párttagság számával együtt a párt befolyása is nőtt. Például vidéken, ahol a lakosok négyötöde élt a párt átvette a vezetést a régi falusi közösségektől. Trockij tudta a népbiztosok tanácsa Lenin halála után veszíteni fog jelentőségéből. Lenin Trockij elutasítása ellenére kitartott mellette. A két férfi sok dologban hasonlóan gondolkodott. Sztálin, Zinovjev és Kamenyev törekvéseivel egyikük sem értett egyet. Lenin Trockijban látta a reményt Sztálin hatalmi ambícióinak féken tartására.

Mindenekelőtt egy kérdésben tért el Lenin és Sztálin véleménye. Hogyan kell összefogni a szovjet tagköztársaságokat. Egy évvel korábban Fehéroroszországot, Ukrajnát, Oroszországot és a Transzkaukázust egy kormány irányítása alá helyezték. Ebből jött létre a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, a Szovjetunió. Ebben a dologban a vezetés minden tagja egyetértett. De a nem orosz nyelvű tagköztársaságok és Moszkva konkrét viszonyáról éles vita tört ki Lenin és Sztálin között. Mint nemzeti népbiztos Sztálin benyújtott egy tervezetet. Ebben minden hatalmat Moszkvában központosított volna. Az éppen függetlenné váló országok, mint autonóm területek csatlakoznának az unióhoz, ugyanúgy, mint a gyűlölt cári időszakban.  Tehát a nagy orosz szomszéd uralma alatt élnének. Sztálin a klasszikus marxi felfogást képviselte, miszerint a nemzeti hovatartozás kevésbé fontos, mint az osztály hovatartozás. Lenin viszont azon a véleményen volt, hogy érzékenynek kell lenni a nemzeti érdekekkel szemben. Ezért nagyobb szabadságot akart adni a nem oroszul beszélő népeknek. Ezt keresztül is vitte és belefoglalták az 1922 december 30-án életbe lépett alkotmányba. Az más dolog, hogy sok más az alkotmányba foglalt szép szólammal együtt, ez sem érvényesült. Sztálint a vereség nem lombozta le. Tovább folytatta harcát a hatalomért. A beteg Lenin tovább vezette a politikai bizottság és a népbiztosok tanácsának üléseit. A gyenge állapotára tekintettel három órában maximálták az ülések hosszát. Mégis 1922 december 16-án Lenin a Kremlben másodszor is agyvérzést kapott. A központi bizottság határozatot hozott, hogy sem a munkatársak, sem a közvetlen környezete nem zavarhatja Lenint politikai kérdésekkel. A tolókocsiba kényszerült pártvezető naponta csak 10 percet diktálhatott titkárnőinek. Ezeknek az ellenőrzésével a központi bizottság pont azt az embert bízta meg, aki a posztjára áhítozott, Sztálint. Ez a döntés felért egy párton belüli puccsal. Lenin gyakorlatilag Sztálin fogja lett.  A grúz vezető meg volt győződve arról, hogy Lenin a közel jövőben meg fog halni. Az elvtársainak csak annyit mondott: Leninnek annyi. Amikor Lenin ezt megtudta levelet diktált, amiben azt írta: „Nem vagyok még halott, de Sztálin vezetése alatt, már eltemetnének.”

1922 december 23-én reggel röviddel nyolc óra után Lenin magához hívatta titkárnőjét. A pártkongresszusnak akart levelet írni. A „javaslatok”, amit az 1923 április elején összeülő kongresszus küldötteinek írt, a napi tízperces penzumok miatt csak két hét alatt készültek el. A levelet politikai végrendeletnek szánta. Az írásban mély csalódásának adott hangot a forradalom alakulása miatt. A szakadék egyre nagyobb lett az egyszerű párttagok és a pártvezetői között, mert a pártbürokrácia egyre csak nőtt. Azért, hogy ezt kiegyensúlyozzák Lenin javasolta munkások és parasztok felvételét a központi bizottságba. Azt írta, hogy Sztálin és Trockij közötti vita pártszakadáshoz vezethet. Minden fenntartásai ellenére Trockijt pozitívan ítélte meg. A központi bizottság legtehetségesebb tagjának tartotta, aki ugyanakkor nagyon öntelt és szereti a dolgokat adminisztratív eszközökkel elintézni. Sztálin az egykori protezsáltja viszont maga a gonosz. „Sztálin elvtárs miután a központi bizottság titkára lett, nagyhatalmat koncentrált a saját kezében. Meggyőződésem, hogy mindig érteni fog ahhoz, hogy ezt a maga javára kihasználja.”  1923 január 4-én még érthetőbben fogalmazott: „Sztálin túl durva. És ezt nem lehet a főtitkár esetében tolerálni. Javaslom az elvtársaknak megfontolásra, Sztálin leváltását és helyette mást keresni, aki Sztálin elvtárshoz képest udvariasabb, lojálisabb, toleránsabb.” Egy megsemmisítő vélemény. Ha ez a küldöttek elé kerül Sztálinnak vége. Ezért Lenin szigorú titoktartást rendelt el. Halála esetén felségére várt a feladat, hogy a boríték tartalmát a küldöttek megismerjék. A bolsevikok vezére nem is sejtette, hogy a levél tartalmát a titkárnője Sztálinnak továbbította.

Lenin még egyszer vissza küzdötte magát az életbe. Ugyan 1923 januárjában ismét időlegesen a jobb oldalára megbénult, de februárban ismét tudta mozgatni a kezét és a lábát és fejfájása is elmúlt. Időnként teljesen egészségesnek érezte magát. Sőt egy cikket is diktált a Pravda számára. Az írásban kritizálta a párt állapotát. Szerinte túl bürokratikussá vált és változtatásokra van szükség. Sztálin egyre erőteljesebben éreztette Leninnel, hogy az ideje lejárt. A főtitkár informátorain keresztül megtudta, hogy 1922 december 21-én Lenin levelet írt Trockijnak. Ebben Lenin megköszönte a harcostársának kemény kiállását Sztálinnal szemben. A levélre való reagálásként Sztálin telefonon leszidta Nadesda Krupszkaját Lenin feleségét. Amikor 1923 januárjában Lenin erről tudomást szerzett levelet diktált a főtitkárnak. A levélben kikérte magának, hogy Sztálin így bánjon a feleségével és azonnali bocsánatkérésre szólította fel. Ha ezt nem teszi, akkor megszakít vele minden kapcsolatot. Pár hónappal korábban egy ilyen levél térdre kényszerítette volna Sztálint. Most közömbösen válaszolt, lényegében nem tanúsított megbánást. Leninnek nem volt módja a provokációra válaszolnia. 1923 március 7-én tovább romlott az állapota. Három nap múlva újra agyvérzést kapott. Megint lebénult a jobboldala és ráadásul a balkarja is. Beszélni sem tudott már érthetően. 1923 április elejei kongresszuson nem tudta megtartani beszédét. Sőt már a politikai életbe se tudott visszatérni.

Ezzel Trockij a párton belüli támaszát elvesztette. Nyilvánvalóvá vált egyedül kell megvívnia párbaját Sztálinnal. Annak ellenére, hogy tudott Lenin Sztálin elleni haragjáról, nem próbálta meg betámadni Sztálint. Amikor a főtitkár azt javasolta, hogy a kongresszust két héttel halasszák el, megszavazta, holott tudta, hogy helyzetét gyengíti. Mai napig tisztázatlan miért viselkedett így. Valószínűleg nem akart „frakciózás” bűnébe esni. Maga Lenin tiltotta meg a 10-ik pártkongresszuson egy határozatban, hogy ellenzéki frakciók, csoportok alakuljanak a párton belül. A kongresszus elhalasztásával Sztálin időt nyert, amit ki is használt. A küldöttválasztást a távoli körzetekben annulálta és új választást rendelt el, most már a főtitkár szigorú felügyelete mellett. Trockij embereit kiszorították és Sztálinhoz hű embereket hoztak helyzetbe. 1923 április 17-i kezdődött pártkongresszuson Trockij kerülte a konfliktust Sztálinnal. Szerette magát – mint a polgárháborúban – megfontolt vezetőként bemutatni. De ugyanakkor tartott a nyíltszíni vereségtől. A gazdasági reformok szükségességéről beszélt, meg arról, hogy az új gazdaság politika nem fog örökké tartani, mert a piacgazdaság az ördög találmánya. Ezzel nem az első titkárt kritizálta, hanem indirekt a NEP kitalálóját Lenint. Röviddel utána emelkedett szólásra Sztálin. Kifejtette, hogy az utóbbi időben Lenin sokat felejtett. Ezzel arra utalt, hogy a bolsevik vezér utolsó idejének kritikái a betegsége számlájára írhatók. Ezzel Sztálinnak sikerült Lenin diszkvalifikálnia és ugyanakkor az iránta való hűséget kimutatnia. A kongresszus megválasztotta a 40 fős központi bizottságot és ebben csak Trockij három követője maradt csak bent. Trockij csak hónapok múlva merte nyíltan felvenni a harcot Sztálin ellen. 1923 októberében egy levélben a központi bizottság szemére hányta, hogy elnyomja a párton belüli demokráciát. Csakhogy a testületben már nem volt támogatója. Egy rendkívüli pártgyűlés „frakciózás” miatt elítélte. Az egykori második számú bolsevik éppen, hogy elkerülte a kizárást.

