A harmadik világháború kapujában

Koreai háború

head_24.JPG

 Amikor 1950-ben a kommunista Észak Korea megtámadta a déli országrészt a polgárháború hamar a nagyhatalmak csatájává vált. Truman amerikai elnök egy szörnyű döntés előtt állt.   

Az ENSZ katonák nem sejtettek semmit a közeledő katasztrófáról. Győzedelmesen vonultak a többségében amerikai és dél koreai katonák a céljuk az észak koreai határfolyó a Yalu felé. Fáztak, mert a hegyekben korán kezdődött a tél. De hittek a győzedelmes főparancsnokuknak Douglas MacArthur tábornoknak. Ő azt ígérte négy hét múlva, a karácsonyi ünnepekre otthon lesznek. Valóban az offenzíva elején alig ütköztek ellenállásba. Gyorsan sikerült a kínai és a szovjet határvidéket megszállniuk. Úgy látszott, hogy a bevetést győzedelmesen fejezik be. És akkor 1950 november 25-én valami felfoghatatlan történt. Hirtelen a semmiből 200 ezer kínai katona tűnt fel, mögöttük pedig újabb 300 ezer. Az ENSZ csapatok parancsnokai lehetetlennek tartották, hogy a támadást feltartóztassák. Végeredményben a világ legnépesebb országának harcosaival álltak szemben. Erre nem voltak felkészülve. Sok százezren menekültek dél felé, közöttük civilek. Döbbenten jelentette MacArthur tábornok Washingtonnak, „teljesen új háborúval nézünk szembe”. A kínaiak célja az ENSZ csapatok teljes megsemmisítése volt. „Azok a csapatok, amelyek rendelkezésemre állnak nem elégségesek, hogy ezt a hadüzenet nélküli háborút sikeresen befejezzük.” – írta még jelentésében MacArthur. A menekülő katonák nem sokára az elégtelen utánpótlás miatt éhezni kezdtek. Sokan megfagytak a mínusz 34 fokos hidegben. Németország és Japán legyőzése után 1945 nyarán az Egyesült Államok legyőzhetetlennek tűnt. Most viszont katonai katasztrófa előtt állt. 1950 december 6-án Harry S. Truman amerikai elnök nemzeti veszélyhelyzetet akart kihirdetni. A gazdaságnak fel kell készülnie egy új háborúra. Truman sejtette a kínaiak csak azért mertek támadni, mert Sztálin a szovjet diktátor ehhez hozzájárult. Ráadásul Peking és Moszkva nem rég óta szövetségesek. A Fehér Házban attól féltek, hogy a kínai támadás Koreában a kommunizmus világszerte való elterjesztését vetíti előre. Attól tartottak az amerikaiak, hogy ha a koreai félsziget elveszik, akkor ezután dél kelet Ázsia jön, majd nyugat Európa. A híres dominóeffektus.

És valóban, amikor 1951 elején a kínaiak és az észak koreaiak Szöul felé közeledtek úgy tűnt a kommunisták teljes győzelmet aratnak. Ebben a kiélezett helyzetben MacArthur tábornok egyetlen egy kiutat látott: kínai városokra és gyárakra légicsapásokat mérni 34 atombombával. Ha az amerikai elnök ténylegesen az atomfegyver bevetése mellett dönt, kitörhet a harmadik világháború. Egy összecsapás, amit valószínűleg az emberiség nem élne túl. De hogyan jutottak a dolgok idáig? Még 1949 nyarán úgy tűnt a koreai félszigetre visszatér a béke. Az amerikai megszálló csapatok elhagyták az ország déli, a szovjetek pedig az északi részét. Mint Németországban itt is két különálló állam jött létre, amely az akkor kialakuló nagyhatalmi többhöz csatlakoztak. Az újra egyesítést mindkét országrész a saját irányítása alatt akarta végrehajtani. Az Egyesült Államok a kezdetekben nem úgy mutatkozott, mint a déliek védőhatalma lenne. 1950 júniusában, még pár nappal az északiak támadása előtt az amerikai hadvezetés azt mondta számukra nincs stratégiai jelentősége a déli országrésznek. Japán és Tajvan fontosabb volt számukra, hogy sakkban tartsák velük a Szovjetuniót és Kínát, mint Dél Korea. És mégis nem sokára az USA atomháborút akart megkockáztatni érte. A koreai konfliktus bevonult a történelembe. Nem, csak azért mert egy kegyetlen háború után a két országot egy szinte átjárhatatlan demarkációs vonal fogja elválasztani, hanem azért is, mert két világrend küzdött meg egymással.

