Sztálinnal nem lehetséges tartós béke, figyelmeztettek nyugati diplomaták már 1945 előtt. A történelem őket igazolta.

 Az általános vélekedés szerint a hidegháború 1945-ben kezdődött. A náci Németország legyőzése után a demokratikus országok élén álló Egyesült Államok kibékíthetetlen viszályba került a kommunista világot uraló Szovjetunióval. Valójában a konfliktus gyökerei sokkal korábbra nyúlnak. Azok a magas rangú angol és amerikai diplomaták, akik a második világháború idején Moszkvában szolgáltak már előre látták, hogy a világháború után nem lehet majd együtt működni a szovjetekkel. A Szovjetunió összeomlása után megnyíló archívumok egyértelműnek bizonyították, hogy a sztálini politika nem hagyott más lehetőséget, mint az éles szembenállást. Ez azoknak a diplomatáknak a figyelmeztetéseit igazolta, akik a második világháború idején már felhívták a figyelmet az elkövetkezendő kelet nyugati viszályra. Ezek közé tartoztak a moszkvai amerikai nagykövet William Averell Harriman és munkatársa George Frost Kennan, a Pentagon a Vörös Hadsereghez küldött összekötőtisztje John Deane tábornok, angol részről pedig Frank Roberts, aki 1945 februárjától dolgozott a szovjet főváros brit követségén.

Az első figyelmeztető közjáték 1944 júniusában zajlott le. A hónap közepe óta az amerikaiak az ukrajnai Poltavában légitámaszpontot üzemeltettek. Az Itáliában felszálló bombázógépeiket itt tankolták fel és látták el munícióval. Június 21-én a német Luftwaffe a környéket támadta, de az amerikaiak nem tudtak közbelépni. Az amerikai vadászgépek ugyanis nem kaptak felszállási engedélyt a szovjetektől. De ugyanakkor a szovjetek sem akadályozták a támadást. Nem sokkal később 1944 augusztusában, a varsói felkelés idején Poltava ismét szovjet amerikai nézeteltérésnek lett a terepe. Sztálin megtiltotta azoknak az amerikai gépek leszállását, amelyek a lengyel felkelőknek akartak utánpótlást szállítani. Csak akkor engedélyezték, amikor már késő volt, a felkelés elbukott. A szovjet vezetés ugyanis fel akarta számolni a németek ellen harcoló lengyel Honi Hadsereget, hogy kommunista kádereik előtt szabaddá tegye az utat. Franklin Delano Roosevelt nem tiltakozott, mivel nem akarta a szovjeteket felhergelni. Harriman moszkvai amerikai követ felháborodottan táviratozott Washingtonba: „Kétségbeejtő, ha egy ország erőszakkal akarja határait kiterjeszteni.” John F. Kennan a nagykövet munkatársa erre az időre visszatekintve megállapította, hogy határozottabban kellett volna fellépni a szovjetekkel szemben. De ekkor nem történt semmi. Kennan úgy látta ebben a tétlenségben Roosevelt Kelet Európa iránti közömbössége mutatkozott meg a háború utolsó hónapjaiban. És ez az értékelés helyénvalónak bizonyult. Roosevelt már 1943 novemberében a teheráni konferencián Sztálin értésére adta, Amerika nem fog háborúzni Lengyelországért. Az amerikai elnök ugyanakkor közölte Harrimannel, hogy őt nem érdekli, ha a Szovjetunióval határos államok kommunisták lesznek. Cordell Hull külügyminiszternek pedig azt mondta a szovjetek azt csinálnak Kelet Európával, amit akarnak. Roosevelt ezt az irányvonalat követte az 1945 február 4 és 11-e közötti jaltai konferencián. Lavrentyij Berija a szovjet titkosszolgálat vezetője abszolút kényelemet biztosított az amerikai elnöknek. A kényelemért cserébe viszont bepoloskázták a nyugatiak szobáit. Így mindenről értesült Sztálin, amiről Roosevelt és Churchill beszélt. Az amerikai elnök számára a jaltai találkozó olyan volt, mint egy családi összejövetel. Nagyon jól megértette magát Sztálinnal. A szovjet vezér még tréfát is megengedett magának, amikor azt kérdezte tőle Roosevelt kicsoda Berija, azt felelte az én Himmlerem. Mindeközben jött a következő konfliktus a Vörös Hadsereggel. Különösen nagy felháborodást váltott ki az 1945 márciusában a szovjetek által kiszabadított mintegy hétezer amerikai és angol hadifogoly sorsa. A Vörös Hadsereg katonái kifosztották, majd marhavagonokban egy gyűjtőtáborba szállították őket a Fekete tenger melletti Odesszába. Harriman a Poltavában állomásozó