A propaganda szerint csak „felszabadítani” akarták Tibetet Mao katonái. 1950-ben mégis arra kényszerítették a buddhista államot, hogy úgymond visszatérjen az anyaországhoz. Nem sokkal ezután a megszállók a tibeti kultúra szisztematikus felszámolásába kezdtek. Egy tragédia vette kezdetét.

Talán az országukat sikerül a katasztrófától megóvni. Legalább is ebben reménykedtek a megfélemlített miniszterek Lhászában, annak ellenére, hogy hallották a távoli Peking kommunista urainak fenyegetőzéseit. Már egy éve érkeztek a figyelmeztetések a „világ tetejére”, hogy Tibet Kínához tartozik, és aki ezt kétségbe vonja, annak a népi hadsereg kemény ökle fogja betörni a koponyáját. De miért is akarná elfoglalni Mao Ce-tung hadserege a ritkán lakott országot? – kérdezték magukat áltatva a tibeti vezetők. 1950 október 8-án aztán a tibeti kormány reményei szertefoszlottak. Három helyen törtek be az országukba a népi felszabadító hadsereg katonái. Meglepték a rosszul felszerelt tibeti hadsereget és előre nyomultak keleten a tartományi főváros Qamdo felé. „A városban kitört a pánik. Az emberek minden irányban menekültek és megpróbáltak magukkal vinni mindent, amit tudtak.” – jegyezte fel az angol Robert Ford. A tibeti hadsereg nem volt felkészülve a visszavonulásra. „Amikor a katonák a frontra mentek magukkal vitték a családjukat. Feleségek, gyerekek mentek velük és vitték az állataikat is: jakokat és teherhordó öszvéreket.” Tizenkét nap múlva került sor a tibetiek kapitulációjára. A szegény földművesek és nomádok kényszerrel ismerték el, hogy a kínai kommunisták felszabadítani jöttek őket a nemesek és a kolostorok évszázados elnyomása alól. És természetesen a nyugati imperialisták is szóba jöttek, annak ellenére, hogy valószínűleg csak egy angol képviselte őket akkor az egész országban, Robert Ford. A tibeti vezetés még ekkor is abban a hitben ringatta magát, hogy legalább az ország egy része szabad maradhat. A kapituláció után ugyanis a kínaiak megállították a gyors előrenyomulásukat, hogy tárgyaláson tisztázzák Tibet jövőjét. A kínai császárság 1911-es összeroppanása óta Tibet de facto független volt. Az évtizedekig tartó polgárháború idején a kínaiaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál mi lesz a himalájai ország sorsa. A miniszterek abban az évszázados hagyományban reménykedtek, hogy Kína külső védő hatalomként fog fellépni és a Dalai Lámát, mint egyházfőt elismerik. Belügyekben pedig a tibetiek döntenek. De Kína vörös új urai máshogy akarták. A felfogásuk szerint már a Yuan dinasztia idejétől, 600 éve Kína része Tibet. Most csak visszaállítják az 1911 előtti állapotokat. Miért is őriznék meg a kommunisták a nemesek és a kolostorok uralmát?  

Amit Maoék nem mondtak el, hogy Tibetre, mint ütköző zónára volt szükségük India és Kína között. Ehhez jött még a feltételezett nyersanyagokra való igény. Ebben a veszélyes helyzetben a tibeti kormány megkérdezte az állami jóst, mitévők legyenek? A transzba esett szerzetes azt ajánlotta, hogy a Dalai Láma vegye át az állam irányítását, aki még csak 15 éves volt. Normális esetben három évig kellene erre a feladatra előkészülnie. Most egy vékony testalkatú, tapasztalatlan tizenévesnek kellett megmentenie a több ezeréves kultúrát. A Dalai Láma az ENSZ segítségét kérte. Csakhogy Tibetnek a föld egyik országával sem volt diplomáciai kapcsolata. India pedig megakadályozta, hogy az ENSZ a kéréssel foglalkozzon. A nem régen függetlenné vált ország nem akart vitát a szomszédjával. Dalai Láma kénytelen volt belátni, hogy magára maradt. A kormányával együtt az indiai határ mellett fekvő Dromo városba ment. Vészhelyzetben innen könnyebben el tud menekülni a kínaiak elől. Ezután azonban hozzájárult, hogy diplomatái a kínai kommunistákkal tárgyaljanak. Két feladatot bízott rájuk: egyrészt korlátozott függetlenséget kellene elérni, másrészt pedig azt, hogy a kínaiak ne menjenek tovább nyugatra. Csak hogy a pekingi tárgyalások bohózatba fulladtak. Amikor a tibetiek országuk státuszáról akartak tárgyalni a kínaiak rájuk kiabáltak: „Megmutassuk az öklünket? Ha nem tetszenek a feltételek el is mehetnek! Magukon múlik, hogy Tibet békésen, vagy erőszakkal lesz-e felszabadítva. Egy távirat elég és a néphadsereg bevonul az országukba.” A fenyegetés hatott. A tibeti delegáció meghajolt minden kínai követelés előtt.