pic2_8.JPG

A háború kitöréséért Észak Korea kommunista diktátora Kim Ir Szen volt felelős. Azt gondolta eljött az idő, hogy a hatalmát az egész országra kiterjessze. Ehhez Sztálin támogatására és engedélyére volt szüksége. Eleinte Sztálin elutasította Kim kérését három hadosztály felszerelésére. De rövidesen megváltozott a világpolitikai helyzet a kommunisták javára: 1949 augusztusában szovjet tudósoknak sikerült megépíteni és felrobbantani a saját atombombájukat. Néhány hónap múlva Mao Ce-tung kommunistái győztek Kínában. A kommunista blokk erősebb volt, mint bármikor korábban. Ebben a helyzetben már úgy látta Sztálin támogatható Kim Ir Szen terve a dél lerohanására. Szöulban Rhee Syng-man korrupt és gyenge elnök volt hatalmon. Az ő félelmét az amerikai befolyástól felülírta az északiaktól való rettegés. Tudta a déli országrészt a kommunistáktól csak az amerikaiak menthetik meg. Sztálinnak egy feltétele volt Észak Koreával szemben: ad fegyvereket, páncélosokat és repülőket, de nem küld szovjet csapatokat. A diktátor nem akart közvetlen konfrontációt az amerikaiakkal – még nem! Azt mondta az észak koreai párvezérnek: „Ha az amerikaiakat le akarjátok győzni én közvetlen segítséget nem tudok adni. Mao segítségét kell kérnetek.” Sztálin tudta szavai Mao számára parancs. Végeredményben Mao is többek között szovjet fegyverekkel és katonai tanácsadókkal győzött. Így indult el Koreában a háború.

1950 június 25-én reggel robbanások rázták meg a földet a 38. szélességi kör mentén. Az észak koreaiak lőttek ágyúkkal és aknavetőkkel déli irányba. Majd 120 ezer katona vonult be szovjet gyártmányú páncélosok és repülők támogatásával 200 kilométer széles fronton Dél Koreába. Gyorsan hatalmas területeket foglaltak el. A támadás híre az amerikai elnököt röviddel lefekvése előtt érte el. Truman sokkal érzékenyebben reagált, mint Sztálin várta. Szemében Dél Korea Ázsia Görögországa volt. A dél európai államban 1949-ig polgárháború dúlt. Amerika csak nagy nehézségek árán tudta megakadályozni, hogy a demokrácia bölcsője kommunista legyen. Truman hasonló sikert akart elérni Koreában is. Nem mellesleg erőt akart felmutatni, eddig és ne tovább! Ugyanis sok amerikai őt tette felelőssé Kína elvesztéséért. Két nappal a háború kitörése után Truman bejelentette, hogy parancsot adottaz USA légerejének és haditengerészetének a dél koreai kormány támogatására. Az amerikaiak emellett el akarták kerülni a látszatot, hogy gyarmatosítóként viselkednek. Ezért először használták fel az ENSZ-t céljaik elérésére. A biztonsági tanácsban, mivel a testület munkáját a szovjetek éppen bojkottálták sikerült gyors határozatot elfogadtatni. Ez a határozat kimondta, hogy az Egyesült Nemzetek tagországai tegyenek meg mindent a Koreai Köztársaság megsegítésére, a fegyveres agresszió megállítására és a béke helyre állítására. 21 tagállam közvetlen támogatást ígért ebből 16 katonait is. Az ENSZ haderő 90 százalékát mégis az amerikaiak tették ki. Nélkülük nem működött semmi a szabad világban.

