1927 óta harcoltak a nacionalisták és a kommunisták Kínáért. A Japán megszállás viszont új helyzetet teremtett. Szövetségre kényszerítette őket. A második világháború után azonban ismért kiújultak a harcok a két régi rivális között.

 Mielőtt a halálos ellensége Csang Kaj-sek fővárosába repült Mao Ce-tung egy fotó kedvéért még pózolt a kamera előtt . A mosolya erőltetett. A Kínai Kommunista Párt vezetője leplezni próbálja félelmét. Mao hosszú ideig halogatta Csang Kaj-sek meghívásának elfogadását. Csak a harmadik táviratnak engedett és mondott igent: „A fiatalabb fiútestvéred felkészül arra, hogy minél hamarabb felkeressen” – válaszolt hagyományos távol keleti udvariassággal Csang Kaj-sek meghívására. Maonak Chongqinba kellett repülnie a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang főhadiszállására. 1945 augusztus 28-án az indulás előtt  ideges volt. Megölelte lányát és megcsókolta feleségét búcsúzóul. Nyolcszáz kilométert kell repülnie a kommunisták Yan’an-i főhadiszállásától a nacionalisták fővárosáig propelleres géppel, amit Csang Kaj-sek küld érte. Az 51 éves Mao még nem repült soha. Nem bízik a technikában fél, hogy manipulálják a repülőgépet. Ragaszkodik hozzá, hogy az amerikai nagykövet Partick Hurley vele repüljön. Az amerikaiak Csang Kaj-sek szövetségesei, Mao a nagykövettel biztonságosabban érzi magát. Az út nyugalmasan telik. Azért, hogy elterelje a figyelmét a repülésről verseket ír. Aztán feltűnnek a Chongqingot körülvevő hegyek. A kifutópályán Csang Kaj-sek emberei fogadják. Hurley egy sor a nemzeti mozgalomhoz tartozó embert mutat be neki. A kommunista vezér mosolyog. Az újságírók azt tudakolják milyen volt az út. Mao röviden felel: „Hatékony.” Egyik külföldi ország sem figyelte olyan feszülten a találkozót, mint az Egyesült Államok. Az amerikaiak ugyanis egységes Kínát akartak, egy olyat, amelyik a szövetségesüknek mondhat. Sok idő telt el, mióta Mao olyan nagy városban járt, mint Chongqing. Az utóbbi években a hegyek között élt. Most Hurleyvel egy elegáns Cadillaccel egy kényelmes házhoz hajtat. Röviddel ezután a két rivális egy vacsorán vesz részt. Csang Kaj-sek aszkétikus kinézetű, kopaszra nyírt fejjel, kifogástalan ruhában. Mao gyűrött dzsekiben. Húsz év óta ez az első alkalom, hogy a két politikus személyesen találkozik. A vacsora végén Mao üdvözlésre emeli a poharát – „Éljen Csang Kaj-sek” – mondja vendéglátójának. Az ember, akire éppen a kommunista párt vezetője iszik több ezer kilométeren keresztül üldözte katonáit. 1925 óta, mikor átvette a hatalmat a Kínai Nemzeti Pártban – a Kuomintangban - Csang Kaj-sek legfőbb célja a kommunisták felszámolása. Mégis most a beavatatlan szemlélőnek úgy tűnik kibékültek. Mosolyognak egymásra és a fotóriporterek kedvéért kezet ráznak. De az egész egy komédia. Nem a kibékülés szándéka hozta össze őket, hanem a külső nyomás. Nyolc évvel ezelőtt már egyszer szövetséget kellett kötniük szintén idegen hatásra. De az a szövetség rövid távra szólt, és a japánok ellen köttetett.