amerikai gépekkel akarta hazaszállítatni a katonákat, de ezt Sztálin nem engedélyezte. John Deane tábornok, az amerikaiak moszkvai összekötőtisztje szégyenteljes döntésről beszélt: „Úgy kezelnek bennünket a szovjetek, mint az általuk megszállt államokat; hadizsákmányként”. Harriman figyelmeztette Rooseveltet, ha ez Amerikában kiderül nagy botrány lesz belőle, de az elnök nem lépett. Még hitt a háború utáni szovjet amerikai együttműködésben. Pedig Jalta után Sztálin saját területként kezelte Kelet Európát. Mindenhol tisztogatásokat hajtott végre előkészítve a terepet a Moszkvában nevelt kommunistáinak. A Jaltában megígért szabad választások általában üres ígéretek maradtak. Főleg a bolgár, a román és a lengyel példát látva 1945 tavaszán Roosevelt kénytelen volt belátni, hogy Harrimannek igaza volt. De a szovjet diktátorral való szakításra nem volt hajlandó. Sőt Churchill tiltakozása ellenére az atomtitokba is be akarta avatni Uncle Joet, ahogy Sztálint Amerikában hívták. Egy nappal a halála előtt, 1945 április 11-én azért megvallotta az angol miniszterelnöknek, félrebecsülte Sztálint, de a saját politikai irányát jónak tartotta. Pedig nem volt az. Misem mutatja ezt jobban, mint hogy halála után ettől az amerikai politika fokozatosan eltávolodott. Frank Roberts angol diplomata az addigi szovjetekkel szembeni amerikai politika újra gondolását szorgalmazta: „Ez az ország legalább olyan veszélyes, mint Németország volt 1939 előtt”, írta a Szovjetunióról. „Azt feltételezni, hogy a megszerezett területekkel meg lesz elégedve az tévedés” – figyelmeztetett Roberts. „A Szovjetunió nem lesz tekintettel eddigi szövetségesei érdekire, így az angolokéra sem” – tette még hozzá, majd ezzel fejezte be: „A Szovjetunió nacionalista imperialista érdekit követi, mint tette Rettenetes Iván, Nagy Péter és Nagy Katalin korában. Arra, hogy a szovjetek olyan demokratikus értékeket valljanak, mint a nyugat teljesen alkalmatlanok.” Roberts jelentése nyitott fülekre talált Londonban. Churchillt követő Clement Attlee külügyminisztere Ernest Bevin 1946 tavaszán úgy látta a „szovjetek nem rettenek vissza, hogy a világot egy újabb háború szélére taszítsák.” A szovjetek által előterjesztett román, bolgár és magyar békeszerződések is erre utaltak. Harry S. Truman amerikai elnök 1946 januárjában kijelentette: „Ha a szovjetekkel nem beszélünk határozottan és nem lépünk fel velük szemben erőteljesen, akkor nincs messze a következő háború. Én nem leszek velük szemben továbbra is puhány!”

Nem egészen egy évvel a világháború lezárása után a Szovjetunióval való kooperáció már lehetetlen volt. Sztálin 1946 februárjában Moszkvában beszédet tartott, amelyben megismételte azt a marxista tézist miszerint a nyugat válságban van és ez az összeomlásához valamint újabb háborúhoz vezet. Ezt a beszédet Amerikában provokációként fogták fel. William O. Douglas az amerikai legfelsőbb bíróság bírája szerint ez a harmadik világháború megüzenésével volt egyenértékű. Kennan február 22-én küldte el Moszkvából a híressé vált úgynevezett „hosszú táviratát”. A szovjet külpolitika szerinte militáns, agresszív, terjeszkedő, destruktív és kompromisszumokra képtelen. A Szovjetunió a nemzetközi kapcsolatokban az együttműködésre nem hajlandó, a külföldi kommunista pártokat lázításra használja fel. Winston Churchill Attlee miniszterelnökkel és Bevin külügyminiszterrel egyeztetve a Missouri állambeli Fultonban beszédet tartott. Itt hangzott el a híressé vált kijelentése a vasfüggönyről: „A Keleti tengeri Stettintől az Adriai tengeri Triesztig vasfüggöny ereszkedik Európára”. Churchill szerint a szovjetek nem akartnak újabb háborút, de a második világháborúban megszerzett terülteket a saját érdekükben teljesen ki akarják használni. De ugyanakkor a jövőben a hatalmukat és ideológiájukat ki akarják terjeszteni. Az angol nyelvű népeknek ezért katonai szövetséget kell kötniük. Truman, aki a beszéd elhangzásakor jelen volt Fultonban egyetértett az elhangzottakkal. Sztálin azonnal reagált. Churchillt háborús uszítónak nevezte. A nyugati