A második világháború a hosszú ideig vitatott státuszú kikötővárosban Danzingban kezdődött. 1939 szeptember elsején egy postahivatalért folytak itt a harcok. 

 1939 szeptember elsején röviddel a napfelkelte előtt Danzigban fegyveres férfiak csoportja közelítette meg a „Lengyel Posta és Távírda” vöröstéglás épültét. Német rendőrök, SS tagok és önkéntesek a város lengyel bástyáját akarták bevenni. A nemzeti szocialisták úgy érezték eljött a leszámolás napja. Ennek a napnak a végére a városnak ismét a Német Birodalomhoz kell csatlakoznia. Ez a vágy fűtötte a 150 felfegyverzett férfit. Megtöltötték fegyvereiket és feszülten várták a támadási parancsot. A posta épületén belül is feszültség uralkodott. A hivatalnokok támadásra számítottak és ezért az éjszaka folyamán felváltva álltak őrt. Ötvennyolc ember tartózkodott az épületben, közöttük egy vasúti alkalmazott, a házmester és felesége, valamint tizenegy éves neveltlányuk, aki házimunkát végzett. Az épületben tartózkodó férfiak közül sokan katonai kiképzéssel rendelkeztek. Egyikük Franciszek Krause, aki danzigi német volt. Az elmúlt napokban a hivatalnokok felkészültek az esetleges támadásra. Elbarikádozták az ajtókat és ablakokat, fákat vágtak ki az épület körül, hogy jobb rálátásuk legyen a támadási irányokra. Fegyvereket szereztek be: géppisztolyokat, pisztolyokat és egy láda kézigránátot. Éjfélkor jött a parancs, hogy a védelem irányítását Konrad Guderski tartalékos hadnagynak kell átvennie. Támadás esetén az épületet hat órán keresztül kell tartani, amíg meg nem érkezik a lengyel hadsereg erősítése. Hetek óta a lengyel hadsereg a legnagyobb harckészültségben volt. Velük együtt a világ politikusai is. Mindenki egy új háború kitörésével számolt. Neville Chamberlain angol miniszterelnök a térséget Európa legveszélyesebb pontjának nevezte.

A „Keleti tenger Velencéje” állt annak a krízisnek a középpontjában, amely a második világháborúhoz vezetett. Itt dördültek el az első lövések. Már régóta vitatkoztak a lengyelek és a németek a Hansa város és annak postájának státusza miatt. Az 1919-es versailles-i szerződés nem csak Nyugat Poroszországot vette el a németektől, hanem Danzig városát is. Azért, hogy a lengyel államnak a Keleti tengeren kikötőt biztosítsanak a város különleges státuszt kapott. Nem tartozott sem Németországhoz, sem Lengyelországhoz. A Népszövetség felügyelete alatt álló úgynevezett szabad város lett. A német kormány megdöbbent ezen a döntésen, hiszen a város lakóinak 94 százaléka németnek vallotta magát. A német vezetés követelte a város visszaadását az anyaországtól elválasztó korridorral együtt. E nélkül ugyanis nem volt szárazföldi összeköttetés Kelet Poroszországgal. Különösen bántotta a németeket, hogy a lengyelek a városban vámhivatalnokokat tarthattak és a postát üzemeltethették. Ráadásul a kikötő bejáratánál levő félszigeten az Westerplattén katonákat is állomásoztathattak. 1924 október 23-án hiába tiltakoztak a danzigiak a városcentrumában a Hevelius téren megnyitott lengyel főposta ellen. A tíz postaládát, amit a városban felállítottak a helyiek rendszeresen megrongálták és a rajtuk levő lengyel címert lemázolták. Odáig fajult a helyzet, hogy a várost irányító szenátus kénytelen volt rendőröket állítani a postaládák mellé, nehogy a lengyelek katonákat vezényeljenek Danzigba.

Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülésével meglepő módon harmonikus német lengyel viszony vette kezdetét. Ennek ellenére a nácik Danzigban is létrehozták szervezeteiket. A viszonylagos kiegyenlített viszony oka az volt, hogy Németországnak szüksége volt a lengyel erőforrásokra és felvonulási terepként számoltak Lengyelországgal a Szovjetunió elleni háború esetén. 1934-ben egy kölcsönös meg nem támadási szerződést írtak alá. A lengyel ellenes provokációk és sajtókampányok alábbhagytak. Csak 1938 őszén változtatott a helyzeten Hitler. Autópálya és vasúti összeköttetés kiépítését követelte Németország és Danzig között a korridoron keresztül. Ezen kívül egy antibolsevista szövetséget akart tető alá hozni a lengyelekkel. Amikor 1939 márciusában a német követeléseket Jósef Beck lengyel külügyminiszter visszautasította, mondván nem akar német szatellit állammá válni Lengyelország, Hitler változtatott politikáján. Már március 25-én felszólította tábornokait, hogy a „lengyel kérdésre” keressenek megoldást. „Ha konfliktus alakul ki, akkor Lengyelországra olyan csapást kell mérni, ami után sem politikailag sem katonailag ne kelljen a lengyelekkel számolni”- adta utasításba Hitler. Négy nappal később a lengyel külügyminiszter kijelentette Danzig helyzetének megváltoztatására tett minden próbálkozás háborút jelentene. A lengyelek magabiztossága mögött az állt, hogy a németek prágai bevonulása után a britek és a franciák további német provokációt már nem voltak hajlandók eltűrni.