Mialatt Sztálin Zinovjevvel és Kamenyevvel egyre jobban megerősítette a szövetségét, Lenin egyre gyengébb lett. Időközben visszatért Gorkijba, a dácsájába és jó időben kint ült a tolószékében sapkával a fején. Felesége Tolsztoj és Gorkij regényeket olvasott fel neki. Minden kísérlet, ami beszéd képességét próbálta visszaállítani kudarcot vallott. 1924 január 19-én szemfájásra panaszkodott. Rá két napra elveszítette az öntudatát.  Kiverte a veríték és magas lett a pulzusa valamint a láza. Az orvosai, a nővérek, a testőrei és a felesége voltak jelen, amikor 18 óra 50 perckor meghalt. A gyász mértéke, ami az országban tapasztalható volt magukat a bolsevikokat is meglepte. Két nap múlva ezrek vonultak el a Moszkvában a felravatalozott holtteste előtt.  Kétezer fős szovjetkongresszus előtt Sztálin kijelentette Lenin megparancsolta a pártnak az egység megtartását. Az októberi puccs vezetőjét 1924 január 27-én temették el. A Vörös téren mínusz 35 fokot mértek. Dinamittal robbantottak alapot egy ideiglenes mauzóleumnak a Kreml falánál. Sztálin vezette a díszőrséget, amely a koporsó mellett állt. 500 ezer ember rótta le a kegyeletét a koporsónál. Csak kevés párvezető hiányzott a temetésről. A legismertebb Trockij volt. Lázas volt és fáradt. Pár nappal korábban ment a Fekete tenger partjára Szohumiba. Ott értesült Lenin haláláról. Rögtön táviratot írt Sztálinnak, hogy visszatér Moszkvába, de Sztálin lebeszélte róla.  Annak ellenére, hogy Trockijnak lett volna ideje visszatérni a fővárosba, Sztálinra hallgatott és nem ment vissza Moszkvába a temetésre. Sztálin ezzel szemben Lenint, mint egy szentet eltemetette és a leninizmust tette meg fő vallássá, amelynek ő lett a főpapja. A család és több pártvezető akarata ellenére Lenin holtestét tartósítatta és a mauzóleumban közszemlére helyezte. Nem sokára Petrográdot átnevezték Leningráddá. Az egykori bolsevikvezető portréját minden hová kitették, irodákba, üzemekbe az utcákra. Sztálin helyzete annak ellenére nem változott, hogy Krupszkája nyomására Lenin róla írt javaslatát felolvasták a pártvezetés 57 tagja előtt. A főtitkár ugyan felajánlotta a központi bizottságnak a lemondását, de a hozzá hű embereknek köszönhetően ezt nem fogadták el. Trockij mindeközben tovább erőltette a világforradalom megvalósulását, elsősorban Európában. Sztálin ezzel szemben „szocializmus egy országban” ideológiáját kezdte hirdetni. 1925-ben kijelentette ennek megvalósulásához egységre van szükség. Trockijnak mennie kell. Ráadásul az ideológia terén Sztálin szembe állította a trockizmust a leninizmussal. Lépésről lépesre Zinovjevet és Kamenyevet is kiszorította a hatalomból. Trockij lassan elvesztette az idegeit. Egy 1926-os központi bizottsági ülésen rámutatott Sztálinra, mint a forradalom sírásójára. Sztálin dühösen hagyta el az üléstermet. Egy év múlva a pártvezetés kizárta Trockijt a pártból. Az októberi puccs tízedik évfordulóján már a jelszavak tekintetében is megjelentek a Trockij ellenes hangok. 1928 január 16-án Trockijt Kazahsztánba száműzték. Később Törökországba, Franciaországba majd Mexikóba üldözték. 1940-ben itt ölette meg Sztálin. Zinovjevet és Kamenyevet a harmincas években, kirakatperben elítélték és kivégezték. De gyakorlatilag a hatalmi harc Trockij száműzetésével eldőlt. Sztálin 1953-ben bekövetkezett haláláig uralmon maradt, mint Lenin örököse. Hatalma több millió ember életébe került. Ugyanakkor terrorja idején Szovjetuniót világhatalommá tette. Véres és kegyetlen uralmával nem tett mást csak Lenin hatalom gyakorlásának módját követte.                                                         

 Alig ért véget 1945-ben a második világháború egymással kezdett rivalizálni a két győztes nagyhatalom a világhatalomért. Ebben a harcban fontos szerepet játszottak az amerikai és szovjet titkosszolgálatok.

1948 augusztusában letartóztatták Alger Hisst egykori magas rangú diplomatát, a Carnagie Alapítvány elnökét. 1950 januárjában egy amerikai bíróság hat év börtönre ítélte a Szovjetuniónak végzett kémkedésért. A viszonylag enyhe ítéletet az magyarázza, hogy nem tartották nagy halnak, pedig az volt. Éppen ezért a perbe fogása világpolitikai jelentőséggel bírt. A nagy antikommunista Joseph McCarthy az Amerika Ellenes Ügyeket Vizsgáló Bizottság vezetője, Hiss személyében példát látott arra, hogy az amerikai külügyminisztérium tele van kommunistákkal. A vizsgáló bizottság nem csak a kommunista ellenes hisztériát erősítette az Egyesült Államokban, hanem Richard Nixon útját is kikövezte a hatalomba. A későbbi elnök ugyanis tevékenyen részt vett a bizottság munkájában és ismertségét ennek köszönhette, konkrétan a Hiss ügynek. Alger Hisst Whittaker Chambers újságíró azzal vádolta, hogy a Roosevelt kormányzat külügyi munkatársaként a harmincas évek óta a szovjeteknek dolgozott. Chambers, aki maga is kommunista volt, azt vallotta McCarthy bizottsága előtt, hogy Hiss a jaltai konferencián és az ENSZ létrehozásában szovjet ügynökként vett részt és elárulta a hazáját. A Hiss ügynek magyar szála is volt Noel H. Field személyében, aki szintén amerikai kommunista volt és Hissnek dolgozott. Fieldet a Rajk perben ítélték el furcsa módon amerikai ügynökként, amiből egy szó sem volt igaz. Field hű volt a kommunizmushoz és a Szovjetunióhoz. Ezért is vállalta a Rajk perben a ráosztott szerepet. Persze nagyon más választása nem volt. Szabadulása után haláláig Magyarországon élt. De vissza Alger Hisshez. Ma is sokan gondolkodnak azon mi lett volna a hidegháborúból Hiss ügye nélkül. Nixon befutotta-e volna az a pályát, ami a Watergate ügyben végződött?  

1945-ben még nem volt hidegháború. De a repedések, amelyek idővel mély szakadékká váltak, már megjelentek. A bizalmatlanság megvolt, de a zsákmányon való osztozkodás és az ellenség legyőzésének közös öröme még elfedte ezt. Még a háború idején a titkos ügynökök összeírták kit és mit érdemes a németektől megszerezni. Tübingenben az amerikaiak begyűjtötték Carl Friedrich von Weizsäcker, Otto Hahn, Max von Laue atomtudósokat, Oberhofban egy sí hotelben pedig Werner von Braunt és munkatársait a rakétatechnika legjobb ismerőit. A Harz hegységben felfedezték „Dora-Mittelbau” földalatti labirintus rendszerét, ahonnan gyorsan elszállították a rakéta alkatrészeket és a hajtóműveket mielőtt a szovjetek odaértek volna. Az oroszoknak csak a maradék jutott. A „Dora-Mittelbau” komplexumot megpróbálták újra üzembe helyezni, de a kezükre került egykor a V2 rakétán dolgozó német szakembereknek dokumentáció híján fejből kellett dolgozniuk. 1947-ben az egész üzemet a német mérnökökkel együtt a Szovjetunióba szállították. Itt építették meg – versenyben a szintén németekkel dolgoztató amerikaiakkal – az első szputnyikot. Szintén a Szovjetunióban dolgoztak német atomtudósok, mint Manfred von Ardenne, hogy az atombomba építés területén behozzák a szovjetek lemaradását. Ők támogatást is kaptak nyugaton szovjeteknek dolgozó kémektől. Ezek közül a leghatékonyabb a német születésű Claus Fuchs volt, aki mint meggyőződéses kommunista szolgáltatott adatokat már a világháború idején az amerikai atomprogramról. Az 1933-ban a nácik elől Németországból elmenekült fizikus 1942-től 1949-ig adott át információkat a szovjeteknek. Azt állította azért tette, mert nem nézhette jó szemmel, hogy a nukleáris fegyverek előállításának titkát az amerikaiak meg akarták maguknak tartani. 1949-ben azon bukott le, hogy az amerikaiak megfejtették az oroszok titkos kódját, amin kommunikáltak. 14 évre ítélték, ebből kilencet ül le, ami után Kelet Németországba toloncolták ki. Az amerikai atomkémek közül a leghíresebb a Rosenberg házaspár volt. Julius és Ethel Rosenberg David Greenglass, Ethel fiútestvérének segítségével látták el információval az amerikai atomprogramról a szovjeteket. Greenglass technikusként dolgozott Los Alamosban, az amerikai atombomba szülőhelyén. Fuchssal egy időben buktatták le és ítélték halálra őket. A Rosenbergék is kommunisták voltak és nem pénzért dolgoztak. Moszkva az ügyükben nemzetközi tiltakozást szervezett ennek ellenére 1953-ban villamosszékben kivégezték őket. Az Egyesült Királyságban élt Melitta Norwood, aki titkárnőként dolgozott az angol atomprogramban és bevallása szerint mindent továbbított a szovjeteknek, ami a kezébe került. 87 éves korában bukott le, amikor már rég nem dolgozott kémként. A hatóságok éppen ezért nem is tettek ellene semmit. Melitta pedig tovább kapta a KGB-től a havi 20 font nyugdíját.

Természetesen a nyugatiaknak is voltak kémei a vasfüggöny mögött. Az egyiket Oleg Penkowskinak hívták. Sok éven át szolgálta a szovjet hírszerzést. Nyikita Hruscsov idején, amikor a szovjetek intenzíven egy atomháborúra készültek, oldalt váltott. Úgy tartotta, hogy Hruscsov tönkre teszi az orosz népet ezért mindent meg kell ellene tenni. 1961 tavaszától 1962 őszéig több információt küldött, mint bármelyik korábbi amerikaiaknak dolgozó kém. Az összekötője a brit „üzletember” Grenville Wynne volt. Ő csempészte nyugatra a megszerzett információkat. 1961 kritikus év volt. A berlini fal felépítése után Hruscsov Kelet Németországban lehetséges háborúra készült elő. Penkowskinak köszönhetően a nyugat mindenről értesült. Így a meglepetésnek szánt esetleges atomcsapás nem maradt titokban.  De a legfontosabb szolgálatot a kubai válság idején tette. 1962-ben a szovjetek elhatározták felfegyverzik Kubát. Rakétákat szállítottak a karibi szigetre, olyanokat, amelyekkel elérhetik az USA-t és atomrobbanófejjel is felszerelhetők. John F. Kennedy nehéz döntés előtt állt. Ha túl keményen reagál, a harmadik világháborút kockáztatja meg. A CIA egyik moszkvai ügynökére hívta fel a figyelmét. Megkérdezték tőle a szovjetek mennyire vannak felkészülve egy háborúra. 32 óra múlva jött a válasz. A szovjetek még nincsenek felkészülve egy atomháborúra. Kennedy most már nyomás alá helyezhette Hruscsovot, hogy az atomkalandját befejezze. De szinte ugyanebben az időben Penkowski lebukott. Mivel gyorsan kellett cselekednie óvatlan volt. Moszkvában letartóztatták. Vele együtt leplezték le Grenville Wynnet, akit Magyarországon kaptak el. Ketten együtt álltak bíróság elé. Penkowskit halálra, Grenville Wynnet pedig nyolc évre ítélték. Őt nem sokára kicserélték egy másik kémre.

