A 17. század elején Johannes Kepler megfejtette a bolygók mozgásának titkát. De ezek után egész tudományát be kellett vetnie, hogy egy boszorkánysággal gyanúsított nőt megmentsen: a saját anyját.

 Amikor 1615 december 29-én Johannes Kepler ajtaján kopogtattak és egy küldönc levelet adott át neki úgy gondolta valaki újévi jókívánsággal lepte meg. A küldemény két hónapon keresztül utazott, míg a svábföldi Heumadenből Linzbe megérkezett és egyáltalán nem tartalmazott jó hírt. Leánytestvére Margaretha küldte, aki segítséget kért tőle. Anyjukat Katharinát boszorkánysággal vádolták. De ez még nem volt elég. Az egyik feljelentő nem más volt, mint Kepler fiútestvére Heinrich. A lesújtó üzenet a csillagászt a karrierje csúcsán érte. Pár év telt el azóta, hogy a forradalmi felfedezéseit megtette. A bolygók a nap körül nem kör, hanem ellipszis pályán mozognak, és minél közelebb vannak hozzá, annál gyorsabbak. A műveivel Kepler a modern természettudomány előtt nyitotta meg az utat. Most viszont nem arról volt szó, hogy a világűr titkait megfejtse, hanem, hogy az emberi babona ellen vegye fel a harcot.  Hat évet fog ez a küzdelem az életéből elvenni. De kik voltak Keplerék, akiknek a családjában ez a dráma lejátszódott? A család 1575-ben telepedett le a svábföldi kisvárosban Leonbergben. Katharina egyedül nevelte négy gyermekét, mert férje katonaként szolgált és sokszor volt távol. 1589-ben a férfi végleg eltűnt. Ekkor a gyerekek Johannes és Heinrich 18 és 16 évesek voltak, míg Margaretha és Christoph öt és két évesek. A körülmények ellenére Katharina a gyerekeinek jó sorsot biztosított. Legalább is majdnem mindegyiknek. Christoph rézöntő mester lett, Margaretha egy lelkészhez ment feleségül. Johannes minden elvárást felülmúlva híres tudóssá vált. Elvileg anyja lelkésznek szánta a tehetséges fiát, de ő félbehagyta teológiai tanulmányait Tübingenben és matematikusként helyezkedett el Linzben. Asztrológiai naptárakat kellett készítenie. Már tanulóként csodálattal töltötte el az éjszakai égbolt tanulmányozása. Az első könyvével 1596-ban felkeltette a híres matematikus Tyho Brache figyelmét, aki meghívta Prágába II. Rudolf udvarába. Brache halála után Kepler lett az udvari matematikus. Rudolf uralkodása után viszont el kellett hagynia a várost, mert az új császár az ellenreformáció élharcosa volt. Keplernek, mint protestáns vallású tudósnak nem volt helye az udvarban. De szerencséje volt. Újra állást kapott régi lakóhelyén Linzben, mint matematikus. Heinrich sorsa rosszabbul alakult. Az epilepsziára hajlamos öccse két szakma elsajátításába is belebukott, majd koldulva és fosztogatva járta az országot. Kepler szerzett neki a prágai udvarban a császári gárdában állást. Ebből viszont elege lett 1614/15 telén és hazament. Elszegényedve, nincstelenül, amikor hazatért az étkezésnél húst követelt az anyjától. De viszont ezt a téli időszakban nem tudott szerezni neki a szerencsétlen asszony. Heinrich sértve érezte magát és szidni kezdte. Elmondta mindennek, többek között boszorkánynak. Egy kijelentés, aminek következményei lettek.

Az hogy a gyanú hogyan terjedt el nem teljesen tisztázott. Leonbergben semmi sem maradt titok, főleg, ha olyan faragatlan fickó terjesztette, mint Heinrich. Ráadásul Ursula Reinbold a helyi üveges felesége is megtudta, aki fájdalmaktól és bénulástól szenvedett. Nem Katharina okozta a fogyatékosságát? Nem rég Reinboldot egy pohár borra meghívta. Csak nem varázsital volt? Ekkor még nem történt semmi. Ám a következő augusztusban a leonbergi elöljáró Lukas Einhorn Kathrinát berendelte a városházára. A hivatali épületben találkozott Ursula Reinbolddal és fivérével. Ez rákiáltott: „Te boszorkány! Varázsitalt adtál a testvéremnek, nézd, hogy szenved!” Katharina reszketett a felháborodástól, de összeszedte annyira magát, hogy válaszoljon. Azt mondta nem jogos vádaskodni bizonyítékok nélkül. Ő egy idős asszony, aki támogatásra szorul. Einhorn elengedte, de a rémálom csak ekkor kezdődött Katharina számára. Johannes Keplert húga levele teljesen váratlanul érte. Röviddel ezelőtt 65 éves anyja meg jó hírnévnek örvendett. Ugyan analfabéta volt, de volt egy présháza és az adózók között a középréteghez tartozott. Kepler öccse Christoph és húga férje már beperelt Reinboldot alaptalan vádaskodásért és Kepler is tudta anyja oldalán a helye. A protestáns Württembergben is súlyos vádnak számított a boszorkányság. Ugyan abban hittek az emberek, hogy az Isten a végső ítéletnél elválasztja a búzát az ocsútól, tehát ő ítéli meg az emberek cselekedetét, mégis a világi bíróságok 1560 és 1750 között 197 személyt ítéltek halálara boszorkányságért. Ez viszonylag alacsony szám volt a többi délnémet államhoz képest. Ennek ellenére Kepleréknek nem volt szerencséje, ugyanis ügyük a legnagyobb üldözési időszakba esett bele.             

Kepler anyjának ügye időközben az idegek harca lett. Einhorn tovább gyűjtötte a bizonyítékokat. Csak Heinrichet nem tudta már megidézni, ugyanis ő 1615-ben meghalt. Katharina az egyre ellenségesebb hangulat miatt kénytelen volt elköltözni, hol lányánál Margarethánál, hol pedig fiánál, Christophnál lakott. Kepler is mozgalmas időszakot élt meg. Felesége Susanna három gyereküket vesztette el. Most meghalt két éves kislánya Meruschl és egy másik lányuk is csak fél évet élt. Ennek ellenére befejezte 1619-ben főművét a „Világ harmóniáját”, amelyben bemutatta, hogyan lehet a bolygók közötti távolságot kiszámítani. De a boszorkányság ügye még nem jutott nyugvópontra. Végén már Kepler kapcsolatai sem segítettek. 1620 augusztus 7-én Margaretha figyelmeztette anyját, hogy az elöljáró az embereivel jön érte. Einhorn időközben 20 további tanút felhajtott. Többek között egy lányt, aki a karját és kézfejét sem tudta mozgatni, miután az állítólagos boszorkány hozzáért. A pék felesége állította, hogy a borjújuk megdöglött miután Katharina náluk járt. Az iskolaigazgató azzal gyanúsította meg, hogy a bora miatta romlott meg. Minden az özvegy ellen irányult. Einhorn még további két dologgal gyanúsította. Megvesztegetéssel, mivel korábban egy ezüst kelyhet akart neki adni, valamint azzal, hogy az apja koponyáját ki akarta ásni. Kepler anyja letartóztatása után átvette a védelmét. Otthagyta a tudományos életet Linzben, hogy anyját megmentse. Összepakolta a dolgait és állapotos feleségével és három gyerekével útra kelt. A családot Regensburgban hagyta, míg ő Württembergbe ment. Anyját a Leonbergtől 30 kilométerre északra fekvő Güglingenbe vitték és itt egy toronyba zárták be. Itt várta megbilincselve őrizet alatt perét, de hónapokon keresztül nem történt semmi. Johannes Kepler az ősz folyamán többször felkereste anyját, kikérdezte a tanúkat és érdeklődött Leonberg hétköznapjairól. De lényegében semmire sem jutott, ezért frusztráltan családjához utazott Regensburgba. Kepler számára a helyzet drámai lett. Tombolt a harmincéves háború és Linzet elfoglalták a bajor csapatok. Bizonytalan volt, hogy vissza tud-e térni a városba. A nehézségek ellenére sikerült új művét befejezni az „Epitomé” -ét, ami az első és teljes összefoglalása volt a csillagászatnak. A könyv 17. század alapműve lett. Még a könyve utolsó sorait írta, amikor elkezdte összeállítani anyja védelmének iratát. És ehhez igénybe vette egész tudományos munkásságának tapasztalatait. Az írásbeli tanúvallomásokat alaposan kielemezte és megállapította mi benne a hisztéria és mi a ténybeli állítás. Sok tanú vagy túl fiatal volt, vagy keveset élt Leonbergen, hogy jól ismerje Katharinát. Ursula Reinboldot babonás, rendetlen, önző nőnek írta le, aki saját maga kezelte félre betegségét. Ráadásul a birodalmi törvények két egymástól független tanút követeltek meg a vád alátámasztására. Nála ez nem volt meg, tehát kizárható tanúként. Más esetekben pedig kimutatta, hogy az illetők betegségei korábban jelentkeztek, mint mielőtt anyjával kapcsolatba kerültek volna.                   