hatalmaknak nem maradt más lehetősége, mint a saját befolyási övezeteik megerősítése. Az USA és Nagy-Britannia már nem látott lehetőséget a kompromisszumra. Németországban és Koreában 1947-ben sem látszódott elfogadható megoldás. Felpörgött a hidegháború. Amerika szemében a nyugati kommunista pártok főleg Olaszországban, Franciaországban és Görögországban a Szovjetunió bábjainak számítottak. „A szovjetek Franciaországot bármikor szét tudják verni” – állította 1947-ben Dean Acheson amerikai külügyminiszter Trumannal történt beszélgetés alkalmával. Aztán ott volt Törökország. Acheson szerint Boszporusz török fennhatóság alóli kivétele szovjet követelésre Törökország végét jelentené. Ha az amerikaiak nem sietnek Görögország megsegítésére, akkor a kommunisták átveszik a hatalmat. Ha olyan országok, mint Törökország, Görögország, vagy Irán szovjet befolyás alá kerülnek, akkor csak idő kérdése mikor vonja a velük szomszédos országokat is a Szovjetunió saját uralma alá. Ha ezt Moszkva eléri, akkor Dél Ázsia és Afrika következik. Nyugat Európában komoly veszélyben volt Franciaország, Németország és Ausztria. Görögország feladása, mint ahogy Dwight D. Eisenhower mondta dominó effektust indítana el. Acheson szerint a történelemben mindig is voltak ilyen kétpólusú ellentétek, elég Rómára és Karthágóra gondolni. Most a demokrácia és a személyes szabadság került szembe a diktatórikus közösségi társadalommal. Amerikának ezért minden országot meg kell védenie, amelyet a szovjet befolyás veszélyeztet. 1947 március 12 Truman elnök a kongresszus előtt kijelentette, hogy Amerika minden országot megvéd, amelyet egy erőszakos kisebbség, vagy külső erő rabságba akar taszítani. Ez Truman doktrína néven vonult be a történelembe. Ez a doktrína még kiegészült a Marshall tervvel. Az amerikai gazdasági segélyt Európa újjáépítésére George C. Marshall külügyminiszter hirdette meg. Kennan ugyanebben az időben azt írta a szovjeteket a feltartóztatási politikával lehet csak megállítani.

Az események menete Kennan helyzetértékelését támasztották alá. 1948 februárjában Moszkva a saját kommunistáit juttatta puccsal hatalomra Prágában. Németországból is vészjelzések érkeztek. Lucius D. Clay amerikai tábornok katonai kormányzó 1948 elején megváltozott szovjet viselkedésről számolt  be. Úgy látta a háború bármelyik pillanatban kitörhet. Régóta Németország számított a két rendszer konfliktusának központi helyének. 1945 júliusában a szovjetek Potsdamban még a nyugati hatalmakkal való együttműködésről állapodtak meg, de ekkor ennek nyoma már sem volt. 1948 elején a három nyugati hatalom és a Benelux államok a nyugat német részállam megalapításáról állapodtak meg. Ennek első lépése a valutareform volt 1948 júniusában. A szovjetek erre válaszul a négyhatalmi megszállás alatt levő Berlinben elszigetelték a nyugati szektorokat. Megkezdődött a berlini blokád. Ez Sztálin részéről nagy hibának bizonyult. Először érezték a nyugat németek és a nyugat berliniek a nyugati hatalmakat szövetségesüknek. Még a város blokádja idején, az amerikaiak létrehozták a NATO-t, az Észak Atlanti Szövetséget. Az elszigetelt Nyugat Berlint pedig légihíddal látták el. Sztálinnak nem sikerült a nyugatiakat Berlin elhagyására kényszeríteni. Tovább élesedett a szembenállás, amikor 1949 augusztus 29-én a szovjetek felrobbantották az első atombombát és Kínában átvették a hatalmat a kommunisták. A harmadik világháború kitörése fenyegetett akkor, amikor 1950 június 25-én Észak Korea megtámadta Dél Koreát és a déli országrész megsegítésére az ENSZ égisze alatt amerikai csapatok érkeztek. Az ENSZ haderő amerikai főparancsnoka MacArthur tábornok atombomba bevetését kérte, amikor Sztálin tudtával és beleegyezésével a kínaiak is beavatkoztak a háborúba. Ekkor Dean Acheson az egész szabad világ létezését látta veszélyben, Truman elnök pedig fordulatot látott a hidegháború menetében. Mindkettőnek igaza volt. A fegyverkezési verseny ekkor vette kezdetét. De az atombombára tekintettel nem csak a szabad világ volt veszélyben, hanem az egész emberiség.