Penkowskival párhuzamosan dolgozott a CIA-nak Ryszard Kuklinski lengyel katonatiszt. Őneki is sikerült egy időben küldött üzenettel a nagyobb konfliktust megakadályoznia. 1980-as évek elején Lengyelországban a Szolidaritás szakszervezet súlyos belpolitikai gondokat okozott a kommunista vezetésnek. A szovjetek már készen álltak egy katonai beavatkozásra, amit az amerikaiak nem néztek volna tétlenül. Jimmy Carter amerikai elnök még időben figyelmeztette a szovjetvezetést Kuklinski információi alapján és ezzel távol tartotta őket egy ilyen lépés megtételétől. A világnézet és az ideológiai szimpátia a hidegháború fontos –ha nem is kizárólagos- szerepet játszott a kémek beszervezésében. Az úgynevezett „Cambridgei ötöket” még a két világháború között szervezte be a szovjet titkosszolgálat. Meggyőződéses kommunisták voltak mind annak ellenére, hogy a felső középosztályból származtak és az egyetemi éveik alatt lettek a szovjetek emberei. A leghíresebb közöttük Kim Philby volt. Neki sikerült olyan helyzetbe jutnia, hogy ő felügyelte a Szovjetunióba küldendő és ott foglalkoztatott ügynököket. Róluk az adatokat Moszkvába továbbította. A csoport többi tagját – Donald McLean, Guy Burgess és Anthony Blunt – az ötvenes évek elején buktatták le. Bluntot hosszú idejű börtönre ítélték. McLean és Burgess a Szovjetunióba szöktek. Philby is ide menekült 1963-ban. Őt a már lebukottakhoz való viszonya tette gyanússá. Philby a Szovjetunióban nagy megbecsültségnek örvendett. Végül is éveken át az amerikai és az angol titkosszolgálatot hosszú éveken át az orruknál fogva vezette. Több kitüntetést kapott a Szovjetunióban és a KGB tábornoka lett. Amikor angolok Moszkvában kérdezték tőle mi hiányzik neki legjobban a szülőhazájából azt mondta a Worcester szósz. Halála után a felesége Angliában 32 eurónyi nyugdíjat kapott. Ebből nem tudott megélni ezért eladta jó pénzért Philby Graham Greenehez a híres íróhoz írt leveleit. Philby egyébként Greene elöljárója volt a brit titkosszolgálatnál. A „Cambridgei ötöknek” magyar kapcsolatuk is volt. A harmincas években egy kiugrott pap Mály Tivadar volt a szovjetek felé az összekötő tisztjük Angliában. Mályi az első világháborúban esett orosz hadifogságba és lett kommunista. Kim Philby szintén a harmincas években többször járt Magyarországon és állítólag Péter Gáborral is kapcsolatba került, aki később szabósegédből az ÁVH véreskezű vezetője lett.

Minden titkosszolgálat megpróbálja a lebuktatott ügynököt átállítani, hogy kettős ügynökként dolgozzon. Ilyen volt Geroge Blake. Az eredetileg angol ügynököt a szovjetek átállították és ő minden információt, amihez hozzá jutott tovább adott Moszkvának. 1961-ben lebukott és 42 évre ítélték. 1966-ban viszont sikerült fogolytársával Sean Bourke-vel megszöknie és Oroszországba menekülnie. Itt Blake megpróbálta Bourke-t a szovjetekkel megölteni biztonsági okokból. De ebbe a szovjetek nem mentek bele. A hidegháborúnak voltak furcsa helyszínei. Például Berlin. Itt az amerikaiak és a britek Nyugat Berlin Rudow kerületéből alagutat ástak Kelet Berlin alá, hogy szovjet katonai telefonvonalakat hallgassanak le. Tizenegy hónapon át működött a lehallgatás. 50 ezer mágnesszalagnyi beszélgetést rögzítettek és küldtek Londonba és Washingtonba, majd az oroszok leleplezték az akciót. A szovjetek tizenegy hónapon keresztül tudtak a lehallgatásról. Kitől? George Blake-től. Csakhogy az emberüket nem akarták lebuktatni ezért vártak ki a leleplezéssel. Egy új fajta kémkedésre adott lehetőséget a repüléstechnika fejlődése. Az amerikaiak 1954-ben kifejlesztettek egy forradalmian új repülőgépet, ami a rendkívül könnyű felépítménye miatt 20 kilométer magasba tudott emelkedni és nem mellesleg nehezen beazonosítható volt. U2 volt a neve és egy feladata volt nagy magasságban felvételeket készíteni. A fotótechnika, főleg a lencsék olyan fejlettek voltak, hogy nagy magasságból még az autók márkáit is be lehetett azonosítani. Ezek segítségével fedezték fel a Kubába telepített szovjet rakétákat. De a szovjeteknek végül sikerült lelőni egy az országuk felett repülő U2-t. 1961-ben a pilótát Gary Powerst Moszkvában kémkedésért elítélték. 1962 februárjában Berlinben a kémek hídján a nyugatot a kelettel összekötő Glienicke hídon kicserélték Rudolf Abel nevű az USA-ban elfogott szovjet kémre. Powers egyébként az Urálban található Majak ipari centrumról is készített felvételeket, ahol 1957szeptemberében történt atombaleset, amit a szovjetek letagadtak. Sőt még az ipari centrum létét is tagadták. Pedig a balesetkor fél millió ember volt kitéve radioaktív sugárzásnak. A radioaktív részecskék 23 ezer km² területet szennyeztek be. A csernobili katasztrófáig ez volt a legsúlyosabb atombaleset. A repülőgépeknél sokkal hatékonyabbak voltak a kémműholdak. Az amerikaiak az elsőt a Discoverer 14-et 1960 augusztus 16-án állították földkörüli pályára. Egyedül ez a műholddal 5000 méter filmanyagot hoztak vissza a földre. Egy ötödét a Szovjetuniónak sikerült vele lefényképeznie. 1962-ben kezdtek meg a szovjetek az űrből kémkedni. Az amerikaiakhoz képest az volt a különbség, hogy a szovjeteknek gyakrabban kellett a műholdjaikat cserélni. A cserékre azért volt szükség, mert az elkészült fotókat le kellett hozni a földre. Egyébként a csere az amerikaiaknál is gondot jelentett. Egy ilyen csere miatt maradtak le az amerikaiak az 1968 augusztus 21-i csehszlovákiai bevonulásról. 1976-ban megváltozott a helyzet. Az ekkor KH-11 műhold (KH=keyhole, kulcslyuk) már olyan technikával volt felszerelve, amely már rádiójelekkel küldte a képeket a földre. A műholdas kémkedés nagyban hozzájárult a nagyhatalmi egyensúlyhoz. 1960-as években a CIA abból indult ki, hogy a szovjeteknek 140 -200 nagy hatótávolságú rakétával rendelkeznek. Az első Discoverer repülések után kiderült alaposan elszámolták magukat. A szovjeteknek csak a tizede volt a feltételezett számnak. Az utóbbi években a műholdas kémkedés nagy fejlődésen ment át. 300 és 1000 méteres közötti magasságból, 320 kilométeres szélességű sávban minden 10 centiméteres tárgyat észre lehet venni. De a vízalatti kémkedés legalább ilyen fontos. Az orosz és az amerikai atommeghajtású tengeralattjárók heteken keresztül képesek több száz méter mélyen maradni. Atomrakétáikat képesek a világ bármely részére elvinni. Az amerikaiak 1954-ben kezdtek egy globális lehallgató rendszert a világ tengerei és óceánjainak a mélyére telepíteni. Ezek felfogták a hajó és tengeri zajokat és a kiértékelő bázisokra továbbították őket.                                             

A hidegháború szereplői mind a mai napig közöttünk élnek. Legismertebb közülük Vladimir Putyin. Nem lehetne azon csodálkozni, ha a német elhárításnak dossziéja lenne az orosz elnökről. Putyin, mint KGB tiszt szolgált 1985-től Drezdában. Baráti köréhe tartozott Klaus Zuchold a Stasi embere, akit egyébként Putyin a KGB-be is beszervezett. 1990 végén Zucholdot a német állam védelme alá helyezte magát és megnevezett 15 ügynököt, akiket Putyin szervezett be. A főfeladatuk újabb potenciális KGB ügynökök felkutatása és beszervezése volt a műszaki egyetem külföldi diákjai közül. Nem tisztázott, hogy Putyin a kelet német vezetés tagjait is megfigyelte-e. A titkos ügynökök minden politikai rendszerben fontos szerepet játszottak. A szovjetrendszerre ez hatványozottan igaz volt. Amikor két német a kilencvenes években lebukott, akik a szovjeteknek kémkedtek és információt szállítottak a német páncélosok fejlesztéséről, egy orosz diplomata a hír hallatán csak megvonta a vállát és azt mondta: „Ez az élet velejárója. Ez régen is így volt és a jövőben is így lesz. Kémkedni mindig fognak.” 

1927 óta harcoltak a nacionalisták és a kommunisták Kínáért. A Japán megszállás viszont új helyzetet teremtett. Szövetségre kényszerítette őket. A második világháború után azonban ismért kiújultak a harcok a két régi rivális között.

 Mielőtt a halálos ellensége Csang Kaj-sek fővárosába repült Mao Ce-tung egy fotó kedvéért még pózolt a kamera előtt . A mosolya erőltetett. A Kínai Kommunista Párt vezetője leplezni próbálja félelmét. Mao hosszú ideig halogatta Csang Kaj-sek meghívásának elfogadását. Csak a harmadik táviratnak engedett és mondott igent: „A fiatalabb fiútestvéred felkészül arra, hogy minél hamarabb felkeressen” – válaszolt hagyományos távol keleti udvariassággal Csang Kaj-sek meghívására. Maonak Chongqinba kellett repülnie a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang főhadiszállására. 1945 augusztus 28-án az indulás előtt  ideges volt. Megölelte lányát és megcsókolta feleségét búcsúzóul. Nyolcszáz kilométert kell repülnie a kommunisták Yan’an-i főhadiszállásától a nacionalisták fővárosáig propelleres géppel, amit Csang Kaj-sek küld érte. Az 51 éves Mao még nem repült soha. Nem bízik a technikában fél, hogy manipulálják a repülőgépet. Ragaszkodik hozzá, hogy az amerikai nagykövet Partick Hurley vele repüljön. Az amerikaiak Csang Kaj-sek szövetségesei, Mao a nagykövettel biztonságosabban érzi magát. Az út nyugalmasan telik. Azért, hogy elterelje a figyelmét a repülésről verseket ír. Aztán feltűnnek a Chongqingot körülvevő hegyek. A kifutópályán Csang Kaj-sek emberei fogadják. Hurley egy sor a nemzeti mozgalomhoz tartozó embert mutat be neki. A kommunista vezér mosolyog. Az újságírók azt tudakolják milyen volt az út. Mao röviden felel: „Hatékony.” Egyik külföldi ország sem figyelte olyan feszülten a találkozót, mint az Egyesült Államok. Az amerikaiak ugyanis egységes Kínát akartak, egy olyat, amelyik a szövetségesüknek mondhat. Sok idő telt el, mióta Mao olyan nagy városban járt, mint Chongqing. Az utóbbi években a hegyek között élt. Most Hurleyvel egy elegáns Cadillaccel egy kényelmes házhoz hajtat. Röviddel ezután a két rivális egy vacsorán vesz részt. Csang Kaj-sek aszkétikus kinézetű, kopaszra nyírt fejjel, kifogástalan ruhában. Mao gyűrött dzsekiben. Húsz év óta ez az első alkalom, hogy a két politikus személyesen találkozik. A vacsora végén Mao üdvözlésre emeli a poharát – „Éljen Csang Kaj-sek” – mondja vendéglátójának. Az ember, akire éppen a kommunista párt vezetője iszik több ezer kilométeren keresztül üldözte katonáit. 1925 óta, mikor átvette a hatalmat a Kínai Nemzeti Pártban – a Kuomintangban - Csang Kaj-sek legfőbb célja a kommunisták felszámolása. Mégis most a beavatatlan szemlélőnek úgy tűnik kibékültek. Mosolyognak egymásra és a fotóriporterek kedvéért kezet ráznak. De az egész egy komédia. Nem a kibékülés szándéka hozta össze őket, hanem a külső nyomás. Nyolc évvel ezelőtt már egyszer szövetséget kellett kötniük szintén idegen hatásra. De az a szövetség rövid távra szólt, és a japánok ellen köttetett.