Érdekes, hogy Kepler nem kérdőjelezte meg úgy általában a boszorkányságot. Talán azért, mert még nem teljesen a modern értelemben vett racionális gondolkodó volt. Ezt mutatja, hogy horoszkópkészítésből is élt. De az is lehet, anélkül is védhetőnek látta az ügyet és nem akart új frontot nyitni. Ennek ellenére azt bizonyította, hogy a vádak mögött természetes módon megmagyarázható és cáfolható dolgok állnak. Például Heinrich bátyja vádjait tragikus életével indokolta. A vesztegetést azzal magyarázta, hogy idős édesanyja ezzel akarta az ellenséges hivatalnok jó indulatát elnyerni. A védőszöveg végén hozzátette Katharina csak egy öreg, gyenge asszony. Kepler a védelem iratait 1621 májusában adta be. Az államügyészség minden állítását támadta. Szerintük Katharinát kínzásnak kell alá vetni, hogy az igazságot kiszedjék belőle. A bíróság nem hozott ítéletet. Kepler viszont lehetőséget kapott, hogy a szövegét átdolgozza, mielőtt a tübingeni jogászok elé terjesztik az ügyet, akik dönteni fognak. Hatvannégy sűrűn írt oldalon megint összefoglalta érveit, sikerrel. Szeptember 10-én Johann Ulrich Aulber tübingeni jogász úgy találta, hogy a tanúk szavahihetetlenek, az asszony pedig túl idős a kínvallatáshoz. Fel nem mentette Kepler anyját, de azt az utasítást adta, hogy az igazságot másképp kell kideríteni.           

1621 szeptember 28-án Katharina Keplert a városházára szállították. Ott egy kínvallató már előkészítette a szerszámait és pontosan elmondta az idős asszonynak mi fog vele történni, ha nem vallja be a bűnét. Ez egy színjáték volt, de ezt általában a vádlott nem tudta és gyakran ez is elég volt a vallomás kicsikarásához. Katharina viszont nem ijedt meg. „Bármit tehetnek velem” – mondta - „de nem tudom, mit kellene bevallanom!” Kepler tudta anyját nem tudják vallomásra kényszeríteni. Aulber, a bíró és a kínvallató azért még megpróbálta párszor beismertetni vele az ellene szóló vádakat, de ez sem vezetett eredményre. Végül az elöljáró visszavitette a toronyban lévő börtönbe. Hat nappal később szabadon engedték. 14 hónapi fogság után nyerte vissza szabadságát, amit viszont nem élvezhetett sokáig. Fél évvel később 1622 április 13-án leánya házában meghalt. Johannes Kepler visszatért Linzbe. Azt, hogy miért volt olyan sokáig távol, senkinek nem árulta el. 1630–ban bekövetkezett halála után, mint egy nagy tudós vonult be a történelembe és nem úgy, mint egy boszorkány fia.       

 A második világháborúban nem volt ritka eset, hogy egy ügynök egyszerre két ellenséges országnak dolgozott. Közéjük tartozott a spanyol Juan Pujol Garcia. A nácik annyira megbíztak benne, hogy Londonba küldték, az angolok pedig egy hihetetlen zavarkeltő akcióra használták fel.

 Tél volt, amikor Juan Pujol Garcia karrierje elkezdődött. Nemsokára a britek ünnepelt ügynöke lett egyben a náci Németország legfontosabb kémje. A náciktól megkapta a Vaskeresztet, a britektől pedig a Member of the Order of the British Empire kitüntetést. Ez egy nagy mesélő története, aki a náci megbízóit bátran és rendkívül fantáziadús módon játszotta ki. 1941 januárjában Juan Pujol Garcia 28 éves. Eredetileg baromfitenyésztő volt a szakmája, de ebben az időben, mint egy lepukkant szálloda menedzsere próbált érvényesülni. A felesége Araceli éppen gyereket várt. Spanyolország két évvel a polgárháború után romokban hevert. Alig volt mit enni, a börtönök Franco tábornok ellenfeleivel voltak tele, a horizonton pedig már ott sejlett a következő katasztrófa. Nem tudta senki, hogy Spanyolország belép-e a háborúba. A politikához nem értett Pujol, Franco diktatúrája meg félelemmel töltötte el. El akart menni feleségével oda, ahol az élet könnyebb és minden reményét a britekbe vetette. Szívesen hozzájárult volna Hitler legyőzéséhez. Arra az elhatározásra jutott, hogy kémnek áll. „Be kell vallanom” – írta később emlékirataiban – „ez elég őrült ötlet volt.” Naivan bement a madridi brit nagykövetségre. A külképviselet tiszteletben tartva a spanyol semlegességet nem is gondolt ügynökök alkalmazására. Németország ezzel szemben intenzíven keresett olyan embereket, akiket be tudna szervezni. Pujol ezért arra gondolt, hogy a németekhez beépülve az angoloknak szerez információkat, hogy alkalmasságát bizonyítsa. Ezután a britek is más szemmel néznek majd rá. Pár telefonhívás után egy szőke német úr karján esőkabáttal valóban akart találkozni vele egy kávézóban. Azonban kudarccal végződött az első feladat, amivel a német megbízta: Pujolnak tudósítói állást kellett volna szereznie magának egy újságnál, amely Londonba küldte volna. Onnan pedig Abwehrt – a német elhárítást - kellett volna informálnia. Egy ilyen állást Pujol nem tudott magának szerezni. Viszont mást tudott: mesélni. A spanyol azt mesélte a német összekötőjének, hogy egy barátja tud neki diplomata útlevelet keríteni, amivel ő Londonba utazhat és ott speciális megbízottként devizát csempészhet. Pujolnak valóban volt egy diplomata útlevele. Egy mintapéldány, amit az egyik nyomdász barátjától kapott. A kávézóban az asztal alatt átcsúsztatva meg is mutatta német összekötőtisztjének, aki bármilyen abszurdnak hangzik bedőlt a trükknek. Pujol megkapta első megbízatását, utazzon Londonba.        