1951 május 23-án aláírták az úgynevezett 17 pontos szerződést. A kormány a helyén maradhatott és Tibet regionális autonómiát kapott. Viszont az első pont kimondta, hogy Tibet visszatér az anyaország kebelébe, a Kínai Népköztársaságba. A kettes pont engedélyezte a kínai hadseregnek elfoglalni Lhászát valamint Tibet középső részét. Amikor a Dalai Láma értesült a tárgyalások eredményéről sokkot kapott. Hivatalosan a szerződés akkor lép hatályba, amikor ő ratifikálja. De a kommunisták már előre győzelmi jelentésekkel kürtölték tele a világot. Mi csináljon ilyen helyzetben a tibeti vezető? Vonuljon száműzetésbe és mutassa meg, hogy ő elítéli a szerződést? A kínaiak ebben az esetben még erősebb elnyomással reagálnának. Ezért a Dalai Láma inkább visszatért Lhászába. A kínaiak barátsága hamarosan megmutatta igazi arcát. Tízezreket öltek meg és a tibeti kultúrát fanatikus módon rombolták le. Kezdetben Mao még kedves volt. Megjelent a 17 pont aláírásánál. Előírta, hogy ha a parasztoktól valamit elvesznek, kártalanítsák őket cserébe. 1952 áprilisában tábornokainak direktívát írt: csinálják tovább nyugodtan a kegyetlenségeket, majd ő a jó oldalát mutatja. Ez így is történt. Míg a katonák terrorizálták a lakosságot, addig az elmaradott Lhásza modern kórházat kapott, postahivatalt, és bankot. A tibeti szülők ingyenes iskolába járathatták a gyerekeiket. A Dalai Láma 1954-ben először utazott Pekingbe. Mao arról biztosította, hogy milyen fontos a számára a kínai tibeti jó viszony. A vendéglátó pártvezető személyesen nyitotta ki az ajtót a Dalai Lámának és azt mondta neki, ha valami kérése lenne, személyesen forduljon őhozzá. A 19 éves fiú mélyen meg volt hatva. De ez hamarosan megváltozott. A második pekingi látogatása után hazafelé utazva a Dalai Láma megállt a kelet tibeti Khem vidékén. Több ezer érdeklődő fogadta. Ő arról beszélt, hogy a kínaiak segítségével meg kell reformálni Tibetet. A hallgatósága erről tudni sem akart. Ellenkezőleg, Tibet függetlenségét követelték.

A Dalai Láma lassan felismerte, míg Lhászában és környékén a kommunisták Mao parancsait körültekintően és kíméletesen hajtják végre, addig keleten erőszakosan és kegyetlenül rombolják a tibeti hagyományokat. Keleten ráadásul kevés szegény földműves élt, akiket esetleg meg tudtak volna győzni a kollektivizálás előnyéről. E mellet a kínaiak a nomádoktól azt akarták hagyjanak fel hagyományos életmódjukkal és adják le fegyvereiket, amelyekkel nyájukat és családjaikat védték meg. A kelet tibetiek azt sem nézték jó szemmel, hogy a kolostoroktól elveszik a földjeiket. Az itteni emberek a szerzetesekben nem elnyomókat, hanem kultúrájuk őrzőit látták. Egyre többen csatlakoztak földalatti szervezetekhez és gerilla csoportokhoz. Támogatás Amerikából jött. A CIA küldött fegyvereket és kiképzőket. A lázadást nem tűrték Mao tábornokai. 1956 elején két nagy kolostort bombázták Sampelinget és Lithangot. Több száz szerzetes vesztette életét. Ezrek menekültek nyugatra, mindenek előtt Lhászába. A túlterhelt fővárosban kiéleződött a helyzet. A Dalai Láma és kormánya tehetetlen volt. Nem akartak lázadást és vérontást, de nem tudtak tenni semmit ellene. Csak egy kis szikra kellett a robbanáshoz. Az egész ártatlanul indult. A kínai katonai vezetés a Dalai Láma tiszteletére kínai táncosokat akart szerepeltetni. Ezzel akarták meglepni, hogy letette a buddhista filozófiai doktori vizsgáját. Megállapodtak abban, hogy a műsor a népi hadsereg helyi főparancsnokságán lesz. Ahogy az esemény időpontja közeledett a kínai tábornokok hirtelen azt követelték, hogy a Dalai Láma a testőrei nélkül menjen a bemutatóra.