1936 december. A Kuomintang egyre hangosabban követteli Kína erős emberétől, hogy lépjen fel a japánok ellen és űzze ki őket az országból. A távol keleti szigetország katonái 1931 óta tartják megszállva Kína északi részét Mandzsúriát. Itt 1932-ben bábállállamot hoztak létre, ami közvetlen irányításuk alatt áll. Egészen a régi fővárosig kitolták a befolyásukat. Japán Ázsia legerősebb hatalma, vezetői az európai nagyhatalmakkal akarják országukat egyenlővé tenni, úgy, hogy saját gyarmatbirodalmat építenek. A megszállók rosszul bánnak a helyiekkel, kínozzák, megalázzák őket, lerombolják iskoláikat, egyetemeiket, templomaikat. Kína ebben az időben politikailag és területileg szétszakadt ország. Északon a japánok uralkodnak, keleten és délen a Kuomintang az úr, és még ott vannak a kommunisták, akik az ország középső részén tartanak ellenőrzésük alatt területeket. Ezek mellet van egy-két hadúr kisebb, nagyobb birodalmaikkal. Ők főleg nyugaton koncentrálódnak. Hónapok óta próbálják a Kuomintang tábornokai rászorítani Csang Kaj-seket, hogy ne tűrje tovább a japánok megalázó viselkedését. Ő viszont halogatja a megszállók elleni harcot, úgy gondolja nincsenek egy súlycsoportban. Inkább a kommunisták ellen harcolna. Mao ezzel szemben szövetséget ajánl, azt mondja a nemzeti érdek fontosabb, mint az osztályharc. Végül 1936 decemberében a Kuomintang két tábornoka Xi’an-ba a régi császárvárosba csábítja Csang Kaj-seket és letartóztatják. Így akarják ki kényszeríteni a szövetséget a kommunistákkal. Két hetes házi őrizet észhez téríti és enged. Két hónapig húzódnak a tárgyalások. Csou En- laj Mao bizalmi embere tárgyal Csang Kaj-sekkel, hiába. A Kuomintang első embere mindig új követelésekkel áll elő. Megpróbálja elérni, hogy a kommunistáknak is ő parancsoljon. Mao a tárgyalások megszakításával fenyegetőzik. 1937 júliusában egy Peking környéki incidensre hivatkozva a japánok folytatják az előre nyomulásukat. Újabb területeket szállnak meg. Csang Kaj-seknek fel kell adnia halogató taktikáját. A nacionalisták és a kommunisták megállapodnak együtt folytatják a harcot a megszállók ellen. Ennek ellenére a gyors japán előre nyomulás mindenkit meglep. Novemberben elfoglalják Sanghajt, egy pár héttel később Nankingot, a Kuomintang fővárosát. Csang Kaj-sek és vezérkara Chongqingba menekül. Nankingban mészárlást rendeznek a japánok. 70 ezer katonát és polgári lakost ölnek meg. Ez a tömeggyilkosság egy olyan embertelen háború kezdete, amelynek nincs párja a második világháború történetében. 15 millió kínai esik áldozatául. A japán parancsnokok csak úgy hívják az eljárásukat, hogy „három csapás”: mindent kifosztani, mindent felégetni, mindenkit megölni. Egy éven belül a császári csapatok egész kelet Kínát elfoglalják. Minden fontos kereskedelmi és iparvidéket kontrolálnak. A legtermékenyebb mezőgazdasági vidékek kerülnek a kezükbe. De Kína nem kapitulál. A japánok ugyanis nem képesek az ország egy harmadát sem meghódítani Kína ehhez túl nagy. Csang Kaj-sek Chongqinból irányította az ellenállást, mindig újabb meg újabb csatákat vívva a japánokkal. Ha kellett gátakat robbantott fel, hogy lassítsa az ellenség előre nyomulást. A víztározókból kizúduló víz településeket öntöttek el megölve több ezer kínait. Mialatt a nacionalisták hatalmas embervesztességgel járó csatákat vívnak, a kommunisták gerilla hadviselést folytatnak a front mögött. A hátországukból Shaanxi tartományból támadnak kis harci egységeik japán katonai konvojokat, vasútvonalakat és szállítmányokat tesznek tönkre, semmisítenek meg. Mélyen az ellenséges területen új bázisokat hoznak létre új tagokat toboroznak. Csang Kaj-sek bizalmatlanul követi a kommunisták akcióit. Mialatt az ő területe csökken a vörösök növelni tudják befolyásukat. Az ellenállási harcot kihasználva Mao emberei a vidékiek előtt  valódi hazafinak tűnnek fel, akik ráadásul csökkentik a legszegényebb parasztok terheit. Amikor a kommunisták a Jangcétől délre fekvő hegyekben is növelik befolyásukat, ami már a nacionalisták területe, a Kuomintang csapatai rájuk támadnak. Csang Kaj-sek mindenáron meg akarja akadályozni, hogy Mao tovább terjeszkedjen. 1941 januárjában az összecsapásokba 3000 vörös gárdista veszti életét. Mao számára a támadás a szerződés nyílt megszegése ezért befejezetnek nyilvánítja az együttműködést. A két rivális ismét ellenség lett, és mindketten már a háború utáni éveket tervezték. Mao kiadta a parancsot, nem kell minden egységet a japánok ellen bevetni. Sokkal fontosabb egy ütőképes hadsereg felépítése. Ennek ellenére a gerilla háború tovább folytatódott a Japánok ellen.

1941 december hetedikén a japánok 378 repülővel megtámadták a Hawaii szigetén található amerikai haditengerészeti támaszpontot, ahol az USA haditengerészetének Csendes óceáni flottája állomásozott. Pearl Harbor döntő fontosságú fordulatot hozott Kína történetében is. A tokiói hadvezetés egy olyan országot támadott meg, amely Csang Kaj-seket jelentős pénzekkel támogatott, milliós kölcsönökkel, valamint Japánnal szemben olajembargót léptetett életbe, hogy távol keleti terjeszkedését megakadályozza. A japán támadás, aminek a hátterében a kínai terjeszkedés a vártnál sikertelenebb előrehaladása is állt, hiba volt. Ugyanis Kína és az USA most már nyílt szövetséges lehetett Japánnal szemben. Az Egyesült Államok gondoskodott, arról, hogy Kína Nagy Britannia és a Szovjetunió mellett nagyhatalomnak ismertessék el, az az a „nagy hármak” exkluzív klubjába vegyék fel. Ezzel a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang a tengelyhatalmakkal szemben álló szövetség tagja lett. 1944-ben az amerikai kormány még arról s gondoskodott, hogy Kína állandó tagja legyen az ENSZ biztonsági tanácsának. A Kuomintang eddig a túlélésért küzdött, de ezzel a hátérrel Csang Kaj-sek már a háború utáni időkre is készülhetett, amikor is saját vezetése alatt egyesíteni tudja Kínát. Csang Kaj-sek mindig több és több támogatást követelt az amerikaiaktól. Túl dramatizálta a helyzetét, hogy több haditechnikát és szállítóeszközt kapjon. Az amerikaiak kiképezték a Kuomintang hadseregét, leszállópályákat építettek a bombázóiknak. Ugyan az amerikaiak Kína jövőjét Csang Kaj-sekkel képzelték el, de ez nem akadályozta meg abban őket, hogy Maoval is felvegyék a kapcsolatot. 1944-ben amerikai delegáció ment Ya’nanba tárgyalni, hogy kipuhatolózzák mennyire lehet számítani Maora egy amerikai érdekszférába kerülő Kína esetében. A kommunista vezér ekkor a jobbik arcát mutatta, mert szüksége volt az amerikai fegyverekre. A japán bombázók által lerombolt városban modern reformerként próbálta beállítani magát. Az amerikai delegációt fúvószenekar fogadta és Mao személyesen kért elnézést a bombatölcsérekkel teli leszállópálya miatt, ami kényelmetlenné tette a delegáció érkezését. Küldöttség tagjait teherautón szállították a hegyekben levő főhadiszállásra egy meredek sziklába vájt barlangba. A spártai körülményeket a kommunista vezér azzal magyarázta, hogy ő inkább a szegény parasztokat támogatja, mintsem saját életkörülményeit javítsa. Persze a szovjet irányelvek alapján parasztoknak és kádereknek tartott politikai oktatásról és propagandáról nem mesélt. A nem hivatalos kormányának leendő tagjainak három hónapos képzésen kellett részt venniük, ahol Lenin, Sztálin és Mao művei képezték a tananyagot. Persze ezt sem kötötte az amerikaiak orrára, mint hogy arról sem beszélt, hogyan kínozza és öli meg azokat, akik nem értenek vele egyet, vagy kritizálják politikáját, személye körül kialakuló kultuszt. Inkább az óvodát mutogatta Ya’nanban és arról beszélt milyen fontos a demokrácia. Az amerikaiak le voltak nyűgözve. Csang Kaj-sek keményen ellenállt annak, hogy Mao nagyobb támogatás kapjon. Az ő beleegyezése nélkül az amerikaiak nem léptek. Úgy gondolták japán legyőzése után Csang Kaj-sek lesz a megbízhatóbb partner. 1945 augusztusában atombombát dobtak Japán két városára Hirosimára és Nagaszakira. A császár kapitulált, de a hatalmi kérdés Kínában nem dőlt el.

