Az első világháború után a győztes nagyhatalmak Franciaország és Anglia szétverték a legyőzött Oszmán Birodalmat. Az egykori török provinciákat felosztották egymás között, hogy az ásványkincseiket ki tudják maguknak termelni és saját világpolitikai helyzetüket meg tudják erősíteni. Ennek a nagyhatalmi osztozkodásnak lett áldozata Irak.

 Az iraki szolgálat a törökök között nem volt népszerű. Ami után a szultán hadserege 1534-ben bevonult Bagdadba katonákra és hivatalnokokra volt szükség a Tigris és az Eufrátesz folyók közötti terület irányításához, amely az Oszmán Birodalom fővárosától, Konstantinápolytól több mint 2000 kilométerre fekszik. A helytartóknak állandóan meggyűlt a bajuk a helyi törzsfőnökökkel és csak a városokban tudták teljesen biztosítani a hatalmukat. Kevesüknek sikerült nagyobb területre a befolyásukat kiterjeszteni. Például Baszra kormányzója egy ideig Kuvait felett is irányítást gyakorolt és ezért gondolta később sok iraki, hogy az öböl menti ország hozzájuk tartozik. A helytartók első sorban a saját gazdagodásukban voltak érdekelve. Nem nagyon törődtek a rájuk bízott területtel. Irak többek között azért szegényedet el, mert a létfontosságú öntöző rendszerek elhomokosodtak. Oszmánok több mint háromszáz évig maradtak az egykori Babilon területén. Irak stratégiailag túl fontos volt, hogy lemondjanak róla. Baszra kikötője az egyiptomi és a szíriai kereskedelem egyik fontos központja volt. A britek is biztosítani akarták a befolyásukat Mezopotámia felett. 1802-ben már konzulátust nyitottak Bagdadban. A kulisszák mögött London támogatta az iraki ellenzéket, a sejkeket, akik a török földreformnak köszönhetően megerősödtek és saját államot akartak maguknak. De nem csak a britek láttak fantáziát a két folyó országában, hanem a németek is.  II. Vilmos idején finanszírozták a Bagdad Isztambul vasútvonal építését. Német gazdaságnak szüksége volt piacokra és természetesen a kőolajra. A szultán pedig abban reménykedett, hogy a széteső birodalmát egyben tudja tartani. Csakhogy a vasút tervét rosszallóan nézték az oroszok, a franciák és az angolok. A vasút építése 1903-ban kezdődött és 1918-ra majdnem elkészült, de közben Németország elvesztette a világháborút, az Oszmán Birodalmat pedig felosztották a győztesek, így a vasútvonal nem lett befejezve. Irakból a törökök kivonultak. A helyiek úgy gondolták, vége az idegen uralomnak. A világháború idején a síta törzsi vezetők a britek oldalán harcoltak a törökök ellen. Ezért cserébe az angolok függetlenséget ígértek. De, ahogy a világháború véget ért, a korábban magukat az arabok barátjának beállító britek már kevésbé voltak megértők az egykori szövetségesük szuverenitása iránt. 1920-ban San Remoban tartott konferencián a franciák és az angolok felosztották egymás között a Közel Keletet tekintet nélkül az itt élő népek nemzeti és vallási hovatartozására. A bagdadi és baszrai tartományok a britekhez a moszuli francia kézen levő Szíriához került. A britek megalapították az Iraq Oil Company-t, ami kitermelési jogokat kapott Baszra és Moszul provinciákban. A franciák részesedést kaptak a vállalatban cserében lemondtak Moszulról. A briteknek így sikerült egy összefüggő területre szert tenniük, amelyen 420 ezer katonájuk állomásozott.        