1941 július 12-én aztán eljött az idő. Juan Pujol Garcia látszólag elindult Londonba, kofferjében láthatatlan tintával és fogkrémes tubusba rejtett készpénzzel. Az első levelében, amelyet a német összekötőtisztjének küldött, arról számolt be, hogy egészségesen megérkezett az angol fővárosba és megismerkedett a Lisszabon-London járat utaskísérőjével, akivel a jövőben küldeni fogja a leveleit, hogy a brit cenzúrát kijátsszák. Az üzenetből egy sor sem volt igaz. Pujol valójában feleségével és gyermekével Lisszabonba utazott és ott egy halásznál lakott. A németek megbízatását, hogy egy ügynökhálózatot hozzon létre a portugál fővárosból intézte, pontosabban nem intézett semmit csak a fantáziája által kitalált történetekkel traktálta megbízóit. És ez tökéletesen működött. A madridi felettesének, Karl-Erich Kühlenthalnak küldte a sikereiről a beszámolókat. Októberig állítása szerint három ügynököt szervezett be: egy kereskedelmi utazót, aki Anglia déli partjainál figyeli a hajók mozgását, egy Liverpoolban élő Gerber nevű svájcit és egy Glasgowban tanuló venezuelai cserediákot. Mindegyik kitalált figura. Pujol hetente küldte a jelentéseit, hogy például emberei hajókonvojokról számoltak be, amelyek páncélosokat és élelmiszert hoztak Amerikából. De írt egy partraszállás gyakorlatról Windermere tónál, pontosan megemlítve a hajókat, a táborokat és a légierő gyakorlóhelyét. De a spanyol a lábát még Angliába sem tette be, ráadásul a nyelvet sem beszélte. Az adatokat útleírásokból, menetrendekből és térképekről szerezte, az aktuális politikai helyzetről az újságokból és filmhíradókból tájékozódott. Néha komoly hibákat ejtett: beszámolt hajókról, amelyek régen elsüllyedtek és nem nagyon ismerte ki magát az angol pénzügyi rendszerben. Kühlenthalnak nem nagyon tűntek fel ezek a hibák. Nagyra értékelte ügynökét, akinek a jelentéseit rádión továbbította Berlinbe. Amikor Pujol azt jelentette, hogy egy nagy hajókonvoj indult Málta felé, oda küldték a tengeralattjáróikat és felderítőgépeiket, de nem találtak semmit.

Angliában a tevékenysége nem maradt ismeretlen. A Madrid és Berlin közötti rádióadásokat lehallgatták és riadóztatták az MI5-ot a belső elhárítást. Eddig úgy tudták, hogy a Nagy Britanniában működő összes német ügynököt elfogták, kivégezték, vagy átállították kettős ügynöknek. De ki lehet ez az új ember „Alaric” fedőnévvel? Kit hozott Kühlenthal az országba? És mit jelentenek ezek a különleges jelentések? A német elhárítás az egyik kettős ügynökétől megerősítést kért „Alaric” ügynök információival kapcsolatban. Ez csapda lenne? Guy Liddell a brit elhárítás vezetőjének sok kérdése volt. Scotland Yard és az MI5 „Alaric” ügynök utáni hajszája eredménytelen maradt mindaddig, míg MI6 a brit hírszerzés egyik tagja nem jelentette, hogy Spanyolországban és Portugáliában dolgozó kollegáinak egy Juan Pujol Garcia nevű spanyol az idegeire megy. Ő neki kell „Alaricnak” lennie – gondolták a britek. Most mindenki meg akarta szerezni. A két kémszervezett az MI5 és az MI6 elkeseredett harcot vívott a spanyol beszervezéséért. Ő nem sejtett semmit, de egyre jobban félt, hogy a németek előtt lelepleződik. Majd hirtelen az MI6 egyik tisztje találkozni akart vele. A híres fürdőhely Estoril egyik tengerparti éttermében jött létre a találkozó. Három nappal később Pujol megtudta titokban Londonba kell utaznia. Április 10-én szállt fel egy Gibraltárba menő hajóra. Két hétig maradt itt, míg végre egy hűvös tavaszi napon Londonba repült. 1942 április 24-én Pujol repülőgépe egy dél angliai repülőtéren landolt. Egy biztonsági házban helyezték el. Napokon keresztül hallgatták ki a titkosszolgálat tisztjei. Ismételten el kellett mesélnie a történetét. A Kühlethalnak küldött jelentéseit kellett megmutatnia, amelyeket a rádióadások szövegeivel összehasonlítottak. Végén az MI5 emberei biztosak voltak benne, hogy „Alaric” van a kezükben, aki nem német csali.

Pujol szerencsésnek érezte magát. A britek ügynöke lett. Az új fedőneve „Garbo” lett, amit Cyril Mills az MI5 tisztje választott ki neki, a híres színésznő neve után, utalva ezzel a spanyol színészi teljesítményére. „A britek kaptak egy kettős ügynököt, akit a saját céljaik alapján kellett már csak felhasználni” – írta John Mastermann oxfordi történész professzor, aki a második világháború idején a brit titkosszolgálaton belül a kettős ügynökökéért felelt. Ezek közé olyan emberek tartoztak, akiket a németek küldtek a britekhez, de vagy lebuktak, vagy feladták magukat. Mialatt a német hírszerzés azt hitte nekik dolgoznak, megtévesztő, hamis információkat szolgáltattak. Ez egy bonyolult játék volt. Valós információkkal is kellett szolgálniuk, hogy ne veszítsék el a hitelüket. De végeredményben mit küldtek el, az angolok határozták meg. Összesen 120 német kettős ügynök dolgozott az MI5-nak, voltak, akik rövidebb ideig voltak, akik évekig. Előfordult, hogy egy kettősügynök csak szigorú felügyelet mellett dolgozhatott, mert nem bíztak benne. Juan Pujol Garcia családjával észak Londonban élt. Minden reggel pontosan ugyanabban időben elhagyta a lakását és a Citybe ment, ahol egy irodában Piccadilly Circuson akták várták. Mint Garbo ügynök továbbra is a fantáziája segítségével dolgozott. A segítségére Tomás Harris ügynök volt, akinek az anyja Spanyolországból származott. Együtt találták ki Pujol hálózatát: egy gibraltári pincért, egy kommunista gyűlölő dél afrikait és a Glasgowban élő venezuelai diák testvérét. Minden személynek Pujol és Harris komplett életrajzot talált ki.

1942 nyarán Kühlenthal azt akarta tudni terveznek-e a britek támadást. Pujol azonnal válaszolt, hogy venezuelai ügynöke Skóciában csapat mozgást érzékelt, akik hegyi hadviselésre készültek fel. Téli ruházat és hóláncokat látott nagy mennyiségben, minden arra utal, hogy a szövetségesek Norvégiában akarnak partra szállni. A brit lehallgató szolgálat érzékelte, hogy Pujol információi prioritást élveztek a németeknél és azonnal továbbították Berlinnek. Novemberben brit csapatok észak Afrikába készültek és erről a németek nem tudhattak. Pujol azt jelentette, hogy svájci ügynöke Liverpoolban annyira megbetegedett, hogy nem fogható munkára. Sőt a végén meg is halt. Kühlenthal gyászüzenetet küldött a nem létező özvegynek. 1943-ban a szövetségesek tervezni kezdték a normandiai inváziót. Garbo ügynöknek a helyről és az időről hamis információkat kellett küldenie. Folyamatosan küldte a megtévesztő adatokat nem létező csapatösszevonásokról a partvidéken, kitalált csapatszállító gépekről, hadihajó mozgásokról. Naponta mentek az üzenetek Madridba. Szeptember 8-ra támadást jelzett Calaisnál. Reggel meg is jelent egy hajóraj repülőgépek kíséretében, majd visszavonultak. A BBC másnap bejelentette gyakorlatról volt szó.