1936 december. A Kuomintang egyre hangosabban követteli Kína erős emberétől, hogy lépjen fel a japánok ellen és űzze ki őket az országból. A távol keleti szigetország katonái 1931 óta tartják megszállva Kína északi részét Mandzsúriát. Itt 1932-ben bábállállamot hoztak létre, ami közvetlen irányításuk alatt áll. Egészen a régi fővárosig kitolták a befolyásukat. Japán Ázsia legerősebb hatalma, vezetői az európai nagyhatalmakkal akarják országukat egyenlővé tenni, úgy, hogy saját gyarmatbirodalmat építenek. A megszállók rosszul bánnak a helyiekkel, kínozzák, megalázzák őket, lerombolják iskoláikat, egyetemeiket, templomaikat. Kína ebben az időben politikailag és területileg szétszakadt ország. Északon a japánok uralkodnak, keleten és délen a Kuomintang az úr, és még ott vannak a kommunisták, akik az ország középső részén tartanak ellenőrzésük alatt területeket. Ezek mellet van egy-két hadúr kisebb, nagyobb birodalmaikkal. Ők főleg nyugaton koncentrálódnak. Hónapok óta próbálják a Kuomintang tábornokai rászorítani Csang Kaj-seket, hogy ne tűrje tovább a japánok megalázó viselkedését. Ő viszont halogatja a megszállók elleni harcot, úgy gondolja nincsenek egy súlycsoportban. Inkább a kommunisták ellen harcolna. Mao ezzel szemben szövetséget ajánl, azt mondja a nemzeti érdek fontosabb, mint az osztályharc. Végül 1936 decemberében a Kuomintang két tábornoka Xi’an-ba a régi császárvárosba csábítja Csang Kaj-seket és letartóztatják. Így akarják ki kényszeríteni a szövetséget a kommunistákkal. Két hetes házi őrizet észhez téríti és enged. Két hónapig húzódnak a tárgyalások. Csou En- laj Mao bizalmi embere tárgyal Csang Kaj-sekkel, hiába. A Kuomintang első embere mindig új követelésekkel áll elő. Megpróbálja elérni, hogy a kommunistáknak is ő parancsoljon. Mao a tárgyalások megszakításával fenyegetőzik. 1937 júliusában egy Peking környéki incidensre hivatkozva a japánok folytatják az előre nyomulásukat. Újabb területeket szállnak meg. Csang Kaj-seknek fel kell adnia halogató taktikáját. A nacionalisták és a kommunisták megállapodnak együtt folytatják a harcot a megszállók ellen. Ennek ellenére a gyors japán előre nyomulás mindenkit meglep. Novemberben elfoglalják Sanghajt, egy pár héttel később Nankingot, a Kuomintang fővárosát. Csang Kaj-sek és vezérkara Chongqingba menekül. Nankingban mészárlást rendeznek a japánok. 70 ezer katonát és polgári lakost ölnek meg. Ez a tömeggyilkosság egy olyan embertelen háború kezdete, amelynek nincs párja a második világháború történetében. 15 millió kínai esik áldozatául. A japán parancsnokok csak úgy hívják az eljárásukat, hogy „három csapás”: mindent kifosztani, mindent felégetni, mindenkit megölni. Egy éven belül a császári csapatok egész kelet Kínát elfoglalják. Minden fontos kereskedelmi és iparvidéket kontrolálnak. A legtermékenyebb mezőgazdasági vidékek kerülnek a kezükbe. De Kína nem kapitulál. A japánok ugyanis nem képesek az ország egy harmadát sem meghódítani Kína ehhez túl nagy. Csang Kaj-sek Chongqinból irányította az ellenállást, mindig újabb meg újabb csatákat vívva a japánokkal. Ha kellett gátakat robbantott fel, hogy lassítsa az ellenség előre nyomulást. A víztározókból kizúduló víz településeket öntöttek el megölve több ezer kínait. Mialatt a nacionalisták hatalmas embervesztességgel járó csatákat vívnak, a kommunisták gerilla hadviselést folytatnak a front mögött. A hátországukból Shaanxi tartományból támadnak kis harci egységeik japán katonai konvojokat, vasútvonalakat és szállítmányokat tesznek tönkre, semmisítenek meg. Mélyen az ellenséges területen új bázisokat hoznak létre új tagokat toboroznak. Csang Kaj-sek bizalmatlanul követi a kommunisták akcióit. Mialatt az ő területe csökken a vörösök növelni tudják befolyásukat. Az ellenállási harcot kihasználva Mao emberei a vidékiek előtt  valódi hazafinak tűnnek fel, akik ráadásul csökkentik a legszegényebb parasztok terheit. Amikor a kommunisták a Jangcétől délre fekvő hegyekben is növelik befolyásukat, ami már a nacionalisták területe, a Kuomintang csapatai rájuk támadnak. Csang Kaj-sek mindenáron meg akarja akadályozni, hogy Mao tovább terjeszkedjen. 1941 januárjában az összecsapásokba 3000 vörös gárdista veszti életét. Mao számára a támadás a szerződés nyílt megszegése ezért befejezetnek nyilvánítja az együttműködést. A két rivális ismét ellenség lett, és mindketten már a háború utáni éveket tervezték. Mao kiadta a parancsot, nem kell minden egységet a japánok ellen bevetni. Sokkal fontosabb egy ütőképes hadsereg felépítése. Ennek ellenére a gerilla háború tovább folytatódott a Japánok ellen.