A gyarmattartó hatalmak árulása egység frontba tömörítette az irakiakat. Síták és szunniták, keresztények és zsidók közös ellenállási csoportokat hoztak létre. 1920-ban kitört a lázadás, tízezrek haltak meg. Az angoloknak 40 millió fontjukba került az ellenállás elfojtása. Winston Churchillnek, aki ebben az időben had- és légügyi miniszter volt, ez túl költségesnek bizonyult. Azért, hogy a brit befolyást biztosítsák, és az irakiakat kiengeszteljék egy királyt küldtek az országba. A kiválasztott I. Fejszál száműzetésben élt és az első világháború idején Arábiai Lawrencevel az oszmánok ellen harcolt. Az új uralkodó szunnita volt, így a többségben síta vallású Irakban nem volt hatalmi bázisa, ezért rá volt utalva a britek támogatására. 1921-ben foglalta el a trónt, ami az iraki állam születését jelentette, egy olyan államét, ami mai napig szenved a gyarmati politika következményeitől.    

Churchill megoldása úgy tűnt működik. A brit katonák helyébe tanácsadók léptek, akik a szunnita törzsfőkkel szövetkezve biztosították az Iraq Oil Company kitermelési terveinek megvalósulását. Brit jogászok kidolgozták az iraki alkotmányt és segítettek kiépíteni a parlamentáris rendszert. A kormányzat egy szenátusból állt, amit a király nevezett ki és egy képviselőházból, amit indirekt választottak. A síta többség mindkét helyen alulreprezentált volt és ezért nagyon elégedetlenek voltak a helyzetükkel csak úgy, mint a kurdok. Ők Moszul tartományból kiválva saját államot akartak létrehozni Wilson amerikai elnök által meghirdetett népek önrendelkezési jogaira hivatkozva. A britek más megoldásban gondolkodtak. Megállapodtak az Oszmán Birodalom romjain létre jött Törökországgal, hogy lemond Moszul iránti igényéről és cserébe részesedést kap – 25 éven át 10%-ot - az ott kitermelt kőolajból. És hol voltak ebben a kurdok? Sehol. Őket átverték. A legsúlyosabb következményekkel az államhatárok meghúzás járt. Percy Cox fő komisszár 1922-ben vonalzóval húzta meg azt a határt, ami Irakot Szaúdi Arábiától és Kuvaittól elválasztja, ezzel állandó határvitát idézve elő a három ország között. 1933-ban Fejszál király halála után fia Ghazi vette át a kormányzást. Apjával ellentétben brit ellenes politikát képviselt. Amikor hat évvel később autóbalesetben meghalt, szinte nem volt olyan iraki, aki elhitte, hogy ez véletlen volt. Az ifjú uralkodó halála tovább növelte a britek elleni gyűlöletet. 1941-ben tábornokok vették át a hatalmat és nacionalista pánarab államot, Hitler példájára ezer éves birodalmat akartak létrehozni. A britek csapatokat küldtek megakadályozandó a német befolyás megerősödését. Egy német repülős egység, ami a tábornokok segítségére sietett keveset tudott tenni. A náci szimpatizánsoknak menekülniük kellett, a britek pedig bevonultak Bagdadba. A régi kormányt visszahelyezték a pozíciójába, ami azt jelentette, hogy a szunnita kisebbség irányított ismét. A felszín alatt izzott a hangulat. A megbuktatott fasiszta vezetés szimpatizánsai Bagdad zsidó negyedében rendezetek pogromot. A kommunisták és a kurdok is lázadtak. Mindeközben Szíriában létrehozták a Baath Pártot (magyarul: az újjászületés párja), amely a gyarmatosítás ellen és egy pánarab államért harcolt. A nyugat komolyan aggódott, hogy elveszti befolyását az olajban gazdag közel keleten. John Foster Dulles amerikai külügyminiszternek viszont sikerült 1955-ben a hidegháború idején Irakot, Pakisztánt és Törökországot a „bagdadi paktum” nevű katonai szövetségben egyesíteni. De Irakban nőtt a szűk szunnita elittel szembeni elégedetlenség. A brit befolyásnak 1958-ban újabb katonai puccs vetett véget. Abdel Karim Kassem tábornok megbuktatta a királyságot és kikiáltották a köztársaságot. II. Fejszált az 1939-ben meghalt Ghazi fiát megölték.