A Wehrmacht számára Pujol rendkívül megbízható forrásnak számított. Mindeközben Angliában már javában folytak mindenidők legnagyobb partraszállásának előkészületei. 1944 elejétől minden egy célnak volt alárendelve, a „D-Day” sikerének. A hatalmas készülődést Dél Angliában nem lehetett titokban tartani. Azt is lehetett tudni, hogy a célterület a francia csatorna övezetben lesz. Azért, hogy a németek elől az invázió valódi időpontját, helyét és méreteit titokban tartsák hatalmas elterelő manőverbe kezdtek a szövetségesek, melynek neve: Operation Fortitude volt. A nácik megtévesztésére kitaláltak egy komplett hadsereget, amelyet Délkelet Angliában Calaissal szemben állomásoztattak. A németeknek úgy kellett tudniuk, hogy a partraszállás itt fog lezajlódni. Ebben a színjátékban Pujolra fontos szerep hárult. A német hírszerzés szemében nagy a megbecsültsége és a fantom ügynöki köre jól működött. Időközben a spanyol már 24 kitalált ügynökkel zsonglőrködött. A németek megkönnyítették munkáját, mert pontosan azt az információt várták, amit neki le kellett adnia. Azt, hogy Calisnál lesz a támadás. Pujol naponta többször küldött információ puzzle daraboakt, olyanokat, amelyből a nagy kirakóst össze lehetett állítani, természetesen az angolok szája íze szerint. A fiktív amerikai First Army Gorup rövidítve FUSAG úgy lett megalkotva, hogy a légi felderítés és a lehallgatások által is meg legyen erősítve a létezése. 1944 májusában Hitler és tábornokai meg voltak győződve arról Nagy Britanniában 80 divízió állomásozik a tényleges 52 helyett. Június 6-án este Pujolnak jelentenie kellett az invázió kezdetét. Hajnali háromkor hívta rádión Madridot, de nem jött válasz. Csak reggel nyolckor érte el őket, de ekkor már folytak a harcok. A német tábornokok határozatlanok voltak, hogy ez a fő támadás-e. Végeredményben az amerikai First Army Gorupot még nem vetették be. Bizonytalankodások közepette több páncélos egységet Normandiába irányítottak. A 15. hadsereg még semmit sem érzékelt Calais környékén. Hitler végül két páncélos egységet június 10 –én a francia tengerparti városhoz irányított. Előző nap Pujol a legfontosabb üzenetét adta le. Dél Angliában levő tartalékot Calaisnál akarják bevetni. Este a Wehrmacht összefoglaló jelentésében már szerepelt az információ. Ezzel Pujol hozzájárult a németek további bizonytalankodásához. Eisenhower arra számított, hogy az Operation Fortitude 24 órára tereli el a németek figyelmét, ezzel szemben a Wehrmacht vezetése júliusig számolt Calaisnál a támadásra. Angliában még mindig voltak katonák, akik azzal foglalkoztak, hogy a FUSAG létezését bizonyítsák. A németek még 1945 tavaszán is keresték a nyomát a nem létező amerikai hadseregnek. Pujolt is megkérdezte Kühlenthal. A spanyol azt felelte már nincs semmi nyoma. Pujol május 8-án a háború utolsó napján is küldött még üzenetet. Juan Pujol Gracianak ezek után már csak egy kívánsága volt. Új életet kezdeni. Felesége elhagyta és a két gyerekükkel visszaköltözött Spanyolországba. Pujol úgy identitást kapott és Venezuelában telepedett le. MI5 azt terjesztette, hogy Angolában maláriában halt meg. 1984-ben azonban egy másik nagy mesélő a nyomára bukkant. Négy évvel a valódi halála előtt az angol író Rupert Allason Pujolt felkutatta. Allason ismerte az álneveket, saját könyvét is Nigel West néven írta. Téma? A hírszerzők világa. 

 Werwölfének hívták magukat. A front mögött harcoltak a szövetségesek ellen. Merényleteket követtek el. Sokan közülük a fanatizmusukért az életükkel fizettek.

 Franz Oppenhoff életének utolsó napja egy meleg tavaszi vasárnapra esett. A feleségével Irmgarddal délután zöldségpalántákat ültetett a kertjükben. Reggel istentiszteleten vett részt, este meg gondoskodott róla, hogy kislánya időben lefeküdjön aludni. 1945 március 25-ét írtak a naptárak. Öt hónapja, hogy Aachent a szövetségesek elfoglalták a náciktól. A front elvonult, a háborúnak pár hét múlva vége. Az amerikaiak Oppenhoffot a város főpolgármesterének tették meg. Német földön ő volt az első újonnan kinevezett civil főhivatalnok, az újrakezdés szimbolikus figurája. 22 órakor két német repülős egyenruhát viselő férfi kopogtatott az ajtaján. Lelőtt pilótaként mutatkoztak be és igazolványt és némi ellátmányt kértek maguknak. A 42 éves férfi visszament a házba, hogy hozzon élelmet nekik. Amikor az ajtóból visszalépett az egyik férfi közvetlen közelről főbe lőtte. „Német szabadságharcosok” végrehajtották ítéletüket egy áruló ellen, örvendezett a náci pártlap a „Völkischer Beobachter”. Az SS birodalmi vezető Heinrich Himmler két ok miatt is örült: egyrészt ő adott parancsot a gyilkosságra, másrészt elégedettséggel töltötte le a tudat, hogy működik az a szervezet, amit életre hívott, a Werwölfe. 1944 szeptemberében megalapított szervezetet létrehozását a kétségbe esés motiválta. Keleten a szovjet csapatok folytatták a nagy offenzívájukat, nyugaton pedig Trier városától északara elsőként léptek amerikai csapatok német földre. A háborút a nácik már rég elvesztették. De az NSDAP pártvezetése egy kiterjedt ellenállási mozgalomról álmodozott, mint amilyen a Szovjetunióban és Franciaországban működött, és amely tehermentesíteni tudja a Wehrmachtot. Hidakat felrobbantani, utakat, telefonvezetékeket megrongálni, az ellenséges csapatokat kikémlelni gerilla háborút vívni az ellenség háta mögött. Nem mellesleg végezni az ellenség segítőivel. Az ellenség sehol sem érezheti biztonságban magát –állt a „Werwolf – útmutatás a vadászegységek részére” című utasításban. A Werwölfe nevet elsőször Himmler használta az 1944 október 24-i beszédében és ezalatt „halált megvető bátorságról tanúságot tevő önkénteseket” értett, akik „végeznek az ellenséggel”. A Werwolf – magyarul vérfarkas – eredetileg félig ember félig vadállat mitikus szörny volt, amely vérrel táplálkozik, fáradhatatlanul vadászik, széttépi és megeszi az áldozatát. Már maga a neve is félelmet és rettegést kelt. Az ötletet a mozgalom elnevezésére a náci idők egy bestsellere adta, Hermann Lönns könyve a „Werwolf”, amely a harmincéves háború idején játszódik és a parasztok partizánharcáról szól. A terrorcselekmények egyik szervezője Hans- Adolf Prützmann Hitler korai követője, elvakult náci volt, aki már nevet szerzett magának Ukrajnában a partizánok elleni harcban. Ő az SS birodalmi vezetője melletti speciális elhárítás általános felügyelője lett.