Az atombomba rombolásának hatása alatt állt Csang Kaj-sek, amikor szovjet csapatok 1945 augusztus 8-án benyomultak Mandzsúriába. Még a jaltai konferencián ígérte meg Sztálin, hogy Hitler legyőzése után három hónapon belül támadást indít a japánok ellen. A diktátor most tartotta a szavát és elindította csapatait egy olyan ellenség ellen, amely az első atombomba ledobása okozta sokk alatt állt. Pár nappal az invázió megindulása után a második atombomba is bevetésre került, aminek hatására Japán rövidesen kapitulált. Ennek a híre Csang Kaj-seket épp akkor érte el, amikor a mexikói követtel ebédelt. Nyolc éven át harcolt a túlerőben lévő japánokkal, a háborús állapot szinte hétköznapivá vált számára. Most beköszöntött a béke. A hadurakat még korábban saját oldalára állította, különböző pozíciókat adva nekik. Most a japánoknak ki kellett vonulniuk. Csak Mandzsúriában 900 ezer katona állomásozott, Kína többi részén 1,25 millió. Azért, hogy a japánok a nyugat barát kínaiak előtt letegyék a fegyvert 100 ezer Kuomintang katonát és tisztet szállítottak az amerikaiak a keleti partra, a nagyvárosokba és Mandzsúriába. Csak Csang Kaj-sek előtt tehették le a fegyvert. Mao ezt máskép gondolta. Versengés indult meg a két fél között, ki az, aki képviselje a hivatalos Kínát. Mao és Csang Kaj-sek egyaránt a hatalmi vákuum kitöltésére törekedett. Az USA a két szemben álló fél kibékítésére törekedett. Egy erős és egységes Kínát szeretett volna, amely ellensúlyozza a Szovjetuniót. Tudták, hogy a kommunisták és a Kuomintang közötti ellenét polgárháborúhoz vezethet. Ezért hívta az amerikai nagykövet Maot és Csang Kaj-seket tárgyalásra Chongqinba.

Hét hosszú hét után valóban ünnepelhetett a tömeg Chongqin utcáin. 43 napon át tartottak a tárgyalások Mao és Csang Kaj-sek négyszer találkoztak személyesen. Október 10-én aláírtak egy dokumentumot, amelyben megállapodtak, hogy egyesítik erőiket és alkotmányozó gyűlést hívnak össze. Mind a két férfi az aláíráskor sugárzott az örömtől és megünnepelték az eseményt. Mao viszont, amikor hazatért Ya’nanba megbetegedett. Szív problémái voltak és magas láza. A kommunista vezér érzékeny a stresszre és most a teste fellázadt. Tudja, hogy a Kínáért folyó harc csak most kezdődött. Mielőtt Chongqinba repült volna meghagyta elvárásainak, hogy minél több területet vonjanak az ellenőrzésük alá. Mao részéről Csang Kaj-sekkel való találkozás csak egy trükk volt, hogy az amerikaiak felé úgy tűnjön ő nincs útjában a békés megoldásnak. Mao nem bízott Csang Kaj-sekben. Úgy gondolta, ha az amerikaiak nem lennének már rég megsemmisítette volna. A verseny a minél nagyobb befolyási övezetért tovább folyt a fegyverszünet idején a nacionalisták és a kommunisták között. Egyre több kisebb nagyobb összetűzésre került sor közöttük. Legfőképpen az iparilag fejlett Mandzsúriában voltak gyakoriak a csatározások. A kommunisták szabotázs akciókkal – vasúti sínek és telefonvonalak megrongálásával – igyekeztek megakadályozni, hogy a Kuomintang megszilárdítsa hatalmát. Mao és Csang Kaj-sek látszólag a békére törekedtek, de mind ketten hazudtak. Az USA megpróbált közöttük közvetíteni. Truman elnök a legtapasztaltabb diplomatáját George Marshallt küldte Kínába. De amikor az 1946 végén összehívott alkotmányozó gyűlésre a kommunisták nem mentek el világossá vált nincs békés megoldás. Mao nem akar a Kuomintang másodhegedűse lenni. 1947 elején Marshall csalódottan hazatért és az amerikai külügyminisztérium kiadott egy tíz soros közleményt, amelyben tudatják, hogy minden diplomatát, akik Mao és Csang Kaj-sek között közvetített hazarendelték. Washington feladta a reményt, hogy békés megoldás lehetséges. Végeredményben fél milliárd ember sorsáról volt szó, tíz millió négyzetkilométer nagyságú országról. A világ legnagyobb népességű állama feletti hatalomról.

Csang Kaj-sek a csapatait északra küldte. A kommunisták a Japán elleni háborúban megerősödtek. Nagy területeket foglaltak el és egy millió embert tartottak fegyverben. Miután 1946 márciusában a szovjetek Mandzsúriát kiürítették a japánoktól zsákmányolt fegyvereket hagytak hátra a kommunistáknak. A nacionalistáknak 3,5 millió fegyveresük volt, és az amerikaiaktól kaptak modern felszerelést. 1947 márciusában, amikor a nacionalisták elfoglalták Ya’nant sokan úgy gondolták eldőlt a hatalmi kérdés. A kommunisták északra Mandzsúriába húzódtak vissza, 150 települést adva fel közöttük az egykori székhelyüket. Mao éveken át innen irányította a harcot és itt képezte a kádereit. Csang Kaj-sek repülővel ment riválisa egykori főhadiszálására, megnézte a barlangot, ahol Mao lakott és költeményeit írta. Ya’nan elfoglalása a nacionalistáknak nagy propaganda győzelmet jelentett, Nankingban, ami a Kuomintang fővárosa lett ismét nagy volt az öröm. A várost, ahonnan Mao lóháton időben elmenekült elhagyatott állapotban találták a hódítói. A kommunista vezér Shaanxii tartományba költözött át és fő céljának Mandzsúria megszerzését tette. Mandzsúria kényelmes fotel volt Mao számára két karfája a kommunista Mongólia és Észak Korea, a háttámlája pedig a Szovjetunió. „Feladtuk Ya’nangot, de nem adtuk fel Kínát” nyugtatta elvtársait Mao. A gyors előre nyomulással Csang Kaj-sek csapatai túlterhelte. A nacionalisták vezérének keleten és az ország közepében kellett volna helyzetét megerősíteni. Ehelyett a gyors győzelemben bízott, viszont sok problémát elhanyagolt.  

Csang Kaj-sek pártja a Kuomintang, amit Szunjatszen alapított 1912-ben az egész kínai népet volt hivatva képviselni. Azonban Csang Kaj-sek alatt az elit pártja lett. A támogatói a bankárok, kereskedők és a városok voltak. Kelet és dél Kína, ahol a pénzügyi központok elhelyezkedtek képezték a Kuomintang hatalmi bázisát. Csakhogy a városok a japán megszállás után rendkívül rossz állapotban voltak. A japánok ugyanis nem csak a pekingi bábkormánnyal vezetettek be új valutát, hanem az egyes megszállt vidékeken is különböző pénzek voltak forgalomban. A nacionalisták amikor visszatértek a városokba az ő „fabiukkal” és a megszállók valutájával káoszt idéztek elő. Pénzügyi spekulánsok játszottak a különböző valuták értékével és megnehezítették a kereskedelmet. Nem volt tisztázva, hogy azokat a vállalatokat, amelyek japán kézben voltak, kinek a tulajdona. Míg ez tisztázódott értékes idő ment el. A munkanélküliség növekedett, mert Csang Kaj-sek a japán időben a hadiiparnak dolgozó üzemek termelését visszafogta. A pénzügyi és gazdasági problémákra a nacionalista vezetőnek egy válasza volt több pénzt nyomott, ezzel viszont nőtt az infláció. 1945 és 1947 között Sanghajaiban 30 szorosára nőttek az árak. Előfordult, hogy az üzlettulajdonos naponta többször cserélte az árcédulát. A bérek elértéktelenedtek, rendszeresek voltak a sztrájkok. Sanghajban az elektromos művek dolgozói sztrájkoltak, a tárgyalásokat pedig gyertyafénynél tartották. A Kuomintang megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Rögzítették az élelmiszer árakat, bevezették az arany jüant, de ez sem tudta megakadályozni, hogy a cserekereskedelem visszatérjen. A Kuomintang kudarcához hozzájárult a korrupció. A vezetők sokat sikkasztottak még olyan helyeken is, ahol a nacionalistáknak a vidéki népet meg kellett volna nyernie magának. Csang Kaj-sek saját embereit küldte a japán megszálástól felszabadult vidékekre és olyan helyekre is, amit a kommunisták kiürítettek. Ezek a vezetők nem ismerték a rájuk bízott vidéket. Visszaengedték a kommunisták által elűzött nagybirtokosokat. A parasztok nem heverték ki még a japán megszállást, az elmúlt évek kemény teleit ezért mindenkit támogattak, akik a szegénységük enyhítését ígérte, még a kommunistákat is. Ráadásul a nacionalisták nem fizették vissza, mint, ahogy megígérték a háború idején elvett termények árát. Ha mégis azt is csak értéktelen valutában. Ezzel szemben a földbirtokosok érdekeit védték. Ha egy paraszt nem fizette ki az adóságát a birtokosnak a nacionalisták lelőhették. A kommunisták által ellenőrzött vidékeken ezzel szemben a földbirtokosok szenvedtek. Mao elvette tőlük a földjüket és a parasztoknak adta. Megkötözve vitték őket a falutanács elé és a nép ellenségének nyilvánították őket. A parasztok számon kérték rajtuk a sok éves kizsákmányolást, szidalmazták őket. Előfordult, hogy a kommunista funkcionáriusok biztatására ököllel vagy botokkal agyonverték őket. Ha nem fajult idáig a helyzet a kommunista funkcionárius egyszerűen főbe lőtte a földbirtokost. 1945 és 1949 között egy millió földbirtokos vesztette életét. Amikor Mao fia Anjing tanúja volt egy ilyen eljárásnak összeomlott és órákon keresztül sírt. Apja küldte a népítéletre, hogy a szükséges forradalmi keménységet elsajátítsa. De az agyonvert ember képe - írta Anjing naplójában – csak a keserűséget erősítette benne. A hadjáratával a falusi vezetők ellen viszont Mao sok hívet szerzett magának a vidéki emberek között. Jópáran közülük csatlakoztak a népi felszabadító hadsereghez. A nacionalistáknak ezzel szemben törvényt kellett hozniuk a sorozásról. Katonai egységeket küldtek vidékre, hogy a harcra fogható embereket összegyűjtsék. Azok, akik újoncokat tudtak összegyűjteni pénzjutalomat, vagy külön élelmiszer fejadagot kaptak. Sokan megszökte Csang Kaj-sek katonái közül, ezért az ott maradt társaikat büntették, például élelem megvonással és veréssel. Rendszeres volt az éhezés, mivel a parancsnokok eladták a katonáik fejadagját. Majdnem minden ötödik katona éhen halt az alapkiképzés idején.     