 A monarchia megszüntetése után Kassem lett a miniszterelnök és az iszlámot államvallásnak nyilvánították. Kassem szunnita asztalos és egy síta kurd asszony házasságából született. Számára az új állam minden muszlim hazája kellett, hogy legyen. A tábornok szociális biztonságot akart teremteni, kiépítette az egészség ellátó rendszert, ami minden iraki számára elérhetővé tett. A briteket rákényszerítette, hogy az utolsó katonájukat is vonják ki Irakból. Bojkottálta a „bagdadi paktum” üléseit. Bár nem volt kommunista felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Az új kurzus jól jött a sítáknak. Évtizedes elnyomatás után végre szabadnak érezhették magukat.  Kassemnek ellenfelei is voltak, többek között az egykori harcostársa Aref.  Ő azért vált veszélyessé, mert patriotizmussal szemben a pánarab eszmét hirdette. Aref mögött nem csak katonatisztek álltak, hanem a Baath Párt is, amelynek a képviselői 1959 óta próbálták Kassemet a hatalomból elmozdítani. Egy ellene elkövetett merényletkísérletben egy bizonyos Szaddam Husszein is rész vett.

Négy évvel később a Baath Párt puccsal átvette a hatalmat. Kassemet halálra ítélték és kivégezték. Husszein jordániai király erről az időszakról később így beszélt: „Ami 1963. február 8-án Irakban történt, az a CIA, az amerikai titkosszolgálat támogatásával zajlott le. Tudja, a puccsisták titkos rádióadókon keresztül megkapták a kommunisták neveit, akiket kivégeztek.” A puccs után három évig Aref volt a miniszterelnök, aztán elzavarták és Hassan Al-Bakr Szaddam Husszein nagybátyja került hatalomra. Ő a szunnita Tikritből származott és nagy nacionalista volt. Az ellenfeleit nem csak az ágyukból rángatta ki, hanem a családjuk szemeláttára végeztette ki őket. Ugyanakkor reformokat is bevezetett; kisajátította a nagybirtokokat és államosította az Iraq Oil Company-t. Ugyan Al-Bakr végképp nem volt kommunista mégis fő jelszavának „Egység, szabadság, szocializmus”-t választotta. Az arab egység mellett állt ki, az idegen befolyással szembeni szabadságot hirdette és szétverte a kapitalizmusra épülő gazdaságot. 1972-ben „barátsági és együttműködési szerződést” kötött a Szovjetunióval. Irak ezek után a fegyverbeszerzéseit a keleti blokk országaiból intézte.

A Baath párt vissza akarta adni Iraknak az ókorban élvezett nagyhatalmi státuszát és kultúrfölényét. A hetvenes évekbeli kőolaj árrobbanásnak köszönhetően Irak gazdag lett. Amikor 1979-ben Szaddam Husszein miniszterelnök lett Irak regionális hatalom volt. Az Egyesült Államok, hogy Irakot destabilizálja felhasználta a kurdok és a síták elégedetlenségét. A lázadásuk, arra kényszerítette Szaddamot, hogy az iráni sahhal kössön szövetséget. Ezzel feladta a nyugat ellenes irányvonalát. Amikor Iránban Khomeini ajatollah elkergette a sahot Amerika felhasználta Irakot Irán ellen. A hosszú véres iraki és iráni háború érdekessége az volt, hogy Amerika zsoldjában Irak szovjet fegyverekkel harcolt Irán ellen, amelynek viszont amerikai fegyverei voltak a sah idejéből. Irakot hitelekkel támogatta Franciaország, fegyverekkel pedig az USA. A háború viszont nem hozta meg a várt győzelmet. Irak a harcokban tönkre ment. Ráadásul az olajárak visszaestek. Szaddam az Egyesült Arab Emirátusokat és Kuvaitot okolta ezért, mivel egyoldalúan növelték a termelésüket. A következő konfliktus már be volt programozva.