Hitlert mindez nem hatotta meg. Április 11-én aláírt egy dokumentumot, a Lengyelország elleni hadműveletet. Ez azt tartalmazta, hogy első adandó alkalommal meg kell támadni a szomszédos országot másfél millió katonával, páncélosokkal és 1000 repülőgéppel. Pár hét alatt térdre kell kényszeríteni a lengyeleket. Hitler május 23-án tábornokai előtt világossá tette, nem Danzig a cél, hanem az élettér keleti kiterjesztése. De azért Danzigban is neki álltak a háborús felkészüléshez. A nemzeti szocialisták felfegyverezték nehézfegyverekkel a helyi rendőrséget és az SS tagjait. Páncélozott járművek, puskák, lőszer érkezett a városba hajókon. Azért, hogy a lengyel vámhivatalnokokat kijátsszák nem a kikötőkbe futottak be a szállítóhajók, hanem a javító dokkokba. Önkéntesek és SS tagok érkeztek a városba turistának álcázva. Hamar egy 1500 fős haderőt képeztek „Heimatwehr Danzig” néven. A lengyelek a fegyver csempészetre még erősebb kontrollal reagáltak. Közben egyre több lett a városban a konfliktus. A németek ott akadályozták a lengyel hivatalnokok munkáját, ahol tudták. Válaszul a lengyel katonaság megnövelte katonáinak számát a Westerplattén, persze titokban. A náci sajtó folyamatosan a lengyeleket okolta a helyzet romlásáért. Állandóan a németek elleni provokációról írtak. Szerintük a lengyelek úgy bántak a németekkel, mint az állatokkal. A német propaganda ugyanúgy viselkedett, mint 1938-ban a Szudétavidék miatti konfliktus idején. Hitler a tábornokai tudtára adta, akkor támadnak, ha a politikai feltételek adottak lesznek. Mindennek úgy kell kinéznie, mintha a lengyelek provokációjára reagálnának.

Egy dolog még visszatartotta Hitlert, a Szovjetunió. Hogyan fog a lengyelek keleti szomszédja a támadásra reagálni? Sztálin vajon beavatkozik? Azért hogy ezt a problémát megoldja Hitler radikális fordulatot tett. Aki eddig a bolsevikokat halálos ellenfelének nevezte, augusztus 23-án elküldte külügyminiszterét Moszkvába, hogy egy meg nem támadási szerződést aláírjon. Ennek titkos jegyzőkönyvében a németek és a szovjetek felosztották egymás között Lengyelországot és egész Kelet Európát. Keletről tehát ezek után már nem veszélyeztette a terveit semmi. Úgy számolt Danzig miatt a nyugati hatalmak nem reszkíroznak meg egy háborút. Kiadta a parancsot a lengyelországi hadművelet megindítására. Az SS már előkészített jó pár határ menti provokációt az invázió igazolására. Augusztus 31-én lengyel gerilláknak öltözött SS férfiak megtámadták Felső Sziléziában található gleiwitzi rádióadót. Beolvastak egy kiáltványt: „Figyelem, figyelem! Itt a lengyel szabadságharcos szövetség. A gleiwitzi adó a kezünkben van. A szabadság órája eljött!” A tetthelyen egy lengyel egyenruhába öltöztetett holtestet hagytak hátra. Franciszek Hornik, a második világháború első áldozata, akit előző nap tartóztattak le. Szeptember elsején kezdődött a visszavágás. A danzingi lengyel posta épületében tartózkodók hajnali négy órakor tapasztalták, hogy a telefonvonalakat elvágták az áramszolgáltatás megszűnt. Tudták közel a támadás ideje. 4 óra 45 perckor hatalmas durranást lehetett hallani a kikötő irányából. A Schleswig-Holstein nevű német hadihajó kezdte lőni a Westerplattén állomásozó lengyel katonaságot. Ez a lövés nyitotta meg a lengyel német háborút. Danzig központjában a Hevelius téren a rendőrök és az SS tagjai megrohamozták a lengyel posta épületét. Lövések dördültek. A védők tüzelni kezdtek a támadókra. A Willy Bethke vezette német támadóknak egy halottjuk és nyolc sebesültjük volt. Ilyen erős ellenállással a támadók nem számoltak. Újabb fegyvereket hozattak maguknak. Három páncélozott jármű mögül az SS tagjai az ablakokat vették tűz alá. Annak ellenére, hogy a németek berobbantották a bejárati ajtót és a szomszédos épület pince falát a lengyelek kitartottak.

A vezetőjük Guderski hadnagy még a délelőtt folyamán életét vesztette. Emberei ennek ellenére úgy döntöttek, hogy tovább harcolnak, amíg megérkezik a megígért erősítés. De hol marad a támogatás? – tették fel a kérdést. Közben a németek készültek valamire. Bethke a parancsnokuk három löveget állítatott fel. A civileket eltávolították az utcáról, majd lőni kezdték a főkaput. Az épület elülső lépcsőháza beomlott. A védők kénytelenek voltak a pincébe lemenni. A németek 17 órakor halálos tervet dolgoztak ki, hogy a védőket megadásra kényszerítsék. Egy teljes benzinszállító teherautó rakományát a pincébe pumpálták. Amikor meggyújtották a benzint lángra lobbant az egész pince. Öt ember égett halálra, hat súlyosan megsérült. Közöttük a tizenegy éves lány, a házmesterék nevelt lánya. 14 órás harc után két férfi fehér zászlóval jött ki, őket lelőtték. 38 ember került a németek fogságába. Őket később halálraítélték és kivégezték. Közöttük volt Franciszek Krause is. Az ő unokaöccse Günther Grass Nobel díjas író állított emléket „Bádogdob” című könyvében az áldozatoknak.