pic1_8.JPG

Csak közben az értékes idő telt. Mialatt a new yorki ENSZ székhelyes a kezek magasba emelkedtek az északiak bevonultak Szöulba. Kim Ir Szen álma úgy tűnt megvalósul. Truman elnök felhatalmazta Douglas MacArthur tábornokot az ENSZ csapatok parancsnokát, hogy északi célpontokat támadjon meg. Egy következményekkel járó döntés: első alkalommal bombáztak az amerikaiak egy kommunista országot. A hidegháború forró lett. Az élő legendára Mac Arthur tábornokra bízni a csapatok irányítását jó ötletnek tűnt. 70 éves arrogáns és öntelt, de a fronton a katonáival együtt hálózsákban alszik. Briliáns stratéga, aki az ellenfeleit kijátssza és a hadjáratait minimális veszteséggel hajtja végre. 1945-ben a Japán kapitulációt személyesen vette át. Mégis most úgy tűnt későn érkezett. 1950 szeptemberében a dél koreai kormány már csak Busant a félsziget délkeleti részét tartotta. Ezt is csak egy Japánból ideküldött amerikai hadosztálynak köszönhetően. A helyzet eldurvult. Az északi és a déli katonák is tömeggyilkosságokat hajtottak végre a civilek és a hadifoglyok között. Voltak olyanok, akiket csak azért öletek meg, mert a gyanú felmerült, hogy az ellenféllel működik együtt. Ebben a helyzetben állt elő MacArthur merész tervével, amiről még a helyettesei is le akarták beszélni: 25 kilométerre Szöultól délre Incheon nevű városnál több ezer ENSZ katona partra száll. Korea második legnagyobb kikötővárosa nem csak olyan, mint egy erődítmény, de az ár apály miatt alig van pár óra a partraszállásra. Két napig lőtték Incheon városát amerikai cirkálók és rombolók, miközben 230 hajó és 70 ezer katona állt készenlétben. A meglepetés tökéletes volt. 1950 szeptember 15-én sikerült a partraszállás. Pár hét alatt elfoglalták Szöult és a busani katlanból is megtörtént a kitörés. MacArthur meg tévedhetetlennek hihette magát. Most Amerika esélye jött el, hogy egyesítse Koreát. Erre az ENSZ határozat adott lehetőséget. Csak közben a biztonsági tanácsba visszatért a szovjet küldött, aki megvétózta a határozatot, amit az USA a közgyűléssel is jóváhagyatott. Truman nem akarta a kínaiakat provokálni ezért utasította MacArthrurt, hogy a hadműveleteket csak Koreára korlátozza. Az elnök és a főparancsnok október 15-én találkoztak a kis Csendes óceáni szigeten Waken. Truman megkérdezte tábornokát mekkora az esély, hogy Kína beavatkozik az incidensbe? MacArthur válasza az volt, hogy csekély. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett. Truman megnyugodva utazott haza. Azt hitte a háborút megnyerte. Amit az elnök nem tudott, hogy minél közelebb értek az ENSZ csapatok a Yalu folyóhoz, annál idegesebbek lettek a kínaiak. Ők ezt saját magukra nézve veszélyesnek tartották. Minden diplomácia figyelmeztetés nélkül Peking csapatokat küldött a határhoz. Első körben 250 ezer embert. Amikor október végén az ENSZ csapatok néhány kínait elfogtak MacArthtur nem tulajdonított annak nagy jelentőséget. Pedig ők csak egy előőrsei voltak egy nagy offenzívának. A tábornok úgy gondolta szabad az út a határfolyóig. Megint tévedett.            

És akkor jött a november 25-i katasztrófa. Míg MacArthur csapatai észak felé törtek előre, addig a kínaiak félmillió katonát küldtek szovjet haditechnikával az észak koreai diktátor megsegítésére. 1951-es év elején, amikor Mao a katonái harmadik hullámát vetette harcba, akkor már a küzdelmek a déli országrészen folytak. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben kérte MacArthur az atombomba bevetését Kína ellen. De Truman bizonytalankodott. Öt éve adta ki a parancsot arra, hogy atombombát dobjanak Hirosimára és Nagaszakira, hogy több ezer amerikai katona életét megóvja. Akkor Japán kapitulációja volt a cél. Most viszont a harmadik világháború kockázata merül fel, ha alkalmazzák az atombombát. Megér ennyit Dél Korea? A hadi helyzet alakulása megspórolta a döntést az amerikai elnöknek. Az kínaiak és az északiak ismét elfoglalták Szöult, ahonnan rengeteg civilt elhurcoltak. 1951 tavasza viszont enyhe időjárást hozott, ami kedvezetett az ENSZ csapatoknak az ellenoffenzívához. Ezúttal elmaradt a gyors előrenyomulás. A front megrekedt a 38-ik szélességi foknál. Mint az első világháború lövészárok harcaiban itt sem mozdulnak az ellenfelek egyik irányba sem. A harmadik világháború úgy tűnt elmarad. Truman tárgyalásokra szólított fel és elbocsájtotta MacArthur tábornokot. No, nem az atombomba miatt, hanem mert bírálta az elnököt. Szerinte Truman túl békülékeny volt. Két éven át folytak a háborús ellenfelek között a tárgyalások. Eközben az amerikai légierő folyamatosan bombázta Észak Koreát, hogy megállapodásra kényszerítse. Elsőként itt vetetett be napalmbombát. Mégis a tárgyalások akkor gyorsultak fel, amikor 1953 március 5-én Sztálin meg halt. A szovjetvezetés ugyanis magával volt elfoglalva. Az utódlásért folyt a harc. A háború, amely majdnem nukleáris katasztrófához vezetett egy fakunyhóban ért véget. A 38-ik szélességi körön álló barakkban a kínaiak, az észak koreaiak, a dél koreaiak és az amerikaiak 1953 július 27-én fegyverszünetben állapodtak meg. Béke megállapodás a mai napig nincsen. Helyette egy ütköző zóna jött létre. A háború három éve alatt a kínaiak egy millió embert, az észak koreaiak 2,5 millió embert vesztettek. 37 ezer amerikai és 4000 ENSZ katona esett el a harcokban. A határ ma is ott húzódik, ahol a háború kitörésekor volt.