1941 december hetedikén a japánok 378 repülővel megtámadták a Hawaii szigetén található amerikai haditengerészeti támaszpontot, ahol az USA haditengerészetének Csendes óceáni flottája állomásozott. Pearl Harbor döntő fontosságú fordulatot hozott Kína történetében is. A tokiói hadvezetés egy olyan országot támadott meg, amely Csang Kaj-seket jelentős pénzekkel támogatott, milliós kölcsönökkel, valamint Japánnal szemben olajembargót léptetett életbe, hogy távol keleti terjeszkedését megakadályozza. A japán támadás, aminek a hátterében a kínai terjeszkedés a vártnál sikertelenebb előrehaladása is állt, hiba volt. Ugyanis Kína és az USA most már nyílt szövetséges lehetett Japánnal szemben. Az Egyesült Államok gondoskodott, arról, hogy Kína Nagy Britannia és a Szovjetunió mellett nagyhatalomnak ismertessék el, az az a „nagy hármak” exkluzív klubjába vegyék fel. Ezzel a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang a tengelyhatalmakkal szemben álló szövetség tagja lett. 1944-ben az amerikai kormány még arról s gondoskodott, hogy Kína állandó tagja legyen az ENSZ biztonsági tanácsának. A Kuomintang eddig a túlélésért küzdött, de ezzel a hátérrel Csang Kaj-sek már a háború utáni időkre is készülhetett, amikor is saját vezetése alatt egyesíteni tudja Kínát. Csang Kaj-sek mindig több és több támogatást követelt az amerikaiaktól. Túl dramatizálta a helyzetét, hogy több haditechnikát és szállítóeszközt kapjon. Az amerikaiak kiképezték a Kuomintang hadseregét, leszállópályákat építettek a bombázóiknak. Ugyan az amerikaiak Kína jövőjét Csang Kaj-sekkel képzelték el, de ez nem akadályozta meg abban őket, hogy Maoval is felvegyék a kapcsolatot. 1944-ben amerikai delegáció ment Ya’nanba tárgyalni, hogy kipuhatolózzák mennyire lehet számítani Maora egy amerikai érdekszférába kerülő Kína esetében. A kommunista vezér ekkor a jobbik arcát mutatta, mert szüksége volt az amerikai fegyverekre. A japán bombázók által lerombolt városban modern reformerként próbálta beállítani magát. Az amerikai delegációt fúvószenekar fogadta és Mao személyesen kért elnézést a bombatölcsérekkel teli leszállópálya miatt, ami kényelmetlenné tette a delegáció érkezését. Küldöttség tagjait teherautón szállították a hegyekben levő főhadiszállásra egy meredek sziklába vájt barlangba. A spártai körülményeket a kommunista vezér azzal magyarázta, hogy ő inkább a szegény parasztokat támogatja, mintsem saját életkörülményeit javítsa. Persze a szovjet irányelvek alapján parasztoknak és kádereknek tartott politikai oktatásról és propagandáról nem mesélt. A nem hivatalos kormányának leendő tagjainak három hónapos képzésen kellett részt venniük, ahol Lenin, Sztálin és Mao művei képezték a tananyagot. Persze ezt sem kötötte az amerikaiak orrára, mint hogy arról sem beszélt, hogyan kínozza és öli meg azokat, akik nem értenek vele egyet, vagy kritizálják politikáját, személye körül kialakuló kultuszt. Inkább az óvodát mutogatta Ya’nanban és arról beszélt milyen fontos a demokrácia. Az amerikaiak le voltak nyűgözve. Csang Kaj-sek keményen ellenállt annak, hogy Mao nagyobb támogatás kapjon. Az ő beleegyezése nélkül az amerikaiak nem léptek. Úgy gondolták japán legyőzése után Csang Kaj-sek lesz a megbízhatóbb partner. 1945 augusztusában atombombát dobtak Japán két városára Hirosimára és Nagaszakira. A császár kapitulált, de a hatalmi kérdés Kínában nem dőlt el.