1947 tavasza. Mao emberei megpróbálkoznak az első jelentős ellenoffenzívával. Rögtön megmutatkozik Csang Kaj-sek erősebbnek hit hadseregének gyengeségei. A nacionalista erők gyorsan visszavonulnak, sok katonájuk kihasználja a káoszt a szökéshez. A kommunisták pár hónap alatt elfoglalják Kína északi részének további területét. Mao úgy dönt eljött az idő az ellenséggel a nyílt csatamezőn megküzdeni. A tábornokai szkeptikusak, annak ellenére, hogy a kommunista hadsereget modernizálták és a nacionalista hadifoglyok és a szovjet tanácsadók megtanították a japán haditechnika használatát a katonáknak. A katonai szakértők bizonytalanok abban, hogy a Kuomintang hadsereggel a konfrontáció nem túl korai. Mao azonban kemény maradt és megparancsolta embereinek a nacionalista hadsereg szétverését. 1948 késő nyarán indították meg a kommunisták a nagy offenzívájukat két mandzsúriai város Shenyang és Changchun elfoglalására. Itt vetették be előszőr a tűzérségüket. A nacionalisták ismét visszavonultak. Miután Mao csapatai elfoglaltak egy fontos vasúti csomópontot bekerítették a Kuomintang kezén lévő két várost. Changchun az öt hónapi ostrom idején éhezett, a hús hiánycikk volt. Sokan megpróbáltak szökni, de a dezertőröket lelőtték. Végül, amikor a kommunisták bevonultak a városba szabályosan a hullákon meneteltek. Három hónap alatt a nacionalisták 400 000 embert vesztettek és Mandzsúria a kommunisták kezére került. Csang Kaj-seket a történtek sokkolták az eseményeket világkatasztrófának látta. Felvette a kapcsolatot az amerikaiakkal és a szovjetekkel, hogy közvetítsenek, de Mao nem volt érdekelt egy fegyverszünet megkötésében. A helyzeti előnyét ki akarta használni, győzelmet győzelemre halmozott. Mivel a parasztokat a saját oldalára állította az utánpótlással nem volt gond. Csang Kaj-sek csapatai éheztek a morál egyre rosszabb lett. Hiába volt légifölényük és kiképzett pilótáik egymás után vesztették el a repülőtereket. A visszavonuló katonáik a fegyvereiket hátra hagyták így azok az ellenség kezébe kerültek.

Amikor 1949 januárjában a kommunisták bevonultak Pekingbe katonai parádét tartottak. Egy órán keresztül vonultak tankok, tüzérség, teherautók, terepjárók az érdeklődő tömeg előtt . Egy amerikai megfigyelő kénytelen volt megállapítani, hogy a felvonultatott technika jelentős része amerikai volt, amit Csang Kaj-sek hadserege kapott még támogatásként. A kommunisták áprilisban elfoglalták Nankingot, májusban pedig Sanghajt. A visszavonuláskor Csankaisek megállt Xikouban szülőfalujában letérdelt anyja sírjánál és sírt. Tudta a háborút elveszítette, több mint két éve csapatai nem nyertek csatát. Mégis tovább harcolt és előkészítette a menekülést Tajvan szigetére. A Kína déli pátjainál fekvő szigetet a nacionalisták 1947-ben foglalták el és minden ellenállást véresen elfojtottak. Csang Kaj-sek párttársai sok millió dollárt vittek Tajpejbe. Ezt a várost nyilvánították ki a Kínai Köztársaság fővárosának. Szeptember végén Mao összehívott egy gyűlést, amin ugyan a kommunisták domináltak, de 14 kisebb párt is részvehetett. Mao vezetésével döntöttek róla, hogy ismét Peking lesz a főváros. Új zászlóról döntöttek és bevezették gregoriánus naptárt. Eddig a Kuomintang naptára volt érvényben, amelyben az első év a párt alapításának éve 1912 volt. 1949 október 1-én Kínában új időszámítás kezdődött, amikor Mao a Mennyei béke terén belépett a tiltott város főbejáratán. A falak mögött volt a császári palota, ahonnan az uralkodók több száz éven keresztül irányították Kínát. A Mennyei béke terén több, mint 300 000 ember várt Mao üzenetére. Szinte éneklő hangon jelentette be a polgárháború végét és a Kínai Népköztársaság megalapítását. Ennek ellenére a harcok még 1951-ig eltartottak, míg az utolsó ellenálló csoportot felszámoltak. Az amerikaiaknak súlyos vereséget jelentett a hideg háborúban Mao diadala. Csang Kaj-sek 25 évig irányította, mint diktátor Tajvant és 1971-ig képviselte Kínát az ENSZ-ben. 1975-ös haláláig a szárazföldi Kína visszahódítása volt a célja. De a tényleges hatalmat a világ legnépesebb országa felett Mao Ce-tung gyakorolta.                   

 A kézzel írott sorokkal teli rótt papír ott feküdt a tetvektől nyüzsgő ágyon. Mellette száraz kenyér. Egy mocskos rejtekhely, amit láthatóan gyorsan el kellett hagyni. A rendőrség régóta a nyomukba volt, de most is későn érkeztek a hatóság emberei. A papíron Bonnie egy költeménye, ami ezzel a mondattal kezdődött: „Hidegvérű gyilkosnak nevezik…”. És még ott voltak a fotók, amelyen Clyde Barow szerepelt. Az egyiken kidüllesztett mellel, büszkén nevetett a kamerába készen az ölésre. Vadászpuskával a karja alatt és kezében egy automata pisztollyal. Mellette Bonnie Parker állt, szájában cigaretta, kezében Winchester. Lábát, amelyen magas sarkú cipőt viselt egy lopott autó lökhárítójára tette. A fotó világhírűvé vált. Az FBI adta át a sajtónak. Az újságok a képet címlapon hozták le. Az emberek, mint az őrültek vásárolták meg a lapokat. Mindenki a modern kor szerelmespárját akarta látni. A költemény nem érdekelte a nyomozókat. Csak több évtizedekkel később kaparták elő, amikor 2009-ben az FBI nyilvánosságra hozta a vizsgálati dossziékat. Poétikus hozzá járulás egy szörnyű történethez, amelynek a főszereplői Bonnie és Clyde.    

Első alkalommal lehetett elolvasni a költeményt. Gyengéden és lágyan megfogalmazott szöveg, teljesen más, mint a fegyverek dörgő hangja. Egy ifjú lányról szól, aki csak szeretetre vágyik. Aki nem akar többet hamburgert sütni Marco Kávézójában, ahol Bonnie naponta robotolt. Pénzre volt szüksége a túléléshez, mert a férje Roy börtönben ült. Bonnie szőke, csinos és szemtelen. A férfiak megfordulnak utána, de mindegyik csak egyet akar tőle, ágyba vinni. De ő másról álmodik. Énekes és színész akar lenni. Költeményeket ír, naplót vezet. Diák korában helyesírási versenyt nyert. Túlságosan értékesnek érzi magát ahhoz a környezethez képest, ahol élni kénytelen. Amikor Clydeot megpillantotta tudta ő az igazi. Mélyen a sötét szemébe nézett miközben a kezét egy forró csokoládéval töltött bögrével melegítette fel. Szerelem első látásra és a romláshoz vezető út első lépése volt ez számára. Egy évvel később egy papír fecnire ezt írta: „Némely ember szerelmi bánatban szenved. Némelyek meghalnak a szomorúság miatt. Egyet viszont ki lehet jelenteni, a gondjaik miatt soha sem esnek kétségbe azok, akik olyanok, mint Bonnie és Clyde!” Ritka őszinte szavak egy nőtől, aki autókat lop, trezorokat tör fel, benzinkutakat rabol ki, de sohase húzza meg a ravaszt, vagy lő le valakit. Viszont istenít egy férfit, aki 13 embert ölt meg. Feláldozza magát egy gyilkosért és követi őt éveken keresztül. Feltétel nélkül az utolsó lövésig. Addig a napig, amíg kettőjük testét ötven lövedék át nem lyukassza. 1930-ban találkozott egymással Bonnie és Clyde a Texas állambeli Oak Cliffben, egy nyomorult kis fészekben Dallas mellett. Bonnie 19 éves, Clyde egy évvel idősebb volt. Két sötét lélek, elveszve, szomorúan és félve egymásra talált. Hirtelen úgy érezték a sors egymásnak rendelte őket. Nem hittek a szerencséjüknek, mert addig az élet nem kényeztette el őket. Bonnie apja kőműves volt, aki az ivásba halt bele, amikor a lánya négy éves volt. Anyja nevelte fel, aki szabónő volt és éppen meg tudtak élni a jövedelméből. 15 évesen házasodott össze gyerekkori szerelmével Roy Thorntonnal, aki egy semmirekellő figura volt. Verekedett és ivott, mind addig, amíg gyilkosságért börtönbe nem került. A világgazdasági válság mindenkit tönkre tett. Kemény idők voltak, senkinek sem volt pénze. Ezt érezte Bonnie is, aki Marco Kávézójában a konyhán dolgozott. A székek egyre gyakrabban maradtak üresek a kávézóban. Hamarosan elveztette a munkáját.

Clyde Barrow Telicoban született, egy nyolc gyermekes koldusszegény földmunkás családjának ötödik gyermekeként. Az apja verte, ő meg messze elkerülte az iskolát. Marvin nevű fiútestvérével, akit csak Bucknak hívtak a szomszéd tyúkjait csenték el, később autókat loptak és üzleteket raboltak ki. Loptak mindent, amit tudtak. Az egyik rablás után egy rendőrjárőrbe ütköztek. Buckot elkapták, öt évet kapott Clydenak viszont sikerült megszöknie. Röviddel az után, hogy Bonnieba beleszeretett Clydeot is elfogták és börtönbe zárták. Bonnie rendszeresen látogatta. Clyde az kérte tőle, hogy vigyen be neki pisztolyt, amit a lány meg is tett neki. Néhány rabtársával sikerült megszöknie, de pár hét múlva ismét a börtönben volt. 14 évet kapott, amit a rettegett huntsville-i börtönben kellett volna leülnie, gyilkosok, erőszaktevők között. Bonnie és Clyde házastársnak adták ki magukat és így tudtak levelezni. Egy alkalommal az egyik rab meg akarta erőszakolni, Clyde pedig addig verte fickó fejét a falba, amíg be nem tört. Ez az élmény egy életen át kísértette. Büntetésként gyapotföldön kellett dolgoznia. Amikor fizikailag a végét járta hagyta, hogy egy rabtársa két ujját levágja, hogy ne kelljen többet munkába mennie. Ekkor nem sejtette, hogy 1932 februárjában szabadul, mert anyja kegyelmi kérvényt adott be érdekében. A börtön teljesen megváltoztatta. Eddig egy csirkefogó volt, most egy brutális férfi lett, akit meg akartak erőszakolni. Egy cél lebegett a szeme előtt, a bosszú a rendszer ellen, amely megalázta őt. Bonnie ezt írta Clyderól: „A szabályoknak nincs semmi értelme. Csak rabságba akarják taszítani az embereket.  Börtönbe jutatni őket. Clyde azt mondta nekem: Sohasem leszek szabad. De egy párat, aki ezt tette velem, viszontlátok majd a pokolban.” A pokolra még két évet kellet várni. Addig Bonnie és Clyde még hosszú véres nyomot hagynak maguk után Amerikában. Hamarosan az amerikaiak lélegzet visszafojtva nézik mi is történik.  