Berlinből és a Rajna vidéki Hülchrath kastélyból irányította Prützmann a földalatti mozgalom harcosainak kiképzését. Elkötelezett férfiak és nők jelentkezését várták minden korosztályból. A felhívások ellenére nem állnak rendelkezésre pontos számok a mozgósítás hatásáról. 1000 körül lehetett keleten a Werwölfék száma. Ott a Vörös Hadsereg rémtettei növelték a Prützmann kommandók számát. Nyugaton az amerikai és a brit katonák miatt lényegesen kevesebben voltak. A hadi tapasztalattal rendelkező katonák nem jelentkeztek, mivel a fronton harcoltak. Főleg a Hitlerjugendből és ennek női megfelelőjéből a Bund des Deutsche Mädelből jöttek tagok. A legtöbbjük 14-15 éves volt. Ők még hittek a Harmadik Birodalomban és Hitlerben. Sok tagot a német katonaiskolákból toboroztak. Közéjük tartozott az akkor 19 éves Erich Loest. „Egy főhadnagy felszólított minket, hogy a frontvonal mögött harcoljunk” – emlékezik vissza arra az időre a később íróvá lett Loest. „A feladatunk az volt, hogy tartsuk fel az ellenfelet, amíg az új fegyverek elkészülnek. Ezek a csodafegyverek fogják megnyerni nekünk a háborút, harsogta a propaganda.” A Waffen SS tagjai képezték ki titkos táborokban a jelentkezőket. Egy-két hetes tanfolyamokon tanulták meg, hogyan kell bánni a robbanóanyaggal, a távközlési vonalakat megsemmisíteni és az utánpótlást zavarni. Az ellenség hang nélküli megölése is a tananyag része volt. A kiképzés végén ünnepélyes esküt tettek, nem nyugodnak addig, amíg az ellenséget végkép meg nem semmisítették. Kíméletlen harcot fogadtak az árulók és az átállók ellen. Megfogadták, hogy a harcban készek az életüket is feláldozni. A Werwölféknek nappal átlagos civilként kellett viselkednie, de éjszaka vadásznia kellett. „Egy teljes értékű katona és vadász, de ugyanakkor pionír, aki a vadonban is megél.” A jelvényük egy „i” és „s” runa „Ich sige” „győzők” jelentéssel. A kezdeti bevetési körzetük a Feketeerdő és Kelet Poroszország volt. Később Cseh és Morvaország, Alsó és Felső Szilézia. Az élelmet és a fegyverekhez a muníciót földalatti bunkerekben tárolták. A vadászcsapatokat öt fő alkotta egy SS tag vezetésével, akit Leitwolf – vezető farkasnak hívtak. Nagyobb akciókhoz, mint például támaszpont megtámadása nagyobb egységeket kellett képezniük, de erre nagyon ritkán került sor. A Werwölfének nagyon csekély harcértéke volt. A szövetségesek olyan gyorsan nyomultak előre, hogy a háború végéra kaotikus viszonyok alakultak ki. A parancsok a csoportokat nem érték el, az utánpótlás elmaradt, a lakosok pedig belefáradtak a háborúba. Sok harcos egyszerűen eldobta a fegyverét és hazament. A Himmler által remélt futótűz szerű felkelés elmaradt. Ez nem kerülte el Joseph Goebbels figyelmét. „Nem vagyok elégedett a Werwolf szervezet működésével” jegyezte fel naplójába. „Nincs benne elég elszántság. Mint a teljes mozgósításért felelős birodalmi teljhatalmú megbízott magához vonta a szervezet irányítását. Prützmann és Himmler feje felett egy új stratégiát dolgozott ki. A front vonal mögötti gerillaharc helyett felszólított minden németet a rádió hullámain a harcra „ha kell az önmegsemmisítésig.” 1945 április elsején húsvét vasárnap, öthéttel a háború vége előtt a „Werwolf adó” hullámhosszán emelte fel először figyelmeztető hangját. „Ahol egy szabadságharcos elesik egy új lép a helyére. Árulók, gyávák és megalkuvók bosszúnk áldozatai lesznek. Halál az ellenségeinkre, éljen a szabadságunk! A gyűlölet a mi kötelességünk, és bosszú a jelszavunk!” 19 órától terjesztette a „Radio Werwolf” a sikerpropagandát. Ez a propaganda nem maradt hatás nélkül. Az amerikaiak és a britek tartottak egy jelentős partizánharctól. Az amerikai titkosszolgálat már 1944 szeptemberében német földön jelentős gerillatámadásokra figyelmeztetett. A rádióadások félelmet keltettek. Egyik katona sem akart orvlövészek áldozatává válni. A brit és amerikai média gyűlölettől telt fiatalokról mesélt, akik az erőkben és a városokban bujkálnak. A feltételezések hangulatot keltettek. Ezt erősítették a Werwölfe szimbólummal ellátott röplapok. „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” – lehetett olvasni rajtuk. Az amerikaiak 200 ezer Werwölfe taggal számoltak. A brit katonáknak megtiltották, hogy német ételt egyenek, vagy német cigarettát szívjanak. A brit titkosszolgálat az MI5 mérgezett cukorról, pótkávéról, vagy kolbászról tett jelentést. Ezek közül a legvadabb, a német nők púderdobozai által terjesztett baktériumok voltak.

A szövetségesek részéről a félelem túlzott volt. A Werwölfe legtöbb áldozata a németek közül került ki. Meghatározatlan számú, olyan katona és civil vesztette életét, akik a háború utolsó napjaiban már nem akarták kockáztatni Hitlerért az életüket. Kinek a haláláért volt felelős a Werwölfe mozgalom és ki esett áldozatul a Volksturm és a Hitlerjugend különleges egységeinek? A határok a háború utolsó napjaiban elmosódtak. Itt van például a ”Penzbergi halálos éjszaka”esete. A kis felső bajor településen Münchentől 50 kilométerre, Hans Rummer 1945 április 28-án a rádiót hallgatta. „A bajor szabadságmozgalom” azt jelentette, hogy a náci rezsim hatalmát Münchenben megdöntötték. Rummer a települése egykori szociáldemokrata polgármestere megakadályozta, hogy a nácik a bányájukat felrobbantsák. Kiszabadította a település melletti kényszermunkatábor foglyait és leváltotta a náci polgármestert. Csakhogy a Münchenről szóló hírek hamisak voltak. A müncheni körzetvezető Paul Giesler parancsára a Wehrmacht katonái körülvették a városházát és Rummert és tárasait kivégezték. Később Giesler az egészet egy Werwölfe csoportra hárította. Ők még kilenc embert felakasztottak, közöttük egy terhes nőt. Az nyakukban táblát akasztottak Werwölfe felirattal. Röplapokon azt terjesztették a „Bosszúnk kegyetlen”. Két nap múlva Penzbergbe bevonultak az amerikaiak. Keményen léptek fel az igazi és a feltételezett Werwölfékkel szemben. Aachenben Hitlerjugend 16 és 17 éves tagját kivégezték, azzal a váddal, hogy amerikaiak után kémkedtek. Keleten a szovjeteknek már az is elég volt, ha az illető a Hitlerjugend tagja volt. Erich Loestnek szerencséje volt. Felső Pfalzban egy erdőben el tudott bújni. Később az amerikaiak elfogták, de három hét múlva szabadon engedték. Visszatért szülőföldjére Mittweidába, ami akkor már a szovjetek kezében volt. Soha nem beszélt arról, hogy a Werwölféhez tartozott. Ez mentette meg az életét.

1945 április 24 – én a „Werwolf adó” beszüntette adását. Május 5-én Karl Dönitz, akit Hitler utódának nevezett ki betiltotta a szervezetet, mert ártott a német népnek. A partizánharcoknak hivatalosan vége lett kevés kivétellel. Cseh és Morvaországban még hajtottak végre akciókat. De a szervezet története még nem fejeződött be. A szovjet megszállási övezetben azzal a gyanúval, hogy a Werwolf szervezethez tartoznak 10000 gyereket és fiatalt tartóztattak le és mindenfajta ítélet nélkül munkatáborba vitték őket. 1947-ben még 1000 fiatalalt vittek Szibériába. Közülük minden harmadik meghalt. A túlélők csak 1952-ben tértek haza. Nyugaton a történteknek bíróság előtt lett következménye, meglepő eredménnyel. A penzbergi esetért 17 embert vontak felelőségre. Két halálos ítélet született, a többit lecsukták. Későbbi perekben az ítéleteket enyhítették, vagy felmentették őket. Aachenben is a bíróság enyhe ítéletet hozott. Franz Oppenhoff gyilkosát csekély büntetésre ítélték, később felmentették. Ok: parancsot teljesített. 

Röviddel a második világháború vége előtt egy technikai forradalommal felérő újításon dolgoztak a német mérnökök. Olyan gépet fejlesztettek, amely a radarok számára láthatatlan volt. A Horten H IX prototípusa elkészült, de sorozat gyártására már nem került sor.