Az atombomba rombolásának hatása alatt állt Csang Kaj-sek, amikor szovjet csapatok 1945 augusztus 8-án benyomultak Mandzsúriába. Még a jaltai konferencián ígérte meg Sztálin, hogy Hitler legyőzése után három hónapon belül támadást indít a japánok ellen. A diktátor most tartotta a szavát és elindította csapatait egy olyan ellenség ellen, amely az első atombomba ledobása okozta sokk alatt állt. Pár nappal az invázió megindulása után a második atombomba is bevetésre került, aminek hatására Japán rövidesen kapitulált. Ennek a híre Csang Kaj-seket épp akkor érte el, amikor a mexikói követtel ebédelt. Nyolc éven át harcolt a túlerőben lévő japánokkal, a háborús állapot szinte hétköznapivá vált számára. Most beköszöntött a béke. A hadurakat még korábban saját oldalára állította, különböző pozíciókat adva nekik. Most a japánoknak ki kellett vonulniuk. Csak Mandzsúriában 900 ezer katona állomásozott, Kína többi részén 1,25 millió. Azért, hogy a japánok a nyugat barát kínaiak előtt letegyék a fegyvert 100 ezer Kuomintang katonát és tisztet szállítottak az amerikaiak a keleti partra, a nagyvárosokba és Mandzsúriába. Csak Csang Kaj-sek előtt tehették le a fegyvert. Mao ezt máskép gondolta. Versengés indult meg a két fél között, ki az, aki képviselje a hivatalos Kínát. Mao és Csang Kaj-sek egyaránt a hatalmi vákuum kitöltésére törekedett. Az USA a két szemben álló fél kibékítésére törekedett. Egy erős és egységes Kínát szeretett volna, amely ellensúlyozza a Szovjetuniót. Tudták, hogy a kommunisták és a Kuomintang közötti ellenét polgárháborúhoz vezethet. Ezért hívta az amerikai nagykövet Maot és Csang Kaj-seket tárgyalásra Chongqinba.

Hét hosszú hét után valóban ünnepelhetett a tömeg Chongqin utcáin. 43 napon át tartottak a tárgyalások Mao és Csang Kaj-sek négyszer találkoztak személyesen. Október 10-én aláírtak egy dokumentumot, amelyben megállapodtak, hogy egyesítik erőiket és alkotmányozó gyűlést hívnak össze. Mind a két férfi az aláíráskor sugárzott az örömtől és megünnepelték az eseményt. Mao viszont, amikor hazatért Ya’nanba megbetegedett. Szív problémái voltak és magas láza. A kommunista vezér érzékeny a stresszre és most a teste fellázadt. Tudja, hogy a Kínáért folyó harc csak most kezdődött. Mielőtt Chongqinba repült volna meghagyta elvárásainak, hogy minél több területet vonjanak az ellenőrzésük alá. Mao részéről Csang Kaj-sekkel való találkozás csak egy trükk volt, hogy az amerikaiak felé úgy tűnjön ő nincs útjában a békés megoldásnak. Mao nem bízott Csang Kaj-sekben. Úgy gondolta, ha az amerikaiak nem lennének már rég megsemmisítette volna. A verseny a minél nagyobb befolyási övezetért tovább folyt a fegyverszünet idején a nacionalisták és a kommunisták között. Egyre több kisebb nagyobb összetűzésre került sor közöttük. Legfőképpen az iparilag fejlett Mandzsúriában voltak gyakoriak a csatározások. A kommunisták szabotázs akciókkal – vasúti sínek és telefonvonalak megrongálásával – igyekeztek megakadályozni, hogy a Kuomintang megszilárdítsa hatalmát. Mao és Csang Kaj-sek látszólag a békére törekedtek, de mind ketten hazudtak. Az USA megpróbált közöttük közvetíteni. Truman elnök a legtapasztaltabb diplomatáját George Marshallt küldte Kínába. De amikor az 1946 végén összehívott alkotmányozó gyűlésre a kommunisták nem mentek el világossá vált nincs békés megoldás. Mao nem akar a Kuomintang másodhegedűse lenni. 1947 elején Marshall csalódottan hazatért és az amerikai külügyminisztérium kiadott egy tíz soros közleményt, amelyben tudatják, hogy minden diplomatát, akik Mao és Csang Kaj-sek között közvetített hazarendelték. Washington feladta a reményt, hogy békés megoldás lehetséges. Végeredményben fél milliárd ember sorsáról volt szó, tíz millió négyzetkilométer nagyságú országról. A világ legnagyobb népességű állama feletti hatalomról.