1932 tavaszán lopott autóval követtek egy kereskedőt egy texasi kisvárosban. Csatlakozott hozzájuk két bűnöző Ralph Fults és Raymond Hamilton. Egy vaskereskedésbe törtek be, de egy biztonsági őr meglepte őket. Sikerült elmenekülniük. Bonniet viszont felismerték és elkapták. Míg ő börtönben ült Clyde több benzinkutat kirabolt. Áprilisban egy ékszerészt John Buchert rablás közben lelőtte. A zsákmány, mint mindig kevés volt. 10 dollár. Alig valami egy halottért. Rossz időszakot választott a rablásokhoz. A gazdasági válság nem volt alkalmas idő a nagy zsákmányszerzésre. Ezt hamar észrevették. Azon kívül a közép nyugaton szárazság volt. Elhullottak a tehenek, a farmerek tönkre mentek és a városokban kerestek munkát. De ez nem akadályozta meg a párost, hogy a rablásokat tovább folytassák. Júniusban Bonniet kiengedték a börtönből. Rosszul nézett ki, mint ha már halott lenne. Clyde figyelmeztette így nem tud az üldöző rendőrök elől menekülni. Valahol az út szélén fog meghalni. De Bonnie hajthatatlan volt. Mindenképpen Clyde mellett akart maradni. Nem tudta ettől még a halál sem visszatartani. Folytatták tovább a rablásokat. Időközben olyan ismertek lettek, hogy egy étterembe sem tudtak beülni, mert felismerték őket. Ha éhesek voltak, akkor élelmiszerboltot rabolta ki, ha ruhára volt szükségük, akkor ruhaüzletet. Mindig fegyverrel. Két hónap múlva az Oklahoma állambeli Stringtownban egy népünnepélyen találkoztak megint Hamiltonnal. Amikor a seriff és a helyettese igazoltatni akarta őket Clyde fegyvert rántott és rálőtt mindkettőre. A helyettes Eugene Moore a helyszínen meghalt. Ma múzeum van azon a helyen, ahol az eset történt. Clyde Barrowt már nem lehetett megállítani. Mindenkit, aki az útjába került lelőtt. Bonnie Parker meg szerelemből vele tartott és mindent megbocsátott.

Az FBI-nál időközben 1121-es számon kartont nyitottak róluk. Eleinte a szövetségi nyomozók csak autólopási ügyben nyomozhattak. De aztán fokozatosan felkerültek a kartonra főbenjáró bűnök, mint gyilkosság és emberrablás. A veszélyességük miatt az ügyük Amerika legfelsőbb rendőrhatóságai elé került. Mindenhol keresték őket, minden helyen kint voltak a körözési plakátjaik. Egyre fogyott a levegő körülöttük. Ezért Bonnie azt javasolta, hogy menjenek Új Mexikóba. Carlsbad melletti farmon élt Nettie nevű nagynénje, aki korábban nagyon kedvelte. Most Nettie néni nem fogadta őket kitörő örömmel, de hagyta, hogy ott éjszakázzanak. A helyi seriffnek feltűnt az idegen autó lopott rendszámmal. Amikor a farmra bement Clyde lefegyverezte és túszul ejtette. Csak San Antonióban engedték szabadon. Bonnie és Clyde itt mutattak valamiféle együttérzést. Ezután viszont folytatták véres útjukat Shermantól a texasi Temlplén keresztül a Missouri állambeli Springfieldig. Egy bankrablás alkalmával csak 80 dollárt zsákmányoltak és ráadásul lelőttek egy gépkocsivezetőt, aki nem volt hajlandó átadni nekik a kocsiját. Amerika egyik fele szerette őket, míg a másik fele gyűlölte. Mégis mindenki érdeklődve követte a tetteiket az újságok segítségével. Mindegy mi történt a lapok beszámoltak róla. Bonnie és Clyde a lázadók, akik a társadalmi rend ellen harcolnak. Voltak viszont, akik legszívesebben az akasztófán látták volna őket. 1933 márciusában Clyde testvére Buck szabadult és feleségével Blanche-al csatlakoztak hozzájuk. Ők lettek a Barrow banda. Halálig tartó hűséget esküdtek egymásnak. Raboltak, gyilkoltak, néha összevesztek a zsákmányon. Összesen hét rendőrt lőttek le együtt. Egy lövöldözés alkalmával az Iowa állambeli Dexternél Buck fejlövést kapott. Blanche balszemére megvakult egy betört szélvédő miatt. Négy nappal később a haldokló Buck mellett tartóztatták le. Tíz évre ítélték. Bonnie és Clyde most már törvénykívüliek voltak. Bárki elkaphatta őket, vérdíj volt kitűzve a fejükre. Több mint 100 dologgal vádolták őket, az FBI aktájuk 1000 oldalt tett ki.  

A haláluk olyan volt, mint az életük: kemény és kíméletlen. A 154-es főúton állított csapdát nekik Frank Hammer 1934 május 23-án. Ő régóta a nyomukban volt. Korábban Texas Rangersként szolgált. Nem a pénz motiválta. Inkább a bosszú és a veleszületett igazságérzet. Amikor megtudta, hogy a gengszterpár Black Lakeben tartózkodik öt fegyveres emberét a Louisiana állambeli Gibslandtól délre állította fel. Egy hely, amely mellett el kell haladniuk. Hammer egy dolgot tudott róluk. Bonnie alig tud menni, mert egy lopott autó akkumlátorából a sav a lábára folyt. Sokszor Clydenak kellett vinnie. Hét órán keresztül vártak rájuk a fegyveresek. Az út szélén egy PicUp-ban ült Henry Methvin Clyde egyik régi haverja. Úgy tett, mintha defektes lenne az autója. Neki kellett felismernie Clydeot. Amikor a gengszterpár közeledett egy Forddal, Clyde ült a volán mögött, mellette Bonnie piros ruhában. Mindketten felismerték az útszélén álló autót. Fékeztek. Eldördültek az első lövések. Már az első golyó megölte Clydeot. A bal fülénél érte a fejét. 167 lövés fúrta át a Ford karosszériáját. Bonnie Parker sikoltott a félelemtől és a fájdalomtól, mialatt a férfiak szétlőtték az autót. A kocsi egy kicsit tovább gurult, majd az árokban megállt. Ekkor hagyták csak abba a lövöldözést. Frank Hammer kinyitotta az utas oldali ajtót. Bonnie élettelen teste esett ki belőle. Hammer azt mondta utál nőkre lőni, de nem volt más választása. Bonnie egy utolsó költeményében azt kívánta közös sírba temessék őket, de ez a kérése nem teljesült. Két külön temetőben helyezték el holttestüket. Bonnie anyja hajthatatlan volt, nem akart közös sírt. Clyde temetésére 20 ezer ember volt kíváncsi. Bonniet szűk családi körben temették el. 78 évvel később Bonnie és Clyde fegyvereit 200 ezer dollárért árverezték el. A vevő az egyik rajongójuk volt.        

 Amikor 1950-ben a kommunista Észak Korea megtámadta a déli országrészt a polgárháború hamar a nagyhatalmak csatájává vált. Truman amerikai elnök egy szörnyű döntés előtt állt.   

Az ENSZ katonák nem sejtettek semmit a közeledő katasztrófáról. Győzedelmesen vonultak a többségében amerikai és dél koreai katonák a céljuk az észak koreai határfolyó a Yalu felé. Fáztak, mert a hegyekben korán kezdődött a tél. De hittek a győzedelmes főparancsnokuknak Douglas MacArthur tábornoknak. Ő azt ígérte négy hét múlva, a karácsonyi ünnepekre otthon lesznek. Valóban az offenzíva elején alig ütköztek ellenállásba. Gyorsan sikerült a kínai és a szovjet határvidéket megszállniuk. Úgy látszott, hogy a bevetést győzedelmesen fejezik be. És akkor 1950 november 25-én valami felfoghatatlan történt. Hirtelen a semmiből 200 ezer kínai katona tűnt fel, mögöttük pedig újabb 300 ezer. Az ENSZ csapatok parancsnokai lehetetlennek tartották, hogy a támadást feltartóztassák. Végeredményben a világ legnépesebb országának harcosaival álltak szemben. Erre nem voltak felkészülve. Sok százezren menekültek dél felé, közöttük civilek. Döbbenten jelentette MacArthur tábornok Washingtonnak, „teljesen új háborúval nézünk szembe”. A kínaiak célja az ENSZ csapatok teljes megsemmisítése volt. „Azok a csapatok, amelyek rendelkezésemre állnak nem elégségesek, hogy ezt a hadüzenet nélküli háborút sikeresen befejezzük.” – írta még jelentésében MacArthur. A menekülő katonák nem sokára az elégtelen utánpótlás miatt éhezni kezdtek. Sokan megfagytak a mínusz 34 fokos hidegben. Németország és Japán legyőzése után 1945 nyarán az Egyesült Államok legyőzhetetlennek tűnt. Most viszont katonai katasztrófa előtt állt. 1950 december 6-án Harry S. Truman amerikai elnök nemzeti veszélyhelyzetet akart kihirdetni. A gazdaságnak fel kell készülnie egy új háborúra. Truman sejtette a kínaiak csak azért mertek támadni, mert Sztálin a szovjet diktátor ehhez hozzájárult. Ráadásul Peking és Moszkva nem rég óta szövetségesek. A Fehér Házban attól féltek, hogy a kínai támadás Koreában a kommunizmus világszerte való elterjesztését vetíti előre. Attól tartottak az amerikaiak, hogy ha a koreai félsziget elveszik, akkor ezután dél kelet Ázsia jön, majd nyugat Európa. A híres dominóeffektus.