A zsákmány szenzációnak számított. Amikor a 8. Amerikai Hadsereg katonái 1945 április 14-én Gothai Vagongyár türingiai friedrichsrodai üzemének a csarnokába léptek egy majdnem kész futurisztikusan kinéző repülő törzsének látványa tárult szemük elé. A gép teljesen másképpen nézett ki, mint amivel a második világháborúban találkozni lehetett. A pilótafülke és a két sugárhajtómű egy szállítófelületre volt beépítve. Az oldalkormánylap és a hátsófarok nem volt látható. A világháború vége felé a szövetséges légierő már majdnem teljesen lebombázta a német városokat. Ennek ellenére a Harmadik Birodalom fegyverfejlesztési programja teljes erővel folyt. Egyre abszurdabb ötletek merültek fel, hogy a fenyegető vereséget a németek elkerüljék. Ilyen volt például a Birodalmi Repülésügyi Minisztérium „vadászgép vészprogramja”. Ennek az volt a célja, hogy különböző gyártók olyan repülőgépeket fejlesszenek ki, amelyeket alig kiképzett pilóták a Hitlerjugendből, vagy Volkssturmból irányítani tudnak. Öngyilkos kommandók, amelyek bevetésére szerencsére nem került sor. Ugyanakkor a német fegyverzetfejlesztés több helyen élenjárt. Elég, ha a rakétafejlesztésre vagy a sugárhajtóművekre gondolunk. Sok olyan újítás került elő, amelyek pár éve még őrült ötletnek tűntek volna. Ilyen volt a Horten H IX is.

1943 augusztusában a légierő két tisztje Walter és Reimar Horten látogattak Hermann Göringhez, hogy egy vadonatúj vadászgép tervét prezentálják. Egy aerodinamikailag tökéletesített repülőt, amelyet két sugárhajtómű emel a magasba, olyanok, amiket már a BMW és a Junkers üzemekben gyártanak. Gyorsabb és fordulékonyabb, mint bármelyik szövetséges vadászgép, valamint megfelel légierő parancsnoka által előírt úgynevezett 1000-1000-1000 vadászbombázó specifikációnak: 1000 km/óra sebességre képes, 1000 kilogramm bomba terhet tud szállítani 1000 kilométer távolságra. A Horten testvérek eddig nem tűntek ki a katonai repülőgép tervezésben. A Bonnban 1913-ban és 1915-ben született két autodidakta repülőépítő fivér azért nevet már szereztek maguknak az úgynevezett „csupaszárnyas” vitorlázógépek területén. Göring lelkes volt és csodát követelt. Hat hónapon belül el kell készülnie a prototípusnak. Reimar Horten „Sonderkommando IX” néven Göttingenben egy csapatot állított fel a gép fejlesztésére, ami a légierőnél a Ho 229 elnevezést kapta. A technikai koncepció olyan szokatlan volt, mint maga a gép formája. A középsőrész a pilótafülke és a hajtóművek alumínium helyett furnérlemez borítású csővázzal készültek. A szárny külső borítása teljes egészében fából készült, vadászrepülőknél teljesen szokatlan módon. 1944 február 28-án Oranienburgban felszállt a H IX első prototípusa, igaz nem a saját hajtóművel. Reimar Horten egy siklórepülőt épített, amellyel különböző pilóták a gép repülési tulajdonságait próbálták ki. Ugyanakkor különböző akadályok nehezítették az előrelépést. A Hortenbe tervezett BMW-003-as hajtómű nem készült el a tervezett teljesítménnyel, ezért H IX-et át kellett építeni egy nagyobb dimenziójú Junkers cég által gyártott Jumo 004-eshez.

Csak 1945 február 2-án szállt fel az első prototípus Erwin Ziller vezetésével. Hat héttel korábban már volt egy rövid tesztrepülés, de az nem volt hivatalos. Ezen a februári napon Göring le volt nyűgözve és meg is rendelt 40 darabot a Gothai Vagongyártól. Csakhogy 16 nap múlva hajtómű meghibásodás miatt a leszállásnál a gép földbe csapódott és Erwin Ziller a pilóta életét vesztette a repülő meg összetört. Ami megmaradt az a félkész másik prototípus, amit az amerikaiak megtaláltak a türingiai gyárban. A félkész darabot a fellelt szárnyakkal együtt az USA-ba vitték és összeszerelték. De az amerikai pilóták nem bíztak az egyszer már szerencsétlenséget okozott Junkers hajtóműben, de hát nem volt más. Így nem került a gép kipróbálásra. A különös repülőgép, mint háborús zsákmány a National Air és Space Museum raktárába került és 2014-ben restaurálták. Ennek ellenére a gép mítosza megmaradt. Nem utolsó sorban Reimar Hortennek köszönhetően, aki egy 1983-ban megjelent könyv egy fejezetében azt fejtegette, hogy ő és fiútestvére építette meg az első gépet, amelyet a radarok nem észleltek. Az amerikai Northrop Grumman konszern mérnökei 2009-ben egy az egyben megépítették H IX-est és tesztelték a radarreflexióját. Meglepő eredményre jutottak. A Horton a kor hagyományos gépeihez képest a bemérési távolságot 20%-ra redukálta. Ha ezt a gyors sebességgel kombináljuk, akkor a légvédelem a 20 perc helyett csak 8 perccel korábban észlelte a gépet. Ha alacsonyan repült, akkor ez az idő 2,5 percre csökkent. Tehát Reimar Horten nem túlzott sokat fivérével együtt tervezett géppel kapcsolatban.                            

 A második világháború idején sok jugoszláv működött együtt a németekkel. Boszniai és horvát SS önkéntesek, fasiszta egységek, királypárti milíciák harcoltak a Harmadik Birodalom oldalán. Az 1945 májusi kapituláció után ezek a kollaboránsok a győztes kommunista partizánok kegyetlen bosszúja elől nyugatra, Ausztria felé menekültek. De az üldözőik beérték őket.

A menekülés egy réten ért véget. Más időkben ez ideális hely lett volna egy piknikhez. Kilométer széles zöld völgy, fákkal, csörgedező patakkal, a távolban hófedte hegycsúcsokkal. A hegyvonulat északi részén egy kisváros, Bleiburg büszke kastélyával a dombtetőn. De ez nem egy átlagos völgy. A közepén húzódott az osztrák jugoszláv határ. Ezen az 1945 május 19-i napon, osztrák területen brit páncélosok álltak, ágyúcsöveikkel a jugoszláv határ felé nézve. A völgy zsákutcává vált és felette időnként mélyrepüléssel angol Spitfire vadászgépek húztak el. Az igazi veszélyt azonban nem ezek jelentették, hanem a környező hegyekben állomásozó Josip Broz Tito vezette 3. jugoszláv partizán hadsereg katonái. Előlük menekült 100 ezer egykori bosnyák és horvát SS katona, valamint fasiszta milíciák tagjai. Közülük több 10 ezer érte el a völgyet. Férfiak szakadt uniformisban, sárgásbarna, kék és fekete kabátban, néhányuk meztelen felsőtesttel. Voltak, akik a fák friss lombjai alatt kerestek árnyékot. Körülöttük legelő lovak, gépkocsik és teherautók. Utolsó gyülekezőhelye a német szövetséges és a világháborúban vesztes horvát usztasa államnak. A második világháborúnak két hete vége, de ezek a katonák még fegyvert viseltek. Az életüket mentik és a családjukét, amelynek tagjai a vasúti töltés másik oldalán táboroznak. A megerőltető menettől elfáradt asszonyok, gyerekek, csecsemők. A több éves véres, kegyetlen háború után kommunista partizánoktól semmi kegyelemre nem számíthatnak. A menekülteknek egyetlen esélyük van a túlélésre, ha a briteknek tudják megadni magukat. Dél óta erről tárgyalt a bleiburgi kastélyban Patrick Scott angol tábornok a horvátok vezetőjével Ivo Herenćićel. Egyszer csak belépett a terembe a 24 éves Milan Basta politikai komisszár. A kommunista vezető fenyegető hangon közölte, hogy 16 óráig a völgyben tartózkodóknak meg kell adniuk magukat. Ha ezt nem teszik, megsemmisítik őket. Ha megadják magukat, visszaviszik őket szülőföldjükre, ahol hadifogolytáborba kerülnek és a nemzetközi jog alapján fognak velük eljárni. Az angoloknak egy szavuk se volt az egészhez. Herenćić visszatért az övéihez és közölte velük a helyzetük kilátástalan. Talán hitt Basta ígéreteinek és 16 órakor felhúzatta a megadást jelző fehér lobogót. Ez a jel tízezrek számára felért a halálos ítélettel. Ami a következő órákban kezdetét vette az egy dráma utolsó fejezetét jelentette, amely Jugoszlávia német megszállásával vette kezdetét.