Csang Kaj-sek a csapatait északra küldte. A kommunisták a Japán elleni háborúban megerősödtek. Nagy területeket foglaltak el és egy millió embert tartottak fegyverben. Miután 1946 márciusában a szovjetek Mandzsúriát kiürítették a japánoktól zsákmányolt fegyvereket hagytak hátra a kommunistáknak. A nacionalistáknak 3,5 millió fegyveresük volt, és az amerikaiaktól kaptak modern felszerelést. 1947 márciusában, amikor a nacionalisták elfoglalták Ya’nant sokan úgy gondolták eldőlt a hatalmi kérdés. A kommunisták északra Mandzsúriába húzódtak vissza, 150 települést adva fel közöttük az egykori székhelyüket. Mao éveken át innen irányította a harcot és itt képezte a kádereit. Csang Kaj-sek repülővel ment riválisa egykori főhadiszálására, megnézte a barlangot, ahol Mao lakott és költeményeit írta. Ya’nan elfoglalása a nacionalistáknak nagy propaganda győzelmet jelentett, Nankingban, ami a Kuomintang fővárosa lett ismét nagy volt az öröm. A várost, ahonnan Mao lóháton időben elmenekült elhagyatott állapotban találták a hódítói. A kommunista vezér Shaanxii tartományba költözött át és fő céljának Mandzsúria megszerzését tette. Mandzsúria kényelmes fotel volt Mao számára két karfája a kommunista Mongólia és Észak Korea, a háttámlája pedig a Szovjetunió. „Feladtuk Ya’nangot, de nem adtuk fel Kínát” nyugtatta elvtársait Mao. A gyors előre nyomulással Csang Kaj-sek csapatai túlterhelte. A nacionalisták vezérének keleten és az ország közepében kellett volna helyzetét megerősíteni. Ehelyett a gyors győzelemben bízott, viszont sok problémát elhanyagolt.  

Csang Kaj-sek pártja a Kuomintang, amit Szunjatszen alapított 1912-ben az egész kínai népet volt hivatva képviselni. Azonban Csang Kaj-sek alatt az elit pártja lett. A támogatói a bankárok, kereskedők és a városok voltak. Kelet és dél Kína, ahol a pénzügyi központok elhelyezkedtek képezték a Kuomintang hatalmi bázisát. Csakhogy a városok a japán megszállás után rendkívül rossz állapotban voltak. A japánok ugyanis nem csak a pekingi bábkormánnyal vezetettek be új valutát, hanem az egyes megszállt vidékeken is különböző pénzek voltak forgalomban. A nacionalisták amikor visszatértek a városokba az ő „fabiukkal” és a megszállók valutájával káoszt idéztek elő. Pénzügyi spekulánsok játszottak a különböző valuták értékével és megnehezítették a kereskedelmet. Nem volt tisztázva, hogy azokat a vállalatokat, amelyek japán kézben voltak, kinek a tulajdona. Míg ez tisztázódott értékes idő ment el. A munkanélküliség növekedett, mert Csang Kaj-sek a japán időben a hadiiparnak dolgozó üzemek termelését visszafogta. A pénzügyi és gazdasági problémákra a nacionalista vezetőnek egy válasza volt több pénzt nyomott, ezzel viszont nőtt az infláció. 