És valóban, amikor 1951 elején a kínaiak és az észak koreaiak Szöul felé közeledtek úgy tűnt a kommunisták teljes győzelmet aratnak. Ebben a kiélezett helyzetben MacArthur tábornok egyetlen egy kiutat látott: kínai városokra és gyárakra légicsapásokat mérni 34 atombombával. Ha az amerikai elnök ténylegesen az atomfegyver bevetése mellett dönt, kitörhet a harmadik világháború. Egy összecsapás, amit valószínűleg az emberiség nem élne túl. De hogyan jutottak a dolgok idáig? Még 1949 nyarán úgy tűnt a koreai félszigetre visszatér a béke. Az amerikai megszálló csapatok elhagyták az ország déli, a szovjetek pedig az északi részét. Mint Németországban itt is két különálló állam jött létre, amely az akkor kialakuló nagyhatalmi többhöz csatlakoztak. Az újra egyesítést mindkét országrész a saját irányítása alatt akarta végrehajtani. Az Egyesült Államok a kezdetekben nem úgy mutatkozott, mint a déliek védőhatalma lenne. 1950 júniusában, még pár nappal az északiak támadása előtt az amerikai hadvezetés azt mondta számukra nincs stratégiai jelentősége a déli országrésznek. Japán és Tajvan fontosabb volt számukra, hogy sakkban tartsák velük a Szovjetuniót és Kínát, mint Dél Korea. És mégis nem sokára az USA atomháborút akart megkockáztatni érte. A koreai konfliktus bevonult a történelembe. Nem, csak azért mert egy kegyetlen háború után a két országot egy szinte átjárhatatlan demarkációs vonal fogja elválasztani, hanem azért is, mert két világrend küzdött meg egymással.

A háború kitöréséért Észak Korea kommunista diktátora Kim Ir Szen volt felelős. Azt gondolta eljött az idő, hogy a hatalmát az egész országra kiterjessze. Ehhez Sztálin támogatására és engedélyére volt szüksége. Eleinte Sztálin elutasította Kim kérését három hadosztály felszerelésére. De rövidesen megváltozott a világpolitikai helyzet a kommunisták javára: 1949 augusztusában szovjet tudósoknak sikerült megépíteni és felrobbantani a saját atombombájukat. Néhány hónap múlva Mao Ce-tung kommunistái győztek Kínában. A kommunista blokk erősebb volt, mint bármikor korábban. Ebben a helyzetben már úgy látta Sztálin támogatható Kim Ir Szen terve a dél lerohanására. Szöulban Rhee Syng-man korrupt és gyenge elnök volt hatalmon. Az ő félelmét az amerikai befolyástól felülírta az északiaktól való rettegés. Tudta a déli országrészt a kommunistáktól csak az amerikaiak menthetik meg. Sztálinnak egy feltétele volt Észak Koreával szemben: ad fegyvereket, páncélosokat és repülőket, de nem küld szovjet csapatokat. A diktátor nem akart közvetlen konfrontációt az amerikaiakkal – még nem! Azt mondta az észak koreai párvezérnek: „Ha az amerikaiakat le akarjátok győzni én közvetlen segítséget nem tudok adni. Mao segítségét kell kérnetek.” Sztálin tudta szavai Mao számára parancs. Végeredményben Mao is többek között szovjet fegyverekkel és katonai tanácsadókkal győzött. Így indult el Koreában a háború.

1950 június 25-én reggel robbanások rázták meg a földet a 38. szélességi kör mentén. Az észak koreaiak lőttek ágyúkkal és aknavetőkkel déli irányba. Majd 120 ezer katona vonult be szovjet gyártmányú páncélosok és repülők támogatásával 200 kilométer széles fronton Dél Koreába. Gyorsan hatalmas területeket foglaltak el. A támadás híre az amerikai elnököt röviddel lefekvése előtt érte el. Truman sokkal érzékenyebben reagált, mint Sztálin várta. Szemében Dél Korea Ázsia Görögországa volt. A dél európai államban 1949-ig polgárháború dúlt. Amerika csak nagy nehézségek árán tudta megakadályozni, hogy a demokrácia bölcsője kommunista legyen. Truman hasonló sikert akart elérni Koreában is. Nem mellesleg erőt akart felmutatni, eddig és ne tovább! Ugyanis sok amerikai őt tette felelőssé Kína elvesztéséért. Két nappal a háború kitörése után Truman bejelentette, hogy parancsot adottaz USA légerejének és haditengerészetének a dél koreai kormány támogatására. Az amerikaiak emellett el akarták kerülni a látszatot, hogy gyarmatosítóként viselkednek. Ezért először használták fel az ENSZ-t céljaik elérésére. A biztonsági tanácsban, mivel a testület munkáját a szovjetek éppen bojkottálták sikerült gyors határozatot elfogadtatni. Ez a határozat kimondta, hogy az Egyesült Nemzetek tagországai tegyenek meg mindent a Koreai Köztársaság megsegítésére, a fegyveres agresszió megállítására és a béke helyre állítására. 21 tagállam közvetlen támogatást ígért ebből 16 katonait is. Az ENSZ haderő 90 százalékát mégis az amerikaiak tették ki. Nélkülük nem működött semmi a szabad világban.

Csak közben az értékes idő telt. Mialatt a new yorki ENSZ székhelyes a kezek magasba emelkedtek az északiak bevonultak Szöulba. Kim Ir Szen álma úgy tűnt megvalósul. Truman elnök felhatalmazta Douglas MacArthur tábornokot az ENSZ csapatok parancsnokát, hogy északi célpontokat támadjon meg. Egy következményekkel járó döntés: első alkalommal bombáztak az amerikaiak egy kommunista országot. A hidegháború forró lett. Az élő legendára Mac Arthur tábornokra bízni a csapatok irányítását jó ötletnek tűnt. 70 éves arrogáns és öntelt, de a fronton a katonáival együtt hálózsákban alszik. Briliáns stratéga, aki az ellenfeleit kijátssza és a hadjáratait minimális veszteséggel hajtja végre. 1945-ben a Japán kapitulációt személyesen vette át. Mégis most úgy tűnt későn érkezett. 1950 szeptemberében a dél koreai kormány már csak Busant a félsziget délkeleti részét tartotta. Ezt is csak egy Japánból ideküldött amerikai hadosztálynak köszönhetően. A helyzet eldurvult. Az északi és a déli katonák is tömeggyilkosságokat hajtottak végre a civilek és a hadifoglyok között. Voltak olyanok, akiket csak azért öletek meg, mert a gyanú felmerült, hogy az ellenféllel működik együtt. Ebben a helyzetben állt elő MacArthur merész tervével, amiről még a helyettesei is le akarták beszélni: 25 kilométerre Szöultól délre Incheon nevű városnál több ezer ENSZ katona partra száll. Korea második legnagyobb kikötővárosa nem csak olyan, mint egy erődítmény, de az ár apály miatt alig van pár óra a partraszállásra. Két napig lőtték Incheon városát amerikai cirkálók és rombolók, miközben 230 hajó és 70 ezer katona állt készenlétben. A meglepetés tökéletes volt. 1950 szeptember 15-én sikerült a partraszállás. Pár hét alatt elfoglalták Szöult és a busani katlanból is megtörtént a kitörés. MacArthur meg tévedhetetlennek hihette magát. Most Amerika esélye jött el, hogy egyesítse Koreát. Erre az ENSZ határozat adott lehetőséget. Csak közben a biztonsági tanácsba visszatért a szovjet küldött, aki megvétózta a határozatot, amit az USA a közgyűléssel is jóváhagyatott. Truman nem akarta a kínaiakat provokálni ezért utasította MacArthrurt, hogy a hadműveleteket csak Koreára korlátozza. Az elnök és a főparancsnok október 15-én találkoztak a kis Csendes óceáni szigeten Waken. Truman megkérdezte tábornokát mekkora az esély, hogy Kína beavatkozik az incidensbe? MacArthur válasza az volt, hogy csekély. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett. Truman megnyugodva utazott haza. Azt hitte a háborút megnyerte. Amit az elnök nem tudott, hogy minél közelebb értek az ENSZ csapatok a Yalu folyóhoz, annál idegesebbek lettek a kínaiak. Ők ezt saját magukra nézve veszélyesnek tartották. Minden diplomácia figyelmeztetés nélkül Peking csapatokat küldött a határhoz. Első körben 250 ezer embert. Amikor október végén az ENSZ csapatok néhány kínait elfogtak MacArthtur nem tulajdonított annak nagy jelentőséget. Pedig ők csak egy előőrsei voltak egy nagy offenzívának. A tábornok úgy gondolta szabad az út a határfolyóig. Megint tévedett.            

És akkor jött a november 25-i katasztrófa. Míg MacArthur csapatai észak felé törtek előre, addig a kínaiak félmillió katonát küldtek szovjet haditechnikával az észak koreai diktátor megsegítésére. 1951-es év elején, amikor Mao a katonái harmadik hullámát vetette harcba, akkor már a küzdelmek a déli országrészen folytak. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben kérte MacArthur az atombomba bevetését Kína ellen. De Truman bizonytalankodott. Öt éve adta ki a parancsot arra, hogy atombombát dobjanak Hirosimára és Nagaszakira, hogy több ezer amerikai katona életét megóvja. Akkor Japán kapitulációja volt a cél. Most viszont a harmadik világháború kockázata merül fel, ha alkalmazzák az atombombát. Megér ennyit Dél Korea? A hadi helyzet alakulása megspórolta a döntést az amerikai elnöknek. Az kínaiak és az északiak ismét elfoglalták Szöult, ahonnan rengeteg civilt elhurcoltak. 1951 tavasza viszont enyhe időjárást hozott, ami kedvezetett az ENSZ csapatoknak az ellenoffenzívához. Ezúttal elmaradt a gyors előrenyomulás. A front megrekedt a 38-ik szélességi foknál. Mint az első világháború lövészárok harcaiban itt sem mozdulnak az ellenfelek egyik irányba sem. A harmadik világháború úgy tűnt elmarad. Truman tárgyalásokra szólított fel és elbocsájtotta MacArthur tábornokot. No, nem az atombomba miatt, hanem mert bírálta az elnököt. Szerinte Truman túl békülékeny volt. Két éven át folytak a háborús ellenfelek között a tárgyalások. Eközben az amerikai légierő folyamatosan bombázta Észak Koreát, hogy megállapodásra kényszerítse. Elsőként itt vetetett be napalmbombát. Mégis a tárgyalások akkor gyorsultak fel, amikor 1953 március 5-én Sztálin meg halt. A szovjetvezetés ugyanis magával volt elfoglalva. Az utódlásért folyt a harc. A háború, amely majdnem nukleáris katasztrófához vezetett egy fakunyhóban ért véget. A 38-ik szélességi körön álló barakkban a kínaiak, az észak koreaiak, a dél koreaiak és az amerikaiak 1953 július 27-én fegyverszünetben állapodtak meg. Béke megállapodás a mai napig nincsen. Helyette egy ütköző zóna jött létre. A háború három éve alatt a kínaiak egy millió embert, az észak koreaiak 2,5 millió embert vesztettek. 37 ezer amerikai és 4000 ENSZ katona esett el a harcokban. A határ ma is ott húzódik, ahol a háború kitörésekor volt.