Tizenegy nap alatt győzte le 1941-ben a német Wehrmacht szövetségeseivel együtt a jugoszláv hadsereget. A király Londonba menekült és az 1918-ban a Habsburg monarchia romjain létrejött soknemzetiségű ország darabjaira esett szét. Németország megszállta észak Szlovéniát, Szerbiát és a Romániával határos nyugat Bánátot. Olaszország kezére került dél Szlovénia, Montenegró, Dalmácia az Adriai tengeri szigetekkel. A Berlinnel és Rómával szövetséges Bulgária és Magyarország is kaptak területeket. Horvátországból és Bosznia Hercegovinából egy független horvát államot hoztak létre Zágráb központtal, Ante Pavelić vezetésével, aki az usztasák vezetője volt. Az usztasák egy etnikailag tiszta Horvátországot akartak létrehozni. Ezért az országból el akarták üldözni a szerb és zsidó lakosságot. Pavelić hatalomra jutása után két héttel az usztasák Bjelovár körzetében 180 szerbet végeztek ki. A szerbeknek megtiltották, hogy többek között mozikat és nyilvános fürdőket látogassanak. Az ortodox keresztényeknek kék karszalagot kellett viselniük rajta „P” betűvel, ami pravoszlávot (ortodox keresztényt) jelentett. A cirill abc használatát megtiltották. Usztasa milíciák ortodox templomokat és zsinagógákat pusztítottak el. Falvakat égettek fel és kegyetlen módon irtották ki lakosságukat. A horvát kormány által létrehozott koncentrációs táborokban becslések szerint 200 ezer szerb, zsidó és cigány vesztette életét. A legnagyobb tábor Jasenovacban működött. Aki nem volt képes dolgozni, azt azonnal agyon lőtték. A legtöbb fogoly a rossz életkörülmények és az éhezés miatt vesztette életét. Ennek ellenére kialakult az ellenállás a német megszállókkal és a kollaboráns kormánnyal szemben. Az egykori jugoszláv hadsereg tagjai fegyveres bandákba tömörültek és csetnikeknek nevezték magukat. A legnagyobb csoportjuk 4000 főt számlált és tevékenységük abban merült ki, hogy szabotázs akciókat hajtottak végre és várták a nyugati szövetségesek megérkezését. Közvetlenül a németekre nem nagyon mertek támadni. Ugyanebben az időben szervezett maga köré kommunista harcosokat Josip Broz. A horvát parasztcsaládba született mozgalmi nevén magát Titonak hívó férfi kezdetben a csetnikekkel és a londoni emigráns kormánnyal is szövetségben harcolt. Csak az egyenlőtlen koalíció hamar szétesett. A Tito elleni harc miatt a csetnikek titokban még a németekkel és az olaszokkal is összefogtak. Civileket terrorizáltak, hogy ne merjék támogatni a kommunista partizánokat. Tito emberei is sorra likvidálták a csetnikeket így aztán mindenki harcolt mindenki ellen. 1942 júniusában a jugoszláv népi felszabadító hadsereg – így hívták magukat a kommunista partizánok – nagy része Horvátországba menekült. Egy évvel később a partizánok az usztasa állam egy jelentős részét ellenőrizték, körülbelül 2 millió lakossal. Tito hadseregében szerbek, horvátok, szlovének és zsidók harcoltak együtt az usztasák, a csetnikek és a németek ellen. Ugyanekkor az SS egyre brutálisabban járt el a partizánokkal szemben, soraiba horvátokat és bosnyákokat is felvéve. 

Ezek a vehemens erőszak évei voltak. Nem volt Európában olyan németek által megszállt ország, amelyben az ott élő különböző népcsoportok ilyen erőszakosan harcoltak volna egymás ellen. A szakadék a római katolikus horvátok, az ortodox szerbek és a muzulmán bosnyákok között hatalmas volt. Ezt csak ideig, óráig tudta leplezni a jugoszláv királyság. A németek rá is erősítettek erre. Tito partizánjai rengeteg embert vesztettek a csetnikek és az usztasák elleni harcban. 1943 novemberében a britek a kommunista partizánokat ismerték el a hivatalos szövetségesüknek. A csetnikek a németekkel való együttműködésük miatt vállalhatatlanok lettek. Hét hónappal később Tito kényszerszövetséget kötött a londoni emigráns jugoszláv kormánnyal. 1944 októberében a kommunista partizánok a Vörös Hadsereg segítségével felszabadították Belgrádot és Szerbia egy részét. Itt Tito taktikázása mutatkozott meg. Azért, hogy az angolok ne szólhassanak bele a jugoszláv ügyekbe Sztálin hadseregét hívta segítségül. Jugoszlávia többi részét a partizánok saját erejükből foglalták el. Fél évvel később az utolsó ellenállási pontot is felszámolták Zágrábnál. Az usztasák feladták fővárosukat. A lakosok között pánik tört ki. Már régóta beszélték, hogy a kommunista különleges egységek és a titkosrendőrség tagjai az elfoglalt városokban és falvakban bosszút állnak. Úgynevezett becsületbíróságok ezreket ítéltek halálra, vagy kényszermunkára. De rendkívül sok embert végeztek ki mindenfajta eljárás nélkül Például Dubrovnikban 48 embert lőttek agyon, közöttük egy papot. Zágrábból 1945 május 6-án menekültek hatalmas tömege indult meg a 200 kilométerre fekvő Ausztria felé. A tömegben ott voltak Ante Pavelić és emberei, horvát és bosnyák SS katonák, valamint csetnikek is. Hozzájuk csatlakozott nagyszámú civil is, akik féltek a partizánok kegyetlenségétől. A menekültek között sokan megtartották fegyvereiket is. Az osztrák határ felé vonuló tömeg nagyságát nehéz volt meghatározni, mint azt is nehéz volt megmondani hányan voltak felfegyverezve és mennyi volt közöttük a nők és a gyerekek száma. Voltak, akik 40-60 kilométer hosszú sorról beszéltek. Más útvonalakon is menekültek szerbek, horvátok, szlovének. Összesen 150-200 ezerre teszik a menekülők számát, akik gépkocsival, teherautóval, lovas és tehénszekérrel, vagy gyalog menekültek. Május 8-án kapituláltak a németek. Minden fegyveres egységnek elvileg ott kellett volna maradniuk, ahol ebben az időben tartózkodtak és fegyvereiket le is le kellett volna rakniuk. Egy nappal korábban Pavelić a németektől négyéves uralma alatt először megkapta fegyveres erői feletti teljes rendelkezést. Az első és egyben utolsó parancsa úgy szólt, hogy folytatni kell az erőltetett menetet Ausztria felé. A tábornokai követték a parancsot és a határ felé többször összecsaptak a partizánokkal. Az európai fegyverletétel után érte el a menekülők első része Bleiburgot. Egyes menekültek még a határon is átkeltek. Messze nem jutottak. A horvátok azt nem tudták, hogy a britek a kapituláció minden pontját betartatják legfőképp a lefegyverzést és a helyben maradást. Néhány angol tiszt utasította a horvátokat, hogy a fegyvereiket tegyék le és adják meg magukat a partizánoknak. Ugyanakkor az angol tiszteknek és a brit miniszterelnöknek tisztában kellett lenniük azzal, hogy ezzel az intézkedésükkel több ezer embert a biztos halálba küldenek.