1945 és 1947 között Sanghajaiban 30 szorosára nőttek az árak. Előfordult, hogy az üzlettulajdonos naponta többször cserélte az árcédulát. A bérek elértéktelenedtek, rendszeresek voltak a sztrájkok. Sanghajban az elektromos művek dolgozói sztrájkoltak, a tárgyalásokat pedig gyertyafénynél tartották. A Kuomintang megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Rögzítették az élelmiszer árakat, bevezették az arany jüant, de ez sem tudta megakadályozni, hogy a cserekereskedelem visszatérjen. A Kuomintang kudarcához hozzájárult a korrupció. A vezetők sokat sikkasztottak még olyan helyeken is, ahol a nacionalistáknak a vidéki népet meg kellett volna nyernie magának. Csang Kaj-sek saját embereit küldte a japán megszálástól felszabadult vidékekre és olyan helyekre is, amit a kommunisták kiürítettek. Ezek a vezetők nem ismerték a rájuk bízott vidéket. Visszaengedték a kommunisták által elűzött nagybirtokosokat. A parasztok nem heverték ki még a japán megszállást, az elmúlt évek kemény teleit ezért mindenkit támogattak, akik a szegénységük enyhítését ígérte, még a kommunistákat is. Ráadásul a nacionalisták nem fizették vissza, mint, ahogy megígérték a háború idején elvett termények árát. Ha mégis azt is csak értéktelen valutában. Ezzel szemben a földbirtokosok érdekeit védték. Ha egy paraszt nem fizette ki az adóságát a birtokosnak a nacionalisták lelőhették. A kommunisták által ellenőrzött vidékeken ezzel szemben a földbirtokosok szenvedtek. Mao elvette tőlük a földjüket és a parasztoknak adta. Megkötözve vitték őket a falutanács elé és a nép ellenségének nyilvánították őket. A parasztok számon kérték rajtuk a sok éves kizsákmányolást, szidalmazták őket. Előfordult, hogy a kommunista funkcionáriusok biztatására ököllel vagy botokkal agyonverték őket. Ha nem fajult idáig a helyzet a kommunista funkcionárius egyszerűen főbe lőtte a földbirtokost. 1945 és 1949 között egy millió földbirtokos vesztette életét. Amikor Mao fia Anjing tanúja volt egy ilyen eljárásnak összeomlott és órákon keresztül sírt. Apja küldte a népítéletre, hogy a szükséges forradalmi keménységet elsajátítsa. De az agyonvert ember képe - írta Anjing naplójában – csak a keserűséget erősítette benne. A hadjáratával a falusi vezetők ellen viszont Mao sok hívet szerzett magának a vidéki emberek között. Jópáran közülük csatlakoztak a népi felszabadító hadsereghez. A nacionalistáknak ezzel szemben törvényt kellett hozniuk a sorozásról. Katonai egységeket küldtek vidékre, hogy a harcra fogható embereket összegyűjtsék. Azok, akik újoncokat tudtak összegyűjteni pénzjutalomat, vagy külön élelmiszer fejadagot kaptak. Sokan megszökte Csang Kaj-sek katonái közül, ezért az ott maradt társaikat büntették, például élelem megvonással és veréssel. Rendszeres volt az éhezés, mivel a parancsnokok eladták a katonáik fejadagját. Majdnem minden ötödik katona éhen halt az alapkiképzés idején.     