Hamar elterjedt a hír, hogy a Dalai Lámát Pekingbe akarják hurcolni és ebben az egyházfő szűk környezete áruló módon a kínaiakat segíti. Március 10-én ezrek gyűltek össze a fővárosban a Norbu Lingka nyári palota előtt azt kiabálva: „Ne adjátok el a Dalai Lámát kínai fillérekért!” A 23 éves egyházi vezető az utolsó pillanatban lemondta a részvételét az ünnepélyen. De ez már késő volt. A felkelés kitört. Március 17-én hajnalban a kínaiak két gránátot lőttek a palotájára. Ugyan nem keletkeztek jelentős károk, de a Dalai Láma biztos forrásból értesült, hogy az épületet nem sokára bombázni fogják. Ugyanekkor egy jós azt ajánlotta, hogy meneküljön. Ezen az estén megfogadva a tanácsot elindult fekete köpenyben és kezében fegyverrel az indiai határ mellett fekvő Lhuntsebe. Anyja, nővére és ifjabb fiú testvérei kísérték el. Észrevétlenül jutott át a tiltakozó tömegen és a kínai katonákon. Ezután hajóra szállt, hogy átkeljen a Lhásza folyón, de az út nagyobbik része még előtte volt. Lóra ülve követőivel és 400 katonával indult a hegyek felé. Ekkor még a hívei és a kínai katonák sem sejtették, hogy a Dalai Láma elmenekült. Ezrek gyűltek össze a nyári palotánál, hogy megvédjék egyházi vezetőjüket. Március 20-án a kínai katonák figyelmeztető lövéseket adtak le a tiltakozó tömegre. A következő reggelen kezdődött meg az egyenlőtlen harc. A kínai hadsereg páncélosokkal foglalta el utcáról utcára haladva a várost. Két nappal később a Potala palotán vörös zászló lengett. 86 ezer tibeti esett áldozatul a harcoknak. A Dalai Láma számára egyértelmű volt, ha ő és miniszterei a kínaiak kezébe kerülnek végük. Ezért elindultak India felé. Két hétig tartott az út a magas hegyekben, a kegyetlen hidegben. De végül elérték a határt. 1959 április 8-án Bombdila városában fogadták a Dalai Lámát az indiai kormány képviselői. Menedékjogot kapott. Először Masuri városába, majd Dharmasalába költözött. A kínaiak kegyetlenül leszámoltak a tibeti felkelőkkel. Szerzetesek ezreit zárták munkatáborokba. 1959-ben 2500 kolostor létezett, amiből 1962-re 70 maradhatott nyitva. 1965-ben alapították meg a Tibeti Autonóm Területet, amelyben továbbra is a kínai hadsereg volt az úr. A Mao által meghirdetett kulturális forradalom idején a kolostorokat felgyújtották berendezési tárgyaikat megsemmisítették. Mindent el akartak tüntetni, ami a buddhizmusra utalt.

Mind a mai napig feszültségek vannak Tibetben. A kínai vezetés viszont úgy gondolja megtalálta a problémára a megoldást. A kínaiaknak jelentős kedvezményeket nyújtanak, hogy Tibetben telepedjenek le. Aki üzletet akar nyitni, vagy tanulni akar, annak kínai vizsgát kell tennie. Az idő a kínaiaknak dolgozik. A világ vezetői félve Kína reakciójától nem nagyon fogadják a Dalai Lámát, aki még mindig száműzetésben él. Nem sok esélye van arra, hogy viszontláthassa szülőföldjét. Ennek ellenére békemisszióját folytatja. Mi lesz a népével, ha meghal, senki sem tudja.