Május 15-én délután, amikor a fehér zászlót a megadás jeléül felhúzták kitört a pánik. Az emberek sikoltoztak, kiabáltak, de voltak, akik imádkoztak. Lövéseket és robbanásokat lehetett hallani minden felé. Usztasa katonák és tisztek végeztek magukkal és családtagjaikkal. Néhányan a környező erdőkbe menekültek. Közöttük volt Herenćić tábornok is. A bleiburgi réten a parancsnokságot a partizánok vették át Basta politkai komiszár vezetésével. Az elmúlt órákban sok egyenruhás összekeveredett a vasúti töltés túloldalán levő civilekkel. Basta emberei négy soros oszlopokban állították fel a menekülteket és ellenőrzőpontokon letetették velük a fegyvereiket. Az egyenruhásokat elválasztották a civilektől és elvezették őket. Ismét lövések dördültek, nem mindenki adta át a fegyverét ellenállás nélkül. Körülbelül 200 embert lőttek le még a réten. Végül mindenki engedelmeskedett. A menekülteknek nem maradt más választásuk. Senkitől sem számíthattak támogatásra. Végül elindultak arra felé, amelyről jöttek, keletre. Ausztria más részén is átadtak a britek menekülőket a partizánoknak. A történészek úgy számolnak, hogy 1160000 horvát, 20000 szerb, szlovén, és montenegrói került a kommunisták fogságába. Ehhez jöttek még a civilek, akikről nincsenek pontos számok. A kommunisták foglyaikat több helyre vitték. Egyik ilyen hely Maribor volt. Bleiburgot elhagyva még az angol páncélosok látótávolságában Basta megparancsolta a kommunista titkosrendőrség OZNA tagjainak, hogy feltételezett kollaboránsokat végezzék ki. A halottakat, vagy az útszélén elföldelték, vagy tömegsírba rakták őket.  Amikor az első menet Mariborba megérkezett, ezreket vetkőztettek le, összekötözték, majd kivégezték őket. A holtesteket német lövészárkokba temették. Ugyanakkor a partizánok sok antikommunista szlovént és német származású civilt is kivégeztek. Akik túlélték a maribori vérengzést, azokat Zágráb felé vitték tovább. A bleiburgiak első csoportja május 24-én érték el a horvát fővárost. Itt sokakat egy téglagyár területén végeztek ki.

Rengeteg visszaküldött menekült került koncentrációs táborba. Ott dolgoztatták őket, de sokukat ki is végezték. Nem csak usztasákat, milicistákat, hanem asszonyokat és gyereket is. A menekültek egy részét Ljubljanába vitték. Ezek egy részét a karszthegység üregeibe és barlangjaiban végezték és hagyták ott a holttesteiket. Kutatók több mint hatszáz olyan helyet tártak fel egyedül Szlovéniában, ahova a kommunista partizánok kivégzett áldozataik tetemeit rakták. Horvátországban 840 tömegsírt azonosítottak be. De voltak tömegsírok Szerbiában, Boszniában és Montenegróban is. A kutatók úgy számolnak 70 ezer embert végeztek ki 1945-ben ezek közül 50 ezret Bleiburg és környékéről vittek vissza Jugoszláviába. Miközben a titkosrendőrség és a partizánok tömegmészárlásokat hajtott végre pár száz kilométerre, keletre Belgrádban Tito a királyi palotában rendezkedett be, mint a demokratikus és föderatív Jugoszlávia ideiglenes miniszterelnöke. Ma is vitatott mennyire volt bűnös Tito a tömeggyilkosságokban. Az nehezen hihető, hogy tábornokai az ő tudta nélkül cselekedtek volna. Milovan Djilas Tito harcostársa és későbbi kritikusa szerint a kommunista vezér azt egyszerűbb utat választotta. Jugoszlávia anarchiába süllyedt. Tito erőt akart felmutatni és nem akart bonyolult egyéni ügyeket kivizsgálni, ezért a kollektív büntetést alkalmazta. De azt is tudta ezt a végtelenségig nem csinálhatja. Ezért 1945 júliusában kiadott egy parancsot, amelyben a 35 évnél idősebb és háborúsbűnöket nem elkövető embereket szabadon engedte. Egy rövid ideig a „Népfrontba” tömörült szociáldemokrata, királypárti és polgári politikusokkal kellett a hatalmát megosztania. Ugyanakkor mindent megtett, hogy a kommunistákat egyeduralomra jutassa, riválisaival leszámoljon. 1945 novemberében a kommunisták által uralt népfront 90%-ot ért el a választásokon. Tito eltörölte a monarchiát és kikiáltotta Jugoszláv Népköztársaságot. Bár papíron az ország föderatív köztársaság volt, a kommunisták irányítottak Titoval az élen. A titkosrendőrség gyilkosságai még egy ideig folytatódtak, de Tito kijelentette „senkinek sem kell a halálbüntetéstől félnie.” Kétszínű játék volt ez Tito részéről. 1946-ban Dragoljub Mihailovićot a csetnikek vezetőjét kivégeztette. Még egypár perben hoztak halálos ítéleteket, de Tito hagyta, hogy a kisebb ügyekben enyhén járjanak el. Feltétel csak egy volt: a Jugoszláv Népköztársaság hű polgárja legyen a vádlott.

1946-ban az OZNA-t felszámolták. A kivégzések irányítóit és elrendelőit soha sem vonták felelőségre. Milan Basta a politikai komisszár is megúszta büntetés nélkül. A kommunisták mindig az „egység és testvériség” jelszavát hangoztatták. A szocializmusban igyekeztek a nemzetiségi származást másodlagossá tenni. A háború idejéből a partizánharcok mítoszát emelték ki. Tito személye és kultusza fogta össze a soknemzetiségű államot. Az emberek amúgy is belefáradtak a véres háborúba. Elfoglalta őket az újjáépítés. A nép respektálta Tito függetlenségi politikáját. Se Moszkva, se London! A negyvenes évek közepén megpróbált összehozni egy Bulgáriából, Görögországból és Jugoszláviából álló balkáni szövetséget. Támogatta a görög kommunisták harcát. Ez nyugatnak nem tetszett, mint ahogy Sztálinnak sem. A szovjetek a görög kommunistákat a hátuk mögött elárulták. Igaz a keleti blokk országai így Magyarország sok menekült görög kommunistának adtak menedéket. 1948-ban Jugoszláviát kizárták a Kominternből. Tito lett a nyugat láncos kutyája. Pedig kevés olyan sztálinista volt, min ő. De nem tűrte, hogy beleszóljanak a dolgaiba. Kiegyezett a nyugattal, segélyt is kapott tőlük. Végül az ő országa lett a legnyugatibb kommunista állam. Egy dologról viszont nem szabadott beszélni. A kommunisták 1945 mészárlásairól. Milan Basta a hatvanas években írt egy könyvet Bleibrugról, de ebben elhallgatta a tömeges kivégzéseket. 1980-ban meghalt Tito és állam megindult a felbomlás útján. 1991-ben darabjaira esett szét a délszláv állam. Hosszú és véres polgárháború következett. A függetlenedő horvátoknak ismét fontos lett Bleiburg emléke. Minden évben megemlékezéseket tartottak és tartanak az osztrák településen. Csak a nyugat nem tud ezekkel mit kezdeni. Ezért inkább fasiszta megemlékezéseknek bélyegzi ezeket. Pedig jó lenne elgondolkoznia neki mi a felelősége abban, hogy idáig jutottak a dolgok!