1947 tavasza. Mao emberei megpróbálkoznak az első jelentős ellenoffenzívával. Rögtön megmutatkozik Csang Kaj-sek erősebbnek hit hadseregének gyengeségei. A nacionalista erők gyorsan visszavonulnak, sok katonájuk kihasználja a káoszt a szökéshez. A kommunisták pár hónap alatt elfoglalják Kína északi részének további területét. Mao úgy dönt eljött az idő az ellenséggel a nyílt csatamezőn megküzdeni. A tábornokai szkeptikusak, annak ellenére, hogy a kommunista hadsereget modernizálták és a nacionalista hadifoglyok és a szovjet tanácsadók megtanították a japán haditechnika használatát a katonáknak. A katonai szakértők bizonytalanok abban, hogy a Kuomintang hadsereggel a konfrontáció nem túl korai. Mao azonban kemény maradt és megparancsolta embereinek a nacionalista hadsereg szétverését. 1948 késő nyarán indították meg a kommunisták a nagy offenzívájukat két mandzsúriai város Shenyang és Changchun elfoglalására. Itt vetették be előszőr a tűzérségüket. A nacionalisták ismét visszavonultak. Miután Mao csapatai elfoglaltak egy fontos vasúti csomópontot bekerítették a Kuomintang kezén lévő két várost. Changchun az öt hónapi ostrom idején éhezett, a hús hiánycikk volt. Sokan megpróbáltak szökni, de a dezertőröket lelőtték. Végül, amikor a kommunisták bevonultak a városba szabályosan a hullákon meneteltek. Három hónap alatt a nacionalisták 400 000 embert vesztettek és Mandzsúria a kommunisták kezére került. Csang Kaj-seket a történtek sokkolták az eseményeket világkatasztrófának látta. Felvette a kapcsolatot az amerikaiakkal és a szovjetekkel, hogy közvetítsenek, de Mao nem volt érdekelt egy fegyverszünet megkötésében. A helyzeti előnyét ki akarta használni, győzelmet győzelemre halmozott. Mivel a parasztokat a saját oldalára állította az utánpótlással nem volt gond. Csang Kaj-sek csapatai éheztek a morál egyre rosszabb lett. Hiába volt légifölényük és kiképzett pilótáik egymás után vesztették el a repülőtereket. A visszavonuló katonáik a fegyvereiket hátra hagyták így azok az ellenség kezébe kerültek.

Amikor 1949 januárjában a kommunisták bevonultak Pekingbe katonai parádét tartottak. Egy órán keresztül vonultak tankok, tüzérség, teherautók, terepjárók az érdeklődő tömeg előtt . Egy amerikai megfigyelő kénytelen volt megállapítani, hogy a felvonultatott technika jelentős része amerikai volt, amit Csang Kaj-sek hadserege kapott még támogatásként. A kommunisták áprilisban elfoglalták Nankingot, májusban pedig Sanghajt. A visszavonuláskor Csankaisek megállt Xikouban szülőfalujában letérdelt anyja sírjánál és sírt. Tudta a háborút elveszítette, több mint két éve csapatai nem nyertek csatát. Mégis tovább harcolt és előkészítette a menekülést Tajvan szigetére. A Kína déli pátjainál fekvő szigetet a nacionalisták 1947-ben foglalták el és minden ellenállást véresen elfojtottak. Csang Kaj-sek párttársai sok millió dollárt vittek Tajpejbe. Ezt a várost nyilvánították ki a Kínai Köztársaság fővárosának. Szeptember végén Mao összehívott egy gyűlést, amin ugyan a kommunisták domináltak, de 14 kisebb párt is részvehetett. Mao vezetésével döntöttek róla, hogy ismét Peking lesz a főváros. Új zászlóról döntöttek és bevezették gregoriánus naptárt. Eddig a Kuomintang naptára volt érvényben, amelyben az első év a párt alapításának éve 1912 volt. 1949 október 1-én Kínában új időszámítás kezdődött, amikor Mao a Mennyei béke terén belépett a tiltott város főbejáratán. A falak mögött volt a császári palota, ahonnan az uralkodók több száz éven keresztül irányították Kínát. A Mennyei béke terén több, mint 300 000 ember várt Mao üzenetére. Szinte éneklő hangon jelentette be a polgárháború végét és a Kínai Népköztársaság megalapítását. Ennek ellenére a harcok még 1951-ig eltartottak, míg az utolsó ellenálló csoportot felszámoltak. Az amerikaiaknak súlyos vereséget jelentett a hideg háborúban Mao diadala. Csang Kaj-sek 25 évig irányította, mint diktátor Tajvant és 1971-ig képviselte Kínát az ENSZ-ben. 1975-ös haláláig a szárazföldi Kína visszahódítása volt a célja. De a tényleges hatalmat a világ legnépesebb országa felett Mao Ce-tung gyakorolta.